Ahogy csókolgatom kicsit szerelmemet. Egyszer csak megszólal a telefonja. Gondolom, fel kell vennie. Leszáll rólam, majd fel is veszi.
- Halló? – szól bele. - De hát még csak… - ránéz az órára és gondolom, még csak most jön rá mennyi az idő. – Megyek már! – lecsapja a telefont, majd rám néz.
- Bocsi, el kell mennem. Meló. Ugye nem haragszol? – mondja nekem és már kint is van az ajtón.
- Nincs. – mondom inkább magamnak. Büszke vagyok rá, hogy ennyire sikeres, de még is önmagáért szeretem amilyen és nem a sztár érdekel, mert a sztárról bármit megtudhatok. Engem egyedül ő érdekel az ember, aki ön maga.
Felöltözök, majd kimegyek és csak Kira-t várom. El akarom vinni, mert nem szeretném, ha miattam késne el és tolnák le. Mikor kijön meg is mondom neki, mire nagyon hálás nekem. Felvesszük gyorsan a cipőket, majd megyünk is a megadott helyre, ahol a fotózás lesz.
Mikor megérkezünk Kira-t egyből letámadják. Elkezdik sminkelni és a haját is csinálják, hogy minél jobban nézzen ki. Én még egyelőre csak kapkodom a fejemet és nem tudom hova nézzek, teljesen le vagyok döbbenve. Amint meglátom Kicsimet a ruhájában, amit ráadtak, csak kerek szemekkel nézek, és alaposan végig nézem. Nagyon szexin néz ki és kicsit jobban is megnézem alakját, ami jó mélyen elraktározok a fejemben. Gyönyörű vékony lábak és tökéletes felsőtest. Nagyon illik hozzá ez a szín összeállítás. Kiemelik a szemét. Kiküldenek mindenkit, de megkérem, hogy had maradjak, mert látni szeretném mi is folyik itt, amit megengedik nagy nehezen. Kira beáll, a szóld vászon elé, majd elkezd pózolni. Minden féle pózokat felvesz, amiket mondanak neki. Irtó dögösen és szexisen csinálja a dolgokat. Jó formán majdnem hogy csak csorgatom a nyálam, de azért szolidan és hogy őt ne hozzam zavarba a viselkedésemmel. Próbálok úriember maradni. Jó három órás munka után látom, hogy kifáradt a fotós is úgy véli, hogy készen. Ez az most jött el az én időm remélem.
- Vége? – lépek oda hozzá és reménykedve. – Akkor mehetünk enni.
- Majd később – lép oda egy fickó, aki kb. úgy néz ki, mint egy bohóc. Nem sok kell, hogy elnevessem magam, de inkább most meg vagyok lepődve. – A dalszövegíród szeretne beszélni veled. Tudom, tudom, te akarod írni a dalaidat, de ezt most engedd át neki.
- Rendben – bólint kicsim. – Hol az a jóember?
- A hármasban vár téged – mondja vagy megy is elfele.
- Ki volt ez? – kérdezem, mikor már a folyosón sétálunk.
- A managerem – kuncogja el magát kicsim, mire nekem csak kikerekednek a szemeim. – A kinézete ellenére, ő a legjobb managerek egyike. Borzasztóan nehéz megszerezni, és örülök, hogy nekem sikerült.
- Fura pasas. Inkább néztem volna bohócnak – csóválom a fejem, de kincsem, csak elneveti magát.
A terem előtt felém fordul Kira és meg kér, hogy várjam meg, mert ezt nekem nem szabad hallanom, ami oda bent fognak beszélni. Bólintok, majd megsimogatom, az arcát végül elengedem és bemegy. Kint várok türelmesen.
Már lassan fél órája várok, mikor hangokat hallok meg bentről, mintha valaki veszekedne.
- Nem. Hagyj békén. Nem érted, hogy ezt nem akarom?! – hallom kicsim hangját, mire meglepődök.
- De Baba fogd már fel, hogy ez kell. Ne kéresd már magad – hallok egy férfihangot, ami már egyáltalán nem tetszik.
- Nem, nem és nem. Hagyj békén. Nem akarok semmit sem hallani erről. – hallom Kira még mindig kiabálós hangját.
- A múltkor nem volt ellenedre egyáltalán. – mondja, mire betelik a pohár és berontok.
- Te szemét hagyd békén a barátnőmet. – mondom komolyan és egy kicsit még be is pancsolok neki, mire kicsim oda szalad, hozzá én meg csak meglepődve nézem a dolgokat, hogy most mi folyik itt.
- Touya, te meg vagy húzatva?! – kérdezi kicsim és most már rám kiabál.
- Most miért én vagyok a hibás? Ő akart minden áron megszerezni. – mondom, mire kicsim szúrós szemekkel néz rám.
- Nem hiszem el Touya. Csak veszekedtünk a dalszövegről, mert nem tetszett, mert nem szeretem ismételgetni önmagamat. Nem szeretem, ha két dalban ugyan az van. – mondja nekem és felsegíti a fickót.
- Naoki jól vagy? – kérdezi kicsim tőle, majd rám néz. – Jobb, ha haza mész Touya. Eléget tettél mára. – mondja, nekem mire meglepődök.
- És ha azt mondom, hogy nem megyek haza? – nézek rá, mire kicsit mérgesebb lesz rám.
- Menj haza – nyomja meg mind a két szót. – Nem vagy a testőröm, hogy állandóan velem legyél.
- Az igaz, de a barátod vagyok. – mondom neki, mire rám néz.
- Nem vagy a barátom. Nem beszéltünk róla semmit. – mondja komolyan, mire meglepődök és kicsit, most összetörtek. Egy idő után látom a szavai súlya őt is elérik, és kerek szemekkel néz rám. Megfordulok, és inkább elmegyek onnan, mire kicsit hallom, hogy utánam szalad.
- Touya várj! – hallom hangját, de nem állok meg, most nem. Nem vagyok a barátja, akkor senkije vagyok neki. Ott hagyom, majd beszállok a kocsiba és elmegyek onnan. Kicsit szomorú vagyok és csalódott. Reménykedtem benne, hogy lehet belőle valami és már a szívemet is elrabolta, amit most ezzel a mondatával összetört. Megint pórul jártam ezt nem hiszem el. És megint a naivságom miatt.
Annyira ideges vagyok, hogy észre sem veszem, hogy egy piroson hajtok keresztül és egy kocsi oldalról belém jön. Nem tudom, hogy onnantól kezdve mi történhetett, mert elájulok.
~*~
Elkezdek ébredezni és csak pityegő hangokat hallok. Lassan kinyitom a szemeimet és csak fehérséget hallok. Körbe nézek, de nem nagyon tudom forgatni a fejemet, mert fáj és le is van rögzítve. Amennyit látok és észlelek, egyedül vagyok a szobába.
- Nővér… - szólok halkan. Mit képzelek erre nem hall meg senki. Pár perc elteltével bejön egy lány, aki nagyon aranyos és helyes arca van. Hosszú fekete haja és gyönyörű szemei. Mikor meglát, engem felvidul az arcra.
- Touya végre felkeltél. – mondja nekem, majd odajön és látom, hogy pár könnycsepp végig folyik az arcán és megfogja a kezemet.
- Elnézést, de ki vagy? – kérdezem halkan és nem ismerem fel, mire csak kerek szemeket kapok. Nem tudom, hogy mi van, és egyáltalán ki vagyok én? Tudatlanságomnak hangot is adok. – Ki vagyok én?
- Szerelmem. Engem nem érdekel, hogy most utánam vájkálnak vagy sem. Nincs titkolni valóm előled. Igaz, hogy még nem teljesen tudsz rólam mindent, de mindenbe bele foglak avatni, hogy ne legyen gond belőle – mondja őszintén, mire hálásan nézek rá. Olyan jó, hogy rá számíthatok. Kezemet kiveszem az övéből és megsimogatom az arcát.
- Hogy sodort felém az életed? – kérdem halkan, mire belesimul az érintésembe.
- Pontosan nem tudom, de annyit tudok, hogy a találkozásunk nem volt a legjobb, mert akkor éppen félrészeg állapotba voltam, de a vége jól sült el – mondja őszintén, majd belecsókol a kezembe. Elpirulok. Még sosem tett ilyet velem senki. Talán ő képes lesz megszelidíteni a makrancos Kirát?
-Itt maradsz ma velem? – érdeklődöm halkan, mire bólint. Odahajol és megcsókol, amit viszonzok, majd ölbe kap és úgy csókol tovább. Átölelem a nyakát és ujjaimmal haját birizgálom. Érzem, hogy beleborzong az érintésembe.
Feláll, majd a kanapéra ül velem együtt és még mindig ölel. Egyik keze a felsőm alá csusszan és normális esetben mérges lennék, de most hagyom, hogy hadd simogassa a hátam. Közben beszél. Elmeséli az életét, az első szerelmét, aki elhagyta. Nem tudom, miért mond el nekem ilyeneket, de talán azért, mert megbízik bennem.
Az idő már későre jár, mire befejezi a mesélést, és mindketten el is fáradunk. Elmegyek zuhanyozni, majd megágyazok, addig Touya kinn marad. Mikor kimegyek, ő az ablaknál áll és kifelé bámul.
- Mit látsz odakint? – kérdem halkan, mire megfordul és eltátott szájjal néz rám. Nem tudom, mi van rajtam látnivaló, hiszen egy egyszerű zöld pizsama van rajtam, de elpirulok. Ő pedig lassan észhez tér.
- Csak a csillagokat figyeltem, de most egy még szebb csillagot láttam meg – mondja, majd közelebb jön és átölel. Elpirulok amikor megcsókol és amikor fenekemre téved a tekintete, sőt, bele is markol, felsóhajtok és közelebb furakszom hozzá. Ködös tekintettel nézek a szemeibe, amikor megszakítja a csókot. - Elmegyek fürdeni. Jövök mindjárt – suttogja, majd belecsókol a nyakamba, mire átölelem és úgy hagyom, hadd csókoljon. Ad még pár apró puszit, és nagyon nehezen válunk el.
Touya egészen megkavart. Tudom, hogy meg akar fektetni, de én még nem állok rá készen. Kábultan megyek vissza a hálóba és fekszem le. Nemsokára ő is megjön, befészkeli magát mellém, majd magához ölel és megcsókol. A hátára fekszik, én pedig fejemet a mellkasára hajtom. Lassan el is alszom, már nagyon fáradt vagyok.
~*~
Reggel simogatásra és valami mozgásra ébredek. Mikor kinyitom a szemem rájövök, hogy csak Touya az. A mellkasán aludtam az éjjel. Mikor felkelek, egyből rám néz.
- Jó reggelt, szépségem! – nyom egy puszit a számra
-Neked is jó reggelt, fekete hercegem!– mondom mosolyogva, és a hátamra fekszem.
Ő egy kicsit feljebb tornássza magát, majd ismét megcsókol, mire átölelem a nyakát és a haját kezdem birizgálni. Felmorog és kicsit megszívja a nyakam, mire felkuncogok. Nem fáj, inkább csiklandoz.
Azonban minden jónak vége szakad, amikor megszólal a mobilom. Morogva szállok le Touya hasáról és megnézem, ki az öreg ördög kereshet már megint hajnalok hajnalán.
-Halló? – szólok bele.
-Szia drága! – hallom meg Ren hangját. – Ha nem túl nagy fáradtság, ide tudnád vonszolni a csinos hátsódat? Ha elfelejtetted volna, tízkor albumfotózás lesz.
-De hát még csak… - nézek az órára és döbbenten konstatálom, hogy már kilenc is elmúlt. – Megyek már! – csapom le a telefont és Touyára nézek. – Bocsi, el kell mennem. Meló. Ugye nem haragszol? – az utolsó mondatot már az ajtóból kiáltom, miután összekapok pár ruhát és elviharzok öltözni.
Frankó, van fél órám odaérni, hacsak nem visz el valaki. Kapkodva kapok fel egy farmert, egy fehér pólót és egy fekete mellényt. Mikor kijövök, Touya az ajtóban áll felöltözve. Végül elvisz, aminek nagyon örülök, mert nélküle tuti elkésnék, és nem akarom a fotósunk szemrehányásait hallgatni. Mikor megérkezünk engem azonnal megragadnak az ikrek és már a helyszínen sminkelnek, fodrászolnak, öltöztetnek át. Az egész olyan gyorsan zajlik, hogy nem is tudom követni, csak Touya megdöbbent arcát látom. Na igen, a ruhám elég döbbenetes. A felsőm egy ujjatalan szürkés színű top, amit fekete és aranyszínű csíkos díszítenek. Hozzá fekete, alig valamit takaró rövidnadrágot kapok valami fényes lakk-anyagból. A lábamon fekete térdig érő csizma némi fehér és ezüst díszítéssel, kezeimen pedig fekete-aranyszínű csuklópántok. Hajamat szabadon hagyták, csak az arcomra került pici smink. Ahogy Touyát elnézem, szívdöglesztő látványt nyújthatok. A fotós mindenkit elküld a közelből, így Touya is távozik, igaz, nem szívesen, de megengedik neki, hogy maradjon. Egy egyszerű zöld színű paraván elé kell állnom, mivel a hátteret úgyis később rakják a képek mögé. Aztán elkezdődik a munka. Mindenféle pózt kell felvennem, amit igazán szeretek. Imádok pózoli, a kamerák imádnak engem, ezt minden alkalommal elmondják. Jó három órás munka után már teljesen kivagyok és a fotós szerint mára elég is lesz.
-Vége? – lép oda Touya. – Akkor mehetünk enni.
-Majd később – lép oda Ren, aki a maga kanárisárga hajával, amelyben piros és lila is van, na meg egy bohócot megszégyenítő ruházatával rendesen meghökkenti Touyát. – A dalszövegíród szeretne beszélni veled. Tudom, tudom, te akarod írni a dalaidat, de ezt most engedd át neki.
-Rendben – bólintok. – Hol az a jóember?
-A hármasban vár téged – mondja Ren, mire távozok.
-Ki volt ez? – kérdi Touya, mikor már a folyosón sétálunk.
-A managerem – kuncogok, mire Touya elkerekedett szemekkel néz. – A kinézete ellenére, ő a legjobb managerek egyike. Borzasztóan nehéz megszerezni, és örülök, hogy nekem sikerült.
-Fura pasas. Inkább néztem volna bohócnak – csóválja a fejét, mire elnevetem magam.
Na igen, Ren nem éppen a külsejével hódít, de remek manager. Remek ember, jó hallgatóság, és igazán okos. Ha ő nem lenne, én sem lennék az, aki ma vagyok. A terem előtt megkérem Touyát, hogy várjon meg kinn, mert ez szakmai dolog, és nem lenne jó, ha ő benn lenne. Vannak dolgok, amiket ő nem láthat, és egy félkész dalszöveg ezek közé tartozik. Ő csak bólint, majd megsimogatja az arcom és elenged.
- Menj, feküdj le a hálóban! – mondja nekem kicsim, majd elengedi szüleit és odajön hozzám, majd az egyik ajtó felé terelget. – Aludj egyet, szép fekete hercegem! – hallom kuncogását, ami csak jót jelenthet. Jó végre megint boldognak látni. – Ne félj, nem futok el.
- Biztos? – kérdezem mosolyogva.
- Biztos, de ha nem mész azonnal, megbánod! – mondja játékos fenyegetéssel, mire már a szobába is vagyok és rám csukja az ajtót. Na, jó, ha már így betuszkolt ide és tényleg minden rendben van, akkor lefekszek, és tényleg elalszok.
Amikor felkelek, látom, hogy este van. Jól elaludtam mit ne mondja. Kikászálódok, majd kimegyek és kicsimet figyelem.
- A szüleid? – kérdezem meg, majd beljebb megyek a nappaliba és nyújtózok egyet.
- Már elmentek. Haza kellett menniük – válaszolja. – Éhes vagy? Főzhetek valamit, ha gondolod.
- Remek lenne – megcsillannak a szemeim, hiszen tényleg éhes vagyok, mire csak elneveti magát én meg elmosolyodik. Olyan szép nevetése van.
- Tipikus pasi – kuncogja, majd a konyhába táncikál, amikre elmosolyodok. – Amúgy, anyáékkal minden rendben. Szóval elfogadtak, úgy látszik. Milyen kár, mert szívesen vettem volna egy kis balhét – jegyzi meg gúnyosan, amire csak elmosolyodok.
- Na persze! Nem is tudom, ki rohant el sírva – mondom neki, mire kinyújtja rám a nyelvét. Még így is olyan édes.
- Kuss, vagy nem kapsz kaját! – mondja vigyorogva, amire befejezem, de azért vigyorgok, mint a tejbe tök.
Eleinte segítek neki, de mikor szerencsétlenségem miatt a harmadik tojást töröm össze, kiküld a konyhából. Hogy ne legyek haszontalan, megterítek, majd keresek valamit, de még nem tudom, hogy mit. Elkezdek a fiókokban nézelődni, mikor meglátom a gyertyákat és elmosolyodok. Ezeket kerestem. Kiveszem, az asztalra teszem és meggyújtom őket. Próbálok kicsit romantikus lenni. Mikor kicsim kilép, odamegyek hozzá. Egy csókot nyomok ajkaira, majd segítek kivinni a steak-et.
- Ez isteni! – mondom neki őszintén, mire látom, hogy elpirul. – Hol tanultál meg így főzni?
- Anyutól – mondja, de még mindig fülig piros. – De nem vagyok valami híres szakács. Csak összeütöttem valamit.
- Ti nők mindig ezt mondjátok – nevetem el magam. – Örülök, hogy minden rendben.
- Semmi sincs rendben – sóhajt fel, mire nem értem kicsit a dolgot, de folytatja. – A kép valószínűleg megjelent a mai összes újságban, és már mindenki tud rólunk.
- Annyi baj legyen – vonom meg a vállam engem, cseppet sem érdekel, ha tudnak rólam. – Legalább lesznek irigyeid. Hadd legyen mindenki féltékeny.
- Ja – bólint, de látom rajta, hogy nem tetszik neki, mire közelebb ülök hozzá, majd megfogom a kezeit és puszit adok rá, majd a szemeibe nézek mélyen.
- Szerelmem. Engem nem érdekel, hogy most utánam vájkálnak vagy sem. Nincs titkolni valóm előled. Igaz, hogy még nem teljesen tudsz rólam mindent, de mindenbe bele foglak avatni, hogy ne legyen gond belőle. – mondom neki őszintén, mire csak hálás szemekkel néz rám. Kiveszi az egyik kezét és megsimítja az arcomat.
- Hogy sodort felém az életed? – érdeklődik, halkan, mire belesimulok a simogatásába.
- Pontosan nem tudom, de annyit tudok, hogy a találkozásunk nem volt a legjobb, mert akkor éppen félrészeg állapotba voltam, de a vége jól sült el. – mondom őszintén, majd belecsókolok a tenyerébe, mire halványan elmosolyodik.
- Itt maradsz ma velem? – érdeklődik, mire bólintok egyet. Odahajolok hozzá és megcsókolom lágyan, amit viszonoz. Átültetem az ölembe és úgy simogatom és ölelem magamhoz, ami olyan jól esik. Kezei a tarkóm köré tekerednek és elkezd a hajammal játszani, amire kicsit beleborzongok.
Felállok vele, majd leülök a kanapéra és még mindig az ölemben van, majd tovább simogatom és finoman a felsője alá csúsztatom a kezemet és a hátát simogatom, majd elkezdem neki mesélni az életemet és a legfőbb dolgokat mondom el neki. Főleg azt a részét, amikor apám egyik ügyfelével voltam együtt, és hogy mennyire összetörtem és a miatt mentem el Los Angeles-be, hogy lefelejtsem és megpróbáljak új életet kezdeni. Azt is elmesélem, hogy utána volt pár egy éjszakás kalandom, amikre egyáltalán nem vagyok büszke, de most már benőtt a fejem lágya.
Mikor nagyjából mindent elmeséltem magamról meg az életemről. Annyira elfáradunk meg már az idő is későre jár, hogy bemegyünk a hálóba, és amíg várom, hogy Kira után le tudjak tusolni, addig az ablakban állok, és kifele nézek, és a csillagokat bámulom.
- Mit látsz odakint? – hallom meg bársonyos hangját, mire odanézek és kicsit a lélegzetem is eláll a látványtól, ami fogad. Kira áll előttem egy nagyon gyönyörű pizsamába. Ahogy látja, mennyire megcsodálom, elpirul teljesen én meg észhez térek.
- Csak a csillagokat figyeltem, de most egy még szebb csillagot láttam meg. – mondom neki bókolva, mire megint elpirul, odamegyek hozzá, majd megcsókolom és magamhoz ölelem, mire hozzám bújik. A hátát simogatom, majd a fenekére téved a kezem, és kicsit bele markolok, amire felsóhajt és közelebb jön hozzám.
Nem akarom, egyből megfekteti, ezért megszakítom a csókot, majd a szemeibe nézek, amikbe mintha egy kis ködöt látni.
- Elmegyek fürdeni. Jövök mindjárt. – suttogom neki, majd belecsókol a nyakába, mire megölel. Válasz képpen én is magamhoz ölelem, és a hátát simogatom, majd még pár csókot adok a nyakára és a vállára, amire mély levegőket kezd el venni. Nagy nehezen csak elválunk egymástól.
Bemegyek a tusolóba, majd amilyen gyorsan csak tudok, letusolok. Mikor kijövök, egy szál bokszer van rajtam, nem is kell más. Odamegyek kicsimhez, aki már befészkelte magát az ágyba. Befekszek mellé és magamhoz ölelem, majd puszikkal halmozom el. Felém fordul, mire a hátamra fekszek, és úgy ölelem magamhoz. Kicsi buksiját a mellkasomra helyezi, majd lassan egyenletes szuszogását hallom. Egy darabig hallgatom a szuszogását, majd elringat és elalszok én is.
~*~
Másnap reggel elkezdek ébredezni és egy kis súlyt érzek a mellkasomon. Lenézek és kicsimet látom meg, amire elmosolyodok, magamhoz ölelem, és a hátát kezdem el lágyan simogatni és a fejére adok lágy puszikat. Érzem, hogy lassan elkezd ébredezni. Elmosolyodok, majd elkezdi dörzsölgetni a szemét és fel néz rám.
- Jó reggelt szépségem. – mondom neki, mire egy puszit adok ajkaira.
- Neked is jó reggelt fekete hercegem. – mondja mosolyogva, majd a hátára fekszik, mire kicsit felé támaszkodok és a hasam kicsit eltakar minket, de nem nagyon, mert nincs olyan nagy sörényem, majd mosolyogva nézek rá és az ajkaira adok csókot, amiket viszonoz. Tovább csókolom, majd elhagyom ajkait és a nyakára térek át és a vállára. Megérzem két kezét a tarkómon, mire kicsit kiráz a hideg, annyira jól esik az érintése, majd tovább csókolgatom és picit meg is szívom a nyakát, de csak annyira, hogy éppen ne látszódjon meg, mert igen ki lenne tekerve a nyakam.
Tovább élvezem ezt a reggelt és kíváncsi vagyok mi fog még kisülni a nap további részéből, mert remélem, hogy ugyan így fog eltelni és nem megy ő sem meg én se megyek sehova és esetleg egésznap az ágyban leszünk és kényeztethetem minden fele és szeretgethetem.
Ott maradok Rennél. Nagyon aranyos, habár a lakása enyhén fura. Tudja, hogy mennyire kiborított ez az egész. A fotós, a szüleim, most meg Touya is. Szeretek vele lenni, de anyáék nem értik meg. Ők csak azt látják, hogy egy majd tíz évvel idősebb felnőtt férfi megcsókolt. Számukra még mindig a kicsi Kira vagyok, aki járja a maga útját, de még mindig kislány. De már nem vagyok gyerek! Felnőttem, el tudom tartani magam és azt csinálom, amit szeretek. De ők ezt nem veszik észre. Végül úgy döntök, az összes gondot hagyom holnapra. Kicsit bűntudatot érzek, amiért nem vettem fel a mobilt, mikor Touya hívott, de nem akartam. Még néhányszor csörög a telefon, de nincs erőm felvenni, mert nem akarok most semmit sem hallani tőle, holott megvédett anyáék előtt. Mégsem vagyok képes most beszélni vele.
Ren vacsorát csinál nekem, de nem eszem túl sokat. Rávesz, hogy holnap menjek, keressem fel Touyát, mert illő lenne beszélnem vele. Talán igaza van.
Másnap reggel valóban felkerekedek. Fáradt vagyok, kialvatlan, de tettrekész. Rentől kapok egy baseball-sapkát, meg egy napszemcsit, amitől nem ismernek meg. Még tiszta ruhát is ad, mert van nála pár ruhám. Már nem először húzom meg magam nála, ugyanis nem először kényszerültem rá, hogy máshol aludjak. Nem igazán tudom, merre is keressem Touyát. Talán ő is engem keres, így hiábavaló dolog lenne a házához menni. A lakásomra nem mehetek, hátha anyuék még ott vannak és velük most egyáltalán nem akarok beszélni. Miért nem hagyják, hogy éljem az életemet? Nem esett semmi bajom, bár ez a fénykép nem tesz majd jót a karrieremnek. Ide-oda tekergek a városban, benézek minden üzletbe, kávézóba, boltba, de sehol sem találom. Nem is tudom, mit akarok neki mondani igazából. Talán szeretem? Még sosem voltam szerelmes, és ez igazán jólesik, hogy ő gondoskodik rólam, meg aggódik értem. Hirtelen látom meg, amint egy kávézóban ül. Kissé félek, de odamegyek hozzá. Gondterhelten ül egy asztalnál, mint aki aggódik. Talán értem. Bűntudat fog el, amiért leráztam, így halkan és lassan odamegyek hozzá és kezemet a vállára téve megszólítom.
- Touya – hangom halk, ő azonban egyből megfordul és magához ölel. Meglepődöm, de fura mód, örülök is neki.
- Végre megtaláltalak! Egész éjszaka kerestelek. Úgy örülök, hogy nem esett bajod – mondja hadarva, nekem meg tágra nyílnak a szemeim. Egész éjszaka?!
- Miért kerestél? – kérdem és a hangomba meglepetés társul. Touya végül eltávolodik egy kicsit, és a szemembe néz.
- Mert aggódtam miattad és fontos vagy nekem Kira – mondja őszinte hangon, mire még mindig meglepett arcot vágot. – Amit a szüleidnek mondtam, amit hallottál, azt komolyan gondoltam. Tényleg szeretlek – mondja, mire a nyakába ugorva megölelem és megcsókolom. Fenét érdekel, ha látják! Leszarom, mert csak őt szeretem! Nekem ő a fontos. Viszonozza a csókot, ami nagyon jólesik, majd mikor elválunk, fejét a nyakamba fúrja. Biztos fáradt lehet szegénykém, ha egész éjjel nem aludt, és ez is az én hibám. - Nem akarlak többet elengedni – suttogja a fülembe és ad egy puszit is, mire kezeim tarkóját kezdik simogatni. Én sem akarom őt elengedni, de muszáj lesz, mert mindenki minket bámul.
- Menjünk innen! – mondom halkan, ő pedig csak bólint, majd fizet és a kocsijához megyünk. – Biztos, hogy ilyen fáradtan akarsz vezetni? – kérdem aggódva. Nem szeretném, ha balesetet szenvednénk.
- Itt lakok a közelben. Ott letesszük a kocsit és utána mehetünk akármerre – mondja, mire bólintok, bár azért aggódom. Elmegyünk a házukhoz, ahol leparkol, majd megfogja kezem és a szemembe néz. - Beszélj a szüleiddel rendben? – mondja, mire megremegek. Nem szeretnék beszélni velük. – Nincs semmi baj. Megbeszéltem velük a dolgokat és jobb belátásra tértek – meglep amit mondok, és már válaszolnék, de ő belém fojtja a szót egy csókkal. Máris jobban érzem magam, bár a gyomrom még szambát jár az idegességtől. – Előbb beszélj velük, majd utána köszönd meg! – mondja, majd elmegyünk hozzám. Nem igazán akarok bemenni, de ő megnyugtat. - Gyere nincs semmi baj. Ők is aggódnak érted. George, Serena. Megjöttünk. Itt van Kira – mondja Touya, mire anyáék kijönnek. Meglep, hogy az angol nevükön hívja őket és nem a rendes japánon, de hát ez van.
Félek, hogy most mi fog történni, de csak megölelnek. Aggódtak értem, én meg elrohantam, holott ők csak jót akartak nekem. Önző dög vagyok, mert magamra gondoltam mások helyett, holott anya és apa mindig mindent megtettek értem. Touya az ajtóban áll és majdnem elalszik állva, de tartja magát.
-Menj, feküdj le a hálóban! – intek neki, majd elengedve anyáékat Touyát kezdem kormányozni a szoba felé. – Aludj egyet, szép fekete hercegem! – kuncogok. Máris jobban vagyok. – Ne félj, nem futok el.
-Biztos? – kérdi, és mosolyog.
-Biztos, de ha nem mész azonnal, megbánod! – fenyegetem meg játékosan, majd rácsukom az ajtót.
Anyáékat leültetem a nappaliban, majd kimegyek teát főzni. Elvégre, meg kell őket kínálnom valamivel. Hála istennek, mindent sikerül megbeszélnünk, és kiderül, egészen megkedvelték Touyát, aki bár jóval idősebb nálam, felelősségteljes fiatalembernek bizonyult a szemükben. Még apám sem emel kifogást, pedig tudjuk, milyenek a lányos apák. Eltelik a nap, ők pedig elmennek. Indulniuk kell vissza Angliába, én pedig elbúcsúzom. Touya is csak estefelé ébred fel, mikor anyáék már elmentek.
- A szüleid? – kérdi, mikor kitámolyog a hálószobából. Már jobban néz ki.
- Már elmentek. Haza kellett menniük – válaszolom. – Éhes vagy? Főzhetek valamit, ha gondolod.
- Remek lenne – csillannak fel a szemei, mire elnevetem magam.
- Tipikus pasi – kuncogok és a konyhába táncikálok. Jó kedvem van. – Amúgy, anyáékkal minden rendben. Szóval elfogadtak, úgy látszik. Milyen kár, mert szívesen vettem volna volna egy kis balhét – mondom gúnyosan.
- Na persze! Nem is tudom, ki rohant el sírva – vág vissza, mire kiöltöm a nyelvem.
- Kuss, vagy nem kapsz kaját! – vigyorgok, és ez használ is.
Először még segíteni is akar, de később, miután a harmadik tojást töri össze, inkább kizavarom a konyhából azzal, hogy ott pasiknak nincs keresnivalójuk. Kétbalkezes egy ürge, még apa se ilyen, igaz, egy rántotta már kifog rajta. Vigyorogva kezdek neki a főzőcskének. Steak lesz tükörtojással és burgonyakrokettel. Ez a kedvencem, és remélem, neki is ízleni fog. Alig várom, hogy megkóstolja, milyet tudok főzni.
Nem is kell csalódnom magamban, és Touyában sem, aki szépen megterít a nappaliban, mire én elkészülök. Még két gyertyát is gyújt, amiket az isten tudja hol talált, mert nem emlékszem, hogy mikor is vettem gyertyát, vagy hogy hová raktam őket. De nagyon szép, romantikus hangulatot varázsolt. Mosolyogva lép hozzám és csókol meg, majd segít nekem behozni a tálakat, mert valljuk be, a steak nem éppen kis darab hús. Tálalok, majd leülünk enni.
- Ez isteni! – szólal meg, mikor megkóstolja, én pedig fülig pirulok a dícséretbe. – Hol tanultál meg így főzni?
- Anyutól – vallom be szégyenkezve, mert a dícséret igazán jólesik. – De nem vagyok valami híres szakács. Csak összeütöttem valamit.
- Ti nők mindig ezt mondjátok – neveti el magát. – Örülök, hogy minden rendben.
- Semmi sincs rendben – sóhajtok fel. – A kép valószínűleg megjelent a mai összes újságban, és már mindenki tud rólunk.
- Annyi baj legyen – vonja meg a vállát. – Legalább lesznek irígyeid. Hadd legyen mindenki féltékeny.
- Ja – bólintok, bár magamban nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez olyan jó dolog.
- Az, hogy szereti, még nem másítja meg a tényt, hogy Kira mindössze tizennyolc éves! – mondja Kira anyukája. - Még túl fiatal Önhöz! Később, pár év múlva, ha már nagykorú lesz, talán randizhatnak. De most kérem, hagyja békén a lányunkat! Kérem! Ne okozzon több zűrt. Kirát így is éjjel-nappal figyeli a sajtó. Ha éppen nem Szöulban tartózkodtunk volna, még nem lennénk itt. Gondolja, hogy mi nem féltjük őt? Dehogynem. Igaz, hogy nem látjuk minden nap, de figyeljük, hogy mi van vele. Ez az egy hír ki tudja milyen törést indíthat el a karrierjében.
- Ezért akarják hazavinni? – kezdek egyre mérgesebb lenni a szülőkre, hogy ennyire makacsak. - Miattam?
- Otthon jobb lesz neki. A lányunk azt teszi, amit mondunk. Mi vagyunk a szülei! – mondja komolyan az apja, mire csak kicsit felcsattanó hangjára leszek figyelmes.
- Nem vagytok a szüleim! – ordítja, mire meglepődök. - Nem is vagytok az igazi szüleim! Sose voltatok! Csak örökbe fogadtatok! Semmi jogotok beleszólni az életembe! – kiabálja, mire csak meglepődve nézek rá és nem tudom, hova tenni egy kicsit a dolgot, majd azt látom, hogy elkezd futni és az anyja kiabál utána.
- Kira! – nem törődik senkivel. Kicsit későn kapcsolok és szaladok utána, de már nem látom sehol. Visszamegyek a szülőkhöz.
- Ezt akarták elérni? El akarják minden féle képpen üldözni a lányukat? Mind maguktól mind tőlem? – kérdezem tőlük idegesen és azon agyalok, merre lehet kicsim.
- Magától akarjuk megóvni. – mondja nekem még mindig az apja.
- Nem fogja fel még mindig? Ennyire nehéz felfogású lenne? – kérdezem tőle tényleg komolyan. – Szeretem a lányukat és mindent megtennék érte, hogy megvédjem. Képes lennék feláldozni az életemet és a karrieremet is a lányukért, hogy neki jó legyen. Miért akarják tönkre tenni az életét? Mindig sírni akarják látni, meg hogy boldog legyen? – mondom nekik hajthatatlanul, mire nagy nehezen belátják, hogy igazam van és megkérnek, hogy hozzam vissza nekik a lányukat.
~*~
Keresem minden fele, Kira-t, de sehol sem találom. Minden fele szaladok. Előveszem a telefonom és hívom. Kicsörög, de nem veszi fel. Amikor nem veszi, fel elkezdek nagyon aggódni, hogy mi történhetett vele és vajon merre van. Kihez mehetett, de nem jut eszembe senki. Tovább hívogatom, de nem veszi fel még mindig. Egész éjszaka próbálom hívni, de semmi válasz és egy idő után ki is kapcsolják. Az eszemet vesztem annyira aggódok érte. Beszállok a kocsimba és végig járom az egész várost, de sehol semmit nem találok. Kezdek teljesen kimerülni, de nem érdekel. Tovább kell haladnom. Meg kell találnom minden féle képpen. Nem bírnám, ki ha valami baja esne, vagy akár egy haja szála is meggörbülne. Most mikor sikerült dűlőre jutnom a szüleivel. Beülök egy kávézóba és iszok egy kávét, hogy felébredjek kicsit. Nézelődök kifele az ablakon és a szememmel, azért tovább keresem. Egyszer csak meglátok egy baseball sapkás lányt, aki kb akkora, mint szerelmem. Felállok és odamegyek hozzá.
- Kira. – szólok, de amikor rám néz a lány, csalódottan ülök vissza a helyemre. Az asztalra támaszkodok és szinte a hajamat tépem. Merre lehetsz szerelmem? Hol talállak meg? Hívj fel legalább, könyörgöm. Gondolkozásomból egy lágy hang ébreszt fel.
- Touya. – felkapom és meglátom szerelmemet. Felállok, és egyből magamhoz ölelem.
- Végre megtaláltalak. Egész éjszaka kerestelek. Úgy örülök, hogy nem esett bajod. – mondom neki kicsit hadarva és nem akarom elengedni soha többet.
- Miért kerestél? – érdeklődik és hallom a hangjában, hogy meg van lepődve. Annyira távolod el csak tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Mert aggódtam miattad és fontos vagy nekem Kira. – mondom neki őszintén, mire még mindig a meglepett szemébe nézek. – Amit a szüleidnek mondtam, amit hallottál, azt komolyan gondoltam. Tényleg szeretlek. – mondom neki, mire szorosan megölel, majd egy kis csókot lehet ajkaimra.
Magamhoz ölelem és viszonzom a csókot, ami annyira hiányzott. A hátát simogatom, majd levegőhiány miatt megszakítom a csókot és a nyakába fúrom a fejemet és úgy élvezem, hogy velem van végre és a karjaim között tarthatom.
- Nem akarlak többet elengedni. – suttogom lágyan a fülébe, amire egy lágy puszit is adok, majd érzem, hogy kezecskéi a tarkómat kezdik el simogatni, ami olyan jól esik, hogy valami nagyon. Kicsit szorosabban ölelem magamhoz, de vigyázok, hogy ne szorítsam össze.
- Menjünk innen. – mondja halkan, mire bólintok, majd elindulunk ki a kocsimhoz és rám néz. – Biztos, hogy ilyen fáradtan akarsz vezetni? – kérdezi kicsit aggódva.
- Itt lakok a közelbe. Ott letesszük a kocsit és utána mehetünk akár merre. – mondom neki, mire bólint, de látom, hogy még aggódik kicsit. Beszállunk, és elég óvatosan megyek, hogy ne legyen semmi gond. Nem sokára leparkolok a házam előtt, majd kiszállunk és ránézek. A kezét nyújtja felém, amit megfogok és összekulcsolok a sajátommal, majd a szemébe nézek és a másik kezemmel megsimítom az arcát.
- Beszélj a szüleiddel rendben? – mondom kedvesen, mire érzem, hogy kicsit megremeg és egyből utána is teszem – Nincs semmi baj. Megbeszéltem velük a dolgokat és jobb belátásra tértek. – mondom, mire meglepődik és látom, hogy megszólalna, de egy lágy csókkal belé fojtom a szót. – Előbb beszélj velük, majd utána köszönd meg. – mondom kedvesen, majd elmegyünk hozzá, addig nem igazán beszélgetünk. Látom rajta, hogy gondolkozik, mit is mondjon. Nem akarom zavarni. Megérkezünk hozzá, de látom, hogy nem akar bemenni és meg is torpan.
- Gyere nincs semmi baj. Ők is aggódnak érted. – mondom, majd kicsit beljebb megyünk. – George, Serena. Megjöttünk. Itt van Kira. – szólok a szülőknek, mire kijönnek, és a lányukra néznek. Odajönnek és megölelik mind a ketten. Kicsit hátrébb lépek és csak figyelem őket és várom mi lesz a vége, de azért az ajtónál állok, hogy kicsim ne tudjon megint elfutni. Igaz, hogy majd leragadnak a szemeim, de mindent megteszek Kira-ért. Csak a háttérből figyelem kicsimet és a szüleit, akik megkönnyebbülve ölelgetik és puszilgatják lányukat.
Végre hazaérek. Hullafáradtan és kimerülten rogyok le a nappaliban a kanapéra és reménykedek, hogy csak egy kiváncsi rajongó volt az, aki lekapott. Habár még én is tudom, hogy ennek az esélye igen csekélyke. A lesifotósok előszeretettel járnak a nyomomban mióta híres lettem, de eddig mindig kínosan ügyeltem arra, hogy soha senki se tudjon lekapni. Erre most egy pillanat alatt vége mindennek. Persze jár az agyam és félek, hogy anyuék rá fognak jönni a dologra, főleg ha a paparazzi felteszi a netre is a képeket. De igyekszem nem foglalkozni vele. Hamar elmegyek aludni.
Másnap reggel kopogtatásra és csengetésre ébredek. Álmosan mászok ki az ágyból és először azt hiszem, nem is nálam dörömbölnek. De ahogy kimegyek a nappaliba, rájövök, valóban az én ajtómat verik.
- Megyek már! - szólalok meg és egy szál pólóban az ajtóhoz mászok. Fáradt vagyok. - Itt vagyok már! - nyitok ajtót. - Mit...
- Szia kicsim! - szólal meg anyám, nekem meg az arcomból is kiszáll a vér. - Bemehetünk?
- Pe... persze... - tárom szélesebbre az ajtót. - Sziasztok! Mi járatban?
- Megmagyaráznád ezt?! - nyújt felém apám egy lapot. - Mégis mire véljük az effélét?
Elveszem a lapot és meghűl az ereimben a vér. A képen én vagyok és Touya, amint csókolózunk. Egy cikk is van ott, és ahogy látom egy internetes újságban található. A cikk címe: "A híres tinisztár eddig eltitkolt szerelme. Vajon ki lehet ő?" Összeszorított szájjal és idegesen dobogó szívvel nézek hol anyura, hol apura, hol a cikkre. Tehát felkerült a netre a cikk, jóval előbb, mint nyomtatásban megjelent volna.
- Mégis, ki ez az ember? - kérdi anya. - Mióta ismered és mégis mennyi idős?
- Kira! Válaszolnál? - néz rám apám szigorúan.
Bólintok, és mindent elmondok nekik, ami azóta történt, hogy Makikoval aznap este szórakozni mentünk. Anyám elgondolkodva hallgat, de látom, hogy apám egyre idegesebb. Főleg akkor válik idegessé, mikor kiderül, hogy Touya huszonhét éves.
- Azonnal hívd ide azt az embert! - dörren rám apám, mire összerezzenek. - És vegyél fel valamit! Nyomás! Utána pedig megyünk haza! Jössz te is! Visszajössz Angliába! Ez a hely, és környezet nem tesz jót neked, kislányom. Ki tudja, mi történhet még veled!
Berohanok a szobámba és magamra zárom az ajtót. Remegő kézzel bányászok ki a szekrényemből egy farmert és egy kék pólót. Aztán kimegyek és elmegyek Touya házához. Megadta a címét, nem lesz nehéz odatalálnom. Apa persze ellenkezik, de megmondom neki, hogy jobb, ha odamegyek. Addig is legalább kiszellőztetem a fejem. Sírni tudnék, de igyekszem magam kontrollálni. Nem akarok hazamenni, nem akarok!
Megérkezem Touya házához, de hiába csengetek, senki sem nyit ajtót. Tehát dolgozik. Így muszáj felhívnom és hála égnek kicseng. Már szipogok, mikor végre felveszi.
- Szia Kira. – köszön bele vidáman, mire hatalmasat szipogok. Nem akarom, hogy hazavigyenek.
- Touya… Kérlek, segíts! – mondom és már sírok. Nem tehetek róla, olyan tehetetlen vagyok.
- Minden rendben lesz Kira. Hol vagy? – a hangja aggódó.
- A házadnál.
- Rendben máris ott vagyok – a hangja hirtelen komoly, majd kinyomja a telefont.
Leülök a lépcsőre és várok. Nagyon ideges vagyok, rettentően félek, nem tudom, mit csináljak. Talán húsz perc telik el, mire Touya megérkezik. Egyből a karjaiba kap és felvisz a lakásába. Hozzábújok és nem is akarom elengedni. Ő a hátamat és a hajamat simogatja, amitől lassan kezdek annyira megnyugodni, hogy képes vagyok gondolkodni és értelmesen beszélni. Azt hiszem ezt ő is érzi, mert egy kérdést tesz fel.
- Mi történt?
- Itt… itt vannak a… a szüleim - mondom akadozva és a szemem törölgetem. Ez tiszta égő, nem szoktam sírni. – El akarnak vinni. Azt mondják, hogy nem tesz jót nekem ez a környezet és azt akarják, hogy hagyjalak itt téged – mondom, mire Touya meglepetten néz rám. – Látták az újságot - vallom be, bár azt nem árulom el, hogy online újság volt.
- Beszélek a szüleiddel - szólal meg.
- Nem! Nem beszélhetsz velük. Nem akarom, hogy még nagyobb galiba legyen belőle - mondom halkan. Nem akarom, hogy apa még jobban kiboruljon, anya meg olyasmit mondjon, amit nem kéne. Vagy én szóljam el magam.
- Nem akarom, hogy elmenj innen – a hangja őszinte és én sem akarom hogy távol legyünk egymástól. – Ma csak a tegnapi közös napunk járt az eszembe. Szeretnék még olyan napokat - mondja és megsimogatja az arcom. Olyan finom az érintése. Jólesik, de nem tudok megnyugodni.
- Én is jól éreztem magam – suttogom, és a szemeibe nézek.
Odahajol hozzám és lágyan megcsókol. Ez sokkal másabb, mint tegnap, valahogy... nem tudom kifejezni, de más. Én is visszacsókolom, mialatt ő átölel és a hátamat kezdi simogatni.
Átölelem a nyakát, mire erősebben szorít magához. Ha el kell hagynom, abba belehalok. Végül elválunk és győzködni kezd, hogy mégis hadd beszéljen apáékkal. Fél órába telik, mire végre megunom és beadom a derekam. Az eredmény ugyanaz lesz. Lemondóan sóhajtok, majd megfogom a kezét és elindulunk. Kocsival visz el, de a ház előtt megállok. Nem tudom, hogy fogják fogadni, de végül mély levegőt veszek és Touya kezét fogva megyünk fel a lakásba.
- Anya, apa! Megjöttem – szólalok meg, majd hamarosan anyáék is előjönnek. Apa úgy néz Touyára, mintha fel akarná falni, anya inkább a háttérben marad.
- Maga meg még is mit keres itt? – kérdi apa türelmetlenül.
- Beszélni szeretnék magukkal – Touya hangaj komoly, és még mindig a kezemet fogja. De ettől nem érzem magam jobban és félek, hogy Touya rontani fog az amúgy is instabil helyzeten.
- Mi viszont nem akarunk beszélni magával. Nem okozott már így is elég kárt? Nem elég hogy a kis lányunk magával van együtt a címlapon? – apa nagyon dühös, én pedig megremegek.
- Apa kérlek… - szólalnék meg, de apa közbevág.
- Nem Kira! Nincsen, semmi apa kérlek! – hangja dühös és egyben komoly is, és érzem, ahogy Touya megfeszül. Kezd ideges lenni, ami nem jó jel. Nem szeretnék verekedést a lakásomban.
- Idefigyeljen! – kezd bele és közbe akarnék szólni, de nem áll le. Ennek rossz vége lesz. – Minden tiszteletem az önöké, hogy egy ilyen csodálatos lánynak adtak életet. Tisztában vagyok vele, hogy szereti és félti, de egy szülőnek nem az a dolga, hogy ha a lányát boldognak látja, akkor engedje, hadd csinálja azt, amit akar? – kérdi tőlük.
- Mit tud maga erről? Van már talán gyereke? – apa kérdően tekint Touyára, mire ő elengedi a kezem és keményen apa szemébe néz. Szinte látni, hogy cikáznak a villámok.
- Nem nincs gyerekem, de édesanyámtól nagyon sokat tanultam - mondja komolyan. Jó neki, hogy volt édesanyja. – Ő mindig arra törekedett, hogy minél jobb legyen nekünk. Nem adott meg mindent, amit akartunk, de ha tudta, hogy boldoggá fog tenni minket, akkor engedte. Elhiszem, hogy Kira fiatal és féltik, de higgyék el, ha már ahhoz elég idősnek tartják, hogy filmekben játsszon, amit nagyon jól megy neki, akkor miért ne lehetne egy értelmes kapcsolata is? – kérdi tőlük, mire anyáék felháborodottan hápognak.
- Tudja, hogy miért? Mert maga jóval idősebb a lányunknál azért – apa hangja most már feldúlt.
- És ez mind mit számít, addig, amíg boldoggá teszem és szeretem? – kérdi tőlük komolyan, mire anyáék meglepve néznek rá.
- Az, hogy szereti, még nem másítja meg a tényt, hogy Kira mindössze tizennyolc éves! - szólal meg anyám is. - Még túl fiatal Önhöz! Később, pár év múlva, ha már nagykorú lesz, talán randizhatnak. De most kérem, hagyja békén a lányunkat! Kérem! Ne okozzon több zűrt. Kirát így is éjjel-nappal figyeli a sajtó. Ha éppen nem Szöulban tartózkodtunk volna, még nem lennénk itt. Gondolja hogy mi nem féltjük őt? Dehogynem. Igaz, hogy nem látjuk minden nap, de figyeljük, hogy mi van vele. Ez az egy hír ki tudja milyen törést indíthat el a karrierjében.
- Ezért akarják hazavinni? - kérdi mérgesen Touya. - Miattam?
- Otthon jobb lesz neki. A lányunk azt teszi, amit mondunk. Mi vagyunk a szülei! - jelenti ki apám magabiztosan, mire engem is elfut a pulykaméreg.
- Nem vagytok a szüleim! - ordítok dühösen. - Nem is vagytok az igazi szüleim! Sose voltatok! Csak örökbefogadtatok! Semmi jogotok beleszólni az életembe! - kiabálok, mire Touya döbbenten néz rám. Anya és apa is, de nem érdekel, fogom magam, és kirohanok a lakásból.
- Kira! - hallom még anya kiáltását, de nem törődöm vele.
Kirohanok a házból és futni kezdek az utcán. Akkor jut eszembe, hogy se napszemüveg, se baseball-sapka nincs rajtam. Így mindenki felismerhet, de most nem igazán törődöm vele. A mobilom nálam van, így gyorsan felhívom Rent, hogy merre van és aludhatnék-e nála. Managerem eléggé meglepődik, de igent mond és megígéri, hogy felvesz kocsival. Kifulladva állok meg egy ház tövében, ahol védve vagyok a naptól és a bámész tekintetektől. Hajamat az arcomba fésülöm, hogy ne lássa senki. Nem akarom, hogy ha valaki felismer, faggatni kezdjen. Hamarosan megérkezik Ren és beugrom mellé, majd elindulunk a lakása felé. Útközben nem kérdez semmit, amiért hálás vagyok. Gondolom, már tud az esetről, mert mindentudó arccal néz rám vezetés közben.
- Majd elmondom - ígérem meg, mire ő csak bólint. Ő a managerem, mindenről tud és mindig segít.
~*~
- Nos, akkor mesélj! - szólal meg, mikor már a lakásában ülünk.
A kanapén gubbasztok, mialatt egy pohár kólát szorongatok a kezemben. Hát igen, Ren még egy teát sem tud megfőzni, én pedig most túl ideges vagyok hozzá, hogy nekiálljak teavizet feltenni. Így marad a kóla. Kortyolok egyet, aztán részletesen elmesélek mindent. Mikor odáig érek, hogy a nevelőszüleim itt vannak és el akarnak vinni, Ren felvonja a szemöldökét.
- Nem értem - vallja be végül a fejét csóválva. - Ha ahhoz elég idős vagy, hogy öt éve itt élj Tokióban, ráadásul egyedül, akkor most mi bajuk?
- Touya is ezt kérdezte - válaszolom. - Aztán apám azt mondta hogy engedelmeskedek nekik, mert ők a szüleim, mire én kiosztottam apámat, hogy ők csak a nevelőszüleim és... semmi közük hozzám - a szemem ismét könnybe lábad, mire Ren bíztatóan ölel át.
- Semmi vész, kislány - csitítgat és a vállamat veregeti. - Csak kimondtad, amit gondoltál. Nem hiszem, hogy sokáig fognak rád haragudni.
- Nem is ez a baj, hanem... hogy... ők neveltek fel és... őket tekintem az igazi szüleimnek... és... - nem tudom tovább folytatni, de Ren megértően bólogat.
Hirtelen megszólal a mobilom. Touya az, de nem veszem fel, viszont ki se nyomom. Hadd csörögjön, nem érdekel. Most nincs erőm beszélni vele, pedig biztos aggódik miattam. Felhívtam azzal, hogy segítsen, most viszont nem tudnék kinyögni két értelmes szót se, de még egyet se. A telefon végül elhallgat. Nincs kedvem senkinek sem magyarázkodni. Most nem. Majd később, ha lenyugodtam és kialudtam magam. Ren közben felhívja a rendezőt és közli, hogy nagyon rosszul érzem magam, ma nem tudok forgatni. A rendező megértő, azt mondja, majd akkor azokat a részeket veszik fel, amikben én nem vagyok benne, így nem fognak csúszni még egy napot. Hálás vagyok neki. De akkor is félek. Mi van, ha Touya most mérges és megutál? Erre sem akarok most gondolni. Semmire sem akarok gondolni. Minden olyan szar.
Egy kicsit érzem, hogy tétovázik, majd elkezdi viszonozni a csókot. Közelebb jön hozzám és a karjait a nyakam köré fonja, mire én a kezeimet a derekára teszem és magamhoz húzom, közben tovább kóstolom finom ajkait.
Mikor elvállunk mind a ketten elég vörösek vagyunk. Érzem, hogy kicsit menekül karjaim közül, majd egy villanást látunk és futást hallunk, amit én eleinte nem tudok hova tenni.
- Frankó! - sóhajtja. - Azt hiszem, valaki lekapott minket. Legkésőbb holnap reggel ott fogunk díszelegni az összes magazin címlapján.
- Paparazzók? – kérdezem, majd leesik és kezdek ideges lenni. Utálom, ha nem hagyják békén az embereknek a magán életét.
- Hagyd! Nem érdekes - rázza a fejét. - Ha agyonvered, akkor feljelent. És különben is, hadd tudjanak róla. Örökké úgysem bujkálhattunk volna, és így jobb. Bár Ren és a szüleim ki lesznek akadva – eleinte elkezd nevetni, majd abba hagyja és folytatja. - Anyáék nem lesznek boldogok – mondja halkan, majd feláll.
A cuccaihoz, mire követem és elkezdek gondolkozni, hogy mi lenne a legjobb. Nem akarom, hogy akár milyen baja legyen Kira-nak. Kezd egyre fontosabb leni nekem és meg akarom védeni annak ellenére, hogy nem szorul rá. Elkészülünk, majd a kocsi felé megyünk és Kira megkéri a sofőrt, hogy vigyen engem haza.
- Nincs semmi baj, Kira – mondom neki miután elindultunk. - Kellemetlenkednek, csak tudnám mi közük a magánéletedhez! Szemetek!
- Csak a munkájukat végzik – rázza a fejét. - Bár a lesifotósokat én sem kedvelem. Viszont, már megtanultam együtt élni ezzel az apró problémával. Legalább még azt nem tudják hol lakom. De csak idő kérdése hogy kinyomozzák.
- Mi lenne, ha hozzám költöznél egy időre? – kérdezem tőle komolyan, mire kerek szemekkel néz rám. - Csak ketten élünk ott apámmal, de ő sokat van távol. Meg én is. Ott talán nagyobb biztonságban lennél.
- Nem jó ötlet - ellenkezik. - Ha összeboronálnak veled, akkor már csak idő kérdése, hogy kinyomozzák ki vagy és hol laksz. Az pedig újabb kellemetlenségekhez vezetne. Nem akarlak ebbe belekeverni. Addig jó, amíg nem tudnak rólad túl sokat. Nem akarlak kitenni egy újabb sokknak. Köszönöm, hogy meg akarsz védeni, de felesleges. Majd elül ez a nagy hír is, és akkor majd talán hozzád költözöm – rám mosolyog én meg bólintok neki, de belül nagyon örülök, hogy hozzám fog költözni idővel.
Belátom, hogy igaza van és sajnos most ez ellen nem tudok mit tenni. Hazavisznek és megígéri, hogy felhív, majd megkapom a számát is. nem sokkal később elmegy én meg bemegyek a házba. Felmegyek és eldőlök az ágyamon közben végig Kira jár a fejembe és az a csók. Becsukom a szememet és mintha megint itt lenne velem és érezném ajkait, de sajna ez csak képzelgés.
~*~
Másnap reggel bemegyek dolgozni és várom, hogy végre történjen valami idebent, mert nagyon laposak a dolgok. Délután lesz egy értekezletem, amire nincs kedvem elmenni, de mivel én vagyok az igazgató, ezért mennem kell. Nincs semmi féle kifogás.
Már mennék befele az értekezletre, mikor megcsörren a telefonom és látom, hogy Kira az. Félre vonulok és felveszem.
- Szia Kira. – köszönök bele, mire csak egy szipogást hallok, amire megijedek.
- Touya… Kérlek, segíts. – mondja halkan és hogy sír.
- Minden rendben lesz Kira. Hol vagy? – kérdezem tőle aggódva.
- A házadnál.
- Rendben máris ott vagyok. – mondom, neki komolyan majd leteszem a telefont, és már száguldok is hozzá.
Sikerült annyira száguldanom, hogy 10 perc alatt hazaértem a 20 perc helyett. Kiszállok és látom, hogy Kira ott ül a bejárati ajtóm előtt. Odamegyek, nem mondok semmit, csak felveszem a karjaimba és egyből beviszem, hogy ne lássák meg, majd be is zárom az ajtót. Szorosan bújik hozzám, mire a karját és a hátát simogatom. Leülök vele és most kezdem el kérdezgetni.
- Mi történt?
- Itt… itt vannak a… a szüleim. – mondja akadozva, majd felül és a szemét kezdi el törölgetni. – El akarnak vinni. Azt mondják, hogy nem tesz jót nekem ez a környezet és azt akarják, hogy hagyjalak itt téged. – mondja, mire meglepődök. Nem akarom, hogy elmenjen innen. Beszélnem kell a szüleivel. – Látták az újságot. – mondja még utoljára.
- Beszélek a szüleiddel. – mondom neki őszintén.
- Nem. Nem beszélhetsz velük. Nem akarom, hogy még nagyobb galiba legyen belőle. – mondja halkan és a szemét törölgeti.
- Nem akarom, hogy elmenj innen. – mondom neki. – Ma csak a tegnapi közös napunk járt az eszembe. Szeretnék még olyan napokat. – mondom őszintén és az arcát simogatom.
- Én is jól éreztem magam. – suttogja, majd a szemeimbe néz. Odahajolok hozzá és megint megcsókolom lágyan. Lágyabban és érzelem dúsabban, mint tegnap. Érzem, hogy viszonozza, és ugyan úgy próbál vissza csókolni, közben szorosan magamhoz ölelem, és a hátát simogatom. Megérzem kicsi kezeit a nyakam körül. Annyira jól esik az érintése, és hogy a karjaimban tarthatom, de nem sokára sajnos meg szakad a csók levegőhiány miatt, és a szemét figyelem.
Megpróbálom meggyőzni arról, hogy had beszéljek a szüleivel és győzzem meg, hogy minden rendben lesz, ha itt marad. Félórás győzködés után nagy nehezen beadja a derekát. Felállunk a kanapéról és elmegyünk hozzá, mert a szülei nála vannak. Beszállunk a kocsiba és már megyünk is. nem sokkal később meg is érkezünk. Kiszállunk és felmegyünk. Megfogom a kezét, hogy nyugodjon meg nincs semmi baj, de nem engedem el.
- Anya, apa. Megjöttem. – mondja Kira, mikor bemegyünk. Nem csodálom, hogy fél. Nem sokkal később előjönnek a szülők, és mint akit fel akarnak falni úgy, néznek rám meg Kira-ra.
- Maga meg még is mit keres itt? – kérdezi apukája tőlem.
- Beszélni szeretnék magukkal. – mondom komolyan és Kira kezét még mindig fogom.
- Mi viszont nem akarunk beszélni magával. Nem okozott már így is elég kárt? Nem elég hogy a kis lányunk magával van együtt a címlapon? – kérdezi dühösen az apukája.
- Apa kérlek… - mondaná kicsim, de az apja közbe vág.
- Nem Kira. Nincsen, semmi apa kérlek. – mondja komolyan és dühösen, amiből kezd kicsit elegem lenni.
- Ide figyeljen. – kezdek bele és látom, hogy Kira, közbe szólna, de folytatom. – Minden tiszteletem az önöké, hogy egy ilyen csodálatos lánynak adtak életet. Tisztában vagyok vele, hogy szereti és félti, de egy szülőnek nem az a dolga, hogy ha a lányát boldognak látja, akkor engedje, had csinálja azt, amit akar? – kérdezem tőlük.
- Mit tud maga erről? Van már talán gyereke? – kérdezi, mire elengedem, Kira kezét, de ő megfogja, és nem engedi el.
- Nem nincs gyerekem, de édesanyámtól nagyon sokat tanultam. – mondom komolyan. – Ő mindig arra törekedett, hogy minél jobb legyen nekünk. Nem adott meg mindent, amit akartunk, de ha tudta, hogy boldoggá fog tenni minket, akkor engedte. Elhiszem, hogy Kira fiatal és féltik, de higgyék el, ha már ahhoz elég idősnek tartják, hogy filmekben játsszon, amit nagyon jól megy neki, akkor miért ne lehetne egy értelmes kapcsolata is? – kérdezem tőlük, mire rám néznek és hápognak.
- Tudja, hogy miért? Mert maga jóval idősebb a lányunknál azért. – mondja felháborodva.
- És ez mind mit számít, addig, amíg boldoggá teszem és szeretem? – kérdezem tőlük, komolyan és érzem, hogy meglepődik mindenki azon, amit mondtam, de most miért? Ha egyszer szeretem és felvállalom, akkor miért kell meglepődni ezen?
Egyáltalán nem örülök neki, hogy elmarad a forgatás és egy egész nap kiesik. Morcosan hagyom, hogy a doki megvizsgáljon. Touya végig ott van mellettem. Ez egyrészt jó, másrészt nem igazán, mert nem szeretném ha azt hinné, hogy engem állandóan pátyolgatni kell. Hamarosan a rendező is megérkezik hogy megnézze, hogy vagyok. Amikor meglátja Touyát, egyből kifakad. Megértem, mert rajongóknak és nézőknek ide nem szabad bejönni.
- Maga meg mi a francot keres itt? – szólal meg Touyára mutatva. Kissé bunkó a stílusa, nem igazán csípem, pedig remek rendező a fickó. – Rajongók nem jöhetnek ide! Még is mi a fenét képzel, miért van ott a kordon, dísznek? – kérdi dühösen, én pedig nem bírom tovább, kifakadok. Nem akarom Touyát kellemetlen helyzetbe hozni és azt sem akarom, hogy baja essen. Sanjoin-san néha igen durva tud lenni.
- Ő nem rajongó, úgy hogy vegyen kicsit visszább! – pattanok fel a székről, ahová leültettek. Semmi bajom, kissé zsibbad a fenekem, de más bajom nincs. A rendező elhallgat. Már megszokta, hogy jobb, ha velem nem veszekszik. – Majd holnap jövök – Touya felé fordulok. Ha már ez a nap tönkrement, legalább legyen szép a vége. Remélem rámér. – Van valami dolgod? – érdeklődök, mert biztos elfoglalt ember, mint én is.
- Igen, van - válaszolja, mire kissé bosszús és szomorú képet vágok. Ezek szerint ma egyedül leszek.
- Rendben, akkor majd máskor találkozunk – köszönök el tőle és már mennék is, mikor megfogja a kezem. Meglepetten pislogok rá.
- Van, de veled - helyesbít, mire rámosolygok. Szóval mégis tetszem neki. Ő is nekem, egész helyes pasi, hiába van köztünk majd tíz év korkülönbség. Az tuti, ha anyáék megtudnák, kiakadnának, hiába bíznak bennem.
- Most én szeretnélek meghívni téged, köszönetképp, a tegnapi vacsoráért - mondom, és várom a reakcióját.
- Rendben, de merre megyünk? – érdeklődik. Hohó! Felkeltettem a figyelmét. És istenem, nyíltan flörtölök vele. A stáb tagjai hála égnek magunkra hagynak, bár elég érdekes fejeket vágnak. Nincsenek hozzászokva, hogy pasikkal lógok.
- Majd megtudod. Most az én kocsimmal megyünk. Mindjárt jövök – mondja, majd elszaladok átöltözni.
Persze azt a kb. tíz percet sem úszom meg faggatózás nélkül. Akiráék és persze Maki-chan is kerek három perc alatt minden fontos információt kiszednek belőlem. Nem is tudom, Makiko mit keres itt. Ja igen, statiszta. Szegény, még mindig csak eddig vitte. Gyorsan átöltözöm, levakarom magamról a sminket, majd már rohanok is. Touya türelmesen várakozik ott, ahol hagytam. A stáb pakol, majd holnap folytatjuk. Habár, a sérülésem nem éppen komoly, de nem kötöm az orrukra. A doki a fejét csóválja, mikor meglát, szerinte nem kéne még rohangálnom, de nem érdekel.
- Gyere, menjünk! – mondom, majd elindulok előtte, hogy mutassam, hol is áll a kocsim. Igazából nem az enyém, az ügynökség béreli nekem a fekete, sötített ablakú limót.
Megadom a sofőrnek a címet, majd elindulunk. Útközben sokat beszélgetünk, főleg rólam. Mesélek neki a színészi karrieremről, és amikor megemlítem, hogy angolul és japánul is anyanyelvi szinten beszélek, elismerően bólint. Számomra nincs ebben semmi fura, a szüleim japánok, Angliában nőttem fel, tehát nekem evidens hogy két anyanyelvem van. Nem értem ezt a felhajtást. Habár, ahogy a mai japán fiatalokat elnézem, nem igazán beszélnek angolul. Azt hiszem, tetszem Touyának, de még túl friss az ismeretségünk ahhoz, hogy bármi kialakulhasson. És amúgyis, én hozzá képest csak egy kis csitri vagyok.
~*~
Nem sokkal később megállunk és kiszállunk. Egy sportpályánál vagyunk és látom, hogy Touya szemei elkerekednek.
- Tegnap említetted, hogy szeretsz sportolni – mosolygok rá. – Hát én is szeretek, és örülnék, ha velem tartanál – mondom, mire elakad a szava. Szerintem kissé megdöbbent.
- Örömmel – válaszol végül. – Mit szólnál a kosarazáshoz? – kérdi, mikor beljebb megyünk. Ez egy privát hely, csak az elit és a hírességek szoktak ide járni. Ennek megfelelően nagyon kényelmes és minden igényt kielégít a hely.
- Rendben benne vagyok, de attól, hogy kicsi vagyok, ne hidd, hogy könnyebb dolgod lesz! – kacagok fel. Sokan lebecsültek már, mert apró termetű vagyok, a 160 centit sem érem el. De eddig az emberek jó része rajtavesztett.
- Meg se fordult a fejemben! – nevet, majd a palánkhoz megyünk. Felvesz egy labdát, párszor pattogtat, kosárra dob, majd leteszi. Aztán megáll és leveszi az ingét, és alóla előkerül szépen kidolgozott mellkasa. Még én is eltátom a szám, mert valljuk be, nem sok igazán jó testű pasival volt eddig dolgom. A velem egykorú fiúk többsége iszonyatosan vékony, főleg a japán fiúk. Semmi izom nincs rajtuk.
Felállok, majd én is leveszem a felsőmet. Csak egy falat top marad rajtam, ami épphogy a melleimet takarja és besöpröm az elismerő pillantásokat. Tehát mégsem hiába dolgozom annyit az alakomon.
- Na, kezdhetjük? – kérdem mosolyogva, és odaállok el.
– Természetesen – válaszol mosolyogva és elkezdjük a játszmát.
Ügyesen játszik, de én fürgébb és gyorsabb vagyok nála, így mindig sikerül megszereznem a labdát. A kosárra dobás már nehezebb, de a többnyire sikerül beletalálnom. Hiába no, apró vagyok, nem érem fel rendesen a kosarat, ami jóval a fejem felett himbálózik. Touya csak néz, én pedig azt hiszem, talán hagyni akar nyerni, mint valami úriember. Ezt nem szeretem. Nem ezért jöttem ide.
- Most tényleg hagyni fogsz nyerni? – mosolygok rá, mert valahogy elfog ez az érzés, hogy csak jószándékú velem, mert lány vagyok.
- Eszem ágába nincs, csak hát ilyen jó vagy – mondja és őszintén hangzik, amit mond. Mosolygok, mert talán mégsem olyan ostoba. Tovább dobálunk.
Az egyik cselezésem során Touya a földön köt ki, liheg és látom, hogy elfáradt. Aggódva futok oda hozzá, hiszen lehet, hogy komoly baja van.
- Jól vagy? Minden rendben? – érdeklődök, mire csak mosolyog.
- Igen csak a sebességed elsodort – válaszol.
- Ne haragudj! – nézek rá bocsánatkérően. Azért nem az volt a célom, hogy lesodorjam a lábáról, vagy sérülést okozzak neki.
- Ugyan hagyd már. Nem történt semmi gond – mondja és felül. Én nem húzódom hátrébb, fogalmam sincs miért, így ajkaink egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Belenéz a szemembe és mire felocsúdnék, már az ajkait érzem az ajkaimon. Meg... megcsókolt! Istenem! Életem első igazi csókja, amit nem valami színésztől kaptam egy forgatás alatt! Kissé le vagyok döbbenve és azt hiszem, el is pirulhatok, mert érzem, hogy ég az arcom. Bassza meg! Olyan vagyok, mint egy kis pisis, akik a pasija megcsókolt és most itt ül vele szemben és nem tudja, mit csináljon. A szívem hevesen ver, amikor én hajolok hozzá közel és próbálom viszonozni a csókot. Egy egyáltalán nem olyan, mint a filmeken, habár technikailag tudok smárolni, de ez egészen más. Apró ajkaimat az ajkaihoz érintem és megcsókolom, majd közelebb húzódom hozzá és karjaimmal átkarolom a nyakát. Hirtelen két ölelő karját érzem a derekam körül és érzem, ahogy magához húz. Egyre vörösebb vagyok, ahogy visszacsókol.
Nem is tudom, mikor válunk szét, de amikor elválnak ajkaink, még ő is tiszta vörös. Szinte menekülök a karjai közül és mikor oldalra nézek, mintha egy vaku villanását látnám, majd futó lépteket hallanék. Már csak ez hiányzott, néhány leselkedő lesifotós.
- Frankó! - sóhajtom. - Azt hiszem, valaki lekapott minket. Legkésőbb holnap reggel ott fogunk díszelegni az összes magazin címlapján.
- Paparazzók? - kérdi Touya és látom, hogy felmegy benne a pumpa.
- Hagyd! Nem érdekes - rázom a fejem. - Ha agyonvered, akkor feljelent. És különben is, hadd tudjanak róla. Örökké úgysem bújkálhattunk volna, és így jobb. Bár Ren és a szüleim ki lesznek akadva - előre kuncogok, ahogy magam elé képzelem Ren arcát. Ám amikor a szüleim arca kerül elém, abbahagyom a nevetést. - Anyáék nem lesznek boldogok - jegyzem meg és felállok.
A cuccaimhoz megyek. Ha nem akarom, hogy pár percen belül az összes újság és tévécsatorna riportere itt nyüzsögjön, jobb lesz elmenni innen. Touya is hasonlóképpen gondolkodhat, mert látom, hogy ő is öltözik, igaz, körülbelül ugyanolyan kedvvel, mint én. Bocsánatkérő mosolyt küldök felé, de úgy látom, jobban el van foglalva a ruháival, mint velem. Igen, mindig ez van. Ahogy belehabarodnék valakibe, az illető máris lelép, mert fél a nyilvánosságtól. De nem hibáztatom.
A kocsi felé vesszük az irányt, majd megkérem a sofőrt, vigye haza Touyát.
- Nincs semmi baj, Kira - szólal meg útközben. - Kellemetlenkednek, csak tudnám mi közük a magánéletedhez! Szemetek!
- Csak a munkájukat végzik - rázom a fejem. - Bár a lesifotósokat én sem kedvelem. Viszont, már megtanultam együttélni ezzel az apró problémával. Legalább még azt nem tudják hol lakom. De csak idő kérdése hogy kinyomozzák.
- Mi lenne, ha hozzám költöznél egy időre? - kérdi, mire a szemeim elkerekednek. - Csak ketten élünk ott apámmal, de ő sokat van távol. Meg én is. Ott talán nagyobb biztonságban lennél.
- Nem jó ötlet - ellenkezem. - Ha összeboronálnak veled, akkor már csak idő kérdése hogy kinyomozzák ki vagy és hol laksz. Az pedig újabb kellemetlenségekhez vezetne. Nem akarlak ebbe belekeverni. Addig jó, amíg nem tudnak rólad túl sokat. Nem akarlak kitenni egy újabb sokknak. Köszönöm, hogy meg akarsz védeni, de felesleges. Majd elül ez a nagy hír is, és akkor majd talán hozzád költözöm - mosolygok rá bíztatóan, ő pedig bólint.
Azt hiszem, ő is megérti, hogy ha felvállal, azzal nagy kockázatnak teszi ki magát. Akkor a média tutira nem száll le róla. Ezért nem hozom soha nyilvánosságra azt, hogy kik a szüleim, hol élnek, mit csinálnak. Nem akarom, hogy a média őket is megtámadja. Hazavisszük Touyát, és megígérem, hogy majd felhívom. Megadom neki a számomat, ami privát és kevesen tudják, csak azok, akikkel együtt dolgozom, vagy közeli kapcsolatban vagyok velük. Aztán elhajtatok. Pár utcával arrébb kiszállok. Nem akarom, hogy limuzinnal furikázzanak haza, főleg nem ezek után. Felkapom a napszemcsim, a baseball sapkám és elindulok a legközelebbi buszmegálló felé. Biztonságosabb tömegközlekedéssel hazamenni, mint autóval.
Nemsokára megérkezik a busz és felszállok. Sajnálom, hogy így lett vége a mai napnak, de jobb nem kockáztatni. Viszont Touya csókja... mennyei volt! A szívem mindig ki akar ugrani a helyéről, ha erre gondolok.
Látom rajta, hogy meg van döbbenve, és a szavakat keresi. Én csak őt figyelem, és a válaszát várom. Annyira aranyos. És mikor velem van, mindig még jobban szeretném megismerni, és még többet akarok tudni róla, mint eddig.
- Ez... Igazán kedves – mondja kicsit szabódva. - Köszönöm, Naganori-san. Elfogadom a meghívást.
- Touya - javítom ki kedvesen. - Ha már tegeződünk, hívhatnánk egymást a keresztnevünkön. Gyere! – kiszállok, majd megkerülöm a kocsit, és a kezemet nyújtom Kira-nak. - Hölgyem!
- Köszönöm! – bólint, majd kezét az enyémbe helyezi és kisegítem, óvatosan.
Bemegyünk, majd jön az egyik pincér és a kedvenc helyemre vezet minket. Mivel üzletember vagyok, az ügyfeleimet ide szoktam hozni néha ebédelni vagy vacsorázni, mert itt nyugodtabban meg tudjuk beszélni a dolgokat egy ebéd, esetleg egy vacsora körül. A pincér nem sokára hozza nekünk az ital- és az étlapokat.
- Parancsolnak italt? – kérdezi a pincér, mire Kira-ra nézek.
- Én egy kólát kérnék.
- Én a szokásosat – mondom, majd a pincér távozik én meg Kira-hoz fordulok - Nem iszol alkoholt? Hány éves vagy?
- Tizennyolc. Még kiskorú vagyok. Nem ihatok alkoholt, nem akarok esetleg börtönbe kerülni.
- Értem - bólintok. - És mióta énekelsz?
- Mindössze egy éve – kuncogja el magát, ami olyan édesen hangzik. - Tizenhárom évesen jöttem Tokióba. Előtte egy London közelében levő kisvárosban éltem születésem óta. Tizenöt éves korom óta színészkedem is.
- Színésznő is vagy? – elkerekednek a szemeim meglepetéstől, mire elkezd nevetni. - Mikben játszol?
- Főleg sorozatokban. De ha láttad Az Éjszakai Száguldást, ott is szerepeltem. A főbb műfajaim a horror, akció és a vígjáték. A romantikus szarságokat utálom. Egy horror sorozatban fedeztek fel igazán, a Kárhozat Házában. Három éve futott a tévében.
- Nem igazán nézek sorozatokat – vallom be őszintén. - De az akciófilmeket szeretem.
- Én is – elkuncogja magát, mikor látja meglepettségemet. Nem tehetek, róla az ilyen korú lányoknál nem ehhez vagyok hozzá szokva.
A pincér visszatér az italokkal, majd felveszi a rendelésünket. Kira félig átsült marhasteak-et rendel burgonyapürével és savanyúsággal, míg én sült angolnát burgonyakrokettel. Kicsit meglepődik, de intek neki, hogy inkább menjen.
Elkezdünk beszélgetni, és sok mindent elárulok magamról annak ellenére, hogy nem vagyok valami bőbeszédű, de most nagyon jól érzem magam. Nagyon jó társaság. Viccelődünk is kicsit, meg nevetünk. Vele felszabadultan tudok beszélgetni, és el tudom magam engedni. Mikor végzünk, kimegyünk a kocsihoz és segítek neki beülni.
- Hazaviszlek. Biztosan fáradt vagy egy ilyen nyüzsgő nap után.
- Köszönöm! – bólint. Látszik rajta, hogy fáradt. - De nem kell fáradnod.
- Ez nem fáradtság – rázom meg a fejemet és beindítom a kocsit. - Szívesen teszem, így tovább élvezhetem a társaságod.
- Most pont úgy hallatszott, mintha be akarnál fűzni – kuncog kedvesen, majd folytatja. - A végén még azt fogom hinni, belém zúgtál.
- Ne nevettess! – sóhajtok egyet, de azért kellő képpen el is pirulok. Nem szoktam pedig ennyire pirulós lenni. Mi van velem?
Az úton nem beszélgetünk, csak figyelem az utat, majd néha Kira-ra nézek és látom, hogy nagyon fáradt. Megkérdezem, hogy hol lakik, majd kicsit jobban gázt adok, de vigyázok, hogy ne legyen semmi baj. Nem sokára megérkezünk. Kiszállok, majd kisegítem, és az ajtóhoz kísérem.
- Itt már jó. Nem szeretném, ha bárki meglátna és elkezdene faggatózni. Az egyikünknek sem lenne túl jó – mosolyog rám kedvesen. Jól áll neki nagyon, ha mosolyog. Kicsit bánom, hogy nem így ismertem meg egyből.
- Szerintem sem. Látlak még? – kérdezem reménykedve, hiszen nagyon jól éreztem magam vele és szeretnék még több ilyen estét meg napot.
- Holnap forgatás lesz Shibuyában a 109 áruháznál. A Vörös ciklámen című filmet forgatjuk, szóval ott megtalálsz szinte egész nap - mosolyog. - Köszönöm a vacsorát és hogy hazahoztál. Meg hogy megmentettél. Jó éjt!
- Jó éjt! – köszönök kedvesen és megvárom, amíg bemegy a kapun. Ott állok, egészen addig meg nem látom az egyik lakásba világosságot. Várok egy-két percig, majd az egyik szoba ablakában ott van Kira. Integetek neki, mire visszainteget. Beszállok a kocsiba és hazahajtok. Rájöttem, hogy nem is lakok mesze Kira-tól. Bemegyek a házba és egyből az ágyat támadom be, mert eléggé hulla vagyok. Hosszú nap volt. Eleinte kicsit forgolódok, mert Kira-ra gondolok és a gyönyörű mosolyára, majd nagy nehezen végül még is sikerül elaludnom.
~*~
Másnap reggel úgy döntök, hogy mégsem megyek be dolgozni, és inkább elmegyek oda, ahol Kira-ék forgatnak. Megérkezek és megpróbálom befurakodni magam a tömegbe. Nem sokkal később látom, hogy egy motoros jelenetben kell részt vennie. Egyszer csak kiszúr a nagy tömegben és odaintek neki, mire visszainteget, majd rászólnak, de nem értem pontosan, hogy mit.
Bólint, felpattan a motorra, felkapja a bukósisakot, majd nem sokkal később gázt ad és elindul. Ügyesen megy a motorral, amíg az egyik kanyarban el nem veszíti az uralmat a jármű felett és kicsúszik, majd lerepül róla. Mindenki aggódik miatta, én majd meg veszek, hogy mi van vele. Nem érdekel, a szalag korlát átbújok, majd odaszaladok hozzá, mire leveszi a sisakot, és vigyorogva néz fel.
- Jól vagyok! Semmi baj! – kiáltja el magát, mire odaérek hozzá.
- Jól vagy, Kira? – kérdezem tőle aggódva, mire felnéz rám, és igen láthatja, hogy teljesen megrémisztett ezzel a dologgal.
- Ja. A hátsómat leszámítva, asszem megúsztam pár horzsolással – nevet, amire kicsit megnyugszom, de nem teljesen. - Sokszor történik ilyesmi, ne aggódj már.
- Jól van, Yamamura-san? – térdel le mellé az orvos. - Fáj valamilye?
- A hátsóm. Meg egy kicsit a bal könyököm, de amúgy rendben vagyok.
- Jöjjön! – segít Kira-nak felállni a doki, majd elviszi onnan, én pedig, kissé sem zavartatva magam, követem őket.
Hallom, hogy elmarad a forgatás, és nem igazán örülnek neki, velem ellentétben. Így legalább lesz lehetőségem egy egésznapot együtt tölteni Kira-val, és még jobban megismerhetem. Egyszer csak engem is észrevesznek, majd a rendező mordul rám.
- Maga meg mi a francot keres itt? – mondja a maga bunkó stílusában felém fordulva. – Rajongók nem jöhetnek ide. Még is mi a fenét képzel, miért van ott a kordon, dísznek? – mondja, mire Kira válaszol helyettem, ami szerinte a jelen helyzetben jobb is.
- Ő nem rajongó, úgy hogy vegyen kicsit visszább. – mondja neki, majd felpattan a székről, ahova leültették. – majd holnap jövök. – felém fordul. – van valami dolgod? – érdeklődik kedvesen.
- De van. – mondom neki elmosolyodva, mire mintha egy pici szomorúságot látnék az arcán.
- Rendben, akkor majd máskor találkozunk. – mondja, és menne el, mire megfogom a kezét.
- Van, de veled. – mondom a végére, mire kicsit mosolyogni látom. Igen, én is tetszek neki. Nem tudom pontosan, de remélem, hogy így van, mert örülnék neki, ha így lenne.
- Most én szeretnélek meghívni téged, köszönetképp, a tegnapi vacsoráért.
- Rendben, de merre megyünk? – érdeklődök.
- Majd megtudod. Most az én kocsimmal megyünk. – mondja kedvesen – jövök mindjárt. – mondja, majd elszalad. Szerintem öltözni megy, bár kitudja. Ugyanott állok, ahol hagyott, és csak az ajtót nézem, ahol eltűnt. Kíváncsian állok és várom, hogy mit talált ki, de bármi legyen is az, tuti tetszeni fog, és élvezni fogom, mert vele lehetek.
10 perccel később visszajött.
- Gyere, menjünk! – mondja, majd elindul előttem, hogy mutassa, merre találjuk a kocsiját. Nem sokkal később beszállunk a limóba, és elindulunk a számomra meglepetés helyre. Sokat beszélgetünk, és még több mindent megtudunk egymásról. Élvezem a társaságát, és azt hiszem, hogy ő is. Elmesélte a színészi karrierjét teljesen, meg azt is megtudtam, hogy japánul is meg angolul is anyanyelvi szinten beszél, amiért kap tőlem egy igen komoly elismerést, hiszen a mai fiatalság, már annyira nem szereti a nyelveket beszélni. Én is sok mindent elárulok magamról, ami még annyira nem bensőséges, mert szerintem az még kicsit korai lenne, az én szemszögemből.
Nem sokkal később, megállunk. Kiszállunk, és egy sportpályánál találom magamat, amin meglepődök.
- Tegnap említetted, hogy szeretsz sportolni. – mondja mosolyogva – Hát én is szeretek, és örülnék, ha velem tartanál. – mondja mosolyogva, mire hirtelen megszólalni sem tudok. Olyan régen vittek már el engem sportolni, hogy lehet, kijöttem a gyakorlatból.
- Örömmel. – válaszolom végül. – Mit szólnál a kosarazáshoz? – kérdezem tőle, mikor beljebb megyünk és meglátom a választékokat.
- Rendben benne vagyok, de attól, hogy kicsi vagyok, ne hidd, hogy könnyebb dolgod lesz! – mondja nekem kacagva.
- Meg se fordult a fejemben! – nevetek én is, majd a palánkhoz megyünk. Felveszek egy labdát és elkezdem pattogtatni, majd néhányat rádobok. Mivel rájövök, hogy ingben nem igazán tudok, ezért leveszem és leterítem. Oldalra nézek és látom, hogy Kira kicsit meg van lepődve a felsőtestem láttán, de próbálja leplezni meglepettségét.
Feláll, majd a felsőjét ő is felhajtja, úgy, hogy a melleit takarja, de a hasát, és az egész derekát szabadon hagyja. Gondolom, nem akarja, hogy nagyon melege legyen. Megnézem kicsit, és nagyon jól néz ki. Tökéletes, formás teste van, ami folyamatosan kicsit vonzza a tekintetemet, de próbálok nem nagyon a testére koncentrálni.
- Na, kezdhetjük? – kérdezi mosolyogva, mire odaállok elé. – Természetesen. – mondom mosolyogva, majd elkezdjük a játszmát. Kicsit látszik, hogy régen kosaraztam már, de azért még benne vagyok a szakmában, eléggé. Próbálok cselezni, de néha eléggé belesülök. Ellenben Kira nagyon ügyes. Állandóan elveszi tőlem a labdát és mindig sikerül bedobnia. Elég jó dobó, el kell, hogy ismerjem.
- Most tényleg hagyni fogsz nyerni? – kérdezi tőlem mosolyogva.
- Eszem ágába nincs, csak hát ilyen jó vagy. – mondom neki őszintén, mire elmosolyodik, majd játszunk tovább és dobáljuk a pontokat.
Az egyik cselezése annyira jól sikerül, hogy sikeresen el is esek, és a földön fekve veszem sűrűn a levegőt, mert meg lettem tornáztatva. Mikor meglátja, hogy a földön vagyok, oda siet hozzám.
- Jól vagy? Minden rendben? – érdeklődik, mire elmosolyodok.
- Igen csak a sebességed elsodort. – mondom mosolyogva.
- Ne haragudj. – mondja bocsánat kérően.
- Ugyan hagyd már. Nem történt semmi gond. – mondom neki, majd felülök. Ő egy cseppet sem húzódott hátrébb, hogy teret adjon nekem, így ajkaink nagyon közel kerültek egymáshoz.
A szemét figyelem, majd lassan közelebb hajolok hozzá és az ajkaira adok egy finom lágy csókot, majd várom a reakcióját. Remélem nem fog megutálni, de ilyen közelségből nem tudok magamnak megálljt parancsolni. Be kell vallanom magamnak, hogy nagyon is tetszik, és bármit megtennék érte, hogy mindig mosolyogni lássam…
Karakter: Yamamura Kira Megjegyzés: (Naganori Touya-sannak)
Mikor kimegy, végre nekilátok átöltözni. Letusolok, kifésülöm a hajam, leszedem a sminkem és felkapom a koncert előtt rajtam levő fekete szövetnadrágot és halványkék inget, majd a fekete cipőt és már megyek is. Alig várom, hogy végre otthon legyek. Még összefutok Makikoval, köszönünk egymásnak, mivel ő is fáradt, csak néhány szót beszélünk. Amikor kiérek, egyből megtámadnak a rajongók és jó pár riporter is ott tolong. Kérdezgetnek, a rajongók autogramokat követelnek. Alá is írok pár képet, CD-t, pólót, de amikor már mennék, nem akarnak elengedni. Elegem van, ráadásul nem vettem fel a napszemcsim, sem a baseball sapkám. Hogy lehettem ennyire süsükeselyű?
- Elég volt hagyjanak békén! - kiabálok elkeseredetten, de nem hagynak. – Engedjenek már el! – mondom és próbálom kiverekedni magam a tömegből. Ha nem engednek el, annak komoly következményei lesznek. Fáradt vagyok, kimerült és ilyenkor nem igazán szoktam gondolkodni. Ám még mielőtt bármi olyat tehetnék, ami másnap reggel visszaköszönhet az újságok címlapjáról, valaki mellém áll. Naganori-san az, és ez egészen elképeszt. Mit keres még itt? Csak nem rám várt?
- Elég legyen most már! – mondja erélyes hangon és mindenki elhallgat. Én pedig nem hiszek a fülemnek. Megvédett! – Ő nem csak egy bálvány, akit imádni kell hanem egy élő személy, akinek meg van a saját élete, és ahhoz senkinek semmi köze nincs. Miért van az, hogy amint feltűnik egy érdekesség, mindenki egyből ráveti magát és már egyből nem hagyja élni a másikat? – kérdi hangosan, én pedig először érzem azt, hogy egy idegen végre nem bálványként tekint rám. – Hagyják békén a magánéletét! – hangja komoly, ezután megfogja a kezem és a kocsijához vezet. Nem értem az egészet.
Nem kérdezek semmit, csak hagyom, hogy beültessen, aztán ő is beül és indulunk. Még soha senki nem védett meg így. Vagyis, ez nem igaz, de most egy vadidegen felnőtt férfiről van szó, aki legalább ha jól megnézem, minimum tíz évvel idősebb nálam.
- Miért segítettél? – nézek rá érdeklődve és van egy jó adag kiváncsiság a hangomban.
- Nem akartam, hogy olyat tegyél, ami esetleg árthat a karrierednek, hiszen szépen énekelsz, de amit mondtam, azt komolyan mondtam – válaszol, miközben az utat figyeli. – Én nem a sztárt látom benned… - mondja, de a mondat végét elharapja, mint aki nem akar valamit kimondani.
Bólintok. Értem, mire gondol. De nem firtatom a dolgokat. Nem lenne értelme, hiszen nem biztos, hogy olyan választ kapnék, amivel elégedett lennék, vagy amit várok. Inkább témát váltok.
~*~
- Hazaviszel? – érdeklődöm kedvesen. Ez a férfi a látszat ellenére talán nem is olyan tapló.
- Nem – mondja mosolyogva. – Ha nem haragszol, akkor szeretnélek elhívni, vacsorázni – válaszol őszintén, majd kisvártatva megállunk a város egyik legelegánsabb étterme előtt.
Őszintén, nem tudok hová lenni a döbbentettől. A velem egykorú fiúk maximum egy hamburgerre hívnak meg a mekibe, erre ő egy olyan étterembe visz, ahová én még nem tehetem be a lábam. Én ehhez még kispályás vagyok és a Gyémánt Kagyló nem az a hely, ahová az én fajtám járna.
- Ez... igazán kedves - válaszolom szabódva. - Köszönöm, Naganori-san. Elfogadom a meghívást.
- Touya - javít ki. - Ha már tegeződünk, hívhatnánk egymást a keresztnevünkön. Gyere! - száll ki, majd megkerülve az autót kinyitja nekem az ajtót és a kezét nyújtja. - Hölgyem!
- Köszönöm! - bólintok és kezemet hatalmas tenyerébe csúsztatva érzem, hogy óvatosan kisegít, mintha valami nemesi származású hölgy lennék.
Egészen meglepett ez az ember, aki egy hete még leüvöltötte a fejem és mindenféléket mondott rám. Igaz, én sem voltam kedvesebb vele, de talán adhatok neki egy esélyt. Bevezet az étterembe és nekem el kell ámulnom, mert valóban egy igazán elsőosztályú, ötcsillagos helyről van szó. Ízlésesen berendezett, sehol semmi felesleges dísz, csicsamicsa, hanem klasszikus, egyszerű, letisztult formák jellemzik a szemközti falon és az ajtó felett kinn és benn az étterem nevét fémjelző Gyémántként ragyogó kagylóformával. A falak fehérek némi bordó berakással, az asztalok sötétbarna fából készültek rajtuk makulátlan fehér terítő, egy kis csokor virág és kárpitozott székek. A tányérok porcelánból, az étkészlet talán ezüstből készülhetett és mindegyiket kagylóforma dísziti. Az egyik pincér a helyünkre kísér minket, úgy látszik, Touyának már törzshelye van itt, mivel az egyik legjobb asztalt kapjuk és a pincér már hozza is az étlapokat és itallapokat.
- Parancsolnak italt? - kérdi a pincér, mire Touya rám néz.
- Én egy kólát kérnék - mondom.
- Én a szokásosat - mondja Touya, mire a pincér biccent és elrobog. - Nem iszol alkoholt? Hány éves vagy?
- Tizennyolc - válaszolom. - Még kiskorú vagyok. Nem ihatok alkoholt, nem akarok esetleg börtönbe kerülni.
- Értem - bólint Touya. - És mióta énekelsz?
- Mindössze egy éve - kuncogok. - Tizenhárom évesen jöttem Tokióba. Előtte egy London közelében levő kisvárosban éltem születésem óta. Tizenöt éves korom óta színészkedem is.
- Színésznő is vagy? - kerekednek el Touya szemei, én meg nevetek. - Mikben játszol?
- Főleg sorozatokban. De ha láttad Az Éjszakai Száguldást, ott is szerepeltem. A főbb műfajaim a horror, akció és a vígjáték. A romantikus szarságokat utálom - válaszolok. - Egy horrorsorozatban fedeztek fel igazán, a Kárhozat Házában. Három éve futott a tévében.
- Nem igazán nézek sorozatokat - vallja be. - De az akciófilmeket szeretem.
- Én is - kuncogok és látom, ezzel újfent megleptem. Hiába, a velem egykorú lányok többsége inkább a romantikus moslékokat szereti. Én nem.
A pincér közben visszatér az italokkal és rendeljük a vacsorát. Én félig átsült marhasteaket rendelek burgonyapürével és savanyú káposztával. Touya inkább sült angolnát burgonyakrokettel. Ahogy látom, a pincér igencsak elismerően néz rám a félig átsült steak miatt. Utálom, ha nagyon át van sülve, akkor kemény és rágós. És én angolosan szeretem. Félig véresen.
Beszélgetni kezdünk és sok mindent megtudok róla. Többek között hogy huszonhét éves, építészmérnök és szereti a sportokat. Legalább lesz kivel kikapcsolódnom. A vacsora igen kellemesen telik, kiderül, van humorérzéke és remekül ki tudja magát fejezni. Végre egy művelt, okos férfi a sok idióta faszfej után, akikkel rendszerint dolgozom. Na, nem mintha Ren, Toyama, vagy Akira, vagy akár Makiko ostobák lennének, de ők mégis mások. Velük más a kapcsolatom. Vacsora után természetes, hogy kikísér a kocsijához és besegít, majd ő is beül.
- Hazaviszlek - mondja. - Biztosan fáradt vagy egy ilyen nyüzsgő nap után.
- Köszönöm! - bólintok. Valóban eddig fáradt voltam, de most, hogy vele vagyok, már nem is érzem. - De nem kell fáradnod.
- Ez nem fáradtság - rázza a fejét, miközben beindítja a motort. - Szívesen teszem, így tovább élvezhetem a társaságod.
- Most pont úgy hallatszott, mintha be akarnál fűzni - kuncogok, mert be nem vallanám, hogy nagyon jólesik, ahogy bánik velem. - A végén még azt fogom hinni, belém zúgtál.
- Ne nevettess! - sóhajt, de látom, hogy elpirult. Csak nem tetszem neki? Mi a manó!
Az út további részében nem beszélgetünk sokat. Ő a vezetésre koncentrál, én meg arra, hogy a vacsorától el ne aludjak, mert most, hogy ülök, ismét erőt vesz rajtam a fáradtság. Azt hiszem, ezt ő is észreveszi, és megkérdi a címem, majd mikor megadom neki, gyorsabban hajt. Nemsokára meg is áll a ház előtt, ahol a lakásom van. Félreeső, nem túl feltűnő panelház, mert nem szeretem a zaklató rajongókat. Eddig senki sem tudta kideríteni, hol lakom. Touya ismét gálánsan segít kiszállni, majd elvezet a kapuig.
- Itt már jó - mondom. - Nem szeretném, ha bárki meglátna és elkezdene faggatózni. Az egyikünknek sem lenne túl jó - mosolygok.
- Szerintem sem. Látlak még? - kérdi reménykedve.
- Holnap forgatás lesz Shibuyában a 109 áruháznál. A Vörös ciklámen című filmet forgatjuk, szóval ott megtalálsz szinte egész nap - mosolygok. - Köszönöm a vacsorát és hogy hazahoztál. Meg hogy megmentettél. Jó éjt!
- Jó éjt! - köszön el, de megvárja, míg bemegyek a kapun.
Mosolyogva baktatok felfelé a harmadikra, és fogadok, ő egészen addig nem fog távozni, míg nem érek be biztonságban a lakásba. Mikor beérek, egyből felkapcsolom a villanyt és a nappali ablakához lépek. Valóban ott áll lenn és integet, amikor meglát. Visszaintek neki, mire elindul a kocsija felé, beszáll, és néhány pillanattal később el is hajt. A szívem valahogy hevesen dobog és furán érzem magam, pedig nem szoktam furán érezni magam egy fiú, vagy férfi közelében sem. Gyorsan lefekszem, de nagyon sokáig nem tudok elaludni és amikor mégis sikerül, mindenféle vadakat álmodom.
~*~
Másnap már reggel kilenckor forgatunk és éppen egy nagyon nehéz motoros jelenetet veszünk fel. Már rajtam van a felszerelés, amikor egy nagyon is ismerős alakot pillantok meg a nézők között. Mint mindig, most is rengeteg érdeklődő és még több rajongó jött el, hogy egy pillantást vessenek rám, na meg a forgatásra, ne adj isten, még közös fényképet és autogrammot is szerezzenek. Touya ott áll a nézők között és integet, mire én visszaintegetek.
- Yamamura-san, inkább figyeljen! - mondja Takashi-san, a rendező. - Felvétel indul.
Bólintok, felpattanok a motorra, felkapom a bukósisakot és amikor a rendező "Action"-t kiált, én nekilódulok. Az első pár kanyarral nincs is baj, de aztán a motor hirtelen rakoncátlankodni kezd és nem tudom megfékezni. Egy bedőlős kanyarnál, ami amúgy is veszélyesebb a többinél, a motor felborul, én pedig csúszom egyet. Ha nem lenne rajtam mindenféle védelmi felszerelés a ruhám alatt, tuti nem élném túl. Hallom, hogy a stáb tagjai már rohannak is oda hozzám élükön a rendezőve és egy orvossal. De felülök és levéve a bukósisakom vigyorgok.
- Jól vagyok! Semmi baj! - kiáltom, ám ekkor egy hangot hallok, ami igen ismerős.
- Jól vagy, Kira? - felnézve meglátom Touyát, aki aggódva pislog rám és látom, hogy megijedt.
- Ja. A hátsómat leszámítva, asszem megúsztam pár horzsolással - nevetek. - Sokszor történik ilyesmi, ne aggódj már.
- Jól van, Yamamura-san? - térdel le mellém az orvos. - Fáj valamilye?
- A hátsóm. Meg egy kicsit a bal könyököm, de amúgy rendben vagyok - válaszolom.
- Jöjjön! - segít fel a doki, bár én erősen ellenkezem. Tudok járni, nem vagyok nyomorék.
Ezeknek beszélhet az ember. A doki tetőtől talpig megvizsgál, és szerinte ma már nem forgathatunk. Frankó! Egy egész napom kárba veszett. A rendező megértő, de ő is tudja, hogy nap csúszás az nagyon komoly. Fene belé!
