Lassan nyitom ki szemeimet, a szempilláimra tapadt összes por a könnycsatornámba kerül, mire lustán felemelem kezemet, és megtörlöm a szemem. Pislogok kettőt, hogy a pókháló labirintust megszüntessem ágyam alatt, és egyik karom kidobom a padlózatra, jó három centis porréteget elsodorva.
- No lám, Dimitrij felébredt! Hipp-hipp-hurrá! - csipog valami fentről, én pedig rekedtes hörgést produkálva visszaejtem a porszőnyegemre. Igazán puha és selymes. - Jó lenne, ha kitolnád végre a segged szépfiú, hasadra süt a... a mi is? Meep segíts ki légy szíves! Lökdösd meg, vagy valami.
- Hülye vagy Bogyesz. Dimitrij akkor kel fel innen, amikor csak akar, de úgy gondolja, jobb ha itt terül el, mint a közterületeken – lesajnáló, zord hang reccsen fel a vállamon, én pedig fáradtan sóhajtok egyet, mire a tüdőm tele lesz egy marék...
„Édesem! Nem válhatsz el tőlem! A gyerek, gondolj a gyerekre!”
Ahh, már megint kezdődik, hallom a fene nyavalygásukat...
„Nem zsarolhatsz folyton a gyerekkel Angela! Elválunk és kész, nem tűröm, hogy megcsalj! Michael az enyém, az én gyámságom alatt fog felnőni!”
Lehunyom szemeimet, és karom visszahúzva ráfektetem fejem. Alvás, alvás, alvás. Ólmos fáradtságot képzelek el a tagjaimba, ami sikeresen meg is történik, de csak nem tudok rendesen az álmok világára lépni, ahol minden csöndes, és harmonikus.
„Takarodj innen részeg szemétláda, a pofám leszakad, hogy állandóan telehányod a kocsmát, és még hiteles is vagy! Ez volt az utolsó rovásod...”
Hogy isten nem unta még meg az emberiség szedett-vedett dolgait, a franc vinné el az összeset, a gondolataival, szavaival együtt... Miért nem némák? Én se sok vizet zavarok, senkit nem érdeklek, ettől fogva senki nem gondol rám.
Hurrá.
- Dimitrij kedvesem, jöjj, nézd meg az új hálómat – a lágy hang arra késztet, hogy a fejem minimális mértékben kidugjam a szétrongálódott, elrojtosodott ágytakaró alól.
- Hm... khm... – recsegem, mire felkuncog, és fekete lábát felém lendítve üdvözöl. - Tíz év alatt nem sokat változott a világ Dimitrij, aludj, ha kell.
„Már rég ki kellett volna rúgnom téged, de mivel tudtam, hogy nincs hová menned nem tettem. Most viszont eljött az ideje, hogy végre megtegyem... ”
Csodás, ez már közvetlenül felettem hangzik el, nagyon nem tartom viccesnek az effajta megszólalást, de nem foglalkozom vele két másodpercnél tovább. Felsóhajtok, mire újabb adag kosz kerül a szervezetembe.
- Nem vagy szomjas? Kicseszi a torkodat a sok por, ráadásul még a gyerekeimet is lenyeled! Meep, szólj már rá!
- Hülye vagy Bogyesz. Dimitrij, tényleg kicsit mozognod kéne – megrovó hang, de nem hiányzik belőle a szórakozottság. Nagyon örvendetes számomra, hogy az ő gondolataikat speciel nem hallom. Felhorkantok, de már a következő pillanatban már a sötétségben lebegek, és már alszom is...
Kellemes ez a zsibbadtság, semmi és senki nem szól hozzád, és akaratlanul sem vetíti ki eléd szánalmas életét, miért nincs egy lélek se, aki olyan lassú, hogy gondolkozni se gondolkozik egy ideig? Csöndesség, béke, ez az én leghőbb vágyam...
Váratlanul valami felettébb szokatlan zavarja meg életem igen csak betokosodott folyását, ami nem más mint... lábak, léptek zaja, amik közelednek... De akárhogy is figyelnék, nem igazán hallom mire gondol, és mit mond, ugyanis annyira...
Pár perc vagy óra múlva, egy láb jelenik meg az orrom előtt. Eszeveszetten meggyullad az agyam, ki merészel ide belépni ötszáz év után? Kicsapódik a karom, és elkapom a vékony bokát. Megrándul, lassan lép egyet, én pedig vonzásnak veszem fel, így lassan kimászok az ágy alól, érdeklődve de mégis sértetten bámulok bele a szemeibe.
Odafentről váratlanul meghallom ez egyik tűzoltóautó és mentőautó együttes versenyét, és mivel saját gondolatom hirtelen nem akad, ezért rázúdítom az egészet, nyomorult halandó...
- NÍNÓNÍNÓ? PITTYPITTYPITTYTRÜMMTRÜRÜMM-NÍNÓÓ! - szembesítem a nem igazán egyéni véleményemmel. Kikerekednek szemei, de én pedig szépen lassan kimászom, álmosságtól égő szemeimet rá emelem, mire meghőköl.
- Ahaaa... - közli értelmesen, én pedig elnyomok egy ásítást, Meep csak morog, amit a jövevény bizonyára nem hall. - T...te vagy csi...csipkerózsika?
Úgy néz rám, mintha hónapokkal hamarabb hozták volna a karácsonyt, így, meghatottan, áhítattal jó régen néztek rám. Már ha néztek. Már ha láttak. Felemelem a szemöldököm, majd végül meglepett horkantás szakad fel a mellkasomból.
Ez bolond?
Mosoly kerül ajkaimra, és megrázom fejem, mire szabályos porhullás következik be az egyméteres körzetemben.
- Egyébként Dj Alois Buksee a nevem, de hívj csak Bukseenak ha tudsz beszélni. Gyere velem, mixer leszel – hajol le hozzám, és gondolkodás nélkül fogja meg a kezem, mire egy újabb adag porfelhő szabadul el, agresszívan lenyomulva mindkettőnk tüdejébe. Elég vontatott a srác, mivel a feje olyan üres, mint egy szépen kinyalt zsíros bödön. Lassan kikászálódom a porból és piszokból, ha még vizes is lennék, én lennék az elsőszámú mocsári szörny, aki ágy alól mászott ki.
- Hm? Hm... Hn. Oké – recsegem, hangom olyan mély, hogy már morgásnak felel meg. Megköszörülöm a torkom, és figyelem, ahogy a kölyök lép egyet, lép kettőt, lép hármat...
Fél óra múlva elérünk az ajtó kilincséig, én pedig egy hatalmas ásítást produkálva pislogok kettőt, kinyitom helyette az ajtót, s egy lusta mozdulattal feldobom a vállamra.
- Hé! Ööö... Miért...? - nyögi ki furán, én pedig határozott, hosszú léptekkel haladok a lépcsőig. Mikor felrakom az első lépcsőfokra a lábam, úgy érzem, hogy pillanatokon belül bealszom, így próbálok inkább beszélni, félálomban.
"S mikor jött lázas ifjusága,
Sok bús és édes érzelem,
Sok vágy s reménység szomjusága,
Elcsapták Monsieurt hirtelen.
Hősünk szabad."
(Puskin: Anyegin)
- Hú, izé...ööö... hű! - hallom tompán meghatott, ámuldozó vélemény nyílvánítását. Hallom halk lélegzet vételeit, gondolatai valamelyest felpörögnek, így már értelmeseket tudok kiolvasni a fejéből. Némileg értelmeseket. Megingok, de előrébb dobom a lábam a következő lépcsőfokra. - Tudsz beszélni? Ööö... mesélni...? Mondj még!
„Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...”
(Puskin: Anyegin)
Következő gondolata meglep, miszerint az egyik sort úgy értelmezi, mintha én lennék... Őrangyal, vagy kísértő... Nos, fene tudja, de ha nem sikerül felmásznom a végére, leesünk innen, aztán felébredek hetven év múlva, Ő meg már szakállas öregember lesz...
Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért mondtam igent felvetésére. Talán látni akartam a világot? Utoljára? Hogy végleg kiábrándulva belőle elhagyjam újra, és csendes álomra hajtsam fejem, úgy mint régen?
"És parancsot ad neki:
Csalja erdő sűrűjébe,
Ott fenyőhöz kösse élve
S hagyja ott kegyetlenül.
Farkasoknak ételül."
(Puskin: Mesék)
- Nagyon szép... Hol... tanultad? Mármint... khm-khm... hol hallottad ezt? - keze félresöpör pár tincset szemeim elől, és érdeklődve kukkant be alájuk. Vörös szemeimet látva felnyikkan, és hajam függönyét inkább visszalebbenti. Ijesztő? Ronda? Poros tán?
Mikor felérünk, nekidőlök az ajtófélfának, vállamon a sráccal, és már csak Meep recsegését hallom:
- Készülj kölyök, lehet, hogy gurulunk... - hangja gúnyos mint mindig, de most valahogy olyan elhaló, távoli, messzi...
Álmodom már?
Jaj de vége a munkaidőmnek szerencsére most csak kétszer tapsoltak vissza. Az is sok de ez van. Hazaindulok, átöltözni és lezuhanyozni. Út közben a cicáknak is veszek ételt. Szeretem a macskákat főleg az enyémeket.
-Cic, cic, cic megjöttem!- lépek be az előszobába és leveszem a cipőmet.Máris nyávogva rohannak hozzám. Enni adok nekik aztán átfutom a napi postámat semmi érdekes. Azt hiszem elmegyek a temetőbe mostanság senki nincs ott….
Elindulok és jó néhányan megállítanak…Jó volt a koncert stb ez a munkám és volt időm gyakorolni hehe… Végre megérkezem a temetőbe és egy távolabbi sírkőre ülök le. Remélem nem jön egy vadász sem ma nincs kedvem magyarázkodni, hogy én nem ölök embert blblabla….
Szerencsémre eddig még senki nem jött. Jaj nem valaki közeleg de miért pont felém?Egy szó nélkül rám támad de még időben áll meg a köztünk lévő sírkövön, várjunk csak én ismerem őt…
-Vadász… - suttogom halkan
-Diana..?- néz rám meglepedten - Mit keresel itt?Nem egészen rád számítottam…
Nem gondoltam volna,hogy pont Alcott lesz az aki rám akar majd támadni de ez van.
-Victoria… Már mondtam, hívj egész nyugodtan Victorianak.-szállok le könnyed ugrással a sírkőről.
-Victoria.. –ízlelgeti a nevemet a Diana nem tetszik nekem ezt szeretem - Mond csak jártál mostanában Shoshara városában? Az ottaniak egy nőről beszélnek.. egy vámpírról, hogy pontosabb legyek,aki egy ideje minden 2. éjszakán visszatérve 3 embert ejt zsákmányba… A nyomokból és az emberek leírásában most, hogy meggondolom akár Te is szóba jöhetsz.. Persze ezt ne vedd célozgatásnak. Merem remélni, hogy nem Te voltál,de ha valamit tudsz az esetről örülnék neki ha tájékoztatnál…
-Ceh..mintha nem tudnád, hogy én csak állatvért iszom ..- horkanok fel
-Tisztában vagyok vele..de… vámpír vagy, és ugyebár az emberi vér mégiscsak laktatóbb, mint egy állaté.. –komolyodik el a hangja
-Tudom ki keresel és meg is fogom mondani de az a nőszemély egy kígyó..- fortyanok fel
- Mégis miért?
- Azért mert szeret áskálódni főleg olyanok körül akik nem ölnek embert.- morranok halkan
- Elmondanád, hogy ki az a lány?- néz rám és leugrik mellém
-Hát persze, menj a városba és keresd Alexander Corvinust ő tudja hol van Rosemaray ha kérdi kiküldött mond, hogy én voltam.
-Megbízható ember?
-Vámpír és igen megbízható.
-Hát köszi Victoria majd akkor találkozunk még.-mosolyodik el halványan
