Erre nézek sivatag, arra nézek sivatag, hátam mögé nézek, SIVATAG!
-Hol cifra életben vagyok?! -üvöltöm megelégelve ezt a kurva Szaharát. - És miért pont ide kellett küldeniük engem?!
Nyugalom, valahogy biztos ki lehet jutni erről a rohadt meleg helyről, valahogy. Gonduljuk át mi is a helyzet. Itt állok a nagy büdös semmi közepén, a kulacsom már épp kifogyóban van,ja én meg épp meggyulladok, summa summarum tényleg KURVA JÓL ÉRZEM MAGAM!
-Mindegy. -gondolom magamban- Ha elindulok talán lesz annyi szerencsém, hogy még a -10 fokos éjszakai hideget egy falu, ne adj isten, egy város fogadójában tölthessem.
Körbenézek melyik irány lenne a számomra megfelelő. Előre-hátra sivatag, jobbra-balra dűnék, hmm komoly dilemma.
Végül keletnek fordulok, hogy ha még az éj beállta előtt nem találok alvóalkalmatosságot legalább a hideg gyorsabban érjen el és fagyassza belém azt a maradék életet is.
Fáradt vagyok, lassan haladok. A nap minduntalan elém veti egyre hosszabbodó árnyékomat, ami jelzi, hogy mindjárt beköszönt a sötétség. Ergo kurva gyorsan találnom kéne valami életképződményt! Egyszer csak egy oázist pillantok meg a távolban.
-Juhhé! - kiáltom és gyorsan abba az irányba kezdek el megkönnyebbülve rohanni. Futok, futok, FUTOK, de az oázis még mindig nem akar közeledni. Rájöttem...délibáb.
-Nagyszerű! Köszönöm, hogy életem utolsó perceiben is szivatgatsz! -kiáltom bele a nagyvilágba.
A délibáb eltűnt és rádöbbenek, hogy a Nap is lebukott a dűnék mögött. Most már tényleg nem tudom, hogy mihez kezdjek. Próbálok megnyugodni, de nem sikerül. Lélekszakadva nézek körbe és rohanok, mert már érzem a híres sivatagi éjszakát a bőrömön.
Egy kis idő múlva a hátam mögé nézek és látom, hogy körbe körbe járkálok.
-Bazdmeg! -üvöltöm sakál módjára, kimelegedve, aminek örülnöm kéne, hisz legalább ez melegítene a kellemes éjszakában.
Érdekes, eddig azért panaszkodtam, teljes joggal, hogy mennyire elviselhetetlenül meleg itt minden. Most meg az a problémám, hogy itt fagyok meg az isten háta mögötti, stabil időjárást magáénak nem mondható helyen. Mindent egybe véve UTÁLOM a Szaharát!
Összeesem a fáradtságtól. Hiába minden erőm elhagyott. Lassan elfogadom, hogy itt fog utolérni a végzetem. Elájulok.
Az ablakon beszökik a napfény és persze, hogy engem talál meg elsőként, magamhoz térek. Egy ágyban fekszem. EGY ÁGYBAN FEKSZEM! Hirtelen felülök, fáj mindenem, mintha épp most tapostak volna meg, élvezettel. Körbenézek. Szerény berendezésű szobában vagyok. Jórészt kardokat, de pisztolyokat is látok lógni a falon, meg valami fura porszerű anyagot az asztalon. Az asztal, ahonnan is egy félig megrágott szendvics maradéka vigyorog a képembe, válaszul mohón rávetem magam és elkezdem falni. Silány kaja, de ez van. Ez jutott. Már épp befejeztem volna, mikoris az utolsó falatnál nyílik az ajtó és belép rajta egy férfi.
Két kardján, amit az oldalán hord, a fény játszik. Bőr karvédői a könyökéig szaladnak. Lábán saru, nadrágként pedig sima fehér nadrágot visel. Felsője egy ujjatlan mellény. Hátán és széles vállán fehér lepel lengedezik. Fejét ugyancsak ez a textília borítja be, de nem tudja elrejteni a ki-kikandikáló barna haját. Mélyzöld szemei tapasztalatot és intelligenciát sugároznak.
Amikkel most épp engem és, valószínűleg, az ő szendvicsével teli szájamat pásztázza. Észreveszem magam és próbálom oldani a feszültséget, persze miután lenyeltem e falatot:
-Üdv, maga volt az, aki idehozatott engem? -próbálkozom.
De ő csak néz, néz és még mindig néz. Kezdem rosszul érezni magamat. A szemei mintha átlátnának rajtam. Ettől frászt kapok. Mintha látná a valódi szándékaimat. De hogy? Senki nem tudhatja meg, hogy ki vagyok és mit keresek itt. Mielőtt végleg megőrülnék észreveszem, hogy egy tálcát tart a kezében, amin egy jókora kancsó víz és valamivel gusztusosabb étkek sorakoznak fel, mint az előbb elfogyasztott szendvics. Látom, hogy mosolyog. Nem is, már kajánul vigyorog. Végül elejti a tálcát és kétrét görnyedve le kezd szakadni a röhögéstől.
-Valami baj van? –kérdezem, és óvatosan közeledem vizes padlón és az összetört kancsó szilánkjai között. Figyelek. Miközben röhög megpillantok egy jelet a vállán. Ismerősnek tűnik, de nem tudom honnan.
Mikor lenyugszik, összeszedi magát és feltápászkodik. Rám néz és látom, hogy komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne törjön ki újra. Szemeiből apró könnycseppek jelzik, hogy az iménti hahotázása tényleg a szívéből jött.
-Bocs, semmi csak olyan régen nem láttam senkit ilyen hülyén kinézni. –mondta. A reszelős hangjából nem néztem 25 –nél többnek.
-Méghogy hülyén? Elvégre nem te voltál az, aki éppen az előbb fetrengett úgy, mint aki szömörcét kapott?! –fakadok ki, mert nem értem mi kivetni való volt rajtam. Bár sejtem, hogy festhettem a száraz kajájával teli pofámmal, mint valami utcaszéli csöves, de akkor is!
-Igenis hülyén. Nézz magadra, itt állsz egy szál gatyában, kiéhezve és mocskosan, akár egy csöves.
-Hogy mondtad, mégis mi a jó francot képzelsz magadról?! Nem is ismersz! –kiabálom idegesen. Egyre jobban kezdem megutálni ezt az egészet. Nem elég az, hogy egy ilyen helyre küldtek, még pont egy ilyen utolsó tahóval kell összehoznia a sorsnak?
-Nyugodj már le, pajtás. –mondja védekezően- Csak ugrattalak. Sajnálom de nem tudtam ezt a nagyszerű lehetőséget kihagyni.
-Ooo –mondom elpirulva- Értem. Elnézést, csak annyira nem szoktam meg az itteni klímát.
A francba! Már megint olyanokat kotyogok ki, amiket nem lenne szabad! Gyorsan valami elterelést:
-Amúgy szép kis arzenálod van, gondolom valamiféle kereskedő vagy ilyesmi lehetsz. –hadarom reménykedve, hátha el tudom terelni a figyelmét az iménti hibámról.
Zöld szemei, amik előbb élesen megvillantak hirtelen elsötétülve tűnnek mély sóhajtása közben.
-Igen valami olyasféle. –mondja, de érzem, hogy valami nem stimmel.
-És mióta űzöd a szakmádat? –folytatom
-Már kisgyerekkorom óta. A családom… elhagyott és egy csoport talált rám, akik felneveltek. Ott tanultam meg, hogyan lehet könnyen pénzhez jutni. Az útjaink során különféle emberekkel találkoztunk. Voltak köztük művészek, harcosok és mesterek is. Mindenkitől tanultam valamit. Megtanultam értékelni az élet szépségeit, megtanultam vívni, lőni sőt, még bombát is tudok készíteni. –meséli, tehát valamennyire megnyugszom. De még mindig gyanús nekem itt valami.
-Szóval ez volt az a furcsa por, amit láttam. Egyszerű sivatagi por tűnt, de most ha jobban megnézem tényleg látom, hogy mennyi nátrium darabka csillog a porszemek között.
-Valóban? Érdekes, hogy mennyire értesz a bombákhoz. –mondja élesen, és megint csak a saját hülyeségemnek köszönhetem, hogy a lebukás felé sodródok.
-(gyorsan találj ki valamit! )Csak azért tudom, mert apám rendőr volt és gyakran kísértem el a kapitányságra, ahol Greg, a helyi tűzszerészparancsnok, mindig engedte, hogy nézzem, miből is állnak az elkobzott fegyverek, amik közt bombák is voltak.
-Tényleg? –mondja érdeklődve, de újra érzem azt a röntgen-szerű érzést, amit a szemeiből áraszt.
-Ig-igen. –mondom elcsukló hangon és érzem, hogy egyre jobban elsápadok.
-Milyen hűvös van itt. Te nem érzed? Pedig lent épp a lobogó tűz fölött fő a leves. –mondja meglepetten és borzongva dörzsölgeti a karját.
Az erőm. Úgy tűnik a pánikom ezt hozza ki belőle. Gyorsan megpróbálok megnyugodni így hamar visszatér az ismerős meleg.
-Leves? –érdeklődöm
-Jaj bocs tényleg, elfelejtettem, rég ehettél semmit, ezért is hoztam fel némi kaját, hogy ha majd felébredsz rögtön tudj pótolni valamennyit az elvesztett energiádból. De mikor megláttalak… -mondja és újra kiül azaz ismerős gúnyos vigyor, ami azelőtt költözött az arcára , mielőtt hanyatt vágta magát a nevetéstől.
-Már szégyellem, hogy ilyen pózban kellett rám találnod. –mondom fülig elvörösödve.
-Ugyan hagyd már! Legalább szereztél nekem egy jó napot. –vallja be boldogan.
Hallom, hogy gyomrom most tudta meg, hogy kaja van a közelben. Válaszul vad korgásba kezdett. Ő halkan köhintett, amivel ”finoman” rejteni próbálja fel-felbukkanó nevetőgörcsét. Mielőtt bekövetkezne, ami az előbb gyorsan folytatja:
-Na, ha lassan szíveskednél felöltözni, lemehetnénk és ebédelhetnénk végre.
-Rendben egy perc. –mondom. Ő kimegy, én meg felöltözöm. Magamra veszem a felsőmet és a vállamra terítem a köpönyegem.
Lent tényleg rotyogó fazékban fő a fenséges illatokat árasztó ebéd. Körülnézek. A tűzhely mellett, ami egy egyszerű ásó vájta gödör a sarokban, egy nagyobbacska asztal álldogál néhány székkel egyetemben. A szemközti szekrény polcain és az asztalon is könyvek sora rogyasztja meg a faszerkezeteket. Egy füstjét eregető gyertyát pillantok meg, ami arra utal, hogy itt az előbb még olvastak. A hozzám közelebbi sarokban egy ajtó vezet, gondolom a kamrába. Velem szemben van a bejárati ajtó, ami mellett egy ablak és annak testvére, amelyik a szekrény mellett van, szolgáltatnak némi fényt a kissé homályos szobába. A testvérablak alatt egy molyrágta pokrócra és egy kis liszteszsákra téved a tekintetem. Szóval itt töltötte az éjszakát. Erre a gondolatra elmosolyodom. Nem lehet rossz ember, aki így gondoskodik egy ismeretlenről. Tovább révedek és látom, hogy épp matat egy nagy kupac valami előtt. Aztán rájövök, hogy az egy teve és ő éppen azt eteti. Szóvá is teszem a megrökönyödésem:
-Egy teve? Bent a házban?
-Miért? Hol legyen? Kint, ahol bármelyik díjnyertes barom gondol egyet és ellopja? Nem, őt semmi pénzért nem tenném ki ilyen veszélynek. –mondja és hangjában erős határozottságot érzek
-Jó rendben. Bocs, csak számomra olyan szokatlan, hogy egy ilyen nagy állat egy fedél alatt van az emberekkel.
-Állat? Nem, ő több annál. Alimah egy személyiség, egy különleges teremtmény, akivel volt szerencsém találkozni.
-Ööö értem. –mondom mosolyogva. Érdekes, mint az állat, mint a gazdája.
-Akkor ebédelhetünk? –kérdezi, mire én csak heves fejbólintásokkal jelzem egyetértésem.
A leves maga volt a tökély, ezt szorító nadrágom is tanúsíthatja. Megköszönöm és megkérdezem:
-Ilyen remekül főzni is az utjaid során tanultál meg?
-Igen, de a javát inkább csak könyvekből meg úgy, hogy meg-megfigyeltem ki hogyan készíti.
-Bárhogy is, de ez volt a legfinomabb étel, amit valaha ettem.
-Örülök. Nemigen vannak vendégeim, így nem nagyon szoktam dicséretet kapni. De köszönöm.
-Ugyan inkább én tartozom hálával, hogy megmentettél közben nem is ismertél. Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Horaku Tetsuda vagyok. –mutatkozom be és nyújtom felé a kezem.
-Ridwan Malik, örvendek. –mondja és széles kezével megrázza a jobbomat.
Ismét egy reggel, és ismét abban a szobában kelek, ami nem az enyém. Hiányzik a régi szobám, hiányzik a családom. Nem akartam soha ezt az életet, még rémálmomban sem kívántam volna, de nem rég minden megváltozott. Megharaptak. Egy vérfarkas volt, és most már én is az vagyok. Távol mindentől, ami eddig fontos volt számomra, de félek, ha közel kerülök hozzájuk, és lehet, hogy a fenevadam megtámadja őket. Soha nem bocsátanám meg, ha miattam valami bajuk esne.
Épp becsukom a limo ajtaját, miután vezérem kiszáll. Utálom, hogy neki kell engedelmeskednem, de sajnos erősebb nálam, és nem tehetek mást, minthogy engedelmeskedek neki.
Testőre lettem, mivel a szörny bennem elég erős, és így a veszély helyzetben helyt tudok állni. Pedig én nem szeretek bántani senkit, még akkor sem ütök vissza, ha engem ütnek. Nem bírok fájdalmat okozni egy másik élőlénynek, de sajnos erről szörnyem másként vélekezik.
Már esteledik, épp a családomtól nem messze állok egy oszlop mögött, és figyelem a házat. Felvannak a lámpák kapcsolódva, így látom őket, ha elhaladnak az ablaknál. Ahányszor meglátom anyám törékeny testét, szívem fájdalmasan dobban. Mikor apám kint a ház előtt az ócska kocsit szereli, rögtön emlékek bombázzak elmémet, mikor még én is segítettem neki. Fáj, ha látom őket, de legalább látom őket, és érzem illatukat. Muszáj legalább ennyit, ha már nem érinthetem őket, nem beszélhetek hozzájuk.
Remegő lábakkal haladok egyre messzebb, nem szabad, hogy a szomszédok vagy akár ismerős észrevegyen. Jobb, ha azt hiszik eltűntem, meghaltam.
Már bőven sötét van, mikor az erdőben futok. Szeretem az erdő illatát, itt megnyugszok ráadásul futni is nagyon szeretek. Egy fura illatot érzek meg, ami hív, csalogat magához. Automatikusan lépdelek az illat felé. Félek, de nem érdekel. Kíváncsiságom nagyobb úr, csak meg ne bánjam.
Már az erdő sűrűjében vagyok, és az illat is erős, szinte megfogható.
A vad, csak mocorog bennem, mintha kiakarna törni, és ő akarná megtalálni az illat tulajdonosát.
Megállok, mikor egy alakot látok meg. Szemei sárgán világítanak a korom sötétben.
Testem nem mozdul, csak figyelem alakját, kitűnő látásomnak hála, a sötétben is látom alakját… arcát.
Egy férfi. Sokkal idősebb nálam, ezt már külseje alapján is megtudom állapítani. Hosszú fekete haja, vállára omlik. Arca hibátlan, szemei pedig… pedig, mintha belém látna, mintha lelkem minden apró titkát eltudná olvasni. Csak, ha egy nyitott könyv lennék számára. Magabiztosan áll előttem, és csak engem figyel. Semmi nem kerüli el figyelmét, a levelek zörgése sem, az éjjeli állatok zenéje sem. Az egész világon, mintha csak én és ő lennénk. Szeme megvillan, és az illata is megerősödik.
Biztosan nem ember… talán … talán ő is olyan, mint én, de az nem lehet hiszen nem érzek rajta más farkast. Nem szoktak egyedül járni a vérfarkasok. Ő még is egyedül van. Különleges, és erős ezt nagyon jól érzem.
Közeledik felém, és nem veszi le rólam tekintetét, agyam azt sugallja, hogy hátráljak mégsem tudok mozdulni. Meg áll előttem pár lépésre. Döbbenetet látom tekintetében, ahogy végig mér. A szörny bennem, mocorog, de nem akar elő bújni, csak egy kis erejét mutatja meg, amire a férfi is reagál.
Most már biztos, hogy egy farkas áll előttem. Egy kellemes, gyengéd szellő kell életre körülöttünk, ami táncra hívja hosszú, korom fekete haját.
- Ki vagy te? - töri meg a csendet mély, határozott hangja, amibe akaratlanul is beleremegek. Ez a hang, ez a megjelenés.
- Luke - válaszolom kicsit bizonytalanul. Bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy ki ő, és veszélyt jelent e számomra.
- Te egy farkas vagy!? - nem érzem hangjában, hogy biztos e benne. Némán bólintok, amire meglepettség suhan át arcán. Úgy viselkedik, mintha nem találkozott volna sok farkassal, pedig ő is az.
- Christian Noiret - szólal meg. Francia származású. Érzem, hogy szörnye nagyon mocorog benne, és nem tudom miért, remélem nem én váltottam ki belőle. Szeme még jobban felizzad. Felém lépdél, és két nagy lépéssel előttem terem, időm sincs hátrálni, és mintha nem is akarnék. Még is hátrálok, de egy akadály ütközik hátamnak. Sarokba szorultam, és mintha ez szörnyemnek tetszene, mert testem mélyében elégedetten felmorog. Nem értem mi folyik itt, de kezd zavarni. Soha nem viselkedett még így.
Egyben félek, de mégis akarom. Élvezem.
Mint egy éhes vad, aki becserkészte prédáját elmosolyodik, és megvillannak hegyes foga.
Közel hajol hozzám, hallom, hogy mellkasában dübörög szíve, és érzem leheletét. Zihál.
Nyakamhoz hajol, és mélyen levegőt szív testébe. Rám emeli sárgás barnás íriszét, amiben mérhetetlen vágyat látok. Soha senki nem nézett rám így, talán vezérem. Már csak egy finom ízt érzek meg ajkaimon.
Megcsókolt. Vadul, és kiéhezetten, mint aki több száz éve erre várt volna. Akaratlanul is engedek neki, nem is én inkább szörnyem. Kapálódzik a férfi érintéséért. Vadul marcangolja ajkaimat, és én nyögve hagyom neki. Nem merek mozdulni félek, ha egy hirtelen mozdulatot teszek itt fog széttépni.
Zihálva válik el tőlem, és hirtelen hátra is lép. Szemeiben ég a vágynak jelei. Én számhoz kapok, és érzem, hogy államon végig folyik valami nedves. Vér. Felsértette a számat.
Zihál, és közben engem néz. Én csak értetlenkedve tekintek vissza rá, és már most hiányzik közelsége. Már nem is tudom, hogy nekem hiányzik vagy szörnyemnek.
- Menekülj! - szól rám rekedtes hangon, amire nem moccanok, mintha nem is hallottam volna. Nem akar a testem mozdulni. Pedig, ha nem teszem itt fog helyben megdugni.
- Tünés! - szól rám idegesen, és végre észbe kapok. A fát kikerülve hátrálok, és lassan elfordítva testemet kezdek futni. Fákat, bokrokat kerülve. Futok. Menekülök. Pár perces futás után megállok, és visszafordulok, de csak a sötétséget látom. Semmi zaj. Nem jött utánam.
Mi volt ez az egész? Miért viselkedett így szörnyem? És ki ez a férfi?
Bevágódok a házba, ahol most élek. Akikkel együtt élek azok mind vérfarkasok. Félek tőlük, de nem mutathatom ki. Határozott mozdulatokkal lépek be.
- Mi ez a szag rajtad? - lép elém egy gorilla alkatú pasas. Frederik, német pasas. Rühellem.
Jobb, ha hazudok nem keverhetem magam bajba, sem a férfit.
- Egy farkas volt de elintéztem - válaszolom nyugodt hangon. Nem veheti észre, hogy hazudok. Az talán a vesztemet okozza, és felkutatnák Őt is. Nem vállalhatom a kockázatot. Nem akarom, hogy bántódása essen, miattam.
Ridegen felmorog, és felém közeledik, amire szörnyem belül tombol. Nem akarom még Frederiket sem bántani. Nem akarom, nem akarom.
- Frederik, hozzá ne merj nyúlni! - szólal meg vezérünk a lépcsőről. Kelletlenül hátra lép, és bólint. Még ő sem mer a vezérnek ellent mondani.
Máriusz a vezérünk. Elegáns, erős és jóképű. Magabiztos és kegyetlen senki nem mer ellent mondani neki.
Nyugodt léptekkel jön felénk. Ereje elnyomva. Egyszer látta a szörnyem erejét, és megtetszet neki, azóta a testőre vagyok. Frederiket, kikerülve lép elém. Végig mér, és a levegőbe szimatol. Ajkaimnál leledzik tekintetével.
- Véres vagy - suttogja kéjesen, és államat elkapva húzz magához közelebb. Nyelvével letakarítja ajkaimat, és szám körül. Belül szörnyem undorodva morog. Ebben az egyben egyet értünk: mindketten utáljuk Máriuszt. Még nem nyúlt hozzám úgy, de ami késik nem múlik. Akar tudom jól, és amit ő akar azt meg is fogja kapni. Kékes szemeivel vizslat, hogy hazudtam e. Próbálok semleges maradni, de nála nehéz.
Fülemhez hajol.
- Ha hazudsz megjárod - suttogja ördögi hangon, amire rögtön összerezzenek.
- Soha nem hazudnék neked - válaszolom behódolva. Elégedetten felmorran, és elenged.
- Holnap van egy kis dolgunk, te kísérsz el - mondja még mielőtt visszamenne szobájába. Én csak bólintok.
Frederik, undorodva végig néz rajtam, de azt magamra hagy. Szobámba indulok én is, és végig Ő rajta gondolkozok. Nem értem, hogy miért voltam ilyen vele. Miért vágyakozok utána, miért akarom újból látni?
Egész napomat Márkusszal töltöm. Klánokról klánokra járunk. Szövetséget köt mindenkivel, vagy épp behódolnak neki. Én, mint egy kis kutya pedig követem, és mögötte állok, ha bármi történne.
Mindenki azt hiszi rólam, hogy erős farkas vagyok, pedig ha tudnák, hogy mennyire félek tőlük. Márkusz, az egyetlen, aki nagyon jól tudja, hogy félek. Igaz eddig nem lehetett rám panasz, mert megvédtem.
De félek. Félek bántani másokat. Igaz, ha a családom veszélyben lenne értük még ölni is képes lennék szemrebbenés nélkül.
Késő délután érünk haza. Minden simán ment, mint mindig, ha Márkusz csinálja.
Gyorsan lefürdök, egy rövid nadrágnál, és egy pólónál maradok. Gyorsan bekapok egy két falatot, és irány a ház. A családom háza. Szinte soha nem hagyok ki egyetlen egy napot sem. Rengeteget jelent számomra, ha csak látom őket. Ráadásul addig is futok.
Este van mikor odaérek, de ilyenkor a legbiztonságosabb, kevesebb esély van rá, hogy valaki észrevesz..
Épp vacsoráznak az étkezőben szerencsére ott egy nagy ablak van, és így látom őket. Anyám nagyon jól tud főzni, imádtam a kajáit. Szívembe mardos a tudat, hogy soha többé nem fogom ízlelni azt az ízt.
Felsóhajtok. Soha nem fogom ezt elfogadni, hogy nem lehetek velük. Egy ismerős illatot hoz a szellő, és az irányába kapom tekintetemet. Két kutya rohan felém. Jóval mögöttük pedig egy férfi. Hosszú fekete hajú férfi. Ismét ő. Elkell innen tűnnöm. Késő megérezte illatomat. Rám emeli tekintetét.
Amint kiérünk az aukciós házból, gazdám megáll és megfordul. Egyből hátracsapom a füleimet, összeszűkítem a szemem és megsuhintom a farkam. Közelebb jön, mire mérgesen ráfújok. Ha közelebb jön, esküszöm elharapom a torkát, vagy kikarmolom a szemét. Nem engedem közelebb ennél. Csak hagyjon békén, jó úgy nekem.
- Ne félj! Én nem foglak bántani – közelebb jön, de mérgesen fújok és morgok rá, jelezve, nem vagyok barátságos hangulatban. Azt hiszem veszi az adást, mert távolabb lép, majd egy kocsihoz vezet.
Beültet, aztán ő is beül, beköt és elindulunk. Útközben a tájat figyelem és igyekszem minél távolabb húzódni tőle. Gyűlölöm az embereket, főleg akik nekokat tartanak. Ő sem szól, én sem szólok, hála égnek nem akar beszélgetni velem. Helyes, én sem igazán szeretnék. Nem tudom, meddig utazunk, de Tokió egy eddig ismeretlen részén járunk. Mindenhol nagy házak, meg néhány kisebb. Nem éppen az elit-negyed. Tehát annyira nem gazdag, de jómódú lehet, ha meg tudott venni.
Végül nagy sokára bekanyarodunk egy kapun és megállunk egy ház előtt. Kiszáll, majd kienged engem is és aztán minden tiltakozásom, vicsorgásom és fújásom ellenére hozzám lép és leveszi a nyakörvemet. Meglepetten pislogok rá. Még soha senki nem csinált ilyet. A gazdáim mindig rajtam hagyták a nyakörvet, amitől rossz érzésem volt. Most akár el is rohanhatnék, de úgy döntök, adok a gazdinak egy esélyt. Ezzel nem fog lekenyerezni, ez egy gesztus, de csapda is lehet. El akarja altatni a gyanúmat, hogy alkalmas pillanatban csapjon le rám. De nem fog menni haver! Annál én dörzsöltebb vagyok, ismerem a mocskos emberek minden trükkjét.
- Ha ketten vagyunk, felesleges úgy tartanom téged, mint egy állatot – hátrálni kezdek, de ő nem jön utánam, csak tovább beszél. - Én tisztelem a nekokat. Azt is tudom, hogy te félvér vagy, de engem ez nem érdekel. Te akkor is csodálatos vagy – elpirulok, amit ő mosollyal nyugtáz. Ostoba vagyok, a végén tényleg hiszek neki. - Gyere, megmutatom a szobádat – kérdően nézek rá. A szobámat? Ez jól van? - Ugye nem gondoltad, hogy az udvaron, vagy a pincében alszol? – kérdi, majd elindul, én pedig kicsivel később követem.
Óvatosan lépek be a házba, orrocskám azonnal mozogni kezd, szimatolok. Idegen szagok, idegen hely, idegen tárgyak. Körbenézek, majd gazdám után sietek. A konyhában találok rá. A pultnál áll és iszik. A pulton egy bögre tea gőzölög. Megfordul, és én hátrálok pár lépést. A folyamatos óvatosság és figyelem. Egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem.
- Kuro, ha szeretnél, a hűtőben van tej, a pulton tea. Nem tudtam, hogy melyiket szereted. Ha éhes vagy szólj, és csinálok valamit – hallom a hangját, mire rá pillantok, de utána tovább szaglászom és ismerkedem a lakással. - A te szobád balra a második – szólal meg ismét, mire azonnal a mondott helyiség felé veszem az irányt. Belépve elégedetten pillantok körül. Mindenhol puha párnák, szőnyegek, és még egy nagy bélelt, vesszőből font kosár is van a sarokban. Sokféle játékot is látok, labdákat, gumiegereket, puha plüssjátékokat. Gondolt mindenre. Igazán figyelmes. - Ha bármi nem tetszik, elvitetem, vagy kicseréltetem – mondja.
Rá pillantok, de csak egy pillanatra, majd folytatom a szoba felfedezését. Tényleg minden van itt, ami egy nekonak kell. Félvér létemre én is szeretem az ilyen dolgokat. Végigszimatolok mindent, kipróbálom a párnákat, és megállapítom, hogy megfelelőek. Színesek, puhák, kényelmesek. Utoljára a kosárkába mászok bele, ami a legjobb választás volt. Hatalmas, így kényelmesen elférek benne. Elhelyezkedek, forgolódom, majd lecsukom a szemem. Baromira fáradt vagyok már. Kimerültem és szükségem van az alvásra. Remélem a gazdám nem akar bejönni. Most jövök rá, hogy a nevét sem tudom. Nem igazán figyeltem, vagy nem mondta meg. Hamar elalszom. Éjszaka felébredek valamire, mintha valaki bejönne, mert ajtónyitódást, majd csukódást hallok, füleimet hegyezem, de nem jön be senki sem. Így végül tényleg elalszom.
~*~
Mikor felébredek már betűz a nap. Reggel van, én pedig hunyorogva nyitom ki a szemem és nézek körül. A szobában vagyok, ahol este lefeküdtem, tehát nem álom volt a gyönyörű szoba. Lassan felkelek és a gyomrom hatalmasat kordul. Felkelek és halkan az ajtóhoz lopózom, majd kinyitom az ajtót és kikukkantok a folyosóra. Sehol senki, én pedig fellélegzem. Ezek szerint gazdám még vagy alszik, vagy már elment. Nem, a szaga itt van, érzem, hogy a házban van. Lassan óvakodom végig a folyosón, egészen a konyháig. A teám még ott van, de én inkább a hűtőhöz lépek és kiveszem a tejesdobozt. Keresek egy poharat és öntök bele magamnak. Aztán elkezdem iszogatni. Nagyon finom, aprót dorombolok is. Közben végigjárom a házat. A nappali igen szép, nem túl nagy, de van benne egy régi kandalló. Ennek örülök, remélem gazdám meg fogja engedni, hogy letelepedjek oda. Nem igazán bízom benne, de az, hogy van egy saját szobám, már jó pont. Csak el ne bízza magát. Épp a kandallót szemlélem, mikor meghallom a lépteit. Odakapom a fejem és meglátom, hogy az ajtóban áll.
-Jó reggelt, Kuro! – köszön rám.
-Jó reggelt… ööö… - mondom, de nem tudom hogy hívják.
-Iwamura Shuuhei. De a Shuuhei elég – segít ki.
-Shuuhei gazda – döntöm félre a fejem. Szép neve van, de nem közlöm vele. A gyomrom hatalmasat kordul, mire összehúzom magam és megremegek.
Elindul a konyha felé, én pedig némi bizalmatlan tekintettel követem. Vajon csalódni fogok benne? Mire kiérek, már érzem is, hogy nekem valami husikát csinál. Imádom a húst, így farkincám izgatott mozgásba kezd, és akaratlanul halk nyávogás hagyja el a számat. Shuuhei felém fordul és elmosolyodik. Leülök a földre és onnan nézem ténykedését, mert amikor elkezdi sütni a husit, nem tudok elszakadni attól az illattól. Túlságosan is finom. Amikor kész van, tányérokat vesz elő és megterít. De… az asztalra.
-Ahogy akarja – ok, legyünk jó cicák pár napig, míg rájövünk, hogy is állunk egymással.
Hajlandó vagyok asztalhoz ülni, de továbbra is bizalmatlan vagyok. Nem megyek közel hozzá. Ő közben tálal, de csak akkor vagyok hajlandó enni, miután ő nekikezd. Belekóstolok és el kell ismernem, remek szakács. Boldogan dorombolva tömöm magamba az ételt, és már épp végeznék, amikor halk füttyszót hallok. Odakapom a fejem és észreveszem, hogy apró madárka üldögél a konyha ablakában. Finom, szárnyas kis desszert. Megnyalom a szám, szemecském összeszűkül, és farkincám megremeg. Szeretek madarászgatni. Shuuhei nem szól semmit, sem azt, hogy menjek, sem azt, hogy maradjak. Az ösztöneimnek engedelmeskedve felállok és az ablakhoz lépek, ám a tollas csemege, amint meglát, kereket old. Én nem vagyok rest, kinyitom az ablakot is kiugrom a fűre. A madárka egy közeli fán pihen, elég magasan ahhoz, hogy ne tudjam elkapni. De nem elég magasan ahhoz, hogy ne másszak fel. A fához óvakodok, majd óvatosan elkezdek felmászni. Macskaügyességgel mászok felfelé, és már majdnem elérem a madarat, mikor az egy másik ágra röppen. Kicsit feljebb. Ám én se vagyok rest, mászok utána és hosszú hajsza után egy óvatlan pillanatban sikerül is elkapnom.
-Most megvagy, madárkám! – vigyorgom rá. A madár persze hevesen csipog. – Most megeszlek! De előbb…
Nem kéne lenéznem, én mégis megteszem. És rájövök, nem tudok lemenni. Túl magasan vagyok. A felmászás még csak ment, de a lefelé út már kissé nehezebb. Próbálok lemászni, de nem megy, nem merek. Félénk és kétségbeesett nyávogásba kezdek, és nem kell hozzá sok idő, hogy meghalljam Shuuhei hangját.
-Kuro! Hogy kerültél oda? – kérdi, mire lenézek és mérgesen összeszűkítem a szemem. Egyet találhatsz, nagyokos. – Várj, mindjárt lehozlak.
Remélem nem akar hozzám érni. Azt nem engedem neki. Ha hozzám mer érni. A madár még mindig ficánkol a kezemben, így jobb híján megcsemegézem, míg Shuuhei visszatér. Jobb, ha ezt nem látja. Neki is, meg nekem is.
Hostként dolgozva keresem a pénzem, így senki sem gondolná, hogy épp egy aukciós házba ülök és a nekokat figyelem. Igen, kérem, ez is én vagyok. Hatalmas szerencsém volt, hiszen egy közeli, és meglehetősen gazdag rokonom hárommillió jent hagyott rám. Úgy döntöttem, ebből kettőért végre beteljesítem régi vágyamat és beszerzek egy nekot.
A második kifejezetten felkelti a figyelmemet. A sok gazdag idióta nevet rajta, és a kikiáltó beszéde alapján úgy sejtem, nem az első aukciója a kicsikének. A neve Kuro. Szerintem csodaszép kis neko, egyetlen hibája, hogy egyik szeme le van takarva, gondolom elveszthette. Látszik rajta, hogy utálja a helyet és a helyzetet, amiben és ahol jelenleg van, és mire feleszmélek, más épp csak elég a pénzem, hogy megvegyem. Nem zavar, hiszen azért jöttem, hogy kétmillió jenért végre lehessen egy nekom.
Az aukció után egy külön szobába vezet az egyik őr. Nem sokkal utánam hozzák Kurot is. Ahogy meglát, bizalmatlanul méregetni kezd, így én is kapok az alkalmon és végignézek rajta. Tényleg csodálatos. Éjfekete a haja, a szeme, a fülei és a farka is, ez pedig tökéletes kontrasztot mutat hófehér bőrével. Testalkata kicsit sovány, tőlem alacsonyabb lehet. Mielőtt kérhetném az őröket, hogy bánjanak vele kicsit finomabban, megjelenik a ház vezetője. Magéhoz int és elmondja, hogy Kurora eddig rengeteg panasz volt. Valószínűleg én vagyok az utolsó gazdája, ha én is visszaviszem, agyonütik. Már eladhatatlan. De azért sok szerencsét kíván, én pedig kicsi cicámmal elindulok a parkoló felé.
Ahogy kiértünk a házból, megállok és hátranézek. Szemmel láthatóan ideges, fülei lelapulnak, farkincája izgatottan jár a levegőben, és ahogy közelebb lépek, fúj egyet.
- Ne félj. Én nem foglak bántani. - Szeretném lecsatolni a nyakörvét, de dühös, mégis riadt tekintettel és fújtatva hátrál, ezért felsóhajtok, és folytatom az utat az autóhoz. Ott beülünk, bekötöm a kis nekot, és elindulunk haza.
Otthon kiszállok, és kiengedem. Amikor beérünk az udvarra, minden tiltakozása ellenére közelebb képek hozzá és leveszem a nyakörvet. Értetlenül pillant rám.
- Ha ketten vagyunk, felesleges úgy tartanom téged, mint egy állatot. - Hagyom, hadd hátráljon, de tovább beszélek neki. - Én tisztelem a nekokat. Azt is tudom, hogy te félvér vagy, de engem ez nem érdekel. Te akkor is csodálatos vagy. - Mosolyogva figyelem, ahogy enyhe pír jelenik meg az arcán. - Gyere, megmutatom a szobádat. - Kérdő tekintettel mered rám. - Ugye nem gondoltad, hogy az udvaron, vagy a pincében alszol? - kérdezem, majd elindulok, de csak az ajtóban várom meg, itt viszont előre engedem, és hagyom egy kicsit, addig én a konyhába lépek és töltök magamnak egy pohár vizet.
- Kuro, ha szeretnél, a hűtőben van tej, a pulton tea. Nem tudtam, hogy melyiket szereted. Ha éhes vagy szólj, és csinálok valamit - kérem, majd figyelem, ahogy rám pillant, és tovább szaglássza a lakást. - A te szobád balra a második - szólok neki újra, mire felkapja a fejét és az említett helyiség felé veszi az irányt. Ahogy belép, én is elindulok felé, és figyelem reakcióit. A szobát telepakoltam a nekok által kedvelt cuccokkal, de arra nem gondoltam, hogy végül félvért hozok haza, ezért megint megszólítom. - Ha bármi nem tetszik, elvitetem, vagy kicseréltetem. - Rám kapja tekintetét, majd felfedezőútra indul új szobájában, én pedig a nappali ablakhoz lépek, és úgy döntök, ideje elszívnom egy szál cigit.
Már megint egy aukciós házban vagyok. Mint mindig, ha valamelyik gazdám megun, mert nem viselkedem jó állatka módjára és nem teszem azt, amit a gazdám akar. De én nem vagyok szobacica, nekem tér kell, nem is vagyok teljesen neko, csak félig. Végignézek a szobában levő nekokon. Sokuk fiatalabb még nálam is, nem tudom, minek akar valaki ennyire fiatal nekot és hogy ők miért kerültek ide. Nem is érdekel. Az sem, hogy kihez kerülök, úgyis pár hét, legfeljebb pár hónap alatt megint ide kerülök vissza. Mindig ide hoznak, mert ez Japán legnagyobb aukciós háza, ahol jó pénzért a gazdagok minden szart megkapnak. Hallom, ahogy az emberek már kinn sietnek, néha valaki benéz, hogy nem szökött-e meg valamelyik neko, de amúgy nem nagyon törődnek velünk. Számukra mi csak árucikkek vagyunk, nem számítunk élőlénynek sem, nemhogy embernek. Harmadrangú állampolgároknak sem néznek, csupán bútornak, csinos kiegészítőnek. Megnézem a számomat. A kettes. Hamar el fogok kelni, hiszen gyönyörű vagyok, vékony, izmos, formás. A többi neko fél, sokan sírnak, de engem nem érdekel. Négy év alatt már számtalanszor voltam itt, mióta anyám eladott egy bordélynak. Az egyik ember bejön és kiráncigálja az egyik kisfiút. Innen mindent hallani. A gyerek sír, könyörög, de a kikiáltó csak rúg belé egyet és kifelé taszítja. Két perccel később már el is kel, ahogy hallom, jó magas áron. Az ember pedig visszajön.
- Te jössz, Kuro! - veti oda, majd egy egy pórázt akaszt a nyakörvemre és kifelé kezd húzni.
Kivételesen hagyom, hadd legyen jó napja, de egyáltalán nem akarok új gazdához kerülni. Ha elég idős leszek, vagy inkább túl idős, úgyis agyonütnek, nem fognak velem többé foglalkozni. Feltaszigál a pódiumra, ahol azonnal lefog két háromajtós gorilla, nehogy kedvem támadjon elkószálni és meglógni. Morogni kezdek, füleimet hátracsapom és meglegyintem a farkam, mire kapok egy tacslit, hogy csillagokat látok.
- Jobban jársz, ha nyugton maradsz! - mondja az egyik ember.
- Hölgyeim és Uraim! - mondja a kikiáltó. - A következő cikk egy már ismerős neko lesz, úgyhogy kérem, fogadják szeretettel Kurot! - hallom a nevetést a közönség soraiból, ami még jobban felidegel. - A kikiáltási ár ötvenezer yen.
Ötven? Ez valami vicc?! Ennél én többet érek, bár mindenki tisztában van vele, hogy csak félvér vagyok, így eleve felét érem egy telivér nekonak. De az ötvenezer azért nevetségesen alacsony ár. Repkedni kezdenek az árak, és hamarosan már többszázezernél tartunk. Gyerünk emberek, húzzátok még el egy kicsit, légyszi!
- Másfél milliónál tartunk, hölgyeim és uraim! - mondja a kikiáltó. - Ajánl valaki többet?
- Két millió! - hallok egy igen fiatal hangot.
- Két milliót hallottam, ajánl valaki többet? Senki? Akkor kétmillió először, másodszor, harmadszor, és eladva az úrnak ott hátul kétmillió yenért! Gratulálok, uram!
Elrángatnak egy külön kis szobába, ahol hamarosan megjelenik az aukció vezetője és egy fiatal férfi. A férfit még nem láttam, talán ő lenne az új gazdám. Már csak egy ember fog le, egy másik a pórázamat fogja erősen, ne tudjak elszökni. Megnézem a férfit, aki talán valóban a gazdám lesz, ha már fizetett. Nagyon magas, csinos arcú, kisportolt egyén, tehát olyan, aki nem ijed meg könnyen. Arcát szőke, tépett haj keretezi, szemei sötétek, majdnem feketék. Mikor meglát, érdeklődve vizslat, de a főnök magához szólítja, majd valamit beszélnek, írnak. Ezután a pórázamat tartó behemót állat átadja neki a pórázamat.
- Nos, akkor végeztünk is, Iwamura-san - mondja a főnök. - Használja egészséggel a cicust. Viszontlátásra!
Fújok egyet, de nem akarok mindjárt rossz benyomást tenni rá, az ráér akkor is, ha már megszoktam a helyet. Utána sietek, de figyelek rá, hogy ne legyek hozzá túl közel. Nem tudom, hogy ki ez, hogy fog velem bánni, de az előző gazdáimat ismerve, nem sok jóban reménykedem.
