|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Andro | 2010. 09. 29. 15:01:00 | #8249 |
Karakter: Yamamura Kira
Megjegyzés: (Touyának)
Hallom, hogy utánam rohan, de nem állok meg. Nem akarom ismét látni. Elegem van belőle. Ám utolér és megragadja a karom. Felé fordulok. Dühös, csalódott és rettentően szomorú vagyok.
- Hagyj békén, gyűlöllek! Elegem van belőled állandóan csak fájdalmat okozol nekem! – kiabálom és ököllel verem a mellkasát, de ő magához ölel.
- Kérlek hallgass meg…
- Nem érdekelnek a hülye kifogásaid! Elegem van, belőled nem akarlak többet látni! Szenvedek miattad, mióta a baleseted volt! Soha nem voltam boldog melletted, mialatt veled voltam meg kellett játszanom magam, mert nem akartam, hogy szenvedni láss! – mondom komolyan és dühösen, mire elenged, én pedig az alkalmat kihasználva meglógok.
Utánam fut, csak nem tud leállni. Ez már szánalmas. Azonban ahogy kiérek az útra, nem veszem észre a felénk jövő kocsit és csak azt érzem, hogy Touya elránt, majd rajta landolok. Sírni kezdek és bújok hozzá, magam sem tudom miért. Ideges vagyok, félek és dühös vagyok. De nem bírok talpra állni. Teljesen le vagyok bénulva a rémülettől.
- Jól vagy? Nem esett semmi bajod? – kérdi, mire megrázom a fejem, de nem engedem el. – Kérlek, ne haragudj rám, hogy… - elegem van, így befogom a száját. Ő nem is beszél tovább, feláll és elindul velem a karjaiban.
Nem szólunk egy szót sem, én lassan abbahagyom a sírást és azt hiszem, el is alszom.
~*~
Nem tudom hol vagyok, és mennyi idő telt el, mikor ébredezni kezdek. Idegen ágyban vagyok, idegen szobában.
- Szia! Itt vagy nálam – hallom meg Touya hangját, mire ránézek. Tehát ez az ő szobája.
- Mióta alszok? – kérdem, mire Touya az órára néz. Fáj a fejem, de nem vallanám be neki.
– 5 órája – válaszol, mire sóhajtok. A suli már oda és megint csesztetni fognak. Felülök, mire kapok egy bögre teát. – Tessék!
- Köszönöm – veszem el és kortyolok bele. Jó meleg és finom. Touya legalább teát főzni tud.
- Szívesen – mondja, majd nem szól többet és hamarosan kínos csend telepszik közénk. Végül megszólal, bár inkább jobb lenne, ha nem tenné. Ezer féle kérdés kavarog bennem. - Kira! – néz rám. - Csak azért mentem el, mert nem tudtam, hogy bele illek-e a köreidbe. Fogalmam nincs, hogy ki vagyok és mit kéne csinálnom. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked állandóan, de nem akarok – mondja és lehajtja a fejét.
- Touya! – szólítom meg, mire rám néz.
- Kérlek, hadd mondjam végig! – mondja, mire bosszúsan sóhajtok és hallgatok. Pedig lenne mit mondanom nekem is. – Tudom, hogy elviselhetetlen és kibírhatatlan ember vagyok, de megpróbálok rajta változtatni, csak azért, hogy ne veszítselek el. Nagyon szeretlek és nem a sztárt szeretem benned, hanem Téged, a lényedet, azt, aki vagy – néz a szemembe. De már nem tudok ebben hinni.
- Erre nincs szükség – mondom és azt hiszem, így is gondolom. Nem akarom őt most magam mellett. Túl fájdalmas lenne. Főleg most. Most nem megy.
- Tényleg sajnálom Kira. És bármit megteszek érted, csak azért, hogy boldog legyél, és ne szenvedj mellettem. Ha tényleg azt akarod, hogy ne legyen közünk egymáshoz. Elfogadom, nem fogom erőltetni, de ez nálam már nem fog menni, mert a szívem a tiéd – fogja meg a kezem és a szívére teszi, ami hevesen dobog.
Nem szólok semmit. Nem tudom pontosan mit is érzek iránta, de ideje mennem. Elhúzom a kezem, mire döbbenten néz rám.
- Sajnálom – suttogom és felállok. – Köszönöm a teát és hogy megmentettél.
Azzal fogom magam, és elhagyom a házat. Nem tudok most a közelében lenni. Egyszerűen nem megy, mert már magam sem tudom, mit is akarok tőle. Azt se tudom, szeretem-e, vagy sem. Tudom, hogy ő szeret, de én össze vagyok zavarodva. Ő nem tudom, mit várt, talán azt hogy a nyakába ugorjak, amikor megmentett. De erre képtelen vagyok.
~*~
Aznap már nem csinálok semmit. Felhívom Makit, hogy mi volt a suliban és megkérem, hozza el a leckét. Aggódva kérdi, mi bajom, de mielőtt belemelegedne, kinyomom a mobilt. Semmi kedvem ma senkihez. Touya jár az eszemben. Vajon megbántottam? Vajon ő most szomorú? Végül mérgesen rúgok arrébb egy párnát.
- Ostoba vagy Kira! – szídom magam. – Ez van akkor, ha az ember beleszeret egy pasiba!
Valójában azonban azt hiszem, nem is rá vagyok dühös. Én vagyok a hülye, de most időre van szükségem. Fáradtan dőlök le a kanapéra és kapcsolom be a tévét. De semmi érdekes nincs benne. Kissé bűntudatom van amiatt, hogy így bántam Touyával, de most egyszerűen nincs türelmem hozzá. Becsapottnak és elárultnak érzem magam. Végül elalszom a kanapén.
Másnap reggel ébredek fel, és sietve kapkodok, mert ma fotózás lesz, amin illő lenne időben megjelennem. Épp időben érek be, de a fotós így is morog, hiszen még muszáj sminkelnem és firzurát csinálnom. De nem baj. Ma nem vagyok önmagam. Touya jár a fejemben, ennek ellenére képes vagyok tökéletesen megjátszani a kipihent, teljesen ellazult sztárt, így senki sem látja, mi is zajlik bennem belül. Végül a három órás kimerítő fotózás után lemosom a sminket, majd másikat kapok, hiszen megyünk klippet forgatni. Amikor két forgatás között visszamegyek az öltözőbe, egészen elképedek. Az asztalomon egy hatalmas csokor fehér rózsa vár, és egy kártya is van hozzá. Mikor megnézem a kártyát, megpillantom rajta Touya írását. Rövid kis levélke, alig pár szó: „Ne haragudj!”
Egyből otthagyok csapot-papot és kirohanok. Kis híján feldöntök egy lányt, ahogy átvágok a folyosókon, majd kirohanok az utcára. De Touyát sehol sem látom. Vajon hol lehet? Elkezdek rohanni, majd hirtelen beleütközök valakibe, de úgy, hogy a földön kötök ki és megütöm a hátsómat. Ijedten pislogok fel, és szemeim kistányér méretűre gúvadnak, amikor megpillantom Touyát.
- Touya… - suttogom.
- Jól vagy? – nyúl felém, majd talpra ránt. – Kira, jól vagy? – a hangja aggódó.
- Köszönöm a virágokat! – mondom, mikor végre megtalálom a hangom. – De… adj nekem időt. Kérlek! Most ez túl gyors. Ne üldözz az érzéseiddel, mert én se tudom, mit is akarok valójában – hadarom egy szuszra.
- Kira, én… - kezdené, de a szavába vágok.
- Most hallgass meg! – mondom komolyan. – Az életben egyszer hallgass végig! Nem arról van szó, hogy utállak, vagy valami. Csak… nem vagyok tisztában az érzéseimmel. A baleseted, az előtte levő dolgok és a mostaniak idegileg és lelkileg megviseltek. Érts meg! Nem azt mondom, hogy elutasítom a közeledésed, de ez most kissé gyors. Megértem, te felnőtt vagy, neked ez nem gyors, de én alig vagyok tizennyolc éves. Értsd meg, nekem a rajongókra és a szüleimre is gondolnom kell. Én nem élhetek normális életet. Én nem lehetek hétköznapi, mert ismernek és ha velem maradsz akkor te is belekeveredsz az én életembe. És most még nem vagyok erre kész. Még nem tudlak beengedni. De nem jelenti azt, hogy semmit sem érzek irántad, Touya – fejezem. – Hú! Ez kinnvan. Most megkönnyebbültem – nézek rá és idegesen várom, mit fog reagálni.
|
| oosakinana | 2010. 09. 28. 07:37:25 | #8208 |
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Kira-nak)
- Elhozta az iratokat, Naganori-san? – kérdi hűvösen az egyik fickó. – Adja csak ide, akkor megkapja a kislányt. De ha átver minket, garantálom, hogy a lány meghal!
- Előbb adják ide Kirát! – válaszolom neki.
Egy ideig egyezkedünk, majd azt beszéljük meg, hogy egyszerre intézzük el a kettőt. Elindulunk egymáshoz, közben végig Kira-t figyelem és nagyon aggódok miatta, hogy e legyen, semmi baja az ő épsége a legfontosabb nekem egyedül más nem számít. Nem nagyon tudok felmérni a terepet és az embereket, csak annyi számít nekem, hogy Kira-t épségben tudjam és végre megint normális legyen közöttünk minden.
Elérjük egymást és próbálok csak Kira-ra koncentrálni a többi nem érdekel. Őt figyelem és mikor megérzem, illatát kicsit elkábulok tőle, de nagyon kellemesen hat.
- Az iratokat, ha kérhetem! – nyújtja a kezét felém. – Aztán odaadom a lányt.
- Rendben – bólintok és átnyújtom az iratokat.
Amikor érte nyúlna Kira kiszabadítja magát, majd ad egy jó nagy ütést a gyomorszájába és kirántja a fegyvert, mire kicsit rémülettel figyelek, de egyben meg is vagyok lepődve. Kira a fegyvert a zsarolóra fogja.
- Touya, hívd a zsarukat! – utasít, mire kicsi késéssel, de teljesítem parancsát.
~*~
A Rendőrök nem sokkal később megérkeznek. Kifaggatnak minket, majd Kira-t az orvosok be akarják vinni a kórházba, hogy megvizsgálják, de ő csak tiltakozik, ellenne. Leülök és csak őt figyelem, amint vizsgálgatja magát, de még valahogy nem tudom felfogni a történteket.
- Mégis… hogyan… - kérdezem tőle, még mindig értetlenül.
- Elég sok akciófilmben játszottam már. Ismerem a trükköket – mondja. – Amikor a felvételen sírtam, csak játszottam, hogy ne fogjanak gyanút, hogy tervezek valamit – magyarázza, mire nem is tudom, de meglepődök. Ezek szerint csak velem is játszik? – Ahogy a telefonbeli sírás is színjáték volt. Sajnálom, hogy aggódnod kellett.
- Azt hittem, bajod esett – mondom neki kicsit mérgesen. – Olyan, mintha… te is…
- Gondold ezt, ha jólesik! – néz rám nagyon dühösen, miközben a kocsimhoz sétálunk. – De ha ennyire félreismertél, akkor nincs közünk többé egymáshoz! Viszlát, Touya! – azzal elsétál mellőlem.
- Kira! – utána futok, és magam felé fordítom, de látom, hogy tényleg eltörik nála a mécses és elkezd sírni.
- Van fogalmad róla, hogy mit is érzek irántad?! – kérdezi sírva. – Van róla fogalmad, milyen rosszul esett, hogy tegnap csak úgy otthagytál és nem hallgattál meg? Kerestelek, és azt hittem, semmit sem számítok neked! – vágja ordítva a képembe, majd elrohan, utána kiáltok, de semmi.
A francokat nem fogom hagyni. Harcolok érte. Utána szaladok és próbálom utolérni, de nagyon gyors. Lassan kezdem beérni. Megfogom a kezét és magamhoz ölelem.
- Hagyj békén, gyűlöllek. Elegem van belőled állandóan csak fájdalmat okozol nekem. – kiabálja, és a mellkasomat veri, de nem engedem el. Tovább ölelem szorosan magamhoz.
- Kérlek hallgass meg…
- Nem érdekelnek a hülye kifogásaid. Elegem van, belőled nem akarlak többet látni. Szenvedek miattad, mióta a baleseted volt. Soha nem voltam boldog melletted, mialatt veled voltam meg kellett játszanom magam, mert nem akartam, hogy szenvedni láss. – mondja komolyan, mire ledöbbenek, és kicsit engedek a szorításból, ennek következtében ki is szakad karjaim közül és megint rohanni kezd, utána szaladok. Nem fogom engedni. Nem érdekel, hogy mi volt harcolni fogok érte teljes erőmből.
Ahogy szaladunk egyszer nem veszi észre, hogy kocsi jön. Az ijedségtől megáll, mire csak egyre gyorsabban rohanok, majd még utolsó pillanatban magamhoz ölelem és vetődök vele. Próbálok úgy esni, hogy a hátamra érkezzek, ami sikerül is. mindenki meg áll és az egyik kocsi pont úgy, hogy a kereke az arcomnál van. Kira még mindig sír és érzem, hogy bújik hozzám.
- Jól vagy? Nem esett semmi bajod? – kérdezem tőle, mire megrázza a fejét és a felsőmet fogja. – Kérlek, ne haragudj rám, hogy… - nem tudom befejezni, mert a kezeit a számra teszi, ezért inkább abba hagyom a fecsegést. Felállok vele, közben mindenki kérdezi, hogy jól vagyunk, de mondom, hogy igen, csak megijedtünk mind a ketten. Mondja a kocsi sofőre, hogy haza visz minket, de elutasítom. A karijaimba veszem fel a síró Kira-t, aki még mindig kapaszkodik belém, majd elindulok vele haza fele.
Nem szólunk egymáshoz egy szót sem, és csak Kira sírását hallgatom, ami egyre csak gyengül, majd a sírása egyszer csak egyenletes szuszogássá válik. Ránézek és gyengéden egy puszit adok a fejé és tovább sétálok az alvó lánnyal.
Amint megérkezek, beviszem a szobámba, lefektetem és be is takargatom. Adok egy puszit a homlokára, majd kimegyek és készítek egy kis nyugtató teát, ami lehet, hogy mindkettőnknek jól fog esni. Ez után a hosszú nap után. Kitöltöm, majd visszamegyek és látom, hogy Kira még alszik. Szegénykém nagyon kimerülhetett, meg ez a sokk, ami érte.
~*~
Nem sokkal később elkezd ébredezni és a környéket figyeli, hogy erre van.
- Szia. itt vagy nálam. – mondom neki, mire rám néz.
- Mióta alszok? – érdeklődik, mire az órára nézek. – 5 órája. – válaszolok, mire csak nagyot sóhajt és felül. Odanyújtom neki a bögre finom teát. – Tessék.
- Köszönöm. – elveszi és belekortyolgat.
- Szívesen. – mondom, majd egy kis időre kínos csend telepszik közénk és már kezdem kellemetlenül érezni magam. A szavai vízhangoznak a fejembe, végül ránézek.
- Kira. – ránézek és a szemét figyelem. – Csak azért mentem el, mert nem tudtam, hogy bele illek-e a köreidbe. Fogalmam nincs, hogy ki vagyok és mit kéne csinálnom. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked állandóan, de nem akarok. – mondom őszintén és lehajtom a fejem, mert tényleg szégyellem magam.
- Touya. – mondja a nevem, mire felnézek rá.
- Kérlek, had mondjam végig. – kérem meg, mire csak nagyot sóhajt és bólint. – Tudom, hogy elviselhetetlen és kibírhatatlan ember vagyok, de megpróbálok rajta változtatni, csak azért, hogy ne veszítselek el. Nagyon szeretlek és nem a sztárt szeretem benned, hanem Téged, a lényedet, azt, aki vagy. – nézek a szemébe, hogy lássa, komolyan gondolom a dolgokat.
- Erre nincs szükség. – mondja, mire elszomorodok és sejtem, hogy ezt örökre elcsesztem. Már megint elveszítek egy számomra nagyon fontos személyt, akit tényleg szeretek. Megint. Kicsit bekönnyezek, mikor nem látja, majd letörlöm a könnyeim. Soha nem szerettem érzékeny lenni.
- Tényleg sajnálom Kira. És bármit megteszek érted, csak azért, hogy boldog legyél, és ne szenvedj mellettem. Ha tényleg azt akarod, hogy ne legyen közünk egymáshoz. Elfogadom, nem fogom erőltetni, de ez nálam már nem fog menni, mert a szívem a tiéd. – megfogom a kezét és a szívemre teszem, ami hevesen dobog, amikor a közelében van.
Látom, hogy nem tud mit mondani. Kihúzza a kezét kezeim közül.
- Sajnálom. – suttogja, majd kiszáll az ágyból. – Köszönöm a teát és hogy megmentettél. – mondja, majd távozik a szobából, majd a házamból.
Amint kimegy a szemem könnybe lábad és elkezdek sírni, közben csak Kira-ra gondolok és próbálok visszaemlékezni a balesett előtti dolgokra, de semmi nem megy. Képtelen vagyok visszaemlékezni, de azt tudom, hogy elveszítettem érzem. Magával vitte a szívemet is. Fogalmam nincs mikor sírtam utoljára, de most képtelen vagyok vissza fojtani a könnyeimet. Egyszerűen nem megy… Elvesztettem…
|
| Andro | 2010. 09. 27. 12:16:29 | #8181 |
Karakter: Yamamura Kira
Megjegyzés: (Touyának)
- Touya! – szólalok meg halkan, mire végre hajlandó rámnézni, de látom, ő is ugyanolyan zavarban van, mint én.
- Miért nem mondtad el, hogy énekesnő vagy? – kérdi, mire elfordítom a tekintetem. Úgysem értené meg.
- Sajnálom, de nem láttam fontosnak és nem akartam, hogy csak a dívát lásd bennem – mondom őszintén. Valóban így gondolom. Egy hétköznapi lány akartam lenni, mint bárki más. Legalábbis az ő szemében. Rámnéz. Vádlón.
- El akartad egyáltalán valaha is mesélni, vagy úgy gondoltad, hogy jobb, ha nem tudok róla? – kérdi és a hangján érzem, hogy mérges, de uralkodik magán.
- Nem tudom. Nem hiszem – válaszolom, mire látom, hogy szomorú. De ez van. Nem akartam belekeverni ebbe az egészbe.
- Azt hiszem… - kezdi Touya, de ekkor Maki a nyakamba ugrik.
- Kira, végre megjöttél! – csivitel, mint egy kismadár. – Merre kószáltál ennyi ideig, már mindenki vár, hogy végre beszédet is mondjál, meg egy két nagyon híres lemez cég is szeretne veled beszélni – mondja, de nemigen figyelek rá. Touyát nézem, ő meg engem. - Hahó Kira, hallasz? – kérdi, mire végre hajlanó vagyok felé fordulni.
- Igen, hallak – válaszolom, bár most semmi kedvem az ilyesfajta dolgokhoz. Touyával akarok lenni, hogy mindent megmagyarázhassak neki.
- Na, akkor mozdulj, és gyere! – fogja meg a kezem és húz el onnan.
Arra sincs időm, hogy szóljak Touyának, várjon meg, Maki már ráncigál is a színpad felé. Közben folyton beszél és beszél, bár én nem igazán figyelek oda. Hazudtam Touyának. Habár, ha az igazat akarom vallani, nem hazudtam, csak nem mondtam semmit. Az nem hazugság, igaz? Végül elérjük a színpadot és mikor fellépek, hatalmas tapsvihar fogad. Meghajolok.
- Tisztelt meghívattak! Nagyon szépen köszönöm, hogy az albumom ennyire befutott és ezért négy embernek lehetek hálás. A menedzseremnek, a szüleimnek és a legjobb barátnőmnek. Köszönöm, hogy idáig eljuthattam… - mondom mosolyogva.
Mikor végetér a beszédem – amit nem is én írtam, hanem egy erre fizetett ember -, lemegyek a színpadról és egyből Touyát kezdem keresni. De nem találom sehol. Vajon… lehet, hogy elment? Vagy csak a mosdóban van? Körbekérdezem a pincéreket és ők azt a felvilágosítást adják, hogy nincs itt. Hirtelen nagyon szomorúnak és elárultnak érzem magam. Most már biztos, hogy Touya nem érez irántam semmit, különben ittmaradt volna, hogy megmagyarázhassam neki a dolgokat. Nekem sincs kedvem tovább maradni, de muszáj, viszont úgy döntök, szívok egy kis friss levegőt, mert nem bírom már odabenn.
Kimegyek a hátsó udvarra és mélyet lélegzek. Nem tudom elhinni, hogy Touya így itthagyott. De ha most utána mennék, akkor azt zaklatásnak venné. Majd holnap megmagyarázom neki suli után, hogy mi is a helyzet. Jó negyed óra múlva mennék vissza, amikor valaki megragad. Már fordulnék hátra, de ekkor valaki egy zsebkendőt szorít az orrom és szám elé. Kloroform! Próbálok menekülni, de elájulok.
~*~
Egy sötét helyen térek magamhoz, kezeim és lábaim meg vannak kötözve, és egy ágyon ülök. Körbenézek. Két férfit pillantok meg, akik elég vágyakozva méregetnek. Majd az egyik odajön hozzám.
- Felébredtél, kisbogaram? – kérdi reszelős hangján.
- Kik maguk és mit akarnak? – kérdem félve, hiszen nyilvánvaló, hogy akarnak valamit, ha elraboltak.
- Tőled semmit. De ha a barátod nem teszi, amit kérünk tőle, neked nagyon nagy bajod lesz – mondja a másik férfi. – Naganori Touya már régóta szúrja a szemünket, szóval jobb lesz, ha teljesíti, amit követelünk.
- Mégis mit akarnak tőle?! – nézek rájuk. – És miért pont engem raboltak el?
Válasz helyett a fickó lelök az ágyra és kimegy. Meg vagyok ijedve, de annyira nem, hogy ne tudjak gondolkodni. Eszembe jut, hogy ha sírok, akkor talán hamarabb vége lesz mindennek. Összeszedem magam, és sírni kezdek és olyan jól megy, hogy még magamat is meglepem. Fogvatartóim is meghallják, mert hamarosan visszajönnek, arcukon ördögi vigyor, kezükben kamera. Nos, akkor színészkedjünk tovább. Szemeim vörösek, félve zilálok, de valójában annyira nem félek, hiszen ha Touyának számítok valamit, akkor megment. Eszembe jut, hogy elment, tehát nem számítok neki, mire valóban megijedek egy kissé.
- Nos, kiváncsi vagyok, Touya mit fog szólni. Vidd el neki a kazettát, Kazuya! Lássuk, mit lép a pasas! – röhög az első férfi.
~*~
Másnap reggel felhívják Touyát, mialatt én további sírást próbálok magamból kicsikarni. Fogvatartóim egyike – akinek mint megtudtam, Akira a neve – végig ott benn ült és közben kéjsóvár pillantásokat lövellt felém. Egyáltalán nem érzem magam biztonságban mellette, de nem nyúlt hozzám. Eddig.
- Igen tessék? – hallom meg Touya hangját, mivel a telefon ki van hangosítva. Touya hangjára megdobban a szívem.
- Ha szeretné még látni, akkor hozza a pénzt és a papírt az elhagyatott gyárhoz, a kikötőnél az 5. dokkhoz – magyarázza Akira eltorzított hangon.
- Rendben, beszélni akarok Kira-val. Hallani akarom a hangját! – mondja Touya követelőzően, mire Akira elröhögi magát.
- Csak nem maga fenyegetőzik?
- Ha már fizetek, legalább hadd tudjam, hogy jól van – mondja komolyan, mire elkezdek sírni.
- Touya ne hallgass rájuk! Ne fizess nekik! Nem érek annyit! – zokogom, mire Kazuya rávág az ágyra, én meg felsikítok. Nem talált el, szerintem nem is ez volt a szándéka.
- Kiraaaa!!! – Touya ordít, pedig semmi bajom. – Ne merjék bántani!
Nem sokkal később kimegyünk a dokkhoz. ÉN még mindig összekötött kezekkel vagyok, de lábaim szabadok, hogy menni tudjak. Mikor kiszállunk a kocsiból, Touya már ott van. Nem tudom, mit reméljek, hiszen bár szeretem Touyát, mégsem ismerem még igazán. Próbálok érzelemmentes arcot vágni, hogy ne lássa senki, készülök valamire.
- Kira ne aggódj megmentelek – mondja Touya, mire ismét megdobban a szívem.
- Elhozta az iratokat, Naganori-san? – kérdi hűvösen Akira. – Adja csak ide, akkor megkapja a kislányt. De ha átver minket, garantálom, hogy a lány meghal!
- Előbb adják ide Kirát! – mondja Touya.
Egy ideig egyezkednek, én meg kezdem nagyon unni. Nem vagyok holmi dísztárgy, amit cserélgetni lehet. Végül megegyeznek, hogy egyszerre adják át az iratokat, és engem. Egyszerre cserélnek. Touya elindul felém, majd ugyanilyen iramban Akira is elindul velem Touya felé. Kazuya a kocsinál vár, ha jól látom, nincs nála fegyver, de Akira ruhája alatt észreveszek egy magnumot. Szép, nagy fegyver. Túl sok akciófilmben játszottam már ahhoz, hogy tudjam, mire képes egy ilyen mordály. Közben, ahogy Akira nem figyel oda és a kezeim Kazuyának is takarásban vannak, elkezdem lazítgatni a kezeimet összekötő köteleket. Amatőr munka sajnos, ezek a pasik nem elég okosak. Sikerül is meglazítanom annyira, hogy ha akarom, egy mozdulattal szabaddá tehessem a kezeimet.
Végül elérjük egymást. Touya alig három lépésre van tőlem, érzem a bőre, a haja illatát, érzem, hogy ideges és fél. Naná, ki ne félne az ő helyében? Én némileg lenyugodtam, hiszen biztos neki is van terve arra az esetre, ha valami balul sülne el.
- Az iratokat, ha kérhetem! – nyújtja a kezét Akira. – Aztán odaadom a lányt.
- Rendben – bólint Touya és átnyújtja az iratokat.
Ebben a pillanatban szabadítom ki a kezeimet és gyomorszájon vágom Akirát, majd ugyanazzal a mozdulattal kirántom a pisztolyt a ruhája alól. Touya szemmel láthatóan meg van rémülve, ugyanakkor döbbenten mered rám. A pisztolyt Akirára irányítom és keményen ránézek.
- Touya, hívd a zsarukat! – utasítom a férfit, aki némi késlekedés után meg is teszi, amit kérek.
~*~
A rendőrök tíz percen belül megérkeznek, kihallgatnak minket, majd elviszik a fickókat. Be akarnak vinni a kórházba, amit elutasítok. Inkább pihenni szeretnék. Touya visszakapja az iratait, felveszik az adatainkat, majd elengednek minket. Látom, hogy Touya döbbenten néz rám, miközben magamat vizsgálgatom, de a kötél okozta enyhe horzsoláson és egy kis ijedtségen kívül semmi bajom.
- Mégis… hogyan… - kezdi Touya.
- Elég sok akciófilmben játszottam már. Ismerem a trükköket – mondom. – Amikor a felvételen sírtam, csak játszottam, hogy ne fogjanak gyanút, hogy tervezek valamit – magyarázom. – Ahogy a telefonbeli sírás is színjáték volt. Sajnálom, hogy aggódnod kellett.
- Azt hittem, bajod esett – mondja Touya, kissé talán mérgesen. – Olyan, mintha… te is…
- Gondold ezt, ha jólesik! – nézek rá dühösen, mialatt a kocsija felé sétálunk. – De ha ennyire félreismertél, akkor nincs közünk többé egymáshoz! Viszlát, Touya! – azzal elsétálok.
- Kira! – fut utánam, majd megfordít. Elegem van, elerednek a könnyeim.
- Van fogalmad róla, hogy mit is érzek irántad?! – kérdem sírva. – Van róla fogalmad, milyen rosszul esett, hogy tegnap csak úgy otthagytál és nem hallgattál meg? Kerestelek, és azt hittem, semmit sem számítok neked! – vágom ordítva a képébe, majd elfordulok és elrohanok.
Még hallom, hogy utánam kiált, de nem állok meg. Nem! Nem akarom most hallani, sem látni. Csak egyedül akarok maradni.
|
| oosakinana | 2010. 09. 22. 15:08:30 | #8014 |
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Kira-nak)
- Touya – mondja nevemet elég sokára, mire csak feszültem várok. Most toltam el mindent úgy gondolom. – Én... lehet hogy most meg foglak bántani, de... az az igazság, hogy én nem igazán tudom, hogy mit is érzek irántad. De az biztos, hogy nem vagyok beléd szerelmes. Legalábbis, most még nem érzem, hogy az lennék. De nem vagy közömbös, így megengedem, hogy udvarolj nekem. Már ha így megfelel neked is – elhallgat és rá nézek, mire kicsit mérlegelem a dolgokat.
- Semmi gond – mondom türelmesen. – Elvégre nem kényszeríthetlek – látom, hogy felkapja a fejét és folytatom -, hacsak nem akarom rosszabbá tenni mindkettőnk helyzetét. Teljes mértékben megértelek. Nem lehet könnyű most így, hogy hirtelen bevallottam neked az érzéseimet és megértem, ha össze vagy zavarodva.
- Köszönöm, Touya! – rám mosolyog.
Még beszélgetünk semmiségekről és megtudom, hogy mikor van neki suli mettől meddig. Gondolkoztam rajta, hogy megkérdezem, miért jár esti sulira, de gondolom, azért, hogy itt lakhasson vagy segítsen szüleinek. Mindennek meg van az oka, és ha magától nem mondja, inkább nem is háborgatom a dolgokat. Van olyan kedves és rendes, hogy elmosogat nekem és mikor éppen kávét főzne hallom, hogy megszólal a telefonja. Felveszi és bennem megint végig fut a tegnapi dolog, hogy megint el kell mennie
- Szia! Mi a baj? – szól bele, majd mikor megkapja a választ látom, hogy kicsit elsápad. - Az ma van? Azt hittem holnap! – szólal meg, mire csak érdeklődve nézek rá és nem tudom hirtelen, hogy mire gondoljak.
Amint leteszi, a telefont látom rajta, hogy nagyon nagy gondba lehet, mert nem szül semmit, csak bámul maga elé és gondolkozik. Elkezdek aggódni, hogy valami rossz hírt kapott esetleg a szüleivel kapcsolatosan vagy nem tudom. Oda megyek és aggódva nézek rá.
- Valami baj van? – kérdezem tőle és a kezeimet a vállára rakom, mire csak megrázza a fejét és rám emeli tekintetét.
- Van kedved este eljönni velem egy bemutatóra? Albumbemutató. De ha nem, akkor mondd csak meg nyugodtan – néz rám és mintha egy kis reménykedést látnék a szemébe, akkor meg nincs mit mondani, mint igent.
- Szívesen – mondom neki, mire látom, hogy elmosolyodik és én is boldogabb leszek tőle.
~*~
Este hétkor érünk oda. Mikor kiszállunk, fotósok tömkelege támad le minket és kattintgatnak, mire elég hülyén érzem magam és nem tudom, hogy mit kéne csinálnom, vagy, hogy egyáltalán, mi ez a nagy fejhajtás, hogy miért fotóznak minket, mikor csak egy hétköznapi emberek vagyunk. Kira odajön hozzám belém karok és elindulunk befele, miközben emberek védenek minket és állandóan próbálják kérdezgetni Kira- teljesen össze vagyok zavarodva és nem értem az egész helyzetet.
Mikor beérünk, szintem majdnem mindenki üdvözli Kira-t és én is csak a fejemet kapkodom, mert annyi híresség van itt, hogy azt se tudom, hirtelen, hogy hova kerültem. Mintha egy másik amnéziám lenne. Egyszer csak Kira felé fordulok, most már értetlenségemnek hangot kell, hogy adjak, ha nem akarok begolyózni.
- Jó sok embert ismersz. Csak nem a szórakoztatóiparban dolgozol? – kérdezem meg tőle végre.
- Valami olyasmi – mondja, mire egy hülye némber jön felénk, aki elég kurvának néz ki mit ne mondjak.
- Hé, Yamamura! – mondja a vinnyogós hangján, amire kicsit elhúzom a számat, de nem lehetek udvariatlan, mivel Kira hívott meg.. – Nahát, végre megérkezett a mi kis sztárunk. Hízik a májad, mi?
- Nem értem, miről beszélsz, Hamasaki! – mondja, mire csak értetlenül hallgatom közöttük a párbeszédet.
- Ja persze, persze – vigyorog Kira-ra, de legszívesebben letörölném a képéről. – Sose gondoltad volna, mi, hogy az új albumodat itt fogják bemutatni.
- Egy pillanat! – szólok közbe, mert eléggé elveszítettem a fonalat. – Kira... Kira nem lehet énekesnő!
- Dehogynem, szépfiú. Habár szerintem elég nyávogós és gyenge, de hát...
Kira megfogja a karját és elrántja onnan, mire én csak értetlenül nézek magam elé és nem tudom, hogy most mi van. Kicsit mintha dühösnek érezném magam, mert becsaptak és nem mondtak el mindent nekem. A kezemet a homlokomhoz emelem és próbálok összerakni a képeket és emlékezni, de semmi esélye. Esélytelen vállalkozás.
- Touya. – hallom meg Kira hangját, mire ráemelem a tekintetem és még mindig össze vagyok zavarodva.
- Miért nem mondtad el, hogy énekesnő vagy? – kérdezem meg, mire elfordítja a tekintetét.
- Sajnálom, de nem láttam fontosnak és nem akartam, hogy csak a dívát lásd bennem. – mondja, mire ránézek.
- El akartad egyáltalán valaha is mesélni, vagy úgy gondoltad, hogy jobb, ha nem tudok róla? – kérdezem és érzem, hogy kicsit kezdek mérges lenni, de visszafogom, magam nem itt akarok jelenetet rendezni, hiszen ez fontos esemény számára.
- Nem tudom. Nem hiszem. – mondja halkan, mire elszomorodok.
- Azt hiszem… - nem tudom befejezni a mondatomat, mert egy csak Kira nyakába ugrik.
- Kira végre megjöttél. – hallom egy csaj hangját – Merre kószáltál ennyi ideig, már mindenki vár, hogy végre beszédet is mondjál, meg egy két nagyon híres lemez cég is szeretne veled beszélni. – mondja, de Kira-val csak egymást figyeljük.
- Hahó Kira hallasz? – kérdezi, mire rá néz.
- Igen hallak. – jegyzi meg
- Na, akkor mozdulj és gyere. – megfogja a kezét és viszi onnan. Lehajtom a fejem nagyot sóhajtok és nem tudom, hogy mit csináljak vagy, hogy tegyek. Nem tudom, hogy egyáltalán, mi az, amit csinálhatnék. De végül is, ha azt nézzük nem hazudott nekem, csak lehet nem volt ideje még elmondani, de akkor tegnap is ezért tűnt el és lehet Nanami is ezt akarta mondani. Teljesen össze vagyok zavarodva. Csak forognak az agytekervényeim és próbálok észnél lenni, de valahogy nem megy.
Nagy tapsvihart hallok. A színpad felé fordulok és meglátom Kira-t a színpadon. Nagyon jól mutat a kivilágításban.
- Tisztelt meghívattak. Nagyon szépen köszönöm, hogy az albumom ennyire befutott és ezért négy embernek lehetek hálás. A menedzseremnek, a szüleimnek és a legjobb barátnőmnek. Köszönöm, hogy idáig eljuthattam… - mondja és folyamatosan ott a mosoly az arcán, amitől nem tudom, miért elszomorodok. Megfordulok, és inkább hazamegyek. Nem akarom, hogy nagyobb gond legyen abból, hogy itt vagyok, vagy elrontsam az estéjét, mert nagyon nem szeretném.
Fél óra séta után már otthon is vagyok. bemegyek a lakásba. Leveszem magamról a ruhát, majd befekszek az ágyba és csak az elmúlt pár óra eseményei forognak az agyamba, hogy mi is volt és próbáltam valahogy feldolgozni a történteket, de valahogy nem igazán megy. Kicsit átvernek, érzem magam, pedig nem lenne szabad. Miért nem emlékszem semmire?
Nagy nehezen végül is elalszok, de nagyon sokat forgolódok éjszaka is, mert többször felébredek.
Mikor végre eljön a reggel, kikászálódok az ágyból és lemegyek a konyhába. Főzök egy nagyon erős kávét. Teszek bele cukrot, majd, úgy ahogy van, megiszom. Remélem, felébreszt. A doki azt mondta, hogy ne dolgozzak, de be kéne mennem a céghez, hogy tudjam ott is mi merre található.
Ahogy készülnék elindulni. Egyszer csak csengetnek. Kinyitom az ajtót, de senkit nem találok. Lenézek és egy kis dobozt találok a nevemmel. Felveszem. Beviszem, és csak nézem a dobozt, mikor kinyitom, egy videót találok benne és egy levelet.
Beteszem a videót, közben elolvasom a levelet.
„ Ha szeretnéd még élve látni a kis barátnődet, akkor jobban jársz, ha hozol magaddal 10.000.000 jent és a céged vezetését átírod Akiko Muse névre. Ha nem teszel eleget a kérésnek a barátnőd meg hal, de akkor is ha a rendőrséget beavatod!”
Elkerekednek a szemeim, majd mikor meglátom a videót, amin Kira van megkötözve és teljesen ki vannak, sírva a szemei. Teljesen elszörnyedek a látványtól. Nem tudom, hogy mit csináljak. Felállok, elkezdek járkálni és csak gondolkozok. Nagyon aggódok Kira miatt és féltem, hogy valami baja esik. Betelefonálok a bankba és megkérdezem, hogy van-e annyi pénzem, mire meglepődök, mert még több van, mint amennyit kérnek.
Amikor már sejtem, hogy mit fogok csinálni, megcsörren egy telefon, ami nem az enyém és a dobozban van benne. Felveszem.
- Igen tessék? – szólok bele, mire egy eltorzított hangot hallok a vonal túlsóvégén.
- Ha szeretné még látni, akkor hozza a pénzt és a papírt az elhagyatott gyárhoz, a kikötőnél az 5. dokkhoz. – magyarázza, amit próbálok megjegyezni.
- Rendben, beszélni akarok Kira-val. Hallani akarom a hangját. – mondom, mire csak elneveti magát.
- Csak ne maga fenyegetőzik?
- Ha már fizetek, legalább had tudjam, hogy jól van. – mondom komolyan és próbálok határozott lenni. Egyszer csak sírást hallok meg.
- Touya ne hallgass rájuk. Ne fizess nekik. Nem érek annyit. – hallom zokogó hangját, majd egy csattanás és Kira sikolya.
- Kiraaaa!!! – kiáltok a telefonba. – Ne merjék bántani! – mondja komolyan és dühösen, mire csak a sípoló hangot hallom, hogy letették.
- Ti mocskok. – mondom a telefonnak, majd elrohanok és összeszedek mindent.
Nagyon kapkodok és összeszedem a pénzt a bakból, majd a céget keresem meg nagy nehezen, ahol egy igazi papírt készítek, de a saját nevemet írom belem, hogy magamnak adom át a céget, majd egy borítékba teszem bele, amit alaposan le is ragasztok, hogy legyen időnk elmenekülni.
Amint megvagyok vele, sietek a megbeszélt helyhez, amitől már az idegeim a plafont verdesik. Megérkezek, körbe nézek, és meglátok egy kocsit, amiből kétmaszkos alak száll ki és az egyiknél van Kira.
- Kira ne aggódj meg mentelek. – mondom neki, hogy ne féljen annyira és remélem, hogy befog válni a tervem és utána végre nyugodtan hazamehetünk.
|
| Andro | 2010. 09. 22. 12:47:23 | #8011 |
Karakter: Yamamura Kira
Megjegyzés: (Touyának)
Teljesen felháborodva megyek haza, de persze nagyon félek is, hiszen ha ez a nőszemély beszámol Touyának arról, hogy mit is csinálok, akkor lehet, újra elfordul tőlem, bár most más okkal. Hiszen miért is kockáztatná a jóhírét egy kis tinihírességért? Végül úgy döntök, ejtem a témát és holnap felkeresem Touyát. Hátha Nanami mégsem mond neki semmit.
Másnap valóban felkerekedem, korán kelek, hátha még reggeli előtt sikerül vele beszélnem. Pontosan tudom hol lakik, hiszen én vittem haza tegnap. Hála égnek, ma semmi dolgom, suli is csak holnap lesz. Kiváncsi vagyok, hogy Touya hogy érzi ma magát. Még elnézést is kell tőle kérnem, amiért tegnap magyarázat nélkül léptem le. Remélem, nem haragszik nagyon. Amikor odaérek a házhoz, minden csendes. Így odamegyek az ajtóhoz és becsengetek, majd be is kopogok. Hamarosan nyílik is az ajtó és Touya lép ki rajta. Ahogy látom, elég ideges.
- Nanami mondtam, hogy hagyj békén! – hallom komoly hangját, mire meglepve nézek rá. Nanami itt járt?! Ekkor vesz engem észre. – Jaj, ne haragudj!
- Semmi gond. Nem akarok zavarni. Azt hiszem jobb, ha megyek – mondja, majd megfogja a kezem.
- Kérlek, ne haragudj és maradj itt – néz rám kérlelően, de én nem igazán vagyok most már olyan hangulatban.
- Miért akarod, hogy maradjak? Hiszen tudsz rólam mindent – mondom, hiszen ha Nanami itt volt, akkor biztos elmondott mindent. Minek hallgassam végig?
- Arra gondolsz, hogy egy aranyos lány vagy, akit szeretnék megismerni még jobban és akire a legnagyobb bánatomra nem emlékszek? – kérdi halkan és bánatosan, mire ledöbbenve nézek rá. Mi van most?
- Akkor te… - gondolkodom el, majd hirtelen megértem. Nanami mégsem mondott semmit. Talán be sem engedte a házba. Ez jó, és ettől egyből vidámabb leszek.
- Akkor én?
- Nincsen semmi, csak butaságokat hordok össze – rázom mosolyogva a fejem.
- Nincs kedved velem reggelizni? – kérdi, mire bólintok, és bemegyek.
- Mit készítesz? – kiváncsiskodok. Tudom, hogy nem tud főzni, és valóban a fejét vakarja zavartan. Milyen édes.
- Úgy őszintén fogalmam nincs, mert nem tudom, hogy mit tudok készíteni vagy egyáltalán tudok-e főzni, ezért inkább csak próbálkozok valamivel – vallja be, mire kénytelen vagyok felnevetni magam. Tipikus pasi.
- Gyere, segítek – válaszolom, majd a konyhába sietek, kötényt kötök és nekilátok főzni. Melegszenvicset csinálok, az nem nehéz. Ő meg ott áll mellettem és les, mint egy kisgyerek. Na igen, minden pasi belül egy nagy gyerek.
- Szép a nevetésed – bókol, mire elvörösödök, és tovább ügyködök. Ha nem tudnám, hogy nem szerelmes belém, még vissza is válaszolnék, de nem szabad. Ha tudná, mennyire jólesik, hogy ilyeneket mond, biztosan elküldene, így nem kockáztatok.
Beszélgetni kezdünk, közben folyton bókol nekem, hogy milyen szép, milyen ügyes vagyok, meg kecses, amik persze sablonos bókok, de tőle igen jó hallani és igen, minden lány hiú egy kicsit. Én is. Nőből vagyok, istenem. Egész jól elbeszélgetünk és van egy sanda gyanúm, hogy belém van esve, ami lehetetlen. Hacsak nem azért, mert vannak megérzései velem kapcsolatban. Végül jó fél óra alatt elkészül a vacsora, Touya pedig megterít és leülünk enni. Csendben eszünk, és mikor befejeztük az evést, Touya rám néz.
- Kira – szólal meg, mire azonnal ráfigyelek.
- Tessék! Valami baj van? – kérdem, mire megrázza a fejét.
- Tudom, hogy hülyén fog hangozni, amiket mondok, de nem tudom, hogy miért, olyan érzésem van, mintha már évek óta ismernélek téged, nem pedig csak pár hónapja, ahogy azt mesélted – mondja, mai képtelenség, hiszen tényleg alig pár hónapja ismerem. Közbeszólnék, hogy igazat mondtam, de felemeli a kezét. Így várok. – Lehet, hogy ezzel kicsit előre szaladok, de nagyon jól érzem magam veled, és mikor nem vagy, csak te jársz a fejem és magányos vagyok nélküled. Nem akarlak elveszíteni a szavaimmal, de többet érzek irántad, mint szimpla barátság. Szeretlek Kira – vallja be hirtelen, mire ledöbbenek és nem igazán tudom, mit is szóljak. Nekem ez még korai, hiszen nem igazán tudom, mit érzek Touya iránt. - Lehet, hogy túl korainak érzed, de nem tudok nélküled élni. Szükségem van rád – néz mélyen a szemeimbe.
Ez nekem elég váratlanul jött. Most mit reagáljak rá úgy mégis? Istenem, miért ilyen bonyolult az élet? Miért pont most? Nagyon zavarban vagyok, és nem igazán tudom, mit is kéne válaszolnom. Ha nemmel felelek, azzal megsértem Touyát. Megint, és ezt nem akarom kockáztatni. Másfelől, ha igent mondok, az sem igaz, mert én nem is nagyon tudom, hogy szerelmes vagyok-e belé. Talán jobb lenne nem dönteni. Miért állított most válaszút elé? A fenébe! Végül nagy levegőt veszek.
- Touya – szólalok meg nagy sokára, mire feszülten rám figyel. – Én... lehet hogy most meg foglak bántani, de... az az igazság, hogy én nem igazán tudom, hogy mit is érzek irántad. De az biztos, hogy nem vagyok beléd szerelmes. Legalábbis, most még nem érzem, hogy az lennék. De nem vagy közömbös, így megengedem, hogy udvarolj nekem. Már ha így megfelel neked is – elhallgatok. Na, ezt most jól megcsináltad, kislány.
- Semmi gond – hallatszik a türelmes válasz. – Elvégre nem kényszeríthetlek – erre felkapom a fejem -, hacsak nem akarom rosszabbá tenni mindkettőnk helyzetét. Teljes mértékben megértelek. Nem lehet könnyű most így, hogy hirtelen bevallottam neked az érzéseimet és megértem, ha össze vagy zavarodva.
- Köszönöm, Touya! – mosolygok rá.
Még egy ideig beszélgetünk, bár inkább semmiségekről. A sulimról kérdez, és megmondom neki, hogy holnap és pénteken lesz tanítás, mert mindig szerdán és pénteken vannak óráim reggel kilenctől délután négyig. Arra hála égnek nem kérdez rá, hogy amúgy mit is csinálok, amiért hálás vagyok, habár biztosan megfordult a fejében, hogy miért is nem járok rendesen suliba, mint a velem egyidős középiskolások. Elmosogatok, elpakolok és már éppen főznék egy kávét, amikor megszólal a mobilom. Ránézek a kijelzőre és Makiko az. Muszáj felvennem.
- Szia! Mi a baj? – szólok bele.
- Kira, ugye nem felejtetted el, hogy ma lesz az új albumod bemutatója? – kérdi barátnőm, mire kifut az arcomból a vér.
- Az ma van? Azt hittem holnap! – mondom és lopva Touyára nézek, aki érdeklődve néz rám.
- Igen, ma, úgyhogy hozz magaddal egy kísérőt és este hétre légy Galapagosban. Ja és öltözz át! Szia! – és ki is nyomja.
Megsemmisülten nyomom ki én is a telómat. Ma?! Ma van a bemutató?! Atyaég! De ahogy megnézem a naptáramat, igazat kell adnom Makinak. Tényleg ma van. Na, akkor én holnap tuti nem kelek fel. És kit vigyek? Az egyetlen szóbajöhető kísérő jelenleg Touya lenne, de ha elviszem, akkor fény fog derülni arra az életemre, amire nem akarom, hogy fény derüljön. Beharapom az ajkam és látom, hogy Touya aggódva pislog felém, majd odajön és megfogja a vállam.
- Valami baj van? – kérdi, mire megrázom a fejem. Jöjjön, aminek jönnie kell!
- Van kedved este eljönni velem egy bemutatóra? Albumbemutató. De ha nem, akkor mondd csak meg nyugodtan – nézek rá. Könyörgöm, ne mondj igent!
- Szívesen – vágja rá, én pedig próbálok jó képet vágni hozzá, ami elég meggyőző lehet, mert Touya boldogan mosolyog rám.
~*~
Este pontosan hétkor érkezünk meg a Galapagoshoz, Tokió egyik elit klubjához. Mikor kiszállunk, Ren lép oda, de sajnos nem tudja megakadályozni a fotósokat, hogy képeket készítsenek rólunk. Én Touyára nézek, akin látom, eléggé kényelmetlenül érzi magát. Én már nem szólok semmit, csak belékarolok és bemegyünk. Útközben pár újságíró próbál kérdéseket feltenni, de oda se figyelek, ráadásul a biztonságiak és Ren emberei is intézkednek, így akadály nélkül jutunk be. A fotósok a kordon mögül nézelődnek és csattogtatják a gépeiket. Holnap az összes újság ezzel lesz tele. Nem mellékesen rajtam grafitszürke nadrágkosztüm van, fekete cipő és egy kis ezüst nyaklánc-fülbevaló együttes. Hajamat feltűztem kontyba. Touya mellettem elegáns sötétkék öltönyben és fehér ingben, fekete nyakkendőben és cipőben lépdel. Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy elrángattam Touyát, de mit tehettem volna?
Végre beérünk, és ott van már a sztárvilág színe-java, krémje. Megpillantom Ayakát is, aki szokása szerint a szilikonmelleihez képes falat és szűk rózsaszín ruhába feszít és éppen bájolog valakikkel. Felfodul a gyomrom. Ez a kis lotyó is idepofátlankodik, hogy kapná be. Nem is értem, hogy engedhetik be ide a pornószínésznőket. Touya ide-oda kapkodja a fejét, sok színész és énekes neki is ismerős lehet, ha jól látom, és miközben jó pár ismerős csak úgy odaköszön nekem, engem is elkerekedett szemekkel bámul.
- Jó sok embert ismersz. Csak nem a szórakoztatóiparban dolgozol? – szegezi nekem a kérdést.
- Valami olyasmi – válaszolok.
- Hé, Yamamura! – hallom meg Ayaka mézes-mázos picsastílusú hangját, mire szívesen elhúznék innen, de nem lehetek udvariatlan. – Nahát, végre megérkezett a mi kis sztárunk. Hízik a májad, mi?
- Nem értem, miről beszélsz, Hamasaki! – vágok vissza. Nem szeretnék balhét, de ha kiprovokálja, megtépem.
- Ja persze, persze – vigyorog és látom, Touyának sincs ínyére. – Sose gondoltad volna, mi, hogy az új albumodat itt fogják bemutatni.
- Egy pillanat! – szól közbe Touya. – Kira... Kira nem lehet énekesnő!
- Dehogynem, szépfiú. Habár szerintem elég nyávogós és gyenge, de hát...
Itt fogy el a türelmem és megragadom Ayaka kezét, majd nekilököm egy asztalnak. Utána megszeppent képpel nézek Touyára. Istenem, most mi lesz? Touya pedig elég érdekes fejet vág, amit nem tudok hová tenni.
|
| oosakinana | 2010. 09. 19. 20:51:36 | #7943 |
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Kira-nak)
- Te is nekem de... én... nem akartam vele egy légtérben lenni - mondja őszintén. - Az a nő megőrjít. Egyszerűen gyűlölöm, holott nem is ismerem.
- Én is így vagyok vele – bólintok egyetértően - De ne félj, többet nem fog zaklatni. Amúgy, te tudod, hogy merre lakom?
Bólint és elindulunk a házamhoz. Megfogom a kezét egy idő után, mert olyan jól esik fognom. Tovább sétálunk, de semmit nem szólunk egymáshoz. Kicsit el vagyok mélyedve gondolataimba és próbálok valamire emlékezni, de semmire nem megy és nem is tudok, ami egy kicsit idegesít.
Mikor megérkezünk hozzám. Kinyitom az ajtót és hívnám be, mikor megcsörren a telefonja.
- Halló? - szól bele, bársonyos hangján. Nem akarok hallgatózni, de azért figyelem, hogy most mi lesz.
- Igen, értem. Semmi gond. Egy órán belül ott leszek. Szia! – leteszi a telefont és rám néz. - Bocsi, ne haragudj, de valami közbejött. Holnap találkozunk, jó?
- Nincs neked suli? – kérdezem érdeklődve
- Levelezősre járok - válaszolja. - Hetente csak kétszer kell bemennem. Ne haragudj, de sietnem kell, vagy leszedik a fejem. Pusz!
Mire feleszmélnék Kira sehol. Elszomorodik, hiszen megint egyedül fogok lenni, amit nagyon nem szeretek. Nagyon hiányzik a társasága, és hogy velem legyen. Tudom nagyon jól, hogy nem lehet velem, hiszen ahogy ő mondja, csak barátok vagyunk, de én ettől többet érzek iránta. Nem tudom, hogy mondjam el neki vagy, hogy egyáltalán ő mit gondol rólam.
Bemegyek a házba és elkezdem körbe járni a házat, hátha beugrik valami, de semmi nem rémlik. Ismeretlen az egész ház. Csak járkálok minden fele. Betévedek a dolgozó szobába és egy nagycsomó papírt találok, amin az én nevem áll és egy cégnek a neve. Ez lehet az a cég, amiről Kira mesélt nekem. Tovább járkálok, körbe, de úgy döntök, inkább elmegyek fürdeni, mert a kórházban nem olyanok voltak a higiéniás körülmények. Alaposan és kicsit hosszan állok a tusoló alatt. Nagy nehezen kimászok alól és elteszem magam holnapra, mert azért fáradt vagyok, a sok próbálkozás, hogy emlékezzek valamire ki készít, de teljesen.
Másnap reggel a konyhában vagyok és próbálok valamit összeütni magamnak, bár elég béna vagyok. sosem tudtam főzni, vagy csak nem emlékszek rá? Annyira elvagyok merülve a gondolataimba, hogy csak a csengetés hoz vissza a valóságba. Kinyitom az ajtót és unokahúgommal találom szembe magam, akiről nem tudok semmit.
- Touya beszélnünk kell. – hallom hangját és csak mosolyog.
- Én viszont nem akarok veled beszélni és nem is érdekel. Hagyj már engem békén. Mit olyan nehéz fel fogni azon, hogy nem akarlak látni, és hogy egyedül akarok? – kérdezem, majd ki is javítom magam. – Jobban szólva nem egyedül, hanem mással, de nem veled. – mondom komolyan, és becsapom előtte az ajtót és megyek fel a szobámba, hogy próbáljak, magammal valamit kezdem. Hallom, hogy valamit kiabál nekem, de nem értem és nem is érdekel, a kis hárpia, biztos tönkre akarja tenni az életemet.
Ahogy nézelődök, látom, hogy semmi itthoni cuccom nincs. Nagyot sóhajtok így kénytelen vagyok egy öltönynadrágot felvenni. Mikor a felsőt venném, már megint csengetnek és kopognak. Nagyot sóhajtok. Gondolom már megint aza némber akar megint nyaggatni. Lemegyek és kinyitom az ajtót.
- Nanami mondtam, hogy hagyj békén. – mondom komolyan, majd mikor Kira meglepődött tekintetével találom szembe magam, észbe kapok. – Jaj, ne haragudj.
- Semmi gond. Nem akarok zavarni. Azt hiszem jobb, ha megyek. – mondja, mire megfogom a kezét, ezzel is megállásra kényszerítve.
- Kérlek, ne haragudj és maradj itt. – nézek rá kérlelően.
- Miért akarod, hogy maradjak? Hiszen tudsz rólam mindent. – mondja, mire csak furcsán nézek rá.
- Arra gondolsz, hogy egy aranyos lány vagy, akit szeretnék megismerni még jobban és akire a legnagyobb bánatomra nem emlékszek? – a végét halkan és szomorúan mondom, mire rám néz, meglepődve.
- Akkor te… - látom, hogy elkezd gondolkozni, majd kicsit felvidul, mikor rájön valamire?
- Akkor én?
- Nincsen semmi, csak butaságokat hordok össze. – mondja mosolyogva.
- Nincs kedved velem reggelizni? – kérdezem tőle mosolyogva, mire bólint és bejön.
- Mit készítesz? – kíváncsiskodik, mire csak a fejemet vakarom.
- Úgy őszintén fogalmam nincs, mert nem tudom, hogy mit tudok készíteni vagy egyáltalán tudok-e főzni, ezért inkább csak próbálkozok valamivel. – vallom be, mire csak elkacagja kicsit magát a zavaromon.
- Gyere, segítek. – válaszolja és bemegy a konyhába, mire követem, majd odaállok mellé és figyelem, hogy mit csinál, hogy legközelebb én is el tudjam készíteni az ételt, ha nem lenne ilyen szerencsém, hogy jön.
- Szép a nevetésed. – próbálok bókolni neki, mire csak elmosolyodik és tovább főz. Nagyon sokat beszélgetünk most és egyre jobban erősödik benne az érzet, hogy évek óta ismerem, pedig az elmondása alapján, csak pár hónapja ismerhetjük egymást.
Egyre jobban fokozódik bennem, azaz érzet is, hogy szerelmes vagyok belé, csak nem tudom, hogy még is milyen lenne, ha bevallanám neki. A beszélgetésünk közben nagyon csak bókot mondok neki, amikre el is pirul, de látom, hogy valamilyen szinten jól esnek neki a szavaim.
Fél óra múlva már készen is van egy jó finom meleg szendvics. Leülünk az asztalhoz és megreggelizünk, közben folyamatosan beszélgetünk és hallgatom Kira-t, ahogy meséli a dolgokat, amit rólam tud. Iszom minden egyes szavát és próbálok mélyen az emlékezetembe vésni.
- Kira. – nézek rá, mikor befejezem az evést és rám néz.
- Tessék? – emeli rám gyönyörű szemeit. – Valami baj van? – érdeklődik, mire csak meglátom a fejemet.
- Tudom, hogy hülyén fog hangozni, amiket mondok, de nem tudom, hogy miért, olyan érzésem van, mintha már évek óta ismernélek téged, nem pedig csak párhónapja, ahogy azt mesélted. – mondom és látom, hogy közbe szólna, de felemelem a kezemet, hogy hallgasson végig. – Lehet, hogy ezzel kicsit előre szaladok, de nagyon jól érzem magam veled, és mikor nem vagy, csak te jársz a fejem és magányos vagyok nélküled. Nem akarlak elveszíteni a szavaimmal, de többet érzek irántad, mint szimpla barátság. – mondom őszintén és csak a szemét figyelem. – Szeretlek Kira. – vallok őszinte érzelmeket Kira-nak és a reakcióját várom, hogy erre mit fog mondani. Vegyes érzelmeket látok az arcán, amik kicsit néha megijesztenek, hiszen, most nem tudom, hogy mi lesz, csak annyit tudok, hogy vele akarok lenni.
- Lehet, hogy túl korainak érzed, de nem tudok nélküled élni. Szükségem van rád. – nézek mélyen a szemébe és várom, hogy mit fog erre reagálni
|
| Andro | 2010. 09. 19. 11:58:46 | #7916 |
Karakter: Yamamura Kira
Megjegyzés: (Touyának)
- Nanami! – szól rá a lányra Touya. – Légyszi, menj ki! Szeretnék beszélni Kira-val négyszemközt – mondja komolyan Nanaminak, mire ő sértődötten felhúzza az orrát.
- Na de Touya! Mi az, hogy menjek ki? Azért jöttem el hozzád, hogy lássalak – mondja felháborodva, mire Touya leállítja.
- Tudom és hálás is vagyok érte, de kérlek akkor is menj ki, mert szeretnék Kirával beszélni – Touya hangja nagyon komoly, mire Nanami sértetten kiviharzik az ajtón. Én kissé félve nézek utána. Azt hiszem, nem szeretnék vele még egyszer összefutni.
- Miért küldted ki?
- Mert szeretnék veled kettesben lenni és beszélgetni – mosolyodik el halványan, mire megnyugszom. Amikor pedig megfogja a kezem, enyhén elpirulok. Olyan jólesik, hogy ezt teszi. Még akkor is, ha jelenleg nem érez irántam semmit és nem emlékszik rám. - Úgy sajnálom, hogy nem emlékszem rád – hangja őszinte, mint mindig.
- Nincs semmi baj. Nem tehetsz róla – rázom a fejem. Hiszen valóban nem tehet róla, hogy nem emlékszik rám. A balesetnek én vagyok az oka. Nem lett volna szabad elküldenem, vagy olyanokat mondani neki, hogy nem vagyok a barátnője. Ő pedig rám néz.
- Kérlek, mesélj nekem, mindent. Magadról, amit tudtam és tudnom kéne, meg rólam, ha esetleg tudsz valamit – kér meg, mire bólintok egyet.
Átülök az ágyára, így kényelmesebb, és ahogy látom, neki is nagy örömet okoz, hogy közelebb tudhat magához. Én is örülök neki, olyan jó ilyen közel lenni hozzá.
- Hol ismerkedtünk meg? – kérdi Touya hirtelen.
- Egy szórakozó helyen. A barátoddal jöttél el és ott botlottunk egymásba – mosolyodok el halványan. Fájó és mégis fontos, gyönyörű emlék. Főleg, hogy úgy kiosztottuk egymást. De ez volt az ismeretség kezdete.
- Mi a baj? – hallom Touya hangját, mire rákapom a tekintetem.
- Nincs semmi baj – mondom és próbálok mosolyogni, de egyre nehezebben megy. Kezdem elveszíteni a talajt a lábaim alatt. És azt ő is észreveszi.
- Megölelhetlek? – néz rám, mire bólintok. Ő pedig kitárja a karjait és mikor hozzábújok megölel és a hátamat kezdi simogatni. Annyira jó érzés, mintha semmi sem történt volna. Mintha a baleset meg se történt volna.
Tovább ringat és simogat, én pedig hirtelen sírva fakadok. Touya, miért nem emlékszel rám? Miért teszed ezt velem? Miért történt mindez? Miért nem mondhatom el, hogy valójában milyen kapcsolatban vagyunk? Erősebben szorít magához, nekem pedig a vállaim rázkódnak. Aztán hallom, hogy nyílik az ajtó és érzem, hogy Touya megfeszül.
- Még is mit csináltok? – hallom meg annak a nőnek a hangját, mire kiszakadok Touya karjai közül.
- Nanami nem vagyok rád kíváncsi. Kérlek, menj haza! – szól rá komolyan Touya, de a nő nem tágít.
- Nem fogok hazamenni. Itt maradok és vigyázok rád.
- Ne haragudjatok. Megyek – szólalok meg elcsukló hangon, és elindulok az ajtó felé.
- Kira! Kérlek, ne menj el! – hallom Touya hangját. Könyörög, de azt hiszem, most ennyi elég volt mára.
- Sajnálom – suttogom, majd kirohanok a teremből.
Elegem van, teljesen megalázottnak és szerencsétlennek érzem magam. Még hallom Touya kiáltását, de nem törődöm vele. Nem akarok azzal a nőszeméllyel egy helyen tartózkodni. Egyenesen hazarohanok és bebújok az ágyamba. Senkit sem akarok látni!
~*~
Napokig nem megyek sehová, a telefont se veszem fel. Csak Ren jön át hozzám és néz rám, de ő sem tud semmit tenni. Pedig tudom, hogy készen kéne lennem a filmezésre, az új albumra és persze a promófotózásra a filmhez. De nem vagyok önmagam, pedig kedvenc managerem tényleg mindent megpróbál, amit csak lehet. Végül ő is arra a következtetésre jut, talán jobb, ha szünetet tartok. A filmet lemondom, nincs erőm hozzá, megkérem, keressenek mást, hiszen az arcom amúgysem látszik a filmen, a jelenetek 99%-ában maszkot hordok, és azt a pár jelenetet más is eljátszhatja, amikor nincs rajtam maszk. A rendező persze nem éppen boldog, de kénytelen kifizetni az eddigi munkámat.
Végül jó egy hét telik el, mire elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy kimerészkedjek az utcára. Az újságok persze egy héten keresztül cikkeztek rólam, hogy biztos a végét járja a karrierem, meg hogy valami titokzatos betegségben szenvedek. Sőt, az egyik pletykalap már a halálhíremet is keltette. Ezen kis híján elnevetem magam, de mégsem teszem.
Aznap délután felkapom a napszemcsimet, a baseball-sapimat és járok egyet. Ahogy az egyik néptelen utcácskán sétálgatok, bámulva a házakat, hirtelen egy ismerős hang üti meg a fülem.
- Kira! - hallom meg Touya hangját, mire megállok és az utca túlfele felé figyelek. Valóban ő az és futva igyekszik felém. De mit keres kinn?
- Touya. Te miért vagy idekint?
- Kiengedtek, csak nem tudom, hol lakok és hova kéne mennem – mondja őszintén. Hát igen, szegény még mindig nem emlékszik semmire. – Miért nem jöttél be hozzám az elmúlt napokban? – kérdi kiváncsian, ám még mielőtt szóra nyithatnám a számat, még valamit mond. – Hiányoztál.
- Te is nekem de... én... nem akartam vele egy légtérben lenni - mondom őszintén. - Az a nő megőrjít. Egyszerűen gyűlölöm, holott nem is ismerem.
- Én is így vagyok vele - bólint Touya. - De ne félj, többet nem fog zaklatni. Amúgy, te tudod, hogy merre lakom?
Bólintok és elindulunk. Útközben váratlanul megfogja a kezem, ami nagyon jó érzéssel tölt el. Annyira jó lenne, ha emlékezne, bár talán, most ez így jobb, mert ha emlékezne rám, biztosan dühös lenne amiatt, ahogy beszéltem vele. Nem akarom megint megbántani.
Sokáig sétálunk, nem igazán szólva két szót se. Mindketten a gondolatainkba vagyunk merülve. Mikor elérjük Touyaék házát épp beinvitál, amikor megcsörren a mobilom. Felveszem.
- Halló? - szólok bele.
- Kira, de jó hogy megvagy - hallom meg Ren hangját. - Figyelj, ha nincs más dolgod, most kéne megejteni az első pár dalfelvételt. Sajnos a technikusok holnap nem lesznek benn. Tudom, hogy holnapról volt szó, de máskor nem megy.
- Igen, értem. Semmi gond. Egy órán belül ott leszek. Szia! - nyomom ki, majd Touyára nézek. - Bocsi, ne haragudj, de valami közbejött. Holnap találkozunk, jó?
- Nincs neked suli? - kérdi furán.
- Levelezősre járok - válaszolom. - Hetente csak kétszer kell bemennem. Ne haragudj, de sietnem kell, vagy leszedik a fejem. Pusz!
Mire kettőt pisloghatna, már el is tűnök a legközelebbi kis utcában. Nincs kedvem magyarázkodni Touyának, nem akarom, hogy megtudja, hogy sztár vagyok, híresség, mert félek, ebben az állapotban ő is úgy kezelne, mint mindenki más. Azt pedig most nem élném túl.
Hála égnek időben érkezem a stúdióba és időben is kezdjük el felvenni a dalokat, mégis eltart egy jó darabig, mire végzünk. A nap végére már beszélni is alig tudok, így csak suttogva köszönöm meg a technikusoknak a segítséget. Holtfáradtan frissítem fel magam a mosdóban egy kis vízzel, majd veszek egy kis gyümölcslevet az egyik automatából. Kinyújtóztatom tagjaimat, mert valljuk be, órák hosszat állni úgy, hogy nem igazán mozoghatok, elég fárasztó. De ez a sztárok élete. Mindenki hírnévről és pompáról álmodozik, de nem tudják, milyen keményen meg kell küzdeni a sikerért. Elégedetten lépek ki a stúdió kapuján, amikor hirtelen ledöbbenek. Nanami vár rám az utcán.
- Szóval te vagy az a kis tinisztárocska, mi? - néz rám felsőbbrendűen. - Jobb lenne, ha leszállnál Touyáról. Nem fogom hagyni, hogy kedved szerint játszogass vele, megértetted? Ha még egyzser meglátlak a közelében, tönkreteszlek, kiscsaj! Ha Touya megtudja, mi vagy, úgyis ott fog hagyni, ebben biztos lehetsz, szivi!
- Próbáld meg! - nézek rá villámló szemekkel. - Szerintem amúgy pont te vagy az, aki árt Touyának. Úgy viselkedsz, mintha a felesége lennél és nem az unokahúga! Szánalmas vagy! Ha pedig tönkre akarsz tenni, hamarabb kéne felkelned, vénasszony! - vágom a képébe dühösen.
Otthagyom, mire csak hápogni tud. Azért a biztonság kedvéért felhívom Rent, hogy gondoskodjon róla, az az irritáló nőszemély ne zaklathasson. És derítsenek ki róla mindent. Na igen, Yamamura Kirával nem jó dolog kikezdeni. Bár azért nagyon aggódom, mi lesz, ha Touya megtudja, nem vagyok hétköznapi kislány, hanem énekesnő és színésznő. Vajon, hogy fog engem azután fogadni?
|
| oosakinana | 2010. 09. 16. 17:26:05 | #7847 |
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Kira-nak)
- Touya! Ne hülyéskedj! – néz rám kétségbe esetten a gyönyörű lány. – Megértem, hogy haragszol rám, de… ne csináld ezt velem! – elkezd sírni, mire a szívem szorul össze, csak nem tudom, hogy miért. – Tudom, hogy… hibáztam. Nem kellett volna kiabálnom… meg elküldenem téged de…
- Elnézést, kisasszony, de tényleg nem értem, miről van szó – rázom meg a fejemet és tényleg kezdek aggódni. – Én valóban nem emlékszem önre. Még magamra sem.
Látom rajta, hogy lassan megérti a dolgokat a fiatal hölgy. Kimegy és szól egy orvosnak, aki azonnal jön és megvizsgál. Megtudom, hogy amnéziás vagyok és azért nem emlékszek dolgokra, amire csak nagyokat nézek.
- Ön kicsoda, kisasszony? –kérdezem, mikor megint kettesben vagyunk. – Elnézést, de higgye el, nem hazudok.
- Elhiszem. A nevem Yamamura Kira, és nyugodtan hívj Kirának és tegezz – elmosolyodik, de valahonnan tudom és érzem, hogy nem valódi mosoly. – Én… egy régi ismerősöd vagyok. Te pedig Naganori Touya vagy, építész, huszonhét éves. Egyelőre ennyi elég, hogy ne terheld túl magad. – hallgatom végig amit mond és szinte iszom a szavait, annyira élvezem a hangját.
- Rendben – fáradt vagyok és érzem is magamon. – Nem haragszol, ha én most alszom?
- Egyáltalán nem. Pihenj csak – válaszolja. – Ugye nem baj, ha meglátogatlak néha?
- Örülnék neki – elmosolyodok, majd kimondom, amit gondolok. – Kedves lánynak tűnsz.
Nem sokkal később már el is alszom, de hallom, még ahogy elmegy.
Másnap reggel arra ébredek, hogy egy nő van bent nálam, de ő nem Kira. Nem tudom, ki a csoda akar lenni. Beszélgetünk sokat és azt mondja, hogy ő az unokahúgom bár nem úgy viselkedik, ami nagyon zavar, hiszen egyáltalán nem tetszik a nő és nem is az esetem.
- Touya! Ez rettenetes! – mondja sírva, mikor már kb. hatodjára kérdezi meg, hogy nem emlékszek semmire, miközben mesél nekem. – De ne félj, majd segítek. Nem lesz semmi baj, ígérem.
- Egy lány már felajánlotta – mondom neki és Kira jut eszembe a tegnapi lány, amire a szívem is elkezd hevesebben verni.
- Milyen lány? Miféle lány? Van más lány is rajtam kívül az életedben? – Bólintok, majd egyszer csak kopogást hallunk meg.
Az ejótelé nézek és meglátom őt. Egyből nagyot dobban a szívem és boldogság jár át teljesen. Elfeledkezek, hogy itt van velem egy másik nő is, de nem érdekel. Egyedül csak Kira-t látom és senki mást.
- Te ki vagy? – kérdezi meg Nanami ellenségesen, ami nekem nem tetszik.
- Szia Kira! – köszönök neki és remélem, hogy ő is hasonló érzésekkel közeledik felém, mint ő felé. – Nanami, ő itt Kira. Kira, ő Nanami, állítólag ő az unokahúgom.
- Jó napot! – hajol meg, majd kimondja, amit gondol. – Inkább úgy hangzott, mintha a barátnőd lenne.
- Féltékeny vagy? – néz rá Nanami kirívóan és kíváncsi vagyok a válaszra, hiszen sok minden kiderülne a dologból.
- Egyáltalán nem – rázza meg a fejét, mire kicsit elszomorodok, hiszen akkor ezek szerint, tényleg csak ismerődök, vagyunk, amit nagyon nem akarok. Odajön hozzám, majd egy szatyrot tesz le elém. – Ezeket neked hoztam. Nem tudom, szereted-e az édességet. De remélem, ízleni fog.
Elmosolyodok az ajándékot, majd látom, hogy Kira Nanamit nézi. Odafigyelek, és már kezd nagyon zavarni, hogy itt van, mikor nincs rá szükségem. Csak egyedül Kira-ra.
- Nanami. – nézek unokahugomra. – Légyszi menj ki. Szeretnék beszélni Kira-val négyszemközt. – mondom Nanaminak komolyan, mire megsértődve néz rám.
- Na de Touya. Mi az, hogy menjek ki? Azért jöttem el hozzád, hogy lássalak. – mondja felháborodva, mire rá nézek.
- Tudom és hálás is vagyok érte, de kérlek akkor is menj ki, mert szeretnék Kira-val beszélni. – mondom komolyabban, mire csak dühösen feláll és kiviharzik a teremből. Kira-ra nézek, akin látom, hogy kicsit mintha meg lenne lepődve és félelmet is látom átsuhanni az arcán.
- Miért küldted ki?
- Mert szeretnék veled kettesben lenni és beszélgetni. – elmosolyodok halványak, mire látom, hogy megnyugszik teljesen. Megfogom a kezét, mire elpirul kicsit és rám néz. Olyan jól esik a keze érintése és lágysága.
- Úgy sajnálom, hogy nem emlékszem rád. – mondom őszintén és a kezünket figyelem.
- Nincs semmi baj. Nem tehetsz róla. – mondja őszintén és ránézek.
- Kérlek, mesélj nekem, mindent. Magadról, amit tudtam és tudnom kéne, meg rólam, ha esetleg tudsz valamit. – kérem meg, mire csak bólint egyet.
Átül az ágyamra, ami nagyon jól esik így közelebb tudhatom magamhoz. Elkezd mesélni, hogy mi történt és miket tud rólam. Szinte iszom minden szavát, de a kezét egy percre sem engedem el. Érzem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver és hogy egyre jobban kezek érezni iránta valamit.
- Hol ismerkedtünk meg? – kérdezem tőle, mert ezt nem említette.
- Egy szórakozó helyen. A barátoddal jöttél el és ott botlottunk egymásba. – halványan elmosolyodik, de mintha fájdalmat is látnék átsuhanni az arcán.
- Mi a baj? – kérdezem, mire rám kapja tekintetét.
- Nincs semmi baj. – mondja és próbál mosolyogni, de látom rajta, hogy nem nagyon megy neki és egyre jobban kezdi elveszíteni az uralmat maga felett.
- Megölelhetlek? – nézek rá, mire bólint. Látom, hogy könnyei kezdenek gyűlni, kitárom a karimat, mire hozzám bújik én meg megölelem, majd a hátát kezdem el simogatni.
Tovább simogatom és élvezem, hogy a karjaim között tarthatom. Egyszer csak azt veszem észre, hogy elkezd rázkódni és sírós hangot hallok, amire kicsit szorosabban ölelem magamhoz. Valamiért nem akarom elengedni. Így akarom tartani örökre, hogy soha többet ne kelljen szenvednie. Élvezem a pillanatokat, de sajnos Nanami ránk tör, mire csak hápogni kezd.
- Még is mit csináltok? – kérdezi háborogva, mire ránézek mérgesen, de Kire kiszakad karjaim közül és feláll.
- Nanami nem vagyok rád kíváncsi. Kérlek, menj haza. – mondom neki komolyan, hiszen most csak Kira-ra van szükségem.
- Nem fogok hazamenni. Itt maradok és vigyázok rád.
- Ne haragudjatok. Megyek. – hallom elcsukló hangját, de nem néz rám és indulna ki fele.
- Kira. Kérlek, ne menj el. – nézek rá, de csak a háttá figyelem.
- Sajnálom. – suttogja, majd kiszalad a teremből. Utána akarok menni, de Nanami nem enged felkelni és visszanyom az ágyra. Hívok egy nővért és megkérem, hogy Nanamit távolítsák el a szobámból és ne is engedjék vissza, mert nem akarok vele többet találkozni.
~*~
Eltelik pár nap, de Kira nem jön be hozzám, ami nagyon elszomorít. Szeretném látni és remélem, fogom is még. Hiányzik nagyon. A szívem is megszakad, hogy nem láthatom.
Kiengednek a kórházból. Most látom, igazán mennyire magányos vagyok nélküle. Folyamatosan, csak ő jár a fejembe és nem is tudom, hogy mit csinálhatnék. Azt se tudom, hogy hol lakok. Semmit nem tudok. Ahogy sétálok az utcán a cuccaimmal egy ismerős alakot látok meg.
- Kira. – szólok oda, mire rám néz ijedten és tényleg ő. Egyből csillogni kezd a szemem és én is jobban érzem magam.
- Touya. Te miért vagy idekint?
- Kiengedtek, csak nem tudom, hol lakok és hova kéne mennem. – mondom őszintén. – Miért nem jöttél be hozzám az elmúlt napokban? – kíváncsiskodom, de mielőtt válaszolhatna kérdésemre ránézek. – Hiányoztál. – mondom neki őszintén.
|
| Andro | 2010. 09. 13. 15:13:59 | #7752 |
Karakter: Yamamura Kira
Megjegyzés: (Touyának)
Mikor belépek, Naoki már vár rám. Nem tudom, ezúttal mit akar velem megbeszélni, de nem szeretem, ha mások írnak helyettem dalszövegeket. Nem vagyok elkényeztetett kis liba, mint az amerikai sztárocskák többsége, akik énekelni se tudnak, csak botrányt kavarni. Naoki hatalmas vigyorral néz rám, majd megölel.
- Szia, cica! - köszön. Már harminc éves, de mintha alig húsz lenne. Rövid, kisfiúsra vágott fekete haja és hatalmas, ártatlan sötétbarna szemei vannak. Ha Touya nem jönne be, tuti rámozdulnék. Sajnos nős. - Na, nézd, mit hoztam neked.
- Mutasd! - nyújtom a kezem, mire egy papírt nyom a kezembe.
Elkezdem átolvasni, de már az első két sor után rámjön a hányinger. Ez egy nyálas, romantikus, szerelmesdal, amit a buzik, meg a leszbikus kislányok énekelgetnek. Nekem sok, és meg is mondom Naokinak, amiből persze hatalmas szóváltás keveredik.
- Mégis mi a bajod? - kérdi Naoki tíz perccel később. - Eddig nem volt bele bajod. És ez az új hullám.
- Nem! Hagyj békén! Nem érted, hogy ezt nem akarom?! – kérdem mérgesen. Valóban nem akarok nyávogós tiniszámocskákat énekelni.
- De baba fogd már fel, hogy ez kell. Ne kéresd már magad! – mondja Naoki, amivel eléggé feldühít.
- Nem, nem és nem! Hagyj békén! Nem akarok semmit sem hallani erről! – kiabálok dühösen. Mégis mit képzel magáról?!
- A múltkor nem volt ellenedre egyáltalán – veti ellene Naoki, csakhogy akkor még más volt a helyzet. A szöveg sem volt ennyire nyálas. Ekkor nyílik az ajtó és Touya ront be, mint valami megvadult elefántcsorda.
- Te szemét, hagyd békén a barátnőmet! – hangja komoly, majd arcon vágja Naokit, aki elvágódik. Én meg azonnal odarohanok hozzá, hogy felsegítsem. Touya meglepetten néz. Nem érti, hogy mi van, én pedig még mindig dühös vagyok.
- Touya, te meg vagy húzatva?! – ordítok rá Touyára, aki csak pislog.
- Most miért én vagyok a hibás? Ő akart minden áron megszerezni – mondja, mire szúrósan ránézek. Elegem van a pasikból!
- Nem hiszem el Touya! Csak veszekedtünk a dalszövegről, mert nem tetszett, mert nem szeretem ismételgetni önmagamat. Nem szeretem, ha két dalban ugyan az van – magyarázom és felsegítem Naokit. - Naoki jól vagy? – kérdem, majd Touyára nézek.– Jobb, ha haza mész Touya. Eléget tettél mára.
- És ha azt mondom, hogy nem megyek haza? – kérdi, mire még inkább feldühít. Miért nem érzi, hogy most jobb, ha nem feszíti tovább a húrt. Naoki nem szól bele, okos fickó, ő tudja hogy ilyenkor jobb tőlem távol maradni, míg lehiggadok.
- Menj haza! – nyomom meg a két szót, hogy megértessem vele, itt rá most nincs szükség. – Nem vagy a testőröm, hogy állandóan velem legyél!
- Az igaz, de a barátod vagyok – vág vissza.
- Nem vagy a barátom. Nem beszéltünk róla semmit – mondom komolyan, majd mikor látom, hogy meglepve elfordul és elindul, rájövök, hogy mit is tettem. Utánarohanok, hogy megállítsam. Én nem úgy gondoltam. - Touya várj! – kiáltok utána, de nem áll meg, akármennyire is kiabálok.
Ezt elszúrtam. Utánafutok, de mire leérek, már elhajt. Én meg nyomorultul érzem magam. Most mit csináljak? Nem úgy gondoltam, ahogy mondtam. De most mit csináljak? Nem tudom,mit tegyek. Menjek utána? De ha utána megyek, most úgysem tudok vele beszélni. Sóhajtok egyet. Úgy döntök, hazamegyek, hiszen ilyen állapotban Naokival sem tudok beszélni, és szerintem úgyis megértett. Most dühös vagyok rá is, Touyára is, magamra is. Mi a fenének kellett belekontárkodnia a dolgaimba? Alig érek haza, amikor csörög a telefon.
- Igen? – szólok bele.
- Yamamura Kira-sannal beszélek? – szól bele egy hang. – Ismeri ön Naganori Touya-sant?
- Igen – válaszolom. – Mi a baj?
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy Naganori-sant baleset érte. A Központi kórházba szállították.
Azonnal lecsapom a mobilt, majd rohanok is. Touya! Ugye nem haltál meg? Touya, szerelmem!
~*~
Rohanok a kórház felé, nagyjából húsz perc alatt futom le a távot. A recepción elirányítanak a műtőig. Ott leülök, de nem tudok megnyugodni. Az én hibám az egész. Az én hibám, ha meghal, vagy maradandóan megsérült. Sose bocsátom meg, ha baja esett. Órákat ülök odakinn, mire elalszik a piros lámpa és kijön egy orvos.
- Hogy van, doktor úr? – kérdem, mikor odajön hozzám. – Rendbejön? Mi történt?
- Autóbaleset – válaszol az orvos. – Ronda eset, de reméljük megmarad. Pár óra és bemehet hozzá.
Csak bólintok, de nem tudok megnyugodni. Idegörlő néhány óra az az idő, mire végre beengednek Touyához. Az orvosok szólnak, hogy bemehetek. Kinyitom az ajtót és meglátom, hogy Touya már magánál van, elmosolyodom. Életben van.
- Touya végre felkeltél – mondom, majd odamegyek és megfogom a kezét. Akaratlanul is legördül pár könnycsepp az arcomon.
- Elnézést, de ki vagy? – kérdi halkan és tétován, mire elkerekednek a szemeim. Nem! Ezt nem hiszem el! – Ki vagyok én?
- Touya! Ne hülyéskedj! – nézek rá kétségbeesetten. – Megértem, hogy haragszol rám, de… ne csináld ezt velem! – kezdek sírni. – Tudom, hogy… hibáztam. Nem kellett volna kiabálnom… meg elküldenem téged de…
- Elnézést, kisasszony, de tényleg nem értem, miről van szó – rázza zavartan a fejét, és látom, hogy megijesztettem. – Én valóban nem emlékszem önre. Még magamra sem.
Lassan értem meg, hogy Touya valóban nem emlékszik. Talán a balesettől elvesztette az emlékezetét. Talán akkor jobb lenne, ha nem traktálnám felesleges dolgokkal. Végül lassan megnyugszom és kimegyek, kerítek egy orvost aki hamarosan jön is. Megvizsgálják Touyát és megállapítják hogy a körülményekhez képest jól van, de amnéziában szenved. Mikor az orvosok kimennek, én még maradok.
- Ön kicsoda, kisasszony? – kérdi. – Elnézést, de higgye el, nem hazudok.
- Elhiszem. A nevem Yamamura Kira, és nyugodtan hívj Kirának és tegezz – mosolyodok el szomorúan. – Én… egy régi ismerősöd vagyok. Te pedig Naganori Touya vagy, építész, huszonhét éves. Egyenlőre ennyi elég, hogy ne terheld túl magad.
- Rendben – néz rám fáradtan. – Nem haragszol ha én most alszom?
- Egyáltalán nem. Pihenj csak – válaszolok. – Ugye nem baj, ha meglátogatlak néha?
- Örülnék neki – mosolyog rám halványan. – Kedves lánynak tűnsz.
Valahogy boldog vagyok attól, hogy nem küld el. Megvárom, míg Touya elalszik, én csak azután megyek haza. Tudom, hogy értesítenem kell az édesapját, de nem tudom, mit is tegyek. Végül az egyik orvost kérem meg erre, aki meg is teszi, de megkérem, engem ne említsen, nem szeretnék bonyodalmat és kellemetlenséget okozni senkinek.
Nagyon fáj, hogy Touya ilyen állapotban van, de nem tehetek semmit. Csak mellette lehetek, semmi mást nem tehetek érte. Nem kényszeríthetem, hogy emlékezzen, mert a doki szerint többet ártok vele, mint használok.
Másnap nincs munka, így már délelőtt be tudok menni Touyához. Veszek egy kis édességet, hátha jót tesz neki, és kissé boldogan, de a szívemben fájdalommal lépdelek a kórterem felé. Amikor odaérek, éppen hangokat hallok kiszűrődni a szobából. Touya az, és egy női hang. Női? Nem akarok hallgatózni, de bemenni sem, így nem tehetek mást, akaratlanul is hallom, mit beszélnek.
- Touya! Ez rettenetes! – hallok sírni egy fiatal női hangot. – De ne félj, majd segítek. Nem lesz semmi baj, ígérem.
- Egy lány már felajánlotta – mondja Touya.
- Milyen lány? Miféle lány? Van más lány is rajtam kívül az életedben? – a hang mintha méltatlankodna.
Nem bírom tovább, bekopogok és belépek. Touya az ágyban ül, mellette csinos arcú, huszonéves lány ül egy széken. Igazán csinos, hátközépig érő sötétbarna haja lágyan omlik alá a hátán, szemei őzbarnák és csinos vajszínű kosztümöt visel fehér blúzzal és fehér cipővel. Kissé ellenségesen mér végig, majd megszólal.
- Te ki vagy? – kérdi.
- Szia Kira! – köszön Touya, amitől máris jobban érzem magam. – Nanami, ő itt Kira. Kira, ő Nanami, állítólag ő az unokahúgom.
- Jó napot! – hajolok meg. – Inkább úgy hangzott, mintha a barátnőd lenne.
- Féltékeny vagy? – néz rám Nanami-san kirívóan.
- Egyáltalán nem – rázom meg mosolyogva a fejem és odalépek az ágyhoz. – Ezeket neked hoztam. Nem tudom, szereted-e az édességet. De remélem, ízleni fog.
Látom, hogy nem tetszem Nanami-sannak. Nem értem, miért ilyen ellenséges velem, holott semmit se tettem ellene. Touyát is zavarja, ezt látom, de nem mer szólni. Én pedig nem akarok viszályt ezzel a nővel.
|
| Andro | 2010. 09. 13. 15:09:45 | #7751 |
Karakter: Yamamura Kira
Megjegyzés: (Touyának)
Mikor belépek, Naoki már vár rám. Nem tudom, ezúttal mit akar velem megbeszélni, de nem szeretem, ha mások írnak helyettem dalszövegeket. Nem vagyok elkényeztetett kis liba, mint az amerikai sztárocskák többsége, akik énekelni se tudnak, csak botrányt kavarni. Naoki hatalmas vigyorral néz rám, majd megölel.
- Szia, cica! - köszön. Már harminc éves, de mintha alig húsz lenne. Rövid, kisfiúsra vágott fekete haja és hatalmas, ártatlan sötétbarna szemei vannak. Ha Touya nem jönne be, tuti rámozdulnék. Sajnos nős. - Na, nézd, mit hoztam neked.
- Mutasd! - nyújtom a kezem, mire egy papírt nyom a kezembe.
Elkezdem átolvasni, de már az első két sor után rámjön a hányinger. Ez egy nyálas, romantikus, szerelmesdal, amit a buzik, meg a leszbikus kislányok énekelgetnek. Nekem sok, és meg is mondom Naokinak, amiből persze hatalmas szóváltás keveredik.
- Mégis mi a bajod? - kérdi Naoki tíz perccel később. - Eddig nem volt bele bajod. És ez az új hullám.
- Nem! Hagyj békén! Nem érted, hogy ezt nem akarom?! – kérdem mérgesen. Valóban nem akarok nyávogós tiniszámocskákat énekelni.
- De baba fogd már fel, hogy ez kell. Ne kéresd már magad! – mondja Naoki, amivel eléggé feldühít.
- Nem, nem és nem! Hagyj békén! Nem akarok semmit sem hallani erről! – kiabálok dühösen. Mégis mit képzel magáról?!
- A múltkor nem volt ellenedre egyáltalán – veti ellene Naoki, csakhogy akkor még más volt a helyzet. A szöveg sem volt ennyire nyálas. Ekkor nyílik az ajtó és Touya ront be, mint valami megvadult elefántcsorda.
- Te szemét, hagyd békén a barátnőmet! – hangja komoly, majd arcon vágja Naokit, aki elvágódik. Én meg azonnal odarohanok hozzá, hogy felsegítsem. Touya meglepetten néz. Nem érti, hogy mi van, én pedig még mindig dühös vagyok.
- Touya, te meg vagy húzatva?! – ordítok rá Touyára, aki csak pislog.
- Most miért én vagyok a hibás? Ő akart minden áron megszerezni – mondja, mire szúrósan ránézek. Elegem van a pasikból!
- Nem hiszem el Touya! Csak veszekedtünk a dalszövegről, mert nem tetszett, mert nem szeretem ismételgetni önmagamat. Nem szeretem, ha két dalban ugyan az van – magyarázom és felsegítem Naokit. - Naoki jól vagy? – kérdem, majd Touyára nézek.– Jobb, ha haza mész Touya. Eléget tettél mára.
- És ha azt mondom, hogy nem megyek haza? – kérdi, mire még inkább feldühít. Miért nem érzi, hogy most jobb, ha nem feszíti tovább a húrt. Naoki nem szól bele, okos fickó, ő tudja hogy ilyenkor jobb tőlem távol maradni, míg lehiggadok.
- Menj haza! – nyomom meg a két szót, hogy megértessem vele, itt rá most nincs szükség. – Nem vagy a testőröm, hogy állandóan velem legyél!
- Az igaz, de a barátod vagyok – vág vissza.
- Nem vagy a barátom. Nem beszéltünk róla semmit – mondom komolyan, majd mikor látom, hogy meglepve elfordul és elindul, rájövök, hogy mit is tettem. Utánarohanok, hogy megállítsam. Én nem úgy gondoltam. - Touya várj! – kiáltok utána, de nem áll meg, akármennyire is kiabálok.
Ezt elszúrtam. Utánafutok, de mire leérek, már elhajt. Én meg nyomorultul érzem magam. Most mit csináljak? Nem úgy gondoltam, ahogy mondtam. De most mit csináljak? Nem tudom,mit tegyek. Menjek utána? De ha utána megyek, most úgysem tudok vele beszélni. Sóhajtok egyet. Úgy döntök, hazamegyek, hiszen ilyen állapotban Naokival sem tudok beszélni, és szerintem úgyis megértett. Most dühös vagyok rá is, Touyára is, magamra is. Mi a fenének kellett belekontárkodnia a dolgaimba? Alig érek haza, amikor csörög a telefon.
- Igen? – szólok bele.
- Yamamura Kira-sannal beszélek? – szól bele egy hang. – Ismeri ön Naganori Touya-sant?
- Igen – válaszolom. – Mi a baj?
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy Naganori-sant baleset érte. A Központi kórházba szállították.
Azonnal lecsapom a mobilt, majd rohanok is. Touya! Ugye nem haltál meg? Touya, szerelmem!
~*~
Rohanok a kórház felé, nagyjából húsz perc alatt futom le a távot. A recepción elirányítanak a műtőig. Ott leülök, de nem tudok megnyugodni. Az én hibám az egész. Az én hibám, ha meghal, vagy maradandóan megsérült. Sose bocsátom meg, ha baja esett. Órákat ülök odakinn, mire elalszik a piros lámpa és kijön egy orvos.
- Hogy van, doktor úr? – kérdem, mikor odajön hozzám. – Rendbejön? Mi történt?
- Autóbaleset – válaszol az orvos. – Ronda eset, de reméljük megmarad. Pár óra és bemehet hozzá.
Csak bólintok, de nem tudok megnyugodni. Idegörlő néhány óra az az idő, mire végre beengednek Touyához. Az orvosok szólnak, hogy bemehetek. Kinyitom az ajtót és meglátom, hogy Touya már magánál van, elmosolyodom. Életben van.
- Touya végre felkeltél – mondom, majd odamegyek és megfogom a kezét. Akaratlanul is legördül pár könnycsepp az arcomon.
- Elnézést, de ki vagy? – kérdi halkan és tétován, mire elkerekednek a szemeim. Nem! Ezt nem hiszem el! – Ki vagyok én?
- Touya! Ne hülyéskedj! – nézek rá kétségbeesetten. – Megértem, hogy haragszol rám, de… ne csináld ezt velem! – kezdek sírni. – Tudom, hogy… hibáztam. Nem kellett volna kiabálnom… meg elküldenem téged de…
- Elnézést, kisasszony, de tényleg nem értem, miről van szó – rázza zavartan a fejét, és látom, hogy megijesztettem. – Én valóban nem emlékszem önre. Még magamra sem.
Lassan értem meg, hogy Touya valóban nem emlékszik. Talán a balesettől elvesztette az emlékezetét. Talán akkor jobb lenne, ha nem traktálnám felesleges dolgokkal. Végül lassan megnyugszom és kimegyek, kerítek egy orvost aki hamarosan jön is. Megvizsgálják Touyát és megállapítják hogy a körülményekhez képest jól van, de amnéziában szenved. Mikor az orvosok kimennek, én még maradok.
- Ön kicsoda, kisasszony? – kérdi. – Elnézést, de higgye el, nem hazudok.
- Elhiszem. A nevem Yamamura Kira, és nyugodtan hívj Kirának és tegezz – mosolyodok el szomorúan. – Én… egy régi ismerősöd vagyok. Te pedig Naganori Touya vagy, építész, huszonhét éves. Egyenlőre ennyi elég, hogy ne terheld túl magad.
- Rendben – néz rám fáradtan. – Nem haragszol ha én most alszom?
- Egyáltalán nem. Pihenj csak – válaszolok. – Ugye nem baj, ha meglátogatlak néha?
- Örülnék neki – mosolyog rám halványan. – Kedves lánynak tűnsz.
Valahogy boldog vagyok attól, hogy nem küld el. Megvárom, míg Touya elalszik, én csak azután megyek haza. Tudom, hogy értesítenem kell az édesapját, de nem tudom, mit is tegyek. Végül az egyik orvost kérem meg erre, aki meg is teszi, de megkérem, engem ne említsen, nem szeretnék bonyodalmat és kellemetlenséget okozni senkinek.
Nagyon fáj, hogy Touya ilyen állapotban van, de nem tehetek semmit. Csak mellette lehetek, semmi mást nem tehetek érte. Nem kényszeríthetem, hogy emlékezzen, mert a doki szerint többet ártok vele, mint használok.
Másnap nincs munka, így már délelőtt be tudok menni Touyához. Veszek egy kis édességet, hátha jót tesz neki, és kissé boldogan, de a szívemben fájdalommal lépdelek a kórterem felé. Amikor odaérek, éppen hangokat hallok kiszűrődni a szobából. Touya az, és egy női hang. Női? Nem akarok hallgatózni, de bemenni sem, így nem tehetek mást, akaratlanul is hallom, mit beszélnek.
- Touya! Ez rettenetes! – hallok sírni egy fiatal női hangot. – De ne félj, majd segítek. Nem lesz semmi baj, ígérem.
- Egy lány már felajánlotta – mondja Touya.
- Milyen lány? Miféle lány? Van más lány is rajtam kívül az életedben? – a hang mintha méltatlankodna.
Nem bírom tovább, bekopogok és belépek. Touya az ágyban ül, mellette csinos arcú, huszonéves lány ül egy széken. Igazán csinos, hátközépig érő sötétbarna haja lágyan omlik alá a hátán, szemei őzbarnák és csinos vajszínű kosztümöt visel fehér blúzzal és fehér cipővel. Kissé ellenségesen mér végig, majd megszólal.
- Te ki vagy? – kérdi.
- Szia Kira! – köszön Touya, amitől máris jobban érzem magam. – Nanami, ő itt Kira. Kira, ő Nanami, állítólag ő az unokahúgom.
- Jó napot! – hajolok meg. – Inkább úgy hangzott, mintha a barátnőd lenne.
- Féltékeny vagy? – néz rám Nanami-san kirívóan.
- Egyáltalán nem – rázom meg mosolyogva a fejem és odalépek az ágyhoz. – Ezeket neked hoztam. Nem tudom, szereted-e az édességet. De remélem, ízleni fog.
Látom, hogy nem tetszem Nanami-sannak. Nem értem, miért ilyen ellenséges velem, holott semmit se tettem ellene. Touyát is zavarja, ezt látom, de nem mer szólni. Én pedig nem akarok viszályt ezzel a nővel.
|
|
