Csendesen ülök az egyik padon, élvezve a pillanatnyi napsütés. Meleg, őszi napocska… Nem volt tervem, csak pihenek. Hallgatom a törékeny emberek csacsogását, és csodák csodája, végtelen türelmem ellenére is némileg idegesített. Sosem szoktak idegesíteni, de most mégis…
- Csak nincs valami baaaaaj? – ül le mellém idegesítő bátyám.
- Te dög, mit tettél az ambrosia teámba? – morrantam rá.
- Mákonyfüvet – vihog. Megdörzsölöm a szemem és erősen felé suhintok. Elhajtja a fejét, és egy fa morranva hullatta a leveleit csak az ütés lendületétől.
- Te pöcs.
- Köszönöm-köszönöm! – vigyorog, majd eltűnik. Nem szabadna ilyen állapotomban emberek között lennem… De nincs kedvem, se erőm megmoccanni. Két oldalra dobom a karjaim, önzőn elfoglalva az egészet. Lehunyom a szemem, hátrahajtom a fejem és próbálom kiverni a mákonyfű hatását az elmém elől. Gyermekek futkostak körülöttem, aranyosak voltak, ártatlanuk, és az agyamra mentek.
- Belial, te pöcs – sziszegtem és kényszerítem magam, hogy elszunnyadjak.
Amikor felébredek, már ha még öreg este nincs, de sötétedni kezd. A lámpák már égnek. Lassan veszek egy mély lélegzetet és elégedetten konstatálom, hogy a fejem kitisztult. Na, ha most bagóznék, jól esne egy szál… de nincs. Ez a szar, ha az ember nem bagózik.
- Nyald ki a seggem, Belial – morgom és sétálni kezdtem, kezeim a zsebembe rejtve. Egy lámpa alatt megállok, és felnézek. Idióta vagyok a fénytől nem látni a csillagokat. Bezzeg régen… BEZZEG RÉGEN!
Ideges vagyok. Nebiros szokta mondani…
Pont az a farok, aki hajnalban képes végigordítani a Purgatóriumot hogy Maaaarchooosiaaaas, csinálj enni! Marchoooooosiaaaaas!! Adj ZABÁT!
- Nyaljátok ki – morgom, és nekitámaszkodom. Kutyaugatás… ilyenkor is? Hogy nem fagy be a segged este…
- Ne, maradj csöndben, Dragon Fang! – szólal meg egy lágy női hang. Lenézek a kutyára, majd a gazdájára. Milyen édes lány, de mégis… Az a kurva mákony. Elhaladnak előttem, a kutya vonszolni kezdi, majdhogynem rajzfilmesen lobog a póráz után… Megfordulok a sarkam körül, és csendesen semmivé foszlok.
- Jó bőr, nem? – ül Belial az egyik toronyház tetején, ahol pont telibe láttuk a kislányt, amint épp kimászik a tóból. – Még tüdőgyulladást kap.
- Hova szarjak a hirtelen emberszereteted miatt? – vágom tarkón.
- Ahova akarsz, a mienk a világ – tárta szét a karját, és két ujját úgy tartva, mintha közéjük csippentett volna valamit, és ráfúj.
Nehéz, gyanakvó szél támadt, baljóslatú, sötét, félelmet ébresztő.
- Mint egy rossz horrorfilm – morgom, a térdemre támasztva a karom. – Meddig akarsz szórakozni vele?
- Franc akar, ő van kéznél – vihog. Szétnyitom szárnyaimat, tovább gerjesztve a szelet elrepülök. Engem ez nem érdekel. Ki kell aludnom magam.
***
Másnap reggel kinyújtózok, és fekszem egy kicsit az ágyba, a plafonra meredve. Ahh, nincs kedvem moccanni… de örültem, hogy a fejemből végre teljesen kitisztult a gőzös illat.
Mosakodás, kedvem szerint le is tusolok, aztán fogmosás után nekiállok reggelit összeütni magamnak. Csak mert nincs rá szükségem, IMÁDOK enni. Milyen szakács lenne az, aki nem szeret enni?
Felvettem egy fekete pólót, sötét farmert, beletúrtam a hajamba és reggeli… francokat, szabályosan ebéd után, sétálni indultam. Jó lenne kimenni futni, vagy akármi… hatalmas mennyiségű szabadidőmmel. Elhaladtam egy bolt előtt, majd megtorpanva visszarükvercelek. Könyves üzlet, miért is ne?
Benyitok. Könnyű illat terjeng, átható mirtuszillat, és könnyű, puha leányillat keveredik az apró üzlet levegőjében. Apró csengő szólal meg, amikor belépek, és szórakozottan, oda sem figyelve intek a pult felé, köszönésképpen majd oldalra sétálok, eltűnve a polcok között. Minden kategóriának megvolt a saját polca, és elég kielégítő választékuk volt. Levettem egy könnyű regényt, aranyos, lehet hogy gyerekmese, de megtetszett…
AZ UTOLSÓ TÜNDE
Egy kis tündécskéről szól, aki az emberek között próbál alkalmazkodni… igen aranyos kis mese… van lent pár lélek, akinek tetszene is.
Felnézek, és pislogás nélkül meredek fel a felettem álló lányra. Nem volt túl magas, de kedves arca és nevető barna szemei vannak. Kicsit félrebiccentem a fejem és felhúzom kinyújtott lábaimat.
- Bocsánat, elgondolkodtam – mondom a szemeibe mélyedve.
- Nem történt semmi, csak feltűnt, hogy… mennyire belemerültél – mondta, mosolyogva és pirulva fordul el rezzenéstelen tekintetem elől. Érdekes, könnyed emberi lélek, de határozott, makacs, a maga nemében egyedülálló.
- Igen, érdekes könyv – mondtam, a kemény fedélre koppintva néhányszor. – Elviszem.
- Magadnak, vagy egy kis barátnak? – nevet fel a lány, és az arcom picit ellágyul. Belialt kibelezem.
- Majd még meglátom – mosolygok rá, és feltápászkodok. A kasszához lépünk és beüti a kódszámát, kinézve a számítógépből. Füle mögé tűri zavartam a tincseit és szórakozottan, a pultra támaszkodva nézek meg pár pillanatképet a gondolataiból. Ha kiegyenesedek, rettentően fölé magasodok, de így egy kicsivel alulról nézek fel a szemeibe; pislogás nélkül persze. Kifizetem és ujjaimmal szórakozottan dobolok a könyv zöld, pikkelymintás borítóján.
- Tessék – mosolyog rám, miközben bezacskózza.
- Köszönöm. Nincs kedved meginni velem majd egy kávét? – kérdezem, oldalra biccentett fejjel. Látom a zavarát, elpirul és ujjait megroppantja. Szinte kiakadnak a csapágyak a fejében…
- De, persze, szívesen – pirul el. Bájos.
- Köszönöm. Ha végeztél a munkahelyeden, eléd jövök, jó? – mondom és felegyenesedek. Felnéz rám… sacc százhatvan centi, a legtöbb emberre felnéz…
- J-jó – dadogja, mire intek egyet mosolyogva, és a zsebeimbe rejtett kezekkel kisétálok. Friss levegő, csengőszó…
Jó királynak lenni.
