|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Yoshiko | 2012. 11. 25. 20:09:34 | #24333 |
Karakter: Amelia Eléonore Frewin (Ewe)
Megjegyzés: Férjuramnak
Mivel nincs semmi, amit csinálhatnék, ezért a termünk felé veszem az irányt. A próba úgyis mindjárt kezdődik. Igaz, hogy úgy volt, hogy ma nem megyek be, de szeretnék, hiszen valahogy mindig feldobják a hangulatom. Ám ahogy beérek, meglepődve tapasztalom, hogy nyitva résnyire az ajtó és valami zene is megy. Jay stílusa… Talán… talán benn van? Izgatottan lopakodok az ajtóhoz. Tényleg Jay áll benn és táncol. Azt hiszem azt csinálja. Kicsit furcsa a mozgása, de táncnak néz ki, de nem gyönyörködhetek benne sokáig, mert a következő pillanatban már esik is össze. Rémesen visszhangoznak fülemben a húgának szavai, mint valami rémes jóslat. Újra feláll és próbálkozik, de ismét a földön köt ki. Többet nem áll fel, csak a kezébe temeti az arcát a hátán fekve.
- Jay, jól vagy? – lépek be, hangomra felkapja a fejét.
- Ewe, te hogy kerülsz ide? – próbál felállni, de csak félig sikerül neki, egy lábon egyensúlyoz.
- Ez most lényegtelen. – próbálom nem bámulni, de nem tudom elszakítani pillantásom a lábáról. – Ülj le, gyere segítek. – próbálnék segíteni neki, de nem engedi.
- Nem lehet. – utasít el szóban is. – Nem akarom hagyni, hogy még ilyen állapotban engem segíts. Neked kell a segítség nem nekem. – biceg a padokhoz. Ha egészséges lenne, akkor egy ilyen beszólásért én tőlem kapna egy akkorát, hogy nem tudna lábra állni. Az, hogy terhes vagyok azt jelenti, hogy semmire sem vagyok képes?
- Mi lett a lábaddal? – kérdezem inkább egy-két osztás helyett, hiszen anélkül is elég ramatyul lehet. Nem szól semmit, csak leül, felhúzza a nadrág szárát és lehúzza a zokniját. Elborzadok a látványtól. Még mindig nem akarom elhinni, hogy az egész mese igai volt…
- Annyira sikerült eltörniük a bokámat, hogy az egyik szalagomat átvágta a törött csont. – magyarázza és elrejti a lábát.
- Sajnálom. – mondom halkan, még mindig a lábát bámulva. Szóval minden igaz volt… és az, hogy nem tud táncolni és az, hogy eltűnt… minden… minden az én hibám.
- Ez a legkevesebb, amit érdemlek azért, amit veled tettem. –mondja ő is szinte suttogva. Legszívesebben elsírnám magam, mikor megérkeznek az elsők.
- Jay. Te meg mit keresel itt? – hallom Kevint, hátra fordulok és úgy néz ki, hogy ma az egész csapat egyszerre ért ide.
- Kicsim jól vagy? – jön hozzám Ty azonnal és megcsókol, amit sajna nem tudok viszonozni, mivel azt sem tudom, hol áll a fejem.
- Már itt se vagyok. – veszi fel a cuccait Jay és elbiceg.
- Helyes. – Mondják utána a többiek. Miután becsukódik az ajtó kicsit mérgesen fordulok a többiek felé.
- Nem láttátok, hogy biceg? Ti lennétek a nagy barátai, akik minden helyzetben bármi áron kitartanak mellette? Gratulálok, büszkék lehettek magatokra! – emlékeztetem őket a múltra, a hatalmas nagy barátságukra, majd megfordulok, hogy utána siessek. Megemlítenek engem, hogy miattam, meg ami történt velem, de erre én nem tudok mást mondani, minthogy ez az én dolgom. Az én legjobb barátaim, ha megölnének is valakit, akkor se fordulnék el tőlük.
- Jay várj meg. – szólok utána, mikor a közelébe kerülök. Meglepetten fordul hátra, mire mosolyoghatnékom támad, de visszafogom magam.
- Sétálunk egyet? – kérdem nemes egyszerűséggel és olyan könnyedséggel, mintha csak azt ecsetelném, hogy milyen szépen süt a nap. Csak a parkig szeretnék menni, ott csend van, nyugalom és vannak padok, ahova leülhet.
- Persze. – egyezik bele és már indulunk is.
Egy ideig csak megyünk, míg elérünk a parkhoz, ahol leültetem egy padra. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, ő nyílván vár, én meg próbálom összeszedni a gondolataim. Olyan furcsa ennyi idő után beszélni vele…
-Találkoztam ma a húgoddal… először nem ismertem fel. - kezdem csendesen.
- Értem. – bólint.
- Ő mondta, hogy már nem tudsz táncolni. Először nem akartam neki hinni, de most… - hallgatok el.
- Semmiben sem hazudtam… abban sem, hogy még mindig sokat jelentesz nekem, többet, mint amit el tudsz képzelni. – susogja és én kissé zavartan fordítom el a fejem.
- Jay, kérlek… - sóhajtok. – Már semmi sem lesz úgy ahogyan rég.
- Tudom, de újra kezdhetnénk. – hallom a reménykedő hangot, ami még jobban fájdítja a szívem. – Persze nem azonnal, hanem szépen, lassacskán.
- De… azt se tudom merre voltál, hogy kerültél vissza… meg… az egész az én hibám… hogy szerethetsz még mindig? – keseredek el, ahogy visszagondolok a kölcsön kért pénzre és arra, hogy éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Bárcsak Jay meg se hallotta volna a nővérem és sose akart volna segíteni… Vagy lettem volna határozottabb és vágtam volna hozzá a pénzt, hogy vigye el…
- Tényleg, édesanyád jobban van? – kérdi, mire nem bírom tovább, elkezdenek hullni a könnyeim, enyhén rázkódni kezd a vállam, halkan szipogok. – A műtét nem sikerült jól? – kérdi aggódva és kezét a vállamra helyezi.
- Nem, nem arról van szó… - sírom. – Annyira sajnálom… - sikerül még egy utolsó mondatot kimondanom és utána csak csitítgat, próbál vigasztalni.
- Amúgy a babával minden okés? – próbálja terelni a témát. Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy nem is volt semmilyen műtét… - Tényleg, fiú lesz vagy lány?
- Fiú… és jól van. – szedegetem össze magam.
- A… a nevét… már eldöntöttétek? – kérdi kissé bánatosan. Mikor ránézek szomorú tekintettel néz körbe a parkban. – Csak… csak szeretném tudni… elv… elvégre az én fiam… akarom mondani a miénk.
- Még nem… de én a Marc felé hajlok. De még nem tudom, ráérünk még ezzel.
- Szép név… Tényleg, igazán nem próbálhatnánk meg újrakezdeni? Szeretnék részt venni az életetekben. Mármint a tiédben és a piciében.
- Nem tudom… időt kérek. Nem tudom, hogy melyik lenne a helyes döntés.
- De nem szereted Ty-t, nem?
- Ha nem szeretném, akkor nem mondtam volna soha igent. – nézek rá kicsit mosolyogva, hiszen engem sosem ilyennek ismert meg, de az arca…- Téged is szeretlek, nem arról van szó…
- Akkor miről?
- Egyszerűen csak szeretnék időt kérni… - nézek a szemeibe. Szeretem Jay-t, de Ty-t is… ez így olyan nehéz… Mielőtt valahogy elmagyarázhatnám az érzéseim, megszólal a mobilja, én meg felmondok vele. Jobban járok, ha csendben maradok. A húga az…
- Bocsi, de most mennem kell. – mondja miután lerakta. Fel is áll, majd tétován, kissé zavartan és félszegen visszaül. – Tudom, hogy félévnyi eltűnés után nem egy szép dolog, de kérhetnék egy hatalmas dolgot? – kérdi szinte kölyökkutya szemekkel.
- Előre szólok, hogy repülni nem tudok. – mosolyodok el halványan, hiszen olyan aranyos most.
- Nem olyan nagy dolog, bár számomra az. – hajtja le kicsit mosolyogva a fejét, majd visszanéz rám. – Meg… izé… megfoghatom a hasad? – kérdi miközben zavartan a hajába túr. Először meglep, de nem mondhatok nemet, hiszen mindenki ezt kérdi tőlem és ő az apja. Ki fogdoshatná, ha ő nem?
- Persze. – mosolyogok kedvesen és ő olyan óvatosan, mintha összetörnék rásimítja kezét a pocakomra.
- M-most rúgott? – derül fel az arca én újra bólintok. Lehetne őt nem szeretni? Viszont a telefon csörgése megtöri ezt az idilli pillanatot. Gyorsan felveszi, majd gyorsan elköszön és távozik, otthagyva engem a gondolataimmal.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 11. 27. 20:03:33
|
| oosakinana | 2012. 11. 18. 22:49:16 | #24272 |
Karakter: Jay Kurtz
Megjegyzés: (Asszonykámnak)
- Bocs, de most mennem kell. – próbál menekülni, de nem hagyom neki és megragadom kicsit a karját, hogy maradásra kényszerítsem tudnom kell, hogy az enyém-e.
- Szóval tőlem van? – fordítom magam felé, hogy megtudjam a válaszát.
- Én ilyet nem mondtam.
- De nem is tagadtad. – szorítom meg kicsit reménykedve a karját, de amikor meglátom, hogy a szemei könnyesek elengedem. Nem akarom bántani és fájdalmat se akarok neki okozni. – Nem hiszem el, hogy képes voltál megcsalni és azt sem, hogy hazudtál Tynak.
- Nem hazudtam Tynak. Ő is tudja, hogy nem az övé és – mondja elcsukló hanggal, de nincs még vége. – eltűntél, itt maradtam egyedül, kiderült, hogy terhes vagyok és egyedül voltam egy tengernyi problémával és csak egy ember állt mellettem és… – ezek szerint nem szereti, és nem akar valójában vele lenni. - Igazán nem értem, hogy mit vártál tőlem. Emberből vagyok, nem úgy, mint te. – ez viszont kicsit fájt. Nem hiszi el, amit mondtam neki. Akkor most hazugnak gondol, aminek nem örülök.
Megveszem a dolgokat, bár legalább most már tudom, hogy van egy gyerekem, akihez semmi közöm nem lehet ha így folytatódik tovább a dolog. Délután még testvéremmel is összefutok, aki olyan szépen leoszt, hogy eltűntem félévre, hogy az valami csodálatos, de elmondok neki mindent, amire kicsit kiakad, de én megértem Ewe helyzetét is, hiszen nem volt senki senkije, csak Ty, amiért hálás vagyok, de egy részem akkor is féltékeny. Azt is elmesélem még testvéremnek, hogy táncolni sem tudok tovább, mert tettek ott velem dolgokat, hogy ha nagyon terhelem a lábamat, akkor nagyon fáj.
Nagyon nem akarom a napokat, hiszen hiába szabadultam ki még mindig úgy érzem, hogy bent lennék a pincébe mindentől elzárva. A csapat nem foglalkozik velem szinte gyilkos szemekkel néznek rám, de ez van. Ezzel kell együtt élnem.
~*~
Ma megpróbálom kicsit kiadni magamból a feszültséget, ami csak a tánccal megy. Újra meg kell próbálnom. Nem adhatom fel ennyivel. Próbálkozni. Ha kell akkor újra eltöröm a lábamat, vagy nem tudom hogy mit fogok csinálni, de táncolnom kell.
Bekapcsolom a zenét, majd megpróbálok táncolni, de nagyon fájdalmas. Nem is tudok sok mindent csinálni, mert a következő pillanatban a fájdalomtól esek össze. Ezt nem hiszem el. Ennyire tönkre tették az életemet.
Megint felállok és megpróbálok valamit csinálni, de nem sikerül még így sem. Kegyetlenül fáj a lábam és megint csak a földön kötök ki. Elfekszek, majd a kezeimet a szememre helyezem, mert legszívesebben bőgni lenne kedvem, mint egy óvodásnak.
- Jay jól vagy? – hallom meg ekkor Ewe aggódó hangját, amire felkapom a fejem.
- Ewe te hogy kerülsz ide? – próbálom összeszedni magam és felállni, de a lábam még mindig fáj, ezért csak fél lábon állok.
- Ez most lényegtelen. – nézi a lábamat. – Ülj le gyere segítek. – próbálna alám támasztani, de nem engedem.
- Nem lehet. – mondom neki. – Nem akarom hagyni, hogy még ilyen állapotban engem segíts. Neked kell a segítség nem nekem. – bicegek a padokhoz.
- Mi lett a lábaddal? – kérdezi meg, amire leülök, majd megfogom és felhúzom a nadrágomat és le a zoknimat, amire láthatja, hogy eléggé kegyetlen állapotban van és már ennyitől megdagad.
- Annyira sikerült eltörniük a bokámat, hogy az egyik szalagomat átvágta a törött csont. – magyarázom neki, majd visszarejtem.
- Sajnálom. – mondja halkan, még mindig a lábamat nézve.
- Ez a legkevesebb, amit érdemlek azért, amit veled tettem. – mondom halkan, ám ekkor olyan történik, amit nem most akartam.
- Jay. Te meg mit keresel itt? – hallom meg Kevin hangját és mögötte a csapat persze Ty társaságában.
- Kicsim jól vagy? – megy oda Ewe-hez, akit megcsókol én meg csak vérző szívvel fordítom el a fejemet.
- Már itt se vagyok. – veszem fel a cuccomat.
- Helyes. – Mondják kicsit mérgesen, és már sántikálok is kifele a teremből. Amint elhagyom a termet hallom, ahogy Ewe kicsit leosztja a többieket, de nem hallom, hogy mit mond, inkább csak elmegyek valamerre, ahol végre kibőghetem esetleg magamat egyedül…
- Jay várj meg. – hallom meg Ewe hangját mielőtt elhagynám az épületet. Nem kicsit meglepődve fordulok meg.
- Sétálunk egyet? – ezzel a kérdéssel nem kicsit meg lep és nem fog érdekelni, ha a lábam le is szakad akkor is arra fogok menni és annyit amennyit ő szeretne.
- Persze. – egyezzek bele és kíváncsian várom, hogy mit szeretne mondani és miért pont engem választ most a csapat helyett és a vőlegénye helyett…
|
| Yoshiko | 2012. 11. 17. 20:09:29 | #24246 |
Karakter: Amelia Eléonore Frewin (Ewe)
Megjegyzés: Férjuramnak
- Ewe. – szól nekem – kérlek had beszéljek veled. – kér, de semmi reakció. Akarom is hallani, de nem is. Nem tudok dönteni.
- Nem. – segít nekem Ty. – Nem beszélhetsz vele. Még jobban tönkre akarod tenni? Hagyd békén hadd legyen boldog velem és a picinkkel. – mondja határozottan Ty.
- Ewe kérlek, engedd, hogy elmondjam mi történt. – próbálkozik, lassan már könyörög és azt már nem bírom tovább. Van egy olyan sejtésem, hogy addig nem fog békén hagyni, ameddig el nem mondja, szóval kell találnom valami kompromisszumot.
- Ty jelenlétében meghallgatlak. – jelentem ki, mire Ty magához ölel.
- Biztos vagy benne szívem? – búgja a hajamba, mire bólintok.
- Igen. – fordulunk meg és leülünk, Jay meg jön utánunk. Szinte tapintani lehet a feszültséget.
- Nos? – kezdi Ty, mire megszólal a mobilja. Megnézi ki keresi és lassan elkezd felállni az asztaltól – Ezt fel kell vennem. – közli és eltűnik a szomszéd szobában.
- Ewe, nézd, én sajnálom, hogy eltűntem minden szó nélkül, de nem volt választási lehetőségem. – vág a dolgok közepébe Jay, de ezzel csak engem kínoz. Mi az, hogy nem volt más választása?
- Ezt nem értem. – mondom halkan, miközben a hasam simogatom.
- Jól vagytok? – kérdezi, de erre sem vagyok hajlandó válaszolni.
- Inkább mondd el, hogy miért. – terelem vissza az eredeti témánkhoz.
- Emlékszel azokra, akikről beszéltem, a haverok, akik összevertek? – bólintok – A pénzt tőlük kértem, de mivel nem tudtam vissza adni nekik, ezért pont aznap, amikor kibékültünk betörtek a házamba és elvittek az adósság miatt, hogy dolgozzam le. Ők írták a levelet is, nem hiába volt géppel írni, mert én nem akartam megírni. – mondja komolyan, végig a szemembe nézve, de… ez az egész túl hihetetlen. – minden nap eszembe jutottál és csak az tartott életben, hogy ha egyszer onnan elszabadulok, akkor talán meg visszakaphatlak és boldogok lehetünk. – erre nem bírom tovább, elfordítom a fejem. Nem akarok többet a szemébe nézni, nem akarok több hazugságot és csalódást.
- Ne mondj ilyeneket. Tudod mit éltem én át abban az időszakban?
- El sem tudom képzelni.
- Ez az. Nem tudom mennyit szenvedtem és ha Ty nincs nekem egy idegroncs lennék. – fordítom vissza a fejem - Ő volt mellettem folyamatosan, és végül összejöttünk, majd megkérte a kezemet és amint látod akkor már családunk is van. – nézek a szemébe elszántan. Így mindenkinek jobb lesz.
- Hányadik hónapban vagy?
- 6. hónapban vagyok. – mondom őszintén, végülis nem titok.
- Kicsim. – lép be Ty, megmentve a további beszélgetéstől. – El kell most mennem egy kicsit. – majd Jayre néz – Te pedig jobb ha eltűnsz innen. – Jay csak egy pillantásra méltatja, majd szófogadóan távozik.
Ty átölelve kérdi, hogy jól vagyok-e, hogy mit mondott. Elmesélem és biztosítom, hogy jól vagyok. Pedig nem. A szörnyűnél is rosszabban érzem magam. Nem értek semmit és nem tudom mi igaz és mi nem.
~*~
Az este egyfolytában a napközben történteken gondolkodtam. De reggel arra jutottam, hogy inkább elkerülöm, olyan messzire, amennyire csak tudom. Nem bírok azokba kivert kutyaszemekbe nézni.
Éppen nyugodtan vásárolgatok a gondolataimba mélyedve, mikor hirtelen rám köszön egy ismerős hang.
- Szia. – kicsit rémülten fordulok meg, a szívbajt hozta rám.
- Te meg mit keresel itt? – kerek ledöbbent szemekkel néz rám.
- Csak bevásárolok, de így ha megláttalak fel szeretnék tenni neked egy kérdést, amire szeretném ha őszintén válaszolnál. – néz mélyen a szemembe és valami rossz előérzet lesz rajtam úrrá, valami olyasmi, hogy nem akarom hallani ezt a kérdést.
- Majd meglátom, hogy megérdemled-e. – mondom egyszerűen, kreálva magamnak egy egérutat, ha minden kötél szakad.
- A gyerek az enyém?
-Bocs, de most mennem kell. – próbálnék menekülni, de megragadja a karom és megállásra késztet. Én ezt nem akarom, nem akarok neki hazudni.
- Szóval tőlem van? – fordít maga felé, szemei arcom vizslatják.
- Én ilyet nem mondtam.
- De nem is tagadtad. – szorítja meg jobban a karom, majd könnyes szemeimet látva elenged – Nem hiszem el, hogy képes voltál megcsalni és azt sem, hogy hazudtál Tynak.
- Nem hazudtam Tynak. Ő is tudja, hogy nem az övé és – csuklik el a hangom – eltűntél, itt maradtam egyedül, kiderült, hogy terhes vagyok és egyedül voltam egy tengernyi problémával és csak egy ember állt mellettem és… – nem bírom folytatni- Igazán nem értem, hogy mit vártál tőlem. Emberből vagyok, nem úgy mint te. – fordulok meg és otthagyom a kocsim. Majd megveszem később a dolgokat, és csak remélni tudom, hogy Jay nem jön utánam.
Beletelik vagy egy napba, mire újra összeszedem magam. Még ha el is hinném Jaynek azt a képtelenséget, amit állít, akkor is… már el vagyok jegyezve és túl sok mindent köszönhetek Tynak. Meg vajon képes lennék újra szeretni Jayt és megbízni benne? Nem tudom, hogy mit kéne tennem.
Elmegyek sétálni a parkba, mivel otthon már minden házimunkát megcsináltam és már nincs több dolog, amivel elterelhetném a gondolataim, ezért megpróbálom kiszellőztetni a fejem.
-Ewe? Te vagy az? – hallok meg egy női hangot, arra fordulok, de az arc egyáltalán nem ismerős.
- Elnézést, de találkoztunk már? – kérdem, mire bólint.
- Sisy vagyok, Jay huga.
A továbbiakban nem történik semmi érdekes, csupán csatlakozik a sétámhoz, beszélgetünk és érdeklődik, hogy vagyok, meg a baba is, aztán végül egy aranyos kis kávézóban kötünk ki, köel oda ahova lakok.
-Amúgy, nem volt szép, hogy megcsaltad Jayt. – teszi le a csészéjét és néz rám szúrós szemmel. A támadás egy kicsit váratlanul ért, de ez az élet, váratlan dolgok tömkelege.
- Elnézést, amiért nem vártam mécses mellett otthon, kisírt szemekkel, amikor levélben leírta, hogy mennyire elege van belőlünk és egy szó nélkül lelépett. – hangomból kicseng valami gúny. – Elnézést, amiért én vagyok a rossz.
- Ewe, ezt senki sem mondta, de először is: Azt a levelet nem Jay írta, hanem azok, akik elrabolták. Másodszor meg azért rabolták el, mert segíteni akart neked és nem tudta visszafizetni a kölcsönt. Sokat szenvedett miattad és te még beszélni sem akarsz vele.
- Hogy oda ne rohanjak… - próbálok rideg maradni, de csak nagy erőfeszítéssel sikerül. – Nem tudom, hogy te az én helyemben akarnál-e a volt pároddal beszélni, de mivel kedves vagyok, nem kívánom, hogy akár egyszer is ilyen helyzetbe kerülj. Azt viszont ne kérd tőlem, hogy bármit elhiggyek ebből a fantazmagóriából.
- De nem az! – csap az asztalra elevenen- Én láttam! Akkor már negyed éve, hogy nem hallottam felőle semmit, egyszerűen nem tudtam, hogy mi van vele, de aztán megláttam egy városban, ahova utaztam. Oda akartam menni köszönni neki, na meg letolni, amiért szőrén szálán felszívódott, de valami fura fickók voltak vele. Valamilyen testőr félék én nekem nagyon nem tetszettek, ráadásul a bátyám sem volt a legjobb bőrben, na meg a bánásmód sem volt a legszebb. Lökdösték és rondán beszéltek vele. Elmentem a rendőrségre, hogy segítséget kérjek, de miután elmeséltem, hogy mit láttam, emberszámba se vettek. – telnek meg a szemei könnyel. – Ráadásul Jay már táncolni sem tud. – kezd el pityeregni.
Megnyugtatom és megígérem, hogy gondolkodom azokon amiket mondott. De nem ígértem semmit. Bár nem hiszem, hogy Sisy így hazudozik, meg színészkedik. Olyan őszintének tűnt, viszont az a gondolat nyugtalanít, hogy Jay már nem tud táncolni…
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 11. 17. 23:26:49
|
| oosakinana | 2012. 11. 13. 22:35:55 | #24214 |
Karakter: Jay Kurtz
Megjegyzés: (Asszonykámnak)
Nem mond senki semmit, csak néznek, amit meg is értek, hiszen ha úgy vesszük én most egy szellem vagyok számukra… ám végül a csendet Kevin töri meg azzal, hogy elém csörtet.
- Te meg hol a kibaszott életben voltál?! Mégis mit képzelsz te magadról?!
- Én… én sok mindenhol. Hosszú történet, de Ewe… - nézek az említett személyre, mert jelen pillant csak ő érdekel és senki más. – miért nem táncol veletek.
- Téged csak ne érdekeljen Ewe, oké?! – kezd el lökdösni. Ő ezt nem érti és senki más nem érti és nem is fogják érteni, de mindenki úgy néz rám, mint egy veszett rongyra.
- Mégis miért? – kijelentésére, azonban csak érdeklődve vonom fel a szemöldököm, amint egyet hátra lépek. - A dolgokat attól még megbeszélhetem vele.
- Egy szó nélkül eltűntél és még van pofád beszélgetni vele?! – megmarkolja a felsőmet a nyakamnál. Nem hittem volna sosem, hogy eddig fajulnak a dolgok, de végül is igazuk van félig, de nem tudják az igaságot.
- Kevin… hagyd. Nem éri meg. – szólal meg Ewe, mire elenged én meg rávethetek egy pillantást… ám ahogy a hasához érek meg akad a tekintetem és csak őt figyelem. Vajon kitől van, bár esetleg az is lehet, hogy az enyém nem? De nem tudom hányadik hónapban van. Még is csak fél évig voltam oda.
- Ewe… te… te terhes vagy? – mennék oda hozzá, de ebben Ty meggátol. Kettőnk közé áll és úgy kell gyilkos tekintetével szembe néznem.
- Amint látod. – a ridegsége nem tetszik, bár nem értem, hogy miért.
- De… mikor… és… és ki az apa? – néznék Ewe szemébe, de ő csak elfordítja, amit sajnálok. Annyiszor lepörgött előttem az első találkozás, de nem éppen ilyesmire számítottam.
- Én, és jobban jársz, ha ezentúl elkerülöd. – megfogja Ewe kezét és felemeli, amin gyűrűt látok nem is akár milyet. – Tavasszal esküszünk. – nem… ez nem lehet igaz. Ez csak valami hazugság… Ewe nem mehet hozzá. Nem lehet vele és nem lehet az ő gyereke. Ez képtelenség!!
- Összeházasodtok?! – letaglóz teljesen. Alig találom meg a hangomat. – Fél év után? De… de… én ezt nem hiszem el! Ewe! Mondj már valamit te is! – rázom meg minimálisan, mert nem akarom, hogy a picinek baja essen, de tudnom kell a válaszokat. Ám erre egy akkora jobb egyenest kapok, hogy a földön találom magam igen hamar.
- Neki nem kell semmit mondania. – mondja olyan hangnembe, amilyenbe még soha nem hallottam beszélni. Meg is fogja Ewe kezét és elkezdi vinni onnan, de nem tudom levenni a szememet róla. Annyira csodálatos még terhesen is és nem tudom elhinni, hogy pont Ty-jal kezdett ki azok után, hogy eltűntem. Itt kell lennie valami csavarnak.
Erről akkor bizonyosodok meg legjobban, amikor felém fordulva kezd el suttogni, már-már inkább tátogni.
- Sajnálom. – valami van a dologban és ki kell derítenem, hogy mi.
Amikor elmennek mellettem, felállok és utánuk akarok menni, de Kevin nem enged. Nem tudja, hogy mi van, és csak annyit mond, hogy hagyjam békén, hogy boldog legyen, de nem akarom elhinni és elfogadni sem akarom, hogy ennyi lenne és nem is fogom ennyiben hagyni. Kiszedem belőlük, hogy hol vannak, de nem mondanak semmit, de úgy vagyok vele, hogy akkor felkutatok mindent, de megpróbálom megtalálni őket. Próbálkozok még azzal, hogy mondják meg, mert nem az történt, amit ők hisznek, mert nem volt más választásom, de ettől többet nem fognak meg tudni, én viszont nem tudom meg a lakcímet.
Elmegyek a régi lakásához hátha ott vannak még de csalódnom kell, ám annyi szerencsém van, hogy ők tudják hova költöztek tovább, aminek nagyon örülök. Fogom is szépen magam és elmegyek hozzájuk, mert beszélnem kell Ewe-vel, hogy megtudja a dolgokat és akkor hátha nem megy hozzá Ty-hoz.
Amint megérkezek be is csengetek, de szerencsétlenségemre Ty nyit ajtót, és nem akar beengedni, hogy beszéljek szerelmemmel, aki viszont megjelenik az ajtóban.
- Ewe. – szólok neki. – kérlek had beszéljek veled. – mondom neki, de nem reagál semmit.
- Nem. – mondja helyette Ty határozottan. – Nem beszélhetsz vele. Még jobban tönkre akarod tenni? Hagyd békén had legyen boldog velem és a picinkkel. – vágja tovább a tört a szívembe, de nem érdekel.
- Ewe kérlek, engedd, hogy elmondjam mi történt. – próbálkozok, és már szinte könyörgök neki, már látom, hogy Ty szólna közben, de erre Ewe szólal meg.
- Ty jelenlétében meghallgatlak. – az említett erre odamegy hozzá és megöleli,
- Biztos vagy benne szívem? – ne szólítsd így előttem. Ő hozzám tartozik ő az enyém!
- Igen. – bólint, de leülnek én meg becsukom az ajtót, de cseppet sem lesz kellemesebb a hangulat.
- Nos? – kér számon Ty, akinek egyből megszólal a telefonja. – Ezt fel kell vennem. – mondja, majd távozik a szobából be a hálóba.
- Ewe nézd én sajnálom, hogy eltűntem minden szó nélkül, de nem volt választási lehetőségem.
- Ezt nem értem. – mondja halkan, miközben a hasát simogatja, az én tekintetem meg rá szegeződik.
- Jól vagytok? – kérdezem meg, de nem kapok semmi választ erre.
- Inkább mond el, hogy miért. – zökkent vissza, amire csak sóhajtok egyet.
- Emlékszel azokra, akikről beszéltem, a haverok, akik összevertek? – teszem fel a kérdést, amire bólint. – A pénzt tőlük kértem, de mivel nem tudtam vissza adni nekik, ezért pont aznap, amikor kibékültünk betörtek a házamba és elvittek az adósság miatt, hogy dolgozzam le. Ők írták a levelet is, nem hiába volt géppel írni, mert én nem akartam megírni. – mondom komolyan a szemébe nézve. – minden nap eszembe jutottál és csak az tartott életben, hogy ha egyszer onnan elszabadulok, akkor talán meg visszakaphatlak és boldogok lehetünk. – kijelentésemre elfordítja a fejét.
- Ne mondj ilyeneket. – hangja nem a legmeggyőzőbb. – Tudod mit éltem én át abban az időszakban?
- El sem tudom képzelni. – bár a legszörnyűbb dolgokat még így sem mondtam el, hogy jó pár dolgomat eltörték és már egyáltalán nem táncolhatok, mivel a lábamat egyszer műteni is kellett, annyira elcsonkították.
- Ez az. Nem tudom mennyit szenvedtem és ha Ty nincs nekem egy ideig roncs lennék. Ő volt mellettem folyamatosan, és végül összejöttünk, majd megkérte a kezemet és amint látod akkor már családunk is van. – túlságosan is jól látom.
- Hányadik hónapban vagy? – teszem fel őszintén a kérdést és csak reménykedni tudok, na meg izgulva várom a választ…
- 6. hónapban vagyok. – adja a választ az én szívem meg megdobban teljes mértékben. Akkor ezek szerint az enyém is lehet. A szemeim is felcsillannak teljesen.
- Kicsim. – jön ki Ty. – El kell most mennem egy kicsit. – mondja, majd rám néz. – Te pedig jobb ha eltűnsz innen. – mondja egyből kiszakítva a gondolataimból és ránézek, de azt hiszem nem erősködök tovább. Felállok és távozok a lakásukból…
~*~
Másnap éppen a boltba készülök, amikor meglátom Ewe-et, ahogyan nagy pocakkal éppen bevásárol. Tegnap este rengeteget gondolkodtam azon, amit mondott és a gyereknek az enyémnek kell lennie, kivéve, ha megcsalt Ty-jal, mert csak akkor lehet az ő gyereke, már különben az enyém.
- Szia. – köszönök rá kedvesen, amire kicsit rémülten néz rám, pedig nem akarom bántan.
- Te meg mit keresel itt? – kerek ledöbbent szemekkel néz rám.
- Csak bevásárolok, de így ha megláttalak fel szeretnék tenni neked egy kérdést, amire szeretném ha őszintén válaszolnál. – nézek mélyen a szemébe.
- Majd meglátom, hogy megérdemled-e. – mondja egyszerűen, de én nem hiszem el, hogy csak ennyi lennék, de azért felteszem:
- A gyerek az enyém?
|
| Yoshiko | 2012. 11. 11. 20:10:22 | #24172 |
Karakter: Amelia Eléonore Frewin (Ewe)
Megjegyzés: Férjuramnak
Hogy a teljes szappanhangulat meglegyen xD :
http://www.youtube.com/watch?v=MzFTGgMl8c0&feature=fvst
- Én is szeretlek. – ölel magához, majd az ölébe húz, és úgy ülünk csendben, mintha be lehetne hozni az elmaradt, meghitt pillanatokat. Nem is veszem észre, hogy múlik az idő, csak akkor ocsúdok fel, mikor hallom az ajtó hangját. Tyról el is feledkeztem. Megint hozzám költözött egy időre. Mikor meglát minket megtorpan, gyorsan elemzi a helyzetet és zavartan pislog ide-oda.
- Öhm. Ne haragudjatok. – mondja és már menne is.
- Maradj. – mondja Ty, miközben engem simogat. Kijelentésével nem kis meglepetés tokoz nekem, hiszen Ty nem a szíve csücske.– Gondolom itt voltál az utóbbi időben. – bólint – Nem akarlak kifúrni.
- Ewe elhoztam a cuccaidat. – mondja, majd leteszi, de nem mozdulok. Kicsit fura ez a szituáció, lassan már vicces.
- Köszi. – mosolyodok el, de még mindig nem óhajtok felállni, túl jó Jay illata és az, hogy itt van, velem.
- Na akkor én mentem. – menne újra, de Jay megint megállítja. Mondjuk, ha ő nem tette volna, akkor én mentem volna Ty után.
- Ty maradj, hiszen gondolom nincs más hova menned aludni.
- De akkor mi lesz? – kérdi.
- Én haza megyek, majd holnap úgy is találkozunk még. – válaszol, mire kicsit elszomorodom, de nincs mese.
Jay lassan elmegy és mi Ty-jal megvacsorázunk. Nagyon elfancalodott képeket vághatok, mivel Ty már lassan parancsba adja, hogy menjek át Jayhez. De nem akarok bunkó lenni, ezért egy órán keresztül mondogatom, de miután százszor elmondja nekem, hogy ez nem bunkóság, azonnal húzom a cipőm és már rohanok is. Mikor kinyitja az ajtót, valósággal a karjaiba vetem magam és kezdődhet is az egész éjszakás ágytorna.
Másnap reggel szinte minden ugyanúgy megy, mint ahogy szokott, azzal az apró különbséggel, hogy sokkal jobban érezzük magunkat. Olyan boldognak érzem magam, mégis… valami rossz előérzet fojtogat... Mivel semmi sem tarthat örökké, jön is a telefon Ty-tól, hogy kéne egy kis segítség. Vigyáznom kéne a húgára, ameddig ő a szüleit igyekszik lecsillapítani.
- Akkor a próbán találkozunk vagy még esetleg előtte együtt ebédelünk? – teszem fel a kérdést, amire egy édes csókot kapok ajándékba. Úgy imádom.
- Persze, hogy együtt ebédelünk. Itt eszünk, mert én fogok valami finomat készíteni. – mosolyog, mire viszonzom a csókját, majd nagy nehezen az ajtó felé vonszolom magam. Nem akarom itt hagyni.
Lassan elérkezik az ebédideje is, azonban Jay nem nyit ajtót, próbálom keresni telefonon, de mindig kisípol, aztán úgy döntök, hogy bemegyek a lakásba, de sehol senki, minden olyan, ahogy hagytuk. A próbán sem jelenik meg. Mindenki tőlem kérdi, hogy mi történt, de nem tudok válasszal szolgálni. Pár nap múlva Northék felmutatnak egy levelet, amit Jay lakásán találtak. A tartalma nem sok, még annyi se. Röviden az áll benne, hogy elege lett mindenből és mindenkiből ezért elmegy. Ne keressük, mert nem akar velünk találkozni. Nem akartuk elhinni, ezért a rendőrséget is bevontuk, de ők pár hét múlva abbahagyták a keresést, miszerint a levél tartalma valós, tényleg elege lett belőlünk.
~*~
Teljesen magamba zuhantam, napokon keresztül csak sírtam, nem mentem sehova, Ty egy pillanatra sem hagyott magamra. De amikor azt hittem, hogy ennél nem lehet rosszabb, kiderült, hogy mégis. Teherbe estem.
Az elkövetkezendő félév igazi rémálom volt nekem. Nem tudtam, hogy Jay hova tűnt, miért vágott át és hagyott itt. Utána rájöttem, hogy várandós vagyok és újra feje tetejére állt minden. Illetve állt volna, ha minden rendben lett volna. Az abortuszhoz túl gyáva voltam, ezért úgy gondoltam, hogy fenekestül felforgatom a maradék életem is. Először csak bezárkóztam, de Tynak sikerült rám törnie az ajtót. Elmondtam mindent és mellettem maradt, nem hagyott egyedül. Elkísért a vizsgálatokra, összeköltöztünk, a lakásunk most egy park közelében van, ahol van játszótér is. Haza csak nagyon ritkán ment, hogy ne legyek egyedül, ne csináljak semmi hülyeséget és még egy gyerek szobát is segített kialakítani. Ezután jött a legnagyobb meglepetés, megkérte a kezem. Igent mondtam, mivel ha nem is szeretem annyira, mint Jayt, ő benne legalább bízhatok és sosem hagy egyedül, számíthatok rá. Ha jól sejtem, ő az, akit az emberek biztos pontként emlegetnek az életükben. Mikor már három hónapja voltam várandós, akkor jött az újabb katasztrófahír. Édesanyám sosem volt rákos és a nővérem lelépett a pénzzel, a rosszhírű barátjával is. Ezután ismét magamba zuhantam, hiszen ez egy apró kis darab volt a múltból, ami rá emlékeztetett. Na nem mintha a növekedő hasam nem tette volna ezt meg nap, mint nap. Az is rengeteg időbe tellett, mire beadtam a derekam és le mertem menni egy próbára. A többiek boldogan fogadtak, majd rendesen meglepődtek, mikor megtudták, hogy terhes vagyok, ám mielőtt választ adhattam volna, Ty megelőzött. Azt mondta, hogy az övé a gyerek, nem Jayé, de... szerintem a többiek tudják, hogy ez nem igaz és Jay az apa, hiszen ismernek már annyira, hogy tudják, hogy nem csaltam meg Jayt, egyik páromat sem. Azóta már nem vehetek részt aktívan a próbákon, de mindegyiken ott ülök és nézem a régi csapatot és besegítek pár észrevétellel Kevinnek is.
Pont úgy, mint most is…
Egy széken ülök az ablak előtt és azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne újra köztük lenni. Teljesen elrévedek.
- Jay. – mondja hirtelen North, mire felkapom a fejem. A szívem hirtelen hevesebben kezd dobogni és a érzem, hogy milyen jó az a szék. Teljesen lesokkolok.
- Sziasztok. – köszön, mintha ki sem sétált volna az életünkből. Senki sem szól, az új tagok csak néznek, hogy most mi történik, ki ez a fazon, összesúgnak. Kevin dühösen odarobog és Jay előtt megállva kezd el üvölteni.
- Te meg hol a kibaszott életben voltál?! Mégis mit képzelsz te magadról?!
- Én… én sok mindenhol. Hosszú történet, de Ewe… - tekint rám. – miért nem táncol veletek.
- Téged csak ne érdekeljen Ewe, oké?! – löki meg a vállánál Jayt, a többiek is dühös hitetlenkedéssel pillantanak rá. Szóval tényleg nem hitték el, hogy Ty az apa.
- Mégis miért? – vonja fel a szemöldökét, míg egyet hátra lép.- A dolgokat attól még megbeszélhetem vele.
- Egy szó nélkül eltűntél és még van pofád beszélgetni vele?! – ragadja meg a pólója nyakánál fogva. Erre felállok, és próbálom nem mutatni, hogy mennyire kész vagyok.
- Kevin… hagyd. Nem éri meg. – mondom halkan. A szívem elszorul, ahogy Jay kiszabadul Kevin karjai közül és végig mér és ahogy szeme megakad a hasamon. Az a hitetlenkedés az arcán és a szemeiben. Vajon… mire gondolhat?
- Ewe… te… te terhes vagy? - lép felém, de Ty gyorsan kettőnk közé áll.
- Amint látod. – biccent Ty ridegen.
- De… mikor… és… és ki az apa? – hebegi habogja még mindig engem nézve kerek szemeivel. Nem tudok a szemébe nézni.
- Én, és jobban jársz, ha ezentúl elkerülöd. – fogja meg a kezem és felemeli. – Tavasszal esküszünk. – céloz az ujjainkon lévő gyűrűkre.
- Összeházasodtok?! – esik le még jobban az álla. – Fél év után? De… de… én ezt nem hiszem el! Ewe! Mondj már valamit te is! – ráz meg gyengéden a vállaimnál fogva. A következő pillanatban Ty egy monoklival gazdagítja és Jay egyensúlyát elvesztve a hirtelen támadástól lehuppan a földre.
- Neki nem kell semmit mondania. – pillant le rá úgy, hogy Tytól ilyet még nem láttam. Mindig csöndes, békés, kedves volt, a világ egyik legszelídebb emberének ismertem meg, aki az erőszakot jobb szereti elkerülni. Kicsit pislogok rá, majd kézen fog és a kijárat felé visz. Mikor Jay mellett haladunk el, magam sem tudom miért, de egy pillanatra ránézek akkor már könnyes tekintetemmel és nagyon halkan csak ennyit sikerül kinyögnöm magamból:
- Sajnálom. – és eltűnünk, otthagyva Jayt a többieknek.
Gyorsan hazaérünk, ahol rögtön kitör belőlem a sírás. Átölel és csak szorít magához én meg úgy kapaszkodom belé, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. A szívem majd kettéhasad. Hiába kérdezem, hogy miért, miért történik velem ennyi rossz, de nem tud válaszolni. Csak ölel és simogatja a hátam és a hajam is. Éjszaka is végig ölel, másnap is velem marad. Nem megy próbálni és dolgozni sem, mert szabadnapja van. Próbál felvidítani, de nem tud, csak leheletnyivel érzem magam jobban.
Délután csengetnek, azt hisszük, hogy a pizza jött meg, amit rendeltünk fél órával ezelőtt. Ty megy ajtót nyitni, de nem mivel nem hallok semmilyen „Jó napot! Önök rendeltek pizzát?” kezdetű szöveget, ezért kilesek megnézni, hogy mi történik. Ugyanaz a folyamat játszódik le bennem, ami a próbán is. Teljesen ledermedek, a szívem kihagy egy ütemet. Jay áll az ajtóban.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 11. 13. 18:56:43
|
| oosakinana | 2012. 11. 01. 00:02:16 | #23976 |
Karakter: Jay Kurtz
Megjegyzés: (Asszonykámnak)
- Akkor kezdjük a próbát. – adom ki a parancsot, mert nem tudom mi mást mondhatnék. El is kezdjük a próbát, de mindenki feszült és azt várják, hogy mikor fogunk robbanni pedig én nem akarok egyáltalán. Nem veszekedni jöttem, csak egy próbát tartani és utána meg hazamenni… vagy nem tudom.
Nem jó így próbát tartani, hogy mindenki engem lesz így elég hamar vége is lesz a próbának én meg felvéve a cuccaimat már indulok is haza. Ám hirtelen karokat érzek, amik megállásra késztetnek, ezért megfordulok és Ewe-vel találom szembe magamat.
- Jay… - ejti ki a nevemet, de meg akad szinte egyből.
- Igen?
- Én… én… én annyira… annyira de annyira sajnálom, amiket mondtam. – folytatja kicsit akadozva, meg a hangja is elcsuklik kicsikémnek. – Nem gondoltam őket komolyan, csak mérges voltam… meg aggódok érted… - kezd el sírni. Szegénykém. Tudom, hogy aggódik, én is aggódok, de nem lesz gond. Megoldom a dolgokat… legalább is megpróbálom. Közelebb lépek hozzá és szorosan magamhoz ölelem.
- Cssss. Nyugodj meg, nincs miért aggódnod. – törlöm le a könnyeit, amik csak elcsúfítják az édes arcát.
- Bocsánat. – nyögi ki, de ezt is olyan bizonytalan hangom, hogy érzem nem az utcán kéne lennünk jelen pillanat. Ha ki akarna belőle törni a sírás.
- Gyere, hazakísérlek. – adok egy puszit az arcára, mire átkaroljuk egymást és elindulunk. Nem foglalkozunk most semmivel, csak élvezzük, hogy megint együtt lehetünk. Én is hiányoztam neki ez nagyon látszik, de ő is hiányzott nekem nagyon. Már annyira a minden napjaimba véste magát, hogy ha akarnám, se tudnám onnan elcsábítani, bár már egyáltalán nem is akarom. Ragaszkodom hozzá mindennél jobban.
Amikor megérkezünk a nappaliba, ahol a kanapén foglalunk helyet, ahol legutóbb is ültünk. Nagy a csend és a légkör is kicsit kínos, vagy inkább gondolkodtató.
- Én tényleg nagyo … - töri meg a csendet egy bocsánatkéréssel, de egyből közbe vágok.
- Meg van bocsátva. – tartok igényt a kezeire, hogy az enyéim között legyen. – Én is sajnálom, hogy nem adtam rá lehetőséget, hogy beszéljünk. – kijelentésem megrázza a fejét. Nem tudok elszakadni tőle, mert még így is annyira édes és imádni való. – Anyukáddal mi a helyzet? – érdeklődök tőle, mert jó lenne tudni, hogy legalább az anyukája rendbe jön.
- A nővérem azt mondta, hogy hétvégén műtik, mert még elvégeznek rajta pár vizsgálatot.
- Nem mész be meglátogatni? – a fejrázásán meglepődök. – Miért nem? Hiszen az édesanyádról van szó.
- Már régen nem láttam… ő sem hiányolt engem... – ezt nem értem, de teljesen és ennek hangot is adnék, ha nem előzne meg vele. - Kérlek, majd holnap mesélek. Te végig otthon voltál? – tér át másik témára, ami őt mintha jobban érdekelné, de nem akarom meg fosztani semmilyen választól, hátha akkor majd ő is elmondja egyszer magától a dolgokat.
- Igen, végig és bámultam magam elé, mint valami élőhalott a legbénább horrorból. – próbálom poénosra fogni a dolgok, de ennek keresztet vetettek. El kell mennem egy képzésre, ahol meg tanítanak vicceket mondani olyan szituációkban, ahol képtelenség.
- Bocsá… - már megint bocsánatot kérne, de ujjamat ajkaira helyezem.
- Ne kérj több bocsánatot, felfogtam elsőre is. – mondom kedvesen, majd odahajolva hozzá adok ajkaira édes csókot. Annyira vágytam erre és szeretném is sokáig érezni, de most inkább csak elszakadok tőle és magamhoz ölelem, ő meg csak úgy bújik hozzám. Miközben a hajammal játszadozik ujjaival.
- Szeretlek. – susogja nekem, amire megdobban a szívem és érzem, hogy erre vártam egész életemben. Nem kell nekem más nő csak ő… egyedül ő.
- Én is szeretlek. – ölelem magamhoz, majd az ölembe húzom, és úgy ülünk csendben bepótolva az elmúlt időszakot, amíg nem voltunk egymásnak. Nem tudom, hogy meddig maradhatok itt vagy egyáltalán maradhatok, de amikor nyílik az ajtó és Tc lépbe rajta kicsit zavartan, akkor fogom fel, hogy ma este bizony nem maradhatok.
- Öhm. Ne haragudjatok. – mondja zavarában és menne is.
- Maradj. – mondom neki, miközben Ewe-et simogatom. – Gondolom itt voltál az utóbbi időben. – állapítom meg, amire bólint. – Nem akarlak kifúrni. – mondom kedvesen.
- Ewe elhoztam a cuccaidat. – mondja, majd leteszi, de az említett személy meg se mozdul.
- Köszi. – ennyit nyög csak ki, de engem nem ereszt.
- Na akkor én mentem. – búcsúzna is el, de nem akarom, hogy a híd alá menjen aludni.
- Ty maradj, hiszen gondolom nincs más hova menned aludni. – mondom neki, amire kelletlenül, de még is csak marad.
- De akkor mi lesz? – teszi fel a kérdést.
- Én haza megyek, majd holnap úgy is találkozunk még. – állapítom meg.
Nagy nehezen tudok csak elszakadni kicsimtől, ám az este folyamán megjelenik nálam, hogy nem tud nélkülem, meg lenni, és hogy velem akar aludni. Abból az alvásból természetesen nem csak alvás lesz, de végül is kibékültünk és most már megint mehet minden a rendes kerékvágásba… csak miért van nekem olyan érzésem, hogy megint nem sokára minden rosszra fog fordulni és csak szenvedés lesz az egész élet.
Másnap reggel nagyon jól telik, de szerelmemet hívja Ty így haza kell mennie.
- Akkor a próbán találkozunk vagy még esetleg előtte együtt ebédelünk? – teszi fel a kérdést, amire magamhoz húzva csókolom meg.
- Persze, hogy együtt ebédelünk. Itt eszünk, mert én fogok valami finomat készíteni. – mondom mosolyogva, amire még egy csókot ad, de végül csak távozik, pedig nagyon nem akar látszik rajta. Mintha ő is érezné, hogy valami történni fog.
Hát nincs is ez másképp. Amint szerelmem elment, már tám is törte az ajtót a maffiavezérnek a két gorillája és engem elkábítva hurcolnak el valahova, amire nem is emlékszem, hogy mi van. A telefonomat tönkre tették és minden féle nyomot eltüntettek, hogy én valaha ott dolgoztam, vagy laktam… Ewe szeretlek…
~*~
Fél év telt el azóta, hogy elvittek. Le kellett dolgoznom az adósságomat és nem éppen mindig csak úgy dolgoztam, hogy árultam valamerre, hanem vagy megvertek és szó szerint élő bokszzsák voltam, de most ezen nincs mit siránkozni. Visszatértem és most azt hiszem, hozhatom rendbe az életemet… ha még van olyan egyáltalán. Azt se tudom mi a helyzet a tánccsoporttal esetleg, de ami a legfontosabb. Nem tudom, hogy mi van Ewe-vel. Mennyire vár esetleg van-e már új kapcsolata. Fél év nagyon hosszú idő.
Visszaköltöztem a házamba, ahonnan elhurcoltak, de semmi nem változott. Minden ugyan úgy van, ahogy volt.
Kipakolok és ekkor a kezembe akad egy kép, amin Ewe-vel vagyunk rajta ketten. Eléggé poros, de meg takarítom és visszateszem a helyére. Mivel még délelőtt van ezért rendbe teszem a házamat, hogy tudjak rendesen élni benne, majd utána meg szétnézek a városban…
Már a próba felé tartok és a folyosón lépkedek a terem felé. A zenét hallom, bár nem ismerem, de azt tudom, hogy ez Kevin stílusa és ezek szerint ő vette át a helyemet a csapatban. Ahogy megérkezek, csak megállok az ajtóba és nézem az embereket. Mindenki itt van, de a táncolók között nem látom Ewe-et. Ekkor üti meg a szememet, hogy egy széken ül és úgy figyeli a társaságot.
- Jay. – hallom meg North hangját, aki felém néz és csak kerek szemekkel néz rám úgy, mint egy szellemre, majd mindenki rám néz, amire picivel beljebb lépek.
- Sziasztok. – köszönök nekik, bár nem tudom, hogy mit kéne mondanom, így csak zsebre dugott kézzel várom a halálomat…
|
| Yoshiko | 2012. 10. 30. 01:15:02 | #23944 |
Karakter: Amelia Eléonore Frewin (Ewe)
Megjegyzés: Férjuramnak
zene
Beengedem, leülünk az asztalnál, de nem mondok semmit. Nem tudom mit mondhatnék. Kínos egy szituáció… de szerencsémre Jay átvállalja a kezdeményezést.
- Itt van a pénz. – nyújt fel egy zsákot, de csak az állam szakad le tőből.
- Még is hogyan? Kitől? – képedek el, míg a pumpa is felmegy a fejemben. – Meg mondtam, hogy nem kell. Vidd vissza.
- Ewe. Értsd már meg a családodnak szüksége van rá és én meg csak segíteni akarok. – próbál győzködni, de nem tud meghatni.
- És akkor mi van?- csattanok fel- Ez az én feladatom. Semmi közöd hozzá, hogy a családommal mi a helyzet. Meg amúgy sem kértem a segítségedet. – támadom nagyon csúnyán. Érzem, hogy belül valahol egy hang azt próbálja velem érzékeltetni, hogy már megint túl messzire megyek, de a vörös ködön és az aggódáson keresztül ezt igazán nehéz figyelembe venni.
- Azt hittem vagyunk már olyan viszonyban, hogy egy kicsit az életedhez tartozok. – mondja halkan, nyugodtan.
- Még is miből? Hogy párszor lefeküdtünk, meg hogy elvoltunk együtt a nagyvilágban? – érzem, hogy már a határokat feszegetem, de még mindig nem foglalkozom ezzel az eltörpülő kis érzéssel.
- Pont ebből, de akkor ezek szerint tévedtem. – és még mindig nem kiabál. Semmi erős válasz reakció.
- Igen nagyon is tévesen. – komolyodok el én is, míg büszkén kihúzom magam.
- Akkor azt hiszem, hogy itt van vége. – rakja a zsákot az asztalra. A hangja, mintha kicsit elcsuklott volna, de torkát megköszörüli és rám néz. – Remélem anyukád rendbe fog jönni. – Csak elkerekedett szemekkel nézek nyúzott arcába. Szóval nem csak feszegettem azt a bizonyos határt, de visszafordíthatatlanul át is léptem azt? Én… én… úgy visszaszívnék mindent, csak ne legyen ilyen hangja, ilyen szomorú arca. De ugye… ami megtörtént az megtörtént.
Lezsibbadva nézem, ahogy távozik, majd ugyanolyan sokkos állapotban ereszkedek, vagy inkább zuhanok a székre. Próbálom feldolgozni szavaim súlyát és azoknak visszavonhatatlan voltát, de még mindig nem akarom elhinni, hogy ilyen könnyen… csak így… kilépett az életemből… De! De nem lépett ki! A próbán ott kell majd lennie! De mégis mit fogok csinálni? Vajon lesz elég bőr a képemen megjelenni? Meg ezt egy egyszerű bocsánat kéréssel nem lehet elintézni…
Kezembe temetve arcomat könyökölök fel az asztalra és kezdek el sírni. Meg kéne tanulnom már befogni. Mit fogok én Jay nélkül csinálni?
~*~
A napok csak kegyetlenül telnek elviselhetetlen bánatot hagyva maguk után. Jay nem jelenik meg a próbákon, nem nyit ajtót, nem válaszol a telefonokra, de mindebben a legszörnyűbb az, hogy nem csak nekem… Pedig azt még megérteném, hiszen megérdemlem, de hogy a többiektől is elzárkózik? Az első napokban Ty vigasztalt, próbált belém lelket önteni, majd mikor már nem bírtam tovább kiöntöttem a szívem a csapatnak, hisz láttam szemükben csillogni a kínzó kérdéseket. Hol van Jay? Mi történt? Ewe, miért vágsz ilyen kétségbeesett, szomorú képet?
Aztán mikor már mindenki elvesztette a türelmét az aggódásban Kevin elment a lakására. Azt mondta addig nem tér vissza míg ki nem rángatja Jayt a kis kuckójából és ha kell, akkor betöri az ajtót is. Nagyon remélem, hogy sikerülni fog neki.
Nem is tudom mennyi idő múlva, az időérzékem, mintha eltűnt volna, Kevin belép a terembe, Jay-jel maga után. Mindenki mered rá, mint valami kísértetre, de ő csak az én szemeimbe néz. Most… most mit is kéne csinálnom? Annyi mindent szeretnék egyszerre és nem tudok választani! Szeretnék bocsánatot kérni, a nyakába ugrani, hogy végre látom, kisírni magam a vállain és megígértetni vele, hogy legközelebb ilyet ne csináljon, ordítsa le a fejem is, de ilyet ne tűnjön el többet, fejbe vágni, hogy legalább valami életjelet adhatott volna magáról, ha nem nekem, hát másoknak, mert mind aggódtunk érte és persze annyiszor elrebegni azt, hogy sajnálom és, hogy mennyire szeretem, ameddig csak bírom szusszal.
-Akkor kezdjük a próbát. – adja ki a szokott utasítást Jay, mire mindenki néma csendben és hullaszagot eregetve megy a helyére. Az egész próba így telik. Érzem magamon a többiek tekintetét és azt is látom, ahogy Jayt figyelik. Én sajnos… még megpróbálom összeszedni magam.
A próba végén Jay távozna elsőként, de még a cuccaimat is otthagyva szaladok utána. Kint még időben elérem, mielőtt eltűnne a szem elől. Elkapom a karját és így késztetem megállásra. Lassan hátrafordul és csak néz azokkal a fekete szemekkel.
-Jay… -kezdem halkan. Hirtelen, mintha kiszáradt volna a torkom.
- Igen?
- Én… én… én annyira… annyira de annyira sajnálom, amiket mondtam. – csuklik el a hangom. – Nem gondoltam őket komolyan, csak mérges voltam… meg aggódok érted… - már sírok és szinte magamban fohászkodom, hogy amikor visszanézek, fel, azokba a gyönyörű szemekben, akkor valamilyen érzelmet is megpillantsak bennük. Mindegy, hogy mit, csak tükröződjön bennük valami. Ám még mielőtt félve ráemelhetném félve a tekintetem, közelebb lép és erős karjaival magához von, átkarol.
- Cssss. Nyugodj meg, nincs miért aggódnod. – törli le hüvelykujjával a könnyeim.
- Bocsánat. – csak ennyit sikerül kicincognom magamból, mert érzem, hogy ennél többre nem futná az erőmből, hacsak nem akarok egy bőgőmasinát játszani az utca kellős közepén.
- Gyere, hazakísérlek. – nyom puszit lágyan mosolyogva az arcomra, mire bólintok, és őt átkarolva elindulunk. Nem zavar, hogy melegítőben vagyok, az sem zavar, hogy a cuccom ott maradt. Ty majd elhozza. Semmi sem számít, csak, hogy ő újra itt van a közelemben. A lakáshoz érve a házinénitől elkérem a pótkulcsot és bemegyünk. Ugyanott foglalunk helyet, mint legutóbb és ugyanolyan kínos csend telepszik közénk, de most már mindenféle feszült légkör nélkül.
- Én tényleg nagyo … - kezdenék bele egy újabb bocsánatkérésbe, de rögtön belevág a szavamba.
- Meg van bocsátva. – fogja meg a kezem. – Én is sajnálom, hogy nem adtam rá lehetőséget, hogy beszéljünk. – csak a fejem rázom. Ez érthető. Én sem akartam volna beszélni magammal. – Anyukáddal mi a helyzet? – pillant rám kíváncsian. Olyan rég beszéltünk…
- A nővérem azt mondta, hogy hétvégén műtik, mert még elvégeznek rajta pár vizsgálatot.
- Nem mész be meglátogatni? – megrázom a fejem. – Miért nem? Hiszen az édesanyádról van szó.
- Már régen nem láttam… ő sem hiányolt engem... – látom, hogy újabb kérdésre nyitná a száját, de gyorsan megelőzöm.
- Kérlek, majd holnap mesélek. Te végig otthon voltál? –terelem át a témát rá, mert anyám nem nagyon érdekel, az viszont annál inkább, hogy ő mit csinált az elmúlt időben.
-Igen, végig és bámultam magam elé, mint valami élőhalott a legbénább horrorból. – próbál viccelődni, de nem igen jött össze.
- Bocsá… - nyitnám a szám, de ujját ajkaimra teszi.
- Ne kérj több bocsánatot, felfogtam elsőre is. – mosolyog, majd ujjait ajkaival váltja fel és hosszan, gyengéden megcsókol. Mikor elválunk egymástól hozzásimulok és arcom a nyakába temetem, míg könnyeimmel küszködve ujjaim a tarkóján pihenő hajszálakkal játszadoznak.
- Szeretlek. -susogom
|
| oosakinana | 2012. 10. 20. 21:29:46 | #23817 |
Karakter: Jay Kurtz
Megjegyzés: (Asszonykámnak)
- A testvéred meg hová tűnt? – kérdezem tőle, amikor visszatérek a telefonálásomból.
- Elküldtem melegebb éghajlatra. – von vállat, de nem értem. Hogy tud ilyen higgadt lenni?
- De miért? Biztos szeretett volna még veled beszélgetni anyukádról… meg ilyenkor elküldeni… - nem értem a viselkedését és azt sem, hogy semmi érzelmet nem látok az arcán, de várjunk csak, van testvére? – Nem is tudtam, hogy van testvéred.
- Pedig van… Rosemary Rosalianak hívják, a nővérem. – mondja, mintha az időjárásról beszélgetnénk.
- De hogyhogy nem tudtad, hogy anyukád beteg? Nem otthon laksz?
- Már egy jó ideje nem. – basszus én ezekről miért nem tudok? Még is miről nem tudok még? Már együtt vagyok lassan kér hónapja és ilyeneket nem mond el. Akkor ezért nem akarja, hogy elmenjek hozzá?
- Akkor mégis hol laksz, meg mi miatt költöztél el otthonról? Meg a másik, hogy nekem miért nem akarod megmutatni, hogy hol élsz? – kezdem el sorolni a kérdéseket, amik a fejemből tódulnak.
- Jay, kérlek. Ezt nem beszélhetnénk meg máskor? Nekem is van pár kérdésem… - kezd el sóhajtozni, de nem értem miért nem akar válaszolni a kérdéseimre.
- Nem, mert úgy érzem, hogy semmit nem tudok rólad, vagy titkolózol előttem és ez nem tetszik. – ez komoly és nem szeretném ha ilyen szakadékok lennének közöttünk.
- Volt otthon egy apró – miért sejtem azt, hogy nem így van? - nézeteltérés én meg kerestem magamnak melót és albérletet, a nővéremmel sosem volt legjobb a viszonyom. Láthattad, két teljesen külön világ vagyunk. – hadarja el a dolgokat, de látom rajta, ha nem kérném számon még ennyit se mondana. – Meg nem szeretem, ha mindenki tudja merre talál meg. Én igénylem a napi minimum egy óra egyedüllétet ahhoz, hogy feltöltődjek.
- De én nem mindenki vagyok Ewe. – ölelem meg hátulról. Elméletben a pasija lennék vagy mi a szösszenet.
- Ezt hanyagoljuk mára. – fogja meg a kezemet. – Inkább arról mesélj, hogy honnan szerzel pénzt.
- A haveromtól kértem kölcsön. – mondom egyszerűen.
- Aki a múltkor úgy elgyepált, hogy mozdulni is alig bírtál? – érzem, hogy megszorítja a kezemet és aggódik, de nem vonhatom bele ebbe.
- Az csak véletlenül történt meg.
- Ja, persze, csak úgy véletlenül eltörte a bordád! – mérges szemekkel néz a szemembe, miután levette a kezeimet magáról. – Szépen visszahívod és megköszönöd a segítségét, de nem kérsz belőle. – adja ki a parancsot, amit természetesen nem fogok teljesíteni.
- Ewe, nagyon szeretlek, de nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak. Anyukádnak kell a pénz a műtétre és meg is szerzem, ha már azt ígértem. – mondom az elejét komolyba, de a végére ellágyul a hangom és meg is simítanám az arcát, de nem hagyja.
- Mégis ki ez a haver és honnét van annyi pénze, hogy csak úgy kölcsönadja? – emeli fel egyre jobban a hangját, amit persze én sem fogok viszonzás nélkül hagyni. Csak tudnám minek van így kiakadva.
- Nem értem miért vagy úgy felháborodva! Te is titkolózol előlem! Szinte semmit nem tudok a múltadról, a családodról és az otthonodról! – én több mindent nem tudok róla, mint ő én rólam.
- A kettő nem egy és ugyanaz! – ja persze. Tipikus női felfogás…
- Már miért ne lenne?
- Azért, mert én ezzel nem sodrom magam veszélybe, te meg igen! – ja persze. Még hogy nem sodorja magát veszélybe. Kitudja hogy már milyen veszélyben van benne. Egy kisebb szünet után újra megszólal. – Tudod mit? Van egy ötletem. – kezd nem tetszeni ez a mondat.. – Te mész arra, én meg erre. Na csá. – és már menne is, de nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat. Jobban ismerhetne, hogy tudja harc nélkül nem adom fel.
- Ewe! Kérlek ne csináld ezt! – mondom neki, de mintha a falnak beszélnék. – Ne viselkedj már így!
- Nem érdekel! Miután lehiggadtam folytathatjuk. – egyből szaladni kezd én meg csak nagyot sóhajtok. Nem értem ezt a nőt és fogalmam nincs, hogy ilyenkor miként kéne foglalkoznom vagy bánnom vele.
Végül nem bírom tovább. Felhívom Ty-t és meg mondom neki, hogy ha nem mondja el merre lakik Ewe akkor készüljön fel egy brutális edzésre, amit két hétig emlegetni fog és talpra nem tud állni tőle. Persze erre megmondja szerencsémre, bár azt is kijelenti, hogy enélkül is elmondta volna.
Meg is kapom a pénzt, mert elhozzák a parkhoz, majd szépen elmegyek a megadott címre, amit Ty mondott. Megérkezek és bekopogok. Várom, hogy kinyissa az ajtót, de minden féle köszönés helyett csak egy kérdést kapok.
- Ty volt az, ugye? – bólintok. Látom, hogy nagyon nézi az arcomat, de nem igazán szeretném, ha bármit leolvasna, mert félek, hogy ki lesz akadva. Ám amikor az egyik szomszédja megjelenik beljebb megyek az ajtón. – Miért jöttél?
- Beszélgetni szeretnék. – mondom komolyan. Nagyon izgatott vagyok és próbálom leplezni magam. – Leülhetnénk valahol bent? – kérdezem tőle, de látom rajta, hogy nem tud megszólalni és meglepődve néz.
Csend telepszik kettőnkre, de végül én vagyok, aki megtöri, mert nem szeretem az ilyen helyzeteket.
- Itt van a pénz. – nyújtom fel a zsákot, de ezzel csak mérges lesz.
- Még is hogyan? Kitől? – kezdi el megint a régi nótát. – Meg mondtam, hogy nem kell. Vidd vissza. – mondja egyből.
- Ewe. Értsd már meg a családodnak szüksége van rá és én meg csak segíteni akarok. – próbálok ész érvekkel hatni rá, de nem mintha nagyon érdekelné.
- És akkor mi van? Ez az én feladatom. Semmi közöd hozzá, hogy a családommal mi a helyzet. Meg amúgy sem kértem a segítségedet. – na puff. Ettől tartottam, hogy ez lesz a vége az egész kapcsolatunknak.
- Azt hittem vagyunk már olyan viszonyban, hogy egy kicsit az életedhez tartozok. – mondom halkan. Legbelül pedig már könnyezek.
- Még is miből? Hogy párszor lefeküdtünk, meg hogy elvoltunk együtt a nagyvilágban?
- Pont ebből, de akkor ezek szerint tévedtem. – vonom le a következtetést.
- Igen nagyon is tévesen. – mondja komolyan, bár inkább a düh beszél belőle.
A kezemre nézek, amibe a zsák van, majd az asztalra leteszem.
- Akkor azt hiszem, hogy itt van vége. – mondom halkan, bár kicsit elcsuklik a hangom, de igyekszem úrrá lenni magamon és megköszörülök a torkomat. – Remélem anyukád rendbe fog jönni. – Kicsit ledöbben a mondatokon, amiket mondtam. Most jött volna rá, hogy miket mondott?
El se köszönök csak ott hagyom és hazáig sétálok lehajtott fejjel. Az eső nagyon szakad, de nem baj legalább az a pár könnycsepp összefolyik a vízcseppekkel, amik az arcomon folynak végig. Soha nem éreztem magam ennyire elárultnak. Pedig őt nagyon szerettem és mindent megadnék neki, ahogy eddig meg adtam neki.
Leülök a parkba és csak a hagyom magam, hogy teljesen elázzak. Nem zavartatom magam egyáltalán. Érzem, hogy rezeg a telefonom, de képtelen vagyok felvenni és inkább csak hagyom, hogy rezegjen. A fejemet fogom, és végül úgy kezdek el kicsit sírni, hogy így jártam.
~*~
A napok úgy telnek, hogy végig a lakásomban vagyok, és senkinek nem nyitok ajtót. Párszor már pedig kerestek. A lakásomon is, na meg telefonon is. Keresett Ewe is, Kevin is, meg a fél csapat, de csak bezárkóztam a lakásomba és nem akartam senkivel társalogni.
A mai nap viszont másabb mint a többi. Dörömbölnek az ajtómon, de akkor sem fogom kinyitni.
- Jay tudom, hogy itthon vagy és addig nem fogok elmenni, amíg ki nem nyitod ezt a rohadt ajtót. – hallom meg Kevin hangját.
Végül nagy nehezen összeszedem magam és kinyitom az ajtót, de nem állok le csevegni, hanem csak leülök az ablak elé és nézek ki magamból.
- Öreg. Szedd össze magad. – csap fejbe. – Még is miért engeded így el magad? Ewe leosztott? És akkor mi van? – kezdi el a szent beszédet.
- Nem hallottad miket mondott. – mondom halkan.
- Szereted nem? Mérges volt nem? Akkor meg mi itt a probléma? – mondja higgadtabban. – Megviseli és megbánta, amit mondott. – jelenti ki.
- Nem hiszem.
- Bazd meg ne húzz fel. – csap megint fejbe. – Nem látod, hogy milyen próbákon. Azt várja, hogy belépj azon a rohadt ajtón. Mindig, amikor nyílik, abban reménykedik, hogy te lépsz be rajta és mindig csalódik meg aggódik, amikor látja, hogy nem te vagy. – világosít fel a dolgokon. – Amikor hívni akar reménykedik, hogy felveszed a telefont, de majdnem sírni kezd, amikor csalódottan ejti le a telefont, de még is tartja magát. Össze törve érted? – mondja a szemembe, de nem tudom mit tehetnék.
- És még is mit vársz tőlem? – nézek rá értetlenül.
- Na ide figyelj. – szigorítja meg magát. – Ha két percen belül nem leszel felöltözve és Ewe felé veszed az irányt komolyan mondom úgy seggbe rúglak, hogy olyan lesz, mintha egy vagy tízen seggbe kúrtak volna.
- Jól van na, csak állíts magadon. Neked ez a stílus nem jön be.
Végül felöltözök és csak elmegyek a mai próbára, amiből nem hiszem, hogy lesz akár mi is pláne ha Ewe is ott lesz és elkezdünk beszélgetni vagy veszekedni kitudja mi lesz belőle megint…
Megérkezünk a terembe és mindenki csak meglepődve néz rám, de én csak egy szempárra vagyok kíváncsi még pedig Ewe-ére. Ő is engem néz. Mindent látok a szemében, amit Kevin elmondott. Ott van és szinte sikítja nekem az eddig történteket. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy ezek után mi lesz majd velünk?
Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 10. 21. 20:59:04
|
| Yoshiko | 2012. 10. 16. 19:38:14 | #23762 |
Karakter: Amelia Eléonore Frewin (Ewe)
Megjegyzés: Férjuramnak
- Sziasztok. – köszön nekik mosolyogva, mire mindenki nagyon néz minket.
- Bazd meg ti mióta vagytok együtt? – esik le Hugo álla.
- Nos. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy már lassan egy hónapja. – mosolyog rám én meg vissza. Olyan hihetetlenül aranyos most. Azonnal hozzá is bújok, mire átöleli a derekam és még egy homlokpuszit is kapok ajándékba.
- De hogyan? Hiszen eddig majdnem megettétek egymást vacsorára. – emlékeztet minket Kevin, mire az egész társaság egyetértően bólogat, kíváncsian várva a választ. Mindenki meg van lepődve, kivéve a jót szórakozó Ty-t, aki a kezdetektől kezdve mindenről tud.
- Az ellentétek vonzzák egymást. Nem hallottál még róla? – kacsint rájuk, majd azonnal bele is lendül a főnökösködésbe. – Na de nincs idő a csevegésre ideje próbálni. – jelenti ki komolyan, mire mindenki próbálja magát összekaparni és én is beállok a többiek közé. Jay beteszi a zenét és már kezdjük is a gyakorlást, ami nagyon jól megy és Jay párszor lehurrogja a fejünket, mikor valami nagyon alap dolgot elrontunk.
Este elmegyünk bulizni, hogy lazítsunk kicsit, na meg ugye nem szeretünk sokat otthon ücsörögni. Imádok táncolni, főleg Jay-jel, de azért a többieket sem hanyagolom el. Este újból Jay-éknél alszok, de az ágytornát most sem mellőzzük
~*~
Már vagy két hete vagyunk együtt „hivatalosan”, de valójában már másfél hónapja. Még sosem éreztem magam így senkivel sem, mintha egészen idáig csak Jay hiányzott volna az életemből. A legtöbb időmet Jay-jel és Jay-nél töltöm, mintha már össze is költöztünk volna, de még mindig nem mentünk egymás agyára.
Ma viszont Jay elnapolta a próbát, mivel túl szép volt az idő ahhoz, hogy a nágy fal között táncikáljunk, meg különben is, ránk fért a pihenés, hiszen szívem csücske rosszabb, mint egy rabszolgahajcsár, ha próbáról van szó.
Egy padon ülünk és szépen, visszafogottan lecsekkoljuk, hogy mindkettőnknek meg van-e még a torka, nyelve és egyéb szájberendezése.
- Annyira szeretlek. – suttogja mélyen a szemembe nézve, mire mosolyogva kap tőlem az orrára egy kis puszit.
- Én is szeretlek kis bolondom. – búgom vissza, mire ő is elvigyorodik.
- Na ezért még kapni fogsz. – kezd el csikálni, mire próbálok menekülni az orvtámadás elől, de sunyi módon szorosan fog magához.
- Amelia. – hallok meg egy ismerős hangot, mire Jay érdeklődve pillant a hang irányába. Nekem azonban nem kell odanéznem, hogy tudjam kiről van szó. Szinte gyilkos szemekkel fordulok drága nővérem felé.
- Mit akarsz itt? – kérdezem megelőzve a megszólalásban. Nicsak, rájöttünk, hogy még én is élek, mi? Csak akkor szokott leereszkedni hozzám, mikor szüksége van valamire… nem szokott sikerrel járni, de egyszerűen nem képes felfogni.
- Segítened kell. – mondja, mire már Jay is feláll, majd átölel. Csak remélni tudom, hogy nem fog bedőlni a színészkedésének...
- Nem kell semmit sem tennem. – válaszolom csípősen. – Menjünk Jay. – adom nővérem tudtára a távozásunk és Jay bólintva egyezik bele. Majd később magyarázok neki.
- Ame. Kérlek anya súlyos beteg és nincs annyi pénzünk, hogy megműtsék. – vált kérlelőre a hangja és meg sem állnék, mert már nem tud mivel meghatni, de Jay a kezemre szorít, hogy várjak kicsit. Visszafordulva és elnézve nővérem arcát… lehet, hogy ez most kivételesen igaz…
- Mi a baja és mennyire van szükség? – kérdezem és csak remélni tudom, hogy jól leplezem az aggódásom.
- Rákos és ha nem műtik meg a napokban, akkor már késő lesz. – sürget. Valami rossz érzésem van a hirtelen váltás miatt. Lehet, hogy nem igaz és anyának kutya baja, de tényleg nem szokott így viselkedni, viszont…
- Ennyi idő alatt nem tudok szerezni. – kezdek aggódni.
- De én tudok. – szólal meg Jay mellettem. – Mennyire lenne szükség? – jön a következő kérdés.
- Jay. Ezzel nem neked kell foglalkozni. – világosítom fel, hiszen ez az én családom, az én gondom, majd megoldom magam valahogy.
- Figyelj kicsim. – néz mélyen a szemébe. – Anyukádnak szüksége van a pénzre. Én meg tudom szerezni amennyi kell. – hárítja el a lebeszélésem, majd visszafordul a nővéremhez – Mennyi kell?
- Más fél millió. – köpni, nyelni nem tudok. Ennyi lenne egy műtét?! Mégis hol műtenék? A világ másik felén? Jay is ugyanennyire meglepődik, de még mielőtt bármit mondhatnék, már bele is egyezik a dolgokba.
- Holnapra meg lesz. – szökik ki a mondat az ajkai közül, mire szinte leesik az állam, de gyors félre is húzódik telefonálni. Mégis honnan? De nem is az a kérdés, az fontosabb, hogy hogyan? A múltkor a nevezési díjra kért kölcsön és szépen helyben hagyták… ha megint történne valami hasonló, azt nem tudnám magamnak megbocsájtani.
Miközben Jay távol tőlünk telefonál a nővérem, rendes, jó, polgári nevén Rosemary éppen azt ecseteli nekem, hogy mennyire hálás, hogy mi lenne nélkülem, hogy mi lenne vele nélkülünk és a többi… Barátságtalanul jegyzem meg, hogy nekem nem hiányozna és, hogy adja meg a telefonszámát és majd megbeszéljük a többit. Kicsit megjátszott sértődöttséggel veszi a lapot és felhúzott orral elvonul én meg szikrázó szemekkel követem a mozdulatait. A hátamon is feláll tőle a szőr.
-A testvéred meg hová tűnt? – vonja fel Jay a szemöldökét, mikor visszatér és átölel.
- Elküldtem melegebb éghajlatra. – vonom meg a vállam.
- De miért? Biztos szeretett volna még veled beszélgetni anyukádról… meg ilyenkor elküldeni… - értetlenkedik, majd hogy nem vált ki belőlem semmi együttérző reakciót elhallgat, majd mintha egy pillanatra elgondolkodna. – Nem is tudtam, hogy van testvéred.
-Pedig van… Rosemary Rosalianak hívják, a nővérem. – rángatom meg a vállam.
- De hogyhogy nem tudtad, hogy anyukád beteg? Nem otthon laksz?
- Már egy jó ideje nem. – kezdem úgy érezni, hogy egyre kínosabb ez a beszélgetés. Remélem Jay abbahagyja a kérdezősködést, de van egy olyan érzésem, hogy ezek után nem fogom megúszni.
- Akkor mégis hol laksz, meg mi miatt költöztél el otthonról? Meg a másik, hogy nekem miért nem akarod megmutatni, hogy hol élsz? – sorolja és látom, hogy még van bőven ahonnan ez jött és még kábé százat fel tudna tenni, ha hagynám.
- Jay, kérlek. Ezt nem beszélhetnénk meg máskor? Nekem is van pár kérdésem… - sóhajtok arra a hatalmas pénzösszegre gondolva, amit a nővéremnek ígért. Annyira aggódok érte.
- Nem, mert úgy érzem, hogy semmit nem tudok rólad, vagy titkolózol előttem és ez nem tetszik. – néz komolyan a szemembe.
- Volt otthon egy apró – apró… persze… - nézeteltérés én meg kerestem magamnak melót és albérletet, a nővéremmel sosem volt legjobb a viszonyom. Láthattad, két teljesen külön világ vagyunk. – mondom, mintha ez elég ok lenne ahhoz, hogy egymás torkának ugorjunk. –Meg nem szeretem, ha mindenki tudja merre talál meg. Én igénylem a napi minimum egy óra egyedüllétet ahhoz, hogy feltöltődjek.
- De én nem mindenki vagyok Ewe. – simul teljesen a hátamnak.
- Ezt hanyagoljuk mára. – fogom meg a kézfejét finoman a hasamon. – Inkább arról mesélj, hogy honnan szerzel pénzt.
- A haveromtól kértem kölcsön.
- Aki a múltkor úgy elgyepált, hogy mozdulni is alig bírtál? – szorítok rá a kezére. Nem tetszik ez nekem.
- Az csak véletlenül történt meg.
- Ja, persze, csak úgy véletlenül eltörte a bordád! – fordulok vele szembe, miután lehámoztam magamról a kezét. – Szépen visszahívod és megköszönöd a segítségét, de nem kérsz belőle. – szikráznak a szemeim.
- Ewe, nagyon szeretlek, de nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak. Anyukádnak kell a pénz a műtétre és meg is szerzem, ha már azt ígértem. – simítana rá gyengéden az arcomra, de elkapom a fejem.
- Mégis ki ez a haver és honnét van annyi pénze, hogy csak úgy kölcsönadja? – kezd el emelkedni a hangunk és mindketten egyre idegesebben válaszolgatunk a másik kérdéseire. Miért kellett mindennek így alakulnia? Pedig olyan jól indult ez a nap…
- Nem értem miért vagy úgy felháborodva! Te is titkolózol előlem! Szinte semmit nem tudok a múltadról, a családodról és az otthonodról! – fonja össze maga előtt a karjait Jay.
- A kettő nem egy és ugyanaz! – vágom vissza csípőből.
- Már miért ne lenne?
- Azért, mert én ezzel nem sodrom magam veszélybe, te meg igen! – kiabálom, mire egy óvodás méretű gyerek a közelünkben ijedten az anyja szoknyája mögé bújik. Idegesen beletúrok a hajamba, nagy levegőt veszek és megpróbálok lehiggadni. – Tudod mit? Van egy ötletem. – remeg meg a hangom. – Te mész arra, én meg erre. Na csá. – fordulok sarkon és már indulok is.
- Ewe! Kérlek ne csináld ezt! – jön utánam Jay, de oda se bagózok. – Ne viselkedj már így!
- Nem érdekel! Miután lehiggadtam folytathatjuk. – váltok gyorsabb tempóra és Jay lemaradozik, miután semmit sem reagálok a mondanivalóira, miközben mellettem lohol.
Miután hazaérek és kisírtam magam első dolgom felhívni Ty-t, hogy jöjjön át beszélgetni, ha tud akkor adjon tanácsot, de nekem az is bőven elég, hogyha csak csendben elüldögél mellettem. Nagyon remélem, hogy Jay meggondolja magát és mégsem segít. Ha valami baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak.
Ty este elmegy, miután már sokkal jobb passzban vagyok. Mivel még nem tudnék elaludni neki kezdek valami vacsora elkészítésébe, ami akár ebédnek is elmehetne. automatikusan végzem a mozdulatokat, mert a gondolataim nem hagyják, hogy odafigyeljek és csak remélni tudom, hogy egy ujjam sem vágom le véletlenül. Elmélkedésemből a csengő hangja szakít ki. Vajon ki lehet az? Nem vártam senkit… Talán Ty hagyott itt valamit?
Odamegyek az ajtóhoz, kikukucskálok a lyukon és Jayt pillantom meg.
-Ty! – sóhajtom fejcsóválva, de ha már itt van kinyitom az ajtót és karba tett kézzel nekidőlök az ajtófélfának. – Ty volt az, ugye? – nem szól, csak bólint. Az arcát nézve próbálom kitalálni, hogy milyen hangulatban van, haragszik-e a délután miatt vagy egyáltalán azt, hogy miért jött, de nem állunk sokáig a küszöbön, mivel a szomszéd, idős, pletykás banya, akkor lépett ki az ajtón és nem áll szándékában elmenni. Szóval beengedem, más választás híján. – Miért jöttél?
- Beszélgetni szeretnék. – hangja meglepően komoly és a torkom elszorul ettől a hangnemtől. Valami nagyon nem tetszik nekem. – Leülhetnénk valahol bent? – kérdi, mivel én csak álltam és bámultam, mint jó gyerek a moziban.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 10. 20. 01:36:14
|
| oosakinana | 2012. 10. 10. 20:07:46 | #23699 |
Karakter: Jay Kurtz
Megjegyzés: (Asszonykámnak)
Látom rajta, hogy elgondolkozik azon, amit mondtam neki, de végül csak ajkaimra tapad ezért ezt beleegyezésnek veszem. Annyira jó, hogy nem rontottam el semmit és ő is hasonlóan vágyik rám, mint én rá. Annyira jól esik, hogy mellkasomat is simogatja, hogy azt elmondani nem tudom. Simogatták már egy páran, de egyik sem esett ilyen jól, mint ahogy most ő csinálja.
A szobába megyünk, ahol mielőtt az ágyra fektetném a szemébe nézek, hogy megtudjam tényleg vágyik-e arra, hogy megtörténjen, de nem látok semmi kételyt benne, ami nagyon tetszik. Leveszem róla a felsőt, majd végig döntöm az ágyon és úgy csókolom meg, meg élvezem, hogy itt van velem. Ezekről a percekről csak álmodoztam, de ezúttal már valóság.
Eleinte nyakát kezdem csókolni és fokozatosan haladok minden fele, hogy bejárjam minden testrészét… nem akarok semmit sem kihagyni. Ő is elkezdi levenni rólam a ruhát ezek közben én meg segítek neki, hogy könnyebb legyen. Ám nem tudok vissza hajolni hozzá, mert feltérdel hozzám. Végig simít a testemen egészen a farkamig, amire felmorranok. Olyan jól esik az érintése. Nem tudom, hogy meddig tudom visszafogni magam.
Megrágcsálja a fülemet, miközben a melltartóját veszem le, hogy kezelésbe vegyem azokat a csodálatos melleket, amiket eddig csak a mellkasomon érezhettem, amikor magamhoz öleltem. Ám nem akarom, hogy sokáig elhúzni a dolgokat, mert akkor én itt fogok elélvezni a gatyámba. A lába közé jutok el végre és kezdem el nyalni, na meg egy idő után ujjazni. Annyira jó hallani édes hangját, hogy hamar el is veszítem az önkontrolomat és már csak annyit csinálok, hogy lába közé helyezkedve hatolok belé, amire élvezettel nyögünk fel mind a ketten.
Lassan kezdek el mozogni, de végül egyre gyorsabb tempót kezdek el diktálni, ami oly annyira jól sikeredik, hogy nem is kell sokat várnunk és hangosan felnyögve élvezünk el végre egymás által. Lihegve gurulok le róla, majd magamhoz ölelve kezdem el cirógatni, amibe nagyon hamar belealszik. Betakarom magunkat és úgy alszok el én is szerelmem mellett.
Másnap korábban kelek fel, mint Ewe, ezért kimegyek a konyhába és készítek egy kis reggelit, hogy meglepetés legyen, majd visszamegyek a szobába és finoman kezdem el ébresztgetni az arcát simogatva.
- Jó reggelt! – adok egy csókot a homlokára, majd ajkaira. – Már kész a reggeli. – mondom neki a tényeket, de nem úgy néz ki, mint aki nagyon fel szeretne kelni.
- Jó reggelt és rendben – mondja álmosan, de amíg ő ébredezik, meg rendbe szedi magát, addig megterítek kint a konyhába és kicsit össze is mosogatok, hogy ne később keljen.
A nap további része is nagyon jól telik, hiszen együtt vagyunk. Sokat nevetünk és még az ebédet is megfőzzük na meg együtt eszünk, ami teljesen jó. Ilyen napokat sűrűn eltudnék képzelni magunknak.
Még a próbára is együtt megyünk, egy kisebb késéssel, mert dugóba kerültünk, amiből enm tudtunk csak úgy kikerülni, de szerencsére megérkezünk. Végig folytam a kezét és most sincs eszembe, hogy elengedjem. Azt hiszem ideje, ha mindenki megtudja, hogy igen is mi mostantól egy párt alkotunk.
- Szia…sztok… már vártunk… titeket. – szólal meg először vigyorogva North, de amikor meglátja a kezünket nem kicsit lefagy, ahogy a többiek is.
- Sziasztok. – köszönök nekik mosolyogva, mire mindenki nagyon néz minket.
- Bazd meg ti mióta vagytok együtt? – szólal meg értelmesen Hugo
- Nos. – elkezdek visszaszámolni. – Azt hiszem, mondhatom azt, hogy már lassan egy hónapja. – mosolygok Ewe-re, akinek csillognak a szemei és remélem az örömtől, majd hozzám bújik és most már a derekamnál ölel át én meg viszonzom, miközben puszit adok a homlokára.
- De hogyan? Hiszen eddig majdnem megettétek egymást vacsorára. – állapítja meg Kevin, miközben Ty csak mosolyog.
- Az ellentétek vonzzák egymást. Nem hallottál még róla? – kacsintok rájuk. – Na de nincs idő a csevegésre ideje próbálni. – jelentem ki komolyan, amire próbálnak észhez térni és kicsim is beáll a többiek közé én meg a zenét teszem be, amire táncolni fogunk és új koreográfiát fogok ki találni, csak még nincs meg, mivel végig Ewe-vel voltam.
A próba is nagyon jól telik. Sokat táncolunk és kezdenek fejlődni, de persze azért leszidom egyszer kétszer őket, hogy ne szokjanak el ettől az oldalamtól se. Sokat hülyéskedünk is és elvagyunk az egész csapattal. Ők örülnek nekünk én meg örülök, hogy Ewe végre az enyém és csak hozzám tartozik.
Este még arra is vetemedünk, hogy a táncpróba után egy kicsit elmenjünk bulizni, ami nagyon jól esik, főleg, hogy Ewe folyamatosan a karjaimban van és az ölembe, kivéve, amikor elmegyünk táncolni vagy éppen a többiekkel táncol. Este természetesen hozzám megyünk aludni, hogy kipihenjünk a fáradalmakat, na meg az éjszakai ágytornát is, amit levágtunk még.
~*~
Már vagy két hete nagyon jól meg vagyunk és ennek nagyon örülök, mert már ránk fért egy kis boldogság. Annyira szeretem Ewe-t, hogy nem akarnám elengedni, és remélem, hogy soha nem rá semmi példa, hogy elhagyjam, mert azt nem hiszem, hogy bírni fogom. Szinte már hozzám költözött, de ha Ty-jal megy el valamerre, akkor viszont nem alszunk együtt, de olyankor meg annyira hiányzik.
Most viszont éppen sétálunk a parkba, mert úgy döntöttem, hogy elmarad a próba, ha már ilyen jó idő van élvezzék, hiszen az elmúlt időben nagyon sokat próbáltunk.
A padon ülünk, és éppen csókolózunk, de csak finoman, hogy azért a rendőrséget ne hívják ránk, de nem bírom ki, hogy ne csókoljam meg.
- Annyira szeretlek. – suttogom és mélyen nézek a szemébe, de erre csak elmosolyodik, és az orromra kapok egy puszit.
- Én is szeretlek kis bolondom. – elvigyorodok a megszólításán.
- Na ezért még kapni fogsz. – elkezdem kicsit csikizni, amire próbál menekülni, de szorosan fogom magam.
- Amelia. – hallunk meg egy hangot mellettünk, amire én érdeklődve nézek fel, míg kicsit csak gyilkos szemekkel.
- Mit akarsz itt? – kérdezi egyből megváltozva és már ki is mászik a karjaim körül és felpattanva néz szembe a nővel, aki hozzánk jött.
- Segítened kell. – mondja, amire én is érdeklődve állok fel és ölelem magamhoz kicsikémet.
- Nem kell semmit sem tennem. – jegyzi meg, majd rám néz. – Menjünk Jay. – mondja nekem én meg nem akarok most rákérdezni csak simán bólintok.
- Ame. Kérlek anya súlyos beteg és nincs annyi pénzünk, hogy megműtsék. – mondja amire még én is meg fogom kicsim kezét, hogy álljon meg.
- Mi a baja és mennyire van szükség? – mondja kicsit aggódva, bár próbálja elrejteni.
- Rákos és ha nem műtik meg a napokban, akkor már késő lesz. – sürgeti.
- Ennyi idő alatt nem tudok szerezni. – mondja aggódva és látom, hogy tanácstalan.
- De én tudok. – szólalok meg. – Mennyire lenne szükség? – kérdezem tőle egybpl, bár hogy miként fogom majd visszafizetni arra semmi gondolatom nincs.
- Jay. Ezzel nem neked kell foglalkozni. – próbál lebeszélni.
- Figyel kicsim. – nézek mélyen a szemébe. – Anyukádnak szüksége van a pénzre. – mondom komolyan. – Én meg tudom szerezni amennyi kell. – mondom, majd a nő felé fordulok. – Mennyi kell?
- Más fél millió. – kicsit elkerekednek a szemeim, de nem csak az enyémek, ám most nincs idő ezen gondolkodni.
- Holnapra meg lesz. – mondom észhez térve, majd telefont elővéve hívom fel a yakuzát, hogy adjon annyit, mert szükség van rá, de persze félre megyek, hogy Ewe ne keveredjen bele a dolgokba. Nem tudnám elviselni, ha miattam esne baja az ilyen sötét ügyletek miatt.
|
|
