Megvártam, amíg édesapámék is helyet foglalnak, majd lassan leültem, tekintetem alázatosan a tányérra szegezve. Érdeklõdve, de mozdulatlan arccal nézem, ahogy az ifjú feláll, majd meghajolva köszöni meg, hogy egyáltalán még él. Kedvesnek tûnik, illedelmes, jól nevelt… bár megvan a hangjában az a karcos dac, amit az idegen katonákéban felfedeztem már egy ideje.

-          A nevem Theniyus Coralen – mondja, majd visszaül a helyére. Lassan beszállingóznak csendesen a szolgálók, minden nesz nélkül teszik elénk a letakart tálakat, rajtuk a kellemesen meleg, ízletes ételekkel. Megvárom, míg édesapám vesz egy falatot, azután én is belekezdek, illedelmesen a tányérra nézve, néha felpillantva a beszélgetõkre.

Milyen izgalmas… egy halvány mosoly futott át az arcomon, utána finom mozdulattal megtöröltem a szám sarkát, majd hagytam, hogy hozzák a halvány mentazöld, hideg desszertet. Apró mentalevelekkel volt díszítve, eperszemekkel. Milyen csodálatos…

Amikor végeztünk, megvárom, amíg édesapám is feláll, majd apró meghajlással köszöntem el, és Pela nyomában távoztam az ebédlõbõl. Épp a lépcsõn sétálunk felfelé, amikor a fülemet megütötte egy hang.

-          Várjon, kérem! – megtorpanok Pela megáll elõttem és fürkészõn néz az úrra, én pedig érdeklõdve pillantok az arcára. Feszes tartással hajol meg elõttem, majd felegyenesedve a szemembe néz. – Kérem, had tudjam meg a becses nevét…  

Felém nyújtja a kezét, én pedig némi habozás utána erõs tenyerébe csúsztatom az ujjaim. Hatalmas, érdes ujjai vannak, erõs kéz, de gyengéd kézfogás.

-          A nevem Phalene – mondom halkan, mire halvány csókot lehel a kézfejemre.

-          Örökké hálás leszek magának, hogy nem hagyott ott megfagyni a tó partján – néz a szemembe, arcán vidám mosollyal. Szemei láthatóan az arcomat pásztázzák, de gondolatai egy pillanatra elkalandoznak.

-          Nincs mit. Azt hiszem, Ön is megtette volna ugyanezt. Nem igaz? – kérdezem halkan, kissé talán színtelen hangon.

-          De igen – válaszolja, és nem mond mást. Finoman megsimítom ujjaimmal a kezemre simuló csillogó csipkeveretet, majd szõke tincseirõl elfordítom a tekintetem. Olyan kínos ez a csönd, mintha mondanunk kellene még valamit…

-          Örülök, hogy megismerhettem – mondom halkan, aztán hátat fordítok, és Pela nyomában visszatérek a szobámba. Halkan rovom a folyosókat a csendesen dúdolgató szobalány nyomában, majd besétálok a szobámba, mikor kitárja elõttem az ajtót…

-          Tehetek még valamit? – kérdezi becsukva az ajtót.

-          Nem, köszönöm. Aludni szeretnék.

-          Ahogy óhajtja – hajol meg, és nekiáll szétszedni a hajam és a ruhát.

***

Másnap reggel viszonylagosan késõn kelek, és meglepve takarok el egy ásítást. Nocsak… mennyit aludtam, mégis, milyen gyûröttnek érzem magam.

-          Jó reggelt, kisasszony – libben be Pela, hogy a fehér sötétítõfüggönyöket kíméletesen lassan elhúzta.

-          Jó reggelt – mosolyogtam rá, mikor elém tette a reggelit. Lassan falatozni kezdtem, miközben a lány mosolyogva csivitelt, mesélte a híreket, a pletykákat, de olyan ártatlan dolgokat, hogy ki mit csinált, semmi rosszindulat, semmi gonoszság…
Kikészítette a ruhámat, majd beültetett egy kád kellemesen langyos, illatos fürdõvízbe. Egy órán belül tisztán, átkenve és szárazan ültem a köntösömben az asztalka elõtt, és Pela a hajamat fésülte fel egy könnyû kontyba. Apró, kristályvirágdíszes hajtûkkel tûzte fel, és miután meghúzta a ruha fûzõjét, rám adta a könnyû fehér szaténruhát. Mintha pántnélküli lett volna, könnyedén fodrozódott a lábaim körül, de vállaimat, hogyne maradjanak szabadon, pihekönnyû, pókhálószerûen fonta körbe a vállaimat, bõ szabásának köszönhetõen picit lelógva keretezte a felkarjaim felsõ részét.

-          Most elmehetsz, köszönöm – mondtam, és felvettem egy fehér tollat.

-          Ahogy óhajtja, kisasszony – hajolt meg, és kiszökdécselt az ajtón. A fehér penna puha végével csiklandoztam meg az állam, és szavaimat, gondolataimat papírra vetettem, majd egy ezüstcirádás mappába tette, mintegy ismertetõ, napló gyanánt.

Halk nyávogásra kapom fel a tekintetem, és Alexander bukkan fel az ablakpárkányon, akaratosan nyávogva törleszkedett a kezem alá, tappancsocskájával belekutyagolva a tintatartómba, fekete nyomokat hagyva a fehér lakkozott bútoron és a tejfehér papíron.

-          Alexander! – szóltam rá, mire mintha felnevetett volna, megrázza a fejecskéjét, és foltokat hagyva mindenfelé szökdécselni kezdett. – Azonnal gyere ide! – szóltam rá, de felemelt farokkal kislisszolt az ajtón. Elkámpicsorodva néztem a félig megkezdett tintarajzra, ahol a pillangó szárnyán két mancsnyomocska virult. – Na te rosszaság – álltam fel és utána iramodtam.

Felemelem a szoknyám elejét, és sietve, suhanó léptekkel iramodtam a fekete bolyhos farkinca után, ami mint egy zászló lengedezett elõttem.

-          Na, hova lettél – siettem le az udvarra. Ciccegve kerestem, és lassan lépdelve a hûvös földön, hallgatva a dér ropogását a cipõm talpa alatt az istálló felé kerültem. Szeret ott, a meleg miatt.

-          Alex… Alexander, itt vagy? – léptem be, kezemmel még mindig a hatalmas kilincset szorongatva, kissé visszahõköltem Coralen pillantásától. Elfordultam és megpillantottam a macskámat. – Alexander, hát itt vagy! – sóhajtottam fel. Odaléptem és finoman a karomba simítottam. A lábacskáit már teljesen megtisztította a hó…

-          Üdv – hajtja meg magát finoman. Fehérben volt, valószínûleg kapott ruhák, haja és szemei érdekesen ragyogtak ki a szokatlan környezetbõl. – Alexandernek hívják?

-          Igen – biccentettem, magamhoz ölelve. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem, aztán arcomon halvány pír omlott szét.

-          Gondoltam, jobb segíteni, mint láb alatt lenni – mondta mosolyogva, én pedig bocsánatkérõen lehajtottam a fejem.

-          Igazán sajnálom, nem akartam udvariatlan lenni – mondtam arra utalva, hogy meggondolatlanul letegeztem.

-          Ugyan, tényleg – lepõdött meg, de én oldalra fordítottam lesunyt fejem. Hirtelen feltûnt, mekkora ez az istálló… És hogyhogy nincs itt egyetlen inas se?

-          Pompás mén – lépett a férfi oldalra az egyik karám elé, ahol Zana állt. Mikor meglátott, izgatottan felnyerített és fejét a tenyerem alá nyomta. Letettem Alexandert, és megcirógattam a ló fejét, homlokának döntve a homlokom.

-          Igen, csodálatos – mondtam halkan, a két sötét õszinte szembe mélyedve, majd mosolyogva cirógattam tovább a sörényét. – Õ Zana, édesapám ajándéka volt számomra. Vele… hoztuk be Önt – mondtam, egyik kezemet leengedve.

-          Amiért igazán hálás is vagyok – mosolygott, õ is megpaskolva a mén erõs nyakát. Zana vidáman felnyihogott, megrázta a fényes sörényét, orrát a tenyerem alá nyomva. Mosolyogva karoltam át a fejét, és lágy, óvatos mosollyal néztem Coralenre.

-          Ha nem veszi tolakodásnak… kérem me…

-          Kisasszony! – lépett be Pela. Szemei elkerekedtek egy pillanatra, aztán meghajolt, szõke fürtöcskéi a feje körül lebegtek. – Kisasszony, igazán nem illik itt lennie egymaga. Édesapja hivatja – hajolt meg ismét, én pedig halvány, sápadt mosollyal néztem egy pillanatra Coralen szemébe.

-          Uram – láttam, hogy az arca megfeszült, mondani akart valamit, de én ezt megelõzve felkaptam Alexandert, és kisiettem az istállóból.

-          Ejnye, kisasszony – nézett rám kajánkodva Pela, de értetlenül néztem rá. Nem értettem a vidám, huncut mosolyát.

Reggel felnyitottam a szemeimet, ahogy a függönyök halk suhogással nyíltak szét.

-          Jó reggelt, kisasszony – mondta kedves hangon a szobalány, és elém tette a reggelit. Felültem, ujjaim közé fogtam a porcukros, édes süteménykét.

-          Jó reggelt.

-          Csodálatos nap van ma, kisasszony. Mit tervez? – kérdezte a szõke, kékszemû szobalány, sürgölõdve. Lassan szaggattam kétfelé az ujjaimmal a vaníliás süteményt, és lassan elmajszolgattam.

-          Várunk mára látogatókat? – kérdeztem halkan.

-          Nem, kisasszony, senkit.

-          Köszönöm – gondolkodtam el, belekortyolva a tejbe. Ez esetben szerintem senkinek sem lenne ellenére, ha kilovagolnék. Zana lábába a végén görcs áll, ha ennyire ritkán megyünk ki.
Alexander felugrott az ágyamra és keservesen nyávogva kuncsorgott egy kis falatoznivalóért. Ujjam a fehér tejbe mártottam és elé tartottam. Érdes kis nyelvecskéjével lenyalogatta a tejecskét, és halvány mosollyal néztem, ahogy fekete fejecskéjét a tenyerembe nyomta.

-          A ruháját elõkészítettük – hajolt meg a lány, és elvitte a tálcát.

-          Köszönöm. Kérlek, készítsd elõ a lovagláshoz való öltözékem is – mondtam, miközben kiszálltam a puha tolldunyhák közül, majd a pipereasztalomhoz ültem.

-          Azonnal, kisasszony – mondtam és elõvette a ruhát, majd miközben felfrissítette, kibontottam a lágy fekete hajfonatomat és fésülködni kezdtem.

Az öltözködés és a mosakodás magában kész mûvészet. A hajam befonta és feltûzte a kislány, a fûzõmet megszorította, utána segített felvenni a nadrágot és az inget. Minden fehér volt, puha és kellemesen mentaillatú.

-          Köszönöm, Pela - biccentettem. A csuklómon igazgatta a buggyos ing mandzsettáját és a mellényemet, hogy pontosan feküdjön a derekamon. A nadrág a lábaimra simult, hogy a nyeregnél ne zavarjon, a fehér csizma puhán ölelte körbe a lábaimat, egészen a combjaimig.

-          Parancsára, kisasszony – csicseregte, és meghajolva kiment a szobából, elõkészíteni Zanát az útra.

Lefelé a lépcsõn találkoztam édesapámmal. Megálltam, oldalra álltam és meghajoltam elõtte.

-          Jó reggelt, apám – mondtam halkan.

-          Jó reggelt, Phalene. Hogy aludtál?

-          Tökéletesen, papa – egyenesedtem fel és aprón elmosolyodtam. Csak akkor hívhattam édesapámat papának, ha kettesben voltunk, bizalmas és rendkívül jólesõ titkuk volt ez. – Lovagolni indulok. Nem tartanál velem?

-          Sajnálom, de nem. Pár követet kell fogadnom. Legközelebb – fogta meg a kezem. Sajnálkozva mosolyodtam el és ismét meghajoltam.

-          Majd legközelebb, papa.

-          Jó szórakozást, Phalene – mondta mosolyogva, én pedig még egyszer meghajtottam magam, majd pedig lesiettem az istállókhoz.
Zana már felnyergelve toporzékolt az izgatottságtól, és fejét türelmetlenül nyomta a fejét a tenyerem alá.

-          Cssss, kicsim. Megyünk már – simogattam meg a fényes fekete szõrt, majd felpattantam a fekete rózsafa nyeregre, ujjaimmal finoman megsimítva az ezüst mintázatot rajta. – Gyí – suttogtam halkan, és vágtázni kezdtünk.

Több órán keresztül csak a tempó váltásával élveztem ki a friss, jeges levegõt, a zúzmarától csillogó fekete ágakat… milyen csodálatos ez az apró birodalom…

-          Sosem megyünk el innen – mondtam lágy hangon, és elõre dõlve megsimogattam Zana fényes, kékesfekete sörényét. Felnyihogott, és vidáman kapálta a lábaival a földet. Oldalra húztam a kantárszárat, és felmentem a Király-tóhoz. Csodálatos gleccsertõ, sötétkék tengerszem, mint egy hatalmas tintacsepp a hófehér hegycsúcsok között…

Levettem Zana szájából a gyeplõt és simogatva vezetni kezdtem, hogy megitassam, utána hazafelé szándékoztam venni az útirányt.

A sötét, mozdulatlan víztükör bugyborékolni kezdett, és mint egy víziszörny emelkedett ki egy bizarr valami a víz alól. Hörögve próbálta megvetni a lábát a laposra csiszolódott köveken, és de pár lépéssel a part elõtt összeesett. A derekát lassan mosta a fodrozódó víz, én pedig magamhoz térve a kezdeti meglepett ijedtségembõl mellé futottam. Belegázolta a vízbe, és a vállánál fogva óvatosan a partra vonszoltam. Mikor teljesen kihúztam a jéghideg vízbõl, feje a combjaimra került, és óvatosan kisimítottam a csapzott tincseket a férfi arcából. Milyen színpompás ruházat…

Köhögni kezdett, majd lassan és hunyorogva kinyitotta a szemeit.

-          Köszönöm, hogy segítettél – hörögte, de én lassan megrázom a fejem.

-          Nem segítettem. Magad úsztál partra. – mondtam, és kezeimet finoman a szíve fölé tettem. Fehér lángocskák kezdtek táncolni az ujjaimon és lassan simítottam végig a mellkasát, hogy a nem túl meleg tûzzel viszonylag kiszárítsam a ruházatát. – Nem hagyhatlak itt – mondtam halkan, apró mosollyal, és felemelve a fejét lassan felálltam. Egyk kezát átvetettem a vállamon és szuszogva felhúztam, mire ismét térdre esett és egy hatalmas adag víz omlott ki a száján. Amikor lihegve, remegõ kezekkel próbált felállni, átkaroltam a derekát és füttyentve egyet Zanának a hátára emeltem. Szerencsém volt, hogy nem hagyta el magát, ha eszméletlen lett volna, nem boldogultam volna. Megsimogattam Zana fejét, nyugtatva öleltem át a fejét, majd visszatettem a szájába a gyeplõt.

-          Gyere kicsim… cssss… - mentem mellé, egyik kezemet a férfi lábán tartva, hogy visszafoghassam, ha leesne, másikkal a kantárt markoltam. Lassan haladtunk, óvatosan véve az akadályokat, tekintettel a sérültre, aki csendesen kornyadozott a nyeregben.

Tovább tartott az út, mint terveztem, de figyeltem a férfira, aki nem mindig volt magánál, legalábbis úgy tûnt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre befordultunk a kapun és pár szolga rohant felénk.

-          Kisasszony! Olyan sokáig volt el, édesapja már aggódott ön miatt!

-          Segítsenek! – szóltam rájuk, mire leemelték a férfit. – Viseljenek rá gondot.

-          Parancsára, kisasszony – hajbókoltak, és gondoskodással elvitték a talált urat a gyengélkedõre. Halkan sóhajtottam és bevezettem Zanát az istállóba, kivettem a szájából a kényelmetlen gyeplõt, majd megsimogatva átadtam az istállómesternek.

***

A vacsorához készülõdtünk, Pela a hófehér fûzõt szorította meg a derekamon. Homorú háttal, lehajtott fejjel tûrtem, aztán felemelt kezekkel, lehunyt szemekkel élveztem ki a pillanatnyi selymes érzést, amit a selyemanyag csiklandozása okozott. Hófehér ruha volt, hosszú ujjakkal, finoman a kézfejemre simult, amit Pela el is igazgatott. Mélyen a vállaimon csillogott a csodálatos, gyöngy és csipkedíszítés, apró hullámdekoltázzsal, visszafogottan elegáns.

-          Ez gyönyörû, Pela – mondtam halkan mosolyogva. Pela vidáman csivitelve bontotta ki a fürtjeimet, és hullámaimat elegáns kontyba fésülte fel.

-          Csodálatos benne, kisasszony – nevetgélt, és megtûzte egy fehér kristályvirággal a hajamat. Egyenes szabású ruha volt, mégis amikor körbefordultam, magasra repült a könnyû anyag. Beleléptem az apró fehér cipellõkbe, és Pela kinyitotta elõttem az ajtót. – A vacsoránál már várják.

-          Köszönöm – mosolyogtam, majd lágyan a lányra pillantottam, aki elõttem sietett. Nem mintha nem tudtam volna, merre van, de így illett. A lépcsõ tetején megálltam, kezemmel finoman megérintettem a nyakamban lógó medaliont, és meglepetten néztem le a lépcsõ aljában ácsorgó szõke férfira, aki elõtt az egyik szolga állt. Úgy tûnt, elég jól van ahhoz, és elég magas a rangja ahhoz, hogy csatlakozzon hozzánk a vacsorán.

-          Kisasszony? – fordult vissza Pela, én pedig csendesen követtem.