Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Morticia2016. 08. 29. 12:25:44#34558
Karakter: Victor Caine Cainewood



Miután magam maradok, újfent a leveleknek szentelem minden figyelmem. Mint már Lyonnak is kifejtettem, ugyan azon szavak ugyan azon csokrokba kötve. Nem hasonlóak, ohh, nem. Még arra sem vették ezen nemesek a fáradtságot, miszerint újra nekiveselkedjenek a feladatnak. Csupán lemásolták, ahogy az elmúlt évtizedek során számtalanszor.

Unalmas, elkeserítő s szánalmas. Talán már nem is igazán szívük vágya, a reményük kialudni látszik, s az egész nem más csupán, mint egy formális ostobaság, egy játszma, egy tánc, minek kötelezőek a lépései, s amennyiben bárki eltér tőle, a társadalom rásüti homlokára bélyegét.

Karom, mit magasra emeltem, hogy fekvő helyzetből a levelet olvasni tudjam, erőtlenül omlik testem mellé, s az ujjaim közül kihulló papír széle élesen a bőrömbe vág. Ajkam sarka lágy mosolyra húzódik, miközben lassú mozdulatokkal számhoz illesztem s lenyalom róla a rubin édességet. Akár az övé…
Mélyet sóhajtok,  kézfejemmel leárnyékolom a szemeimet, miközben kitekintek az ablakon. Minden ugyan olyan, semmi sem változik. Semmi. A fény ugyan úgy tör utat magának a kastély szürkeségébe, a madarak ugyan azon dallamokat trillázzák, a szél táncra perdül a szirmok s levelek tengerével, a szolgák szíve sem dobban másként a komor csendben. Csupán egyvalami töri meg az évszázadok egyhangúságát. Egy ketrecbe zárt madárka, ki igyekszik kiismerni az aranyrácsok közti határokat. Tudni kívánja, meddig érnek azok, s mit talál bennük.
A második legszebb madár, mégis, neve e földön a legdrágább…

Kényszerrel szakítom el magam az effajta gondolatoktól. Magam sem értem, miért kényszerítem arra, miszerint ezen falak közé, bezárva élje le szempillantásnyi, halandó életét. Döntésem mégsem szegem meg, hiszen azzal önnön magam tagadnám meg. Itt marad, s megosztja velem azt a csekély időt, mi adatott neki, akár kívánja, akár nem.
S én? Ez lenne tehát a vágyam? Megszakítván a komor egyhangúságot, új hangot vinnék a már megírt szimfóniába? Miért kellene efféleképpen tennem? Miért vágyom rá? Ezen pillanatig kétségem sem volt afelől, miszerint megfelel számomra a múlt rabsága… S meg is…Akkor hát, miért vágyom újdonságra?

Ajkamba mélyesztem szemfogaim, s élvezem, ahogy a kiserkenő rubint élet lustán az államra csordul. S ekkor villámként sújt le rám egy kérdés: vajh tudja már? Nem, ehhez kétség sem férhet. Nem viselkedne egyszerű emberként ily’ nyugodtan a közelemben, amennyiben akár sejtése is lenne a kilétemről. Ám akkor megmarad a kérdés: miképpen fog viselkedni, amint ráeszmél, hogy vámpírok között kényszerül élni, s a leghatalmasabb nem más, mint akit annyira meg kíván ismerni?
Örömtelen mosolyra húzódnak ajkaim, amint elképzelem reakcióját.

Nem fog elmenekülni. Nem affajta leány, ki a saját árnyékától is megijedne, bár talán ezen hasonlat most nem éppen a megfelelő. Hiszen a fény által keltett testmás ártalmatlan, míg fajtám maga a lüktető veszély… Elég egy óvatlan mozdulat, s máris kihunyt élete lángja.
Tán ez a törékenység, az elmúlás ígérete az, mi arra ösztönöz, miszerint a figyelmem rá szenteljem. Vajh milyen lehet azon tudattal élni, hogy akár ez a pillanat lehet az utolsó? Önnön sebezhetőségünk és múlandóságunk tudatában létezni… Isten tökéletlen teremtményeként élni…Nem kötik csupán azon szabályok ,miket egyházuk és saját maguk állítottak fel. Nem törődnek a múlttal, csupán a jelennel. Szabadon szárnyalnak az égen, gondtalanul, saját javukat csomagolva csupán tetteikbe, magukért s nem másért élve…

Mélyet sóhajtok.

A halandóságnak nem csupán hátrányai léteznek…

Halk koppanásra leszek figyelmes, mi kényszerít arra, miszerint gondolataim tengeréből a valóság vizei felé evezzek.
Nincs szükségem találgatásra, pontosan tudom, ki kér bebocsátást. Hevesen verő szíve, a mással össze nem téveszthető illata azonnal elárulja kilétét.

- Bejöhet! – hangom alig emelem fel, mégis, a csendben üvöltésként hat. Múlnak a másodpercek, s nem történik semmi. Tán cserben hagyta a bátorsága? Avagy meggondolta volna magát? 
S ekkor hihetetlen lassúsággal nyílik ki termem ajtaja, s lép be a lány. Érzem rajta a bizonytalanság s a félelem keserű illatát.
- Mit óhajt? – kérdem, s tekintetem rá szegezem.
- Megírtam a levelet. Arra kérném, Önt, hogy esetleg, ha nem lenne nehézségére, eljuttatná a testvéremnek? – kéri, hangja alig több a suttogásnál. 
- Tegye csak le – mutatok az asztal irányába, mely nincs se tőle, sem pedig tőlem messze. Mégsem mozdul, mintha lábait elhagyta volna az erő. Tétovázik, engem pedig a miértje foglalkoztat.
- Szeretne még valamit? – kérdem, s tekintetem a fa alkalmatosságról újfent rá emelem. 
Múlnak a másodpercek, melyek lassanként percekké nőnek. Mégsem sürgetem, hisz magam előtt ott áll az örökkévalóság sivár pusztasága. Önnön csekély idejét pedig úgy rabolja, ahogy számára tetszik. Sem jogom, sem pedig kedvem nincs ebbe beleszólást nyerni.
- Szeretném a bocsánatát kérni, amiért a minap illetlen voltam, és visszaéltem  a vendégszeretetével. – szólal meg nehézkesen.

Figyelem, hogyan próbálja meg elrejteni az érzéseit, ahogy igyekszik hűvös nyugalmat erőltetni magára, melyet pajzsként óhajt felhasználni. Mégis, tagjaiba feszültség költözik, ahogy telnek a másodpercek. Oly nyilvánvaló, miszerint fél, s őszinte legyek, fogalmam sincs, miért…Hiszen a számára legrosszabbról még sejtései sem lehetnek…Végül megkönyörülök rajta. Nem szeretném, hogy kellemetlenül érezze magát, sem pedig azt, ha rettegésben kellene eltöltenie az elkövetkező napokat.

-Elfogadom a bocsánatkérését. – halvány, örömöt nélkülöző mosolyra húzódnak ajkaim. Hallom, ahogy megkönnyebbülten ereszti ki a tüdejébe szorult levegőt. Látom, ahogy megkönnyebbül, s tagjaiból, akárha a szél fújná tova, elszáll a feszültség. Ennyit jelentene számára a megbocsátásom? Miért? Miért fontos számára, miszerint egy vad idegen lény mit gondol róla?

Elmosolyodik, s újfent elcsodálkozom a nyíltságán. Az érzelmei vad játékán, melyek oly gyakran váltogatják egymást  s oly gyorsan, hogy megértenem képtelenség. Tehát ilyenek a halandók. A rövid lét villám reakciókat, heves és sebes lefolyású érzelmeket kívánnak. Érdekes…

-Foglaljon helyet. Meg kívánok valamit beszélni Önnel. – kezemmel lustán intek a kanapé felé, min magam is elhelyezkedem. Látom a riadtságot a tekintetében, ahogy a tanácstalanságot is. Az alkalmatosság mellett elhelyezkedő, karfás szék felé veszi lassan az irányt, azonban egyetlen szóval megállítom.
-Mellém.
Élvezem a zavart tanácstalanságát, ahogy fekvő alakomon pillant végig, majd pedig a csekélyke helyre, melyet nem foglalok el. Mégis, engedelmeskedve helyet foglal, tekintetét merőn a földre szegezi, hátát megfeszítve, egyenes, királynőhöz illő tartással ül. Nem könnyítem meg a helyzetét, mivel nem mutatom hajlandóságot afelé, miszerint magam is hozzá hasonló tartásba helyezkedjem. Orcáján lassan rózsák gyúlnak, ahogy felfedezi a szituáció egy rejtett tartalmát. Elmosolyodom az ártatlanság ezen
megnyilvánulásán.
Sosem hittem volna, miszerint valaha, akár egy suhanó másodpercre is, de a bánaton kívül más érzelem is osztályrészemül juthat.
-Bált adok, alig egy hóforduló múltán. Azt akarom, hogy részt vegyen rajta, mint a partnerem.
Hirtelen felkapja a tekintetét, mellyel hitetlenkedve az arcomat fürkészi. Enyhe bosszúság fog el, mikor megértem a szemeiben felvillanó érzelmek jelentését. Úgy hiszi, csupán tréfának szántam előbbi kijelentésem. Nos, csalódást kell okoznom.

 

-Miért? –kérdi halkan, miközben igyekszik minél messzebbre húzódni tőlem. Hamarost belátja, miszerint ez lehetetlen, s alig hallhatóan, mélyet sóhajt.
- Mert ezt kívánom, s Ön teljesíteni fogja.
- Nincs mit felvennem.  – bukik ki az ajkain, azonban a vak is láthatja, miszerint nem ez a viszakozásának valódi forrása, ám ha szeretné, folytathatjuk a játékot ezen a szálon is.
-Nos, ebben kételkednék. – halkan csettintek, mire kinyílik a könyvespolcok között elhelyezkedő, alig látható, aprócska mellékajtó, s belép rajta két szolgálóleány. Az egyik varráshoz szükséges kellékeket tartalmazó dobozkát egyensúlyoz kezei között, míg pukedlizve várja az engedélyemet a felegyenesedésre, míg a másik selyemruhát, mely lila színben pompázik. Biccentek, s felénk sietnek.
-A két asszony segít majd magára szabni a ruhát. Bízom a gondmentes együttműködésében. – lassan ülőhelyzetbe emelkedem, majd pedig lassan felállok. Eközben, akarva vagy akaratlanul, ujjaimmal végigsimítok karcsú alakján.
-Kérem… - nem folytatja. Nincs is szükség rá, a puszta tekintetem, mely nem tűr ellentmondást, belé folytja a szót.
-Amennyiben készen lesznek, értesítsenek. Látni akarom az eredményt. – a levelet az ujjaim közé csippentve távozom, magára hagyva két szolgámat megbecsült vendégemmel.
 


linka2016. 05. 31. 18:15:45#34357
Karakter: Victoria Bradwaldine



 Bár kedvesség vesz körül engem itt is, mégis elkeserítő a tudat, hogy aligha térhetek innen haza, míg valami véletlen folytán meg nem kapom rá az engedélyt a ház urától. Akaratom ellenére is belesétáltam a csapdájába, abban bíztam, hogy a megmentőm lesz majd, s közben ő az, aki bebörtönöz számomra ismeretlen szeszélye folytán. 
- Egyszer leomlanak a falaid, s megosztod velem mindazt, mi te vagy, Victoria Bradwaldine. Elmeséled léted történetét, általad megismerhetem igazi atyád, mindent, mi fontos néked ezen a világon. Ám addig ne emészd magad ily csekélységek miatt – összerezzenek szelíd érintésétől, egyik tincsem – melyet alig érintve simított meg – a vállaimat csiklandozva moccant arrébb,ám mégsem érzem emésztő szükségét, hogy mozgásra bírjam dermedt tagjaimat.- A múlton nem tudsz változtatni, tekinteted fordítsd el róla, s a jelenbe nézz.
Milyen könnyű szavak. Túlontúl azok, de hogyan is hihetném, hogy ez működne, hiszen ő maga sem képes rá. Ugyanúgy a múltja rabságában él, s hagyja, hogy untalan, álnok mód emésszék őt az emlékei. 
- Ha megmutatom igaz valómat... Megismerhetem, ki is lakozik az Ön szívében?
Kezét a vállamra ejtve mereng el. Újabb hiábavaló próbálkozás ez tőlem, hiszen mégis mi közöm lehetne nekem az ő életéhez? Nincs jogom őt a múltjáról kérdezgetni, addig nincs, míg ő maga úgy nem dönt, hogy érdemesnek tart engem ahhoz, hogy megismerhessem igazán. 
- Mond, miért vagy kíváncsi arra, mi rejtőzik a felszín alatt?
Hogyan kérdezhet ilyet? Hiszen ez természetes. Az emberek már csak ilyen bugyuta lények, s akarva akaratlan is meg szeretnék ismerni azt, aki mellett élni kényszerülnek. Én most rá vagyok utalva, noha ezt el szerettem volna kerülni, hiszen világ életemben úgy éltem, hogy mindig csak magamra számíthattam. Nem kecsegtet semmi izgalommal, hogy most mégis van, aki szelíden ugyan, de parancsol nekem.
- Meg szeretném ismerni azt, kivel kénytelen vagyok együtt élni – fordítom arcomat az ég felé, aztán rápillantva viszonzom kutakodó tekintetét. 
- Ígéretet nem teszek, miszerint kívánságod teljesítem, ám az ellenkezőjét sem állítom. Jelen körülményeket tekintetbe véve be kell érned ennyivel.
Ígéret? Ugyan. Hiszen azokban én már rég nem hiszek. Annyiszor hallottam már embereket ígérgetni, s annyiszor láttam már őket, miként csapják be szeretteiket, s érik el, hogy azok újra és újra csalódni kényszerüljenek bennük. 
- Értem – felelem elfordulva. - Köszönöm.
Akár mondhatta volna azt is, hogy nem kíván magáról megosztani nekem semmit az égvilágon. Igazán nem szükséges mindig ilyen udvariasnak megmaradnia. 
- Nincs miért köszönetet mondanod. 
- A reményért van. Uram... - szólítom meg csendesen. - Feltehetnék pár kérdést? Természetesen csak akkor, ha nem okozok általuk Önnek kellemetlenséget. 
- Tedd fel bátran.
Ajkaimba harapva fordulok felé újra. 
- Szeretnék levelet írni a családomnak, hogy tudják, nem esett bántódásom, minden a legnagyobb rendben.
Hosszas csendbe burkolózik, melyet nem tör meg az én szavam sem. Reménnyel telve várom a feleletét, s bízom benne, hogy ha már szabadságot nem ad számomra, hát ennyit megenged. 
- Bírod az engedélyemet – szól megnyugtatóan. 
- Lenne még valami.
- Mégpedig?
- A szabályok. Tisztán szeretném látni, mit szabad és mit nem, míg Önnél tartózkodom. 
- Egyetlen létezik csupán. Kastélyom keleti szárnyának negyedik emeleti folyosójára tiltott minden lény számára a bejárás. Mivel ezzel a ténnyel nem voltál tisztában, a mai nap folyamán tett látogatásodtól eltekintek, ám a legközelebbi botlást nem hagyom megtorolatlanul.
- Megértettem. Köszönöm a felvilágosítást.
Megérzem a változást, mely Victor tartásába is beköltözik, bár az okát egyenlőre nem igazán sikerül megértenem.
- Meddig szándékozol meglapulni az árnyak közt, Lyon? - riadtan megrándulva állok fel ültemből, mikor váratlanul egy ismeretlen férfi lép ki az árnyak közül. Illendően hajol meg a mellettem álló férfinak. 
- Bocsásson meg. Cainewood uram, amiért zavarni merészeltem, ám a hírek, miket hozok, nem tűrnek halasztást.
Intve jelzi, hogy felállhat, aztán a férfi felém fordulva újra fejet hajt, ám az ajkain játszó kedves mosoly engem is megnyugtat, s felmelegíti a szívem. Olyan ritkán találkozni őszinte kedvességgel manapság. Victor biccentésére levegőt vesz, aztán lassan belekezd jövetelének okába.
- A Holdfénykastély felkészült a vendégek fogadására, a munkálatokat magam felügyeltem, így állíthatom, minden tökéletesen megfelel az Ön elvárásainak. A vendégek számára kiküldtük a meghívókat, legtöbbre már válasz is érkezett. Egyetlen egy elutasítással sem kell számolnunk.
- Köszönöm, Lyon. Jó munkát végeztél – hálás mosolyt kap viszonzásul. - Lenne még valami, mit meg kell tenned. 
- Kérése számomra parancs!
Nem szándékom kettősüket kihallgatni, ám óhatatlanul hallom szavaikat, fejemet lehajtva, kíváncsian meredek magam elé, míg a férfi kérdését találgatom némán. Vajon mit akarhat? Tenyér nehezedik a vállamra. Milyen szép kezei vannak! Meglepődve pillantok fel.
- A hölgy neve Victoria Bradwaldine. A mai naptól nálunk fog élni, mint személyes vendégem. A te tiszted teljesíteni minden kívánságát, gondoskodni kényelméről. 
- Esküszöm, nem fogok csalódást okozni!
- Vezesd hát kastélyunk egyik legszebb hálótermébe. Amint végeztél, jelenj meg a nyugati dolgozószobában. Beszédem van veled. 
- Ahogy óhajtja, uram – hajol meg alázatosan, majd kezét nyújtja nekem, amit tartok tőle illetlenség lenne visszautasítanom, így elfogadom. - Kérem, kövessen. Megmutatom a szobáját. 
Legtöbbször feszélyezve érzem magam, mikor ismeretlenek vesznek körül, s mégis megtanultam zavaromat jól leplezni. Olybá tűnik haszna is van annak, ha az ember vér szerinti családját elhagyva puritán környezetre ítéli magát. Az utóbbi időben nem éltem gazdagságban, nem kaptam meg azt a jólétet, amiben felnőttem, és mégis boldogabb voltam, mint valaha. Mert emberként bántak velem. Mert figyelembe vették létemet. És ez mindennél többet ér. 
- Uram, elnézést, de a neve...
- Lyon – segít ki kedvesen. 
Elmosolyodom, s szégyen pírja festi arcomat. Udvariatlanság megkérdezni valakitől, hogy miként is lehet őt szólítani, miután már hallottam nevét egyszer. Csendesen követem, nézelődöm, és kiélvezem a bőrömet érő lágy szellőt. Méla nyugalom száll meg, olyat, melyet oly ritkán tudhatok a magaménak. Felkísér a szobámba, melynek bútorai csodálatosak, szemet gyönyörködtető és barátságos, otthonos és meleg. Első pillanatra a szívemhez nő, és mégsem csillapodom, nem tudok nyugton megülni, helyette nesztelen léptekkel igyekszem végig a folyosókon. 
- Mondja, szabad? - suttogom.
Apró biccentés csupán a felelet, ami melegséggel önti el a szívem. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy megkopog, majd az engedély elhangzása után benyit, s rám való tekintettel résnyire nyitva hagyja az ajtót mégis. Hallom őket, s értem minden szavukat, mégsem tudom eldönteni, vajon miről is eshet szó. Ugyan a párbeszédnek értelme van, tiszta a logikája, de az előzmények hiányával számomra mégis rejtély az egész. Kettőjük közt a hangnem egészen más most, megváltozott, mintha több évnyi barátság húzódna közöttük. Már-már testvéri szeretettel szólnak egymáshoz, hogy aztán súlyos csend telepedjen közéjük. 
- Amiről szót akartam váltani veled, ezen pillanatokban értelmét vesztette. Eredj hát dolgodra, nem kívánlak feltartani, hisz oly sok teendőd van még...Ám mielőtt ellátásukkal foglalkoznál, mutasd meg ismételten Victoria kisasszonynak, hol a szobája. 
Riadtan lépek el az ajtótól, s hátrálok egészen a falig. Képtelenség, s tudja mégis. Hallgatóztam, és ez mérhetetlenül nagy illetlenség tőlem, egyszerűen képtelenség, hogy semmibe vegye majd a továbbiakban, így óhatatlanul is kénytelen leszek a bocsánatát kérni. Bocsánatkérő kis félmosollyal gyűröm marokra ruhám anyagát, mikor Lyon kilép az ajtón, s rám pillant. Nem szól semmit, nem szid meg, hogy bajba kevertem magammal egyetemben őt is, csak szótlanul elindul. Nem tehetem meg, hogy ellenszegülök néma kérésének, így követem őt vissza a szobámba, amit újonnan birtokolhatok. Ki tudja meddig maradok még itt, s mégsem ez az aggasztó, hanem annak a tudata, hogy az okát nem ismerem továbbra sem. Szobám ajtaját magamra zárom, hogy aztán körülnézzek újra. A szoba összhatása kellemes még mindig, még csak hasonlót sem láttam egészen idáig, s ez újfajta örömmel tölt el. Ujjbegyeimmel simítom a függönyök bársonyát, odakintről ablaküvegeimnek feszül a csöndesség. Szokatlan, hogy noha közel az erdő, s ellátni a fák karcsúra nyúló testei felé, mégsem hallhatóak a vadak neszei nem lopakodnak ide be, s a madarak dalai is csak nagy ritkán tőrnek ide át. 



Tenyereimmel árnyékolva emelem arcomat a kéklő ég felé. 
Az idő tiszta, szokatlanul gyönyörű a mai napon, és mégis, mintha hiányozna valami az életemből. Nem a társaság, hiszen azt megkapom, ám mégis, hiányzik a korábbi életem. A ház, amit otthonomnak tudhattam, és a testvérem, holott biztos vagyok benne, hogy ő már biztonságban is van. Ismeri az erdőt, akárcsak én. Hazajuthatott könnyedén. Emiatt szükségtelen is aggódnom miatta, hiszen neki több oka lenne rá, legalábbis az ismeretek hiányában mindenképp. Mikor elment, nem tudott a ház uráról szinte semmit, s ezen tudatlansága meg is maradt, ahogyan az enyém is, noha valamivel én már nyugodtabb vagyok. Nem szándéka, hogy ártson bárkinek is, legalábbis én nem azt vettem ki a szavaiból, és a tetteiből sem. Eligazgatom fonatomból kiszökött hajszálaimat, hogy aztán visszatelepedjek újra a rózsalugas alá, az legalább nyújt némi védelmet, s árnyékot a Nap aranyló sugarai elől. Félben hagyott levelemet széthajtogatom, s elolvasom újra, majd még egyszer. A fogalmazásom ugyan hagy maga után némi kívánni valót, ahogyan az írásom sem lett a legszebb, de tekintve, hogy idekint körmöltem le a szavakat, nem lehet okom panaszra. Próbáltam a lényegre törekedni, és nem hosszasan, oldalakon át kifejtené ittlétem okait, miértjeit, mert már amiatt, hogy egyáltalán írhatok az otthoniaknak, mérhetetlen nagy hálával tölt el. Nem tehetem meg, hogy visszaélek a helyzetemmel, pedig lenne mit mondanom, óh, még mennyire, hogy lenne. 
De nem tehetem. Ezt semmiképp. 
Befejezem a levél megírását, aztán összeszedelőzködöm, s belépek újra az árnyas épületbe. A hűvös kellemes, jól esik átmelegedett bőrömnek, megmosolyogtat, ahogy arra gondolok, mennyire nem illendő a viselkedésem. Annak idején a neveltetésem ezt egy az egyben tiltotta volna, de most már a magam ura vagyok. Nem térek vissza a szobámba, mert annak sem lenne sok értelme, ha napom további részét odabent gubbasztva tölteném el. Helyette felkeresem a férfit, hogy átadjam neki a levelet, amit reményeim szerint majd kézbesít is. 
Puhán kopogok be, bizonytalanul és tartva attól, hogy esetleg nemkívánatos vendég vagyok most számára, elvégre a ballépésem óta nem volt alkalmam vele beszélni.
- Bejöhet! - mély hangja újra elbátortalanít. 
Fejben megkockáztatom, hogy inkább visszavonulót fújok, s majd odaadom neki máskor, de ez csak egy újabb udvariatlanság lenne tőlem, amit jobb, ha nem halmozok. Óvatosan nyitok be az ajtót, s udvariasan, illemnek megfelelően köszöntöm őt. 
- Mit óhajt?
- Megírtam a levelet. Arra kérném, Önt, hogy esetleg, ha nem lenne nehézségére, eljuttatná a testvéremnek? - kérdem csendesen. 
- Tegye csak le – biccenti.
Beleegyezett, és én nem mozdulok mégsem. Leginkább a csodára várok, vagy arra, hogy távozásra intsen, pedig tudom, hogy most itt a nagy lehetőség számomra. 
- Szeretne még valamit? - kérdi rám emelve tekintetét. 
Biccentek, míg ő csöndes várakozással figyel engem. Nem sürget, hogy megszólaljak végre, helyette türelmesen kivár, és én igyekszem mihamarabb összeszedni a gondolataimat, mert ez már nem várathat magára. Halasztottam eleget. 
- Szeretném a bocsánatát kérni, amiért a minap illetlen voltam, és visszaéltem  a vendégszeretetével. 


Morticia2015. 08. 16. 16:08:58#33306
Karakter: Victor Caine Cainewood
Megjegyzés: linkának


Gondolataim hálójába ragadva, nesztelen léptekkel szelem át a rózsák tengerét. Rubint szirmaik, mint megannyi csábító csepp. Felrémlik egy kép, mikoron kedvesem csókot lehelt egyikre, leszakajtva pedig számhoz érintette. A szeretetteljes pillantása napfényként hatolt szívembe, mosolyt csalva ajkaimra.

Mindez mégis elveszett réges-régen, nem maradt belőle más, mint a fájdalom, az örökkön tartó gyász, a soha el nem múló magány. Halk sóhajt hallatva nekidőlök a harmóniát megtörő, számomra mégis kedves, vénséges fűzfa törzsének, melynek levelektől duzzadó ágai elrejtenek a kíváncsi szemek elől. Tekintetem a márványból faragott padon nyugtatom, ahová hirtelen újdonsült vendégem telepedik le. Érzem a belőle áradó fájdalmat, félelmet, aggodalmat. Szíve heves dobbanása lüktet a fülemben, forró magmaként feltörni vágyó, elfojtott szenvedése szinte megsüketít. Tudom, nem volt jogom itt tartani, elszakítani attól, ki legfontosabb számára ezen a világon, mégis, meg kellett tennem, mivel immár én felelek az életéért. Nem hagyhattam, hogy visszatérve megszokott életéhez tovább senyvedjen. Ámbár arról sejtelmem sincs, miképpen fogok fényt varázsolni szürke létébe. Szólnom kellene hozzá, vigasztalni, mégis, képtelennek érzem magam rá…

Tekintete a csillagokon nyugszik, szemeiben tükröződnek az égi óriások fényei. Szemeim lesütve, óvatos léptekkel közeledem hozzá, háta mögé kerülve, megtartva a távolságot, majd halk szavak hagyják el résnyire nyíló ajkaimat.

- Tudod, a babonások szerint mikor egy csillag lezuhan, egy kívánság meghallgattatik. Te mit gondolsz erről? 

Összerezzen, ám félelme amilyen gyorsan jött, úgy tova is illan. Lenyűgöző, emberként mennyire ura önnön magának.

- Őszintén, Uram? Ha minden csillag teljesítene egy kívánságot, olybá tűnik az országban csupán királyok és királynők lopnák a napot, ami meglehetősen kényelmetlen helyzetet okozna. 

- Valóban? És te mi lennél, ha kívánhatnál akármit? 

- Én teljes szívemből elégedett vagyok a sorsommal. Van atyám és anyám, mindketten jó egészségnek örvendnek, van birtokunk és békénk, ahogy a könyvek sem hiányoznak a szobám polcairól. Tisztességes nevet adott nekem az ég, így ha bárki lehetnék – fejét felemelve ajkán őszinte mosoly suhan át – Victoria Bradwaldine lennék. 

Ujjait tördelve figyeli a csillagokat, mintegy megerősítést várva tőlük. Magamban meglepődve tekintetem arcára szegezem, mégsem látok rajta hamisságra utaló jeleket, ahogyan minden más érzékszervem is állításának igazságát erősíti. Hosszú létem során Ő az egyetlen, kitől efféle szavakat hallhattam, melyek őszinték is voltak. Mindenki más életre, más jövőre vágyott, míg ez a leány tökéletesen elégedett azzal, mi jutott neki. Igazán figyelemre és tiszteletre méltó ezen tulajdonsága.
Pár perc hallgatás után halkan szólal meg.
 
- Igazi és sajnálatos veszteség, hogy távozásra intette a testvéremet. Abban azonban igaza volt, hogy várják őt haza, amilyen hamar csak lehet. Atyánk biztosan nagyon dühös lesz a késlekedés miatt. 

- Az atyja biztos nem lehet nagyon haragos. 

Nevet, ám hangjából hiányzik a derű, inkább kényszeres, ösztönös, emberi cselekedetnek mondanám, mivel a jelenlegi, feszült, kényes helyzetet kívánja leplezni.

- Bárcsak elmondhatnám Önnek, hogy milyen ember ő, hogy ki vagyok én,...bárcsak – teste megfeszül, ujjai kényszeresen szorítják ruhájának bársony anyagát, míg egészen el nem fehérednek a kifejtett erőtől.

- Egyszer leomlanak falaid, s megosztod velem mindazt, mi te vagy, Victoria Bradwaldine. Elmeséled léted történetét, általad megismerhetem igazi atyád, mindent, mi fontos néked ezen a világon. Ám addig ne emészd magad ily csekélységek miatt. – kezem óvatosan végigsimít sötét tincsein, minek következtében összerezzen. – A múlton nem tudsz változtatni, tekinteted fordítsd el róla, s a jelenbe nézz.

- Ha megmutatom igaz valómat…Megismerhetem, ki is lakozik az Ön szívében?
-Kezem erőtlenül hullik vállára. Kérdése váratlan fordulat beszélgetésünk szövevényében.

- Mond, miért vagy kíváncsi arra, mi rejtőzik a felszín alatt?

- Meg szeretném ismerni azt, kivel kénytelen vagyok együtt élni. – smaragdjait újfent az égre emeli, majd megfordulva arcomat fürkészi. Őszinte tekintete üdítően hat személyemre, ahogyan az is, miszerint hiányzik belőle az alázatosság, szolgálatkészség, hűség és a félelem. Minden, mi a társadalmunkban elvárás velem szemben.

-Ígéretet nem teszek, miszerint kívánságod teljesítem, ám az ellenkezőjét sem állítom. Jelen körülményeket tekintetbe véve be kell érned ennyivel.

-Értem. – válaszolja röviden, miközben elfordul tőlem. Érzem, sikerült újfent megbántanom, akaratom ellenére. – Köszönöm.

-Nincs miért köszöneted mondanod.

-A reményért van.

Remény…Oly régen hallottam már ezt a szót. Lehunyom szemeimet, ajkam sarkán mosolyféleség suhan át.

- Uram… - halk hangja szinte követeli magának minden figyelmemet. – Feltehetnék pár kérdést? Természetesen csak akkor, ha nem okozok általuk Önnek kellemetlenséget.

- Tedd fel bátran. –felelem kurtán, kíváncsian, mégis mit akarhat ily hamar tudni.
Újra felém fordul, akaratlan mozdulattal ajkába harap, mielőtt szólna.

- Szeretnék levelet írni a családomnak, hogy tudják, nem esett bántódásom, minden a legnagyobb rendben.

Pár percnyi néma csend telepedik ránk, míg átgondolom kérése minden negatív és pozitív vonzatát. Mivel nem találok semmi olyan okozatot, mit ne tudnék könnyű szerrel megoldani, áldásom adom.

- Bírod az engedélyemet. – látom, ahogy szinte megkönnyebbül, akárha mázsás súlytól szabadult volna meg ebben a pillanatban, majd ez a könnyedség tovaröppen, ahogy ismételten szóra nyílnak ajkai.

-Lenne még valami.
- Mégpedig?

-A szabályok. Tisztán szeretném látni, mit szabad és mit nem, míg Önnél tartózkodom.

- Egyetlen létezik csupán. Kastélyom keleti szárnyának negyedik emeleti folyosójára tiltott minden lény számára a bejárás. Mivel ezzel a ténnyel nem voltál tisztában, a mai nap folyamán tett látogatásodtól eltekintek, ám a legközelebbi botlást nem hagyhatom megtorolatlanul.

- Megértettem. Köszönöm a felvilágosítást.

Ebben a pillanatban érkezik meg szolgám, kinek azonnal felfigyelek a jelenlétére, még ha oly nagy is a távolság közöttünk.

- Meddig szándékozol meglapulni az árnyak közt, Lyon? – kérdésemre a hölgy akaratlanul összerezzen, majd pedig felpattanva szembenéz az idegennel, ki ekkor lép elő a homályból.  Közel sem oly magas, mint én, ám Victoria fölé tornyosul. Szőke, egyenes szálú, lapockáig érő tincseit lófarokba rendezve hordja. Arcvonásai kellemesek, lágyak, hibátlanok, mégis merevek, akár a mesteremberek szobraié. Égszínkék szemei alázattal telve tekintenek rám, ébenszín, porszemtől és gyűrődéstől mentes, tökéletesen hibátlan öltönyt vett fel a ma éjszakára. Felém fordulva, kezét szívére téve meghajol.

- Bocsásson meg, Cainewood uram, amiért zavarni merészelem, ám a hírek, miket hozok, nem tűrnek halasztást.

Intek, miszerint felállhat, ő pedig ezt egyetlen másodpercnyi habozás nélkül megteszi. Mosolyogva fejet hajt Victoria felé, tekintetében kedvesség lángja lobban, mely szinte azonnal el is enyészik, mikor ismételten reám figyel. Mivel nem szól, biccentéssel jelzem, beszélhet a hölgy előtt.

-A Holdfénykastély felkészült a vendégek fogadására, a munkálatokat magam felügyeltem, így állíthatom, minden tökéletesen megfelel az Ön elvárásainak. A vendégek számára kiküldtük a meghívókat, legtöbbre már válasz is érkezett. Egyetlen egy elutasítással sem kell számolnunk.

- Köszönöm, Lyon. Jó munkát végeztél. – komornyikom ajkaira elégedett mosoly húzódik, miközben újra meghajol. Láthatóan örömére szolgáltak szavaim. - Lenne még valami, mit meg kell tenned.

- Kérése számomra parancs!

Tekintetemet a még mindig kissé megszeppent leányra szegezem. Kezemmel megérintem vállát, felhívva rá Lyon figyelmét. Látom szemében a meglepetés szikráját, mit számára váratlan mozdulatom váltott ki, ám most még nem ad hangot kíváncsiságának.

- A hölgy neve Victoria Bradwaldine. A mai naptól nálunk fog élni, mint személyes vendégem. A te tiszted teljesíteni minden kívánságát, gondoskodni kényelméről.

- Esküszöm, nem fogok csalódást okozni!

- Vezesd hát kastélyunk egyik legszebb hálótermébe. Amint végeztél, jelenj meg a nyugati dolgozószobában. Beszédem van veled.

- Ahogy óhajtja, uram. – meghajol felém, majd kezét nyújtva a hölgy mellett terem, ki vonakodva bár, de elfogadja azt. – Kérem, kövessen. Megmutatom a szobáját.
Figyelem kettősüket, míg el nem nyelik őket a kastély falai. Magam is útra kelek, szeretnék még pár pillantást vetni a válaszlevelekre Lyon érkezését megelőzően. Hanyatt fekszem a két méter magas ablak alatt található, három személyes, rubintvörös színű, bársonyborítású kanapén, a borítékokat az ölembe fektetem, s feltépem az elsőt. A sorokban azt találom, mire számítottam. Telnek a percek, míg halk kopogás üti meg a fülemet. Sóhajtok, s elerőtlenedő ujjaim közül kicsúszik az utolsó levél. Kezem kimért, lassú mozdulattal homlokomhoz emelem.

- Bejöhetsz.

Szolgám engedelmeskedik parancsomnak, az ajtót nem zárja be, résnyire nyitva marad. Sejtem, miért tér el szokásától, ám nincs okom hangot adni „figyemetlenségének”. Ahogyan annak sem, miszerint hallom a leány szívének dobbanását a fa túlsó oldaláról…

- Látom, elolvastad őket. – tér át a megszokott, bizalmas hangnemre, mely csak akkor szokása, mikor kettesben vagyunk. Hűvös, távolságtartó viselkedése csupán álca, mi leplezi a kettőnk közt kialakult, évszázados barátságot.

- Igen. Ugyan azon sorok, mint minden évben. – lehunyom szemeimet, élvezvén a pár pillanatnyi csendet.

- A nemesek félni látszanak. Aggódnak a sorsodért. Még mindig nem választottál leányaik közül.

- Nem személyemért szólnak, hanem a vérvonalamért, önnön hatalmuk gyarapításáért.

- Tisztában vannak azzal, miszerint az Eset pillanatától fogva te vagy az utolsó Tisztavérű társadalmunkban. Feleséget kell fogadnod magad mellé…

- Nincs szükségem arra, hogy felvilágosíts a kötelességeimről, Lyon. – szakítom félbe.

- Bocsáss meg, Victor. Csupán az álláspontjukat ismételtem meg. – leszegi a fejét, ám ebből a szögből tisztán látom a könnyeit, miket épphogy sikerül visszatartania.

-A bál estélyén elég elviselnem eme kellemetlen procedúrát. Akkor választok magamnak hitvest, mikor úgy látom jónak. Megértetted?

- Igen, teljes mértékben.

- Kiváló.

-Nem...beszélni kívántál velem?

-Amiről szót akartam váltani veled, ezen pillanatokban értelmét vesztette. Eredj hát dolgodra, nem kívánlak feltartani, hisz oly sok teendőd van még…Ám mielőtt ellátásukkal foglalkoznál, mutasd meg ismételten Victoria kisasszonynak, hol a szobája.

A komornyik összerezzen, sietve meghajol, majd hasonló tempóban távozik. A keret sarkában libbenni látok egy sötét tincset, mielőtt lehunyva szemeim elmerülnék rémálmaim tengerében.


linka2015. 05. 30. 17:24:21#32911
Karakter: Victoria Bradwaldine
Megjegyzés: Morticiának


 Érdeklődve, már-már gyermeki kíváncsisággal billenti oldalra a fejét. Ismerős mozdulat, annyira, de annyira és mégsem tudnám megmagyarázni, hogy honnan és miért. Számtalanszor láttam már ezt az apró gesztust, nem pont tőle, hanem olyanoktól, akiknek véleményére mindig is sokat adtam. Tőle nem volna bántó, hogy ostobának, gyermetegnek vagy éppen naivnak tart, hiszen nem ismer engem. Ismeretlenül mégis hogyan várhatnám el bárkitől is, hogy egyszersmind tudja milyen is vagyok én valójában. Az sem zavarna, ha tudatlanságom miatt küldene el az otthonából. Ugyan, hiszen szabadságom örömmel és felemelt fejjel viselném, még akkor is, ha mellette hiúságomat sértenék. 

- Fivéred tán várják, ám ez reád egyáltalán nem igaz. Atyád eltaszított magától, s most idegenek kezében a sorsod, kik bármikor elüldözhetnek, így léted kétségek között tengeted. Mit ér a szabadság, ha nincs oly lélek, kivel megoszthatod? - lép hozzám egészen közel. Jelenléte megrémít, ahogyan a szavaiban felsejlő borzalmas igazság is. Hátrálásra késztet. Megfutamodásra, menekülésre, de nincs hova tovább mennem. Hátam egészen a falhoz simul, hűvös felület. Valami, aminek gondolkodásra kellene ösztönöznie, és én mégsem találok semmi használhatót az elmémben. Egyszerű fehér zaj önti el a tudatom, leheletnyi páni félelem. - Oly' tiszta, oly' hűvös. Akár a sápadt tavaszi reggel, mi még a tél szoknyájába kapaszkodik...- karmaival bőrömet karistolja. Félek. Úgy igazán, szívből és őszintén. - Ám legyen. Lásd, kegyes úr vagyok, halld döntésem. Egyikőtök távozhat ezen falak közül. Csupán egyetlen lélek. Nem több, nem kevesebb. Azon esetben, ha mindketten maradtok, egyikőtöket elpusztítom. Amennyiben együtt megkísérlitek elhagyni a falakat, mindketten a múlt homályába vesztek. 

Idő, míg szavainak jelentése eljut hozzám. Idő, míg felfogom, megértem, ezzel vajon mit akarhat. Miért olyan fontos számára az, hogy legyen itt vele valaki, akit akarata ellenére tarthat fogságban? Hát valóban ennyire felette lelkét a magány? Nincs senki, aki örömét lelhetné társaságában? Gyönyörű férfi, és bár alig beszéltem vele, látni így is megláttam a szavaiban rejlő bölcsességet és értelmet. Biztosra veszem, hogy ha úgy kívánná, számtalan lehetőség nyílna neki arra, hogy társaságra akadjon. 

- Gondold át, mielőtt döntesz. Napnyugtáig van időd. A rózsák kertjében meglelsz - húzódik el. 

Megrökönyödve figyelem távolodó alakját. Itt hagyott egy olyan döntéssel, ami számomra nem végződhet jól. Nincs menekvés, mert nem hagyja. A szabadság látszatát meghagyja, de ugyan, ez fel sem ér a valósághoz. Hiába töprengek, nincs semmi, amit átgondolhatnék. Ez már réges rég nem rajtam múlik. Úgyis az  lesz, amit ő kíván. Felsimítok vállaimra és átölelem magam, megborzongok a gondolatra, hogy nekem itt kell maradnom. Bár ne indultam volna el otthonról. Bár ne talált volna rám az erdő mélyén. Azt kívánom, hogy megmásíthassam a döntéseimet, a tetteimet, mindent, ami ide sodort engem. 

- Bánt valami húgocskám? 

- Ugyan, mi bánthatna? - mosolyodom el haloványan. 

Mellém lépve mindentudó mosollyal néz le rám, nem szól és nem vádol, nem kérdez, és ezzel csak még inkább növeszti bennem a bűntudatot. Legalább, ha mondana valamit. Vádolna vagy hibáztatna, hogy igen, ez az egész itt mind-mind-mind az én hibám. Én könyörögtem neki annyiszor, hogy még, ha titokban is, de lássuk egymást. És most tessék. Pont az akaratosságom lett mindkettőnk veszte. 

- Victoria...

- Igen, tudom. Őszinteséggel tartozom neked – suttogom fejemet lehajtva. 

Elkendőzhetném az egészet, kitolhatnám az időmet, de nincs értelme halasztanom. Így vagy úgy, de mennie kell. Túl sok időt maradt távol az otthonától. Förtelmes undor és megvetés kavarog a gyomromban, amiért erre kényszerít a ház ura, ám sikerül megfelelő módon palástolnom minden érzelmet. Nyugodt, üres hangon magyarázom el a történteket, a tényeket, a miérteket. Mindent elmondok neki, színesítés és kedvesség nélkül. 
Első érzelem, mi szemeiben lángra lobban az az érthetetlenség, a kétségbeesés, aztán a düh. Kézfejével simítja le könnyeimet, hihetetlen mennyire nem vagyok most önmagam. Sírás, talán kisgyermekkoromban sírtam legutoljára, és persze most. Mennyire gyöngévé tesz az elválás gondolata. 

*

Szomorú mosollyal figyelem a Nap lenyugvását. Aranyló fényei most vérvörösen ömlenek az odakint pezsgő tájra, buja növényekre és az épület megkopott, komor ormaira. Nem jártam még odakint, így csak bízni tudok benne, hogy jó helyre visznek a lábaim. Eltévedni nem tévedhetek el, hiszen tudom merről jöttem. Megismerem lépteim nyomát. Összeszoruló torokkal érem be testvérem nyomát. Csendesen őrjöng dühében, kilátszódik ez a mozdulataiból is és csak bízni tudok benne, hogy nem tesz semmi meggondolatlant. 

- Annyira sajnálom – suttogom vállát megérintve. 

Lerázza kezemet magáról, elhúzódik és még inkább elsötétül a tekintete. 

- Ne sajnálj semmit, nem tehetsz semmiről. Ne aggódj drága kishúgom, adj időt és elhozom a szabadságod – fonja ujjait az enyémek közé. 

Halványan biccentek és elfogadom amit mond. Mi mást tehetnék? Sosem tudtam rá hatni. Sosem tudtam elmagyarázni neki a bölcs lépések céljait. Mindig csak a feje után ment, aztán emelt fővel fogadta bukását. Számtalan helyzet volt, amiből éppen csak élve kijutott, és mégsem tanult semmiből semmit. Magára sem tud vigyázni és rám mégis akar. Magamat kihúzva figyelem a Férfi felénk közeledő alakját. Erős kisugárzása van, ugyanakkor minden vonása nyugalomról árulkodik. 

- Nos, mi lészen a döntésed? 

A döntésem...Hiszen az nem is az enyém. Azt én is csak úgy kaptam, ő maga aggatta rám. Nekem szemernyi beleszólásom sincs ebbe az egészbe, mindössze válaszokat kaptam tőle rejtve, amiket az én hangomon szeretne visszahallani. 

- A bátyám...megy el. Én maradok. Helyette. 

- Legyen akaratod szerint...

Egyetlen intésével kaput teremt, utat a való világba és egy ösvényt, amin át távozhat. Nem hittem volna, hogy egyszer majd ezt szánja nekem a sors. Kiismerhetetlen világ ez, olyan, amit ezidáig nem ismertem és soha nem is kívántam megismerni. Egyszerű ember létemre bár vonzott az ismeretlen, de soha nem tettem olyat, amiben nagy veszélyes rejtőztek. Ez pedig...egyszerűen felfoghatatlan és elfogadhatatlan. Ha valóban azt hiszi, hogy ezek után majd szótlanul viselem a társaságát, hát tévedett. Nem szeretem, ha semmibe veszik az akaratomat. Azt pedig kiváltképp nem viselem, ha rám erőlteti bárki is a számára előnyös döntést. Nem húzom a búcsút, minden perccel csak nehezebb lenne mindkettőnk számára. Félt engem és én is utálom a gondolatát annak, hogy itt kell maradnom, de ezen már nincs mit tenni.
Egyszerű elfogadásra van szükség. 
Ökölbeszoruló ujjakkal figyelem, ahogyan testvérem távozása után bezárul a kapu, majd nyomtalanul eltűnik. Reszketeg sóhaj hagyja el az ajkaimat, lassú léptekkel járom be a rózsakertet, édes illatuk teljesen elbódít, ahogyan a szépségük is. Bokrok és lugasokra felfuttatott hömpölygő sziromáradat. Egyszerűen varázslatos az itt honoló béke, nyugalom és melegség. Sehol egy komor fal, mely várbörtönre emlékeztethetne. Megtörten roskadok le a padra, tekintetemben csillagok ezreinek fénye villan, ahogyan arcomat az ég felé fordítom. 

- Tudod, a babonások szerint mikor egy csillag lezuhan, egy kívánság meghallgattatik. Te mit gondolsz erről? 

Megrezzenek ugyan, de hamar túl teszek félelememen. Nem leszek az, aki gyengének és riadt kislánynak mutatja majd magát, őelőtte semmiképp. 

- Őszintén, Uram? Ha minden csillag teljesítene egy kívánságot, olybá tűnik az országban csupán királyok és királynők lopnák a napot, ami meglehetősen kényelmetlen helyzetet okozna. 

- Valóban? És te mi lennél, ha kívánhatnál akármit? 

Meglepett mosolyra húzódnak az ajkaim. Nem hazudhatok neki, hiszen engem emésztene aztán a bűntudat, így megpróbálok az igazságra törekedni. Nem tudhatom mennyit ismer a múltamból. Ha tippelt is, hát elevenembe talált, amikor a legutóbb szót váltottunk. 

- Én teljes szívemből elégedett vagyok a sorsommal. Van atyám és anyám, mindketten jó egészségnek örvendnek, van birtokunk és békénk, ahogy a könyvek sem hiányoznak a szobám polcairól. Tisztességes nevet adott nekem az ég, így ha bárki lehetnék – mosolygok rá a csillagos égre – Victoria Bradwaldine lennék. 

Ujjaimat tördelve figyelem az égboltot, várakozom anélkül, hogy tudnám az okát. Hallgatag és komor, hiába kötelez arra, hogy az otthonában éljek, azt nem hagyja, hogy ő magát is megismerjem. Akárhányszor arra gondolok, hogy miatta kell itt maradnom,  méla harag perzselődik fel bennem. Nem tartom magam lobbanékonynak sem hevesnek, így haragomnak sem engedek utat. Az nem is lenne tőlem elvárható cselekedet. Ennél sokkal jobbra neveltek engem. Akkor, amikor a szüleimnek meséltem róla, nem a vér szerintiekre értettem, hiszen a tulajdon anyámat soha nem ismerhettem meg, ahogyan az apámat sem. 

- Igazi és sajnálatos veszteség, hogy távozásra intette a testvéremet. Abban azonban igaza volt, hogy várják őt haza, amilyen hamar csak lehet. Atyánk biztosan nagyon dühös lesz a késlekedés miatt. 

- Az atyja biztos nem lehet nagyon haragos. 

Halkan felnevetek, anélkül, hogy hangomban felcsendülne bármi jele is az örömnek. 

- Bárcsak elmondhatnám Önnek, hogy milyen ember ő, hogy ki vagyok én,...bárcsak – szorítom ujjaim közé ruhámnak az anyagát. 


Szerkesztve linka által @ 2015. 05. 30. 17:27:38


Morticia2015. 05. 30. 13:12:06#32910
Karakter: Victor Caine Cainewood
Megjegyzés: linkának


- Nem azért kerestem ön fel, hogy ilyen egyszerűen távozásra intsen – feleli kiegyenesedve.

Arcom elmúlt századok által faragott márvány maszk, miről semmit sem képes kiolvasni, bármennyire óhajtja. Elárulja tekintete, mi kérdőn fürkész végig, majd, szinte esdeklőn kutat emberségem után. Tán könnyebb lenne lelke, ha felfedezne efféle érzelmeket? A tényeken egyáltalán nem változtatnának. Kastélyom foglyai, akárcsak önnön magam.

Nem maradt bensőmben más, mint régmúlt valóm fakuló árnya, sűrű, szinte már kézzel tapintható, ép ésszel fel nem fogható melankólia. Élek, mégis halott vagyok. Húsbörtönbe zárt, kárhozott lélek, ki nem él a jelennek avagy hazug jövőnek, kizárólagosan múltjának, mélyre süllyedve annak édenjében. Elveszett minden, miért az élet ezen képzetet fenn kellett tartanom. Magával ragadta szerelmem a sírba, s onnan nincs a világnak oly’ szülötte, ki visszahozhatná.

Szóra nyílnak ajkai, ám hang egyáltalán nem tör fel torka mélyéről. Lesüti tekintet,  sietve távozik. Magamra hagy gondolataimmal, mik nem szólnak másról, mint az elveszett szerelem fájdalmáról, a gyász mindent elsöprő kínjáról. Vajh’ más lény lennék, ha Ő élne? Nekem kellett volna odavesznem, hisz annyival több, ezerszeresen jobb lény volt nálam. Mégis, emlékének fenntartása ezen világon csakis úgy lehetséges, ha magam ezen oldalon hirdetem létezését, s míg a föld el nem pusztul, feladatom ellátom. S majd akkor csatlakozom hozzá a túlvilágon. Bár megtehetném, itt, most… Óhh, Victorya…

Perceknek tűnő órák múltán sikerül elszakítanom magam portréjától. Szívem, bármennyire is lehetetlennek tetszik, újra megszakad, amint eszembe jut a márványfehér bőr, mit édes vérének rubint cseppjei szennyeztek össze. A lágy anyagból készült, elefántcsontszín esküvői ruha, csuklórészén szétszabdalva. A kín, mit az nyújtott, mikor karjaimba emeltem törékeny testét, miután nem sikerült megmentenem. A napok, miket mozdulatlanul, arcát simogatva, könnyeimmel ruháját eláztatva töltöttem. S a gyilkos düh,  mi árulói végzetét jelentette…Ezen kettősség oka annak, miszerint immár csak a gyásznak van helye szívemben. A mindenség elvesztette értelmét, elmúlt a világ színessége, minden szürke s annak ezer árnyalata.

Lábaim szobájához vezetnek, oda, ahová mindig is, mikor szeretném felidézni azon napokat, mikor eleven lényként vélem élt, ekkor hallhattam gyöngyöző kacagását, selyemnél is puhább ajkait csókolván elsuttogott, mézédes vallomását…

A lány meglepett tekintete fogad. Szívem eltéveszti a ritmust. Ezen környezetben, még ha csupán egyetlen pillanatra is, oly képzetet kelt, mintha Kedvesem várt volna reám… A hasonlóság ezidáig elkerülte figyelmem, s most elemi erővel tör rám, hogy újra késként hatoljon mellkasomba.

- Utoljára szólítom önt fel, engedjen el bennünket. Hálás vagyok, amiért testével védte a testemet, köszönök mindent, amit értem...értünk tett, de nem maradhatunk ennél tovább. Jobb, ha most elmegyünk, hiszen bátyámat és engem is várnak odahaza egyaránt. 

Fejem kissé oldalra billentve hallgatom követelőző szavait. Hű szolgám léptei megtorpannak, szinte látni vélem, amint megremeg kezében az ezüst tálca, tekintete tágra nyílik ekkora szemtelenség hallatán, mégis, a rá annyira jellemző aggodalom készteti hevesebben dobogni szívét, nem a modortalan viselkedés. Hátra sem fordulva, hogy meggyőződjek igazamról, kezem felemelem. Hallom, amint megtorpannak léptei. Hozzám igyekezett, ehhez semmi kétség, ám nem mondhat ellent kérésemnek. Dolgára siet, ahogy annak lennie kell.

A leány mégis ellent mer mondani akaratomnak. Van benne valami, mi képessé teszi erre.

-Fivéred tán várják, ám ez reád egyáltalán nem igaz. Atyád eltaszított magától, s most idegenek kezében a sorsod, kik bármikor elüldözhetnek, így léted kétségek között tengeted. Mit ér a szabadság, ha nincs oly lélek, kivel megoszthatnád? – közelebb lépek, mire meghátrál, egyre közelebb érve a szoba falához, honnan már nincs menekvés. Teljesen hozzásimul. Természetes reakció. Ő a préda, ki a ragadozó elől menekül. Tekintete riadt kismadáréra emlékeztet, ahogy száguldó szívének hangja is. Nem vetek véget szenvedéseinek, oly’ közel lépek hozzá, hogy testünk szinte összeér. Érzem a belőle áradó erőt, ahogyan ő a személyem generálta a fenyegetést.

- Oly’ tiszta, oly’ hűvös. Akár a sápadt tavaszi reggel, mi még a tél szoknyájába kapaszkodik… - hosszúra növesztett körmeimmel végigcirógatom arcát, tekintetem fogva tartja az övét. -Ám legyen. Lásd, kegyes úr vagyok, halld döntésem. Egyikőtök távozhat ezen falak közül. Csupán egyetlen lélek. Nem több, nem kevesebb. Azon esetben, ha mindketten maradtok, egyikőtöket elpusztítom. Amennyiben együtt megkísérlitek elhagyni a falakat, mindketten a múlt homályába vesztek.

Várom válaszát, ám torkát összeszorítja a félsz, mi egész lényéből árad. Nem tudom, s nem is tudhatom, miszerint ezen érzetet szerény személyem váltja ki nála, avagy alapjelleme tartozéka. Egyetlen közös vonásunknak hála azonban lesz időm megismerni. Létem tenném fel rá, hogy nem maga lesz a szerencsétlen, ki távozhat, hanem fivére.

-Gondold át, mielőtt döntesz. Napnyugtáig van időd.  A rózsák kertjében meglelsz.– elhúzódom tőle, majd lassan megfordulva távozom.

Szavamhoz híven kedvesem virágaihoz igyekszem. Gyengéd mozdulattal, akárha az Ő arcát érinteném, végigvezetem ujjam az egyik rózsa szirmán. Letelepszem egy lugas alá, s várok. Bár hallhatnám gondolatait, érezhetném, mit ő. El is feledtem, milyen, mikor valaki aggódik azért, kit szeret… A fájdalmát viszont, mit fívére elvesztése jelent, átérzem. Velem ellentétben nem örökre szól, mitöbb, jobb sorsra ítélteti azzal, ha elengedi.

A választás jogát megadtam, immár csupán az a kérdés, él-e vele.

Napnyugta előtt nem sokkal elém járulnak. A lány tekintete telve van fájdalommal, szemein látszik, miszerint nemrég sírt. Testvére kezét fogja, ki nem osztozik húga szenvedésében. Reá inkább lehet mondani a dac, harag és aggodalom hármasát, mintsem törékeny szeretetet. Nem érdemli meg a húgát, ezen tény igazsága felől egyáltalán nincs kétségem. Mindannyiuknak jobb lesz, ha nem látják egymást soha többé. Az élet áldozatok s nehézségek sorozata, ezen helyzet pedig méltó, elegendő lecke lesz számukra.

Felegyenesedvén eléjük járulok.

-Nos, mi lészen a döntésed? – kérdem teljesen érzelemmentes hangon, miközben bizakodom abban, miszerint a férfi távozik.

-A bátyám…megy el. Én maradok. Helyette. – hangja nem több rekedt suttogásnál, azonban számomra ez  éppen elegendő.

-Legyen akaratod szerint. – intek kezemmel, mire a semmiből kapu tűnik elő, mögötte pedig kővel kirakott út rajzolódik ki, mi egészen az  erdei ösvényig húzódik. Tekintetem elkapom kettősükről, majd lassú, megfontolt léptekkel távozom. Elválásuknak nem óhajtok sem szem, sem pedig fültanúja lenni. Épp elég fájdalmas ezen procedúra kettőjük között, egyáltalán nem kívánatos a szégyenérzetet mellékelni hozzá.

Most már örökkön vélem marad…


linka2015. 04. 20. 22:27:01#32781
Karakter: Victoria Bradwaldine
Megjegyzés: Morticiának


 Én nem családi szeretet körében nőttem fel, hanem gyakorlatilag magamat neveltem hosszú éveken át. Korábban megtettem nem egyszer, de már nem kutatok okok után. Már nincs szükségem egyetlen indokra sem, ami megmagyarázhatná, hogy miért..? 
Jól tudom, mi történt. Tudom azt, hogy, hogy nem az én hibám volt. Sokáig önmagamat hibáztattam, amiért az apám ennyire megvet, ennyire hűvös velem, ennyire...ennyire nem tart a gyermekének. Pedig vér vagyok a véréből. 
Bennem is megvan mindaz, mint a testvéreimben. Semmivel sem vagyok több, vagy kevesebb. 

- Nem hagyhatod el a kastélyt. Sem te, sem pedig a fivéred – jelenti ki visszavonhatatlanul. 

Nem értem az indokait, ami szavainak lehettek az előzményei. Nincs semmi, amivel ezt kiérdemelhettük volna. Nem gátolta egyikünk sem őt semmiben, akkor meg miért? Hiába játszom újra elmémben találkozásunk pillanatát. Hiába koncentrálok még a legapróbb részletre is, de semmi. Ötletem sincs, amivel megérthetném őt, a ház Urát. Lehet az apám műve ez is. Engem utál, és el akart tüntetni még a föld színéről is. De a bátyám? Talán rájött, hogy titkon vele találkozgatok, hogy tőle érdeklődöm meg a többiek hogylétét? De kitől tudta ezt meg, és hogyan? 
Értetlen várakozással figyelem a férfit. 

- Az indok nagyon egyszerű; mert így döntöttem – hajol meg előttem finom óvatossággal, elköszön testvérbátyámtól, majd sietve távozik. 

Csak nyelni vagyok képes, meredten nézek utána, várakozom, hogy valaki elébem toppanjon és kacagva az arcomba kiáltsa, hogy mindez csak egy móka. Csak egy apró csacska tréfa, aminek nincs semmi jelentése, semmi hátránya és semmi következménye. Ökölbeszoruló kezemet a mellkasomhoz vonom, elfehéredő ujjakkal szorongatom a levegőt, várom, hogy heves lélegzetem lecsituljon, s csak azután eredek a nyomába. Nem hiheti, hogy ennyivel minden el van intézve. Nem teheti ezt azokkal az emberekkel, akiket szeretek. Engem bebörtönözhet, fogva tarthat kedvére, de legalább a testvéremet engedje szabadon. Hiszen neki mégis mi köze lenne ehhez az egészhez? 
Ruhámat simítva indulok el félve abban az irányban, amelyiken ő is végigment. Csak bízni tudok benne, hogy nem tévedek olyan helyre, ahová tiltott volna számomra a bemenet. 
Tudom, hogy felettébb önző részéről az, hogy magánál akar tartani, de ez még nem jogosíthat fel engem, hogy megbántsam őt. 
Sokáig keresem őt, így eltart egy ideig, míg rátalálok. Nem is tudom, talán tudatosan vagy épp anélkül, de olyan, mintha direkt próbálnám elkerülni a találkozást, azt, hogy végre összefussak vele.  Így meg hazudtam magamnak meg mindenki másnak is. Dehogy mentem én el utána. Ha meg akartam volna találni, akkor már rég megtettem volna. Csak félek. 
Attól mindenképp, hogy miért akarhat ő engem itt tartani. Jó célt biztosan nem szolgálhat. 
Lépteim tompa visszhangként koppannak elmém egy elfelejtett zugában. Próbálok minél halkabban mozogni, nem felverni itt senkit. 
Mégis, hiába a sok szolgáló, annyira szürke és búskomor ez a hely. Bőrömre vetül a sokévnyi fájdalom, olyan, mintha komorság és gyász ülne a falak közt. 
Ilyen hát ennek a férfinak az otthona? 
Óvatosan lépem át a terem küszöbét, ahol megannyi kép, szépséges arcok és generációk tekintenek rám vissza. 
Megszeppenve torpanok meg és csak figyelni tudom a férfit, amint előre görnyed, hátának íve meghajlik és valami egészen borzasztó melankólia árad minden rezdüléséből, minden porcikájából.

- Mit keresel itt, te lány? Távozz, hagyj magamra!

- Nem azért kerestem ön fel, hogy ilyen egyszerűen távozásra intsen – felelem kiegyenesedve. 

Szeretném, ha nem tartana ő is egy gyenge kis nebáncsvirágnak. Bár nő vagyok, és nekem ugyan nincs közöm a múltjához, emlékeihez és sérelmeihez, de igenis magyarázattal tartozik nekem. Nem azt várom tőle, hogy beavasson mindenbe. Nem akarom, hogy barátjaként tekintsen rám, egyszerűen egyetlen szót akarok. Azt, hogy elengedjen végre, elmondja, hogy merre jutunk ki. Hogy merre induljak el a testvéremmel ahhoz, hogy innen kikeveredhessek. 
A csend, ami kettőnkre telepszik, most egészen más, nem olyan, mint az eddigiek. Ez sűrű, sötét és ragadós. Olyan, amivel nem szívesen találkozik az ember. Félek, hogy akaratos voltam vele szemben. Félek, hogy önzőségemmel talán megbántottam. 
Lehajtom a fejem, halkan felsóhajtok, aztán pár pillanatnyi tétova toporgás után magára hagyom őt. Hiába nyitottam volna szóra a számat. Mégis mit mondhattam volna neki? 
Van egyáltalán olyan, amivel kivívhatom a figyelmét? Azt, hogy rám is emberként tekintsen, egy élő személyként tartson számon, akivel néha esetleg társalogni is lehet? 

Visszatérve a szobába rövid ideig viszonozom szeretett bátyám pillantását, majd szemeim lejjebb siklanak a karján éktelenkedő szakadásra. Mosolyom kivirul arcomon, míg elnézően csóválom a fejem, levetetem róla a kabátját és elkérem, hogy össze tudjam neki varrni. 
Tűt és cérnát kérek az egyik szolgálótól, ám meglepve tapasztalom, hogy hamar hárítanom kell a felajánlást. Hálásan megköszönöm, hogy segíteni akar, de ennyit én magam is igazán meg tudok csinálni. Mégis milyen nő lennék, ha a varráshoz sem értenék? 
Nem várakozom tovább, hogy megkapjam a számomra kellő eszközöket, inkább magam eredek a nyomukba. Azzal jóval hamarabb végzek, a várakozás egyébként sem jellemző rám. Türelmes vagyok, de nem a végtelenségig. Szükségem van valamire, ami majd kellően leköti a figyelmemet. Egyszerűen kell, hogy legyen valami elfoglaltságom. Bármi, csak ne a semmittevés. 
Az, ha nem csinálhatok semmit, nekem egyenlő a legpokolibb kínzással. 
Néhány fiókot, be kell valljam, végigkutattam, mire megtaláltam a tűt és a cérnát egyenként, de nem panaszkodom. Majd mindent visszapakolok a helyére, oda, ahonnan elvettem. 
Leülök az egyik asztalhoz, ölembe fektetem a ruhát, majd öltőmozdulatokkal összevarrom az anyagot. Nem nagy lyuk, olyan, amivel könnyűszerrel végzek. 
Alig telik pár percbe az egész, aztán gyorsan visszapakolok mindent a helyére, a kabátot pedig a szék háttámlájára terítve hagyom ott. 
Megfordulva hamar szembetalálom magam a fekete szempárral. Gyönyörű ónixok, félelmetesek és mégis vonzzák a tekintetem. Nem köszöntöm őt illendően, elvégre mostanra már csak egy szegényes családban nevelkedő fogadós lánya vagyok. Valaki, aki nyugodt szívvel el is felejthet minden etikettet és illemet, hiszen mégis hol venné hasznát mindennek? 

- Utoljára szólítom önt fel, engedjen el bennünket. Hálás vagyok, amiért testével védte a testemet, köszönök mindent, amit értem...értünk tett, de nem maradhatunk ennél tovább. Jobb, ha most elmegyünk, hiszen bátyámat és engem is várnak odahaza egyaránt. 

Mosolyom fakó árny. Valami, ami nem emlékeztet önmagamra, hiszen én nem is ilyen vagyok. De azok után, amit láttam, amit látni véltem, egyszerűen nem tudom hogyan viszonyuljak hozzá. Kiismerhetetlen. Nem tudom, hogy milyen is ő igazából. Jó ember? Vagy csak egyszerűen kapóra jöttünk neki, mint önkéntes foglyok? 


Morticia2014. 09. 27. 12:22:43#31460
Karakter: Victor Caine Cainewood
Megjegyzés: linkának


Egykedvűen, szinte unottan rovom megszokott köreimet a hideg márványfalak útvesztőjében. Minden ugyan olyan, mint születésem pillanatában, s jobban ismerem a szobák, rejtett alagutak, folyosók ösvényét, mint tulajdon tenyeremet.
 
Szürkeség, ahová nem jut be a fény. Magány, amit nem küzdhet le a halandóság kegye. Állandóság, melyet egyetlen porszem sem zavarhat meg.
Minden megfakult, elhalványult, sötét lett, hideg fénnyel teli, akár a csillagoktól kopár, őszi éjjel, melyben a szél halott leveleket s csupasz ágakat simogat. Sosem érkezhet meg az enyhet hozó tél, sem pedig a megújulást ígérő, csodás tavasz.
A mindenség elvesztette fontosságát s célját.
Ahogy jómagam is.
Húsbörtönbe zárt, kegyvesztett, átkozott lélek, ki sosem lelheti meg nyugalmát, boldogságát, mit egyszer már sikerült megízlelnie.
Ez vagyok én…
Halhatatlanság és örökkévalóság… E kettős kínoz, szorít, s sosem enged el. Fenevad lohol nyomomban, nem engedve megpihennem, ám sosem érhet utól. Kerget, kísért a megállásra, ám lábaim nem engedelmeskednek. Futok, esztendőket hagyva magam mögött, kézen fogva emlékeimmel, kik úgy szorítanak, hogy levegőt venni is képtelen vagyok. Mégis folytatnom kell ezen játékot, mert ellene tenni nem tudok.
 
Kastélyom maga az eleven, gondolkodó, lüktető, valós börtön, melynek aki átlépi küszöbét, sosem hagyhatja el. Az ajtók eltűnnek, az ablakok bezárulnak, a kerti sövény összenő, lélegző falat alkotva. A rabság rám jobban nehezedik, mint másokra. Engedélyemmel távozhat, ha úgy látom jónak, ám én sosem mehetek el. Nem mintha lenne hová, s értelmét látnám…
 
Gondolataimból óvatos, mégis sietős léptek hangja zökkent ki. Egy leány suhan el mellettem, akár egy árnyék, utána szolgálóleányom, mint aki meg szeretné állítani.
 
-           Kisasszony! Kérem, várjon. –szólítja meg félénken vendégünket, mint aki tart attól, hogy szavával megbántja, vagy akár kedve ellen tesz. A cseléd felém fordul, s szinte megáll a szíve pár másodpercre, mikor megpillant. Ekkor már mellette áll, s óvatosan félrehúzódik, utat engedve urának s parancsolójának.
 
Lassú, ráérős léptekkel indulok utána, hiszen az idő számomra végtelenséggel kecsegtető.
 
-           Nekem mennem kell, minél hamarabb. Nem késlekedhetek, mert keresni fognak. Kérem, adja át köszönetemet...- nem engedem befejeznie, s felhívom magamra a figyelmét.
 
-           Miért nem teszed meg te magad? - magam sem tudom, miért szeretném megelőzni csalódását a szökési kísérletét illetően, ám mégis megteszem. Hangom óvatos, szinte már féltő, mégis erőteljes, parancsoló.
 
Felnevet, zaklatottan, szinte már kissé hisztériát sejtetően. Végigsimít tarkóján, s közben lehajtja a fejét. Zavartan ácsorog, hátat fordítva nekem, gondolataiba merülten. Majd lassan, nagyon lassan megfordul, szemeivel az enyémeket keresve.
 
-           Hálás köszönetem, mert nem hagyott magamra, de tartok tőle aligha élvezhetem tovább a vendégszeretetét. Ha nem bánja, akkor én mennék is – leheli elhalóan a szavakat, tekintetét elkapja, aprót biccent s elindul. Pár lépés után azonban megáll, mint akibe villám sújtott. Testvére hangjára megdermed, ki nevét kiáltva fut felé, hatalmas zajt csapva, mégis rendíthetetlenül.
Megáll tőle alig pár lépésre, s tekintetük összefonódik.
-           Victoria, kérlek. Odakint egészen besötétedett. Hová tudnál menni?- kérdi tőle a férfi, mintha kitalálta volna szándékát.
 
Magam pedig az érzéktelenség maszkja mögé rejtem meglepettségemet.
 
A leány szinte megbabonázva, illemet elfelejtően mér végig, akárha egy tárgy lennék. Belsőm forr, szinte szénné éget. Mennem kell, el tőle, azonnal, különben ezernyi darabra törik álcám, melyet oly’ nagy igyekezettel sikerült tökélyre fejlesztenem.
 
-           Ne félts engem, hisz jól tudod, hogy megvédem magam, ha kell. 
 
-          Nem hagyhatod el a kastélyt. Sem te, sem pedig a fivéred. – figyelem a tekintetébe költöző értetlenséggel párosult indulatokat. Olyan könnyű olvasni benne, akárha egy szépen, tetszetősen becsomagolt könyv lapjaiba tekintenék.
 
Nem várom meg, míg kérdését felteszi, elébe megyek.
 
-          Az indok nagyon egyszerű: mert így döntöttem. – meghajolok felé, testvérének biccentek s távozom, sietős, hosszúra nyújtott léptekkel. Mire eszmélhetnének, már magukra maradtak s messze járok.
 
Mikoron kitérek a látóterükből, futásnak eredek. Menekülök, mert látványa éget, akár az izzó parázs, felszítva lelkem porig égett, hamuba fulladt, sivár mezejének tüzét, újra lángba borítva, kínozva, mintha csak tegnap történt volna minden.
 
Lábaim a földszinten található, hatalmas, örökkévalóságig létező szobor s festménycsarnokba vezetnek. Ősapáim és ősanyáim, dinasztiám, családom, szüleim hasonmásának termébe.
Ismerem az összes arcot, ki reám visszatekint, s a legvégén megtalálom azt, mit keresek.
Szüleim kézen fogva állnak, előttük két kicsiny gyermek, egymásra mosolyogva. Ezen kép mellett található saját portrém, mely egész valómban örökített meg, alatta a reám leginkább illő sorokkal díszítve.
Végigfuttatom rajta tekintetemet, s még mindig nem értem, miért ezen szavak jelentek meg, mikoron felkerült a kép a mágiával átitatott falakra.
 
"Szavamat megérteni könnyű,
és megfogadni könnyű.
Mégse bírják megérteni,
se megfogadni.
A szavaknak ősapjuk van,
a tetteknek királyuk van:
ezt nem értik az emberek,
és engem ezért nem értenek.
Ha vannak, kik megértenek:
ez az én gazdagságom.
Ezért a bölcs
drágakövet hord darócruhában."
 
Jelentése igen súlyos, megfontolandó, mégsem jómagam vagyok…
 
 S e kép bal oldalán Victoriaé… Szerelmemé, kit elragadott tőlem a halál keserűsége, örökkévaló szomorúsággal sújtva gyarló lelkemet.
 
Hát nem csak testiségekben jelenik meg a fájó hasonlóság. Mint két tojás, melyeket megkülönböztetni lehetetlenség:
 
Gyönyörű, göndör, lágyan omló, hosszú, selymes fürtök, smaragdban játszó, drágakőhöz hasonlatos szempár, hófehér, porcelánbabához méltó, hibátlan bőr, törékeny, oltalmazóért könyörgő, tökéletes, kellő helyeken gömbölyded alkat, bársonyos, megigéző és figyelmet követelő hang… Mintha visszatért volna, csak hogy reményekkel kecsegtessen s újra magamra hagyjon, miután feléledt bennem az élni akarás vágya, a létezés felé táplált öröm magja…
 
Különbséget egyedül tekintetükben találtam: kedvesemében megmagyarázhatatlan, örök szomorúság lakozott, míg az övét emészti a tűz, az erő, a halandóság élnivágyása.
 
Óvatosan végigsimítom szerelmem festett képmásának orcáját, szinte érezve annak lüktető valóságát, kellemes hűvösségét. Fejemben hallom csilingelő kacagását, tekintetének tüzét…
 
Hatalmasat csapok a falra, körmeim húsomba vájnak, s ökölbe szorított ujjaim közül vér cseppen a padlóra, hívogatóan édes illattal, rubinvörösen.
Fejem a hideg köveknek támasztom, lelkem emészti a keserűség s az újra feltámadó magány heve. Szinte belepusztulok, annyira fáj a hiánya, s annyira kívánom érezni ajkának édességét, szerelme szívet melengető érzetét…
 
Érzem, miszerint valaki nem messze tőlem ácsorog, kétségek között, ám nem akarok foglalkozni vele. Arcom tökéletes mozdulatlanságú, érzelemmentes szobor, ám tekintetem most elárulna. Végtelen, felfoghatatlan s megérthetetlen fájdalom süt belőle, éppen ezért lehunyom szemeimet, nehogy árulóim legyenek. Fejemet még mindig a falnak támasztva, szinte elfordulva tőle szólalok meg.
 
-           Mit keresel itt, te lány? Távozz, hagyj magamra!


Szerkesztve Morticia által @ 2015. 03. 09. 11:44:11


linka2014. 09. 21. 18:56:10#31369
Karakter: Victoria Bradwaldine
Megjegyzés: Morticiának


 Türelmesen várakozom, már-már töprengve figyelve mozdulatlan alakját és rezzenéstelen vonásait. Próbálok mosolyogni, valamivel jobban hozzáállni ehhez az egészhez, de egyre inkább kezdem elveszíteni a reményt arra, hogy kivezet, vagy úgy általánosságban kezd valamit. Ruhámat öklömbe gyűrve meredek az egyik ősöreg fa kérgébe fúródó nyílvesszőre. Nem tartom magamat különösebben ostobának, de ez még számomra is érthetetlen, hogy miért támadna meg bárki is egy erdőben. Az ismeretlen férfi nekem hátat fordítva, de a lábai egy tapodtat sem viszik tőlem messzebb. Egy helyben áll, halk hangom, s könyörgő szavaim még engem is meglepetésként érnek. Fel sem eszméltem, mit teszek. 
Könyörögni egy idegennek? 
Ökölbe szorított kezemet a mellkasomhoz szorítom, ezzel próbálva meg csillapítani dübörgő szívverésemet. Szemeimet összeszorítva húzom összébb magamat, mikor a férfi elém állva óv meg az újabb nyílvesszőtől. 

- Maradj mögöttem, vagy meghalsz. Ne fecsegj, ne szólj. Magyarázkodni ráérünk később.

Nagyot nyelve bólintok minden egyes parancsba adott szava után. Utálom ezt a helyzetet, amibe saját magamat kevertem és ezt a bűntudatot is, mert tudom, hogy mindezt én hoztam az ő fejére is. 

- Állj félre, vagy megölünk téged is, féleszű!

Elegendő amiatt rosszul éreznem magam, hogy egy idegen életét is veszélybe sodortam, nem halhat meg miattam. 

- Itt csupán egyetlen halál lesz, s az pediglen a tiétek. Utolsó figyelmeztetésem halljátok: ebben a pillanatban távozzatok, vagy varjak örömére tesztek!

A súlyos csendet nevetésük hangja töri meg, hahotájuk gondolataimat kitörölve fészkelődnek koponyámba. Felfoghatatlan miként lelik örömüket mások félelmében és halálában. Nem figyelem az események zajlását, nem akarom látni a végkimenetelt. Szűkölő félelem, s meddő düh tép agyamba, ha arra gondolok, hogy talán a testvéremet is megpróbálták kicsalogatni ide. Ismerem az apámat, jól tudom mi mindenre képes a cél érdekében. Tudom, hogy szeretett fiai közül is végezni tudna akármelyikkel, ha a gyilkosság előrébb viszi őt bármiben. Figyelmetlenségemből fakadóan a vártnál valamivel később realizálódik bennem, hogy már minden ránk leselkedő vész megszűnt, vagy legalábbis elcsitult. Hiszen honnan is tudhatnám, hogy most nem fogja elvenni az életem  azért, mert vészt hoztam a fejére? Ha így is tenne én nem háboroghatnék rajta, hiszen minden oka meg lenne rá. 
Tenyerével arcomra simítva vonja magára figyelmem, s néz kékjeivel egyenesen a szemeimbe. 

- Aludj...


...ooOoo...


Mikor arra kért, hogy aludjak, nem hittem volna, hogy engedelmeskedni is fogok majd neki. Nem hittem volna, hogy bármilyen módon is hatalma van felettem. 
Tenyerembe ásítva ülök feljebb az ágyban, eddig még nem adódott alkalmam arra, hogy szemügyre vegyem a szobát. Tincseimet vállamról leseperve érintem talpaimat a padlóhoz. Gyönyörű szoba, ízléses, tiszta, nekem nem lenne illő itt lennem. Ahhoz túl koszos a ruhám, még a végén összepiszkolnék itt mindent. Cipőim sarka halkan koppan lépteimre. Túl nagy zajt csapok, tenyeremmel a falnak támaszkodom, előre hajolok és megigazgatom ruhámat. Felszusszanva folytatom utamat,  bízva abban, hogy távozásommal nem sértek meg senkit. Most már tudom, hogy nincs mitől tartanom. Tudom, hogy testvéremet sem kell féltenem, hiszen nem esik bántódása még akkor sem, ha én magára hagyom őt. Hagyom hadd pihenjen, és bár jól esett volna hallani a hangját, de nem lehetek önző, hogy felébresztem őt. 

- Kisasszony! Kérem, várjon.

Szemeimet pár pillanata hunyom csak le. Bízva abban, hogy mikor újra felnézek mindezt csak képzelem. Tartásomon lazítva torpanok meg. Nem fordulok az engem szólító felé, de azt megvárom, hogy mellém érjen.

- Nekem mennem kell, minél hamarabb. Nem késlekedhetek, mert keresni fognak. Kérem, adja át köszönetemet...

- Miért nem teszed meg te magad?

Felnevetek aztán a tarkómra simítom a kezem, és lehajtom a fejem. 
Jól tudom, mit kellene most tennem. Köszönetet mondanom, mert megmentette az életem, és bocsánatot kérnem, mert megbántottam. Tudom, de mégsem teszem. Akár ott is hagyhatott volna, mint ahogyan azt már oly sokan megtették előtte. 
Azt hiszi egyszeri alkalom, hogy idegenek rám támadnak? Nem, dehogy. Olybá tűnik az életem itt semmit sem ér. 

- Hálás köszönetem, mert nem hagyott magamra, de tartok tőle aligha élvezhetem tovább a vendégszeretetét. Ha nem bánja, akkor én mennék is – lehelem szavaimat halkan és aprót biccentve tovább indulok. 

Mindössze néhány lépés. Ennyit tehetek meg anélkül, hogy szeretett testvérem hangját meg ne halljam. Nevemet kiáltva áll meg tőlem nem messze. Ziháló légvételeiből, s mellkasának szapora emelkedéseiből arra következtetek, hogy idáig rohanvást tette meg az utat. Szemeibe nézve nyílnak el ajkaim, hogy szóljak, de egyetlen szavam sincs, amit feléjük tudnék intézni. Számtalan gondolat, de nekik nincs mit mondanom. 

- Victoria, kérlek. Odakint egészen besötétedett. Hová tudnál menni?

Tudom, hogy felém intézte szavait. Azt is tudom, hogy kérdést kaptam tőle, melyre választ is vár. De mégsem akaródzik felé fordulni, helyette a bennünket otthonába fogadó férfit figyelem. Tökéletesen tisztában vagyok az illemmel, azzal is, hogy nem illik bámulni másokat, de most ez aligha érdekel. Nem volt alkalmam megfigyelni őt, nem ismerem tetteinek a hátterét, a szavainak a miértjét, és mégis próbálok olvasni a mozdulataiból. 
A tekintete leginkább talán üres, nem tudnám mihez hasonlítani. Mély kút melynek belsejében örvénylő feketeség tajtékzik. 

- Ne félts engem, hisz jól tudod, hogy megvédem magam, ha kell. 

 
 


Morticia2014. 09. 09. 10:05:13#31273
Karakter: Victor Caine Cainewood
Megjegyzés: linkának


Álmot bocsátott reám az éjjel. Boldog, s mégis tragikus látomást. Évszázadok óta űzi kegyetlen, ám megrendíthetetlen játékát vélem. Úgy tetszik, míg élet lakozik bennem, el nem feledi s engem sem hagy továbblépni.
 
Gyermekkoromat kastélyom falai között töltöttem. Neveltetésem lényege az uralkodásra való felkészítés volt, lévén, nemes vagyok nemesek közt, esélyes a szüleim által hőn áhított koronára.
 
Éltem első száz esztendejében jellemem megszilárdításán dolgoztak erős, ám egyre fáradó tanáraim, mivel olyan voltam, akár a nád: hajlottam jobbra, s balra. Érzelmekkel gazdag lelki világgal büszkélkedhettem, melyek gyakran beleszóltak döntéseimbe, korlátoztak teendőim végrehajtásában.
Eközben taníttatásom sem pihenhetett: mindent, mire szükségem lehetett vagy akár felmerülhetett végtelennek tűnő létem során, magas szinten magamévá kellett tennem. A zene páratlan és halhatatlan művészetétől a betűvetés tudományán át egészen a gyilkolás halálos táncáig.
Kiváló tanítvány és gyermek voltam, áldás szüleimnek s véreimnek,  jobbat senki sem kívánhatott magának.  Páratlan a magam nemében.
 
Ám akadt egy vetélytársam…
 
Szeretett húgom, ki úgy ragyogott szememben, akár a legszebb ékköve ezen világnak, s mindnek egyaránt. Más volt, mint bárki, kit ismertem vagy megismerhettem. Mindenki elhalványult, fakónak tetszett, bárhol is jelent meg. Élettel, élni akarással telt lénye magával ragadta azt, ki meglátta, vagy hangját hallotta, mely olyan volt, akár a hegytetőről aláfolyó, tiszta, csengő patak. Okos, kedves, szeretetre méltó és másokat tiszta szívéből szerető, művelt, erős jellemű, mégis mindenkiben túlontúl megbízó, naiv teremtés.
Tündöklő rózsaszála a vámpírok társadalmának.
 
Nehezemre esett még saját magamnak is bevallanom, miszerint szeretetem egészen más, mint ahogyan az szokás testvérek között. Féltő pillantásaim, míg más férfiak méregették, nem a báty óvó tekintete, hanem a szerelmes féltékenysége.
 
Magaménak akartam ezen a kincset, s legszívesebben a legmagasabb torony zárt ajtaja mögé rejtettem volna. Ám nem tehettem. Se jogom, sem pedig bátorságom nem volt hozzá.
 
Egy csillagoktól fényes, bársonyos éjszakán kettesben sétáltunk rózsalugasaink rejtekén. Csodálatos, meghitt pillanatok örök emléke, s megtörtént, mit sosem mertem volna álmomban sem megtenni: bevallottam szívem szólamát életem egyetlen, örök szerelmének. Pironkodva, minden szavára ittasan, szégyelve magam s rettegve válaszától, kezét kezemben tartva vártam, évezredeknek tetsző perceken át, mást nem hallva ereimben száguldó véremen kívül.
Ekkor közelebb hajolt, éreztem levendula illatát… Ajkaink egymásra találtak, s először szégyenlős, később pedig vad táncot járva az ezeréves fények alatt.
 
Titkos találkáink, légyottjaink számát, magam sem tudnám megmondani. Olyan volt, akár egy szépséges tündérmese, mely nem lehetett valós, ám mégis igaz történet. Mennyekig repült, szinte szárnyalt lelkem s szívem egyaránt, fényesség köszöntött reám a sötétségben, melyet Victorya hozott magával.
 
Ám semmisem tart örökké, akár halandó, akár halhatatlan az egyén…
 
 
Még tizenéves koromban atyám egyezséget kötött az uralkodónkkal: leánya kezét s országát ajánlotta fel párját ritkító, szinte teljesen tökéletes utódjának; nekem.
 
Ezen leány gyűlölt, mióta csak megpillantottuk egymást, s mivel szívem már akkoron másé volt, nem maradt viszonzatlan ezen érzelem.
 
Bár összebarátkoztam volna véle! Akkor tán nem siklott volna félre éltem vonatja, s nem taszított volna feneketlen mélységbe…
 
Leilana, egy óvatlan, apró csókunkat látva nem átallott atyánkhoz sietni, s elárulni két évszázada gondosan óvott titkunkat. Atyánk, látva őszinte érzéseinket, melyeket immár nem titkoltunk, megenyhült kissé, ám áldását nem adta. Röpke hónapok alatt férjet kerített, kedves, segítőkész, igaz vámpír személyében Victoryának, ki jobbat nem kívánhatott volna, ha szerelme nem láncol hozzám.
Az esküvő után, pár nap sem telhetett el, gyászba borult otthonunk: kedvesem eldobta életét, mely nélkülem értéktelenné törpült szemében.
 
A fájdalom szinte eszemet vette. Bezárkóztam szobámba, nem óhajtottam beszélni senkivel, vagy akár ételt venni magamhoz. Éjjelente fájdalmas üvöltésemtől lett vészterhesen hangos az éjszaka, ahogy egyre s egyre nevét kiáltottam, vádlón a csillagokba, míg egészen bele nem rekedtem s könnyeim ki nem szívták minden erőmet.
 
Szüleink s uralkodónk látván, milyen fájdalmat okoztak, s hibájukból mekkora gyász telepedett eddig békés otthonunkra, felbontották eljegyzésem Leilanával, ám hercegi rangomat, mintegy kárpótlásul, megtarthattam, a szívszaggató emlékeket idéző kastéllyal egyetemben. Családom egy éjjelen eltűnt, s azóta sem hallottam felőlük…
 
Ám vigaszt nem nyújtott egyetlen cselekedetük sem. A mosoly eltűnt ajkaimról, bőröm fakó lett, akár a csillagoktól kopár őszi éjjel, szemeim csillogása mély kúttá sötétült.
 
Victorya!!!
 
Nevét kiáltva küzdöm fel magam ülő helyzetbe. Másodperc tört részéig érezni véltem illatát a sötét szobámban, s mintha lángszín fürtjei megcsillantak volna az ajtó résnyire nyitott csücskében…
 
Haragudva a sorsra ezen csapásért, gyűlölve az álmok szövőjét kínzásáért, megvetve az életet azért, mert még itt vagyok, kipattanok az ágyból és öltözni kezdek. Amikor végzem, szobámban lévő, egész alakos tükörhöz lépek, mely előttem Victoryát szolgálta.
 
Göndör, ében fürtök ölelik lágyan körbe márványfehérségű, karakteres, mégis enyhén nőies vonású arcom. Szemeim két, mélységes kút, s fekete színben játszanak. Orrom kissé hosszúkás, mégis elegánsabbá teszi megjelenésem. Ajkaim hófehérek, teltek s figyelemre méltóak. 190 centiméteres magasságommal igazi óriásnak számítok népem soraiban, ám mégis elegánsan, kecsesen, kifinomultan mozgok, mely igazi valómra enged következtetni. Öltözködésemben kedvelem a komor, fekete, sötét színeket, melyek hivatottak hangulatom megfesteni. Most is ezen színeket választottam, egy elegáns, kézelős ing, selyem öltönynadrág, lakkozott cipő személyében.
Megköszörülöm rekedt, fájó torkomat. Hangom mélyről zengő, tiszta, magabiztos, mégis hallatszik benne valami megfejthetetlen szomorú szólam, mely a megtört szívek sajátja…
 
Elfordulok a tükörtől, s lassan, az évszázadokat magukénak tudó személyek tempójában elhagyom kastélyomat, s a fák árnyékában, eggyé válva a sötétséggel, mely igaz barátom a szomorú nap óta, járom az erdőt, mi saját tulajdonom s úgy ismerem, akár a tenyeremet.
 
A szokásos utam járom, míg olyasmi nem történik, amire hosszú idő óta nem került sor: idegen, eleven lény szagát fújja hozzám a szél. Nem messze tartózkodik tőlem, szinte egészen közel kastélyom falaihoz. Kíváncsiságom úrrá lesz gondolataimon s tagjaimon, akarva-akaratlanul megközelítem, nem figyelve lépteim által keltett zajokra. Talán nem akartam megijeszteni? Lehetséges, ám magam sem tudnék erre választ adni.
 
Amikor meglátom a betolakodót, sóhajtva megnyugvást nyernek aggodalmaim. Nem ismerős, s nem is veszélyt jelentő vetélytárs. Csupán egy emberleány.
Derekáig omló, sötét, göndör tincsek, ovális arc, halványzöld szemek, pisze orr, és telt, vörös ajkak. Termetre igencsak apró, vékony. Ha nem árulnák el a mellkasán dudorodó halmok, ruházatából inkább férfinak gondoltam volna első látásra.
 
- Mit keresel idekint? – kérdem mindenféle formalitás nélkül, hiszen birtokháborítókkal nem szokása senki ember fiának avagy leányának udvariaskodnia. S mivel igencsak rossz kedvemben méltóztatta ezen meggondolatlan cselekedetét végrehajtani… Nem számíthat semmi jóra szerény személyemtől. Csigalassúsággal fordul felém, s amint meglát, hitetlenség ül ki tekintetébe.
Végigsimít szoknyáján, mintha piszkos lenne, ám keze remegését nem sikerül ezen suta mozdulatokkal elrejtenie előlem. Éreznie kell, miszerint ő az űzött vad, s én a vadász!
 
- Elnézést. Amint megmondod, hogy merre kell innen kijutni, már itt sem vagyok – elmosolyodik, mintha csupán cseverészni tévedt volna ide. Tekintetem az övébe fúrom, vizslatva, hazudik-e avagy sem. 
 
Nagyot sóhajt, amikor nyugtázza, miszerint nem fogok válaszolni neki. Nagyot nyelve tekint el a mögöttem lévő fák rendezetlen sorába, mintha onnan várna választ, vagy kiutat. Ám arra csupán a végzetét sejtheti, mert váram kövei nem engednek el senkit sem, ki egyszer átlépte küszöbét.
Gondolataim sorából egy ösztönös, mégis enyhén vezérelt mozdulatsora zökkent ki: fejét félrebiccentve apró, törékeny kezét vállam magasságába emeli a levegőbe, ám félúton megszakítja a mozdulatsort. Meglep ezen cselekedete, ám arcom, akár a márvány, nem mutat semmit.
 
 
- Uram – kezd el köhécselni, azon hiszemben, miszerint nem figyelek reá. Ennyire rosszul lát a sötétben, avagy egyszerűen figyelmetlen? Választ sem magamtól, sem pedig tőle nem várhatok, ám újra szóra nyitom ajkaimat, magamat meghazudtolva.
 
- Miért jöttél egyedül ide?
 
Karjait maga előtt összefűzi, mint egyfajta védelmi mechanizmus, mely a nők sajátja. Komoran kapcsolódik tekintete az enyémhez, ám kiolvasni belőle valamit nem lehetséges. Úgy érzem, hiába várom válaszát, tán nem is tudja, mit követett el… Talán ténylegesen eltévedt…
A távolba révedvén embereket vélek felfedezni. Vérnek mámorító és éltető szagát hozza ismét hozzám a szél, s csak ennek a leánynak köszönhetem, amiért még eddig nem figyeltem fel rá. Vért ontottak ezen az éjjelen, birtokomon, s ez nem maradhat büntetlenül!
 
Óvatos, félénk hangja zökkent ki mámoromból.
 
- Mert.... rendben, elnézést, hogy idejöttem, meg eltévedtem, és hogy pazarlom az idejét azzal, hogy velem társalog, de még mindig nem mondta meg, hogy merre kell innen kimenni – motyogja egyre kevesebb önbizalommal, kétségek között tengődve, akár egy csapdába esett, szépséges madár.
Úgy érzem, segítenem kell neki, kivezetni innen s elfelejteni, minél előbb.
 
Azonban ezen szándékomat nem hajthatom végre. Egy éles, méregszagú nyílvessző suhan el magával ragadva pár hajszálát, hogy a mellettem lévő, ősöreg fába szúródva álljon meg.
 
Pillanatok alatt sikerül összeraknom, mibe is keveredtem e miatt a halandó miatt.
 
Hátat fordítva neki elindulnék, ám lábaim nem engedelmeskednek akaratomnak. Tagjaimon apró, alig érezhető remegés fut végig, meghallva értetlen suttogását, félelemtől zakatoló szíve minden dobbanását.
Egy érzés kezd úrrá lenni gondolataimon és cselekedeteimen: meg kell védenem.
Nem tudom, mi késztet erre, ám engedelmeskedem ösztöneimnek, melyek még sosem hagytak cserben. Védelmezőn a leány elé állok, s a következő nyílvessző fájdalmas találkozást hajt végre jobb vállammal.
 
- Maradj mögöttem, vagy meghalsz. Ne fecsegj, ne szólj. Magyarázkodni ráérünk később. – parancsolok rá, majd minden figyelmemet az előttünk lévő, időközben idecsörtető idegenek felé fordítom. Hárman vannak, feketébe rejtezve, arcukat takarva.
 
- Állj félre, vagy megölünk téged is, féleszű! – kiállt rám az egyik, aki középen áll. Valószínűleg maga a vezetője ezen kicsiny bérgyilkos társulatnak.
Szavai hatására szám szélén megmozdul egy apró és jelentéktelen izom, mely a nevetésért volt felelős réges-régen, ám most sem jár sikerrel s visszavonulót fúj.
 
- Itt csupán egyetlen halál lesz, s az pediglen a tiétek. Utolsó figyelmeztetésem halljátok: ebben a pillanatban távozzatok, vagy varjak örömére tesztek!
 
Mindhárman nevetni kezdenek, s ezzel aláírták a saját, végzetes sorsukat. Vezetőjük félretéve minden tréfát, reám ront. Bal kezem egyetlen kecses mozzanatával, mindenfajta eszköz használata nélkül sikerül fejét elválasztanom testétől. Másik két társa, látván halálát, vörös ködbe burkolózva, egyenest támadnak. Ugyan olyan csúfos sorsra jutnak, mint társuk.
 
Mélyet sóhajtva igyekszem szemem vöröses izzását eloszlatni, s ismét a leány felé fordulok, ki sápadtabb, akár a márvány. Megesik rajta szívem, jobb kezemmel óvatosan megérintem bársonyosan puha, mégis meleg és eleven arcát, tekintetem az övébe fúrom s reá parancsolok:

- Aludj. – hangom hatására aléltan hullik alá karjaimba, s magammal viszem váramba, ahol 100 éve nem járt idegen, s legfőképpen vendég.
 
Édesanyám régen elhagyatott, ám cseppet sem elhanyagolt szobájában lefektetem a baldahinos ágyra, s magára hagyom. Szolgáim hadának megparancsolom, miszerint lessék újdonsült vendégünk minden óhaját, s gondolkodjanak róla, míg magam távol vagyok.
 
A három delikvens vérével megtöltöm üres gyomrom, szárazra aszalt hullájuk természetanyánk kényére-kedvére hagyom. A belém fúródott vesszej magától távozott testemből, ottlétéről egyedül sérült ruhadarabom árulkodhat.
 
A negyedik keresésére indulok, s amikor megtalálom, magam sem tudom, milyen oknál fogva, de gyógyítani kezdem, majd magammal viszem váramba,vendégem szobájában elszállásolva,  mihelyst észreveszem a hasonlóságokat közte s a leány között.
Valószínűleg testvérek, s azoknak nem szabadna elveszíteni egymást…
 
Soha sem…


Szerkesztve Morticia által @ 2014. 09. 09. 10:06:45


linka2014. 09. 05. 12:30:31#31243
Karakter: Victoria Bradwaldine
Megjegyzés: Morticiának


 Döbbenetes ez az egész, ami történt. Még számomra is felfoghatatlan.
Tudom, hogy csak egy lány vagyok.  Apámnak aligha számítok bármit is. Hiszen örökké csak arra törekszik, hogy minél hamarabb elküldhessen engem a háztól. 
Hibáztatni éppen nem hibáztatom őt...inkább sajnálom. Sajnálom őt amiatt, mert ennyire besavanyodott emberré vált. Számtalan alkalommal meséltek már nekem róla. Hogy milyen volt, mikor még élt az anyám. Hogy milyen volt, még a születésem előtt. 
Az emberek egy egészen más arcát ismerhették, nem azt amit világ életemben nekem mutatott. Én mindössze gyűlöletet, és undort láthattam tekintetében, de szeretetet, vagy gondoskodást egy szemernyit sem. Noha sohasem kértem tőle túl nagy dolgot, ő mindig megtagadott tőlem mindent. 
Még talán az életemet is sajnálta tőlem, mintha nekem ez olyan nagy érték lenne így. 

Mikor elszöktem otthonról, pusztán a mások felé mutatott kép miatt, kerestetni kezdet, majd egész hamar felhagyott vele. Annyit nem értem neki, hogy rám áldozza az idejét. De nem is bánom. Így utólag már örülök neki, hogy végül is, csak nem kerültem hozzá vissza. Egyedül testvéreimet hiányolom az életemből. De velük még mindig tartom a kapcsolatot, leveleken, ismerősökön keresztül. Ők különösebben nem aggódnak értem, elvégre ismernek már annyira, hogy tudják nem teszek semmi meggondolatlant. Legalábbis törekszem erre. Azt már nem állítom ilyen magabiztosan, hogy mindig sikerül elkerülnöm a galibákat. Rendszerint én okozom őket. Hajamat egyetlen hosszú vonatba rendeztem még reggel, de láthatóan már erősen szétzilált állapotban vannak tincseim. Noha semmi megterhelő munkát nem végeztem. 
Szerencsém volt, mikor bolyongásom alatt családom egy régebbi ismerőse befogadott magához. Kedvelem őt és a feleségét. Tisztességes, jó indulatú emberek. Azt viszont némiképp szórakoztatónak találom, hogy meg sem ismernek engem, még most sem. Nem mintha bánnám, vagy túlzottan nagy baj lenne. Inkább előnyömre válik a tudatlanságuk. Így legalább nem akarnak mindenáron hazavinni engem. 

- Szörnyű, hogy az a kislány megszökött otthonról – harmadjára, vagy negyedjére sápítozik emiatt a nő. Minden nap végighallgatom tőle ezt, jobbára semmit sem mondok neki rá. Nem gondolná szörnyűnek, ha mindent tudna a hátterekről is. Ha ismertetném vele az okokat, akkor megértene. Vagy nem. Ezt sohasem fogom megtudni. 

- Igen. Valóban az – mosolygok rá. 

- Rendben édesem. Fiatal vagy még, mi sem tarthatunk téged örökké a négy fal között. Menj nyugodtan sétálgatni, vagy levegőzni egy kicsit. De estére itthon légy!

- Köszönöm – szélesedik ki mosolyom, gyorsan megölelem és már ott sem vagyok. Egész nap erre vártam. Hogy mehessek végre és találkozhassak a testvéremmel. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva mind a ketten a ház mögött elterülő erdőben leszünk. Ott majd nyugodtan találkozhatunk és beszélgethetünk egy kicsit. Hajamat kibontva indulok el. Az erdő széléig még szaladva teszem meg az utat, onnantól pedig nyugodtan lassíthatok. Kizárt, hogy itt bárki is meglásson, vagy felismerjen engem. Attól, hogy esetleg majd eltévedek nem tartok. Elvégre biztosra veszem, hogy el fogok tévedni. Tényleg nem ismerem az erdőt, még akkor sem, ha illene, mivel elég közel lakom hozzá. Nem szokásom erre ténferegni. Ha már sétálni megyek akkor azt inkább egy jól ismert terepen teszem. Eltolom magamtól a kisebb bokrok ágait, nem tudom mennyire kell bemennem ahhoz, hogy összefussak Emmanuellel. Egyszerű, hétköznapi ruha van rajtam, de ettől még nem hagyhatom figyelmen kívül. Odahaza szívbajt kapnának, ha csatakosan lépnék be az ajtón. Nem sározhatom össze magam.

- Ezt nem értem – motyogom kicsomagolva a markomban tartott gyűrött levelet, amit tegnap kaptam.   Az írottak alapján már rég össze kellett volna futnom a testvéremmel,d e eddig se híre, se hamva. Eleve későn jöttem el otthonról, de már kezd igencsak sötét lenni az erdőben.  Mérgesen fújtatok egyet, arcomba hulló tincsemet arrébb fújom, majd félretúrom homlokomból egészen a fülem mögé. Megpróbálok átlépni egy termetesebb kidőlt farönköt, de kísérletem kudarcba fullad egészen akkor, mikor meghallom ruhám aljának a szakadását. Ezt legalább könnyen megtudom majd magyarázni. Belőlem aztán sok mindent ki tudnak nézni az emberek. Még azt is, hogy szerencsétlen vagyok. Ami egyébként közel sem igaz rám, de esetemben majd csendben bólogatok és hallgatok. Tenyeremet egy kérges fa törzsének támasztom, míg egyik lábamon megigazgatom cipőmet. Fejemet felemelve nézek körül, mikor valahonnan egy ág roppanva adja meg magát valaminek, vagy valakinek a súlya alatt. Hamar mosoly szökik arcomra, mikor egy őzike busa fejét vélem megpillantani nem messze tőlem. Pár percig hatalmas szemekkel mered rám. Teszek felé egy óvatos lépést, kezemet kinyújtom felé biztatóan, de elszalad. 

- Mit keresel idekint?

Míg megfordulok, egész végig reménykedem benne, hogy ez csak egy újabb őzike. Belegondolva életem legnagyobb ostobasága, elvégre melyik állat az, aki ilyesmit kérdezne egy embertől? Mintegy értelmetlen pótcselekvésként, szoknyámon végigsimítok, nem mintha lenne rajta bármi por, vagy egyéb oda nem illő. 

- Elnézést. Amint megmondod, hogy merre kell innen kijutni, már itt sem vagyok – mosolygok rá. 

Sóhajtva nyugtázom, hogy a világ eddigi talán legkomorabb emberével futottam most össze. Kedves mosolyomat ő tökéletes érdektelenséggel reagálja le. Nagyot nyelve nézek el mellette. Ha ő nem segít, vagy nem ad nekem semmi támpontot, akkor aligha fogok innen kijutni. Fejemet félrebiccentve emelem kezem, hogy vállához érve felhívjam magamra figyelmét. Félúton állok meg a mozdulatban. Biztos vagyok benne, hogy nem venné jó néven, ha most megérinteném. Nem ismer engem. Én sem ismerem őt. Valószínűleg, ha innen kijutok még ebben az életben, akkor többet nem is találkoznánk. 

- Uram – kezdek el köhécselni, de abszolút felesleges. Eleve engem figyel, de nem mond semmit. Talán nem érti, hogy mit mondok. Nem kizárt. De elmutogatni meg nem tudom, hogy mi a problémám. 

- Miért jöttél egyedül ide?

Homlokomat összeráncolom kérdése hallatán. Ez pont valami olyasmi, amihez neki az égadta világon nincs semmi köze. Egyébként meg már kérdezte egyszer. Csak most másképpen fogalmazott, de a két kérdés tartalma és jelentése egy és ugyanaz. Magam előtt összefűzöm karjaimat és elkomorulva meredek rá. Oké, nem számíthatok arra, hogy a segítségemre lesz. Ajkaim elnyílnak, de magam sem tudom még, hogy mit is mondhatnék neki. Ez kettőnk között nem beszélgetés, inkább apróbb monológok, amiknek aligha van közük egymáshoz. 

- Mert.... rendben, elnézést, hogy idejöttem, meg eltévedtem, és hogy pazarlom az idejét azzal, hogy velem társalog, de még mindig nem mondta meg, hogy merre kell innen kimenni – motyogom. 
 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).