A kölyök nyöszörögve ül a lábánál, mellette az apja hullája, ez a sátán meg vigyorog.
- Nem is említetted, hogy saját éléskamrád van – mutat a városra - Igazán meghívhattál volna magadtól is, van itt pár igencsak élvezeted húsdarab. – a hajába markolva magához rántja a fiút, élvezettel végignyal az arcán - Csak ezt vinném el.  

Micsoda egy undorító féreg. Képes lenne egy gyerekkel kielégíteni a vágyait? Mert ezt látom a szemében mikor a nyivákoló kölyökre néz. Perverz élvezetet és kéjvágyat.

Közelebb lépek, hogy kitépjem a kezei közül, de még mielõtt elérhetném a kisfiú ajkaira tapad, aki sikítana, de egy másodperc múlva a nyelve egy apró húscafatként repül mellém. Az ordítás nem marad abba, de Yone élveteg vigyora sem lankad.

- Ugye nem véded a halandókat, barátom? – lenyalja a vért a szájáról. Undorító. - Ne kelljen csalódnom benned, Harman. Ezek itt… - mutat a kapálózó kisemberre - Ezek itt csak arra vannak, hogy az éhségünket csillapíthassuk velük. Nincs okod rá, hogy megakadályozz a kiirtásukban.

Igen. Nincs rá okom. Nem is védeném õket, halandóként sem tettem, de gyûlölöm, ha gyereket bántanak. Azok még ártatlanok, nem is éltek, és éppen egy élet és halál közötti lény fogja megölni ezt itt.

- Ne bántsd tovább azt a fiút – szólok rá hidegen, parancsolón.
- Ezek semmit sem érnek, vedd már észre – kiáltja, majd kitépi a gyerek torkát, aki pár gurgulázó hang után feladja. Összeszorítom az ajkaim, elterelem a figyelmem azzal, hogy Yonéra nézek.

- Õk csak azért léteznek, hogy nekünk szolgáljanak táplálékul. Ennyire keveset tudsz fajtánk csodálatosságáról, Harman? Mesélhetek neked arról, hogy milyen csodálatos erõ és hatalom birtokosai vagyunk mindketten!

- Fajtánk csodálatosságai?! – mérges vagyok, dühös – Nincs abban semmi csodálatos, hogy emberekkel táplálkozunk. Élõsködünk rajtuk!

Mint a mocskos, ocsmány paraziták.

- Nincs értelme élniük, hiszen elég egy apró széllökés, egy kis járvány és máris halottik. Mi azonban örökké ilyenek maradhatunk. – közelebb lép, hátrahagyva a tetemeket, az emberek már sehol, mert mind elfutottak be az erdõbe.

- Mi végre éljek örökké, ha nincs értelme a napjaimnak? – mordulok rá, akkor sem lehetne jobb, ha lenne értelme.

- Nekik mi értelme volt? – bök az egyik hullára – Táplálékként végezte. Könnyen befejezte a nyomorult, szánalmas életét és semmit nem tett. Meghágott egy kurvát, lett egy kölyke aki szintén táplálék lett. Csodás életük volt, én mondom.

A hangja gunyoros, egy csöppet sem zavarják a tettei és engem sem kellene, de az, hogy alkalomadtán megvédtem õket, adott némi értelmet az üres napoknak. Most pedig szedhetem a sátorfámat, mert amint elmúlik a félelmük, dühösek lesznek és rám gyújtják a házat. Hála neki.

- Miért jöttél utánam? – kérdezem inkább.

- Miért ne? Kíváncsi voltam hol találtál magadnak fészket, de valami nagyobbra számítottam. Bár ilyen közel az éléskamrához, én sem panaszkodnék. – vigyorog.

- Nem az éléskamrám és… - hangos sikoly hallatszik a mezõ felõl, egy kislány áll ott virágokkal a kezében és csak sikolt és sikolt. Már fáj a fülem.

Yone mozdulna felé, de még idõben elkapom a karját és erõsen tartom.

- Mára elég gyereket öltél. Hadd békén és gyere inkább. – ha másképp nem tudom innen elvinni, akkor valahogy elpusztítom, ha muszáj. Nem öltem még halhatatlant, de egyszer mindent ki kell próbálni.

- Vendégül látsz barátom? – kérdi szélesen mosolyogva.

- Inkább eltávolítalak innen. Nem ettél még eleget? – nem tanulmányoztam jobban a hússal táplálkozókat, de egy ember elégnek kell lenni. Mennyit bírna enni, ha tehetné?

- Egyenlõre igen, de két-három nap múlva újra éhes leszek és akkor nem kell messze jönnöm.

Elengedem a karját, az õ bõre is hideg, mint az enyém és nem dobog a szíve sem. Akkor ezekben nem különbözünk annyira. Legalább tanulmányozhatom kicsit ennek az átkozott fajnak a másik féle példányát is.

Elindulok a kunyhóm felé, Yone jön utánam és ahogy eltávolodunk a gyerek végre abbahagyja az éktelen kiáltozást is. Végre csend van. Nemrég pihentem, de már most újra megtenném, annyira elegem van már ebbõl a világból. És most még egy újabb nyûg is a nyakamba szakadt.

Keresnem kell egy másik békés helyet, ahol kedvemre kísérletezhetek a mágiával és senki nem fog háborgatni. Ha meg kell tisztítanom hozzá egy környéket, akkor megteszem, de itt két éjszakánál tovább nem maradhatunk. Megölhetném ugyan az összest és maradhatnék, de mi a garancia, hogy ez a rémült csõcselék nem gyújtja fel akár az egész erdõt, hogy elpusztítson?

- Minek laksz egy ilyen kis faházban? Bármelyik nemes földesúr házát megszerezhetted volna! – értetlenül nézi a házat, majd engem, de én sem egészen értem õt.

Miért veszi olyan természetesnek az ölést? Talán…? Nem, nem. Nem születhetett ilyennek, hisz halottak vagyunk. Élõ sejtek nélkül lehetetlen szaporodni.

- Ez is elég. Nem kell nagyobb. – válaszolom morogva. – Te meg miért járkálsz és gyilkolsz, ha ugyanúgy élhetnél egy palotában?

Kicsapom az ajtót és bemegyek, még mindig rendetlenség van a félresikerült varázslat miatt, de már a törött cserépedényeket kidobtam.

- Van nekem palotám, és vissza is fogok térni oda.

- Remek. Ha lehet minél elõbb, mert eddig csak a baj volt veled. – mormogom. Nem szoktam senkivel beszélgetni és most sincs kedvem hozzá, de úgy tûnik õ viszont szereti jártatni a száját.

- Hálátlan vagy! Azok az emberek bezártak volna egy ketrecbe, hogy elsorvadj, ha nem húzlak be a barlangba! – sértetten, kicsit haragos leveti magát az egyik székre.

- Nem kértem a segítséged! – van képe dühösnek lenni, mikor idejött az én falumba, tönkretette az én helyemet.

- A fajtársam vagy. Segítünk egymásnak.

- Ne nevezz még egyszer a fajtársadnak, vagy én magam sorvasztalak el téged! – idegesít, dühít, ingerel amit mond és ahogy beszél. Ha nem tudnám, hogy élõhalott, azt hinném, hogy egy vagyonos fiatal ficsúr, aki unatkozva járja a világot. Hogy képes ennyire emberien, élõn viselkedni?

Érdekes hallgatni, azt, amirõl a szerzetesek prédikálnak a halandóknak. Az örök körforgás, ami mindent sodor a maga útján, sosincs két egyforma lélek a világon és a halála után minden újjászületik.

Ostobaság.

Arról prédikálnak, hogy a megszentelt föld védelmet nyújt a gonosz ellen, ezért Isten háza a legbiztonságosabb hely.

Ostobaság.

Mikor beléptem a kolostorba semmi bajom nem lett azon kívül, hogy a pár percig tartó süketséget nézve a sikoltásoktól beszakadt a dobhártyám. Egyébként tökéletesen jól vagyok.

Ez is csak pár percig tartott, mert egy gyógyító bûbájjal gyorsan helyre hoztam.

A szerzetes pedig, aki azt várná, hogy a halála után a lelke a mennyországba jut, az örök világosság birodalmába, aranykeresztjét felém tartva hátrál.

- A lelked az enyém lesz, akármeddig ellenkezel! – lassan haladok felé, kiélvezve minden egyes pillanatot, ahogy a félelem a velejéig hatol, az arcán színtiszta rettegéssel és borzalommal néz a szemeimbe, míg már a félelemtõl remegõ kezei közül ki nem hullik a kereszt.

- Tá-távozz innen! Az Úr nem fo-fog kegyelmezni a magadfajta kárhozott lelkeknek, sátáni teremtmény! – a hangja akadozó, a kétségbeesett próbálkozás az utolsó esély megragadására, de van itt egy nagy probléma.

- Nincs lelkem ostoba ember, de hamarosan… a sátánt pedig én magam beleztem ki, mikor megteremtett. – óh igen, az volt ám az igazi élvezet!

Vérfagyasztó mosolyra húzom az ajkaimat, már alig fél méter választ el a halálra vált embertõl, mikor nem bírja tovább és ájultan zuhany a földre.

Hm… pedig ha a hazug nyomorultja elhagyná olykor a kolostort, tudná, hogy nem öltem volna meg. Csak van valamije, amire szükségem van.

Lehajolok és felveszem a földre ejtett arany keresztet, mert az egyik új varázslatomhoz aranyra van szükségem. És egy ilyen szegény faluban hol máshol találnék aranyat, mint az egyház markában?

Dolgomat végezve megfordulok és elindulok kifelé, a testem még erõs, nincs szükségem a lelkére. Most legalább megtanulta, hogy ne beszéljen olyasmirõl, amirõl fogalma sincs.

A fakunyhóm messze áll a falutól, hisz akármennyire is tudják, hogy itt élek nem szívesen jönnek a közelembe, kivétel persze, ha akarnak tõlem valamit. Egy varázslatot, vagy a gyógyító mágiám segítségét, amit nem pazarolok akárkire.

Bedobom a keresztet az egyik kõedénybe, majd tüzet gyújtok alatta és olvasztani kezdem. A varázslathoz szükség volt még néhány állati szervre és mérgezõ növényekre, de végül is mind megvan. Az új könyvet egy átutazó varázslótól szereztem, aki ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdéseimre rám támadt.

Hát nekem biztos nem fog hiányozni az a vén fasz. A lelke pedig elég tápláló volt, mint a legtöbb mágusé, jó nagy spirituális energiával.

Amint felolvadt az arany kiöntöm egy elõre elkészített öntõformába ahol sisteregve hûl le, majd egy hosszú aranyrúd válik belõle.

A többi hozzávalót összeszedem és egy középen tartott fekete üstbe dobálom, miközben a könyvbõl olvasott mágikus szavakat mormolom. Sorban beledobom a vadkanszívet, egy farkas máját és veséit, míg az üstben kavargó belsõségekbõl össze nem lehetne állítani egy állatot. A varázslat célja egy halott állat életre keltése, de nem élõholtként, hanem olyanná, mint amilyen azelõtt volt, hogy elpusztult.

Ha ez sikerül és tovább tudom növelni az erõmet, lehet, hogy elérhetem végre a célomat és újra emberré változtathatom magam.

Bárcsak…

Vége lenne az örökös érzéketlenségnek, újra élvezhetném, ahogy a nap felmelegíti a testemet, vagy, ahogy egy jó vacsora megtölti a gyomromat. Újra változni akarok, kilépve ebbõl az egyhangú életbõl, ahol csak a folyamatos gyilkolás a társam.

Beledobom az üstbe az utolsó hozzávalót is, mire az egy nagyot robbanva szerteszét repül, az energiája pedig még engem is a falhoz vág.

Tökéletes… újabb kudarc, újabb elpazarolt nap.

Magamban morgolódva összeszedem a szétrepült tárgyakat, ami törékeny anyagból volt, annak a nagy része a földön hever darabokban, a fém- vagy kõedényeket pedig visszateszem a helyükre.

A vállamra pillantok, ahová az üstbõl kirepült aranyrúd fúródott és egy egyszerû mozdulattal kirántom. A helyén enyhe bizsergést érzek és pár csepp alvadt vér csordul ki a sebbõl, de aztán gyorsan be is gyógyítom.

Ha már egyszer járkáló halott vagyok, legalább ne nézzek ki úgy, mint aki oszlik is.

Felteszem a polcra az aranyat, hiszen nehéz szerezni és elég sok mágiához kell, majd fogom magam és a rendetlenséget hátrahagyva elindulok az erdõbe. Nincs úti célom, egyszerûen csak nem akarok egy helyben maradni.

Körülbelül egy kilométer megtétele után érzem, hogy megcsappant az erõm, a mágiahasználat, mint mindig, most is sokat kivett belõlem, fõleg egy ilyen mértékû, amit normális esetben csak egy nekromanta lenne képes elvégezni.

De mindegy is. Egyszerûen csak elegem van. Semmi kedvem visszamenni a faluba és levadászni egy újabb haramiát, vagy gazfickót, hogy aztán pár napig senyvedjek és próbálkozzam, mielõtt újra elfogy az energiám.

Ott ahol vagyok, leülök egy nagy fa tövébe és a tudatom kikapcsolására koncentrálok, majd elsüllyedek a mély semmiben, ami legalább egy idõre megnyugvást hoz…

***

Furcsa energiákat érzek magam körül, mintha nem lennék egyedül, de egyszerûen nincs kedvem fölébredni.

Ha rám is talál egy halandó, mit tehetnének még velem?

Egyszer valaki azt hitte halott vagyok, mikor rám talált egy barlangba és én éppen aludtam. Mikor felébredtem éppen eltemetni készült, a mellkasom már tiszta föld volt, de abban a pillanatban, hogy a sír mélyérõl rá pillantottam felsikoltott, majd mellém zuhany a gödörbe. Addig bele sem gondoltam igazán, hogy mennyire elborzasztó és a létezésem, míg valaki a puszta látványomtól szörnyet nem halt.

Bár jelenleg ez egyáltalán nem érdekel, hisz ha egy emberre nézek, csupán még mozgó táplálékot, az életem forrását látom bennük, és ez pedig az, ami engem elborzaszt.

Úgy döntök inkább, hogy fölébredek, hisz még nem néztem át a varázsló könyvének minden oldalát, lehet, hogy még találok bennük érdekes dolgokat.

Kinyitom a szemem, de abban a pillanatban tudom, hogy nem vagyok egyedül és nem is ott ahol voltam. A hátam bizsereg, ami csak azt jelenti, hogy sérüléseim vannak.

Felpillantok és egy olyan látvány fogad, amiben még nem volt részem. Egy hozzám hasonló lény, de õ láthatóan nem lélekkel táplálkozik. A karjai egészen a könyökéig véresek, az arcára és a mellkasára is jutott belõle, miközben az emberi lény szétszaggatott hasfallal fekszik elõtte.
- Légy a vendégem, barátom – mellém, int ahonnan egy élet lüktetését érzem - Életben hagytam, nem tudtam, hogy szereted õket.

Hogy szeretem? Úgy beszél, mintha élvezetbõl ennék, és nem azért lenne rá szükségem, mert nincs saját lelkem.

Zavartalanul folytatja az evést, úgy marcangolja a véres húst, mint egy állat. A barlang csendjét csupán a szövetek hasadása és az erekbõl bugyogó vér zaja tölti be, de mint minden mással kapcsolatban, most sem érzek semmit.

Érzékelve a gyengeségemet a mellettem fekvõhöz fordulok és az ajkai fölé hajolva azon keresztül magamba szívom a lelkét. Amint befejeztem a szíve megszûnik dobogni, de engem ez már nem érdekel.

Felállok és a másik lény felé haladok, miközben végigmérem.

Elég fiatal lehetett, mikor feltámasztották, mert a teste életerõs és bár ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, mégis teljesen másképp nézünk ki.

Mindegy, nem érdekel. Neki sem lenne szabad léteznie csakúgy, mint nekem.

- A nevem Yone. Olyan vagyok, mint te, barátom. Téged hogy hívnak? Kit tisztelhetek benned? Sajnálom, hogy megzavartalak a pihenésedben, de nem akartalak ott hagyni az esõben, viharban kint. Remélem nem haragszol.

A kérdéseire nem válaszolok, hisz nem is értem egyáltalán minek beszél így… mint egy élõ. Nem mindegy hogy megázom-e vagy sem? Nem lehetek beteg, nem fázhatom meg.

Átlépek a szétmarcangolt tetem fölött és a barlang bejárata felé haladok.

- Várj! Zuhog az esõ, ne menj ki, inkább ülj le ide hozzám és beszélgessünk! Még a nevedet sem árultad el! – kiabálja túl az esõ zaját.

- A nevem Harman. – bár nem értem miért akarja tudni.

- Hová mész? – kérdez újra, de nem állok meg.

- Haza. – válaszolom egyszerûen – Te is menj vissza oda, ahonnét jöttél.

Ha bejön a faluba és gyilkolni fog, akkor az emberek ismét hozzám fordulnak megoldásért. És akkor nem lesz elég idõm kísérletezni.

Az esõvel nem törõdve elindulok a fák között, a nedvesség és a hideg egyáltalán nem zavar. A hajam már a nyakamra tapadt, a nadrágom pedig még súlyosabbnak érzõdik vizesen, de ez sem akadályoz.

Hazaérve hozzálátok, hogy a könyv másik felét is átnézzem, de semmi ígéreteset nem találok. Pár szerelmi mágia, alkimisták receptjei és szerencsebûbáj… csupa olyan, ami egyáltalán nem segít a bajomon.

Már az utolsó elõtti lapnál vagyok, mikor egy nagy zörrenés szakít ki a gondolataimból. Homlokráncolva megyek ki az ajtón és körülbelül öt méterre tõlem egy ideges ember toporog a lábaim elõtt pedig egy kis vászonszütyõ.

Felveszem és kibontom, pár darab arany pénzérme van benne, tehát már tudom, mit akarnak. Segítséget.

- Miben akarod a segítségem? – kérdezem nyugodt hangon.

- Egy magadfajta… megölt egy férfit… a városban van… kérlek, üldözd el innen!

Majd összecsinálja magát a félelemtõl, de mivel nem rohant el komoly lehet a baj. Vagyis valószínûleg a barlangban látott furcsa teremtmény mégsem ment haza.

Elindulok a falu felé, mire az ember messzire elhúzódik az utamból, de abból ítélve, hogy inkább közelebb van hozzám, mint a faluhoz az az élõhalott rendesen ráijesztett.

Alig tíz perc beérünk a faluba, ahol az abszolút fejetlenség fogad. Sikoltozás, sírás, menekülés, vér szaga… és a másik teremtmény, azt hiszem Yone, épp egy kisfiút tart a kezében a nyakánál fogva.

- Engedd el! – kiáltok oda, mire felém kapja a tekintetét és elvigyorodik. Elhajítja a gyereket és felém fordul.

Miért vigyorog így?

Az egyetlen, akit okolhatok, az az apám. És miatta fogom kiirtani a családot. Csak jussak vissza! Élve falom fel mindet, utoljára azt a gõgös kis faszt, aki most uralkodik. Emlékszem, mikor gyerekek voltunk annyira félt mindentõl, hogy a ribanc anyja nélkül mozogni sem mert. Egyszer megijesztettük drága testvéremmel, és összehugyozta magát. Szánalmas… és egy ilyen uralkodik! Bárha jól hallottam apám már elhunyt. Kár… meg akartam enni, de így marad mostohaanyám és az a kis fasz. Meg annak a kis fasznak a családja. Az örököse. A felesége. Mindenkit megölök! Csak egyszer jussak vissza…

Hirtelen döntöm el, hogy haladok egy kicsit tovább, nem messze láttam egy barlangot, és az a felhõ semmi jót sem ígér. Nem akarok elázni. Nincs kedvem vizesnek lenni, nem rég mosakodtam meg!
Épp egy hatalmas fánál kanyarodok ki, mikor a tövében meglátok valakit. Közelebb lépek, mindig megbizonyosodok arról, hogy fajtámbéli-e mielõtt megölöm. Ahogy nézem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy olyan, mint én. A bõre hófehér, színtelen a teste, a körmei és a haja mégis fekete. Különlegesen szép társ õ.
Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra kezd szakadni az esõ. Nem tudom, hogy mit tehetnék, nem hagyhatom itt!? Ki tudja, hogy mikor kel fel… és ha valaki más találja meg, talán bezárja és hagyja elsorvadni. A karjait megfogva kezdem vonszolni. Nem tudom miért, de nincs kedvem magára hagyni. Bár még egy fajtámbélit sem hagytam magára. Sohasem.

Már hajnalodik, de õ még nem kelt fel. Gondolom pihen. Én is szoktam alkalomadtán, és ez mélyebb, mint a férgek alvása. Aztán hangok ütik meg a fülem. Két férfi. Felállok, a kardom a barlangban hagyom, hiszen az elõtte levõ úton haladnak épp el. Ha már megtaláltam õt, nem hagyom éhezni. A két férfi idõsebb, de pont megfelelnek. Ha már itt vannak, akkor jó helyük lesz a továbbiakban is. Bár nem érzem, hogy szükségem van táplálékra, meg nem árt, akkor meg minek fogjam vissza magam?

Ahogy eléjük lépek, sikítani kezdenek. Az egyiknek eltöröm a nyakát, a másikat csak leütöm, hiszen nem tudom, hogy barátom lélekkel vagy hússal táplálkozik. Ha lélekkel, akkor nem szabad megölnöm az élelmét. Közömbös arccal vonszolom be a két férget a barlangba. Az övét mellé dobom, az enyémet szépen elfektetem és nyugodtan falatozni kezdek. Tépek, harapok és szaggatok, hiszen így tudok csak enni, de imádom. Ahogy a vére szétárad a számban, maradék életereje belém áramlik, húsa feltölti élettelen testemet. Csodálatos. Komolyan mondom, nincs ennél jobb érzés a világon. Sehol és soha.

Épp a legjobb falatoknál tartok. A belsõségeket szeretem a leginkább, ott van a legtöbb vér, ha idõben jutok el ide, még meleg is, ahogy most. Borzasztóan jó. Barátom moccan egyet, majd szemei hirtelen felnyílnak. Íriszei fehérek, nem olyanok, mint az enyém. Tekintete rám vándorol, majd az elõttem fekvõ maradványokat nézi. Lenyelem a számban tartott májdarabot, és rápillantok.
- Légy a vendégem, barátom - intek a mellette fekvõ férfira. - Életben hagytam, nem tudtam, hogy szereted õket - teszem még hozzá és folytatom a sajátomat. Õ egy darabig csendben ül, majd mozdul, de nem felém, hanem az ájult férfi felé. Nem nézem ahogy eszik, sokan nem szeretnek közönség elõtt táplálkozni, bár én büszke vagyok rá, ahogy eszem.
Ahogy végez, elindul felém.
- A nevem Yone - nézek rá. - Olyan vagyok, mint te, barátom. Téged hogy hívnak? Kit tisztelhetek benned? - Aztán eszembe jut, hogy talán nem szereti, ha végighúzzák a földön… - Sajnálom, hogy megzavartalak a pihenésedben, de nem akartalak ott hagyni az esõben, viharban kint. Remélem nem haragszol.

_______________________________________________

Elkezdtem értékelni az emberi szépséget… Hm. Méghogy emberi...

Alvó ruhámat leveszem, majd veszek egy selyemkimonót. Nakashima is selyemben szokott lenni, ugyanis fiatalkora ellenére igen gazdag, munkájának köszönhetõen. Még így is én kapom a legtöbb pénzt, én terveztem az épületet.

A selyemruha egy vibráló, türkiz férfikimonó, jó szabással. Megnézem magam fürdõszobám tükrében, majd elindulok a közeli török bódéhoz, ahol a tulaj fõz nekem egy jó erõs feketét. Kell…

Egyre többet foglalkozok a kinézetemmel, és most már azt is nézem, ki néz meg az utcán. Mindenki a ruhámat nézi.

Az arcomat csak kevesen.

Miután kifizettem a kávét, Musztafa, a török bódés, megdicsér, ma milyen jól nézek ki. Elmosolyodom, megköszönöm, majd további szép napot kívánva megyek haza. Az erkélyen iszogatom a kávét, mikoris Nakashima kopogtat.

Tudodm, hogy õ az, már felismerem az energiaminõségét. Abból pedig le lehet szûrni azt, amit már egyébként is megtapasztaltam.

Fiatal, optimista, életerõs, kedves.

-Hanshin! –mosolyog rám, mikor ajtót nyitok.

-Szép reggelt, Nakashima. –mosolygok rá, õ pedig átnyújt egy tál currys csirkés pirított tésztát, tele zöldséggel, és minden jóval. Látom magának is hozott, hogy együtt együk meg.

-Azért hoztam ilyet, mert láttam, hogy napok óta csak és kizárólag rizst eszel… -néz rám összehúzva szemöldökét, én pedig átveszem a tálat.

-Nagyon köszönöm! Valóban csak rizst ettem…

-De miért? Hiszen magas a fizetésed! Vagy gyûjtesz valamire?

-Nem gyûjtök, csak… Szeretem a rizst…

-Értem… De változatosan kell enned, mert különben legyengülsz. A bõröd is egyre sápadtabb. Figyelj arra, mit eszel!

-Köszönöm, hogy foglalkozol velem… -jegyzem meg, mire elvigyorodik, majd megveregeti a vállam.

-Mi az?

-Tegeztél! –mire rá meresztem szemeimet.

-Tényleg… -nagyon meglepõ vagyok ma… Talán az emberek között töltött sok idõ teszi. Nem is tudom. Miután elfogyasztjuk a reggelit, a maradék kávét kezembe veszem, és bele kortyolok. Naka szinte már fájó szívvel nézi, ahogy szürcsölök. A kávé rettentõ drága, fõleg mióta a kereskedõ hajókat kalózok szállták meg. Átnyújtom neki, mire elõször nem akarja elfogadni, majd beadja a derekát. Olyanokat kortyol belõle, hogy öröm nézni.

Elindulunk, s ma is rettentõ meleg van, már most, reggel. Mire odaérek, minden munkás ott van, Naka segítségével kiadom a feladatokat, néha besegítek, bár a munkások mosolyogva veszik el tõlem a köveket és a kötõanyagot, mondván, ez nem egy ilyen törékeny testalkatú embernek való munka. Maradjak csak a tervezésnél, és a felügyeletnél.

Lassan ezek között érezni, érteni kezdem a családiasság fogalmát.

Este nyolckor, sötétedéskor kezet fogunk, fáradt mosollyal, izzadtságát törölgetve mindenki haza indul… A családjához.

Talán Naka azért látogat meg minden reggel, mert érzi, hogy magányos vagyok?

Magányos. Ezt se nagyon éreztem eddig. De most sem zavar. Sok hasznos dolog van, amit az ember egyedül elvégezhet.

Megint csak fáradtan érek haza. Szinte arcon csap az aurája. Nem is arcon csap… Inkább megszorongatja az ágyékom… Nyelek egyet, de úgy teszek, mitnha semmi sem történne. Lerakom a táskám, fürdeni megyek.

Miért nem ment még el?

Ennyire ízlik neki az energiám?

Miközben a ruháimat veszem le, érzem, ahogy figyel. Egyszerre irritál, és kelt bennem jó érzéseket. Körbepillantok, de megint csak az üres fürdõt látom. A ruháimat összehajtom a kis sámlira, majd beállok a zuhany alá.

Szinte még meg sem engedem a vizet, õ hozzáér az ágyékomhoz, mire lábaim megremegnek, vadul hátrapillantok, de semmit sem látok. Halk, kéjes kacajt hallok a fülemnél, lehelete csiklandozza a nyakam, én pedig felhevülök, idegesen, szinte remegõ hanggal szólalok meg:

-Ki a fene maga? Hagyjon… -szólok, majd ingerülten harapdálni kezdem ajkaim. Az aurája távolodik. Befejezem a tisztálkodást, majd lefekszem. Behunyom a szemeim… Ma elkapom… Szuszogni kezdek, mire érzem, hogy felém suhan… Hm… Elég türelmetlen. De már én is az vagyok. Tulajdonképpen, nem is tudom, mit szeretnék csinálni vele, ha elkaptam… Hihetetlen belsõ feszültség van bennem, amit ki akarok adni, de nem tudom, hogyan tegyem, és idegesít… A legrosszabb az, hogy ezt a feszültséget a testemben õ maga generálja, és szinte már égetõ ez a kín…

Érzem, hogy egy test van mögöttem… Felvette emberi alakját. De mire ezt tapasztalom, kezével eltakarja a szemem. Ez még ingerültebbé tesz… Látni akarom. Látni akarom tetõtõl talpig, ki az, aki egyetlen érintésével millió áramütésszerû érzést vált ki a bõrömön, és egész bensõmben.

-Mit akar? –kérdem végül.

-Az erõdet, a testedet, az életedet –hallom hirtelen a kellemes, mély orgánumú hangot a fülemnél. Ajkaival beszéd közben néha ha véletlenül is, hozzáér a fülemhez, s minden egyes alkalommal megremegek… -A tested tegnap megmutatta nekem, mit szeretne, és ma megadom neki –folytatja, közben lüktetõ ágyékomhoz nyúl… Vágy… Ez az… értem. De nem tudom, mi történik, illetve mi fog, és félek, ezért gyenge próbálkozást teszek, hogy kiszabaduljak. Talán fájni fog? Meg akar ölni?

-Ne erõlködj, kérlek… Nem szabad, hogy láss, egyelõre –mondja nyugtató, kellemes hangon –nem halsz bele, és neked is jó lesz, bízz bennem. –nem tudom, miért, de hiszek neki. Elengedem magam, õ pedig megcsókolja a nyakam. Felnyögnék az érzésre amit kelt bennem. Megkérdezném, mi ez, de ajkait az enyéimen érzem… Lassan szívni kezdi az energiámat, kezeim csak remegve kapaszkodnak az alvógyékénybe, ahogy olyan érzéseket vált ki kezének mozgatásával, amit eddig nem éreztem soha…

Igen…

Õ pontosan tudja, hogy vezesse le a feszültségemet. A meglepetéstõl moccanni sem bírok, csak élvezem, amit csinál. Egyre jobban lüktet az ágyékom, az érzés, amit kivált belõlem, nem hasonlítható össze semmivel… Imádom… Néha annyira jó, hogy fel kell nyögnöm, és érzem rajta, hogy ez nem szégyen…

Végül…

A világ legjobb dolga, ami csak megtörténhet egy halandóval, megtörténik velem is. A testem megfeszül, õ ezt észreveszi, halk szavait hallom:

-Mutasd a hangod! -és miközben akaratlanul, tehetetlenül nyögök, mintha az ágyékomon keresztül egy bizonyos anyaggal együtt minden gondolat, minden más eltávozna, csak a forróság, és a lüktetés, az élvezet marad.

Utolsó csókot érzek az ajkaimon.

-Holnap látlak –hallom meg utoljára a hangját, majd még mielõtt bármit is mondhatnék, elillan.

–Várj… Ne menj el! –kérlelek remegve, de már messze jár… Az illata és az energiái ellenben még mindig betöltik az egész szobát.

-Hanshin…! –hallok egy ismerõs hangot….

-Aaah… Várj még! – kiáltom, majd felülök, Nakashima döbbent pillantásával találkozok. A Kellemetlen érzéstõl a lelkemben nem tudok megszabadulni, hátratûröm a hajam.

-Pihenned kell… -jegyzi meg halkan.

-Semmi bajom, hidd el. –küldök felé egy bíztató mosolyt, majd feltápászkodok. –Csak retteneteset álmodtam –hazudok –még jó, hogy felébresztettél.

-Ha errõl van szó, akkor rendben van. Egyébként tényleg nincs semmi bajod, ahogy elnézlek. sokkal jobb a színed, sokkal jobban nézel ki tegnap óta –nem is értem, miért... –hoztam enni. –teszi hozzá, majd az asztalomon lévõ húsos, krumplis étekre mutat. Ismét együtt étkezünk, majd útnak indulunk. Ma esõk zavarják meg az építkezést, de semmi probléma ezzel, ugyanis csak pár percig tartanak.

Minden egyes alkalommal kiállok a langyos esõbe áztatni a testem… Mindig a zuhany jut róluk eszembe, majd az éjszaka. Így néha megremegek, sõt el is mosolyodok.

Ma a munkatársak is rettentõ kedvesek voltak velem, mindenki sokkal gyorsabban, dinamikusabban dolgozott… Szinte nem emberi volt a teljesítmény.

Visszafelé egy, gyümölcsökkel jól megrakott kosárral sétálgatok egy szûk, elhagyatott, de építészetileg annál több gyönyörûséget rejtegetõ utcán.

A legsötétebb résznél elém ugrik valaki…

-Nocsak-nocsak. –vigyorog rám a démonvadász- jó trükk ilyen satnya testbe költözni, kis barátocskám.

-Én a maga helyében nem tegezõdnék –felelek maximális lenézéssel.

-Az ilyen szörnyeket nemhogy magázni, életben hagyni sem kell… Te táplálod a másik undorító démont!

-Ne nevezze undorító… -kelek ki magamból, mire ismét meglepõdök magamon, és máson is… magamon azért, mert így még nem háborított fel senki, akárkit szidott… Máson pedig azért, mert tökéletesen lefedtem eddig az energiáimat, csak az erre legérzékenyebb démonok vehették észre. Most meg egy kis pondró itt pattog elõttem…

Istenem! Tegnap este óta úgy szabadjára engedtem az összes energiámat, hogy észre sem vettem! Ezért dolgoztak a munkások ma nagyon jól, és ezért volt mindenki a szokásosnál kedvesebb, mert mindenki kapott a finomrezgésû energiámból…

Míg ezen elmélkedem, nem veszem észre, hogy a vadász közben a fejemnek szegezte legélesebb kését…

-Azt hiszi, ha megöli a testet, velem is végez? Mennyire naiv, és ostoba ember maga…

-Addig legyengülsz, és meghalsz, amíg keresnél másik testet…

-Hogyan?! Mutassa meg, hogyan kell meghalni… Mert én nem értek hozzá.

-ÖRÖMMEL! –üvölti, de hirtelen arcára fagy a vigyor, hideg, fehér ujjak kapaszkodnak a fejéhez,

-Ezt nagyon megbánod… szól a tegnap esti hang, s az ujjak kegyetlenül kiszívják a vadász minden energiáját… Az utolsó cseppig.

Az ismerõs aura… Már vártam. A vadász szinte holtan rogy össze, de mielõtt összeesne, a megmentõm fekete köddé válik.

-Ez kedves volt tõled… -mosolygok a ködre, Majd átlépve a vadászon, elindulok hazafelé… Tudom, hogy követni fog. Addig, míg hazaérek, tökéletesen lefedem az energiáimat. Nem kell attól tartanom, hogy elfogyott, soha. Ugyanis, amit kiadok, úgyis visszatér valahogy. Az energia körforgásban van, plusz nagyon kevés lény tud az univerzum egyetemes energiáiból táplálkozni. Pedig ha tudnák, hogy az sokkal magasabb rendû…

Az asztalra pakolom a zöldségeket, közben érzem, hogy valaki birtoklóan megragadja a csípõm. Megfordulnék, de megtart úgy, hogy ne lehessek képes rá.

-Ez után az undorító féreg után ennem kell valami finomat… -A kijelentésére megremegek, megragadom a kezét. Erõs, izmos, gyönyörû kezek. Szinte már várom, hogy azt tegyen velem, amit akar…

Hihetetlen, nem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz belõlem ezt kiváltani.

-Mikor láthatlak? –kérdem hirtelen, mire óvatosan beleharap a nyakamba, én pedig hátra hajtanám a fejem, hogy a szemeibe nézzek, de nem engedi.

-Ne legyél türelmetlen…

-Pedig az vagyok… -Jegyzem meg, hátranyúlva, belsõ combját megszorítva, mire felsóhajt. A test reakciója különbözõ dolgokra valami elképesztõ… És ezt eddig még nem tanulmányoztam!... Nem titkolom, nagyon félek, de annyira vágyom rá, hogy a kezeim magától mozognak…

-Hm… Abból, ahogy most viselkedsz, úgy ítélem, tetszett, amit tegnap csináltam. –mondja, majd halk nevetést hallok a hátam mögül.

-Mi a neved? –kérdem halkan.

-Ardit… És te… A te neved?

-Hanshin.

-Próbáltam jelezni, hogy eleresztetted az erõd… De szinte máshol voltál, nem észleltél.

-Valóban nem… -Jegyzem meg –Azért köszönöm.

-Honnan van ez a rengeteg ízletes energia…? –kérdi enyhe humorral

-Titok… -vigyorodom el, majd azt érzem, ahogy mozdul, és végignyalja nyakam. Nem bírok magammal, halkan felnyögök. Két kezemmel felnyúlok magam mögé és beletúrok a hajába, mire magához szorít.

-Alig vártam, hogy végezz. –mondja, mire csak egy mélyet sóhajtok…

Nem tudom, mi a terve ma estére, de reménykedem, hogy megmutatja magát…