- Hát itt vagy! – Üti meg egy hang a fülünket, mire mindketten abbahagyjuk egymás szóbeli cséplését.

Megbököm Raident, és a hang irányába intek, mire lassan közeledni kezd. Én a másik irányba indulok szélsebesen, és széles ívben kikerültem õket, hogy a hátuk mögé osonjak. Ez be is vált: a két lány (egyikük befogta a másik száját), lassan hátrált a közeledõ Raiden elõl, és nekem ütköztek. megpördülnek és kétségbeesetten néznek rám, majd, mintha nem akarnák, hogy észrevegyem õket, megint hátrálni kezdenek, de most meg a közel kerülõ Raidennek ütköztek.

- Ne féljetek, nem akarunk bántani titeket – mondom gyorsan, mielõtt megint elfutnának.

- Nagyon – egészített ki vigyorogva Raiden.

Én egy kézjellel rászólok, hogy fogja be azt az ólajtó pofáját.

- Mégis mit akartok tõlünk? – Kérdezi félõsen a rövidhajú.

- Azért küldtek, hogy…

De mielõtt akár csak elkezdhettem volna a magyarázkodást, vicces kedvû ikertesóm így szólt:

- Megerõszakolunk, kifosztunk, megkínzunk, megölünk és széttépünk benneteket, aztán a holtesteteket eltemetjük – mondta gonosz arckifejezéssel.

Az egyik lány arcán undor (nem az elmondottak irányába, hanem irányunkba) a másikén pedig õszinte rettegés látszott. Én már le is teremtettem volna Raident, de nem volt rá idõm. Egy láb csapódott az államnak, egy ököl meg Raiden orrának. A láb a torkomra lépett, a kéz pedig tenyerével a fölnek szorította tesóm fejét.

- Szöa Gaia, rõgön láttalak – mondta Raiden, de csak így sikerült kimondania, ugyanis az istennõ tenyere összepréselte az arcát.

- Mit akartok a lányaimtól – mondta a földistennõ fenyegetõ hangon.

A városka lakói kezdtek körénk száguldozni, hogy lássák, mi folyik itt. Gaia növényzettel benõtt fákat növesztett körénk, hogy eltakarjon a kíváncsi szemek elõl.

- Ryujin küldött minekt – próbáltam magyarázkodni. – Azért jöttünk, hogy elvigyük neki a lányokat, hogy megismerkedjenek velük.

- És nem akartuk megerõszakolni, vagy megölni õket – mondta gyorsan Raiden. – Az csak vicc volt.

Gaia elengedett minket.

- Te sem változtál, Raiden – mondta komoran.

A két nõvér közül a rövid hajú szemébe könnyek gyûltek az ijedségtõl. Most szinte nekünk esett, de ezúttal a méregtõl könnyesedett a szeme.

- Egyáltalán, hogy jut eszetekbe ilyesmit mondani. Képesek lennétek ilyesmit tenni két ártatlan lánnyal? Ha apánk is ilyen, akkor…

- Nem lennének képesek – mondta gyorsan a hosszú hajú magabiztosan. – Megpróbálhatják, de még abban a másodpercben darabokra tépem õket.

Közelebb lépett hozzánk, és úgy méregetett minket, mintha két darab szaftos hús lennénk. Mindkettõnket tetõtõl talpig végigmért, és halvány mosollyal így szólt:

- Gyönge nõnek tûnhetek, de elbírok két sráccal, ha az kell.

Raiden úgy tûnik emberére talált, mert közelebb lépett hozzá, már-már tolakodó közelségbe:

- Sráccal talán, de volt már dolgod igazi férfival?

A lány még közelebb hajolt hozzá.

- Gyere, próbálj ki!

Én, a rövid hajú lány, és az anyjuk kíváncsian figyeltük õket. Végül a lány szólat meg:

- Most harcról beszéltek, vagy…

- Mindkettõrõl – válaszoltam.

 - Na, jó, ebbõl elég! – Szakította meg õket Gaia. – Raiden, elég dolgot kell takargatnom anélkül is, hogy ti itt Euthaliával egymásnak esnétek. – Kétértelmûbben nem tudott volna fogalmazni. – Reméltem, hogy Ryujin személyesen jön el a lányaiért, de ha nem, akkor legalább had töltsek velük egy kis idõt, mielõtt elvinnétek. Addig legyetek türelemmel!

- Veletek tarthatunk? – Érdeklõdtem.

Gaia hátranézett, és várakozón meresztette ránk a szemét.

- Ha akartok – vonta meg a vállát.

Elmentem Raiden mellett, és a fülébe suttogtam:

- Stip-stop az Euthailia nevû.

- Azt már nem! – Fortyant fel. – Õt már kinéztem magamnak.

- Ott van! Kapjuk el! –hallatszik a kiáltás

Ahogy felém kezd el rohanni a szívbajt rám hozva iramodok meg a futásban. Lépteim kecsesek és légiesek. Gyorsabb vagyok a tagba szakadt alaknál és alig várom, hogy lerázzam. 10 percig kergetõzünk mire sikerül becsapnom és elbújnom az egyik emlékmûnek nyilvánított építmény maradéka mögött. Pihegve igyekszem csendben maradni, hogy ne vegyenek észre.

- Miért menekült el? – Kérdeztem.

- Az elõbb valami vadbarom idióta azt üvöltözte, hogy „ott van” meg hogy „foglyuk meg”. Szerintem õ ijeszthette meg, szóval meg kéne verni.

Hallom a beszélgetést és csak bízni tudok benne, hogy nem vesznek észre. Kik ezek és mit akarhatnak tõlem. De ha tõlem, akkor ikertestvéremtõl is. Zihálok, és eléggé oda koncentrálok, mikor hirtelen testvérem szólal meg.

- Hát itt vagy! –kiált fel, én meg megugorva kapom rá a fejem és fogom be a száját.

- Csend! –suttogom utasításként és mikor próbálok kinézni, hogy itt vannak-e még, de nekiütközök egy hatalmas izmos mellkasnak. Lassan nézek fel a tõlem magasabb személyre és nagyobbat nyelek. Szívem hevesen ver és testvérem koránt se tudja mi bajom. Euthalia is felnéz, és befogott szájjal int a fehér hosszú hajú egyénnek. Elhátrálva, húzva testvéremet azonban ismét neki ütközök a másiknak. A szõke rövidnek.

- Ne féljetek, nem akarunk titeket bántani. –mondja csendesebben a fehér hajú, mire megszólal a szõke mögülem.

- Nagyon. –vigyorodik el a szõke hajú, amire összerezzenek.

- Mégis mit akartok tõlünk? –Vonjuk kérdõre õket teljesen egyszerre megszólalva.

Én és Fujin egy-egy felhõn álltunk a tenger fölött. Mikor úgy ítéltük, hogy megfelelõ helyen álltunk, mindketten fejest ugrottunk, és egyre lejjebb és lejjebb kerültünk. Az istenek nagyon sokáig bírják levegõ nélkül, de a hihetetlen mélység, a nyomás és még inkább a mágikus aura miatt nem bírtam ki a célig. Megrántottam Fujin karját, és a felfújt arcomra mutattam.

Õ megrántotta vállán a zsákot és kinyitotta az egyik száját. Abból nagy sebességgel levegõ áramlott ki. Néhány kézmozdulattal azt körénk tekerte, és egy nagy buborékot képzett belõle.

- Legközelebb ezzel kéne kezdeni – mondtam zihálva.

- Lehet – vonta meg a vállát.

Közben megérkeztünk oda, ahová akartunk: egy hatalmas, japán palota húzódott a víz alatt. A látvány szemkápráztató volt, de nem csak ezért: körbe mindenfelé sárkánykígyók úszkáltak. Mikor meglátták, hogy közeledünk, körbevettek minket, és a bejárat felé tereltek. Odabent minden teljesen száraz volt, hát Fujin visszahívta a szeleket a zsákjába. A trónterembe érve megpillantottuk a legnagyobb sárkányt. Egy hatalmas trónon tekergett, és szemeit ránk meresztve. Ryujin volt az. A tengerek ura, és a sárkányok királya.

- Mizujs, Ryu – biccentettem vigyorogva.

- A stílusodtól nem vagyok elragadtatva, démonisten.

- Hé! Nem mi kérünk tõled szívességet, hanem fordítva. Maradjunk is ennél a felállásnál – kelt védelmemre testvérem.

- Valóban – sóhajtott.

Elõre csusszant, mi pedig már védekezésre emeltük a kezünket, de nem volt rá szükség. Összetekeredett és emberré vált. Érdekes módon a trón is összement mögötte. Felénk sétált, mi meg lassan leengedtük a kezünket. Kiküldte az õröket, mire hármasban maradtunk a teremben.

- Azért titeket hívtalak, mert ti is tettetek már rossz fát a tûzre, ezért tudjátok, milyen az, ha nem akarja, ha más tudomást szerez a dolgairól.

- Persze – bólintottam. – Mirõl lenne szó.

- Nemrég bejártam a világot, megnéztem, hogy mi új és szép van. Elég az hozzá, hogy megismertem egy gyönyörû istennõt, akivel elmúlattuk az idõt. Nemsokára üzent nekem, hogy gyerekeket vár tõlem. Mégpedig kettõt. Mindkettõ lány lett. A görög istennõ vigyázott rájuk, amíg tudott, de a maguk fajta isteneket és istennõket egy mitológia sem fogadja be. Elindultak bejárni a világot. Még sosem láttam a saját lányaimat. Kérlek keressétek meg õket, és hozzátok el nekem õket, hogy megismerkedhessek velük.

- Te kujon, a lányaidra fáj a fogad? – Kacagott fel Fujin.

- Semmi ilyesmit nem akarok! – Förmedt rá Ryujin. – Csak megismerni akarom, és hogy tudják, ki is az apjuk.

- Ne szégyelld, nem olyan ritka ez istenek között – vigyorogtam a hátát lapogatva.

Felmordult, és megint egy óriási sárkánnyá változott.

- CSENDET, ALÁVALÓ DÉMONISTENEK! NE MERÉSZELJETEK HOLMI KICSINYES VÁGYAKAT FELTÉTELEZNI RÓLAM!

- Talán tényleg nem a legjobb ötlet a sárkányistenen nyomogatni a gombot – motyogtam Fujinnak.

A bestia ismét emberi alakot öltött, és megint normális hangnemet választott:

- Tegnap az anyjuk üzent Görögországból, hogy a lányok meglátogatják õt. Ha elindultok, talán egyszerre értek oda.

- Számíthatsz ránk, Ryu – vigyorogott a testvérem.

~~~

Egy-két nappal késõbb meg is érkeztünk Görögországba. Egy Kalabaka nevû kisvárosban szálltunk le. Nem messze volt a Meteóráktól, gyönyörû sziklák, aminek a tetején kolostorok épültek.

- Itt találkozik Gaia a lányaival? – Kérdezte Fujin. – Nem hittem volna, hogy köze van az ortodox valláshoz.

- Nincs köze hozzá – válaszoltam. – Õt nem a kolostorok érdeklik, hanem a hegyek, amit épültek. Ez vall rá. Imádja a természeti szépségeket.

- Mintha olyan sok közöd lett volna már Gaiához.

Fürkészve nézett rám, mire én kajánul elvigyorodtam. Õ összeszûkítette a szemeit. Nem tudta, hogy viccelek, vagy komolyan mondom.

- Hogy találjuk meg õket? – Kérdeztem.

- Mágikus aurájuk van – válaszolta.

Nem volt nagyváros. fürkészve néztem a lakókat. Végül megpillantottam egy lányt: rövid, kék haja volt, mélyen kivágott szexi lila ruhája. Sütött belõle a mágikus energia, de nem átlagos volt, a tegnap érzett sárkányistenhez volt hasonló. Biztos voltam benne, hogy kapásunk van. Olyannyira, hogy el is üvöltöttem magam:

- Ott van4 Kapjuk el!

Én utána rohantam, de õ megpillantott, és menekülõre fogta. Tíz perc rohangálás után sikerült leráznia. Fujin akkor ért utol engem.

- Miért menekült el? – Kérdeztem.

- Az elõbb valami vadbarom idióta azt üvöltözte, hogy „ott van” meg hogy „foglyuk meg”. Szerintem õ ilyezthette meg, szóval meg kéne verni.

Nem szól semmit, csak bámul rám, de nekem már elegem van ebbõl. Felszedem a földrõl a még mindig ott heverõ tárgyakat és a helyükre teszem, nem szeretem ha rendetlenség van mikor kísérletezni kezdek, mert minden nagyon könnyen összekeveredik. De… ameddig itt van nem végezhetek újabb varázslatot, mert ha megzavar rosszul is elsülhet a dolog.

Leülök a vele szemben lévõ székre és szemügyre veszem, bár a rátapadt több liter vértõl ez is nehézkesen. Viszont az öltözete nagyon furcsa. Errefelé nem látni ilyet… páncél, arany nyaklánc, drágaköves gyûrû… nem csodálkoznék, ha egy nemestõl lopta volna.
- Mit tervezel?
- Elmegyek innen, és keresek egy másik, békés helyet – és lerázlak a nyakamról mielõtt még ezt a nyomorúságos életet is tönkreteszed nekem.
- Békés helyet… hm. Én is erre vágyom – sóhajtja merengve.
- Valóban? – azok után amit láttam, nem egy békés helyre képzelném el õt. Inkább egy véres háború közepébe, ahol kedve szerint ölhetne. Egy uralkodó bizonyára jól megfizetné.

- A palota, emlékszel? – mosolyog. Tényleg tud úgy viselkedni, mint egy élõ. - Van, és vissza is akarok térni.

Nem értem õt. Nem sokkal találkoztam eddig, aki ugyanúgy egy nekromanta ténykedésének terméke, talán egy vagy két élõhalottat láttam akiket nagy ívben kikerültem, de olyat még nem, mint Yone. Olyan, mintha még mindig élne, de egy halott a testben. Furcsa.

A mondandója viszont megragad. Korábban is mondta, hogy van palotája és nem egy elfoglalt palotára, hanem mint a sajátjára utalt.
- Ki vagy te valójában? – mert egy falusi munkás, vagy katona, biztos nem él királyoknak járó építményben.
- Valamikor herceg voltam. Varázslók lakták az országomat, elsõszülöttként én lettem volna a trón örököse.  Aztán… Aztán megkaptam ezt az ajándékot – mondja egy rövid méricskélés után -, és elzavartak. Egy jogtalan úr ül most a helyemen és irányítja azt, ami az enyém kellene, hogy legyen.

Érdekes. Egy királyság ahol varázslók élne? Õ nem tûnik annak, nem érzek felõle semmilyen spirituális energiát… bár igaz, neki nincs lelke, nem is érezhetném. Ha viszont herceg volt, akkor már értem ezt a sok ékszert meg aranyat rajta.

- Vissza akarsz menni? – egy olyan helyre ahonnan elüldözték.
- Igen. Vissza. Új országot akarok építeni, Harman. – mondja határozottan - Egy olyan helyet, ahol mindannyian békében élhetünk. Csendben és nyugodtan, nem kellene menekülnünk és vándorolnunk. Csak… élni, csendben, nyugodtan. Egy helyen, amit az otthonomnak nevezhetek.

Komolyan beszél?! Létre akar hozni egy olyan királyságot, ami járkáló halottakkal van tele?! Valami nagy baj lehet a fejében, ha ilyen gondolatai vannak. Mintha bárki is élvezné, hogy ilyen. Mármint rajta kívül.

- Otthon, mi? – az otthon az jó dolog. De soha nem élnék olyan helyen, ami tele van ilyen lényekkel.
- Igen. Otthon. – rám mered, egyenesen a szemeimbe. Fogalmam sincs mit keres bennük,vagy hogy megtalálja-e, de akkor is szokatlan. - Egy hely, ami a miénk. Ahol csak azzal kell foglalkozni, hogy táplálkozzunk és éljünk.

Azért élni így, hogy öljek? Én ebben semmi élvezetet nem látok, pusztán a sivár valóságot. Érzelmek nélkül, holtan.

- Miért ragaszkodsz ennyire az öléshez? – nem tudom megérteni mi élvezet van abban. - Túl azon, hogy táplálkozol…

Ha szigorúan vesszük õ eszik én nem. A lelkek magamba szívása nem nevezhetõ éppen evésnek, de õ nagyon is eszik. Nyers, véres húst. Csak ma annyi embert megölt, ami ötszöri táplálkozásra elég kellene hogy legyen. Akkor miért?

- Túl azon, hogy táplálkozom, szórakozás. Mert õket erre teremtették.

- Már megint ez! – nem igaz, hogy ilyen… ahh! Senkit sem teremtettek semmire! Hát nem veszi észre, hogy mi is emberekbõl lettünk élõhalottá?!
- Igen, ez. Õk olyanok nekünk, mint nekik egy disznó vagy egy baromfi. Nem sajnálják, de hagyják élni, amíg úgy érzik, hogy szükséges. Aztán gondolnak egyet, és akkor is levágják, ha tele a fazék étellel és nem eszik senki belõle. A maradékot meg kiöntik a kutyáknak. Mert õk ugyanolyan táplálékforrás, mint egy haszonállat, Harman. Épp csak annyi változott, hogy amíg mi meg nem jelentünk, õk voltak mindennek a csúcsán. Nem volt senki, aki õket akarta volna megenni és övék lett minden. Ami pedig kicsit más, azt nem fogadják el, gyûlölik, félik és üldözik… mert nem ismerik. Mert nem fogadják el. Mintha a disznók elzavarnák õket. Mert lásd be, ha sajnálják is a haszonállataikat, megeszik, mert ettõl függnek. Ahogy mi is tõlük. De ettõl a fajunk csodálatos, barátom – hideg, véres kezét az enyémre simítja. Undorító, hogy még mindig a kisgyerek vére áztatja, de mégsem húzom el, mert furcsa, elfeledett érzést kelt bennem - Érzed? Az én kezem épp olyan, mint a tiéd. A bõröm és a húsom olyan hideg, de cserébe megkaptam azt, ami csak az isteneknek van. Ahogyan te is.
Elveszi az asztalon hagyott kést és a karomba döfi. Pici bizsergés ára szét a szúrás helyén, de semmi mást nem érzek.

- Mi ez, ha nem ajándék, Harman? Nem kell félned sem betegségtõl, sem fájdalomtól, sem haláltól. Felettük állunk. Mert akár minket is tisztelhetnének isteneik között, nem? De nem teszik, mert rettegnek minket. De ha eltelik egy kis idõ, ha végre mindenki megismeri a fajtánkat, akkor nem kell majd attól tartanunk, hogy elüldöznek, mert lesz egy országunk és maguktól jönnek majd elénk, Harman – mosolyog, nekem viszont nem tûnik olyan élénkítõnek ez az elmélet. Igazság szerint nagyon is emlékeztet valakire.
- Ha még képes lennék rá, most nevetnék. Tudod, amirõl te beszéltél… éppen ezt szokták mondana az élõk királyai, a hatalmasok. Azt hiszik õk mindenek felett állnak, õk az istenek, akiknek soha nem eshet bántódásuk. – hallottam már ilyen beszédet. – Egy zsarnok király szavai.

Éppen ezért támadt kedvem nevetni rajta. Mert õ tényleg királyi vér, és akár van korona a fején, akár nem, úgy beszél mint egy király.

- Õk azért mondják, mert ostobák, én azért mert így van. – a hangja határozott, úgy tûnik el is hiszi amit mond.

- Rendben. Tegyük fel, hogy igazad van. Végül is nem betegszünk meg, nem öregszünk meg és nem fáj ha megsérülünk. Attól viszont ugyanúgy meghallhatunk akármikor. Például, ha valakink elege lesz abból, hogy a területén gyilkolászol és küld valakit, aki lecsapja a fejed. – akkor aztán vége, még egy élõhalottnak is.

- Ó, csak jöjjenek azok a harcosok! Szívesen veszem, ha elszórakoztatnak egy kicsit – megnyalja a száját, ami még persze mindig véres, ahogy a teste majdnem minden része is.

- Harcos vagy? – kérdezek rá. Észrevettem már azt a méretes kardot a hátán, de eddig még nem vette elõ.

- A legjobb. – jelenti ki büszkén és leveszi a kardot a hátára erõsített szíjjakról. – Ez a gyönyörûség még sosem került a földre. – megsimogatja, mintha nem egy élettel tárgy lenne.

Hasonlít hozzánk…

- És te Harman? Te is harcos vagy? – pillant rám érdeklõdve.

Miért is beszélgetek én vele tulajdonképpen?

… Talán, mert már nagyon régen nem beszéltem senkivel…

- Nem vagyok harcos. – a penge nem az én fegyverem – Varázsló vagyok.

- Úgy érted… hogy voltál?

- Most is az vagyok! – én ugyan nem adtam oda az erõmet annak a sátánnak, aki megteremtett!

Hogy bizonyítsam amit mondtam, egy könnyebb gyógyító mágiát használva begyógyítom a szúrt sebet amit nekem okozott. Ez ugyan kivesz az energiámból, de nem olyan sokat, mint egy sikertelen feltámasztó rituálé.

- Hm… most már értem miért nincs rajtad egy karcolás sem. – hümmögi, ahogy a seb összehúzódik, majd nyomtalanul eltûnik.

Elhúzom tõle a karom, majd felállok, folytatom a kunyhó rendbe tételét. Azt hiszem elég volt ennyi a beszédbõl, holnap  ha elmegyek innen szerencsésen megszabadulok tõle és a furcsa gondolataitól. Keresek egy helyet, ahol tovább kísérletezhetek, amíg meg nem találom a módját, hogy újra élõvé tegyem magam.

- Ne nyúlj hozzá! – kiáltok rá, mikor az egyik nyitva felejtet varázsigés könyvemet lapozná. – Csupa vér a kezed, összekened!

- Jól van, nem kell mindjárt dühöngeni. Szépen is kérheted és akkor nem nyúlkálok.

Elfordulok és összeszedem a szárított füveket, a nagyrészük már használhatatlan, majd gyûjtenem kell újakat.

- Van itt valahol, vízesés, vagy patak?

Rápillantok, majd végig rajta és le a padlóra, ami barna helyett vörös. Már csak ez hiányzott, hogy mindent összevérezzen, aztán majd jönnek a dögevõk!

- Az ajtó mellett van egy fahordó. Abban van tisztavíz. – közlom morogva.

- Akkor megtisztítom magam, de ne szökj el megint jó?

Most miért mondja ezt? És mi az, hogy elszökni? – Nem szöktem el csak hazajöttem, ahová neked nem kellett volna követned.

Hallom, hogy felsóhajt, majd nyílik és csukódik az ajtó.

Ha vannak istenek, úgy tûnik mind engem büntetnek!

Egy fonott kosárba pakolom a gazokat, az üstben maradt állati részeket, és mivel már nem kellenek kiviszem õket a többi mellé a kupacba. Ahogy kilépek megakad a szemem Yone alakján, ahogy a vizes hordó mellett áll meztelenül. Rá sem kellene néznem, mégis megteszem. A vérmentes területeken látszik, hogy nem kevés sebet szerzett, nem igazán vigyáz magára.

- Tetszik amit látsz? – szólal meg hirtelen, teljesen felém fordulva.

Végigpillantok rajta. Harcos teste van: kidolgozott, arányos és fiatalnak mondható.

- Nem. – akármilyen szép és kívánatos is volt mikor élt, most már halott.

- Akkor miért nézel?

Nem tudom. Miért nézem?

Végül is tetszene, ha élne. De nem él. Õ egy járkáló hulla, ahogy én is. Csak azért maradt meg a nemi vágy, mert az a sátán rabszolgaként akarta használni a testem.

Közelebb sétál, de nem várom meg mit akar. Elsétálok a kupacig, és rádobom a kosár szemetet. Mikor mennék vissza már megint az utamban áll.

- Mit akarsz?

- Tudod, nem vagyok én olyan halott mint a fajtánk legtöbb tagja. Van ami még mindig élõ. – mosolyog.

Hideg kezei a mellkasomra kúsznak, így rögtön megértem mire gondol. Õ is?

Az nem lehet, hogy ugyanaz formálta át, mert akkor meghalt volna mikor megöltem, de akkor neki miért hagyták meg ezt a szükségletet?

- És te Harman? Benned maradt még egy kevéske, ami él?

Lefelé simít a nadrágom felé. Elkapom a csuklóját és eltaszítom a kezeit. Nem kockáztatom meg, hogy felizgasson. Semmi kedvem ezt csinálni vele.

- Fejezd be a játszadozást Yone! A nekrofília nem az, amit én élvezni tudnék! – morranok rá és bemegyek a házba.

- Te is halott vagy. – közli a tényt.

- Mintha el tudnám felejteni. – motyogom a szoba falának és a varázskönyvekkel együtt az egyik sarokba telepszem.

Nem vihetem magammal az összes könyvet mikor elmegyek, ki kell tépnem belõle azokat a lapokat, amik hasznos varázsigéket tartalmaznak. De… Yone vajon honnan szerezte azt a sok sebet?

Persze, hisz nyilvánvaló. Mindig öl és megsérül. Be tudnám gyógyítani és akkor nem is tûnne annyira egy oszlásnak indult halottnak, csak egy fura külsejû fiatal férfi lenne.

De miért is gondolkodom én ezen? Van jobb dolgom is, mint vele foglalkozni… például magammal…

- Fajtánk csodálatosságai?! Nincs abban semmi csodálatos, hogy emberekkel táplálkozunk. Élõsködünk rajtuk!
Nem értem õt. Komolyan nem…
- Nincs értelme élniük, hiszen elég egy apró széllökés, egy kis járvány és máris halottik. Mi azonban örökké ilyenek maradhatunk.
- Mi végre éljek örökké, ha nincs értelme a napjaimnak? – Szóval ez lehet a baj? Olyan nagyon utálná azt, amik vagyunk, hogy ennyire sem értékeli az ajándékot, amit mindketten megkaptunk?
- Nekik mi értelme volt? Táplálékként végezte. Könnyen befejezte a nyomorult, szánalmas életét és semmit nem tett. Meghágott egy kurvát, lett egy kölyke aki szintén táplálék lett. Csodás életük volt, én mondom.
Nem értem, hogy miért kötõdik hozzájuk. Miért jött ide és védte meg õket?
- Miért jöttél utánam?
- Miért ne? Kíváncsi voltam hol találtál magadnak fészket, de valami nagyobbra számítottam. Bár ilyen közel az éléskamrához, én sem panaszkodnék.
- Nem az éléskamrám és…
Nem tudja befejezni. Egy újabb halandó jelenik meg, ez is gyerek még. Ordít és kiabál, engem idegesít is, így lépnék felé. Ha meg nem is eszem, de megölöm.
- Mára elég gyereket öltél. Hadd békén és gyere inkább – ragadja meg a kezem, és tényleg nem ereszt el, inkább elindul.
- Vendégül látsz, barátom?

- Inkább eltávolítalak innen. Nem ettél még eleget? – Ejnye, nem is érti… hiszen ez nem csak a fennmaradásom. Ez szórakozás.
- Egyenlõre igen, de két-három nap múlva újra éhes leszek és akkor nem kell messze jönnöm.

Elengedem a karját, az õ bõre is hideg, mint az enyém és nem dobog a szíve sem. Akkor ezekben nem különbözünk annyira. Legalább tanulmányozhatom kicsit ennek az átkozott fajnak a másik féle példányát is.

A kölyök nyöszörögve ül a lábánál, mellette az apja hullája, ez a sátán meg vigyorog.
- Nem is említetted, hogy saját éléskamrád van – mutat a városra - Igazán meghívhattál volna magadtól is, van itt pár igencsak élvezeted húsdarab. – a hajába markolva magához rántja a fiút, élvezettel végignyal az arcán - Csak ezt vinném el.  

Micsoda egy undorító féreg. Képes lenne egy gyerekkel kielégíteni a vágyait? Mert ezt látom a szemében mikor a nyivákoló kölyökre néz. Perverz élvezetet és kéjvágyat.

Közelebb lépek, hogy kitépjem a kezei közül, de még mielõtt elérhetném a kisfiú ajkaira tapad, aki sikítana, de egy másodperc múlva a nyelve egy apró húscafatként repül mellém. Az ordítás nem marad abba, de Yone élveteg vigyora sem lankad.

- Ugye nem véded a halandókat, barátom? – lenyalja a vért a szájáról. Undorító. - Ne kelljen csalódnom benned, Harman. Ezek itt… - mutat a kapálózó kisemberre - Ezek itt csak arra vannak, hogy az éhségünket csillapíthassuk velük. Nincs okod rá, hogy megakadályozz a kiirtásukban.

Igen. Nincs rá okom. Nem is védeném õket, halandóként sem tettem, de gyûlölöm, ha gyereket bántanak. Azok még ártatlanok, nem is éltek, és éppen egy élet és halál közötti lény fogja megölni ezt itt.

- Ne bántsd tovább azt a fiút – szólok rá hidegen, parancsolón.
- Ezek semmit sem érnek, vedd már észre – kiáltja, majd kitépi a gyerek torkát, aki pár gurgulázó hang után feladja. Összeszorítom az ajkaim, elterelem a figyelmem azzal, hogy Yonéra nézek.

- Õk csak azért léteznek, hogy nekünk szolgáljanak táplálékul. Ennyire keveset tudsz fajtánk csodálatosságáról, Harman? Mesélhetek neked arról, hogy milyen csodálatos erõ és hatalom birtokosai vagyunk mindketten!

- Fajtánk csodálatosságai?! – mérges vagyok, dühös – Nincs abban semmi csodálatos, hogy emberekkel táplálkozunk. Élõsködünk rajtuk!

Mint a mocskos, ocsmány paraziták.

- Nincs értelme élniük, hiszen elég egy apró széllökés, egy kis járvány és máris halottik. Mi azonban örökké ilyenek maradhatunk. – közelebb lép, hátrahagyva a tetemeket, az emberek már sehol, mert mind elfutottak be az erdõbe.

- Mi végre éljek örökké, ha nincs értelme a napjaimnak? – mordulok rá, akkor sem lehetne jobb, ha lenne értelme.

- Nekik mi értelme volt? – bök az egyik hullára – Táplálékként végezte. Könnyen befejezte a nyomorult, szánalmas életét és semmit nem tett. Meghágott egy kurvát, lett egy kölyke aki szintén táplálék lett. Csodás életük volt, én mondom.

A hangja gunyoros, egy csöppet sem zavarják a tettei és engem sem kellene, de az, hogy alkalomadtán megvédtem õket, adott némi értelmet az üres napoknak. Most pedig szedhetem a sátorfámat, mert amint elmúlik a félelmük, dühösek lesznek és rám gyújtják a házat. Hála neki.

- Miért jöttél utánam? – kérdezem inkább.

- Miért ne? Kíváncsi voltam hol találtál magadnak fészket, de valami nagyobbra számítottam. Bár ilyen közel az éléskamrához, én sem panaszkodnék. – vigyorog.

- Nem az éléskamrám és… - hangos sikoly hallatszik a mezõ felõl, egy kislány áll ott virágokkal a kezében és csak sikolt és sikolt. Már fáj a fülem.

Yone mozdulna felé, de még idõben elkapom a karját és erõsen tartom.

- Mára elég gyereket öltél. Hadd békén és gyere inkább. – ha másképp nem tudom innen elvinni, akkor valahogy elpusztítom, ha muszáj. Nem öltem még halhatatlant, de egyszer mindent ki kell próbálni.

- Vendégül látsz barátom? – kérdi szélesen mosolyogva.

- Inkább eltávolítalak innen. Nem ettél még eleget? – nem tanulmányoztam jobban a hússal táplálkozókat, de egy ember elégnek kell lenni. Mennyit bírna enni, ha tehetné?

- Egyenlõre igen, de két-három nap múlva újra éhes leszek és akkor nem kell messze jönnöm.

Elengedem a karját, az õ bõre is hideg, mint az enyém és nem dobog a szíve sem. Akkor ezekben nem különbözünk annyira. Legalább tanulmányozhatom kicsit ennek az átkozott fajnak a másik féle példányát is.

Elindulok a kunyhóm felé, Yone jön utánam és ahogy eltávolodunk a gyerek végre abbahagyja az éktelen kiáltozást is. Végre csend van. Nemrég pihentem, de már most újra megtenném, annyira elegem van már ebbõl a világból. És most még egy újabb nyûg is a nyakamba szakadt.

Keresnem kell egy másik békés helyet, ahol kedvemre kísérletezhetek a mágiával és senki nem fog háborgatni. Ha meg kell tisztítanom hozzá egy környéket, akkor megteszem, de itt két éjszakánál tovább nem maradhatunk. Megölhetném ugyan az összest és maradhatnék, de mi a garancia, hogy ez a rémült csõcselék nem gyújtja fel akár az egész erdõt, hogy elpusztítson?

- Minek laksz egy ilyen kis faházban? Bármelyik nemes földesúr házát megszerezhetted volna! – értetlenül nézi a házat, majd engem, de én sem egészen értem õt.

Miért veszi olyan természetesnek az ölést? Talán…? Nem, nem. Nem születhetett ilyennek, hisz halottak vagyunk. Élõ sejtek nélkül lehetetlen szaporodni.

- Ez is elég. Nem kell nagyobb. – válaszolom morogva. – Te meg miért járkálsz és gyilkolsz, ha ugyanúgy élhetnél egy palotában?

Kicsapom az ajtót és bemegyek, még mindig rendetlenség van a félresikerült varázslat miatt, de már a törött cserépedényeket kidobtam.

- Van nekem palotám, és vissza is fogok térni oda.

- Remek. Ha lehet minél elõbb, mert eddig csak a baj volt veled. – mormogom. Nem szoktam senkivel beszélgetni és most sincs kedvem hozzá, de úgy tûnik õ viszont szereti jártatni a száját.

- Hálátlan vagy! Azok az emberek bezártak volna egy ketrecbe, hogy elsorvadj, ha nem húzlak be a barlangba! – sértetten, kicsit haragos leveti magát az egyik székre.

- Nem kértem a segítséged! – van képe dühösnek lenni, mikor idejött az én falumba, tönkretette az én helyemet.

- A fajtársam vagy. Segítünk egymásnak.

- Ne nevezz még egyszer a fajtársadnak, vagy én magam sorvasztalak el téged! – idegesít, dühít, ingerel amit mond és ahogy beszél. Ha nem tudnám, hogy élõhalott, azt hinném, hogy egy vagyonos fiatal ficsúr, aki unatkozva járja a világot. Hogy képes ennyire emberien, élõn viselkedni?

Érdekes hallgatni, azt, amirõl a szerzetesek prédikálnak a halandóknak. Az örök körforgás, ami mindent sodor a maga útján, sosincs két egyforma lélek a világon és a halála után minden újjászületik.

Ostobaság.

Arról prédikálnak, hogy a megszentelt föld védelmet nyújt a gonosz ellen, ezért Isten háza a legbiztonságosabb hely.

Ostobaság.

Mikor beléptem a kolostorba semmi bajom nem lett azon kívül, hogy a pár percig tartó süketséget nézve a sikoltásoktól beszakadt a dobhártyám. Egyébként tökéletesen jól vagyok.

Ez is csak pár percig tartott, mert egy gyógyító bûbájjal gyorsan helyre hoztam.

A szerzetes pedig, aki azt várná, hogy a halála után a lelke a mennyországba jut, az örök világosság birodalmába, aranykeresztjét felém tartva hátrál.

- A lelked az enyém lesz, akármeddig ellenkezel! – lassan haladok felé, kiélvezve minden egyes pillanatot, ahogy a félelem a velejéig hatol, az arcán színtiszta rettegéssel és borzalommal néz a szemeimbe, míg már a félelemtõl remegõ kezei közül ki nem hullik a kereszt.

- Tá-távozz innen! Az Úr nem fo-fog kegyelmezni a magadfajta kárhozott lelkeknek, sátáni teremtmény! – a hangja akadozó, a kétségbeesett próbálkozás az utolsó esély megragadására, de van itt egy nagy probléma.

- Nincs lelkem ostoba ember, de hamarosan… a sátánt pedig én magam beleztem ki, mikor megteremtett. – óh igen, az volt ám az igazi élvezet!

Vérfagyasztó mosolyra húzom az ajkaimat, már alig fél méter választ el a halálra vált embertõl, mikor nem bírja tovább és ájultan zuhany a földre.

Hm… pedig ha a hazug nyomorultja elhagyná olykor a kolostort, tudná, hogy nem öltem volna meg. Csak van valamije, amire szükségem van.

Lehajolok és felveszem a földre ejtett arany keresztet, mert az egyik új varázslatomhoz aranyra van szükségem. És egy ilyen szegény faluban hol máshol találnék aranyat, mint az egyház markában?

Dolgomat végezve megfordulok és elindulok kifelé, a testem még erõs, nincs szükségem a lelkére. Most legalább megtanulta, hogy ne beszéljen olyasmirõl, amirõl fogalma sincs.

A fakunyhóm messze áll a falutól, hisz akármennyire is tudják, hogy itt élek nem szívesen jönnek a közelembe, kivétel persze, ha akarnak tõlem valamit. Egy varázslatot, vagy a gyógyító mágiám segítségét, amit nem pazarolok akárkire.

Bedobom a keresztet az egyik kõedénybe, majd tüzet gyújtok alatta és olvasztani kezdem. A varázslathoz szükség volt még néhány állati szervre és mérgezõ növényekre, de végül is mind megvan. Az új könyvet egy átutazó varázslótól szereztem, aki ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdéseimre rám támadt.

Hát nekem biztos nem fog hiányozni az a vén fasz. A lelke pedig elég tápláló volt, mint a legtöbb mágusé, jó nagy spirituális energiával.

Amint felolvadt az arany kiöntöm egy elõre elkészített öntõformába ahol sisteregve hûl le, majd egy hosszú aranyrúd válik belõle.

A többi hozzávalót összeszedem és egy középen tartott fekete üstbe dobálom, miközben a könyvbõl olvasott mágikus szavakat mormolom. Sorban beledobom a vadkanszívet, egy farkas máját és veséit, míg az üstben kavargó belsõségekbõl össze nem lehetne állítani egy állatot. A varázslat célja egy halott állat életre keltése, de nem élõholtként, hanem olyanná, mint amilyen azelõtt volt, hogy elpusztult.

Ha ez sikerül és tovább tudom növelni az erõmet, lehet, hogy elérhetem végre a célomat és újra emberré változtathatom magam.

Bárcsak…

Vége lenne az örökös érzéketlenségnek, újra élvezhetném, ahogy a nap felmelegíti a testemet, vagy, ahogy egy jó vacsora megtölti a gyomromat. Újra változni akarok, kilépve ebbõl az egyhangú életbõl, ahol csak a folyamatos gyilkolás a társam.

Beledobom az üstbe az utolsó hozzávalót is, mire az egy nagyot robbanva szerteszét repül, az energiája pedig még engem is a falhoz vág.

Tökéletes… újabb kudarc, újabb elpazarolt nap.

Magamban morgolódva összeszedem a szétrepült tárgyakat, ami törékeny anyagból volt, annak a nagy része a földön hever darabokban, a fém- vagy kõedényeket pedig visszateszem a helyükre.

A vállamra pillantok, ahová az üstbõl kirepült aranyrúd fúródott és egy egyszerû mozdulattal kirántom. A helyén enyhe bizsergést érzek és pár csepp alvadt vér csordul ki a sebbõl, de aztán gyorsan be is gyógyítom.

Ha már egyszer járkáló halott vagyok, legalább ne nézzek ki úgy, mint aki oszlik is.

Felteszem a polcra az aranyat, hiszen nehéz szerezni és elég sok mágiához kell, majd fogom magam és a rendetlenséget hátrahagyva elindulok az erdõbe. Nincs úti célom, egyszerûen csak nem akarok egy helyben maradni.

Körülbelül egy kilométer megtétele után érzem, hogy megcsappant az erõm, a mágiahasználat, mint mindig, most is sokat kivett belõlem, fõleg egy ilyen mértékû, amit normális esetben csak egy nekromanta lenne képes elvégezni.

De mindegy is. Egyszerûen csak elegem van. Semmi kedvem visszamenni a faluba és levadászni egy újabb haramiát, vagy gazfickót, hogy aztán pár napig senyvedjek és próbálkozzam, mielõtt újra elfogy az energiám.

Ott ahol vagyok, leülök egy nagy fa tövébe és a tudatom kikapcsolására koncentrálok, majd elsüllyedek a mély semmiben, ami legalább egy idõre megnyugvást hoz…

***

Furcsa energiákat érzek magam körül, mintha nem lennék egyedül, de egyszerûen nincs kedvem fölébredni.

Ha rám is talál egy halandó, mit tehetnének még velem?

Egyszer valaki azt hitte halott vagyok, mikor rám talált egy barlangba és én éppen aludtam. Mikor felébredtem éppen eltemetni készült, a mellkasom már tiszta föld volt, de abban a pillanatban, hogy a sír mélyérõl rá pillantottam felsikoltott, majd mellém zuhany a gödörbe. Addig bele sem gondoltam igazán, hogy mennyire elborzasztó és a létezésem, míg valaki a puszta látványomtól szörnyet nem halt.

Bár jelenleg ez egyáltalán nem érdekel, hisz ha egy emberre nézek, csupán még mozgó táplálékot, az életem forrását látom bennük, és ez pedig az, ami engem elborzaszt.

Úgy döntök inkább, hogy fölébredek, hisz még nem néztem át a varázsló könyvének minden oldalát, lehet, hogy még találok bennük érdekes dolgokat.

Kinyitom a szemem, de abban a pillanatban tudom, hogy nem vagyok egyedül és nem is ott ahol voltam. A hátam bizsereg, ami csak azt jelenti, hogy sérüléseim vannak.

Felpillantok és egy olyan látvány fogad, amiben még nem volt részem. Egy hozzám hasonló lény, de õ láthatóan nem lélekkel táplálkozik. A karjai egészen a könyökéig véresek, az arcára és a mellkasára is jutott belõle, miközben az emberi lény szétszaggatott hasfallal fekszik elõtte.
- Légy a vendégem, barátom – mellém, int ahonnan egy élet lüktetését érzem - Életben hagytam, nem tudtam, hogy szereted õket.

Hogy szeretem? Úgy beszél, mintha élvezetbõl ennék, és nem azért lenne rá szükségem, mert nincs saját lelkem.

Zavartalanul folytatja az evést, úgy marcangolja a véres húst, mint egy állat. A barlang csendjét csupán a szövetek hasadása és az erekbõl bugyogó vér zaja tölti be, de mint minden mással kapcsolatban, most sem érzek semmit.

Érzékelve a gyengeségemet a mellettem fekvõhöz fordulok és az ajkai fölé hajolva azon keresztül magamba szívom a lelkét. Amint befejeztem a szíve megszûnik dobogni, de engem ez már nem érdekel.

Felállok és a másik lény felé haladok, miközben végigmérem.

Elég fiatal lehetett, mikor feltámasztották, mert a teste életerõs és bár ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, mégis teljesen másképp nézünk ki.

Mindegy, nem érdekel. Neki sem lenne szabad léteznie csakúgy, mint nekem.

- A nevem Yone. Olyan vagyok, mint te, barátom. Téged hogy hívnak? Kit tisztelhetek benned? Sajnálom, hogy megzavartalak a pihenésedben, de nem akartalak ott hagyni az esõben, viharban kint. Remélem nem haragszol.

A kérdéseire nem válaszolok, hisz nem is értem egyáltalán minek beszél így… mint egy élõ. Nem mindegy hogy megázom-e vagy sem? Nem lehetek beteg, nem fázhatom meg.

Átlépek a szétmarcangolt tetem fölött és a barlang bejárata felé haladok.

- Várj! Zuhog az esõ, ne menj ki, inkább ülj le ide hozzám és beszélgessünk! Még a nevedet sem árultad el! – kiabálja túl az esõ zaját.

- A nevem Harman. – bár nem értem miért akarja tudni.

- Hová mész? – kérdez újra, de nem állok meg.

- Haza. – válaszolom egyszerûen – Te is menj vissza oda, ahonnét jöttél.

Ha bejön a faluba és gyilkolni fog, akkor az emberek ismét hozzám fordulnak megoldásért. És akkor nem lesz elég idõm kísérletezni.

Az esõvel nem törõdve elindulok a fák között, a nedvesség és a hideg egyáltalán nem zavar. A hajam már a nyakamra tapadt, a nadrágom pedig még súlyosabbnak érzõdik vizesen, de ez sem akadályoz.

Hazaérve hozzálátok, hogy a könyv másik felét is átnézzem, de semmi ígéreteset nem találok. Pár szerelmi mágia, alkimisták receptjei és szerencsebûbáj… csupa olyan, ami egyáltalán nem segít a bajomon.

Már az utolsó elõtti lapnál vagyok, mikor egy nagy zörrenés szakít ki a gondolataimból. Homlokráncolva megyek ki az ajtón és körülbelül öt méterre tõlem egy ideges ember toporog a lábaim elõtt pedig egy kis vászonszütyõ.

Felveszem és kibontom, pár darab arany pénzérme van benne, tehát már tudom, mit akarnak. Segítséget.

- Miben akarod a segítségem? – kérdezem nyugodt hangon.

- Egy magadfajta… megölt egy férfit… a városban van… kérlek, üldözd el innen!

Majd összecsinálja magát a félelemtõl, de mivel nem rohant el komoly lehet a baj. Vagyis valószínûleg a barlangban látott furcsa teremtmény mégsem ment haza.

Elindulok a falu felé, mire az ember messzire elhúzódik az utamból, de abból ítélve, hogy inkább közelebb van hozzám, mint a faluhoz az az élõhalott rendesen ráijesztett.

Alig tíz perc beérünk a faluba, ahol az abszolút fejetlenség fogad. Sikoltozás, sírás, menekülés, vér szaga… és a másik teremtmény, azt hiszem Yone, épp egy kisfiút tart a kezében a nyakánál fogva.

- Engedd el! – kiáltok oda, mire felém kapja a tekintetét és elvigyorodik. Elhajítja a gyereket és felém fordul.

Miért vigyorog így?

Az egyetlen, akit okolhatok, az az apám. És miatta fogom kiirtani a családot. Csak jussak vissza! Élve falom fel mindet, utoljára azt a gõgös kis faszt, aki most uralkodik. Emlékszem, mikor gyerekek voltunk annyira félt mindentõl, hogy a ribanc anyja nélkül mozogni sem mert. Egyszer megijesztettük drága testvéremmel, és összehugyozta magát. Szánalmas… és egy ilyen uralkodik! Bárha jól hallottam apám már elhunyt. Kár… meg akartam enni, de így marad mostohaanyám és az a kis fasz. Meg annak a kis fasznak a családja. Az örököse. A felesége. Mindenkit megölök! Csak egyszer jussak vissza…

Hirtelen döntöm el, hogy haladok egy kicsit tovább, nem messze láttam egy barlangot, és az a felhõ semmi jót sem ígér. Nem akarok elázni. Nincs kedvem vizesnek lenni, nem rég mosakodtam meg!
Épp egy hatalmas fánál kanyarodok ki, mikor a tövében meglátok valakit. Közelebb lépek, mindig megbizonyosodok arról, hogy fajtámbéli-e mielõtt megölöm. Ahogy nézem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy olyan, mint én. A bõre hófehér, színtelen a teste, a körmei és a haja mégis fekete. Különlegesen szép társ õ.
Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra kezd szakadni az esõ. Nem tudom, hogy mit tehetnék, nem hagyhatom itt!? Ki tudja, hogy mikor kel fel… és ha valaki más találja meg, talán bezárja és hagyja elsorvadni. A karjait megfogva kezdem vonszolni. Nem tudom miért, de nincs kedvem magára hagyni. Bár még egy fajtámbélit sem hagytam magára. Sohasem.

Már hajnalodik, de õ még nem kelt fel. Gondolom pihen. Én is szoktam alkalomadtán, és ez mélyebb, mint a férgek alvása. Aztán hangok ütik meg a fülem. Két férfi. Felállok, a kardom a barlangban hagyom, hiszen az elõtte levõ úton haladnak épp el. Ha már megtaláltam õt, nem hagyom éhezni. A két férfi idõsebb, de pont megfelelnek. Ha már itt vannak, akkor jó helyük lesz a továbbiakban is. Bár nem érzem, hogy szükségem van táplálékra, meg nem árt, akkor meg minek fogjam vissza magam?

Ahogy eléjük lépek, sikítani kezdenek. Az egyiknek eltöröm a nyakát, a másikat csak leütöm, hiszen nem tudom, hogy barátom lélekkel vagy hússal táplálkozik. Ha lélekkel, akkor nem szabad megölnöm az élelmét. Közömbös arccal vonszolom be a két férget a barlangba. Az övét mellé dobom, az enyémet szépen elfektetem és nyugodtan falatozni kezdek. Tépek, harapok és szaggatok, hiszen így tudok csak enni, de imádom. Ahogy a vére szétárad a számban, maradék életereje belém áramlik, húsa feltölti élettelen testemet. Csodálatos. Komolyan mondom, nincs ennél jobb érzés a világon. Sehol és soha.

Épp a legjobb falatoknál tartok. A belsõségeket szeretem a leginkább, ott van a legtöbb vér, ha idõben jutok el ide, még meleg is, ahogy most. Borzasztóan jó. Barátom moccan egyet, majd szemei hirtelen felnyílnak. Íriszei fehérek, nem olyanok, mint az enyém. Tekintete rám vándorol, majd az elõttem fekvõ maradványokat nézi. Lenyelem a számban tartott májdarabot, és rápillantok.
- Légy a vendégem, barátom - intek a mellette fekvõ férfira. - Életben hagytam, nem tudtam, hogy szereted õket - teszem még hozzá és folytatom a sajátomat. Õ egy darabig csendben ül, majd mozdul, de nem felém, hanem az ájult férfi felé. Nem nézem ahogy eszik, sokan nem szeretnek közönség elõtt táplálkozni, bár én büszke vagyok rá, ahogy eszem.
Ahogy végez, elindul felém.
- A nevem Yone - nézek rá. - Olyan vagyok, mint te, barátom. Téged hogy hívnak? Kit tisztelhetek benned? - Aztán eszembe jut, hogy talán nem szereti, ha végighúzzák a földön… - Sajnálom, hogy megzavartalak a pihenésedben, de nem akartalak ott hagyni az esõben, viharban kint. Remélem nem haragszol.

_______________________________________________