Két nap múlva Ty és Jay húga is betoppan, hogy meglátogassanak minket és egy pillantást vessenek az újszülöttre.

- Sziasztok. – mosolyognak ránk, és mi is rájuk.

- Sziasztok. Hogy vagytok? – teszi fel a kérdést Jay.

- Köszönjük jól. – vigyorognak, mint a vadalma, amire felcsillannak a szemeim. Csak nem egy eljegyzés?

- Valami történt. – állapítja meg Jay is.

- Nagyon boldogok vagytok. – jegyzem meg én is, mert hát az én oldalam is fúrja a kíváncsiság. Erre egymásra néznek, Ty beleegyezõen bólint, de még a titok kiderülése elõtt behozzák az én kis kincsem, aki torkaszakadtából üvölt.

- Szia tücsök. – köszönök a picikémnek, és lassan lenyugszik, miután a kezemben tarthatom.  

- Mostantól nem fogjuk elvinni a kicsit. – mondja az ápolónõ, mire Jay-jel együtt boldogan nézünk rá.  – A doktor úr azt mondta, hogy elég jóknak látja, a szerveit, meg nem volt vele gond az elmúlt két napba, így önöknél maradhat, de még párnapra bent kell maradniuk. – mosolyog velünk együtt.

- Köszönjük szépen. – mondja Jay, míg én a picivel foglalkozom, majd az ápolónõ ki is megy.

- Jay, Ewe. – szólal meg Jay húga is, mire odafordulunk. - Babát várunk. – böki ki, mire nekem is körbe szalad a mosoly az arcomon, de Jaynek csupán csak az álla esik le, mire oldalba bököm, mert nem igazán uralkodik az arcberendezésén.  

- Gratulálunk. – veszem át a szót Jay helyett, ameddig feldolgozza a kapott infót.

- Ja, gratulálunk vagy mi a szösz. – megy oda, hogy megölelje õket, annak ellenére is, hogy jól láthatóan nem örül a hírnek. De kezdeti lépésnek ennyi is elég. Majd megbarátkozik a gondolattal.

~*~

8 évvel késõbb.

Éljük boldog mindennapjaink és vidáman nevelgetjük a gyerekeket, persze sok nézeteltéréssel együtt is, de mindent megoldunk. A kis Zach már nyolc éves, és már egy öcsikéje is született, aki csak két évvel jött késõbb, mint a bátyja. Nagyon jól elvannak, öröm rájuk nézni. Aztán még egy esküvõn is túl lehetünk, sosem hittem, hogy majd mi egyszer összeházasodunk, de a világ csupa véletlenbõl áll.

Minden idilli nyugalomban zajlik, Jay dolgozik, persze nem azt amit régen. Keresett egy komolyabb munkát, mert a sérülése miatt nem folytathatta a táncolást. Néha lejárunk még a próbákra, meg én még mindig nem hagytam abba, de már alig páran maradtak a csapatban, a legtöbben eltûntek, vagy csupán családot alapítottak. Persze minden évben rendezünk egy találkozót, amik mindig vidáman zajlanak, és persze nosztalgikusan.

- Megérkeztem! – hallom Jay kiáltását, ami azt jelenti, hogy végre hazajött. A legkisebb tapsifüles már szalad is az apjához „Apa!” felkiáltásokkal. Az megszólított személy fel is kapja, majd úgy lépked be hozzánk.

- Hogy vagy tücsök? Milyen volt az ovi? – kérdezi kedvesen, ahogy belépnek a konyhába, ahol Zacharinek segítek a leckéjében.

- Jó volt. Sokat játszottam. – rikkantja édesen, majd Jay hozzám is elérve csókot ad a számra, aztán leteszi a pöttömkét.

- Szia fiam. – simítja meg a másik fejét is.  

- Menjetek a nappaliba játszani. – küldöm el a gyerekeket szórakozni, mivel egész nap jól viselkedtek. Odalépek Jayhez, hogy átöleljem, amit viszonoz, és még egy csókkal gazdagodom is.

- Szeretlek kicsikém. – mosolyodik el.

- Mit tettél már megint? – kérdezem huncut mosollyal, amire rögtön elneveti magát.

- Elvettem egy olyan nõt, akit nagyon szeretek és boldog vagyok, hogy vele együtt alapíthattam meg a családomat. – vigyorogja, amire azonnal a mellkasára csapok, persze csak finoman.

- Piszok hízelgõ. – „köszönöm meg” a bókot, majd bemegyek a nappaliba, ahol leülök a kanapéra és figyelem, hogy a gyerekek ne törjenek össze semmit. Jay is követ, majd mellém huppanva magához ölel és jó ideig úgy maradunk.

Szeretem ezt az idilli, családi, meleg hangulatot, és úgy szeretem õket is.

LA FIN

- Jól vagyok, de aggódtam, hogy nem akarsz velem beszélni többet. – válaszolom, mire újabb csókot kapok ajándékba.

- Ne beszélj ilyen butaságokat. Csak egyszerûen szomorú voltam, hogy emiatt az egész miatt majdnem teljesen elveszítettelek a picivel együtt. De van itt valami. – teszi hozzá egy kisebb szünet után, majd a kanapéhoz húz, ahol leülünk, de valamiért én már megint az ölében kötök ki. Ennél jobb ülõhely ritkán akad.

- Történt valami? – kérdezem érdeklõdve, mikor vállon csókol.

- Délután voltam anyukádnál. – böki ki, mire csak elmosolyodom. Ugyan már, nem is ismeri anyámat. – És számon kértem tõle a dolgokat és akkor mondott nekem egy két dolgot.

- Most ugye csak viccelsz? – jó tréfának jó tréfa, de nem a legjobb.

- Nem. Tényleg voltam nála. – mondja, majd maga mellé ültet, és felállva a kabátjához megy, amibõl kivesz valamit, de passzolok, hogy mi lehet az.  - Ezt neked küldi. – nyújtja felém. Automatikusan elveszem a papírdarabot, de még nem nézem meg.

- Tényleg találkoztál vele? – kérdezem még egyszer. Kicsit túlontúl hihetetlen, de Jay nem húzna eddig egy átverést.– Kérdezte, hogy mi van velem? – kérdem hirtelen, mivel az elmúlt évek alatt elég sokszor eszembe jutott, hogy vajon gondol-e rám, de inkább hagytam a francba a dolgokat.

- Igen. Kérdezte, hogy hogy vagy. Mondtam neki, hogy terhes vagy. Azt üzeni, hogy gratulál, de szeretne meglátogatni. – bólintok – De azt mondtam, hogy elébb megbeszélem veled és majd szólunk neki, miként döntöttél. – ül le mellém, és a lábamat kezdi simogatni.

- Még nem tudom. – mondom, majd vetek egy pillantást a papírra, amirõl kiderül, hogy egy csekk. Értem… – Hálás vagyok neki, hogy egy kicsit eszébe jutottam, de még nem tudom, hogy kihevertem-e még azt, ami történt.

- Van még valami. – jegyzi meg, mire rá emelem a tekintetem.

- Mi lenne az? – kérdem kissé félénken. Ennyi meglepetés nem elég egy napra?

- A nõvéredet megölték. – Hogy mit csináltak? Hûl meg a vér az ereimben. – Amiatt a pénz miatt, amit tõlem lopott el. Elméletben a barátja volt, és õt le is tartóztatták. – meséli el a történteket, de hangját csak tompán érzékelem.

- Tudtam, hogy csak rosszat hoz mindenkinek a fejére. – jegyzem meg miután felfogtam a dolgokat. Ez annyira tipikus, mindig másokat rángatott bele a bajba, és mindig másoknak kellett belõle kihúzni, mivel még önmagára sem tudott vigyázni. Pedig hányszor szóltam neki, hogy ne játsszon a tûzzel…

- Sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen. – horgasztja le a fejét– Itt maradsz nálam? Készítettem finom vacsorát.

- Igen maradok. – mondom még mindig a gondolataimba mélyedve. A család hercegnõje már nincs többé… vajon… volt temetése? Vagy talán lesz? A szüleink tudnak róla?

- A kedvencedet készítettem. – vezet kézen fogva a konyhába, ahol leültet és elém teszi a kedvencem, hogy szedhessek amennyit kell, de valamiért nincs étvágyam. 

Szépen megvacsorázunk, csendesen, egy szó nélkül, mindketten azon gondolkodunk, hogy mit is kéne mondani a másiknak. Fura egy szituáció… de mégis kellemes. Örülök, hogy nem vagyok egyedül, hogy van mellette valaki. Miután befejeztük az evést, felállok, hogy elmosogassak, de Jay szépen elhesseget. Na, ha ezt így fogja folytatni, akkor kilököm az ablakon… Így durcizok még egy jó ideig, és a hátam alsó részét nyomkodom.  Amit persze, hogy észrevesz.

-Valami baj van? – kérdi kicsit aggódva.

-Persze. Inkább mosogass, addig sem rám figyelsz. – kuncogok, és integetek neki, hogy kiválasszak estére valami filmet a másik szobában. De ahogy meglátom, hogy mekkora egy kupleráj van… azonnal elkezdek pakolászni., de örömöm nem lehet teljes, mivel a kis izgõ-mozgó gizmó a pocakomban nem  marad nyugton.  Folyton meg kell állnom, mert elkezdek fájni, majd kis idõ múlva elmúlik, és én, mintha mi sem történt volna még a helyére teszek pár dolgot. Mire Jay végez a mosogatással már sokkal jobb állapotban van a szoba, és a filmet is kiválasztottam.

-Te sosem bírsz magaddal? – kérdi szemöldökét felhúzva, ahogy végigpillant a szobában. – Ahelyett, hogy pihennél…

-Nem vagyok halálos beteg, és nem bírtam megállni. – mosolygok bocsánatkérõen, minden bûntudat nélkül.

Elkezdünk nézni valami Oscar-díjas akció filmet, de a fájásaim rendszeresen visszatérnek, méghozzá egyre gyakrabban, és ez sajna nem kerüli el Jay figyelmét.

-Jól vagy? Ne menjünk el az orvoshoz? – kérdi aggódva, miközben a hátam simogatja.

- Persze, hogy jól vagyok, ez teljesen normális, különben is van még pár hét a babáig. – nyugtatom, de nem nagyon jött össze, szóval csak lemondóan sóhajtok. Alig várom, hogy újra normális emberként kezeljenek. Már kezdek megõrülni… - Kimegyek csinálni pattogatott kukoricát. – nyomok puszit az arcára, és az üres tálat felvéve kislisszanok a konyhába, mielõtt tiltakozhatna.
Ám a legnagyobb meglepetés akkor ér, mikor a felsõ polcokon keresem a popcornt. A legnagyobb megdöbbenésemre a magzatvíz elfolyt. De, de… az nem lehet! Még van vissza nem tudom, hány hét!

-Jay! – kiáltok neki idegesen, és egy másodperc múlva már meg is jelenik. – Elfolyt a magzatvizem. – tájékoztatom, miközben megpróbálok nyugodt maradni.

-De azt mondta,d hogy van vissza pár hét… - értetlenkedik.

-Hívj már egy nyamvadt taxit! – szorítom össze a fogaim és õ azonnal rohan a telefonért.

Pár perc múlva segít lemenni a lépcsõn a taxihoz, közben össze-vissza hadovál, hogy mit csináljak.

-Lélegezz nagyokat, és fújd ki. –próbál segíteni, na meg azzal is, hogy megmutatja hogyan kéne csinálnom.

-Tudom hogyan kell! – állítom le, mikor beszállunk a taxiba, ahol végig fogja a kezem, én meg szorítom az övét. – Könyörgöm, érjünk már oda. – fújom ki a levegõt.

-Mindjárt ott vagyunk, nyugi. – simogatja meg a hátam. 

- Jay végre. – könnyebbülök meg hallom és rögtön át is ölelem.  

- Mi történt? – vajon mi? Idióta…

- Már vagy harmincszor próbáltunk hívni, de nem reagáltál semmire arról nem is beszélve, hogy már délután két óra van. – magyarázza húga, miközben én nem vagyok hajlandó elengedni.

- Bocsánat, csak egy kicsit elaludtam. – kér elnézést és még egy puszit is kapok. Rendben, ennyivel most megelégszek, de ha még egyszer rám hozza a frászt, akkor megnézheti magát.

- Ennyire nem sûrûn szoktál aludni. Történt valami? - kérdezi Sissy. Mondjuk erre én is kíváncsi lennék… Jay nem szokott így elaludni, de Jay csak a fejét rázza.

- Nincs semmi baj. Nyugodjatok meg, csak elaludtam. – nyugtat minket, és nem sokkal késõbb Ty elviszi Sissyt a próbára én emg ottmaradok Jay-jel, aki leültet a kanapéra.

- Jól vagy? – kérdezi az arcomat simogatva.

- Csak féltem, hogy esetleg megint eltûnsz. – nézek aggódva a szemeibe.

- Soha nem fogok már elmenni, csak nem tudtam az éjszaka nagyon aludni én mostanra aludtam el. – magyarázkodik.

- Tudom. – mormogom, és neki dõlök, és élvezem a simogatást.

 - Elmegyünk a próbára?

- És ha be akarnak állítani? – emelem rá a tekintetem.

- Az ölemben ülsz és akkor nem mozdíthatnak el. - mosolyodik el ellenállhatatlanul. - Mondhatni, hogy én leszek a kisszéked, amire ülnöd kell. – erre elkuncogok és szinte azonnal beleegyezek a dologba.

Minden tökéletes megy, mintha minden visszaállt volna a régire, egyszerûen mindent elfelejtek, bár igaz, hogy csak egy röpke pillanatra. Ugyanúgy sétálunk és nevetünk az utcán, ahogyan régen is tettük.

-Kicsim, Mi történt az édesanyáddal, hogy nem akarsz róla beszélni? - kérdezi meg megint. - jól van? Vagy esetleg nem úgy sikerült a mûtét? – kissé ijedten és zavartan nézek rá. Annyira, annyira reméltem, hogy erre nem kell majd válaszolnom, de hát a kényes kérdéseket sosem lehet elkerülni.

-Ez… ez egy hosszú történet… - nézek félre – nem érne rá máskor? – miért kell mindig megkérdeznie…

-Sajnálom, de nem. – áll meg, és gyengéden visszahúz a kezemnél fogva. – Ha valami történt azt szeretném tudni. – hallgatok még egy kicsit majd nagy levegõt véve ráemelem a tekintetem, hiszen ami nem öl meg az erõsít.

- Anyukámnak nem volt mûtéte… - elõször semmi, majd Jay arcvonásai döbbenetbe váltanak.

- Ezt hogy érted? Már nem tudtak segíteni rajta vagy mi?

- Nem… .- táncikálok kicsit és a kezem nyomogatom, miközben azon gondolkodom, hogyan is közölhetném vele. – Am… izé… ömm… - sóhajtva beletúrok a hajamba. – Anyunak nem volt szüksége mûtétre… nem volt beteg. – nyögöm ki végre halkan, de még így sem tudok Jayre nézni.

- Mi az, hogy nem volt beteg? Akkor mégis mire ment el a pénz? – egyre kellemetlenebbül érzem magam, és ha ez lehetséges, akkor még halkabban válaszolok.

- A nõvérem és a pasija lelépett vele… de ezt én is úgy tudtam meg, hogy be akartam menni anyuhoz a kórházban és ott derült ki, hogy soha nem is volt bent… - magyarázkodok, bár nem tudom, hogy minek, szóval inkább elhallgatok, és várok. Ám hiába várok, Jay nem válaszol. – Jay? – pillantok fel félve.

- Kérlek, mondd, hogy ez csak vicc. – arca teljesen ledöbbent, mint akit körülbelül pofon vágtak. Kétségbeesve simítok arcára.

- Én is annyira szeretném ha az lenne. – vékonyodik el a hangom, de elkapja a tenyerem, hogy eltolja arcától.

- Ne haragudj, de nekem most… levegõre van szükségem. – néz a földre és már fordul is meg. Tétován lépek felé még párat, de végül belátom, hogy ezt tényleg egyedül kell megemésztenie.

- Jay, kérlek, vigyázz magadra! Meg semmi hülyeséget ne csinálj… és, és… vedd fel a telefont, ha hívlak! – aggódok érte, hiszen olyan sok mindenben megváltozott és fogalmam sincs, hogy mit fog most tenni.  Remélem tényleg csak gondolkodni fog…

Mivel nem tudom, hogy mit is kéne most csinálnom,mert próbára így nem fogok menni, mert a végén lerágnám az összes körmöm z idegeskedésben és még a többiek is aggódnának… Istenem… remélem nem ez lesz vége a kapcsolatunknak…
Hazamegyek ahol összepakolom a cuccom kicsit, fõzök, mosok, idegbajt kapok. Aztán pár óra múlva, mikor már úgy gondolom, hogy eleget szellõztethette a fejét felhívom. Elõször azt hiszem, hogy nem akarja felvenni, de szerencsére tévedek.

-Jay! Jól vagy? Minden rendben?

- Szia, persze – bár a hangja nem ezt árulja el. – Átjössz az este, beszélnünk kéne.

- Persze. – válaszolom kicsit meglepve, de legalább beszél velem. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy ezek után soha többé nem áll szóba velem.
Pillanatok alatt összeszedek pár szükséges holmit, bedobom a táskámba és már megyek is, de még hagyok egy üzenetet Tynak, hogy késõn érek haza, vagy talán nem is jövök haza, mert Jaynél leszek, szóval ne aggodalmaskodjon. 

- Szia Jay. – simítja meg Jay hátát, mire a megszólított mosolyogva ránéz.

- Szia hugi. – öleli meg és ad puszit a fejére. – Jól vagy? – engedi el, mikor Ty megjelenik és magához öleli.

- Persze. Remélem ti is jól vagytok. – néz ránk, mire csak mosolyogni tudok.

- Igen jól vagyunk. – bólint Jay, de megfogom a kezét.

- Gyere. – mondom és egy jobb ötlettõl vezérelve elkezdem húzni. Mikor elértem körülbelül középre, megkocogtatom a poharat, de csak a társaság felének, a régi tagok figyelmét sikerült magamra vonnom, a többiek le se szarnak. Kezdek bepöcceni, de szerencsére Ty gyorsan lép, mielõtt elkezdem a szokásos osztásaim.

- Emberek ide figyeljetek! – kiáltja el magát, mire azok is felénk fordulnak, akik a fülükön ültek.

- Köszönöm Ty. – mosolyodok el, majd Jayre nézek, végül a tömegre. – Egy bejelenti valóm lenne. Tudjátok a történteket, miután Jay elment, hogy terhes lettem és tudom, hogy mindenki tudja, hogy Jay-é a gyerek. Azt is tudjátok, hogy Ty eljegyzett, de most ezúton jelentem be nektek, hogy felbontottuk az eljegyzést, mert Ty is megtalálta az igaz szerelmét és én is. – egy kis szünetet tartok– Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy mivel itt van a gyerekem biológiai apja és nekem õ az igazi, újra megpróbálom vele és remélem ezúttal soha többet nem fog szó nélkül eltûnni. – teszek egy enyhe, de még mindig neheztelõ célzást halkabban Jaynek, de meglepetésemre nem reagál. Ez fura… a többiek már réges rég éljeneznek, tapsikolnak, ugrabugrálnak, õ meg csak áll mint a cövek. Még a gratulációkat sem fogadja. Elkezdem aggódva szólongatni, de semmi, ekkor már a többiek is csatlakoznak, de az sem oszt vagy szoroz a helyzeten. A nagy aggódásban már azon vagyok, hogy valami orvost hívjak, de Jay húga sikeresen megoldja a helyzetet egy pohár víz tartalmával. Jay pislogva magához tér, mire hatalmas kõ esik le a szívemrõl. A szívrohamot hozta rám.

- Na végre hogy magadhoz tértél. – teszi csípõre a kezét a testvére – A szívrohamot hozod itt az emberekre, hogy nem reagálsz semmire.

- Bocsánat. – törli meg Jay az arcát, majd hozzám sétál.  – Tényleg megpróbálod velem? – kérdez, mire kezem a mellkasára teszem, õ az övét meg a derekamra.

- Igen. Szeretném, ha együtt lennénk és a kicsikénk velünk nõne fel. – ha kell akkor még elismétlem párszor, hogy felfogja.

- Soha többet nem foglak titeket elhagyni ígérem. – hatódik meg és ajkaimra tapad. Milyen régen is csókolt meg! Még mindig nem hiszem el, hogy itt van, félek, hogy ez csak egy álom… mennyivel másabb így minden, most, hogy visszatért és mennyivel boldogabbnak érzem magam. Körülöttünk is mindenki vidáman ujjong és tapsikol, csak még hangosabbra állítva a boldogságtól repdesõ szívem zaját.  

- Szeretlek. – mondja, mikor sikerül elválnunk egymástól.  

- Én is szeretlek. – suttogom, majd hozzábújok, aztán pedig sorban fogadjuk a többiek gratulációit. Hihetetlen, hogy mennyien jöttek el, már vagy öt perce pusziszkodunk, fogunk kezet, köszöngetünk, és még azután is folytatjuk, mire a tömeg felszívódik. Miután végre elfogytak a gratulációk (nem azért, örülök én nekik, csak már kissé fáradt vagyok) Jay-jel leülünk a székre, hogy végeérhetetlennek tûnõ ölelgetésbe, simogatásba és pusziszkodásba kezdjünk.

- Ewe. – szólít, mire kérdõn rápislantok – Hozzám költöznél, még ma?

A kérdés kicsit meglepett mivel egyáltalán nem számítottam rá. Jó, én mondtam, hogy próbáljuk meg, de nem gondoltam volna, hogy máris ekkora léptekkel haladnánk. Hiszen… hiszen annyi idõt töltöttünk külön, mindketten átmentünk dolgokon és a régi közös életünk is romokban. Félek, ha mindent egy nap alatt igyekeznénk visszaállítani, akkor semmi sem épülne újjá.

-Jay, ezt te sem gondolod komolyan. – nézek a szemeibe, amikbõl árad a határozottság és az, hogy igenis, õ komolyan gondolja. – Már késõ van, lassan mindenki megy, én is fáradt vagyok, a szomszédok is alszanak… Az éj közepén hülyeség költözködni, meg nekem ez egy kicsit gyors. Még csak most jöttünk össze újból és máris költözzek hozzád…

- Értem. – szontyolodik kicsit el, majd újra felkapja a fejét- És ha csak nálam alszol?

- Nem, kérlek, ez nekem most tényleg gyors egy kicsit, de mondjuk… hétvégén nálad alhatok, addig meg találkozgatunk, visszaszokunk egymáshoz, jó? – pislantok rá mosolyogva és bár nem látszik felhõtlenül boldognak a kompromisszumtól, de azért belemegy.

Az emberek lassan szivárognak, de mi még mindig egymással foglalkozunk, egészen addig ameddig csak pár szervezõ meg Ty és Sisy és mi nem maradunk. Intek Jaynek, hogy menjünk mi is takarítani és így kevesebb, mint fél óra alatt teljesen készen vagyunk, bár mindenki olyan kitüntetett figyelemmel viseltet az irányomba, hogy már kezdek idegbajt kapni. Mikor már a partvist is kiszedték a kezembõl és felsöpörték helyettem a padlót Ty lép mellém mosolyogva, összekócolva a hajam.

-Majd szólj, ha indulhatunk. – lassan bólintok, de már innen látom, hogy Jaynek nem tetszik az egész. Remélem miután szétköltözünk Ty-jal utána már nem fog féltékenykedni. Odatipegek Jayhez, hogy még egy utolsó ölelést és csókot váltsak búcsúzóul.

- Meddig akarsz még vele egy házban élni?

- Nyugi, nem lesz köztünk már semmi, barátok vagyunk.

- A múltkor is ezt mondtad aztán a mennyasszonya lettél.

- Jay… - cirógatom meg az arcát. – Az teljesen más volt. Eltûntél, terhes lettem, össze voltam törve és nem volt biztos pont az életemben, csak õ.

- És a családod? Õk nem elég biztos pont? – kérdi kicsit mélabúsan, de beletörõdõen, hogy még nem vele leszek egy rövidke ideig egy fedél alatt.

- Tudod jól, hogy sosem ápoltam velük jó viszonyt.

- Tudom, de gondoltam, ha segítséget kérsz tõlük, akkor õk is segítenek neked, mint ahogy te édesanyádnak. Tényleg, jobban van már? – pislog rám érdeklõdve, mint aki elfelejtett valamit, de most hirtelen eszébe jutott.

- Ezt… ezt beszéljük meg máskor jó?- pillantok félre. – Ehhez már kicsit fáradt vagyok. Szóval ideje lenne indulni. Jó éjszakát, apuci. – kuncogom az utolsó szót az ajkaira, majd otthagyom Sissyvel én meg elmegyek Ty-jal.

Otthon Ty velem egy ágyban alszik, mint eddig, de mindenki marad a saját térfelén. Elõször ki akart költözni a kanapéra, de rászóltam, hogy ne legyen már hülye. Komolyan… az embereknek biztos csak azért van ennyi idegesítõ mozzanata amiért filmeken és sorozatokon nõttek fel, vagy nem tudom.  

Ty szokatlanul késõn ér haza és mikor megérkezik õ is teljesen máshogy viselkedik, pont mint én. De nem kérdezzük meg a másiktól, hogy mi történt, hiszen elõbb-utóbb úgyis kibökjük. Erre nem is kell sokat várni, mert a vacsora vége felé csak szerencsétlenül nézzük egymást, mint a tapasztalatlan tinik az elsõ randijukon. Hebegünk, sikertelenül témát terelünk hirtelen, kínos csendbe telepszünk az erõltetett poén után, zavartan játszunk az evõeszközzel. Majd egy hosszabb lélegzetvételû csend után mindketten egyszerre oldjuk fel az ajkainkat némán tartó zárakat. 

- Mondanom kell valamit. – hangzik egyszerre a két, hirtelen elszánt hang. Elõször kissé meglepetten majd mosolyogva nézünk a másikra és elõzékenyen, udvariasan kérjük a másikat, hogy folytassa, amit elkezdett. Újabb öt perces huzavona, de nem engedek ezért Ty kénytelen elkezdeni. Nem köntörfalaz, tudja, hogy azt utálom, ezért rögtön a lényegre tér. Elõször mindenért bocsánatot kér, majd kiböki, hogy lehet mégsem kéne összeházasodnunk, mert õ már nem olyan biztos magában. Azt is elárulja, hogy ma találkozott valakivel, aki ugyanolyan számára, mint nekem volt Jay. Látszik az arcán, hogy kijelentése után nagyon kellemetlenül érzi és szégyenli is magát, de hamar megnyugtatom, nem titkolt megkönnyebbüléssel, hogy én is pont ugyanerrõl ugyanezt akartam neki mondani. Szeretjük egymást, de… egyszerû, sima barátként mégis csak jobban megférünk egymás mellett.

De az este még más is történik. North és Kevin felhívnak, hogy bocsánatot kérjenek a viselkedésük miatt és, hogy igazat adjanak nekem, ami a barátságot illeti és még egy igencsak fontos szerepet is nekem adnak. Elkezdtek szervezni egy meglepetés, ,,Üdv újra itthon” bulit Jaynek és az én feladatom lesz, hogy elcsaljam õt a helyszínre. Egészen felvillanyozódok az ötlettõl és nem is kell sokáig gondolkodnom mielõtt igennel válaszolnék.

Másnap kipróbálom, hogy mûködik-e Jay régi száma és láss csodát, a telefon kicseng és szerencsére fel is veszi. Gyorsan lebeszélek vele egy találkozót a parkba és már indulok is.

- Szia. – köszön

- Szia Jay. – köszönök én is elõre mosolyogva az arcán amit vágni fog, mikor belép a partira. De… elõtte még van egy-két elintéznivaló.

- Hogy vagy? – kérdezi, és töretlen jókedvvel válaszolok.

- Teljesen jól. Lenne kedved egy helyre elkísérni? – kérdem, mire alaposan meglepõdik, amin én még jobban szórakozom. Mintha semmit se változott volna.

- Persze, de nem Ty megy veled?

- Most szeretném, ha te kísérnél el. – fogom meg a kezét, de nem szól érte semmit. Ty-jal mi már befejeztük, bár õ ezt még nem tudja, de majd mindent a maga idejében.  

Mikor már a kórházban vagyunk Jay még mindig próbálja kitalálni, hogy miért is, de nem töri meg a pillanatot. legalábbis ezt látom az arcán. Aztán mikor befejeztem az orvossal a csevejt, felé fordulok.

- Jay. – intek neki, hogy kövessen. Elindulunk és az egyik kórteremben lefekszem az ágyra, majd bekenik a hasam, majd a monitoron megjelenik a baba is.  

- Õ a fiad. – tájékoztatom, mire szemei könnyesek lesznek, de arcára mosoly ül.

- Szia Marc. – mondja halkan és közelebb lép, mire megfogom a kezét és rám néz – Köszönöm szépen.

- Hiszen te vagy az apukája. – mondom kedvesen, mire elfordul, hogy kicsit összeszedje magát. Még sosem láttam elérzékenyülni… nagyon furcsa… de megdobogtatja a szívem. a vizsgálat végeztével beszélek még pár szót a dokival, majd megyünk is.

- Köszönjük szépen. – köszönök és Jay elé állok mosolyogva. – Jól vagy? – kérdem, mire csak egy ölelést kapok.

- Köszönöm szépen. – susogja és nem akar elengedni, de nem is baj. Örülök, hogy kicsit újra közelebb kerültünk egymáshoz.

- Szívesen. – mondom kedvesen és a hátát simogatom. – De gyere, van még egy helyre el kell mennünk. – mondom titokzatosan, mire újra feltûnik arcán az értetlenkedés. Olyan jót szórakozom.

- Mégis hova?

- Ne kérdezõsködj, csak gyere. – fogom meg a kezét újból és már vonszolom is magam után és sec perc alatt a helyszínre is érünk.

- Ewe nem kéne szólnunk annak, aki itt lakik? – kérdi halkan, de válaszom helyett mindent elönt a fény és az egész csapat a régiek, a régi-újak és a legújabb tagok is egyként kiáltanak fel.

- Meglepetés! – harsogják.

- Nekem azt hiszem nem kéne itt lennem. – feszeng Jay és kezemet elengedve fordul meg és sétál ki az ajtón.

 -Jay! – kiáltok utána sietve és elkapom a karját, hogy megállásra kényszerítsem, ami nem igazán ált szándékában. – Mégis hova mész? Gyere vissza! – kezdem húzni, de nem enged és mivel erõsebb, mint én, így kényszeríteni sem tudom.