Mikor vége van, a koncertnek látom, hogy Kira az öltözőjébe megy, addig sikerült hozatnom egy csokor Liliomot, hiszen a barátnője mondta, hogy ez a kedvenc virága. Sokat beszélgettem Mika-val és ezt elárulta. Beszélgettünk és nem mondtam neki, hogy sajnálom a bárban történteket, csak kicsit nagyon rossz passzban voltam és megkértem, hogy betud-e vinni a Kira-hoz, amire bólintott.
Elindulok az öltözőszobájába, majd nem sokkal később bekopogok, majd benyitok, és mikor meglátom, a lélegzetem kicsit elakad, olyan szépen néz ki, de látom, hogy is meglepődött, azon, hogy vele szembe lát. Gondolom, a múltkori után nem kicsit lepődik meg, amin én sem.
- Mit keres itt? – kérdezi, amit jogosan, közben a homlokát törölgeti egy zsebkendővel.
- Szép hangod van, Kira-chan – mondom neki és odanyújtom neki a csokrot. - Ez a tiéd. Ha jól értesültem, ez a kedvenced.
- Köszönöm! – feláll és elveszi tőlem a csokrot. - Ööö... nem ül le... – eszembe jut, hogy még be se mutatkoztam neki. Ennyire faragatlan lennék.
- Naganori Touya – hajolok meg enyhén.
- Yamamura Kira – hajol meg ő is. -Örvendek, Naganori-san. De ki engedte be magát ide? Úgy tudom, a stábon kívül senkinek sem szabad a bejárás.
- Az legyen az én titkom – leülök és látom rajta, hogy kicsit bizalmatlan velem kapcsolatban. - Elnézést akarok kérni, amiért a múltkor úgy rád ripakodtam. Nem volt igazam. Csak...
- Semmi gond – rázza meg a fejem. - Én is elnézést akarok kérni. Lehettem volna finomabb is, ami... az anyját illeti. Hogy van? – kérdezi, de még mindig rosszul érint a téma, ezért kicsit elszomorodok.
- Meghalt – sóhajtok. - Még aznap éjjel. – nem tudom, miért vagyok vele ilyen őszinte, de úgy érzem, ezt érdemli, hogy ilyen őszinte legyek vele a történtek után meg főleg.
- Részvétem – suttogja és a vázába rakja a virágot én meg végig őt figyelem és nem tudom levenni róla a szememet. - Én... – elhallgat nem tudom mit akar mondani, de azért várok és türelmesen várok és hallgatom, amit mondani akar. - sajnálom.
- Inkább megyek. Nem akarok zavarni. Szia! – állok fel hirtelen. Nem akarom tényleg feltartani, hiszen még is csak híres ember és nem akarhat velem beszélgetni.
- Viszontlátásra! – hajol meg
Az ajtóból visszanézek és a szemét figyelem. Teljesen elcsábít ezzel a tekintettel. Egyáltalán nem tudok sztárként ránézni. Becsukom az ajtót és megyek, ki de nem jutok sokáig. Nem bírok elmenni tőle. Valahogy vonz magához, mint egy mágnest. A kocsimnak dőlve várok.
Fél óra múlva kijön és most kivételesen nem látom a gorillákat vele, de így viszont egyből letámadják a riporterek és elkezdik faggatni. Meg a rajongók is megtalálják. Elkezdik faggatni és nyüstölni. Szegény lány. Nem lennék a helyébe. Egyszer csak meghallom a hangját.
- Elég volt hagyjanak békén. – mondja, de nem hagyják békén. – Engedjenek már el. – mondja és próbál menekülni. Közelebb megyek és az első sorba verekedem magam, mikor látom, hogy tovább vitatkozik az emberekkel és távozni akar meg megy fel benne a pumpa.
Elhiszem, hogy nagylány és Sztár, de azért ő sem lehet szerintem mindenre felkészülve. Egyre jobban kezd ideges lenni. Odamegyek hozzá és mellé állok.
- Elég legyen most már. – mondom erélyes hangon és mindenki elhallgat. – Ő nem csak egy bálvány, akit imádni kell hanem egy élő személy, akinek meg van a saját élete és ahoz senkinek semmi köze nincs. Miért van az, hogy amint feltűnik egy érdekesség, mindenki egyből ráveti magát és már egyből nem hagyja élni a másikat? – kérdezem hangosan, de még sem kiabálva. – Hagyják békén a magán életét. – mondom komolyan, majd megfogom, és a kocsimhoz vezetem.
Nem kérdez egyelőre semmit, csak beszáll én is beszállok a kocsimba és egyből elindulok.
- Miért segítettél? – néz rám érdeklődve és látok egy kis meglepettséget még mindig az arcán.
- Nem akartam, hogy olyat tegyél, ami esetleg árthat a karrierednek, hiszen szépen énekelsz, de amit mondtam, azt komolyan mondtam. – válaszolom, majd az utat figyelem. – én nem a sztárt látom benned… - mondom, de a végét nem mondom, mert még magamban sem vagyok biztos.
Látom ő is érti a dolgokat, mert nem firtatja a dolgokat, majd hirtelen téma váltással rám néz.
- Hazaviszel? – érdeklődik kedvesen.
- Nem. – mondom kedvesen és elmosolyodok. – ha nem haragszol, akkor szeretnélek elhívni, vacsorázni. – mondom őszintén, majd megállok az egyik legelőkelőbb és legdiszkrétebb étteremnél, majd ránézek, és a válaszát várom…
Karakter: Yamamura Kira Megjegyzés: (Naganori Touya-sannak)
- Na, ide figyelj kislány. Jobb, ha haza húzol, és a babaszobádba játszol a barbijaiddal - vágja oda, mire nagyon felhúz. Gyűlölöm, ha lekislányoznak. Azonban egy pillanat alatt rendezem az arcvonásaimat. Mellettem Maki-chan aggódva próbál arrébb húzni, mert pontosan tudja, milyen vagyok, ha bepipulok. És most elég dühös vagyok.
- Jobb lesz, ha vissza fogod magad, mert megismertetlek a bakancsommal! - mondom mérgesen, mire végre méltóztatik rámnézni.
- Nézzük mire vagy képes? Csak a szád nagy – mondja, mire közelebb megyek hozzá. Nagy az arca az ürgének, de majd én letöröm a szarvát. Velem nem lehet így kekeckedni. De nem ám!
- Húzz vissza anyuci szoknyája alá megértettél?! Semmit nem tudsz te rólam! – vetem oda keményen, ami úgy látom, szíven ütötte. Nem vártam, hogy megismerjen, hiszen láthatóan vagy tíz évvel öregebb nálam. De egy kis tiszteletet elvártam volna.
- Ahogy te sem tudsz rólam semmit – válaszol és látom, benne is kezd felmenni a pumpa.
- De hogy nem! Anyámasszony katonája vagy és csak anyuci szoknyájánál vagy nagy fiú! – vigyorgok rá, de ahogy látom, nem sok kell, hogy teljesen bekattanjon. Ekkor valami ismeretlen srác jön oda és elrángatja.
- Touya gyere inkább. Ne csinálj hülyeséget! – teszi a kezét a vállára és elkezdi kifelé húzni.
- Úgy van, vidd csak jó messzire, mert egy kis senki! Szerintem még az anyja is jobban tudna nála vitatkozni.
- Szerintem jobb, ha nem sérelmezed anyját - szól vissz a srác. – A halálán van, és szerintem senkinek nem esne jól ilyenkor a szidalmazás – a hangja komoly, mire a szemeim elkerekednek. De nem szólok semmit.
A fickó - ha jól hallottam Touya - a pulthoz megy és azután elveszítem szem elől. Makiko kérdően néz rám, de megrázom a fejem. Ez egy balfasz, aki csak keménykedni tud. Testőreim éberen figyelnek, de amíg nem nagy a gáz, nem avatkoznak közbe. De már elment a kedvem az egész bulizástól, és ahogy látom, Maki-channak is. Így lassan lépünk. Visszaveszem a napszemcsit és a sapkát, majd testőreimmel együtt elhagyjuk a szórakozóhelyet. Beülök a kocsiba és azonnal indulunk. Makiko mellettem ül, látom, hogy ő inkább fél. Tudja, hogy nekimentem volna a fickónak, ha arra kerül a sor.
- Nem gondolod, hogy túl durva voltál? - kérdi végül óvatosan.
- Nem - vágom rá egyből. - Véletlenül nekiestem, erre neki áll feljebb!
- Nem is kértél bocsánatot - véli, mire bólintok. Azt valóban elfeledtem. - De nem baj, úgysem látod többé.
Újfent bólintok. De az szöget ütött a fejemben, amit a havejra mondott. Hogy az anyja kórházban van. Nem értem, miért törődöm én ilyenekkel. Semmi közöm más anyjához a sajátomat kivéve. Erről jut eszembe, hogy anyuék megint nem tudnak eljönni a koncertemre. Hiányoznak, de ha dolgozniuk kell, akkor nincs mese.
~*~
Eltelik az egy hét és végre a koncert napján vagyunk. Az a fickó nem megy ki a fejemből, nem tudom, miért is. Idegesítő egy fazon, de eddig még soha senkinek nem volt igazán mersze visszavágni nekem. Érdekes ember, szívesen látnám újra. Határozottnak tűnt, összeszedettnek, mégis kissé szomorúnak. Talán az anyja miatt. A főpróbát tartjuk a koncert délutánján, alig néhány órával a nagy show előtt. A táncosok szuperek, a zenészek is, csak a világítást nem tudják megcsinálni rendesen. Épp az egyik számot éneklem, amikor végre kigyullad a főlámpa is. Hallelúja!
A főpróba után az öltözőbe megyek, hogy kissé még pihenjek és megvárjam a sminkest és a fodrászt. Én a többi hasonló hírességtől eltérően nem alkalmazok nőket, mert velük nem lehet olyan jól bohóckodni. Inkább a fiúkat kedvelem és már három éve ugyanaz a sminkesem és fordászom van. Igen, mióta csak betettem apró lábaimat a showbizniszbe. Hirtelen kopogás hallatszik az ajtómon.
- Tessék! - szólok ki, mire nyílik az ajtó és a managerem lép be egy hatalmas kosár rózsával. Sóhajtok egyet.
- Egy rajongód küldi - mondja, mire intek, hogy tegye az asztalra.
- Tudhatnák, hogy a liliomot jobban szeretem - állok fel, hogy megszemléljem a kosarat. Egész gyönyörű virágok, meg kell hagyni, az illetőnek van ízlése.
Kártya is van benne, persze név nélkül. A rajongók nem szeretik felfedni magukat, ami jól van így. Van nem egy keményvonalas rajongóm, akik nem átallják a turnébuszomat sem követni néha. De ez van, ha az ember híres, ez ezzel jár együtt. Nemsokára megjelenik Akira és Tomoya, egy testvérpár. Ikrek, így csak a hajszínük alapján tudtam őket az elején megkülönböztetni. A fekete hajú Akira a sminkesem, míg a vörösre melírozott hajú Toyama a fodrászom. Huszonkét évesek, teljesen egyformák és odavannak értem. Én is értük, már amennyire ez munkakapcsolatba belefér. Sokszor hülyülünk együtt, ha ráérek, de semmi komoly nincs köztünk.
- Nos, akkor kezdjünk hozzá - fogja meg Toyama a hajam és fésülni kezdi. - Hogy érzi magát ma este a mi kedvenc sztárunk? - kérdi vigyorogva.
- Jobban nem is lehetnék - nevetek. - Na, és az én két kedvenc ikrem?
- Örülünk, hogy téged szolgálunk - viccel Akira.
Kedves fiúk, talán Maki-chanon kívül ők az egyetlen igaz barátaim. A többiek csak a hírnevem és a pénzem miatt akarnak velem mutatkozni.
Toyama belövi a hajam, Akira sminkel, majd felkapom a ruhámat. Ez egy bordó topból, fekete rövidnadrágból és fekete combközépig érő csizmából áll. Öltözetemet egy fekete rövid kesztyű koronázza meg. Ren pedig int, hogy indulni kéne. A színfalak mögé érve a technikusok egyike a fejemre teszi a mikrofonnal egybekötött fühallgatót. Sokkal praktikusabb, mint fogni a mikrofont és így legalább mindkét kezemet tudom használni. A tömeg már a nevemet skandálja, amin elmosolyodok. A zenészek és táncosok a helyükön, és amikor kilépek, hatalmas ováció fogad. Rajongók tízezrei gyűltek össze a stadionban, hogy láthassanak. Sokan az első sorokban arra készülnek hogy a kordont feldöntve felmásszanak a színpadra, de a biztonságiak már intézkednek is. Rengeteg transzparenst, táblát látok, sokan az én képemmel díszített pólóban jelentek meg.
- Jó estét kívánok! - szólalok meg, mire a rajongók üvölteni kezdenek. - Örülök, hogy ennyien eljöttetek. Érezzük jól magunkat, oké?!
- OKÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ! - hallatszik több tízezer torokból.
Intek a zenészeknek és máris felcsendül az első szám. Imádok énekelni, ilyenkor minden feszültség kijön belőlem. Remekül érzem magam.
~*~
A koncert után kifulladva, fáradtan zuhanok az öltözőm egyik székébe. Teljesen átáztam, folyik rólam a víz, de megérte. A rajongók elégedettek voltak, együtt énekeltek velem és ami a legjobb, még ajándékokat is kaptam. Pár plüssállat most az asztalon hever, a többit majd Ren összeszedi. Persze a stáb tagjai is kapnak, hiszen megdolgoztak érte. Kopogtatnak, biztos Ren az, így kiszólok, hogy bejöhet. Ám nem ő lép be, hanem egy elég ismerős férfi. Az a férfi. Szemeim elkerekednek. Ez meg mit keres itt?
- Mit keres itt? - kérdem döbbenten, mialatt egy zsebkendővel próbálom magamról eltüntetni az izzadságot. Ezzel együtt azonban a sminkem is lejön, de fene bánja.
- Szép hangod van, Kira-chan - mondja és egy csokor liliomot nyújt felém. - Ez a tiéd. Ha jól értesültem, ez a kedvenced.
- Köszönöm! - állok fel és veszem át. Nem tudom hová tenni ezt az embert. - Ööö... nem ül le... - nem tudom a nevét.
- Naganori Touya - hajol meg enyhén.
- Yamamura Kira - hajolok meg én is. -Örvendek, Naganori-san. De ki engedte be magát ide? Úgy tudom, a stábon kívül senkinek sem szabad a bejárás.
- Az legyen az én titkom - ül le. Én pedig elég bizalmatlan pillantásokat vetek rá. A virágok azonban gyönyörűek. - Elnézést akarok kérni, amiért a múltkor úgy rádripakodtam. Nem volt igazam. Csak...
- Semmi gond - rázom a fejem. - Én is elnézést akarok kérni. Lehettem volna finomabb is, ami... az anyját illeti. Hogy van? - kérdem ártatlanul, de a tekintete elborul. Rosszat mondtam?
- Meghalt - sóhajtja. - Még aznap éjjel.
- Részvétem - suttogom halkan, mialatt vázába teszem a csokrot. - Én... - de elakadok. Mégis mi a fenét mondhatnék egy idegennek, akit most látok másodjára és a nevén kívül semmit sem tudok róla? Szerintem semmit, hiszen nincs ami enyhítheti a gyászt. - sajnálom.
- Inkább megyek. Nem akarok zavarni. Szia! - áll fel és elindul.
- Viszontlátásra! - hajolok meg.
Igazán fura fickó. Visszanéz, mielőtt becsukná az ajtót, nekem meg a szívem nem is tudom miért, hevesebben kezd verni. Mikor elmegy, még mindig nem tudok mozdulni. Mi a fene van velem? Ez a férfi megbabonázott volna?
Reggel felkelek, majd elég álmosan ténfergek be a fürdőbe, ahol beállok a tus alá, hogy egy kicsit felébresszem magamat. A tegnap este hosszúra nyúlt volt egy nagy adag munkám, amit kötelezően meg kellett csinálnom. Annyi kell, elvégre én lennék a tulaj. Na, mindegy, letusolok, majd felveszem a szokásos öltönyömet. Lemegyek enni valamit, elkészítem, majd gyorsan be is kapom. Felkapom a kulcsimat, s már megyek is dolgozni.
Nem sokkal később megérkezek. Leülök az irodámba és elkezdek dolgozni. Egyszer csak csörög a telefonom. Felveszem.
- Igen tessék? – szólok bele üzleties hangon, mire apám hüppögését hallom a telefon végén. Abba hagyom a munkámat és rá figyelek. – Mi történt apa? – kérdezem tőle.
- Anyád kórházba van. – mondja apám, mire megijedek kicsit.
- Mi történt vele?
- Baleset volt. Az orvosok nem tudják, hogy megtudják-e menteni az életét. – felpattanok, majd elkezdek öltözni.
- Nem okára ott leszek. – mondom, majd leteszem, és már száguldok is az épületből, majd beszállok a kocsimba és megyek a kórházba. Leparkolok, majd felszaladok, ahol apámat látom, odamegyek és megölelem.
- Mi történt? – kérdezem, hogy konkrétabban megtudjam a dolgokat.
- Nem tudom nem mondtak nekem semmit, csak annyit, hogy balesete volt és súlyos sérülései vannak. – mondja és elkezd zokogni. Tovább ölelem és várom, hogy mikor jön ki az orvos.
Nem sokkal később megjelenik, majd mondja, hogy egyelőre stabilizálni tudták az állapotát, de nem tudják, meddig tudják. Teljesen ledöbbenek. Azt se tudom, mit csináljak vagy, hogy mit tehetnék. Apám bemegy hozzá, de engem nem engednek be. Leülök, majd odajönnek hozzám és inkább haza küldenek, mert úgy sem lehet éjszakára bent maradni. Felállok nagy nehezen és még mindig nem térek magamhoz. Elindulok haza fele, de nem tudom pontosan merre mentem és hogy mennyivel hajtottam, már csak arra emlékszek, mikor magamhoz térek, hogy otthon vagyok a konyhámban és éppen Whisky-t iszok.
Nem kis tragédia a családnak, hogy anyám ennyire veszélybe van. Tovább iszok, majd csörög a telefonom. Felveszem és most egyik haverom keres.
- Szia, mond. – szólok bele már egy kicsit ittasan, de még tudom, hogy hol a határ.
- Figyelj már most nyílt meg a Vörös Tigris. Nem megyünk el megnézni?
- Most nem lenne a legjobb alkalom, hogy megnézzük. – mondom neki.
- Ó ugyan már legalább szétnézel, milyen kis pipik vannak ott.
- Taeyang inkább napoljuk máskorra. – próbálom finoman hárítani, de nem megy az olyan könnyen, mint én gondoltam.
- Nem érdekelsz, 10 perc múlva ott vagyok érted. – mondja és le is teszi a telefont. A faszom ki van nem igaz, hogy nem lehet megérteni, hogy nem akarok menni! Nem készülök semmit, majd csak hallom, hogy csenegetnek. Nem nyitok ajtót, de sajnos haver mindent tud, ezért beengedi saját magát.
- Na, pattanj fel és gyere. – mondja nekem komolyan.
- Mondtam már, hogy nem megyek, nem bírod felfogni?
- Te meg azt nem bírod felfogni, hogy jönnöd kell? – mondja, majd felráncigál és elvisz, otthonról az állapotomban nem hiszem, hogy akár ki is tudna ellenkezni. Csak elvisz a tiltakozásom ellenére is, hát akkor legyen. Bemegyünk, de nem igazán fog meg a hely, még szerencse, hogy otthon elkezdtem piálni, így már csak kevés fog kelleni hozzá, hogy teljesen taccson legyen. De valamiért nem voltam a pulthoz engedve, vagy tudott mindenről vagy pedig semmiről. Nem tudok eligazodni, rajta de nagyon nem. Szerzett nekem egy elég csinos csajt, akivel kötelező volt táncolnom. Elkezdtük táncolni, amíg valaki belém nem jött. Na, ezt most leosztom. Legalább kiadom a gőzt.
- Nem tudsz vigyázni? – kérdezem tőle elég szúrós hangon. Igen végig nézett a kis csaj, de nem érdekel, most valahogy nem igazán tudnak megfogni a dolgok, ha pia van bennem meg még jobban nem tudnak. Nem válaszol semmit, amire megint megszólítom.
- Mi van, megkukultál? – kérdezem megint. – Süket is vagy?
- Nem vagyok süket! És nem én jöttem magának, hanem meglöktek! Úgyhogy szálljon le rólam! – mondja nagyszájúan, ami egy kicsit meg lep, de nem baj tetszik, aki így ki tud állni maga mellett, főleg ha velem szembe, bár magam se tudom, ki lenne ez a csaj, hogy engedték be ilyen könnyedén.
- Kira, nyugi! – mondja egy másik ismeretlen hang, aki mellé lép. – Nem történt semmi.
- Még hogy nem történt semmit. – mondja a kis csaj. – Ez a tapló, bunkó paraszt itt kiabál velem feleslegesen, meg sérteget, még is, hogy ne lenne gond? – mondja, és rám mereszti a szemeit.
- Na, ide figyelj kislány. Jobb, ha haza húzol, és a babaszobádba játszol a barbijaiddal. – mondom neki, mire látom, hogy nagyon bepipul, de rendezi arc vonásait.
- Jobb lesz, ha vissza fogod magad, mert megismertetlek a bakancsommal. – mondja mérgesen, mire ránézek.
- Nézzük mire vagy képes? Csak a szád nagy. – mondom neki, mire közelebb jön hozzám.
- Húzz vissza anyuci szoknyája alá megértettél. Semmit nem tudsz te rólam. – mondja, mire most kivételesen telibe talált.
- Ahogy te sem tudsz rólam semmit. – mondom komolyan és kezdek egyre dühösebb lenni.
- De hogy nem anyám asszony katonája vagy és csak anyuci szoknyájánál vagy nagy fiú. – mondja, amire kezd elborulni az agyam, amit lát is haverom és lefog, majd elkezd vinni onnan.
- Touya gyere inkább. Ne csinálj hülyeséget. – mondja és elkezd vinni messzire a csajtól.
- Úgy van, vidd csak jó messzire, mert egy kis senki. Szerintem még az anyja is jobban tudna nála vitatkozni.
- Szerintem jobb, ha nem sérelmezed anyját. – szól vissza haverom. – a halálán van és szerintem senkinek nem esne jól ilyenkor a szidalmazás. – mondja komolyan, mire látom, hogy kicsit megdöbben, de nem érdekel, a pulthoz megyek és elkezdek inni. Nem sokkal később kapom az sms-t, hogy meghalt anyám. Széttöröm a poharat, ami a kezembe volt, majd kimegyek, és nem szólok senkinek, csak távozok. Bemegyek egy boltba és veszek egy kis itókát és teljesen hulla részegre leiszom magamat…
* * *
Teljes képszakadás nem emlékszem semmire. Sem arra, hogy jutottam haza sem azt, hogy miket csináltam. Most csak annyit tudok, hogy fáj a fejem a másnaposságtól. Beveszek egy gyógyszert, majd elmegyek, letusolok. Egésznap nem mozdulok ki a házból és nem csinálok semmit, csak fekszek a kanapén és a plafont bámulom. Még mindig nem nagyon fogtam fel a dolgokat. Kell egy kis magány egy kis egyedül lét, hogy gyászoljak.
Este már megint megjött haverom.
- Szia. hogy érzed magad? – érdeklődik, majd leül a fotelbe.
- Szarul és ezzel azt hiszem mindent elmondtam. – foglalom össze röviden.
- Gyere menjünk el egy helyre…
- Nem akarok nincs kedvem. És ehhez most tartom is magam.
- Pedig egy emberke szeretne látni téged és beszélni veled. – mondja, majd nagyot sóhajtok.
- Rendben, de nem maradok sokáig. – felállok bemegyek a fürdőbe, megborotválkozok, majd felöltözök és már megyek is kifele.
Elindultunk majd egy koncert kellős közepére érkeztünk. Tetszett a zene, amit hallottam. Kinéztem és a tegnapi csajt láttam meg, azt hittem, hogy az agyam elszáll, de elég hamar megnyugodtam, mivel, nem volt bennem pia, meg azért én is beszóltam neki lég erőteljesen. Azt hiszem, bocsánatot fogok kérni tőle, amiért tapló voltam. Tovább állok és csak várom, hogy vége legyen a koncertnek, ami tényleg tetszik és irtó jó hangja van a csajnak, bár az alakja sem kutya. Egyáltalán nem kislányos, ahhoz képest, amit tegnap mondtam. Éppen az ellenkezője, igazán csinos és csábítóan szexi.
Karakter: Yamamura Kira Megjegyzés: (Naganori-sannak)
Végre vége a mai próbának. Az új koncertem próbáján vagyok, már kissé fáradt vagyok, de még bírom. A táncosok és a zenészek is távoznak, én pedig kissé kiugrálom még magam, mielőtt lemennék. Aztán lazítok és kiengedem a benntartott levegőt. A managerem csak int, bejelenti, hogy ügyes voltam, a jövő heti koncerten semmi baj nem lesz. Remélem is, hogy nem lesz, mert szétszedem, ha bármi difi beüt. Nem akarok olyat, mint az utóbbin, ahol leszakadt egy lámpa és kis híján agyonütött. Még jó, hogy senki sem sérült meg.
Hirtelen megjelenik legjobb barátnőm, Makiko. Ő az, aki mindig fel tud dobni, aki úgy ismer, mint embert, nem úgy, mint hírességet. Épp lépnék le a színpadról, hogy az öltözőbe menjek, mikor rám veti magát és szó szerint összenyomorgat.
-Maki-chan, állj le! – szedem le magamról. – Tiszta izzadt vagyok, te meg összetaperolsz!
-Bocsi! – vigyorog rám, mint valami eleven energiabomba. – Csak gondoltam megkérdem, nincs-e kedved eljönni bulizni. Tudod, nemrég nyílt meg az az új szórakozóhely, a Vörös Tigris, és kiváncsi vagyok, milyen. Exkluzív hely, de az olyanokat, mint mi, beengedik.
-Miért ne? – nevetek fel. – Kell egy kis kikapcsolódás.
-Megvárlak, míg elkészülsz – mondja Makiko.
Én csak intek neki, majd az öltöző felé veszem az irányt. Szeretek bulizni, és egy szórakozóhely a legjobb hely arra, hogy feltöltődjek. Gyorsan lezuhanyozok, felkapom a reggeli ruhámat, ami egy csinos sötétkék topból és egy kék farmer rövidnadrágból áll. Lábamra egy combközépig érő fekete fűzős csizma kerül. Enyhe szájfény, kis parfüm, a fejembe baseball-sapi, szememre napszemüveg, hiszen nem szeretném, ha felismernének. Nincs szükségem a rajongók tömegeire, azokkal úgyis találkozom a Vörös Tigrisben. Magamhoz veszem a kis övtáskámat, benne a mobilom, pénztárcám, kulcsaim. Mikor kilépek, két testőröm már vár rám. Nem szeretem, hogy mindenhová utánam loholnak, de managerem szerint ez fontos, hiszen a testi épségem szenvedhet csorbát, ha esetleg rám rontana pár fanatikus rajongó. Nem mintha nem tudnám magam megvédeni, de ha ő ezt szeretné, nem szólok bele. Ren amúgyis a legjobb managerek egyike annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint egy elcseszett bohóc és néha rémesen tud viselkedni.
Végre kiérünk. Makiko már vár rám a szolgálati kocsinál, amivel furikázni szoktak engem. Jobban szeretem a tömegközlekedést, de Ren szerint az is veszélyes. Nem vagyok cukorból.
~*~ˇ
Jó fél órával később érkezünk meg egy igen exkluzív és gyönyörű bár elé. Az ajtó fölött felirat hírdeti a hely nevét, valamint egy vörös tigrist ábrázoló címert is kitettek. Kiszállunk, és testőreim kíséretében elindulunk a bejárat felé. Az ajtónállók azonnal beengednek minket, mikor testőreim közlik, kik vagyunk. Belépünk, de csak miután a két gorilla megbizonyosodott róla, minden rendben van.
Belépve a szám is tátva marad. Elsőnek a hatalmas táncparkett szúr szemet, amelyet úgy helyeztek el, hogy minden asztaltól és a bejárattól is könnyen megközelíthető legyen. A plafonon neonfények szolgáltatják a félhomályt, a bejárattal szemben pedig hosszú bárpult terül el. Mögötte a csaposok már szorgalmasan töltik az italokat a szomjas vendégeknek. A hely természetesen szinte tele és ahogy látom, mindenki itt van, aki számít. Elsősorban persze színészek, énekesek, bandatagok, felkapaszkodott sztárcsemeték és néhány gazdagabb üzletember.
-Csodálom, hogy Ayaka még nincs itt – jegyzem meg, mire Maki-chan felvihog. – Gyere, menjünk táncolni! Ti meg maradjatok itt, nincs szükségem két gorillára a hátamban – szólok a testőröknek, akik csak biccentenek és próbálkoznak azzal, hogy a berendezés részét képezzék.
Belépünk a táncparkettre. A szemcsimet és a sapimat már a fiúk kezébe nyomtam, így fekete hajam szabadon omlik alá. Épp valami jó pörgős szám megy, amire táncolni kezdünk. Többen odajönnek, főleg futólagos ismerősök, köszönnek, majd tovább is állnak. Mi csak táncolunk, amikor valami vadbarom meglök, én meg előreesek, egyenesen neki valakinek. Fáj az orrom és a homlokom és érzem, ahogy az illető megfordul.
-Nem tudsz vigyázni? – kérdi egy erős és mély férfihang, én pedig felnézek.
A szám is eltátanám, ha nem tanultam volna illemet, de amit látok, az akkor is igencsak tetszik. Egy igen jóképű, magas férfi áll előttem, elég bosszús arccal. A haja hosszú és fekete, szemei szürkék és haragosak. Teste izmos, még az öltönyön keresztül is, amit visel.
-Mi van, megkukultál? – kérdi ismét. – Süket is vagy?
-Nem vagyok süket! – vágok vissza. – És nem én jöttem magának, hanem meglöktek! Úgyhogy szálljon le rólam!
-Kira, nyugi! – lép mellém Makiko. – Nem történt semmi.
Méghogy nem történt semmi! Ez az ember ok nélkül nekem rontott, amit nem hagyhatok. Soha! Dacos tekintettel nézek rá. Nem fogok megijedni tőle csak azért, mert magasabb és izmosabb nálam.
