Egyáltalán nem tűnik helyesnek ellépni mellőle, de a józan eszek határozott küzdelmet folytat az érzelmeimmel szemben. És egyelőre ő áll nyelésre.

Remegő mellkassal lopok egy utolsó pillantást az ázott tincsekkel keresztezett arcról, mielőtt hátat fordítanék neki. Ha a testemre hallgatnék, a karjai közt maradtam volna. Magammal vontam volna a puha takaró alá, hogy együtt várjuk meg a nap simogató, meleg sugarait, amik csak hosszú órák múlva tudnák őt megszárítani.

Nagyot nyelve hunyom le szemeimet egy pillanatara, reménytelenül harcolva a gondolataim közé tolakodó filmbe illő képkockák ellen. Giccses, mellette mégis teljesen normálisnak tűnik.

Mi lenne, ha maradnék, és megtennénk?

Elbizonytalanodva torpanok meg, és fordítom vissza fejemet. Pontosan ott áll, ahol hagytam. A terasz lámpájának tompa fénye csillogóvá teszi nedves bőrét. A vihar sűrű vízesést keltve tombol mögötte. Kiszárad a szám a tökéletes, bűnre csábító látványtól.

Azt hiszem megártott a forraltbor. Talán Mara felöntötte még valami aprósággal. Nem szabad maradnom. Ő azonban másképp gondolja.

- Resven – úristen, remélem nem szagolta ki a gondolataimat. Elszorult torokkal, aggodalmasan fürkészem gyengéd mosolyát, de nem tudok kiolvasni belőle semmi árulkodót.

- Igen? – gyorsabbra sikerül válaszom, mint szeretném. Ha eddig nem buktam le, akkor most biztosan. Remélem neki több önfegyelme van, mint nekem. Az alkohol túlságosan eltompította a józan ítélőképességemet, és félek, hogy ha kimondaná a dolgokat, amik éppen a fejemben járnak, nem tudnék ellenkezni.

Szedd össze magad Resven, ez nem egy tiniregény.

Mégis pont olyan megfontolt lassúsággal sétál hozzám, ahogyan egy nyálcsorgatóan szexi filmsztár tenné. Vagyis nem egészen. Ez nála természetes viselkedés, nincs benne semmi mű. Neki minden mozdulata ennyire tisztán csábító. Már azzal is vét a világunk szabályai ellen, hogy létezik.

Szemeim elkerekednek, amint megérzem ujjai határozott érintését derekamon. Riasztó, hogy mennyivel nagyobb nálam, mégis képes fegyelmezni magát, és elképzelhetetlenül gyengéden érni hozzám. Vajon mással is ennyire finoman bánna, vagy csak én ismerem ezt az oldalát a vad farkasomnak?

Az önző énem szeretné azt hinni, hogy más még nem látta őt ilyennek.

Közelebb hajol hozzám, forró pírt csempészve arcomra mosolyával. Meg fog csókolni. Rohadtul meg fog csókolni. És még csak nem is akarok elmenekülni előle.

Mégis valami egészen mást tesz.

- Hé! – meglepett kiáltással, és ösztönös védekezéssel próbálom magamtól távol tartani a jéghideg vízcseppek váratlan támadását. Lelkem felnevet a gyerekesen aranyos húzástól, amivel próbálja oldani a hangulatot. Lökött farkas. – Rakan! Ne már! – próbálom szemrehányás mögé rejteni mosolyomat. A mellkasomat feszítő aggodalom lassan elpárolog, engedve a Rakanból áradó játékos könnyedségnek. Ezek után nem mondhatja, hogy nem olyan, mint egy kutya.

Óvatosan lesek ki karjaim védelméből, mikor nem érzek több hűvös cseppet a bőrömön. Tekintetem azonnal találkozik a borostyán szempárral. Szívem kihagy egy dobbanásnyi ütemet a közelségétől. Tudom mire készül, mégis megbabonázva engedem őt be a pajzsom mögé. Bőre a pulóver vastag anyagán keresztül is égeti karomat. Vagy nem ő okozza ezt a forróságot?

Ajkai puhán simulnak az enyémekre. Testem megremegve üdvözli az ismerős, minden érzékemet elárasztó ízt. Csak egy rövid pillanat az egész, de pont elég ahhoz, hogy visszavágyjak ölelésébe. Marának igaza van, már régen átléptem azt a határ, ahonnan még vissza tudtam volna fordulni. Reménytelenül összekuszálódott a sorsunk.

- Most már mehetsz – halk, mély hangja végig simít a gerincemen, tompa bizsergést hagyva maga után. Talán ebből kéne élnie, ha itt marad. Hangoskönyveket fog gyártani, amik tele vannak szaftos részekkel. Vinnék, mint a cukrot.

Kár, hogy már a gondolat sem tetszik, hogy mások a hangjára…

Nem.

Tekintetem az ajkaira villan. Kűzdök a késztetés ellen, hogy egy újabb csókot kérjek. Légy észnél Resven. Elázott és melegre van szüksége. Ha most megadom magamat, akkor a lányok a teraszon fognak ránk találni, én pedig bele fogok halni a szégyenbe.

- Hozok pár törülközőt – hangom magasabb a megszokottnál, de nem kezdek szabadkozni, csak gyorsan menekülőre fogom. A faház megnyugtató melege végigsimít arcomon, miközben besietek a fürdőszobába.

Hátamat az ajtónak vetve próbálom mély légvételekkel lenyugtatni zakatoló szívemet. Ujjaim önkéntelenül csúsznak mosolygó ajkaimra. Még érzem rajtuk Rakan ízét. A természet és a vad élet aromáját. Ez a gyengéd kis csók többet váltott ki belőlem, mint bármelyik, amit másoktól kaptam. Rakan jelenléte önmagában nagyobb hatással van rám, mint bármelyik korábbi férfié. Még Chris Evans mellett sem éreznék ennyi pillangót a gyomromban. Ez pedig hatalmas szó.

- Miért nem tudod könnyebbé tenni a helyzetemet, Rakan? – motyogom halkan, néma sóhajjal, és megreszkető mosollyal pillantva le a virágra, amit még mindig az ujjaim között tartok. Ha nem lenne ennyire csodálatos, gondoskodó, gyengéd és figyelmes, akkor könnyebb lenne elküldeni őt magamtól. Akkor nem akarnám elhinni neki, hogy tényleg a lelkeink döntöttek egymás mellett.

Végül is vannak, akik egész életükben hisznek varázslatban. Olyan helyekre vágynak, amik csak regényekben léteznek, mégsem kételkednek abban, hogy valósak. Nekem saját, valóra vált tündérmesém van egy olyan fűszereplővel, akiről titkon mindig álmodoztam. Lehetek vajon annyira önző, hogy ragaszkodjak hozzá, tudva, hogy talán nem ez a legjobb a számára?

Utálom a morális döntéseket.

Elhalványuló mosollyal látok inkább munkához. Magamhoz veszek az egyik szekrényből néhány puha, friss öblítő illatú törülközőt, és egy tiszta üvegpoharat a fogmosáshoz szántak közül. Nem hagyhatom, hogy Rakan ajándéka már reggelre elhervadjon. Nedves pulcsimat a többi koszos holmi közé hajítva pillantok a tükörbe. Pont olyan vagyok, mint Rakan érkezése előtt, mégis érzem, hogy valami megváltozott. Egyszerűen csak nem tudom megfogalmazni, hogy micsoda.

Addig húzom az időt, ameddig csak tudom, de nem maradhatok itt örökké. Tényleg meg kell száradnia, nehogy lebetegedjen, és a lányok is hamarosan visszaérnek. Nem akarom elképzelni hogyan reagálna Sue egy félmeztelen, vizes hajú, tapadós nadrágos Rakanra.

A féltékenység éles karmú kis szörnyetege belemar mellkasomba, de nem foglalkozom vele. Nem leszek féltékeny a barátaimra, és Rakan is megbízható. Nem okozna nekem fájdalmat.

Ebbe a gondolatba kapaszkodva, halvány mosollyal merészkedem elő menedékemből. Hiba volt. Megtorpanva, élesen szívom be a levegőt az egyszerre túlságosan szexi, és szemérmetlenül arcpirító látványtól. Rakan a kandalló előtt guggol, tekintetét rajtam pihentetve. A lánygok narancsos fénnyel festik meg bőrét, amit semmi más nem takar, csak a plédem. Egyik fedetlen térde előbukkan az anyagból, felfedve izmos combját, ami…

Nem ihatok több bort.

Alig láthatóan rázom le magamról a látványa okozta sokkot, és halk sóhajjal helyezem biztonságba sárga orchideámat. A lángok fényében a puha szirmok egészen hasonlítanak Rakan szemeinek árnyalatához. Ha már a farkasomnál tartunk, lassan mögé telepszem, a fejére dobva egyet a magammal hozott törülközők közül. Elégedetlen morgása mosolyt csal az arcomra. Szóval ebben is olyan, mint minden más kutya. Nem szereti, ha törülközővel dörzsölik.

Azt hiszem itt az ideje egy kis elégtételt venni. Füleit nem kímélve dörzsölöm meg a nedves tincseket, látszólag azért, hogy hamarabb megszáradjanak, de nem vagyok álszent, jól esik halk morgása.

- Magadra kéne venned valamit, a lányok szívrohamot kapnak, ha így – én próbálom ugyan kerülni a fedetlen bőrfelületek látványát, de biztos vagyok benne, hogy Sue nyálcsorgatva fog gyönyörködni benne. Mara pedig sikongatni fog a zavart gyönyörtől. Túl jól ismerem már őket.

- Már vettem magamra valamit – kelletlen morgással próbál kibújni a törülköző alól, de nem hagyom magam. Nem csak ő tud akaratos lenni. Így jár, aki másokat áraszt el esővízzel. Viselje férfi módjára a következményeket.

- Egy takaró nem számít valaminek – ha ő ezt megfelelőnek érzi, akkor nem akarom tudni miket viselnek a világában. Remélem a népe tagjai nem teljesen pucéran rohangásznak, mint a valódi vademberek. Mindenesetre jobb lesz, ha rendesen felöltözik. Nem akarom, hogy véletlen kioldódjon az a csomó a derekán, és ingyen sztriptízt biztosítson a lányoknak. – Hozok neked száraz ruhát – szólok halkan, mikor úgy érzem sikerült elégtételt vennem.

A nedves anyagot a kanapé szélére dobva kászálódom fel a földről. Azonban egyetlen lépést sem tudok megtenni. Rakan ujjai forrón perzselő bilincsként szorulnak csuklómra. Nem ragadott meg erősen, csak éppen annyira, hogy maga mellet tartson. Meglepetten pillantok le rá.

- Nem kell – amint tekintetébe pillantok, tudom, hogy veszítettem. Képtelen vagyok nemet mondani neki, amikor így néz rám. Most nem egy éhes ragadozó, hanem egy könyörgő kiskutya. A fenébe. – A lányok most úgyse bújnak elő egy húsz percig.

- Arra azért nem vennék mérget – egy lapos pillantást vetek a lépcső irányába. Simán kinézem belőlük, hogy véletlenül elnézik az időt, és hamarabb jönnek le, hátha látnak valami izgalmasat. Mara egyedül ellen tudna állni a csábításnak, de Sueval az oldalán, reménytelen. Ketten együtt nagyon veszélyesek.

Finoman húzza maga felé csuklómat, visszakövetelve figyelmemet. Nem tudom mit tegyek. A bortól eltompult ítélőképességem most nincs nagy segítségemre. Miért bátorítottam őt a teraszon, ha most elmenekülök? Mit akarok tőle? Hol akarom meghúzni a határokat? Jobban át kellett volna gondolnom a terveimet, mielőtt lépek. A kézfejemre rajzol gyengéd kis körök az utolsó ellenállásomat is kezdik elbontani.

- Maradj itt velem egy kicsit – szavai ki nem mondott ígéretet rejtenek magukban. Tudom jól, hogy nem csak a társaságomra vágyik. Vagyis nem csupán arra, hogy mellette üldögéljek. Folytatni akarja, amibe odakint ostobán belekezdtem.

De én vajon mit akarok?

Mellette maradni, és… és a többiről fogalmam sincs.

Végül engedek neki, és mellé telepszem a szőnyegre. Az arany színnel táncoló lángokra függesztem tekintetem, kerülve alulöltözött alakjának látványát. Az izzó fahasábok ropogása összeolvad a kint tomboló vihar zajaival. De még a parázs illata sem képes elnyomni Rakanét. Talán tényleg az ázott kutya hatás… vagy csak az én érzékeim éleződtek ki rá ennyire.

Ujjaim ösztönösen vándorolnak a nyakamban lógó kőre. Melegebb, mint szokott, de nem érzem a tompa pulzálást, aminek nem is kéne léteznie. És nem is létezik. Bár már semmiben sem vagyok teljesen biztos. Egy másik világból származó farkasember üldögél mellettem, akkor miért ne lüktethetne időnként a nyakláncomon lógó medál, amit még az eredeti szüleim hagytak rám? Tényleg olyan, mintha az egész életem egy regény lenne. Bárcsak előre lapozhatnék, hogy tudjam mit kell tennem.

Az egész életem a feje tetejére állt, de a kezdeti sokk és tagadás után most már azt merem mondani, hogy elfogadtam. Vagy legalábbis jó úton járok afelé, hogy elfogadjam. Végtére is tényleg nem tudok semmi tenni. A mi világunk olyan akár a sivatag, ha a mágiáról van szó. Miért jönne ide bárki, hogy hazavigye Rakant? Még ha dezertőr is, kétlem, hogy annyit érne, hogy a multiverzum rendőrséget küldjék a nyomába. Ha pedig nem tud hazajutni, akkor azzal tehetem érte a legtöbbet, hogy segítek neki alkalmazkodni. Miattam jött ide, az én felelősségem biztonságban tudni őt. Ha elüldözöm magam mellől, akkor nem tudom ezt garantálni. Hamar felhívná magára a figyelmet, és ha a kormány kezére kerül…

- Megnézhetem? – a tűz ropogásával egybeolvadó mély morranás vet véget egyre borúsabbá váló gondolataimnak. Felé fordulva mérem végig hamisan ártatlan mosolyát, és a valóságot felfedő borostyán tekintetet. Mégis rábólintok a kérdésére. A bor felelőtlenné tesz. Igen, ez biztosan csak a bor.

Közelebb hajol, lassan lépve át azt a határt, amit még barátinak nevezhetünk. Ez már bőven több puszta érdeklődésénél. A szemei elárulják őt. Tudom jól, hogy valami egészen mást akar. Azt, amit én is.

- Szép – megborzongok halk suttogásától. Bókja forró pírt fest arcomra, légvételei csiklandozzák a bőrömet. Most kéne menekülőt fújnom. Most kéne ellöknöm magamtól, de őszintén, már nem is próbálkozom.

Lassan ideje megadnom magam neki.

Egy pillanatra megtorpan ajkaim előtt. Félig lehunyt szemekkel, némán zihálva várom a folytatást, amit nem akar megadni. Talán tettem valamit, amivel elriasztottam őt? Nem. Rakant nem lehet könnyedén elbizonytalanítani. Már nem hallom a tűz ropogását, sem a vihar tombolását. Nincs más, csak Rakan halk zihálása és saját szívverésem fájdalmas üteme. Forró légvételeinek érintését egyetlen szívdobbanásnyi pillanat múlva váltja fel puha csókja. Szemeimet lehunyva engedem át neki végleg az irányítást. Nem akarok a következményekre gondolni. Nem akarok bűntudatot érezni az önzőségem miatt.

Semmit sem akarok érezni, ami nem Rakan.

Ujjaim kapaszkodót keresve futnak végig tarkóján, utat találva a még mindig nedves tincsek közé. Ez a csók más, mint a sziklaszirten. Ez mohóbb és követelőzőbb. De nem bánom. Alkoholtól eltompult elmém nem vágyik másra, csak hogy boldoggá tegye Rakant. Hogy neki adjon mindent, amit szeretne. Ügyetlenül próbálom viszonozni ajkai lomha kényeztetését. Próbálok neki ezzel elmondani mindent, amit magamnak sem vagyok hajlandó elismerni. Ez az én szótlan könyörgésem, amivel maradásra akarom bírni.

Halk morranásába beleremegnek ajkaim. Hajába markolva állok ellen a késztetésnek, hogy felsóhajtsak az élvezettől. Lassan teljesen elvesztem az irányítást. A forróság szétterjed ereimben, égető gyönyörrel árasztva el testemet. Még senkinek sem sikerült elérnie, hogy vágyjak rá.

Rakannak igen.

Az ő érintését mindenhol érezni akarom magamon, még ha valahol mélyen tudom is, hogy ez helytelen. Nem lenne szabad engednem neki, de már feladtam a harcot. A lányoknak igaza van. Nem harcolhatok az ellen, amire egész életemben vártam.

Mégis, józanságom a felszínre bukik, mikor szó szerint kicsúszik alólam a talaj egy pillanatra. Riadt nyekkenéssel eszmélek rá, hogy Rakan hosszú ujjai a derekamra fonódva rántottak le a szőnyegre. Még a fájdalmasan birtokló mozdulatot is képes gyengéddé tenni a figyelemmel, amivel fejemet ereszti le a puha szálak közé. Mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, elnyílt szemeim az ő vágytól ragyogó tekintetét fürkészik. Szemfogai kivillannak, ahogy kényszerrel tartja magát távol tőlem, de a pillantása elárulja. Az a reménytelen vágyódás, amivel engem figyel, lángra gyújtja a bőrömet. Izmai megfeszülnek, nyakán riasztóan dudorodik ki egy vadul pulzáló ér. Mintha a vadállat, és az én gyengéd farkasom küzdenének egymással az irányításért.

- Rakan? – segíteni szeretnék neki, de nem tudom hogyan. Idegen ez a helyzet. Idegen a felettem térdelő hatalmas férfi. Idegen a belőle áradó forróság, ami lassan elemészt engem is. Idegen a vágy, amitől testem minden apró része érzékennyé válik.

Fejem azonnal kitisztul, mikor meghallom elkínzott nyüszítését. Aggódva fürkészem arcát, de elrejti előlem a tekintetét. Elrejt előlem mindent. Homloka az enyémhez simul, bőre még most is perzselő forróság a felhevült testemhez képest. Nem értem. Valami rosszat tettem? Áthágtam valami szabályt, aminek a létezéséről sem tudok?

Zihálása nem akar csitulni, teste remeg, de nem tudom eldönteni mitől. Tehetetlennek érzem magam. Ajkaimba harapva próbálok az ösztöneimre hagyatkozni. Ha neki megy, nekem is fog.

Zavartan nyelve simítom tenyeremet felhevült bőrére. Megrezdül érintésem alatt, de a légzése mintha szabályosabbá válna. Tökéletesen kirajzolódó izmai megremegnek érintésem alatt. Nem hagyom, hogy tapasztalatlanságom elbizonytalanítson. Nem hagyom, hogy Rakan tökéletessége megrémítsen. Egyik kezem hátán talál pihenőt. Érintésem alatt megfeszülnek izmai, furcsa ellentétben halkuló légvételeivel. Hamarosan már a borostyán szempár elkínzott fényét is visszakapom. Vonásai megkeményednek simogató ujjaim alatt.

- Sajnálom – az tekintetében ragyogó őszinte megbánás mázsás súlya mellkasomra nehezedik. Mit sajnál? Nem tett semmi olyat, amit én nem akartam volna. Meglepődtem? Igen. Talán egy kicsit meg is riadtam? Ez is igen. Le akartam állítani? Nem. Eszembe sem jutott. Szokatlan volt, amit velem tett, de egyben csodálatos. Már-már túlságosan is.

Most először én vagyok, aki visszaköveteli a pillantását. Értetlenül pislog le rám, de nem akarom, hogy azért hagyja abba, mert azt hiszi én nem akarom. Pont most kezd el figyelni rám? Milyen ironikus.

- Semmi baj – bátortalan mosollyal simítom végig mutatóujjamat állkapcsa ívén. Borostája karcolja puha ujjaim, de még ez is elképesztően izgató érzés. – Én sajnálom, nem akartalak ennyire... – felizgattam? A valóság fájdalmas pofonnal térít magamhoz. Mégis mi a fenét képzeltem? Miért hitegettem szegényt olyasminek a lehetőségével, amire egyáltalán nem állok készen? Mert arra, ami most felragyog a szemeiben biztosan nem vagyok még kész.

Én csak csókokra és a közelségére vágytam, de ő sokkal többet akar ennél. Ő már előrébb jár ebben a kapcsolatban. Régebb óta van benne, mint én. Neki nem okozna gondot itt és most meglépni az utolsó lépést. A kandalló előtt egy puha szőnyegen, a pléd takarásában. Mint egy regényben. Egy olyan regényben, amit kiéhezett, elhanyagolt háziasszonyok olvasnak.

Hogy fogom leállítani, ha ezt akarja tőlem? Én még nem akarom. Azt nem. Szemeimet összeszorítva, a pánik ellen küzdve várom a következő lépését. Légvételei az arcomat simogatják, teste fölém omlik, akár egy óvó menedék. Eddig biztonságot adott a közelsége, most fojtogató kétségbeesést hoz magával.

Olyan ostoba voltam. De saját magamnak köszönhetem ezt az egészet. Addig húzogattam az oroszlán bajszát, míg végül vissza nem harapott.

- Resven – ajkai követelőző érintése elmarad, helyette halk, megnyugtató hangja ölel körbe a mellettünk lobogó lángok melegségével. – Resven, nézz rám – eltart még néhány pillanatig, mire képes vagyok eleget tenni kérésének. A hangja valamennyire lenyugtatta vadul kavargó gondolataim, de gyengéd mosolya az, ami megadja az igazi feloldozást.

Ennyi elég, hogy tudjam, nem fog olyasmit tenni, amit nem akarom.

- Nem foglak bántani – halkan, de tiszta őszinteséggel biztosít arról, amit már láttam a tekintetében.

- Tudom – szinte némán formálom a szavakat, miközben nagyot nyelve biccentek. Olyan közel van hozzám, hogy ha jobban megmozdulnék, összeérnének az ajkaink. Onnantól már biztosan nem lennénk képesek beszélni.

- Bármikor leállíthatsz – de milyen áron? Torkom összeszorul fájdalmas nyüszítése emlékétől. Ha arra kérem, hogy fogja vissza magát, azzal fájdalmat okozok neki. De ha engedem, hogy átlépjen bizonyos határokat, akkor én fogok belerokkanni. Miért szükségszerű, hogy valamelyikünk szenvedjen? Miért nem lehet az életünk egy giccsesen megírt ponyva?

- Tudom – elnehezülő szívvel ismétlem meg bátrabban a szót, amivel magamat is próbálom ösztökélni. Bíznom kell benne. Bíznom kell abban az óvó gondoskodásban, ami ott rejtőzik a vágy árnyékában.

- Akkor jó – lusta félmosolyától akkorát dobban szívem, hogy félek, átszakítja a bordáimat. Pulzusom azonnal az egekbe szökik, ajkaim bizseregve várják az elkerülhetetlent. – Nyisd ki a szád.

Örömmel.

Morranása végigfut a gerincemen, görcsbe rántva lábujjaimat. Lehunyt szemmel, halkan szusszanva élvezem türelmes csókját. Nyelve ismerkedve simít végig az enyémen, elárasztva számat tömény ízével. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak belé, az egyetlen pontba, ami segít tudatomnak a felszínen maradni. Próbálom leutánozni mozdulatait, de tudom, hogy nem érhetek a nyomába. Nem tudok neki olyan élvezetet nyújtani, mint ő nekem. De remélem nem bánja. Remélem ő is olyan boldog, mint én.

Sóhajomat elnyelik ajkai, mikor megérzem kutakodó érintését testemen. Görcsösen kapaszkodok belé, jólesőn beleborzongva minden alkalommal, ha ráakad egy érzékeny pontomra. Kényelmetlenné válik a bőröm. Túl forró. Túl szűk. Túl kevés. Mintha csak megérezné, ujjai becsúsznak pólóm alá. Bőre közvetlen érintése egy pillanatnyi rövidzárlatot okoz elmémben. Ebben a tompa, csendes sötétségben nincs semmi, csak Rakan. Pontosan tudja hol kell hozzám érnie, hogy elolvadjak. Hol kell gyengédebben, hol erősebben simítania végig bőrömön, hogy testem lassan egy alaktalan masszává olvadjon. Tudom, hogy visszafogja magát. Tudom, hogy végtelen türelme csak nekem szól, de e erre van szükségem ahhoz, hogy igazán bízni tudjak benne. Hogy tudjam vigyázni fog rám, ha én már elvesztem a kapcsolatot a világgal.

A forróság lassan lekúszik alhasamba, egyetlen helyen összpontosulva. Nem akarom, hogy megérezze, mert akkor nem fog tudni leállni magától. Én pedig nem biztos, hogy képes leszek leállítani őt. De már túl közel van. Térdével túl hevesen tör utat magának lábaim közé. Képtelen vagyok visszatartani halk nyögésemet.

Miért ilyen jó?

Túl gyorsan történik minden. Éhes morranása sokkal állatiasabb, mint eddig bármi, amit hallottam tőle. Ujjai durvábban süllyednek puha bőrömbe, magához rántva csípőmet, mintha teljesen súlytalan lennék. Túl közel van. Túl közel.

Elmém pont annyi időre tisztul ki, hogy felfogjam kiszolgáltatott helyzetemet. Testem magától cselekszik, hogy megállítsa őt a végzetes mozdulatban. Túl messzire mentünk. Zihálva kapkodok levegő után, egyik kezemmel csuklóját markolva, másikat a szájára tapasztva. Nem tudom, mikor kerültek oda, de annyi biztos, hogy még éppen időben. A sárga tekintet, ami éhesen méreget ujjaim felett, lassan kitisztul. Némán könyörgöm, hogy tényleg képes legyen leállni, és a gyengéd, figyelmes Rakan le tudja magáról rázni a vadállatot, aki legszívesebben helyben felfalna. Szívem zakatol, testem remeg az átéltektől, de gondolataim meglepően tiszták.

Olyan tiszták, mint a vágy, ami élesen kirajzolódik tekintetében. Mégis látom, ahogy folyamatosan leküzdi. Lassan, de visszatér hozzám. Legalábbis azt hiszem. Már semmiben sem vagyok egészen biztos.

- Sok? – hangja tompa, mégis fájdalmas erővel szakítja szét a minket körbevevő buborék csendjét.

- Sok – bólogatok hevesen. Szerencsére tartja magát az ígéretéhez, és lassan visszaereszt a szőnyegre.

Lopva lepillantok közben, de egyetlen rövid kis pillanat elég, hogy majdnem elájuljak. Izmos comja teljesen előbukkant a takaró alól, az ágyékánál is tökéletesen kivehető a félreérthetetlen dudor. Egy zavarbaejtően hatalmas dudor. Ő istenem, mégis mi a francba kevertem magam?

Kerülöm pillantását, miközben lemászik rólam, és olyan gyorsan ülök föl, amilyen gyorsan csak tudok, mielőtt meggondolná magát. Hiába tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Nem bántana. De a testemmel nehéz megértetni, amit az agyam tud.

Lehetetlen eldönteni, hogy a sokktól, vagy az átélt borzongatóan kellemes percektől remeg az egész testem. Bármennyire is próbálok a lángokra összpontosítani, képtelen vagyok legyűrni a reszketést. Úgy érzem magam, mint régen a futóversenyek után, amikor az ájulás kerülgetett. Kimerült de boldog voltam. Elértem a határaimat, a végletekig feszítettem a testem, de élveztem minden pillanatát. Talán a Rakannal átéltek is pont ilyenek.

Mintha csak megérezné, hogy a támogatására van szükségem, az ölelésébe csábít. Sajnos túl gyenge vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak erre a figyelmes invitálásra. Karjai biztonságot és erőt adva fonódnak körém. Homlokomhoz simuló forró bőrének illata az orromba kúszik, puha gyógyírként tekerve körbe lüktető gondolataimat.

- Legközelebb szólhatsz ám előbb is – hallom, hogy mosolyog. Azért ez kicsit gonosz. Nem kéne így élvezkednie a kiborulásomon. Remélem tudja, hogy ezt még meg fogom bosszulni.

- Mintha olyan könnyű lenne melletted megszólalni – hogyan várja el tőlem a józan gondolatokat, ha minden cselekedetével pont, hogy az eszemet akarja elvenni. Legközelebb majd meglátjuk ő mennyire tudja tisztán tartani a gondolatait, ha éppen a nadrágjában matatok.

Úristen Res, mégis mikre gondolsz?!

Közelebb fúrom hozzá arcomat, nehogy kiszúrja a bőrömet megfestő vérvörös pírt. Sajnos azonban nem sokáig élvezhetem a fedezéket, mert magára tereli a pillantásomat. Hogy tud ennyire nyugodtan nézni rám azok után, amit néhány perce csináltunk? Rá miért nincs olyan zavarba3ejtően elemi hatással, mint rám?

- Sajnálom, de úgy éreztem nincs ellenedre. Ilyenkor nehezen fogom vissza magam – hát persze, hogy rám keni. Sajnos azonban nem tudok ellenkezni. Tényleg nem volt az ellenemre, egészen az utolsó mozdulatáig. Azt hiszem kénytelenek leszünk szabályokat hozni. Mondjuk, hogy csípő alatt minden tabu egyelőre. – És csak szólok, de annak az illatát is érzem rajtad, ha valami tetszik – amint leesik mire gondol, zavartan rejtem tenyereimbe arcomat, menekülve élveteg vigyora elől. Basszus. Eddig is gondoltam, hogy képes ilyesmire, de legalább megvolt a hitegetés lehetősége. Így viszont… így folyton azon fogok kattogni, hogy pontosan tudja mennyire vágyom az érintésére. Vajon azt is kiszagolja, ha reggel a zuhany alatt…?

Többé nem lesz nyugtom a lakásomban.

- Istenem, te idióta – tompa nyöszörgéssel próbálom elüldözni a kétségbeejtő gondolatokat, hogy eddig is pontosan tisztában volt vele, amikor felizgultam egy szaftos könyvet olvasva, vagy egy túlságosan valósághű álomból ébredve. Annyira megalázó.

Már megint nem hagyja, hogy csendesen emésszem magam, és átkozzam őt. Elhúzza kezeimet az arcomtól, de nem állok készen rá, hogy a szemeibe nézzek. Inkább függesztem pillantásomat a lángokra. Egészen addig, míg arca be nem úszik a látóterembe. Istenem, pontosan olyan, mint egy figyeleméhes kisállat, ki nem hagy neked nyugtot, míg meg nem kapja a kijáró simogatást. Pedig azt hiszem Rakan elég simogatást kapott már mára.

- Nem helyén való, hogy szégyelled magad. Én örülök, hogy élvezed, amikor hozzád érek – most tuti direkt szórakozik velem.

- Jajj, fogd be – öntelt majom. Mintha olyan különleges lenne, hogy fel tud izgatni. Kapásból négy regényt tudnék mondani, ami helyettesíteni tudná ezt a csodálatos képességét. – Ha már az élvezetről van szó, csinálj magaddal valamit, mielőtt a lányok meglátnak így – ha Sue meglátná ennek a dudornak a méretét, biztos vagyok benne, hogy addig nem nyugodna, míg ki nem lesi őt meztelenül. Erről jut eszembe, be kell tömnöm valamivel a háló és a fürdő kulcslyukát.

Oldalra sandítva elkapom kiszélesedő élveteg vigyorát. Remélem eszébe sem jut kimondani, ami a fejében jár. Nem beszélünk róla, és pláne nem tesszük meg.

- Na most állj le, mielőtt száműzlek a házból – komolyan megtenném. Ha elkezdi nekem ecsetelni, hogy a kandallótűz romantikus fényében könnyíthetnénk egymás problémáján, akkor az éjszakát az imádott erdőjében fogja tölteni.

Zavartan feszengve állok föl mellőle, és próbálom vállalható állapotba hozni összegyűrődött öltözékemet. Remek. Remélem úgy nézek ki, mint aki most mászott ki egy bokorból.

- Hozok neked valami ruhát – jelen esetben ez nem vita tárgya. Eleget mutogatta magát, ideje rendesen felöltöznie. Nem akarom, hogy a lányok így lássák őt, egész este hallgathatnám a célozgatásaikat.

- Utánad mehetek? – szemeimet fogatva lépek fel az első lépcsőfokra. Remélem most is csak szórakozik.

- Nem – nem túl elegánsan és csendesen száguldom fel az emelet irányába, hogy minél hamarabb minél messzebb kerüljek tőle.

- Azért még melletted alhatok? – halvány mosolyra rezzennek ajkaim. El sem hiszem, hogy mindezek után hajlandó vagyok magam mellé engedni őt. Remélem tartani fogja magát a szabályokhoz, különben nem tart majd sokáig az engedékenységem.

- Igen – kiáltom vissza.

- Reggel segíthetek?

- Úristen, nem! – ha megpróbálja, soha többet nem állok szóba vele. Ebben teljesen biztos lehet.

Lendületesen vágom be magam mögött közös hálónk ajtaját, mielőtt eszébe jutna még valami frappáns kis megjegyzés. Jelen pillanatban egyszerre akarom felpofozni és megcsókolni őt. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő és szexi egyszerre? Azt hiszem örökre elbúcsúzhatok a nyugodt, kiegyensúlyozott élettől.

Nyöszörögve vetem le magamat az ágyra, lábaimat lelógatva a széléről. Nem kapcsoltam még villanyt, ki akartam élvezni az éjszaka tompa nyugalmát. Kár, hogy nem igazán tudok ellazulni a nadrágomban lüktető zavaró tényezőtől. Tuti ki akartak cseszni a férfiakkal, hogy így alkották meg őket. Tétován harapok ajkamba, tekintetemmel a plafonon táncoló árnyékokat figyelve. Nem fogom megtenni. Nem fogok maszturbálni, miközben a mindent kiszagoló farkasom a földszinten, a minden lében kanál barátaim pedig a szomszéd szobában figyelnek. Nem fogom megadni senkinek ezt az örömöt.

Erőt véve magamon kászálódom fel, és szedek elő néhányat Rakan ruhái közül. Éppen egy pulcsi szükszégességén gondolkodom, mikor éles sikítás zúzza porrá a faház nyugalmát. Döbbenten kapom pillantásomat az ajtó felé, majd egy másodpercnyi habozás után kezdek rohanni a földszint felé. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, míg le nem érek a narancsos fénybe vont nappaliba. Egyetlen rövid pillanat elég, hogy felmérjem a helyzetet, és elkezdjem lecsitítani szapora szívverésemet.

Mara a hátát a fürdőszobaajtónak döntve. Vöröslő arccal, és tágra nyílt szemekkel szorítja mellkasához a vizes törülközőket, amiket korábban a padlón hagytam. Mellette Sue bámul még mindig a csukott ajtóra, csak a vállai mozgásából látom, hogy ő is gyorsabban veszi a levegőt. A riadt mogyoróbarna tekintet rám siklik, ajkai megmozdulnak, mintha mondani akarna valamit, de végül csak megrázza a fejét.

- Mi történt? – értetlenül járatom közöttük a pillantásomat, míg végül Sue hajlandó megfordulni. Ajkain szórakozott vigyor játszik, karjait összefonja a mellkasa előtt. Igazán kibökhetné végre, nem viselem túl jól a feszültséget.

- Remélem elég síkosítót hoztál magaddal, mert ehhez kelleni fog – csak lassan esik le, hogy miről is beszél pontosan. Elkerekedett szemekkel, döbbenten pillantok körbe. Rakan tényleg nincs itt. – Ha kifogynátok szólj, én is dobtam be a biztonság kedvéért – töretlen vigyorral sétál a kanapé felé, gyengéden megpaskolva az arcomat, mikor ellép mellettem. Ezt nem mondhatja komolyan. Rányitottak Rakanra, miközben ő… Tudhattam volna, hogy ő nem fogja ignorálni, mint ahogyan én tettem.

A féltékenység éles karmokkal mar mellkasomba.

- Jézusom Sue…

- Nem volt szándékos – Mara még mindig félig sokkosan, félig végtelenül zavartan rázza meg a fejét. – Ne haragudj Res, azt hittük felmentetek a szobátokba, és csak a törülközőket akartam bevinni – megrázza magát, mintha próbálna szabadulni a látványtól. Pedig abban teljesen biztos vagyok, hogy Rakan nem volt kellemetlen látvány. Főleg nem meztelenül, miközben…

Azt hiszem nem most kéne erről fantáziálnom.

Mara bocsánatkérése enyhít a kellemetlen szorításon. Neki el tudom hinni, hogy nem szándékosan lesték ki Rakant. Sueban már nem bíznék meg ennyire. Nem tudom eldönteni, hogy ha lehetősége lenne, akkor rámozdulna-e Rakanra, vagy tiszteletben tartaná, ami közöttünk van. Bármi is legyen az pontosan.

- Semmi baj – dünnyögöm kissé tanácstalanul. Mégsem kiabálhatok velük, hogy igenis nagy baj. Lehettek volna kicsit figyelmesebbek, vagy legalább kopoghattak volna. Rohadtul nem lett volna szabad látniuk Rakant, aközben. Egyetlen férfire sem szabadna rányitni olyankor az ajtót.

Az én farkasomra pláne nem.

Mara menekülőre fogja, és elslisszol mellettem, mikor a fürdő ajtajához lépek. Csak remélni tudom, hogy mostanra befejezte, vagy legalább félbeszakította, mikor kiderült, hogy van közönsége. Inkább nem akarom tudni a részleteket.

- Rakan – halkan kopogok a falapon, karjaimban szorongatva a ruhákat, amiket neki gyűjtöttem. – Csak én vagyok – tudom, hogy nem érdekelné, ha egyszerűen csak benyitnék. Sőt, mivel róla van szó, valószínűleg egy élveteg mosollyal rántana magához, hogy együtt fejezzük be, amibe ő a fürdő magányában belekezdett, de erre még nem állok készen. Az is átlépné a „túl sok” határt. – Morranj egyet, ha van rajtad valami – jobb nem jut az eszembe, és így legalább van esélyem egy reszketeg mosolyra, mikor meghallom mély hangját a túloldalról.

A biztonság kedvéért óvatosan, először csak apró résnyire nyitom ki az ajtót, és csak akkor tárom szélesebbre, mikor megbizonyosodom róla, van rajta ruha. Nincs bátorságom bemenni hozzá, csak becsúsztatom a tiszta ruhákat a padlón.

- Vedd őket magadra, mielőtt kijönnél – dünnyögöm zavartan. Annyira szánalmasnak érzem magam, hogy már attól kiszárad a szám, hogy végig pillantok félmeztelen alakján. A világ összes szexi naptárját megvehetném, akkor sem találnék hozzá foghatót. Őt az élet formálta ilyenné. Na meg a vérfarkas genetika. Biztosan annak is van hozzá valami köze. – Nem mutogathatod magad senkinek.

- Csak nem féltékeny vagy? – elégedett vigyortól viszketni kezd a tenyerem, de inkább csak zavartan lesütöm a szemeimet. És ha igen, akkor mi van? Ha tényleg engem akar párként, ezzel meg kell barátkoznia. Nem vágyom exhibicionista pasira.

- Neked mennyire tetszene, ha pucéran sétálnék be a klánod táborába? – vágok vissza sértődötten. Tekintsünk el a ténytől, hogy sosem lenne elég bátorságom megtenni. Csak szemem sarkából pillantok fel rá, de vicsorogva megránduló ajkai elégtétellel töltenek el. Rögtön gondoltam. – Na látod – a győztesek mosolyával búcsúzom tőle, és csukom rá az ajtót.

Remélem tényleg felöltözik. Ha róla van szó, már semmiben sem vagyok biztos.

oOoOo

Végül is egészen könnyen sikerült túljutnunk a kínos részeken. Bár ez talán a bornak is köszönhető, amire a forralt verziót lecseréltük. Még Rakan is hajlandó lassan iszogatni belőle, bár rá közel sincs olyan hatással, mint ránk. Na vele biztosan nem tartanék ivóversenyt. Vajon képes egyáltalán berúgni? Őszintén kételkedem benne.

A kandalló lángjai jólesőn simogatják bőrömet, miközben nyújtózkodom egyet. Rakan előttem ül a szőnyegen, hol a kanapéról lelógatott lábaim között, hol pedig felhúzott talpam alatt. Tudom, nem szép dolog valakit élő lábtartónak használni, de elfelejtettem magamnak száraz zoknit lehozni az emeletről, és kell valami, ami felmelegíti a lábfejeim. Mondjuk nem mintha panaszkodna, esküdni mernék, hogy még egy elégedett szusszanást is hallottam, mikor a lábujjaimmal vakargattam meg a füle tövét. Józanul biztos nem tennék ilyesmit, de a lányok már többször felhívták rá a figyelmemet, hogy ittasan furcsa és zavarba ejtő dolgokat csinálok. Egyszer például még Jack-et is felhívtam, és felajánlottam, hogy csatlakozhat az ottalvós bulinkoz, ha van kedve. Szerencsére egy állammal odébb volt, valami régi havernál. Ha nem így lett volna, lehet most ő masszírozná az ölébe lógatott talpamat. Nem tudom mikor dobtam át az egyik lábamat Rakan vállán, de határozottan jó ötlet volt. Kellemes borzongás fut végig testemen forró érintésétől. Imádom, hogy ő mindig ilyen otthonos meleget áraszt magából.

- Szóval azt mondod, hogy nekem is lehet valahol egy másik világban párom, aki csak rám vár ki tudja hány előző élet óta? – Sue már bővel eleget ivott. Fakó bőrére halvány rózsákat festett a bor, aminek egy részét éppen a padlóra löttyinti a heves gesztikulálás közben. Egy ideje már faggatja Rakant a témáról, aki szűkszavúan ugyan, de válaszol a kérdésekre. Nem tudom eldönteni, hogy az érdektelenség, vagy a nyelvi korlátok miatt. – Igazán kereshetne kicsit ügyesebben

- Szerintem pont eléggé kiismert a korábbi életeidben ahhoz, hogy inkább meneküljön előled – Mara vihogva rázza meg a fejét, és hajol el a felé dobott párna elől.

- Engem legalább nem fenyeget, hogy macskás öreglányként halok meg! – Sue a borospohara tartalmának felét borítja magára, miközben felpattan, és félig nevetve, félig kiabálva a barátnője felé veti magát.

Mosolyogva figyelem háborújukat, lassan kortyolva italomból. Ez az utolsó pohár. Kezd túl erős lenni a bizsergés, és túl tompa minden gondolat. Ha így folytatom, Rakannak kell felcipelnie az emeletre. Biztos imádná, hogy a karjaimba kaphat.

- Hogy bírod? – kérdem fél kézzel beletúrva puha hajába. Ilyenkor inkább egy perzsa macska, mint egy vad farkas. Az elégedett morranása is pont olyan, mintha dorombolna. Fejét hátra dönti, arca veszélyesen közel kerül combom belső részéhez, amitől azonnal felforrósodik bőröm. Vagy ez már az alkohol?

- Zajosak – halkan felkuncogok a roppant találó és tömör leírásról. A barátnőim amúgy sem csendes teremtések, de ha isznak, hatványozódik a harsányságuk. Aki szerint a bölcsészek unalmas könyvmolyok, az még nem találkozott igazival. – Szívesebben tölteném veled kettesben az időt – megborzongok mély hangjától, és a rám villanó borostyán szemekben rejlő ígérettől. Ahogy oldalra fordítja fejét, a melegítőmön keresztül is érzem forró légvételeit. Pedig ez képtelenség.

Nyelvemre harapva, nyelem le az első választ, ami ki akar szökni ajkaimon. Én is szívesen lennék vele kettesben. Valószínűleg csak a bor beszél belőlem, de szívesen felmennék vele a szoba nyugalmába. De nem mondhatom ki hangosan, különben gondolkodás nélkül kapna a vállára, és cipelne fel az emeletre, mint egy ősember az asszonyát.

- Még bírd ki egy kicsit, hamarosan átlépnek a depressziós állapotba – bár azt még megelőzi majd egy-egy vers részeg elszavalása, de ezt Rakannak nem kell tudnia. El kéne fordítanom róla a tekintetem, de képtelen vagyok rá. Még a fanyar fintort is imádom, ami ráncot rajzol az orrára.

- Te milyen állapotba jutsz, ha tovább iszol? – félmosolya alapján lennének tippjei. Sajnos Rakan elég intelligens ahhoz, hogy összerakja a mi következik a bújós Res után. Jön a flörtölős, majd a mindenkire rámászós. Többek közt ezért iszom ritkán, és csak kis társaságban.

Mielőtt válaszolhatnék, rémült kiáltás, és éles csattanás ránt ki minket a buborékunkból. Mind a ketten a hang irányába kapjuk a fejünket, Rakan vállai ugrásra készen feszülnek meg, de már késő. Tudom, hogy nem lesz elég gyors. Szinte lassítva nézem végig, ahogy Sue arcán átsuhan a rémület, miközben törékeny alakja a föld felé zuhan. A kis asztalról lerúgott borospalack romjai között vörös patakok rajzolódnak ki a padló lécein. Az agyam nem akarja felfogni, amit látok.

Nem akarja felfogni, hogy a vörös nem csak a bor színe.

.

..

…

- Engem legalább nem fenyeget, hogy macskás öreglányként halok meg! – zihálva, jeges rémülettel figyelem a helyéről elrugaszkodó, nevetve fenyegetődző Suet.

Ez… ez nem lehet.

Kezeim remegnek, mellkasom szaporán emelkedik, a szívem pedig ki akar szakadni a helyéről. Egyszerre látom a boldogságtól csillogó kék szemeket, és az üveges fakókék pillantást. A test, ami egy pillanattal ezelőtt mozdulatlanul hevert a padlón, most élettel telve veti rá magát barátnőjére. Nem értem. Semmit sem értek. Az elmém nehezen rakja össze, hogy mi történik, de a testem önkéntelenül cselekszik.

- Sue, azonnal hagyd abba! – hangom magasabb és élesebb, még számomra is teljesen idegen. Akár csak a jeges pánik, ami átitatja.

Mindenki mozdulatlanná dermed, három döbbent szempár fordul felém. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp végig szánt arcomon. Képtelen vagyok levenni pillantásomat Sueról. Félek, hogy ha elfordítom a fejem, akkor eltűnik, és a másik valóság veszi át a helyét. Az a valóság, amiben ő… Ahol ő…

- Resven – nem tudom Rakan mikor térdelt fel előttem. Érzem ujjait gyengéd érintését az államon. Érzem, hogy próbálja magára terelni a pillantásomat, de nem engedek neki. Nem tudok engedni neki. A félelem még mindig megbénít. Mintha jég áramolna keresztül az egész testemen.

- Ne állj fel az asztalra! Nem szabad felállnod rá… nem szabad… – hangom fokozatosan hal el, ahogy újra megrohannak a képek.

A levegőben zuhanó test.

A padlóhoz csapódó rémülettel megfestett arc.

A deszkák közt kígyózó vörös patakok.

- Res, minden rendben? Rettenetesen sápadt vagy, és a szemeid…

- A szemeid mintha világítottak volna – fejezi be csendesen Mara. Mindkettőjük tekintete tele van aggódalommal és tanácstalansággal. És élettel. Mindketten élnek. Nem így mint a látomásomban. Vagy álmomban? Mi volt ez egyáltalán? Mennyire volt valóságos?

Mi történik velem?

- Én… szükségem van egy kis levegőre – abban sem vagyok egészen biztos, hogy kimondom ezeket a szavakat. Ahogyan abban sem, hogy remegő lábaim elbírják majd a súlyomat, de szerencsére kitartanak. Rakan nem akadályoz meg abban, hogy felálljak, és a teraszra vezető üvegajtó felé induljak. De érzem a jelenlétét magam mellett. Ahogy a hátamba fúródó pillantásokat is.

Az elmém egy kavargó káosz. Egyetlen gondolatomnak sincs eleje, közepe vagy vége. Képtelen vagyok bármelyikbe is belekapaszkodni néhány rövid pillanatnál tovább. A testem olyan parancsoknak engedelmeskedik, amiket nem is emlékszem, hogy kiadtam. Megreszketek az eső miatt lehűlt levegő fagyos érintésétől. De még ez sem érződik annyira dermesztően hidegnek, mint a jeges ujjak, amik belülről szorítják mellkasomat. Mélyeket lélegzem, de szinte semmit sem érzek az eső imádott illatából. Mintha ez a valóság eltompult volna, Mintha egy részem még mindig ott ülne a kanapén, és a földön fekvő Sue testét bámulná.

A terasz korlátjánál megállva támaszkodom meg a nedves fán. Tenyereim érintik ugyan, de elmémet nehéz meggyőzni róla, hogy tényleg létezik. Ahogyan az éjszakába vesző erdő sem tűnik igazinak. Nem tudom mi történik velem.

Ujjaim rátalálnak a nyakamban lógó, forrón lüktető kőre. A medál érintése, és a körém fonódó karok otthonos békéje az, ami lassan visszaterel a valóságba. A világba, ahol Sue jól van. Ahol Rakan mellettem van. Ahol az eső hűvös vízpermetet hint arcomra. Percek óta most először vagyok képes valóban levegőt venni. Reszketeg sóhajjal kapaszkodom meg szabad kezemmel farkasom szorosan ölelő karjaiban, fejemet kimerülten ejtem mellkasára. Szemeim az éjszakát fürkészik, de valójában még nem látnak semmit.

Hosszú perceknek kell eltelnie addig, mire minden érzékem visszazökken ebbe a világba. Vagy erre az idősíkra. Vagy bármire. A nyakamban lógó medál már csak az én testem melegét sugározza vissza, és a lüktetés is elmúlt. Talán soha nem is létezett, csak az elmém játszadozott velem. Talán kezdek megőrülni.

- Köszönöm – suttogom halkan, másik kezemet is a karjaira fektetve. Fogalmam sem volt, hogy mennyire szükségem van egy horgonyra, aki segít visszatalálni a valóságba. Bárhol is jártam. – Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – teszem hozzá csendesen, az egyre élesebben kirajzolódó fák csúcsát figyelve. Ez segít koncentrálni és ébren maradni. Az ólmos fáradtság egyre éhesebben veszi át a jeges bénultság helyét.

- A párom vagy – ez a válasza mindenre, ami szerinte magától érthetődő cselekedet. Csak egy kimerült mosolyra telik. Most nem szúrom le azért, mert így nevez. Talán azért nem, mert túl fáradt vagyok. Talán azért, mert már én is elhiszem neki. – Mi történt, Resven? – karjai megszorulnak körülöttem, én pedig nem ellenkezem. Szinte teljesen mellkasának dőlve bízom rá magamat.

- Nem tudom – felelem őszintén. Nincs értelme hazudnom neki. Ha valakinek lehet magyarázata a történtekre, akkor az ő. – Veled beszélgettem, Sue és Mara pedig szokásosan vitatkoztak valamin. Sue felállt az asztalra, de elbotlott az üvegekben, és… - hangom megreszket, egész testemen végigfut a jeges remegés, amit Rakan szorítása is alig képes enyhíteni. – Láttam őt Rakan. Olyan valóságos volt, mint most te. Ott feküdt a padlón – szemeimet ismét elfutják a könnyek. Sűrű pislogással próbálok megszabadulni tőlük, mielőtt elvennék az erőmet a folytatástól. – Aztán hirtelen újra minden rendben volt. Mintha visszatekertem volna egy videót. Sue ugyanazt mondta, mint pár perccel korábban, és jól volt – lassan megrázom fejemet. Egyre nehezebben tudok gondolkodni. Az emlékek egyre lustábban kavarognak fejemben. – Nem tudom miért láttam ezt, vagy hogy valóságos volt-e egyáltalán – lehet, hogy tényleg kezdek megőrülni. – Mi történt, Rakan? – most rajtam a sor, hogy feltegyem ezt a kérdést. Hangom elkeseredett és reményvesztett. Azt hittem kezdem visszavenni az irányítást az életem felett, de ismét kicsúszik minden az ujjaim közül.

Egy ideig hallgat, mintha a megfelelő szavakat keresné.

- Én nem láttam semmit, abból, amit elmondtál. Egyikünk sem – lassan bólintok. Az arcukra kiült meglepetés már biztosított erről. – Az egyik pillanatban minden rendben volt, a következőben már a pánikod illata töltötte meg a levegőt – bár nem látom az arcát, esküdni mernék, hogy dühösen vicsorog. Azt hiszem számára az volt a legnehezebb, hogy nem tudta, mitől kellene megvédenie. Hogy szorulhat ennyi figyelmes gondoskodás egy ilyen vad férfiba? – Dermedten ültél, és a szemeid mintha ragyogtak volna – halk sóhajjal húzom el számat.

- Nem először mondják ezt nekem – eddig legyintettem az ostoba megjegyzéseikre, mert biztos voltam benne, hogy csak képzelődnek. De a mai éjszaka után már semmiben sem vagyok biztos. – De egyik alkalommal sem emlékszem rá, hogy bármi hasonló történt volna.

- Mit gondolsz, most mi történt? – egy pillanatra elcsendesedem, próbálom a legértelmesebb választ megfogalmazni, amire tompa agyam jelenleg képes.

- Láttam egy lehetséges jövőt? Időt utaztam? – zavartan habozva billentem oldalra a fejem. – Lehetséges egyáltalán ezek közül valamelyik? – főleg egy mágia mentes világban. Ha Rakan eddig igazat mondott, itt nem kéne megtörténnie ilyesminek. Lehet, hogy mégsem teljesen sivár a világunk? Lehet, hogy az összes jövendőmondó, médium és ki tuja még micsoda valódi? Talán egyszarvúak és tündék helyett nekünk ez jutott.

- Nem tudok sokat a mágiáról – az ő hangján is hallom, hogy mélyen elmerül a gondolatai között. – De abban biztos vagyok, hogy az idővel kevés mágus mer játszani. És még kevesebb születik azzal a képességgel, hogy befolyásolni tudja – ez biztató. Bár már ott sántít az egész, hogy nem vagyok mágus. Hogyan lehetnék az, amikor Rakan előtt teljesen normális, átlagos életem volt?

- Akkor én hogyan voltam rá képes? Egyáltalán mit csináltam pontosan? – lassan maga alá gyűr a kimerültség és a kétségbeesés. Nem találok válaszokat, cserébe egyre több és több kérdés tépázza józanságomat.

Rakan válasz helyett megragadja derekamat, és olyan könnyedséggel emel fel a földről, mintha nem lenne súlyom. Csak egy döbbent nyögésre telik, mire már fel is ültet a korlátra magával szemben. Szétnyílt térdeim közé állva karol át, és néz fel rám. Még így is éppen csak magasabb vagyok nála. Mellkasom rögtön felmelegszik, mikor elmerülök a természetellenesen gyönyörű sárga szempár meleg fényében.

- Még nincsenek válaszaim, Resven – megborzongok, de most nem a félelem, vagy az éjszakai hűvös levegő az oka. – De biztosan létezik magyarázat – egyik keze lassan felcsúszik hátamon. Ujjai végig rajzolják gerincem vonalát, puha vonalakat rajzolnak, tarkómra, mielőtt megállapodnának tincseim között. Ajkaim résnyire nyílnak, ahogy ismét végigfut testemen a jóleső remegés. Talán pont erre van szükségem. Rakanra, hogy elfeledtesse velem a látomás emlékét. – És meg fogjuk találni – nem kell lehúznia magához, önként ajánlom fel neki ajkaimat. Lehunyt szemekkel, az ígéretébe kapaszkodva engedem át magam a lomha, vigasztaló csóknak. Ez most más, mint az éhes roham, amit a szőnyegen fekve…

A szőnyegen, ami szomjasan itta magába a vörös patakokat.

Kétségbeesetten mélyítem el a csókot. Ügyetlen vagyok? Valószínű. Érdekel? A legkevésbé sem. Csak arra vágyom, hogy Rakan íze kitöröljön minden rémséges emlékfoszlányt az elmémből. Kellemes dolgokkal akarom megtölteni a lelkemen fájdalmasan lüktető űrt. Szerencsémre ő készségesen tesz eleget ki nem mondott kérésemnek. Nyelve ajkaim közé furakszik, többet követelve magának. Ujjai becsúsznak pólóm alá, érintése égeti a bőrömet. Egy részem tudja, hogy le kéne állnom, mielőtt olyat tennénk, amit másnap megbánnék, de egy másik részem kétségbeesetten reménykedik és bízik Rakanban, hogy ő képes lesz helyettem is helyesen dönteni.

Görcsösen kapaszkodom vállaiba, miközben próbálok lépést tartani egyre hevesebbé váló csókjával. Csak pillanatnyi szüneteket enged, hogy levegőhöz juthassak, de azelőtt követeli vissza magának a figyelmemet, mielőtt a gondolataim újra rossz irányba kanyarodhatnának. Nem tudom meddig tart a végtelennek tűnő csók. Talán most is csak képzelődöm. Nem. Ez a valóság. Rakan az én valóságom.

Levegőért kapkodva, hevesen zihálva tépem el tőle ajkaimat. Homlokomat az övének döntve, egyszerre reszketve a hidegtől, és a csókja keltette tompa ürességtől kapaszkodom belé. Egyik tenyere szétterül hátamon, de nem tud megvédeni a póló alá beszökő jeges levegőtől. Másik keze még mindig kócos tincseim közt pihen. A jelenlétére koncentrálok. Arra, hogy ő itt van. Hogy ha a világ szét is hullik körülöttem, rá számíthatok.

- Felmehetnénk a szobánkba? – csak akkor tudok megszólalni, mikor valamelyest rendeződik a légzésem, de még így sem érzem igazán biztosnak hangomat. Elgyötört, és cseppet sem hasonlít a megszokottra.

- Ott szeretnéd folytatni? – halkan felnyögve csapok vállára, miközben elhúzom tőle homlokomat. Tekintete éhesen ragyog föl rám, de játékos mosolya biztosít róla, hogy ura a cselekedeteinek. Csak játszik velem, hogy elterelje a gondolataimat. Pontosan tudja, hogy erre van szükségem.

- Te tudsz másra is gondolni a szexen kívül? – fintorogva rázom meg fejemet. Biztos vagyok benne, hogy ha az arcom képes lenne ennél is vörösebbé válni, akkor most megtörténne. De azt hiszem elértem a végső határt.

- Melletted nem igazán – ezt elhiszem neki. Nyöszörögve hunyom le szemeimet egy pillanatra, de nem tudom visszatartani apró mosolyomat. Nem gondoltam volna, hogy ma még képes leszek mosolyogni.

- Csomót fogok kötni a farkadra – lesújtó pillantásomnak nincs sok hatása. Csak még jobban elmélyül a mosolya, egyik szemöldöke pedig a magasba emelkedik. Szerintem még élvezné is, ha megpróbálnám. Ki tudja milyen perverz hajlamai vannak. Azt hiszem egyelőre nem akarom megismerni őket.

- Annyira azért nem hosszú – szemeim elkerekednek, és egy halk nevetés is kiszökik ajkaim közül a bizarr válasz hallatán. Tényleg van valami baj a fejében.

- Majd megkérdezem Marát és Suet – vágok vissza meggondolatlanul. Tekintetem azonnal az üvegajtó felé rebben, és mosolyom leolvad arcomról. Mielőtt teljesen visszazuhanhatnék a korábbi lelki állapotomba, megment saját magamtól. Egy pillanat alatt lopja el gondolataimat egy puha csókkal. Ha nem lennék ennyire kimerült, és nem fenyegetne a halálra fagyás lehetősége, akkor talán engedném is, hogy folytassa. Így viszont megszakítom a csókot, mielőtt igazán elmélyülhetne. – Tényleg nagyon kimerültem – mielőtt eszébe jutna a karjaiban felcipelni az emeletre, finoman eltolom magamtól. Szerencsére nem ellenkezik. Hálás vagyok érte, nem tudtam volna megküzdeni vele. Még így is vár rám egy kínos beszélgetés. Ki kell találnom, mint mondok a lányoknak.

Az igazat nem tudhatják meg.

Soha.

oOoOo

A világ tompa, és nehezen ölt alakot körülöttem. Álmos zavartsággal tapogatom meg magam mellett az ágyat, ami még őrzi Rakan melegét, de ő maga nincs itt. Értetlenül kényszerítem vissza gondolataimat a való világba. Nem egyszerű feladat. Amint felértünk, én bezuhantam az ágyba, és semmire sem riadtam fel. Telefonom kijelzője szerint alig három órája aludtam el, és biztos vagyok benne, hogy Rakan akkor mellettem volt. Abban is biztos vagyok, hogy alapos indok nélkül nem hagyott volna magamra.

Vacogva tekerem magam köré a takarót, és ügyetlenül kászálódom ki az ágyból. Tanácstalanul forgatom fejemet a sötétben, hátha Rakan valamiért behúzódott az egyik sarokba, de nincs nyoma. Aggódva harapok ajkaimba, lassú léptekkel sétálva az ablakhoz. Az éjszaka csendje fájdalmas súllyal nehezedik rám. Az öreg faház horrorfilmbe illő nyekergése nem teszi kevésbé félelmetessé a dolgokat. Mégis leginkább az aggaszt, hogy farkasom szó nélkül hagyott itt.

Az eső elállt ugyan, de az üveg azonnal bepárásodik közelségemtől. Szívem kihagy egy dobbanásnyit, mikor megpillantom a fák árnyékának lassú hullámzását. Valaki tényleg áll ott, vagy csak a szemem káprázik? Össszeszorult torokkal és remegő kezekkel nyitom résnyire az ablakot, hogy jobban lássak. Talán csak az elmém keres formákat az éjszakában. Az agy automatikusan kutatja azt, amiben értelmet talál és amit ismer. Legalábbis mintha olvastam volna valami ilyesmit. Itt azonban nem erről van szó. Az ott tényleg egy alak. Egy magas, vékony, riasztóan nem emberi alak.

Talán csak álmodom?

Ez nem lehet a valóság. Egyszerűen csak nem tértem teljesen magamhoz. És ha mégis az? Hol van Rakan? Fel kellene ébresztenem a lányokat? El kellene tűnnünk, vagy be kellene zárkóznunk?

A padló megnyikordul mögöttem. Elfojtott kiáltással kapom az ajtó felé fejemet, ujjaim görcsösen szorítják a testem köré tekert takarót. Pulzusom az egekben van, futni akarok, de nem tudok. Már késő, bekerítettek. Az ajtó lassan nyílik ki, halkan megnyikordul, de mintha éles késként fúródna bele a fülembe. Tekintetem rejtekhelyet keresve cikázik keresztük a szobán, de nem sok lehetőséget látok. Mielőtt megmozdulhatnék, egy magas árnyék lép be a szobába. A megkönnyebbülés szétárad mellkasomban.

- Rakan – sóhajtom halkan, megereszkedő vállakkal. – A frászt hoztad rám – csak egy nadrág van rajta, aminek a szára vizesnek tűnik, mintha kint járt volna. Meztelen talpai is sarasak, talán mert a csizmája használhatatlanná vált egy időre. Szó nélkül lép mellém, óvatosan becsukva az ablakot, tekintetét le sem véve az a sötétségbe burkolódzó alakról. Fülei feszülten merednek égnek, farka idegesen jár mögötte, és mintha még a szőre is fel lenne borzolódva. Nem tetszik ez nekem. – Ki… vagy mi ez? És miért van itt? – a párás üvegen keresztül nehezebben kivehető az alakja, de még így is tudom, hogy ott van. Érzem, hogy ott van.

- Vadászárny – feleli csendesen. Minden mozdulatából süt a feszültség, mintha legszívesebben kirontana és darabokra tépné azt a… azt a bármit, ami odakint van. – Egy felderítő – teszi hozzá csendesen. Ezzel nem nagyon jutottam előrébb, de azt hiszem nem is fogok sokkal többet kiszedni belőle. Most nem. Akkor nem, ha ilyen harci készültségben van.

- Mit akar tőlünk? – torkomban fájdalmasan szúró gombóccá gyűlik a feszültség. Minden nyelés egy igazi tortúra.

- Kutat, és megfigyel – csak most veszem észre a tőrt, amit az egyik kezében tart. Fogalmam sem volt róla, hogy magával hozta ide. Más helyzetben leszúrnám érte, de jelenleg mindennek örülök, amivel meg tudja védeni magát. – Mint egy vadászkutya. Ha megtalált és elég információt gyűjtött, jelent a gazdáinak – megborzongva húzom szorosabbra magam körül a takarót, és akaratlanul is hozzásimulok Rakan oldalához.

- Miért nem támad ránk? – tétován pillantok végig farkasomon. Biztosan kint volt. Biztosan az árnyék közelébe ment. De akkor miért nem üldözte el? Miért nem végzett vele? Rakan vérmérsékletét ismerve nem hagyná, hogy egy idegen világ teremtménye környékezzen meg minket.

- Nem képes rá – most először szakítja el tekintetét a lényről, és pillant le rám. Szabad keze az arcomra simul, én pedig készségesen hajtom arcomat a tenyerébe. Láthatóan mindkettőnknek szüksége van erre a megnyugtató érintésre. – Nincs fizikai teste. Nem tud hozzáérni semmihez. Ő csak egy mozgó, gondolkodó árnyék – nem tetszik ez nekem. Maradhattunk volna inkább az unikornisoknál és agyaras antilopoknál. Azok kevésbé ijesztőek. – A gazdája egy felderítő lehet, akinek a közelben kell lennie, de az eső elmosta az illatát. Nem találtam meg.

- Akkor hamarosan eljönnek érted? – egy pillanatig habozik, miközben az arcomat kutatja, de nem tudok kiigazodni pillantásán. Végül lassan bólint. Torkom összeszorul, de próbálok annyira határozott maradni, emennyire csak képes vagyok. Végül is tudtuk, hogy ez egyszer megtörténhet. A multiverzumrendőrség rátalált Rakanra.

Az egyetlen változás, hogy már egyáltalán nem akarom látni, ahogyan bilincsbe verve elviszik.

Nem akarom elveszíteni őt.

Percekig tart, mire a világ már nem akar darabokra szakadni körülöttem. Mire tudok gyengíteni a szorításon, ami talán már fájdalmat is okoz Rakannak. Sajnálom, de szükségem volt rá, hogy elkerüljem a teljes összeomlást.

- Resven – nem válaszolok, bár tudom, hogy nem játszhatom az alvó kisgyerek szerepét. De még nem állok rá teljesen készen, hogy beszéljek arról, amiről akar. – Mondhatok valamit? Talán segít – erősen kétlem.

- Így is, úgy is kibököd, nem? – nem szokása megtartani magának a gondolatait. Rakan keveset beszél, de ha mondandója van, azt fontosnak tartja elmondani. Felesleges lenne megtiltanom neki, idővel úgyis kikívánkozna belőle.

- Tudod, ahonnan én jöttem, ott még emlékeznek rá, hogy hajdanán gyakoribb volt az átjárás különböző világok között. Akkor még léteztek vad portálok, amolyan szakadások a valóság szövetében. Ezek leggyakrabban túl aprók voltak, hogy bármilyen élőlény átléphessen rajtuk, de a mágia így is átszivároghatott egyik helyről a másikra – elgondolkodva hunyom le szemeimet, miközben próbálom értelmezni a szavait. Még mindig furcsa, hogy mennyire természetesen beszél a mágia, és más világok létezéséről. Azt pedig még furcsább elképzelni, hogy egykor a világok közti vászon ennyire vékony és lyukacsos volt. – Még a manasivár környezetben is születhetnek olyanok, akik ezt képesek érzékelni, álmok vagy látomások formájában. Az ilyen esetek alapján íródtak a régi idők meséi és legendái – lehet igazság abban, amit mond. A történetíróknak is ihletet kellett meríteniük valahonnan, miért ne lehetett volna ez egy másik világ?

Résnyire nyitott szemekkel pillantok le a kézfejemet simogató ujjaira. Innen nézve pont olyan, mint én. Ha nem látom az állatias vonásait, csak hallgatom őt, és élvezem az öleléséből áradó meleg nyugalmat, akkor semmiben sem különbözik tőlem. Mégis egy teljesen más világ szülötte. Egy olyan világé, ami valahogy elér hozzám a születésem pillanatától kezdve.

- Valószínűleg te is ilyen érzékeny vagy csupán, nem leszel tőle számkivetett, vagy megvetett – a kormány emberei egészen mást mondanának, ha rájönnének, hogy egy másik világból fogok adást álmomban. Keserű mosolyra húzódnak ajkaim. – Az én világomban hamar felismerték volna a tehetségedet és udvari varázslót vagy csatamágust neveltek volna belőled, akiket mindenki tisztel – majdnem felnevetek az abszurd gondolattól, hogy egy csata kimenete múlik az én varázserőmön. Hogy tündék udvarában halmoznak el kincsekkel, remélve, hogy nekik tetsző jóslatot árulok el a jövőjükről.

Bár az elképzelés elég bizarr, mégis megnyugtat. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, de segített, hogy ezt elmondta. Legalább tudom, hogy egy másik világban nem érezném ennyire idegennek magam.

Óvatosan megszorítom karját, és lassan felé fordítom fejemet, ügyelve rá, hogy addigra arca távolabb kerüljön az enyémtől. Nem vágyom filmbe illő elbénázott véletlen csókra.

- Kösz, Rakan – megpróbálok magamra erőszakolni egy mosolyt, de nem vagyok túl sikeres benne. – Azt hittem megint azzal fogsz jönni – nevetve rázza meg fejét, ezzel elérve, hogy kissé őszintébbé váljon a mosolyom.

- Megígértem, hogy nem teszem – mégsem gondoltam, hogy be fogja tartani. Úgy tűnik bővel tartogat még meglepetéseket a számomra.

Halovány, fáradt mosollyal fordulok vissza, hátamat mellkasának döntve. Engedem, hogy újra hozzám bújjon, arcát az enyémnek simítva. Egy másik világban talán normális lennék. Egy másik világban, irányíthatnám az életemet. Egy másik világban gondtalanul együtt lehetnék Rakannal.

De ebben a világban…

Ebben nem hiszem, hogy közös jövő várhat ránk.

oOoOo

- Ez most komoly? – sóhajtva csóválom meg fejemet a két hatalmas bőrönd láttán, amit a lányok maguk után húznak. Ami lelkesedés belőlem hiányzik, az bennük kétségtelenül megvan. Érthető, hiszen nem őket állították szembe kész tényekkel. Hiába pillantok végig az utcán, sehol sem látom Mara piros színű kis kocsiját.

- Ne vágj ilyen szenvedő képet Res – Sue elengedi a bőröndöt, ami halkan puffan a járdán. Már értem miért nem akarta Mara egyszerűen csak megadni a címet. Ez egy aljas összeesküvés volt.

- Mikor akartatok szólni róla, hogy velünk akartok utazni? – fintorogva pillantok gyorsan magam mögé, ahol Rakan még mindig az autómat tanulmányozza. Korábban már kifejtette, hogy számára nem ez az ideális utazási mód, de a mi világunkban kénytelen lesz hozzászokni. Mégsem hagyhatom, hogy az autó mellett fusson egész úton. Viszont ő nem kis darab, így négyen a csomagokkal már nem lesz olyan szellős a kocsi.

- Most – vonja meg a vállát Mara, majd homlokráncolva pillant fel rám. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem látsz minket szívesen az imádott kis kocsidban?

- Egyszerűen csak jobban szeretem a kényelmes függetlenséget – sóhajtom halkan, teljes tudatában a vereségemnek. Így majd állhatunk meg mosdózni húszpercenként, és hallgathatjuk Sue borzasztó lejátszási listáját a kocsiban. Kettőnél több Taylor Swift számot nem tudok egyetlen nap leforgása alatt elviselni.

- Ne legyél már ilyen ünneprontó. Együtt menni sokkal bulisabb.

- Én is pont ettől tartok – mormogom halkan, megrezzenve a mellém lépő Rakan borzongató kisugárzásától. Valószínűleg csak képzelem, de mintha az elmúlt napokban érzékenyebb lennék a közelségére. Mintha folyamatosan érezném merre jár, és ha túl közel jön, akkor olyan, mintha áramot vezettek volna a bőröm alá. Ha őt kérdezném, biztosan megint a pár dologgal jönne. – Minden rendben? – mintha kicsit sápadtabb lenne a szokásosnál. Mindenesetre bólint, szóval kétkedve ugyan, de kénytelen vagyok hinni neki.

- Nem mehetnénk inkább olyannal? – tekintetét követve, szórok ki egy méretes motort, ami az út túloldalán parkol. Ez most komoly? Értem én, hogy jobban hasonlít egy lóra, amit megszokott, de elég nehezen tudnánk felpakolni rá a több napos cuccunkat. Ráadásul nincs az a pénz, hogy hátha hagyjam a kocsim a lányok karmai között.

- Hogy motorral? Még jogosítványom sincs rá. No meg mókásan is néznénk ki rajta mi ketten – halkan felnevetek az abszurd képtől ahogyan Rakan mögöttem kapaszkodva próbál fennmaradni a motoron.

Magamban még mindig mosolyogva rakom be a csomagtartóba a sporttáskát, amiben kettőnknek csomagoltam. Még mindig eltér a higiéniáról alkotott fogalmunk. Ha rajta múlna, hetente maximum egyszer cserélne ruhát, és a fürdést is minimálisra szorítaná. Kezd alkalmazkodni hozzám, de azt nem igazán értette meg miért akarok több szett ruhát magammal vinni egy erdőbe, amikor csak néhány napról van szó. Reménytelen farkasember.

Ő olyan könnyedén emeli be a lányok csomagjait, mintha pillecukrok lennének, pedig fogadni mernék, hogy egy tonnát nyomnak. Még a kocsi hátulja is megsüllyed a súlyuk alatt. Ha Rakan szerint én túl sok mindent pakoltam, akkor alig várom, hogy belenézzen ezekbe a bőröndökbe.

- Köszi Rakan – nyelvemre harapva figyelem, ahogy Sue a legbájosabb mosolyát elő véve rebbenti meg szempilláit. Nem kerüli el figyelmemet az a lopott érintés sem, amivel Rakan karjához ér.

Ujjaim megrezzennek, hogy elüssem onnan a kezét, de időben észbe kapok. Nem vagyok normális. Miért kéne jelenetet rendeznem emiatt? Miért érzek féltékenységet? Mert kedvelem ezt az átkozott farkasembert.

- Én vezetek – próbálom elterelni gondolataimat a lehetőségtől, hogy ha Rakannal egy világba születünk, akkor talán több is lehetett volna közöttünk. Akkor talán én is érezném azt, amit ő. Erre vágyom? Őszintén nem tudom. – Rakan, te ülj hátra, ott talán kisebb feltűnést keltesz – bár el vannak takarva a fülei, még így sem mindennapi jelenség. Csak későn jutott eszembe, hogy nem a legokosabb ötlet őt kocsival kivinni a városból. Mi van, ha belefutunk egy zsaruba, aki igazoltatni akarja az egész társaságot? Nem tudnánk kimagyarázni magunkat, és azonnal lebuknánk.

Kíváncsi tekintetétől elönt a büszkeség. Tehát sikerült. Napok óta próbálok figyelni rá, hogy mikor váltok nyelvet. Minden koncentrációmra szükség van a feladathoz, és gyakran azon kapom magam, hogy az agyam automatikusan visszavált a könnyebb kommunikációra, de muszáj megtanulnom. Nem csak azért, hogy a lányok is megértsenek minket, hanem azért is, mert így legalább egy kicsit azt érezhetem, hogy újra irányítom a dolgokat.

- Akkor én is hátra ülök! – meg a nagy francokat. Mogorván pillantok a szélesen vigyorgó szőkeségre. Ha kettesben hagynám őket a hátsó ülésen, akkor biztos vagyok benne, hogy folyamatosan megpróbálná fogdosni Rakant. Bár úgy tűnik, hogy farkasom igen türelmes a barátaimmal, előbb-utóbb vér folyna a kocsiban. És abban sem vagyok egészen biztos, hogy abban Rakan keze lenne.

- Te mellettem utazol az anyóson. Mara ül hátra – ha jól vettem észre, ő megértette, hogy Rakan tabu. Sajnos Sue nem ismeri ezt a szót. Valahogy kimaradt a szótárából.

- Gonosz vagy – duzzogva ugyan, de hajlandó elfoglalni a helyét. Mara még vet rám egy együttérző pillantást, mielőtt beülne hátra. Nem tudom nem észrevenni a vonakodást, ami Rakan arcán ül. Aggódva várom, hogy meghozza döntését, de végül ő is beszáll.

Megkönnyebbült sóhajjal csúszom be a kormány mögé. Elkövettem egy hatalmas hibát azzal, hogy Sue-t ültettem az anyóra. Már szól is az első Taylor szám.

Ha ezt az utat túlélem, akkor bármit.

oOoOo

„The world moves on, another day another drama, drama

But not for me, not for me, all I think about is karma

And then the world moves on, but one thing's for sure

Maybe I got mine, but you'll all get yours”

Már nem tudom hányadik szám megy ettől a nőtől, de azon kapom magam, hogy halkan dúdolva, a kormányon dobolva követem a ritmust. Utálom Sue-t. És utálom Taylor Swiftet.

- Res, azt hiszem félre kéne állnunk – Sue az ülésben kitekeredve, aggódva pislog hátrafelé. Valószínűleg kiszúrt valamit, amit én nem. A visszapillantóban ellenőrzöm utasainkat. Mara látszólag jól van, csak ugyanazt az aggodalmat látom az arcán, mint a barátnőjéén. Az oka pedig nem más, mint Rakan, aki egy frissen meszelt fal fehérségével gubbaszt hátul. Fülei lekonyulnak, tekintete tompa, mintha beteg lenne.

Mellkasomat azonnal összehúzza az aggodalom, de próbálom megőrizni a nyugodtság látszatát. Pár hete elütötte egy autó, és simán túlélte. Ha most elkapott valamit, azzal is megbirkózik a szervezete. Hacsak az immunrendszere védtelen a mi világunk kórokozóival szemben. Azt hiszem láttam már olyan sci-fit, ahol a gyilkos földönkívüliekkel a nátha végzett.

- Máris – tekintetem már egy alkalmas helyet kutat, ahová lehúzódhatok. Szerencsére az autópályát magunk mögött hagytuk, de ez még mindig egy forgalmas főút. Annyi szerencsénk van, hogy a leállósáv tiszta, és közvetlenül a fák mellett fut.

Óvatosan kormányozom ki magunkat, majd állítom le a motort. Rakant nem kell unszolni, szinte kiugrik az autóból, amint lehetősége nyílik rá. A lányok vetnem rám egy aggodalmas pillantást, Sue pedig már nyúlna is a biztonságiöv csatjáért, de megállítom.

- Majd én intézem – nem akarok senki mást a közelében tudni, mikor ennyire sebezhető. Rakan sosem tűnt olyan alkatnak, akit meg kell védeni bármitől, most mégis úgy érzem, hogy meg kell óvnom mindentől és mindenkitől.

Tényleg nem vagyok teljesen normális.

A száguldó autókra figyelve szállok ki, és hosszú léptekkel sietek Rakanhoz. Torkomat összeszorítja az aggodalom, ahogy itt gubbaszt a fűben. Mint egy kutya, akit éppen most vertek meg alaposan. Legalább még nem hányt.

Tenyerem hátára csúszik, és a biztonság kedvéért a helyére igazítom a kapucniját. Bár a fülei így hátra csapva alig látszanak, nem kockáztatok. Elég egyetlen ember, aki alaposabban megnézi őt.

Mellé guggolva szinte érzem a belőle áradó feszültséget. Időnként egy-egy remegés is végigfut rajta. Most először érzek igazán késztetést megölelni őt, de ellenállok. Azzal még nagyobb feltűnést keltenénk. Inkább csak gyengéden odább seprek néhány puha, avarbarna tincset.

- Jobban vagy? – a sebességből, amivel a kezem után nyúl, arra tippelek, hogy nem igazán. Most nem harcolok ellene, hagyom, hogy azt tegye, ami segít rajta. Tudom, mennyire fotnos számára az érintés. Ha így enyhíthetek a szenvedésén, akkor megéri.

- Most már igen – úgy dörgöli arcát tenyeremhez, mint egy bújós kismacska. Ha nem lenne ennyire elveszett, még talán meg is mosolyognám. Egészen aranyos. Kicsit szánni való, de aranyos.

Vajon az autózástól lett rosszul, vagy a bezártságtól? Egyikhez sem lehetett sok szerencséje a világában. Erre ki kell találnom valamit, mert sem a továbbiakban, sem hazafelé nem akarom látni a szenvedését.

- Sajnos nem maradhatunk itt sokáig – kicsit visszatért a szín az arcába, de ha tippelnem kéne, inkább bevetné magát az út melletti fák közé, mint hogy visszaszálljon a kocsiban. Sajnos azonban nincs sok választása. – Valaki meg fog állni, hogy megnézze mi a baj – főleg, ha a kocsiban meglátják a két lányt. Jobb is, hogy nem szálltak ki, már most hajthatnánk el az önkéntes megmentőinket.

Végre megkapom ragyogó borostyán tekintetének figyelmét. Nem igazán nyugtat meg a pillantása. Látom a küszködését és a pillanatot, amikor elszánja magát. Tudom, hogy csak miattam teszi. A férfiúi becsület.

- Menjünk tovább – lassú bólintással tápászkodik fel, talán először nézve igazán körbe. Hálás vagyok, amiért ő maga próbálja elrejteni az árulkodó farkát. Viszont ahogy az autóra néz, rögtön látom az arcán a viszolygást. Talán a lányoknál van valami gyógyszer hányinger ellen, de nem tudom, hogy az ő szervezetére mi hogyan hatna. Még a végén megölném szegényt.

Szóval marad az egyetlen dolog, amiről tudom, hogy működik. Gondoskodó mosollyal csúsztatom kezemet az övébe, és finoman húzom magammal az autóhoz. Annyira megdöbben, hogy ellenkezni is elfelejt, csak engedelmes, boldog kutyus módjára követ.

- Mara, kérlek vedd át a volánt – mintha csak érezte volna, hogy erre fogom kérni, a kocsi mellett állva vár minket. Halvány mosollyal bólint, nyitva hagyva nekünk a hátsó ülések ajtaját.

Rakan csak hezitálva követ, és érzem, hogy egész testében megfeszül, amikor becsukja maga mögött az ajtót. Tényleg nagyon megviseli szegényt ez az út. Egy újabb bizonyíték arra, hogy nem a mi világunkba való. Sosem tud majd beilleszkedni, és sosem fogja jól érezni itt magát.

Finoman megérintem arcát, hogy kizökkentsem ebből a reszketeg állapotból. Felém rebben pillantása, és lassan látom, ahogy ellazulnak vonásai. Fülei végre nem lapulnak barna tincseihez, és tekintete is egyre jobban ellágyul. Ha mással nem, a közelségemmel legalább segíthettem neki egy keveset. Napról napra egyre kevésbé zavar a közelsége. Egyre természetesebb és megszokottabb. Sőt, időnként egészen kellemes is.

Azt hiszem hibát követek el azzal, hogy ennyire közel engedem magamhoz.

Mégsem ellenkezem, mikor elnyúlik a hátsó ülésen, egy furcsa, kitekert pózba fektetve ölembe a fejét. Mosolyom elmélyül, ahogyan gyengéden vakargatni kezdem füle tövét. Arcét a hasamhoz fúrva, halkan szuszogva engedi át magát a pihenésnek alig néhány rövid pillanat alatt. Nem tudom, hogyan lehet kényelmes ez neki, de ha segít rajta, akkor legyen.

- Ezek után nem tudom elképzelni, hogy bánnál vele, ha még a pasid is lenne – Sue vigyorogva fordul hátra felénk, de lehalkítja hangját, nehogy felzavarja Rakant. Szerencséje. Biztosan kiraknám a kocsiból, ha felébresztené.

Egy gyilkos pillantást lövök felé, mire kiszélesedett vigyorral emeli fel kezeit, és előre fordulva tekeri le a rádió hangerejét. Megkönnyebbült sóhajjal dőlök hátra, óvatos ficergéssel véve fel egy pózt, ami mindkettőnknek kényelmes lesz az út további részében.

Fülei megrezzennek érintésem alatt, de csak még közelebb fúrja magát álmában. Nagyot nyelve próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire kényes helyen van a feje. Nem szabad belelátnod semmi ilyesmit Res. Ez csak baráti segítségnyújtás, semmi több.

Legalábbis azt hiszem.

oOoOo

Már megálltunk pár perce, de még mindig képtelen vagyok megzavarni az ölemben pihenő farkas álmait. Elgyengülten figyelem időnként megrezzenő fülét, és puha tincsei takarta arcát. Ilyenkor olyan aranyosnak és ártatlannak tűnik. Talán ez az első alkalom, hogy huzamosabb időt együtt tudtam vele tölteni anélkül, hogy késztetést éreztem volna megütni. Így egyáltalán nem látszik annak a kemény harcosnak, aki valójában. Annyira nagy ez a kettősség, hogy nehéz eldönteni, melyikük az igazi Rakan.

Néma sóhajjal szánom rá magam a dologra, és érintem meg gyengéden arcát.

- Rakan… ébredj, megjöttünk – lassan pislogva tér vissza az éber világba, bár biztos vagyok benne, hogy szemei még nem látnak igazán. A kezei viszont annál élénkebbek.

Úgy öleli át derekamat, és fúrja tolakodóan közel arcát hozzám, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Neki talán az is, de az én arcom csak lángra gyúl tőle. Lehet, hogy a fajánál ez megszokott, és a hatalmas, több tucat fős összebújós együtt alvásokhoz van szokva, de nekem még vannak fenntartásaim. Főleg azzal a hellyel kapcsolatban, ahová a fél arca simul éppen.

- Látom már jobban érzed magad – enyhe fintor fut át lángoló arcomon, miközben óvatosan próbálom távolabb tolni magamtól. – Úgyhogy talán le is szállhatnál rólam… - méghozzá gyorsan, mielőtt olyasmivel reagál a közelségére a testem, amit nagyon nem akarok. Bárhogy is tagadnám, fizikailag nem hagy hidegen. A legszexibb férfi, akit valaha láttam, pedig volt már tűzoltós naptáram is.

Próbálom elrejteni zavaromat, de tekintetünk egy pillanatra találkozik. Biztos vagyok benne, hogy remekül szórakozik. Látom a nevetést a szemeiben. Remélem akkor is ilyen jól fogja érezni magát, ha bosszúból kizárom a faházból.

Szerencsémre azonban megkönyörül rajtam, és egy kedvetlen morranással ugyan, de hajlandó elengedni. Úgy menekülök ki a kocsiból, mintha az életem múlna rajta. Talán erről is van szó. Ha tovább maradok, és ő kiszagolja…

Nem.

Nem akarom tudni mit tenne, ha megérezné, hogy bármilyen tekintetben vágyom rá. Nem állok még készen rá.

Nagyokat kortyolok a friss levegőből, miközben lábaimat dörzsölgetve próbálom elűzni a zsibbadást. Halkan nyűglődve, de vöröslő arcomat rejtegetve lehelek életet tagjaimba. Nem ámítom magam, biztosan ezt is érzi a szuperszaglásával. Remélem ténylegesen nem tudja kiolvasni a gondolataimat.

Hangos csattanás szakít ki a saját, elárult testemmel való hadakozásból. Fájdalmas fintorral kapom tekintetemet a kocsimra, aminek ajtaját éppen most vágta be maga után Rakan. Úgy mered a járműre, mintha kész lenne az összes gumiját a fogaival darabokra tépni. Legalább tudom, hogy kit kell gyanúsítanom, ha holnap kiszúrt kerekekkel találom az autómat.

- Hé! Óvatosan. Még fizetem a részleteit – mormogom teljesen feleslegesen. Már nem is figyel rám. Olyan, mint egy vadállat, ami megérezte a természet hívó szavát. Fülei meredten hallgatják az erdő neszeit, orrát finoman felemelve issza magába a rügyező fák illatát. El kell ismernem, szép hely, de nem tudom úgy értékelni, ahogyan Rakan. Ő viszont jobban illik ide, mint bármi más. Ahogy a délutáni szellő belekap avarbarna tincseibe, és ajkai egy apró, boldog mosolyra húzódnak, miközben félig lecsukja borostyán szemeit…

Nagyot nyelv, némán átkozom magam az ostobaságomért. Már megint lángol az arcom. Eleinte azt hittem, az taszít benne, hogy annyira más, de egyre inkább azt hiszem, hogy csak magamat ámítottam. Pont a mássága teszi őt ennyire különlegessé és csábítóvá.

- Gyertek fiúk! – rajtakapottan rántom el róla tekintetemet, mikor Mara hangja kizökkenti. Az igazat megvallva szívesen elnézegettem volna még egy darabig. Azt hiszem nekem már most megártott a friss, hegyi levegő.

Arcomat rejtegetve lépek a nyitott csomagtartóhoz, ahonnan még csak a könnyű, apró csomagok tűntek el. A lányok bőröndjei érintetlenül várják Rakan segítségét. Rakanét, akinek a légvételei éppen a tarkómat simogatják. Felgyorsult szívveréssel, kétségbeesetten kapaszkodom a táskám pántjába, de hiába. Pontosan tudja, hogyan kell támadnia. ÉS a legrosszabb, hogy egyre kevésbé akarok menekülni.

Keze az enyémre csúszik, állával pedig a vállamon támaszkodik meg. Úgy dönti fejét az enyémnek, mintha szeretők lennénk. Az ő szemében valószínűleg azok is vagyunk. Az egymémben… fogalmam sincs.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide – mély hangja végig borzolja a gerincemet. Ha ezen a hangon szólna a világ összes hangoskönyve, akkor soha, senki nem vette többé kézbe papír alapút. Nagyot nyelve keresem a szavakat, de nem találok semmit. A mellkasom vadul repkedő madarakkal van teli, az elmém pedig fátyolos füstfelhővel. Egyre kevésbé hiszem el, hogy tényleg nem képes mágiát használni.

Szerencsére ismét megkönyörül rajtam. Ha kicsivel tovább marad, félő, hogy elájultam volna a forróságtól, ami ismét égeti az arcomat. Talán kérnem kéne Sue-tól némi alapozót, hogy elfedje a pírt, ami úgy tűnik, hogy Rakan mellett lassan állandóvá válik.

Félve lesek hátra, először azzal a szándékkal, hogy rápirítsak a túlzott nyomulásért, de mikor megpillantom a hálát a tekintetében, képtelen vagyok rá. Ő ilyen. Nem akart szándékosan zavarba hozni, egyszerűen csak ilyen. Így mutatja ki a szeretetét. A háláját. Minden érzelmet, amit csak átél.

- Szóra sem érdemes – megengedek magamnak egy apró mosolyt. Bármennyire is nem az én világom ez a hely, nem bánom, hogy eljöttünk. Ha voltak is kétségeim, azok most teljesen elmúltak. Boldog vagyok, hogy boldognak látom őt.

A pakolás persze a férfiakra marad. Vagyis inkább Rakanra, mert ő legalább kétszer olyan gyors és erős, mint én. Mindenesetre mire mindent felhurcolunk a ház nappalijába, kellemesen elfáradok. Ő persze még csak nem is liheg. Nem tudom, hogy csinálja. Eddig is sejtettem, hogy más a biológiájuk, de most már biztos vagyok benne. Mázlista.

- Az emeleten vannak a hálók és egy fürdőszoba. Amott a konyha és a nappali, és arra van a földszinti fürdő – Mara lelkesen mutogatja az irányokat, de leginkább csak én figyelek rá. Sue már a konyhában pakolászik, mint aki jól ismeri a járást. Valószínűleg nem először jár itt. Rakan pedig… Rakan már csak fizikálisan van jelen.

Halvány mosollyal figyelem, ahogy megint beleéli magát a természet csodálásába. Az erkélyajtó túloldalán elterülő erdőségeket és hegyeket csodálva megint olyan, mint egy büszke farkas. Ő nem a városi életre született. Az börtön egy olyan szabad lélek számára, mint ő.

Mara is elcsendesedve, apró félmosollyal int fejével farkasom irányába, egy jelentőségteljes pillantás társaságában. Miért én? Ő is nyugodtan elküldhetné sétálni, elvégre az ő házában vagyunk Persze tudom jól a választ.

Ha nem én adok engedélyt neki a kóborlásra, akkor nem fog elmozdulni mellőlem.

- Menj csak – mosolygom csendesen, mellé lépve. Meg kell hagyni, tényleg szép látvány. Mártmint a táj, nem Rakan.

- Nem jössz velem? – túl kiszámítható. Tudtam, hogy ez lesz a következő kérdése. Most azonban nem állok készen rá, hogy egy felajzott farkasemberrel fedezzek fel egy idegen erdőt. Azt hiszem szükségem van egy kis külön töltött időre, hogy kiszellőztessem a fejemet.

- Talán később. De te menj csak, addig mi a lányokkal berendezkedünk a hétvégére – olyan elveszetten néz rám, hogy majdnem megesik rajta a szívem. Szerencsére hamarabb bólint, mint hogy megadja magát elgyengült lelkem. Addig vagyok biztonságban, míg rá nem jön, hogy ez a pillantás a gyengém. Túl szerethető.

Bennem reked a levegő, és egészen addig elfelejtek lélegezni, míg meg nem gondolja magát. Szinte lassítva látom, ahogy kezei alá hullanak, mielőtt még megérinthetne. Látom a küszködését, amitől feléled bennem a bűntudat. Én kértem türelmet tőle, de láthatóan bántom ezzel. De ha engedek neki, akkor én fogok sérülni. Vagy mindketten.

- Sötétedés előtt visszatérek. A közelben maradok – hátrál néhány lépést, de nem a köztünk növekvő távolság, hanem a szavai keltik életre mosolyomat. Egy percig sem gondoltam, hogy messzire menne. Biztosan elég közel lesz, hogy meghallja, ha egy barnamedve az életemre törne.

- Rendben, akkor viszlát később.

- Szia – azonnal összerándul a torkom, mikor hátat fordít nekem. Alsó ajkamba harapva, tanácstalanul figyelem távozását, küzdve a késztetés ellen, hogy megállítsam. Eddig pont én akartam, hogy kicsit felfedezze a környéket, de már nem is tűnik annyira jó ötletnek.

- És Rakan… - válla felett pillant vissza rám. - … ne vadássz le semmit, amíg itt vagyunk – sikítófrászt kapnék, ha hazaállítana egy halott nyúllal vagy szarvassal. Főleg, ha kitalálná, hogy nekem kell megnyúznom és megsütnöm. Inkább éhen halnék.

- Akkor mit fogunk vacsorázni? – mintha csak megérezte volna mi jár a fejemben. Lökött farkasember.

- Na eredj – biccentek mosolyogva az ajtó felé, és figyelem távolodó alakját egészen addig, míg el nem nyeli őt az erdő. Ebben a pillanatban hasít belém, hogy a legfontosabb szabályra elfelejtettem felhívni a figyelmét.

Összeszorult torokkal, aggódva figyelem a nyújtózó árnyékok ölelte fákat.

- Vigyázz magadra, Rakan.

oOoOo

- Szóóóóval – Mara Levetődik az egyik oldalamra, Sue pedig a másikra. Halk sóhajjal teszem félre a könyvem, és várom a kivégzést. Igazából már az is csoda, hogy eddig vártak. Már mindannyian kényelmes ruhákban vagyunk, készen arra, hogy nekiálljunk a vacsora készítésnek. Sue várni akart, hátha Rakan időben visszaér, és még mozizhat egy kicsit a favágó farkasomon, de lassan lecsúszik erről. Így jobb híján marad az én gyötrésem. Hagytak időt kényelmesen kicsomagolni a Rakannal közös szobánkban. Igen, közös. Nem akartam őt külön helyiségbe száműzni, főleg, mert onnan észrevétlenól kiosonhat. Lehet, hogy furcsa, de szeretném tudni, hogy éppen mikor veti be magát a vadállatokkal teli erdőbe. – Komolyan nem látod, hogy néz rád?

- Dehogynem látom – elgyötörten csukom le szemeimet, erőt gyűjtve ehhez a beszélgetéshez. – Pont ez a baj.

- Nem értelek Res. Egy végtelenül helyes és gondoskodó férfi halmoz el téged a szeretetével. Hol itt a probléma? – ők tényleg túl romantikusak ahhoz, hogy ezt megértsék. Sue sem lát túl azon, ami éppen most történik. De nekem muszáj a realitás talaján maradnom, és a jövővel is törődnöm.

- Az, hogy nem tudom, ez a férfi mikor hagyja el a világunkat – torkom összeszorul a gondolattól, hogy Rakan egyszer csak eltűnik az életemből. Pár hét alatt annyira a részévé vált, hogy már el sem tudom képzelni az üres lakást, és a napjaimat nélküle. Korábban semmihez és senkihez nem ragaszkodtam így, de ő… ő valahogy más. Azzal csak még több fájdalmat okoznék magamnak, ha ennél is közelebb engedném.

Sue és Mara elcsöndesedve húzódnak közelebb hozzám, egyszerre karolva át engem két oldalról. Barátokra sem igazán vágytam. Nem is voltam benne biztos, hogy lehetnek, ők mégis itt vannak nekem. Néha nem értékelem őket eléggé.

- Szerintem, ha megkérnéd, maradna – Mara csendesen billenti oldalra fejét.

- Így van – Sue helyeslően bólogat. – Ha arra kérnéd, maradna.

- De nem kérhetem erre – szomorkás mosollyal pillantok az ablak felé. – Ti is tudjátok, hogy ő nem illik a világunkba. A városban sosem lenne olyan boldog, mint a természetben – az a felszabadult öröm a tekintetében volt a bizonyíték rá, hogy igazam van.

Talán, ha ilyen helyen élnénk, el tudna rejtőzni egy ideig, de szinte biztos vagyok benne, hogy idővel az ösztönei legyűrnék. Ő félig mégiscsak egy vadállat. Egy vadállat, akinek szüksége van családra és falkára. Ezt itt nem kaphatja meg. Abból, amit eddig a fajáról mesélt, kikövetkeztettem, hogy ők nem magányos lények, és még csak nem is párban élnek. Szükségük van egy közösségre, amihez tartozhatnak. Ha arra kérem, hogy maradjon, elveszem tőle ezt. Ha én tartok vele, talán sosem látom újra azokat, akik fontosak számomra ebben a világban. A huszonkettes csapdája. Valakit mindenképpen el fogok veszíteni.

- Ettől még érezheted magad jól vele, amíg itt van.

- Sue!

- Most mi van? Én is kavartam már tengerésszel – vállat vonva pillant kettőnkre.

- Tudod, hogy én nem a kavarós fajta vagyok – sosem vonzott az ilyesmi. Az a néhány csók, amit életemben adtam és kaptam mind olyan személyhez kötődött, akivel el tudtam képzelni hosszabb kapcsolatot. Egészen addig, míg komolyabbra nem fordultak a dolgok. Már komolyan kezdtem arra gondolni, hogy bennem van a hiba, és képtelen vagyok ilyen érzésekre.

Aztán megjelent Rakan.

- Tudom, te reménytelenül hiszel az igaz szerelemben – sóhajtja szőke tincseit hátra seperve. – A b terv még mindig lehet az, hogy egy erdei faházban élitek le az életeteket könyvekkel és kandallótűzzel. Te kertészkedhetsz, Rakan pedig vadászhat, hogy legyen mit ennetek – vigyorogva túr bele hajamba, miközben feláll mellőlem.

- Szerintem erről szóljon az első regényed. Én tuti egy nap alatt befalnám – Mara hasonlóan széles mosollyal követi barátnőjét a konyhába, és én sem tudok ellenállni egy apró mosolynak. Abszurd. Tudják jól, hogy az az élet nem nekem való. A könyvek a kandalló és Rakan igen, de az erdei élet… nem hiszem, hogy képes lennék alkalmazkodni hozzá.

- Ha megírod, a szerzői jogok húsz százalékára igényt tartok, és elvárom, hogy nekem ajánld a könyvet – megyek bele a könnyed élcelődésbe, ami segít javítani a hangulatomon. Amíg a fecsegésükre figyelek, addig sem azon tépelődöm, hogy mit csinálhat most Rakan.

- Ha egy erdőben élsz, nincs szükséged pénzre – jegyzi meg vállat vonva, miközben előveszi a vacsora kellékeket. Mindannyiunk szerencséjére ők ügyesebbek a konyhában, mint én. Ha rajtam múlna csak mirelitet ennénk az elkövetkező öt napban.

Mielőtt válaszolhatnék, éles vonyítás szeli át a szürkületi erdőt. Mindhárman az erkélyajtó felé kapjuk a tekintetünket, de nem látunk semmit. Nincs más, csak a csontig hatoló, riasztó, de mégis annyira ismerős hang. Idegen, én mégis pontosan tudom, hogy kihez tartozik.

- Remélem semmi sem támadja meg Rakant – motyogja Mara, miközben a karját dörzsölgetve rázza meg magát.

- Szerintem ebben az erdőben ő a csúcsragadozó – nagyot nyelve kényszerítem magam, hogy elforduljak az erdőtől.

Vigyázz magadra Rakan.

oOoOo

- Szia – pillantok fel a belépő Rakanra, megpróbálva leplezni megkönnyebbülésemet. Sajnos a krumplipucolás, és kedvenc vers felismerős-folytatós játékunk nem kötötte eléggé a figyelmemet. – Merre jártál? – természetesen azonnal hozzám lép, zavarba ejtően közel állva meg mögöttem. Tudomást sem vesz a lányokról, sem arról, hogy miatta kicsit zsúfolttá vált a konyha. Azt hiszem a következő esti tanóránk a személyes tér fogalmáról fog szólni. Bármennyire is élvezem időnként a közelségét, most nem lenne túl kellemes, ha megremegne a kezem, és magamba állítanám a kést.

- Csak bejártam a környéket – úgy mozdul, hogy karunk összesimuljon a szűkös helyen. Nyelvemre harapva állok ellen a késztetésnek, hogy beleállítsam valamelyikünk kezébe a késemet. Miért vált ki mindig ennyire szélsőséges érzelmeket belőlem?

Életemben nem fókuszáltam még egy burgonyára, mint most. Nem jöhetsz zavarba Res. Mára már eleget pironkodtál, nem vagy te szégyenlős kislány.

- Te ugattál az előbb? – legalább a hangom egészen nyugodt. A semminél több, büszke vagyok magamra. Ahogy a csinos hasábokra is, amikre a krumplit szeleteltem. Talán egy szakácskarriert is elindíthatok, ha megpróbálok minden erőmmel nem Rakanra koncentrálni.

- Ugattam? Mi vagyok én, kutya? – nem, egy kutyát könnyebb lenne idomítani. Plusz egy kutyának többször engedném, hogy megnyalja az arcom, mert ellenállhatatlanul aranyosak. Mindenesetre mosolya ad egy kis elégtételt. Végre én is tudom kicsit piszkálni, nem csak ő képes bosszantani engem. – Inkább vonyítottam – számomra nem sok különbség van, de ha ő mondja, elhiszem.

Vállat vonva menekülök kicsit távolabb tőle, remekül eljátszva, hogy valamit nagyon szeretnék a hőtűből. Vihetnék magammal mondjuk egy kis sajtot. Azt mindenhez fel lehet használni.

- Ha te mondod – mormogom egészen belehajolva a hűtőbe. Így legalább nem láthatja ahogyan lehunyom szemeimet egy pillanatnyi erőgyűjtésre. – Remélem nem egy-két farkaspajtást hívtál ide – az hiányozna csak, hogy a faházat ellepjék a farkasok. Még ha nem is akarnának megenni minket, a jelenlétük is elég lenne a rettegéshez. Mármint gyönyörűek, ezt elismerem, de túl sok és túl éles fogaik vannak ahhoz, hogy kényelmes legyen a közvetlen közelükben.

- Nem hívtam, csak meggyőződtem róla, hogy vannak-e a környéken.

- És? – kérdem becsukva a hűtőt. Felé fordulva látom, hogy már kényelembe helyezte magát a pultnak támaszkodva. Talán be kéne fognunk egy két munkafeladatra, mielőtt elkezdene unatkozni.

- Kábé tíz kilométeren belül semmi – hála istennek.

- Ez megnyugtató – mormogom, miközben előhalászom a szemetest. Legalább abban igazam volt, hogy Rakan a legfélelmetesebb ragadozó ebben az erdőben. Bár… egy medve talán le tudná nyomni őt? Remélem nem. Vagy inkább csak remélem, hogy itt nem élnek medvék.

- Szia Rakan! Jót csavarogtál odakint? – Sue vágódik be közénk, mint egy szőke tornádó. Mosolya, és Rakanra vetett rajongó pillantása megint összerántja a gyomromat. Nem szeretem amikor így néz rá. Tudom, hogy semmi esélye Rakannál, hiszen még azt sem nagyon engedi, hogy megérintse, de akkor sem tetszik. Az a tudat sem teszi könnyebbé, hogy Sue mindenkire így néz. – Biztos jól esik egy kicsit kiszakadni a város zajából.

- Igen. Jó itt lenni – próbálom elrejteni apró mosolyomat. Kezdem elfogadni, hogy Rakan boldogsága minden pókot megér, amit ki kellett űznöm a szobánkból.

- Bár egy kicsit hiányoltunk. Nem vágott fát senki a kandallóba, pedig olyan hangulatos lett volna estére begyújtani – ez most komoly? Hiába küldök felé egy gyilkos pillantást, teljesen hidegen hagyja.

- Sue, elég – mormogom feszülten, hátha erre reagál, de még csak rám sem pillant. Ha nem függeszti fel a nyálcsorgatást, esküszöm, hogy berakom Rakant a kocsiba, és itt hagyjuk őket. – Rakan, levennéd a farkad a pultról, kérlek? – odébb is seperhetném, de nem merek hozzáérni. Nem attól félek, hogy hogyan reagálna, hanem attól, hogy az én testem mivel válaszolna a bensőséges érintésre. A fülei az egy dolog, de a farka… az túl sok.

Szerencsére nem próbál bosszantani, hanem hozzá nem illő engedelmességgel teljesíti a kérésemet. Ha nekem megártott a friss hegyi levegő, akkor nála pont az ellenkezőt okozta. Végre kezelhetővé vált.

- Pedig tényleg hangulatos lett volna – halk sóhajjal adja fel a próbálkozást, és folytatja a főzést, amit néhány perce félbeszakított egy telefonhívás miatt.

Rakan kelletlenül veszi tudomásul, hogy nincs itt többé hely a számára. Ezt a konyhát csak három emberre méretezték. Három normális alkatú emberre. Nem három könyvmolyra, és egy szexis, kigyúrt vérfarkasra.

- Megcsinálhatom – olyan lelkes farokcsóválással pillant ránk, hogy majdnem elgyengülök, de most Sue az, aki erős helyettem. Vagy nem erős, csak már nem fűződik érdeke a dologhoz.

- Á, hagyd csak, sötétben semmi értelme. A világért sem akarnám, hogy megvágd magad – vagyis inkább csak nem akar lemaradni a műsorról. Elfojtok egy néma horkantást.

- Nem jelent gondot a sötét – nem hiszem el, hogy Rakan tényleg nem veszi észre, mire megy ki a játék. Sokat kell még tanulnia az emberekről, ha boldogulni akar közöttünk.

- Hagyjuk a favágást, inkább menjünk enni – néma sóhajjal pillantok távozó párosukra, majd Marára, végül a vacsorára, ami jóindulattal is csak háromnegyed részt van kész.

Hosszú lesz ez az öt nap.

oOoOo

Nem hiszem el, hogy igent mondtam erre. Az egész a lányok hibája. Nem kellett volna bátorítaniuk erre. Óvatosan pillantok fel a mellettem sétáló Rakanra, aki belefeledkezett az éjszakai erdőbe. Neki talán ez maga a paradicsom, de nekem csak egy gyönyörű, de riasztó hely, amiből annyit láthatok csupán, amennyit a Hold sápadt fénye enged. Általában nem félek az éjszakai sétáktól, de azokat egy kivilágított, biztonságos parkban szoktam tenni, nem egy furcsa zajokkal teli vaksötét erdőben. Az vitathatatlan, hogy békés és sajátos a hangulata, de könnyebb lenne élvezni, ha nem aggódnék azon folyton, hogy felbukok valamiben, vagy a nyakamba veti magát egy puma.

Az egyetlen biztos pont ebben a kaotikus éjszakában, az Rakan. Tudom, hogy ő nem hagyná, hogy bármi bántódásom essen. Szívem szerint már régen visszafordultam volna, de a kedvéért kitartok. Fogaimat összeszorítva állok ellen a vacogásnak, és próbálok a közelben huhogó baglyok túlvilági hangjára koncentrálni. Azt hiszem már jobban értem azokat a verseket, ahol a költő az éjszakákat írja le. Ez tényleg egy másik világ. Az, amit én ismerek már nyugovóra tért, átadva helyét egy ismeretlen, idegen valóságnak. Rakan valóságának. Vajon a saját világában inkább éjszaka aktív, mint nálunk a farkasok? Megkérdezhetném, de nincs szívem romba dönteni a nyugodt csendet. Sosem leszek képes olyan társsá válni, amilyet ő elképzelt és megérdemel. Sosem leszek képes igazán osztozni a természet iránti megszállottságán. Csak ehhez hasonló sétákat tudok adni neki.

- Rakan – suttogom halkan, véget vetve szürke gondolataim áramlásának. Nem akarom ezekkel tönkre tenni az amúgy viszonylag kellemes sétát. – Kezdek nagyon fázni, forduljunk vissza – felkaromat dörzsölve állok meg, először rá, majd a sötétbe vesző ösvényre pillantva, amerről jöttünk. Hivatalosan is teljesen átfagytam. Talán a gondolataim is ettől lettek ennyire jegesek.

- Bocsáss meg, figyelmetlen voltam – mire feleszmélek, már körém tekeri méretes pulcsiját. A puha, meleg szövetből áradó tömény Rakan illat egy pillanatra megszédít. Mintha betakartam volna magam egy nagy adag friss avarral. Ellenkeznem kéne, nehogy ő fázzon meg, de képtelen vagyok. Sajnálom, önző dolog, de annyira jól esik, hogy ezt tette. Túl feltűnő lenne megtartanom ezt a pulcsit? – Ezen az ormon túl már nem messze van a faház – szerencsére neki nem szúrt szemet, hogy mennyire hálás vagyok, és mennyire jól esik a figyelmessége. Követem tekintetét egy meredek, magasba nyúló sziklafalig. Talán hegyi kecskének látszom? Ezen nem fogunk tudni feljutni. – De az ösvény messze kikerüli – akkor visszafordulunk, kár ezen ennyit gondolkodni. Már éppen közölném döntésem, mikor látom megcsillanni tekintetében a szórakozott jókedvet. Tudom mire gondol. Látom az arcán, és rohadtul nem tetszik.

- Azt már nem – karjaimat felemelve hátrálok egy lépést szavaim közben. Nem fogunk éjszakai hegymászásba kezdeni. Tudom, hogy magamtól nem jutok fel, azt pedig nem fogom engedni, hogy ő cipeljen. Önbecsülés is létezik a világon. – Elég a klisékből, nem fogsz a karodban átvinni különböző akadályokon!

- Nem is rossz ötlet – mosolyától bukfencezik egyet a gyomrom. Biztos, hogy nem.

Hátat fordítva indulok vissza a sötét ösvényen. Próbálok olyan határozott és gyors lenni, amit még kockáztatni merek a nyaktörés rémének fényében.

- Menjünk arra, amerről jöttünk, nem is fázom annyira – mormogom, de már túl későn.

A pillanat tört része alatt történik az egész. Hiába ellenkezem, hiába kapálózom és kiabálok, semmi sem használ. Karja bilincsként szorul körém, és már csak érzem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Ezt nevezi ő mókának?! Rémülten kapaszkodom belé, és már eszem ágában sincs ellökni magamtól. Ő az egyetlen, ami közém, és a több méter mélyen elterülő talaj közé áll. Esküszöm, hogy megölöm. Egy tompa konyhakéssel fogom levágni a farkát, amiért ilyen nagyszerű ötletei vannak.

- Ugye nem is volt olyan r...

- Úristen, le ne ejts! – a szavába vágva, kétségbeesetten kapaszkodom belé. Nagyon remélem, hogy nem most derül ki, nem elég erős hozzá, hogy fél kézzel cipeljen engem. Talán nem ez a megfelelő idő arra, hogy kifejtsem mennyire rohadtul irtózom a magas helyektől.

- Jó-jó, mindjárt fent vagyunk – hevesen dübörgő szívemtől alig hallom Rakan szavait. Az egyetlen, amit kristály tisztán érzékelek, az a mélység, ami felett éppen lógok. Nem szabad arra gondolnom, hogy csak fél kézzel kapaszkodik a sziklafalba. Nem szabad.

Inkább szorosan lehunyom szemeimet, és addig nem is vagyok hajlandó kinyitni, míg meg nem érzem lában alatt a szilárd talajt. Remegő sóhajjal lépek egy lépést távolabb tőle, mielőtt kedve támadna megismételni ezt a mókás utat. Rossz ötlet volt, mert azonnal fájdalom hasít belém a ponton, ahol karjai tartottak. Olyan erővel szorított, hogy nem csodálkoznék, ha belilulna. Remélem legalább egy kis bűntudatot kelt majd benne.

- Ó, a hasam – mormogom elgyötörten, bár inkább ez, mint a mélybe zuhanás.

- Bocsáss meg. Nem vagyok hozzászokva, hogy valakit szállítsak.

- Ne is nagyon szokj hozzá – fájdalmas nyögéssel emelem rá tekintetem, de a tekintetében ragyogó bűnbánat elveszi a kedvem a további panaszkodástól és lecseszésről. Utálom, hogy ennyire szánnivalóan aranyos, és simán meg tud vele venni.

Néma sóhajjal és fájdalmas fintorral egyenesedek ki, óvatosan lépve a csábító szirt pereméhez. Gyengéden megérintem Rakan karját is, hogy tudja, nincs harag. Legalábbis nem akkora, amivel ne tudnék megbirkózni. Nagyot nyelve pillantok le a mélybe, de gyorsan el is kapom róla a tekintetem, mielőtt leszédülnék. Előre tekintve azonban nem rossz a kilátás.

A Hold fénye akadálytalanul ragyogja be a fák tetejét, kísérteties tengert varázsolva a lábunk alatt, ami a szél érintésére hullámzik. Így már nem is félelmetes annyira. Sokkal gyönyörűbb, mint vártam. Tekintetem az égre siklik, de csalódnom kell. A telihold túl erős, és a fénye túlragyog szinte minden csillagot. Pedig reméltem, hogy láthatom az eget. Olyannak, amilyennek talán Rakan is látja a sajátját a világukban.

Hallom hangját mögöttem, de szavait nem igazán értem. Egyáltalán nem figyelek rá. Minden érzékemet lekötni az elém táruló végtelennek tűnő világ.

- A teliholdtól ma se igazán látni a csillagokat – osztom meg vele csalódott észrevételemet. A telihold említése azonban rögtön eszembe juttat egy fontos kérdést. – Ugye nem vadulsz meg ilyenkor, vagy ilyesmi? – felsandítok rá, mikor mellém ér. A tekintete ragyogva veri vissza az éjszaka fényeit. Félelmetesen gyönyörű.

- Miért vadulnék meg? – értetlenül néz le rám, fülei zavartan fordulnak felém. Tehát a vérfarkasos történetek ezen része kamu. Egyáltalán nem lep meg.

- Nem érdekes – vonom meg vállamat, majd magamat átölelve fordulok vissza a gyönyörű táj felé.

Vajon innen a napfelkeltét is látni, vagy teljesen más irányban vagyunk? Szívesen megnézném, ahogyan az első sugarak előbukkannak, és beszínezik a fák csúcsait. Lehet valamelyik reggel majd kiosonok megnézni.

Legszívesebben még maradnék, már nem vonz annyira a faház biztonsága, de a hideg kezd egészen csontig hatolni. A lábujjaimat például már egyáltalán nem érzem. Egy erősebb, jeges széllökés bekúszik Rakan pulcsija alá, heves remegésre késztetve elkényelmesedett városi tagjaimat.

- Menjünk vissza, mielőtt megfagysz – szorosan mögém áll, de nem tudom eldönteni, hogy tényleg a hideg miatt aggódik, vagy csak közel akar lenni hozzám? A karom alá furakodó ujjai alapján a második. De most nem lököm el, inkább kiélvezem a belőle áradó otthonos meleget.

- Maradhatunk még egy kicsit – eddig csak miatta akartam kint lenni, de most már magam miatt is. Nem mondom, hogy kiköltöznék ide a városból, de azt az időt, amit itt töltünk, akár élvezhetem is. Nem minden nap látok majd holdfényben úszó erdőt. Halvány mosollyal hálálom meg beleegyezését.

- Akkor gyere, hagy melegítselek fel – nem hagy időt ellenkezni, csak húz magával, mintha valami rongybaba lennék. Számára valószínűleg az is vagyok. Néhány rövid pislantás, és már csak azt veszem észre, hogy a földön ülök. Vagyis nem teljesen azon. Az éjszakában lehűlt szikla jeges érintése elmarad, helyette valami végtelenül furcsa, idegen, puha dolgot érzek magam alatt. Van egy halvány tippem, hogy mi lehet, de nem merek lepillantani, hogy megbizonyosodjak róla.

- Ez meg mi?! – kérdem aggodalmasan, szinte felugorva, ahogy a szőrös, puha farok megmozdul alattam. Ez egy rettenetesen bizarr érzés. Megborzongva hunyom le szemeimet, mielőtt sikítófrászban törnék ki. Nyugalom, ez is csak Rakanhoz tartozik.

- Gondoltam jobb, mint a hideg kövön ülni – ebben van valami. Egy pillanatra elgyengülök az óvó gondoskodásától. Mindig ezt csinálja. Képtelen vagyok haragudni azért, mert ennyire szorosan ölel, mert közben végtelenül aranyos, és… és talán kicsit romantikus. Klisés, de romantikus.

Zavartan nyelek egy hatalmasat, ahogyan szinte beborít a testével. Eddig nem tűnt ennyire nagynak a méretkülönbségünk, de most képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy mennyivel más alkat, mint én. Az hűvös szél, most még jobban csípi felforrósodott arcomat, hiába próbál tőle óvni Rakan. Az az igazság, hogy hátamnak simuló mellkasa és nyugodt szuszogása a fülem mellett jelenleg csak ront a helyzeten.

- Nem fáj? – tudom, hogy mennyire érzékeny része ez a testének. Suenak még azt sem engedte meg, hogy hozzáérjen, engem meg rögtön ráültet. A farkára. Jaj istenem.

Elfojtok egy kétségbeesett nyögést, és inkább ismét lehunyom a szemeimet. Miért kell ilyesminek egyáltalán az eszembe jutnia?

- Nem vagy olyan nehéz – érzem hangjában a mosolyát, és érzem azt is, hogy nem a kedvemért hazudik. Tényleg meg sem kottyan neki.

Mélyeket lélegezve próbálok ellazulni, és engedni, hogy olyan közel húzzon magához, amennyire csak a jó ízlés határai engedik. Eltart egy ideig, de képes vagyok legyűrni a késztetést, hogy ellökjem magamtól, és próbálom egyszerűen élvezni a meleget, ami a testéből árad. Legalább negyedóra kell, de a végül a szemeimet is ki tudom nyitni, hogy ismét gyönyörködhessek a látványban, amiért maradtunk. Most már a tücsköket is hallom, nem csak a kétségbeesett szívverésemet.

- Nem fázol? – vonakodva töröm meg a csendet, ami nem csak körülölel, de lassan a gondolataim felett is átveszi az uralmat. Nem hittem volna, hogy egy éjszakai erdő ennyire ki tud kapcsolni. Egyetlen gondolatfoszlány azonban szüntelenül kavarog bennem. Elmélyítve kétségeim, és tompa fájdalmamat.

- Szerintem nincs hideg – újabb fájdalmasan lüktető, éles vágás a boldogságra kiéhezett lelkemen. Maráéknak igaza van. Reménytelenül hinni akarok a romantikus szerelemben. De Rakannal csak fájdalmat okoznánk egymásnak. Főleg én neki. – Mi a baj? – mintha csak megérezné néma örlődésem. Ő mindig mindent megérez.

- Te egy ilyen helyhez tartozol Rakan, de én nem – sokkal nehezebb kimondanom ezeket a szavakat, mint elsőre gondoltam. Eleinte el akartam küldeni magamtól, féltem a változásoktól, amiket az életembe hoz, de most már… most már leginkább attól félek, hogy kilép az életemből. Pedig a józan eszem tudja, hogy így lenne helyes. – Kegyetlenek az isteneid, hogy egy ilyen párt szántak neked – elszomorodva figyelem az ezüstre festett fenyőtengert. Rakan világát, aminek én sosem tudok majd a részévé válni.

- Istenek? A szellemek csak segítettek rád találnom, nem ők választottak ki egymásnak minket. Ez már azelőtt a mi döntésünk volt, hogy megszülettünk volna – halványan feldereng egy beszélgetésfoszlány az elmúlt heteinkből. Akkor mindent megtettem, hogy kizárjam, amit a párjáról mondd nekem, de most, hogy újra hallom, már emlékszem. Az ő hite szerint mi már találkoztunk korábban. Nem igazán tudom, hogy egy másik életben, vagy egy másik világban, de ismertük egymást. Talán szerettük is, de ez közel sem biztos, a részletek egészen elhalványultak már. Mindegy. A lényegen nem változtat.

- Elég beteg buli lehetett, ahol erre a konszenzusra jutottunk – nem tudom, hogy egy újabb jeges fuvallat, vagy a nevetése borzongat-e meg.

- Mondanám, hogy mindennek oka van, de lehet, hogy tényleg csak ennyi van a háttérben – átkozom azt az ősöm, énem, vagy bármim, ami meghozta ezt a döntést. Fogalma sincs milyen nehéz helyzetbe hozott. – Számít egyáltalán?

- Csak elég kilátástalan, hogy bármelyikünk képes lenne a másik életét élni – egyre jobban belesüppedek abba a keserű, fájdalmas örvénybe, ami az elmémben kavarog. Ő azonban nem engedi. Pont akkor ránt vissza, mikor túl messzire sodródnék tőle.

Ujjai szinte égetik lehűlt arcbőrömet. Vonakodva ugyan, de engedem, hogy magára fordítsa tekintetemet. A borostyán szempár ragyogó élettel telve pillant le rám. Szívszorítóan idegen, mégis mintha mindig erre vártam volna. Az érzésekre, amik ott kavarognak benne.

- Ezért félsz engem elfogadni? – hangja beleolvad a szél mozgatta lombok susogásába. – Mert nem látsz számunkra közös jövőt? – túl sok. Túl nehéz. Nem bírom elviselni a pillantásának súlyát. Muszáj eltépnem tőle tekintetemet, hogy levegőhöz jutva meneküljek a lombtenger látványába.

Így kimondva még fájdalmasabb. Eddig nem is vettem észre, hogy ennyire vágyom valaki szeretetére. Mindig azt hittem, hogy jól elvagyok egyedül, most mégis éhezem a gondoskodásra és kedvességre, amivel Rakan szerelme kecsegtet.

De nem lehetek önző.

- Csak rossz lenne mindkettőnknek, ha valami olyasmi alakulna ki közöttünk, ami halálra van ítélve – nem akarom bántani őt. Ha eljön az ideje, haza kell mennie, mert ha itt marad, csak szenvedés vár rá. Nem leszek képes örökké elrejteni őt a világ elől. Kivéve, ha én adom fel önmagamat. Ha kiköltöznék a vadonba, hogy ő boldog lehessen. Itt talán nem akadnának rá.

- Úgy gondolod, hogy akkor már nem is érdemes megpróbálni? – legszívesebben azonnal rávágnám, hogy igen, de a torkomon akadnak a szavak.

- Nem tudom – választom inkább az igazságot. Egy részem meg akarja próbálni. Önző módon ki akarja élvezni a gondoskodó odafigyelést, amit egy különleges vérfarkastól kapna. Egy férfitól, aki világokat szelt át a szerelemért. Egy másik részem azonban retteg. – Szeretem, ha mellettem vagy, de nem tudom semmibe venni, hogy két külön világ vagyunk – ujjaim kétségbeesetten szorulnak meg karján. Nem tudom ellökni magamtól, ezért közelebb húzom. Nem tudom hogyan kéne döntenem. Mintha minden választás fájdalmas gyötrődés ígéretét hordozná magában.

- Akkor majd a világod része leszek – fanyag mosollyal simítok végig kézfején. Olyan könnyen beszél. Nincs tisztában mi mindennel járna ez a döntés. Ő sosem tud majd beilleszkedni közénk.

- Ha lenne is rá megoldás, nem kérhetném, hogy áldozzon fel magából valaki egy darabot, akit sze... akit kedvelek – rémülten próbálom befejezni a félresiklott mondatot. Túlságosan elmerültem a gondolataimban, és válogatás nélkül akartam megosztani őket vele. Pedig nem lenne szabad.

Még nem is állok rá készen, hogy kimondjam. Nincs is mit kimondani. Nem szerethetem őt, hiszen alig ismerem. Kedvelem. Élvezem a vele töltött időt, az érintéseit és a figyelmét, de nem lehet ennél több. Azzal mindkettőnknek túl nehézzé tenném.

Ő azonban nem hagyja ennyiben.

Gyengén fordít oldalra ölében, hogy többé ne tudjak elmenekülni a pillantása elől. Sem a tömény, fojtogató érzelmek elől, amik ott kavarognak benne. A vonásai árnyékokba vesznek, de szemei szebben ragyognak, mint egy ékkő. Szívem fájdalmas ütemet diktál, a levegő forróvá és fullasztóvá válik körülöttünk. Lassan elcsendesedik az erdő, és már nincs más, csak Rakan. Az óvatos, ismerkedő érintés, ami az arcomra simul. Az ajkaimra rebbenő szerelmes pillantás. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak karjába, de még mindig képtelen vagyok ellökni őt. Pedig most kéne megtennem.

Ha nem teszem, azt hiszem örökre elveszek.

- Megengeded, hogy megcsókoljalak? – az izgalom, aggodalom és rémület felkavaró elegye árad szét bennem. Képtelen vagyok elfordítani tekintetem kérlelő pillantásától. Boldoggá akarom tenni őt. Szeretem, amikor boldog. Ha az agyarai kivillannak nevetés közben, ha a fülei izgatottan megrezzennek, ha a farka heves csóválásba kezd.

Talán már elkéstem. Már nem tudom ellökni őt.

- Képes leszel elengedni utána? – magam sem tudom, hogy erre a pillanatra értem, vagy mindarra, ami közöttünk alakul. Ha lehetősége nyílik rá, vissza kell térnie a világába, nem törődve velem. Hátra kell hagynia, hogy esélye legyen egy olyan életre, amit megérdemel. Boldogságban. Biztonságban. Az övéi között.

Féltem őt a világomtól.

- Nem látom a jövőt – fanyar szomorkás mosollyal merülök bele a ragyogó borostyán szempárba. Ez nem volt válasz. El kéne utasítanom őt, hogy megvédhessem. Ha azt hiszi, hogy sosem tud átjutni a falaimon, önként távozik. De ha engedek, akkor mindenáron maradni akar majd.

Szörnyű ember vagyok.

Szörnyű ember vagyok, mégis lassan bólintok, megadva az engedélyt, amire várt. Az utolsó, amit látok mielőtt lehunynám szemeim, az a szívszorítóan őszinte szeretet fénye. Ajkai puhán simulnak az enyémekre, apró lángokat gyújtva bőröm alatt. Szívem heves dobbanásai minden más hangot elnyomnak. A világ leszűkül a tincseim közé bújó ujjakra, a simogató ajkakra és a tömény, tökéletes ízre, ami egyszerre vad, mégis szelíd türelemmel csábít magához. Olyan boldogság ígéretével kecsegtet, ami eddig elérhetetlennek tűnt. Amilyenre mindig vágytam, de most rettegek megérinteni. Félek, hogy szertefoszlana, vagy soha nem szűnő fájdalmat okozna.

Minden benne van ebben a csókban, amit a tekintete szokott rejteni. Gondoskodás, rajongás, riasztóan mély szerelem. Nem tudom mihez kezdjek mindezzel. Úgy érzem összenyom a rengeteg érzelem, mégis körbe akarom magam tekerni vele. Fejemet hátra döntve engedem, hogy elmélyítse a csókot. Hogy elmesélhessen mindent, amit akar. Hogy megmutathassa mindazt, amit nem engedek kimondani neki.  

Megreszketek a karjaiban. Mintha ez lenne a tökéletes valóság. A hely, ahová mindig tartoztam. A személy, akivel mindig lennem kellett volna. Mégis megfutamodok, mikor nyelve óvatos érintéssel kér bebocsájtást ajkaim közé.

Elrántom tőle fejemet, tompa zihálással menekítve arcomat mellkasába. Néhány kiszökött könnycsepp szomorú véget ér pólójának anyagában. Nem vagyok sírós fajta, de nem bírtam az érzelmek súlyát. Összeroppant a felelősség, amit a szerelme ró rám. El kellett volna löknöm őt, mégsem voltam rá képes. Ezzel talán örökre elvettem tőle egy normális, boldog élet lehetőségét.

Ujjai gyengéd gondoskodással köröznek tincseim között. Az otthon biztonságát hordozza magában ez az érintés. Mintha egy tökéletesen megírt vers sorai szerint történne mindent. Olyan sorok szerint, amiket nem akartam tovább olvasni, mégis tudom, hogy meg fogom tenni. Képtelen leszek elég erős maradni a közelében. Mégis ki kell tartanom, amíg csak tudok.

- Ezt nem mondhatod el a lányoknak – hangom megremeg, zihálásom lassan teljesen elcsillapodik. Nehéz beszélni. Nehéz, mert romba dönti a békét, ami körülölel minket.

- Szégyelled? – hangjában aggodalom csendül, amitől bűntudat tép mellkasomba. Erőt veszek magamon, hogy újra felpillantsak arcába. Azt akarom, hogy lássa. Hogy tudja nem bántam meg. Nem úgy, ahogyan ő hiszi. Életem legtökéletesebb csókja volt.

- Nem – fejemet rázva forrasztom össze tekintetünket. Mégis az igazságot képtelen vagyok kimondani. – Csak nem akarom a fejhangú visításukat hallani – zavartan sütöm le ismét tekintetem. Bár légzésem már helyreállt, az arcomat emésztő forróság talán már sosem fog. Tényleg eljött az ideje, hogy sminkelési tanácsokat kérjek Maráéktól.

Ismét csend borul ránk, de most nem érzem feszültnek és vészterhesnek. Azt hiszem megértette, amit nem voltam képes kimondani. El sem hiszem, hogy le tudott állni a kedvemért. Tudom, hogy neki sem volt könnyű. Érzem heves szívverését, ami még mindig nem akar csitulni. Ha rajta múlna, már a hűvös sziklán feküdnék, feltűrt pólóval vacogva az éjszakában. Vagy a karjaiban cipelne el a faházig, hogy…

Miért gondolok mindig ilyenekre?

Ajkaimba harapva, némán sóhajtva játszadozom fedetlen alkarján. Bőre most fakóbbnak tűnik a Hold fényében, mint amilyen valójában. De még így is riasztóan tökéletes. Ha a fajtájában minden férfi így néz ki, akkor megértem miért őket választották a romantikus vérfarkas történetek alapjaként. Ki hitte volna, hogy egyszer nyakig benne leszek egy ilyen történetben. De abban már közel sem vagyok biztos, hogy ránk is happy end vár.

- Rakan… - megint én vagyok, aki megtöri a békét, de úgy érzem muszáj mondanom magam. Nem akarom ámítani őt. Őszinte akarok lenni vele. – Ez még nem jelenti, hogy mi… - egy pár vagyunk. Nem jelenti, hogy innentől bármikor megcsókolhat. Nem jelenti, hogy készen állok azokra az érzelmekre, amiket ma megmutatott nekem.

- Meddig küzdesz még ellene? – ujjaim megtorpannak komoly hangjától. Nagyot nyelve próbálom legyűrni zavaromat.

- Nem küzdök, csak próbálom védeni magunkat – szomorkás mosollyal döntöm fejemet mellkasának. Keze mintha hozzám tapadt volna. Ujjai képtelenek elszakadni tincseim közül, de nem bánom. Minden óvó simítás egy újabb darabot hasít ki a falból, amit magunk közé próbálok húzni, de ostoba módon nem foglalkozom vele. Majd akkor próbálom újjá építeni, ha nincs mellettem. – Próbálok helyesen dönteni.

- Ugye tudod, mennyit jelentesz számomra? – mosolyom elmélyül, de ugyanúgy mély szomorúság itatja át. Ez után a csók után semmi kétségem nem maradt. Rakan az, aki világokat kutatott át értem. Rakan az, aki feladott mindent, hogy rám találjon. Rakan az, aki teltételek nélkül szeret, pedig szinte semmit sem tud rólam.

Túlságosan sokat jelentek neki.

- Tudom – bárcsak változtathatnék ezen. Ki akarom magam törölni az emlékezetéből. – Ezért olyan nehéz. Bármelyik utat választom, te leszel az, aki igazán sérül – torkom összeszorul már csupán a puszta gondolattól. Zavartan figyelem, ahogy lassan, óvatosan összefűzi ujjainkat. Kezem olyan apró az övéhez képest, mintha egy gyereké lenne. Mellette talán az is vagyok.

- Ha melletted vagyok, minden fájdalom elenyészővé válik – rekedtes nevetés szakad föl mellkasomból a lehetetlenül giccses sablon szöveg hallatán. Reménytelenül ostoba klisé, mégis megdobban tőle a szívem. Azt hiszem értem miért működnek ezek a könyvekben.

- Néha tényleg úgy beszélsz, mint egy béna regény szereplője – lehet túl sok szappanoperát nézettem vele, amíg bezárva tartottam a lakásban. Nem tett jót neki, hogy a mexikói filmipar remekműveiből tanulta el a nyelvünket.

- A történetek sokszor hamisak, az érzelmeim nem – ha nem lenne ennyire abszurd az egész helyzet, most biztos csak faképnél hagynám egy fájdalmas nevetéssel. Az a baj, hogy az ő szájából még ezek a lehetetlenül béna mondatok is teljesen komolynak hatnak. Mert komolyan is gondolja őket.

-Honnan tudod? – kérdem óvatosan, keresve a megfelelő szavakat. Nem értem ennek az egésznek a pontos működését, ezért lehet, hogy elsiklottam valami felett, amit ő észrevett. – Mármint azelőtt belém szerettél, hogy egyáltalán megismertél volna – gyakorlatilag az első pillanattól kezdve azt állítja, hogy én vagyok a párja. A világa központja. A lény, akiért megéri életben maradnia, és akivel falkát alakíthat. De honnan veszi mindezt? Tudja? Érzi? Emlékezik? Homályos az egész. – Talán egyikünk sem ugyanaz, mint aki egy másik életben elhatározta, hogy együtt marad a szerelmével – remélem nem mondok teljesen nagy ostobaságot. De talán így is érti, hogy mire akarok kilyukadni. Mi a biztosíték arra, hogy helyes döntést hoztunk? Hogy tényleg egymás mellett lehetünk csak igazán boldogok? Őt tényleg nem zavarja, hogy nem irányíthatja az életét? Vagy legalábbis ezt a részét. – Nem kizárt, hogy idővel rájössz mennyire unalmas és jelentéktelen vagyok. Akkor majd megbánod, hogy maradtál – a szavak keserűsége émelyítően terjed szét számban. A fejemben könnyebben el tudtam fogadni ezt a gondolatmenetet. Észszerűnek és elfogadhatónak tűnt. Most viszont legszívesebben könyörögnék Rakannak, hogy felejtse el, amit mondtam.

Mert nem akarom, hogy elmenjen.

Megszédülök a felismeréstől. Mellkasom összeszorul, ujjaim megszorulnak az övéi között. A bőre most is meleg és élettel teli. A biztos pont a feje tetejére álló világomban. Bárcsak én magam is el tudnám dönteni, hogy mit akarok tenni. Ez a küzdelem a szeretet utáni vágyódás és a józan ész között teljesen felőröl. Nem tudom meddig bírom még.

- Minél több időt töltünk együtt, annál biztosabb vagyok benne, hogy jól döntöttünk – horkantva nevetek fel, feladva a komoly beszélgetés reményét. Úgy tűnik Rakan most túl szerelmes, és csak közhelyeket tud puffogtatni. Bárcsak én is úgy tudnék hinni a szavaiban, mint ő.

- Minden farkasember ennyire nyálas? – ha igen, nem biztos, hogy meg akarom ismerni a fajtársait. Nem bírnék elviselni ennyi béna szöveget. Még ha valahol mélyen jól is esnek a szavai. Hogy érezhetem magam különlegesnek valamitől, amit minden tiniregényben elsütnek? Érthetetlen.

-Csak a legjobbak – hallom mosolyát, ami hosszú idő óta egy egészen őszinte mosolyt és kuncogást csalogat elő belőlem. Öntelt tökfej. Ha lenne Instagramja, biztos, hogy olyan képekkel lenne tele, ahol a kocka hasát villogtatja.

Sosem lehet instája.

Lassan elcsendesülő gondolatokkal figyelem összefűzött ujjainkat. Hosszú percekig csak egy izgatott bagoly huhogása töri meg az éjszaka békéjét. Talán lassan vissza kéne mennünk, mielőtt a lányok aggódni kezdenek. Már megtippelni sem tudom, mióta vagyunk itt.

- Mindenáron el akarsz rettenteni? – töri meg váratlanul a csendet. Szabad kezének ujjai azóta sem szabadultak tincseim közül.

- Próbálkozom, de nem teszed könnyűvé – elégedett szusszanásától csak kiszélesedik mosolyom. Talán nem is akarom, hogy könnyűvé tegye. Nem akarom, hogy egyszerűen lemondjon rólam. Azt akarom, hogy küzdjön értem. Hogy várjon és tegyen meg mindent a falaim ledöntéséért. De nem kérhetem ezt tőle.

Hangosan nem.

Zavartan fészkelődök kicsit ölében, míg vissza nem jutok a kiindulóhelyzetünkbe. Hátam a mellkasának döntve fürkészem újra az erdőt. Ha már a hidegben üldögélünk, akkor hagy élvezzem a kilátást. Elégedett sóhajjal, kissé feszengve ugyan, de próbálom kényelembe helyezni magam karjai között.

Ajkaimba harapva gyűjtöm össze minden bátorságomat a következő kéréshez, ami talán mindent el fog dönteni.

- Mesélnél még erről a pár dologról? – meg akarom érteni őt.

Hogy el tudjam fogadni.

Hogy félelem nélkül tudjam szeretni.

oOoOo

Éberen figyelem a holdfény festette árnyak táncát a falakon. A közös szobánk egyszerű, de egészen otthonos. Egy széles francia ágy mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrénnyel, egy vaskos ruhásszekrény, és néhány festmény a falakon. Reméltem, hogy találunk valahol egy szőnyeget Rakannak, de egyik sem volt mozdítható, így csak egy vékony takarót tudtam neki adni azon kívül, amit magára teríthet. Felajánlottam neki, hogy lemegyek a kanapéra, de hallani sem akart róla. El sem tudom képzelni, hogy lehet neki kényelmes a földön. Én képtelen lennék olyan kemény helyen elaludni.

Mara és Sue már erősen aggódott, mire visszaértünk a faházba, de a fejmosás mellé azért kaptunk egy-két félreérhető megjegyzést is. Legalább Rakan tartotta a szavát, és nem beszélt a csókunkról. Bár sokkal nehezebben tudtam távol tartani magamtól, mint másik. Olyanná vált, mint egy kutya, aki mindig próbál érintést lopni. Bárhogy mozdult, bárhogy helyezkedett, mindig sikerült véletlenül hozzám érnie. A baj az, hogy egyre kevésbé tudok haragudni rá ezért.

- Miért nem alszol? – meg sem lep, hogy ő is ébren van. Halk sóhajjal fordulok át oldalamra, hogy a sötétben ragyogó borostyán szemekbe nézhessek. Karjaival a matracom szélén támaszkodik, fülei kíváncsian fordulnak felém.

- Sok minden kavarog a fejembe – kivételesen nem próbálok eltitkolni előle semmit. Már attól is félek, hogy a hazugságot is kiszagolja. Nem éri meg hazudni neki, valószínűleg már most tudja, hogy mi az, amit nem tudok kiverni a fejemből.

Azt hiszem most már egészen megértettem hogyan működik a népe, és ez az egész örökké egy pár vagyunk dolog. Hangosan még nem állok készen elismerni, de látok benne logikát. Nem teljesen ostoba értelmetlenség az egész, ráadásul kicsit tényleg… romantikus dolog. Ha könnyű lenne világok közt utazni, és meg tudná ígérni, hogy bármikor visszatérhetek ide a családomhoz, akkor vele mennék. Hajlandó lennék egy kis kalandra, hogy megismerjem a világát. Most viszont habozok. Úgy érzem a helyzetünk kilátástalan, és nincs jó döntés, csak rossz és még rosszabb. Rakan velem akar lenni, én pedig élvezem, ha vele lehetek. Ő el akar halmozni a szeretetével, én mindig arra vágytam, hogy igazán szeressenek. De nem tudom majd követni, ha vissza kell térnie a világába.

- A fajtád túl sokat gondolkodik – apró félmosollyal támasztja meg állát összefont karjain.

- A tiéd pedig túl keveset – vágok vissza azonnal, amitől csak elmélyül mosolya. Szívem fájdalmasan nagyot dobban a tekintetében ragyogó játékos boldogságtól.

- Ez nem feltétlen hátrány – de előnynek sem nevezném.

Elgondolkodva, ösztönösen nyúlok ki, hogy puha tincsei közé simítsam ujjaimat. Jóleső szusszanással hunyja le félig szemeit, és egy halk, elégedett morranás is kiszökik ajkai közül, mikor gyengéden vakargatni kezdem fülét. Irigylem őt. A gondtalan optimizmusát, amivel a kapcsolatunkhoz áll. Ő nem akar mást, csak boldog lenni bármi áron. Képes mindent feláldozni értem, de talán fogalma sincs mekkora terhet ró rám ezzel. Enyém a felelősség. Ha arra kérem, hogy maradjon és baja esik az emberi ostobaság miatt…

Ajkamba harapva morzsolgatom füle puha végét két ujjam között. Az arcára kiülő elégedettség és béke túl sok. Abba kéne hagynom, de ismét kudarcba fullad a próbálkozásom. Helyette olyasmit mondok, amit reggelre talán meg fogok bánni.

- Ha szeretnél, feljöhetsz mellém az ágyba – a sárga szempár azonnal kipattan, fejét felemelve, füleit meresztve bámul rám, mintha nem lenne benne biztos, hogy valóban jól hallotta a szavaimat. Vörösödve pillantok a fapadlón végig seprő farkára. Most komolyan csóválja? Tévedtem, nem kell reggelig várnom a megbánással. – De szigorúan csak aludni, semmi több! – kétségbeesetten próbálom tisztázni a helyzetet. Csak az hiányzik, hogy félreértse, és a csók folytatásában gondolkodjon. Nincs szó ilyesmiről. Ez csupán kedvesség, hogy ne kelljen a kényelmetlen padlón aludnia. Plusz így a hőmérséklet is kényelmesebb lesz mindkettőnknek.

Neki azonban nincs szüksége több beszédre. Olyan gyorsan terem fent az ágyban, hogy szinte nem is látom a mozdulatot. Lángoló arccal fordítok neki hátat, és próbálok az ágy távolabbi végébe kúszni, de nem engedi. Karja derekamra csúszva ránt magához. Mellkasa a hátamnak simul, forró légvételei szinte égetik fejbőrömet. Türelmesen várja, hogy addig ficeregjek, míg meg nem találom a legkényelmesebb pózt. A karjaiban. Mert onnan nem enged szabadulni.

- Köszönöm – mormogja tincseim közé, megfojtva engem a hangját átitató hálával. Apró gesztusok. Csak ennyire van szüksége a boldogsághoz.

- Ha bármivel próbálkozol, kirugdoslak innen – morgom, de közel sem hangzom olyan fenyegetőnek, mint amilyennek szeretnék. Remélem azzal tisztában van azért, hogy tényleg megtenném. A sikerrátám már más kérdés. Csak akkor lenne esélyem, ha hagyná magát. – Jóéjt Rakan – már sokkal szelídebben teszem hozzá. Kezemet zavartan simítom engem ölelő karjára, kényelmesebbé téve a helyzetet.

Még sosem aludtam együtt senkivel, mégis riasztóan természetesnek tűnik az egész. A testéből áradó puha, otthonos meleg, a tincseimet simogató ütemes légvételek, és a körém fonódó biztonságot adó karok. Azt hittem feszengeni fogok, de nem várt nyugalom árad szét mellkasomban. Hangos szusszanással hunyom le szemeimet, és már csak egészen messziről hallom álmosítóan mély hangját.

- Nyugodt álmokat, Resven.

oOoOo

Halkan nyöszörögve, az álom és a valóság peremén egyensúlyozva próbálom kitisztítani látásomat. A függöny részein még fakó napsugár oson csak be, így elég koránra járhat az idő. Viszont meglepően meleg van egy egyszerű faházhoz képest. Hála a mögöttem fekvő mozdulatlan alaknak.

El sem hiszem, hogy ezt tettem. Vöröslő arcomat a párna felé fordítom, hogy tompítsak kétségbeesett nyöszörgésemen. Egy idióta vagyok. Egy önző idióta. Egy kipihent, boldog idióta. Régen volt már annyira nyugodt éjszakám, mint most, Rakan ölelésében. Mintha meg sem moccantunk volna egész éjjel, ugyanabban a pózban vagyunk, amiben elaludtunk. Néhány kellemetlen reggeli járulékkal.

Erőt véve magamon óvatosan próbálom lefejteni derekamról kezét, de amint megérzi a próbálkozást, csak még szorosabbra vonja az ölelést. Már megint olyan gyorsan történik minden, hogy követni sem vagyok képes. Ajkai puha csókot lehelnek tarkómra, keze pedig veszélyesen mozdul lefelé derekamról. Céltudatosan, egyetlen irányba haladva.

-Rakan – rémült kiáltással ragadom meg csuklóját, de ez sem képes megállítani őt. Ujjbegyei már próbálnak nadrágom pereme alá férkőzni, lábai könnyedén fogják le az enyémeket, hogy ne tudjam felhúzni őket. A pánikkal kevert áruló vágyakozás egyetlen pillanat alatt uralkodik el rajtam. Ezt nem teheti. Ne gondolhatja komolyan. – Rakan, mit művelsz? – nem tudom pontosan mi készteti megállásra, de végre mozdulatlanná dermed. Halkan zihálva, próbálok némi levegőhöz jutni, és elhallgattatni a fejemben visítozó vészszirénákat.

- Könnyebbé teszem a reggeledet – olyan egyszerűséggel ejti ki ezeket a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. Érzem, hogy ilyen tekintetben az ő teste is úgy működik, mint bármelyik ember férfié, de akkor sem tehetni. Az ő fajtájánál talán természetes, hogy könnyítenek egymáson reggel, de… de én esküszöm sikítani fogok, ha folytatja.

- Azonnal hagyd abba! – hangom elcsuklik az arcomat elárasztó forróságtól. Végre engedi, hogy elrángassam magamtól a kezét, és nem túl elegánsan a hasamra gördülve forduljak el tőle. Arcomat a párnámba temetve meg sem próbálok rá felpillantani, mert vagy megütném, vagy pedig tényleg lángra kapnék a szégyentől.

- Mi a baj? – vajon mi lehet a baj? Nem is tudom. Talán, hogy arra kell felébrednem, hogy az ágyamba engedett vérfarkas éppen puszta baráti szívességből ki akarja verni nekem. Nem is értem miért vagyok ezen ennyire fennakadva.

Gúnyosan felhorkantok, mikor leesik, hogy ő talán tényleg nem érti. Hát persze. Egy másik világ.

- Nem érhetsz hozzá valakihez így az engedélye nélkül – hangomat eltompítja a párna, de biztos vagyok benne, hogy így is hallja. Meg kell értenie, hogy ez nem így megy a mi világunkban. Nem kopogtathat be a házunkban minden lakásba, ahol kiszagol egy reggeli merevedést, hogy segítsen a gazdáján. Az már komoly bűncselekmény lenne. – Ha tényleg segíteni akarsz, akkor menj, és főzz egy kávét – távol akarom tudni magamtól. Messze. Nagyon messze.

- De…

- Menj! Most! – vágok azonnal a szavába, belesűrítve minden elhatározásomat és szigoromat. Mikor már azt hiszem, hogy ez sem volt elég, végre megmozdul. A rugók megkönnyebbülten nyögnek fel távozó súlyától.

Ahogyan én is.

Csak akkor merek megmozdulni, mikor hallom a szobaajtó csukódását. Hátamra fordulva, egyre lassuló zihálással meredek a plafon léceire. Próbálom kiüríteni a fejemet, és csak a bogárra koncentrálni, ami éppen most indul útnak egy repedésből, ami eddig a rejtekhelyéül szolgált. Nem egyszerű. Az egész testem lázad az ellen, hogy elküldtem magam mellől Rakant. Nem a megkönnyebbülésről van szó, hiszen meg tudnám oldani magamnak, egyszerűen csak…

Vágyom rá.

A picsába.

- Akkora marha vagy, Resven – mormogom kétségbeesetten gyűrve meg arcomat.

Bárcsak olyan egyszerű lennék ilyen téren, mint Sue. Ha el tudnám választani egymástól a szexet és az érzelmeket, minden könnyebb lenne. De képtelen vagyok rá. Ha bevallanám Rakannak, hogy szívesen kipróbálnám vele, akkor azt is elismerném, hogy már nem egyszerűen csak kedvelem. Ez azonban nem fog megtörténni.

Nem történhet meg.

Ugye nem?

oOoOo

Végtelen hosszúnak tűnik, mire testem végre elfogadható üzemállapotba kerül. Nem, csakazért sem oldottam meg a reggeli feszítő problémámat. Önbecsülés is van a világon. Nem fogok magamhoz nyúlni, miközben arról ábrándozom, hogy milyen lenne, ha Rakan tenné mindezt. Mert ha kiszagolja, hogy ilyesmi jár a fejemben, akkor sosem tudom majd elküldeni őt magamtól. Most még talán van rá egy halvány kis esély.

Félve lesek be a konyhába, de nem találom ott. Az egész helység kihalt, de belengi a frissen főzött kávé illata. Halvány mosollyal lépek közelebb az asztalra készített kávéhoz, és a mellette felhalmozott cukrozott brióshoz. Látom komolyan vette a feladatát.

Tekintetemmel őt kutatva veszem magamhoz a reggelimet. Azonban a fülem előbb vezet megoldásra, mint a szemem. Ütemes puffanások árulják el, hogy kiment a hátsó udvarra. A terasz ajtót behajtva magam után lépek ki én is a verandára, megborzongva a reggeli hűvös levegőtől. Egy pulcsi nem ártott volna. Mégis hogyan képes ő félmeztelenül létezni idekint?

A kávémat szorongatva lépek a korláthoz, és támaszkodom meg rajta. Rakan fülei felém mozdulnak, de tekintetét nem veszi le a vaskos hasábról, amit éppen apró darabokra szel egy méretes baltával. A szirten nézős naplementéről lemaradtam ugyan, de ez a látvány kárpótol. A kora reggeli nap ragyogó fénye arany keretet ad Rakan alakjának. Izmai megfeszülnek, ahogy lesújt a feje fölé emelt baltával. Lélegzetelállítóan szexi. Mintha egy filmjelenet lenne, aminek pontosan az a célja, hogy mindenki a moziszék alá olvadjon.

A rám villanó szempár majdnem olyan vakító, mint az alacsonyan járó Nap fénysugarai.

- Miért mosolyogsz? – mosolygok? Észre sem vettem. Ő azonban nem tűnik túlzottan boldognak. Vajon azért vág fát, mert hasznos akar lenni, vagy mert kiváló feszültség levezető?

- Mert Suenak fogalma sincs mit hagy ki egy szépítő alvás miatt – felelem őszintén, hátra sandítva a vállam felett. Szerencsére még mindig nyoma sincs a lányoknak. Amint megjelennek, be kell parancsolnom Rakant, és rá kell adnom valami ruhát. Már egészen kezdek hozzászokni az irracionális féltékenységhez, amit a közelében érzek. – Köszönöm a kávét – hálás mosollyal kortyolok bele az éltető italba. Ezt már ügyesen megtanulta elkészíteni, pedig az itteni kávéfőző más, mint a miénk. Ijesztően gyorsan tanul.

- Ha már máshogy nem segíthetek – jól tippeltem, nincs túl rózsás hangulatban. Vet egy mogorva, vágyakozó pillantást az ágyékom felé, amitől azonnal késztetést érzek visszarohanni a házba.

- Még egy szó erről, és nélküled megyek vissza a városba! – fenyegetem meg vöröslő arccal, de nem mozdulok. Nem fogok minden alkalommal gyáván elmenekülni. Meg kell tanulnunk hol vannak a kapcsolatunk határai.

- Tudod, hogy könnyedén visszatalálnék – és biztosan vissza is jönne. Egy bumeráng, amitől sosem tudok megszabadulni. Puffogva célzom őt meg, és próbálom hozzá vágni a briósomat.

Természetesen teljesen sikertelenül.

Könnyedén kapja el fél kézzel a levegőben. Lehet, hogy elpazaroltam a reggelimet, de legalább az ő ajkaira vissza tudtam csempészni egy halvány mosolyt. Helyes. Nem igazán tetszik a bús Rakan. Olyan, mint egy szívszorító ballada főszereplője.  

- Inkább aprítsd tovább azt a fát – vetem felé, ő pedig egy kiszélesedő mosollyal tesz eleget a kérésemnek.

Úgy tűnik ezt a problémát elsimítottuk. De vajon mennyi időre?

oOoOo

Felpillantok a földön szétterített jegyzeteimből, mikor meghallom Sue meglepett nyikkanását. Élesen szívom be a levegőt a félmeztelen, szokatlanul vad Rakan látványától. Az a nadrág van rajta, amit az első találkozásunkkor viselt. Kopott, néhol apró szakadásokkal tarkított, foltos darab, de mégis jobban illik hozzá, mint bármi, amit én vettem neki. Most pont olyannak néz ki, amilyen valójában.

Vadnak.

- Egész délután tanulni fogunk, szóval nyugodtan foglald el magad – torkomat köszörülve intek fejemmel a széles erkélyajtó felé. Remélem ő is ezt tervezte, és nem csak felvágni akart előttünk azzal, hogy mennyire rohadt jól néz ki felső nélkül.

Ha maradni akar, kénytelen leszek kinyomni Sue szemeit.

- Tegnap érdekes állatok illatát éreztem az erdőben. Talán felkutatom őket – kiváló gondolat. Ha nincs itt, nem csorgathatja utána a nyálát látványosan senki.

Még én sem.

- De ne vadászd le egyiket sem! – figyelmeztetem feltartott mutatóujjal.

- A mi fajtánknál az elejtett préda ajándék is lehet a kiválasztottunknak – már ismerem ezt a mosolyát. Ez az, amivel az agyamat akarja húzni. Többnyire sikeresen.

- Maradjunk inkább a virágnál – vágok vissza fintorogva. Ha hazaállít egy halott őzbakkal, esküszöm, hogy megnyúzom. Mármint Rakant, nem szerencsétlen őzt.

- Biztos vagy benne? Némelyik igazán finomnak érződött – érzem hangjában, hogy mennyire remekül szórakozik.

- Nyomás, mielőtt meggondolom magam – jegyzeteimbe bújva próbálom elrejteni apró mosolyomat. Nem akarom megadni neki ezt a győzelmet. – Ne maradj sokáig, mert elázol – fűzöm még hozzá, elkalandozó gondolatokkal.

- Elázok? – zavartan pillantok értetlen vonásaira, majd együtt fordítjuk tekintetünket a ragyogóan tiszta kék égboltra.

-Én… biztosan összeakadtak a gondolataim – motyogom zavartan, a fejemet rázva. Még utoljára magamhoz ragadom borostyán szemei figyelmét, mielőtt visszatérnék a tanuláshoz. – Vigyázz magadra, Rakan.

Egyedül.

Erőltetett, de hálás mosollyal veszem el a felém nyújtott bögrét. Ujjaim azonnal olvadni kezdenek, és a forraltbor jellegzetes illata még a mellkasomat is átmelegíti. Mara pontosan tudja, mire van ma szükségem. Ez már a harmadik bögrém lesz, de szükségem van rá. Amíg kellemesen eltompítja a gondolataimat, legalább nem csak az jár a fejembe, hogy mennyire aggódom kóborló vérfarkasomért.

- Semmi – sóhajtom halkan, felemelve a plédet. Elfogadja az invitációt, és lábait felhízva kucorodik be mellém. Ő közel sem árasztja magából úgy a meleget és a nyugalmat, mint Rakan, de azt sem mondom, hogy nem esik jól a társasága. Azt hiszem téynleg szükségem van barátokra. – Sue? – belekortyolok a fűszeres italba, tekintetemmel újra a sötét esőfüggöny mögé rejtőzött erdőt kutatva.

- Felment a szobánkba, hívta az egyik srác, akivel éppen kavar – enyémhez simuló válla megrándul, szemem sarkából látom, hogy ő is az erdőt kezdi figyelni.

- Mennyire komoly? – ritkán veszi fel csak úgy srácoknak. Jobban szereti az elérhetetlent játszani, és élvezni, hogy minél jobban elzárkózik, annál jobban futnak utána.

- Hozzá képest eléggé. Egy átlagemberhez képest viszont… - értem. Sue sosem volt könnyű eset. Nem ismerem olyan rég óta, és annyira jól, mint Mara, de ebben az egyben biztos vagyok. Neki egy nagyon különleges valakire van szüksége, hogy valaha is megállapodjon.

Az aggodalom ismét keresztül vág a mellkasomon, akár a villám, ami egy pillanatra elárasztja fénnyel az éjszakát. Az esőcseppek fáradhatatlanul ostromolják a tetőt, káoszba vesző koncertre invitálva minket.

- Biztosan jól van. Épp te mondtad, hogy ebben az erdőben ő a legveszélyesebb lény – töri meg Mara csendesen a vihar zaját. Halk sóhajjal fordulok felé, próbálva megfeledkezni a hátamon futkosó rossz érzéstől. – Szerintem csak élvezi a szabadságot – rám mosolyog bögréje felett, de nem tud megnyugtatni.

- Gondolod, hogy már vissza sem fog jönni? – félve teszem fel a kérdést, ami egy ideje már motoszkál bennem. Mi van, ha Rakan rájött, hogy neki itt a helye?

- Úgy érted teljesen elvadult, mert megérezte a természet hívó szavát? – szkeptikus félmosollyal pillant az erdő irányába, majd vissza rám. – Nem. Szerintem semmiért sem lenne hajlandó hátrahagyni téged – megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Én is ebben reménykedtem, de hallanom kellett valaki más szájából.

- Pedig akkor mindkettőnknek könnyebb lenne – szinte már megszokásból teszem hozzá. Kezdek teljesen begolyózni. Megrémülök a gondolattól, hogy Rakan szó nélkül hátra hagy, de összeszorul a torkom a gondolattól, hogy miattam nem tér haza a népéhez és a családjához. Minél jobban keresem a megoldást, annál tanácstalanabb vagyok.

- Res, azt mondtad azért nem mersz belebonyolódni ebbe a kapcsolatba, mert nem tudod Rakan mikor megy haza – a váratlan témaválasztásól meglepve ugyan, de bólintok. Mara mindig jobban átlátja a dolgokat, mint bármelyik másik ismerősöm. – Először is szerény véleményem szerint ezzel a távolságtartással régen elkéstél – közbevágnék, hogy ellenkezzek, de egyetlen pillantással elhallgattat. Néha nagyon ijesztő tud lenni. – Másodszor pedig, végig gondoltad már alaposan, hogyan fog hazajutni? – ezt meg hogy érti? Már nekik is mondtam, hogy szüksége van egy mágusra, aki kinyitja neki a másik világba vezető portált. Nem olyan bonyolult. – Ha jól értettem az eddigi sztorit, Rakan valami portálon vagy kapun át érkezett ide, amit egy varázsló nyitott, akivel alkut kötött – legalábbis nekem ezt mesélte. Mivel ilyen téred a saját tudásom nullával egyenlő, kénytelen voltam hinni neki. – A mi világunk viszont mágiamentes, ezért itt nem élnek ilyen mágusok, és ha jól sejtem nem is igazán céljuk ide jönni – ajkaim elnyílnak, de nem tudom, mit mondhatnék. Erre még nem igazán gondoltam. Rakan említette, hogy kevés esélye van egy ilyen mágus felbukkanásának, de sosem gondoltam bele, hogy mennyire kevés az a kevés. – Ha mégis ide téved egy, Rakan nem fogja megérezni, mert immunis a mágiára. Plusz semmi sem garantálja, hogy ebbe a városba, sőt egyáltalán erre a földrészre érkezik – Mara kikezdhetetlen logikája egy vödör hűvös vízként borul a nyakamba. Dermedten meredek rá, ujjaim görcsösen szorongatják bögrémet. – Szóval nem erősségem a statisztika, de szerintem szinte nulla az esélye, hogy Rakan valaha hazajusson. Hacsak nem titkol el néhány részletet.

Szavai dermesztő csöndet hagynak maguk után. Még az ég folyamatos morgolódását sem hallom. Semmit, csak a szívem reményteli dobbanásait. Féltem meghozni a döntést, mert az túl nagy terhet rótt volna rám. Féltem, hogy bármit is választok, fájdalmat okozok vele Rakannak. De mi van, ha Mara nem téved? Ha Rakan tényleg örökre itt ragadt? Akkor nincs okom elzárkózni előle, mert sosem fog magamra hagyni.

- Azt mondod adnom kéne neki egy esélyt? – tanácstalanul pillantok fel rá. Sötétbaran szemeiben azonban most nem találok nyugalmat.

- Azt mondom, hogy a szerelem minden esetben kockázatokkal jár – vállat vonva kortyol egy újabbat.

- Nem vagyok szerelmes – közel sem annyira magabiztosan állítom ezt, mint szeretném. nem is ismerem eléggé Rakant ahhoz, hogy szerelmes lehessek. Az ilyen érzések nem születhetnek meg néhány hét alatt.

- Talán még nem – apró mosolya rengeteg kimondatlan gondolatot hordoz magában. Ezeket talán egy másik alkalommal akarja majd megosztani velem. – Bárhogy is döntesz, mi itt leszünk neked – szabad kezével bátorítóan megszorítja az enyémet, majd visszafordul a vihar felé.

A vihar felé, aminek hangja újjáéledt erővel szakad a nyakamba. Nagyot nyelve bámulom a bögrémben kavargó vörös folyadékot. Mi van, ha Marának igaza van? Mi van, ha tényleg nem kéne mást tennem, csak engednem Rakannak. Hagyni, hogy megtörténjen az, amit már születésem előtt megírtam magamnak. Miért ennyire egyszerű gondolni rá, és miért annyira nehéz ténylegesen meglépni?

Legalább a bűntudatom enyhült. Már nem érzem magam szörnyű embernek attól, hogy reményt ültettem Rakan szívébe. Mert talán van jövője ennek a reménynek. Egy biztos… akkor is végig kell gondolnom ezt, mikor nem öleli körbe gondolataimat az alkohol párafelhője.

Nem sok szó esik közöttünk. Apró semmiségekről beszélünk, míg a bor el nem fogy, aztán már csak az esőt figyeljük. Egyre növekvő aggodalommal. Hol marad már ennyi ideig? Szerintem sosem hagyott még magamra ennyi ideig önszántából.

Remélem jól van.

Örökkévalóságnak tűnik, mire ázott alakja kiválik a sötétből. Először csak a félelmetesen ragyogó szempárt, majd a hozzá tartozó kusza tincsekkel keresztezett arcot, és a magazinba illő, tökéletes felsőtestet látom meg. Bőrén patakokban folyik végig az eső, de nem zavartatja magát. Határozott léptekkel közeledik a tető alá, tekintetét egyenesen rám függesztve.

Mintha mázsás súlyok tűntek volna el mellkasomról. Reszketeg sóhajjal pattanok fel, az üres bögrét és a plédet visszadobva magam mögé.

- Rakan – megremegő hanggal pillantok fel rá. – Mégis hol voltál eddig? – próbálom aggodalmamat szemrehányásba csomagolni, de nem vagyok túl sikeres benne. Túlságosan megkönnyebbültem, hogy végre itt van, és láthatóan semmi baja.

Napbarnított bőre csillog a vízcseppektől, farka ázottan jár mögötte, fülei újra és újra megrebbennek, ahogy próbálnak megszabadulni a rajtuk ragadt nedvességtől. Olyan, mint egy elázott kutya, és egy sztriptíztáncos keveréke. Szemérmetlenül szexi. Mégis a legjobban annak örülök, hogy épségben van.

- Messzire vitt az erdő – válaszolja csendesen, lehajolva hozzám. Nedves ujjai gyengéden érintik meg arcomat. Nem menekülök az érintése elől. Most nem. Már nem. – Megint aggódtál értem – ez az ütni való félmosolya. Most mégis elnézem neki. Szerencséje, hogy legalább annyira aranyos, amennyire tenyérbemászó.

- Hogy ne aggódtam volna? Már azon gondolkodtam, hogy megtámadott egy medve – mormogom zaklatottan.

- Akkor a tetemével tértem volna haza – fájdalmas nyögéssel hunyom le a szemeimet egy pillanatra. Most tényleg nem tudom eldönteni, hogy viccel, vagy komolyan gondolta.  

- Soha többé nem álltam volna veled szóba – ha végez is egy medvével, sosem akarom megtudni. Maradjon ez az ő és az erdő titka. Nem szeretném elképzelni, ahogy ázottan, félmeztelenül, egyetlen vadászkéssel kel birokra egy több mázsás ragadozóval.

- Sajnálom, hogy aggódnod kellett értem – látom tekintetében, hogy őszintén bántja a dolog. Helyes. Akkor talán többször nem hozza majd rám a frászt. – Talán ezzel kárpótolhatlak – egy fél lépést hátrálva nyújtja előre azt a kezét, amit eddig nem láttam.

-Ez… nem hiszem el, hogy komolyan vetted – tágra nyílt szemekkel nevetek fel a gyönyörű orchidea láttán. A megkönnyebbülés forrón árad szét tagjaimban, és legszívesebben megölelném ezt a röhejesen édes farkaskutyát.

Most komolyan azért késett ennyit, mert virágot szedett nekem?

- Nem tetszik? – bizonytalanul ereszti lentebb kezét, de én széles mosollyal, pirulva veszem el tőle a különleges növényt. Végül is tényleg én vágytam egy reménytelenül romantikus srácra, akinek csak én kellel.

- Gyönyörű – zavartan, de boldogan érintem meg a puha szirmokat, mielőtt ismét felpillantanék Rakan elégedett arcába.

- Akárcsak te – szemforgatva nevetek fel.

- Reménytelen vagy – tényleg a sírba fog vinni ezekkel a szappanoperába illő helyzetekkel. Mutatnom kell majd neki néhány versfelolvasást a neten, hogy inkább azokból tanuljon. Fele ennyire giccsesek, de duplán ennyire romantikusak.

Nevetésem még ott rezeg a levegőben, de tekintetébe süppedve egy egészen más, sokkal komolyan érzés ránt magával. Pulzusom megugrik, az arcomon elterülő pír pedig valószínűleg egy igen sötét árnyalatot vesz fel.

Megtehetem?

Meg szabad tennem?

Talán Marának van igaza. Talán nem vezet minden közös út a káoszba.

Mielőtt meggondolhatnám magam, lábujjhegyre állok, és ajkamat egyetlen rövid kis pillanatig simítom az övére. Egy rövid lélegzetvételnyi ideig, ami neki nem elég. Halkan morranva ragadja meg derekamat. Mellkasom nekicsattan az övének, pulóverem szomjasan issza magába a bőrén végig csordogáló cseppeket. Másik keze a tarkómat támasztva húz magához egy újabb csókért. Reflexből pánikova rántom el fejem éppen annyira, hogy csak az arconk simuljon össze. Bőre még nedvesen is forró az enyémhez képest. Fullasztó. Tökéletes.

- Megyek megnézem Sue-t. Húsz perc múlva visszajövünk – a buborák, ami eddig óvott minket a valóságtól, szétpukkan. Rajtakapottan, rémülten zihálva csavarom ki annyira nyakamat, amennyire csak tudom, még éppen látva Mara leplezetlen vigyorát. Legszívesebben a föld alá süllyednék, mikor tekintetünk találkozik, és rám kacsint. Istenem. Ennél kínosabb már nehezen lehetne. – Legyen harminc – huncut mosollyal sompolyog el a faház csábító melegsége felé.

Reszketeg sóhajjal, lassan fordulok vissza a borostyán szemű vadállathoz. Tekintete vágyakozva ragyog le rám. Torkom összeszorul, szabad tenyerem ösztönösen, menekülésben reménykedve csúszik mellkasára. Tudom mit akar. Azt hittem készenállok, de most elbizonytalanodtam. Soha semmiben nem vagyok biztos, ha róla van szó.

- Vizes vagy – motyogom halkan, elmaszatolva mellkasán néhány vízcseppet. – Gyere, mielőtt megérzem az ázott kutya szagot – próbálom elviccelni, de nem megy. Túl sok mindent látok a szemében, ami azzal fenyeget, hogy megfojt.

- Resven…

- Meg kellene száradnod a tűznél – nem tudok parancsolni a kezemnek. Lassan csúsztatom fel arcáig, hogy kiseperjek néhány nedves tincset az arcából. Ujjaim remegnek, akár az egész testem. De nem a hidegtől. Ennek ő az oka. Ő, és a tekintetében ragyogó tiszta vágyakozás és szerelem. Hogyan leszek képes ennek ellenállni?

Sehogy.

Talán többé már nem is akarok.

Marának igaza volt. Már elkéstem azzal, hogy távolságot tartsak. Túl közel engedtem magamhoz Rakant, és most meg kell tanulnom együtt élni a következményekkel. Meg kell tanulnom együtt élni vele.

A vad farkasommal.

- Resven Reed rezidencia, miben segíthetek? – Sue kellemes hangja billent ki a döbbent dermedtségemből. Úgy vetődöm előre, mintha az életem múlna rajta. Az egyetlen szerencsém, hogy a kapucnit magán hagyta, így Sue nem szúrja ki azonnal a füleit.

- Rakan! – befurakszom közéjük, szelíd erőszakkal pakolva odébb Sue törékeny alakját. Még jó, hogy legalább a lányoknál erősebb vagyok. Halk bocsánatkérést hadarva hajtom be magunk mögött az ajtót.

A lehető legnagyobb csapdába zártam magam, hiszen mögöttem egy falap és a kíváncsi barátnőim, előttem pedig a félig farkas vadász, akinek jelenléte szinte arcon vág. Túl közel van. Mégsem érzem a késztetést, hogy messzire meneküljek. Egészen hiányzott az a nyugalom és élet, ami belőle árad. Mondjuk várhatott volna még pár órát, mielőtt újra visszatérne az életembe.

- Te mit keresel itt? – feszülten pillantok végig az egyelőre kihalt folyosón. Próbálok halk lenni, a pánik eléggé nehézzé teszi ezt. Visszapillantok rá, viszonozva a borostyán tekintet csillogását. Úgy tűnik jól van. Nem látok rajta újabb sérüléseket, és a ruhája is tiszta a helyzethez képest. Csak akkor tudatosul bennem, hogy tényleg aggódtam érte, mikor a megkönnyebbülés szétárad a mellkasomban. Ostobaság. Mégis mi baja eshetett volna egy városi parkban? Itt ő a csúcsragadozó. – Biztos vagyok benne, hogy tisztában vagy a helyzettel, hogy vannak nálam – neheztelve, lassan fortyogó dühvel figyelem az arcát. Nem meglepő módon a bűnbánatnak nyoma sincs. Már megint a kiskapuk. Szó szerint vette ezt a napfelkelte dolgot.

- Sue és Mara – elkerekedett szemekkel hajtom hátrébb fejemet, hogy még jobban lássam arcát. Ezt meg mégis hogyan találta ki? Illetve honnan tudja a nevüket? Párszor talán megemlítettem őket, de nem gondoltam volna, hogy ennyire figyel.

- Te meg honnan…? – ahh felesleges kérdés. Nem is igazán érdekel a válasz. Lehet, hogy képes kiszagolni az ilyesmit. Vagy az elmúlt napot azzal töltötte, hogy egy bokor alján gubbasztva figyelte a lakásomat. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a szomszéd háztetőről leskelődött be az ablakomon. Képtelen távol maradni tőlem. Néma sóhajjal hunyom le szemeimet egy pillanatra, és töprengve masszírozom meg orrnyergemet, hátha kitalálok valami megoldást. Természetesen a nagy ötletek elmaradnak. A francba az egésszel. – Gyere vissza kicsit később, ha már elküldtem őket – ismét felpillantok rá, tekintetemmel jelezve, hogy ebben az ügyben nem igazán akarok vitát nyitni. Így sem tudom hogyan fogom kimagyarázni a lányok előtt a hirtelen felbukkanását. Már most biztosan egy halom kérdéssel várnak odabent. Az a csoda, hogy Sue még nem rontott ki, hogy elkérje a szexi idegen telefonszámát.

- Engem nem zavarnak a barátaid – összefonódó karjai, és a kapucni alatt is gyanúsan égnek meredő fülei alapján ő pedig ebben nem igazán akar engedni. Lehet, hogy őt nem zavarják a lányok, de a csajok lelkibékéjét biztosan felkavarná egy másik világból érkezett idegennel való találkozás. – Amúgy meg, valaki mindjárt ránk nyit onnan – fejével a folyosó távolabbi vége felé int. Rémülten kapom oda a fejemet, de én nem hallok semmit. Ennek ellenére hiszek neki. Néhány szomszéd nagyon kíváncsi tud lenni. AZ hiányzik legkevésbé, hogy csendháborítás miatt ránk hívják a zsarukat.

- A francba – halk szitkozódással pörgetem végig a lehetőségeket fejemben, de eléggé híján vagyok bárminek, ami kicsit is tetszene. Ebből a helyzetből már csak rosszul vagy rosszabbul jöhetek ki. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom.

Egyik kezemet Rakan karjára, a másikat a kilincsemre csúsztatva torpanok meg. Őszintén, megérdemelnék, hogy lendületből rájuk nyissam az ajtót, de kár tagadnom, hogy a helyükben pont ugyanezt tenném éppen.

- Tudom, hogy hallgatóztok, úgyhogy, ha nem akarjátok, hogy orrba verjen az ajtó, lépjetek hátrébb – természetesen igazam volt, mert még én is hallom a meztelen talpak trappolását a túloldalon. Kotnyeles társaság.

Óvatosan, de sietve csukom be magunk mögött az ajtót, feszülten tapasztva fülemet a falapra. Hallom, ahogy egy másik kinyílik, és pár tétova lépést is, de szerencsére hamar elhalnak. Csak akkor nyugszom le, mikor semmi sem marad, csak saját szívdobogásom hangja. Remek. Egyel kevesebb probléma. Maradt egy tucat másik.

Néma sóhajjal gyűjtöm össze minden erőmet ahhoz, hogy megforduljak, és a barátaim szemébe tudjak nézni. A két lány hatalmasra nyílt tekintettel bámul minket, szemeikben olyan csillogással, ami nem sok jót ígér. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Azt pedig végképp nem, hogyan kezdjek bele. Szerintem nincs bevált módszer arra, hogyan közöljük a barátainkkal, hogy egy megelevenedett romantikus fantasy regénybe csöppentek. Pedig könnyebb lenne, ha erre is találnék valami választ a neten. A torkom összeszorul, és egyetlen hang sem hajlandó kijönni rajta. Ha most tényleg mesélek Rakanról a lányoknak, akkor az egész valóságossá válik. Eddig legalább egy halovány esély volt arra, hogy felébredek, és az egész csak egy rossz álomnak fog tűnni, így viszont… így én is kénytelen leszek teljes egészében elfogadni.

- Nem mutatsz be minket a barátodnak? – a hangsúly, amivel az utolsó szót ejti ki, fájdalmasan sokat sejtet. Akárcsak a mosoly, ami mindkettőjük ajkán ott pihen. Remek. Pedig azt hittem legalább Marára számíthatok.

- A jóképű barátodnak – fintorogva pislogok egy hosszút, nehogy visszavágjak Sue-nak. Végül is Rakan tényleg pont az esete. Férfi.

- Ő itt Rakan – óvatosan lépek közelebb hozzájuk. Jelenleg jobban félek tőlük, mint Rakantól bármikor. Ha kiborulnak, simán csinálhatnak ostobaságot. Ha ránk hívják a zsarukat, vagy az FBI-t nem tudom hova menekülhetnénk. Ebben az egyben igaza volt az én drága farkasomnak. Ő el tud tűnni, én nem. – És ha most megbocsájtanátok egy pillanatra, van egy kis megbeszélni valónk – nem törődve kelletlen szusszanásukkal, finoman taszítgatom Rakant a hálószoba felé. Amint becsukom magunk mögött az ajtót, hallom a hangos suttogást a túloldaláról. Remek. Remélem most jól kitárgyalnak minket. Őket ismerve mire kimegyünk már azt is tudni fogják, hogy miben jönnek az esküvőnkre.

És persze ez is Rakan hibája. Feszülten pillantok fel rá, miközben a fejemben válogatott sértések kavarognak. Az egyetlen szerencséje, hogy annyira ártatlan most a pillantása, hogy nem tudok rá igazán haragudni. Ilyen lehet, ha egy neveletlen háziállattal próbálsz kemény lenni.

- Igazán várhattál volna míg elmennek – tudja kik ők, és tudta, hogy itt vannak. Megint nem gondolkodott. Lehet, hogy őt nem zavarják a barátaim, de engem zavar, hogy a barátaim tudomást szereznek róla.

Tekintetem a kapucni alól elővillanó fülekre siklik. Ujjaim megrezzennek, ahogy azonnal eszembe jut lehetetlenül puha érintésük, ami időnként elkísér az álmaimba. Lehet be kéne szereznem valami puha plüss figurát, hogy ellássa ezt a feladatot.

- Azt hittem a bizalmasaid – a valóságba visszazökkenve engedek a természetellenesen sárga szemek csábításának. Nem kekeckedik. Tényleg nem érti, mi a baj ezzel az egész helyzettel. Őszintén most engem is egy kicsit elbizonytalanított.

- Hát, fogjuk rá – tanácstalanul vakargatom meg tarkómat. Végül is az igaz, hogy őket nevezhetem a legközelebbi barátaimnak. Viszont sosem éreztem azt, hogy igen, abszolút mindent elmondhatok nekik. Őszintén, soha senkit sem éreztem túl közel magamhoz. Nem tudom miért. Pedig igazán próbálkoztam. Furcsa ezt mondani, de senkivel sem voltam még olyan nyitott, mint…

Rakannal.

Elnémulva pillantok fel a tekintetre, ami elfojtott vágyakkal, és ki nem mondott kérlelő szavakkal figyel engem. Látom a feszültséget a vállaiban. Az egész teste olyan, mint egy ugrásra kész vadnak. De nem mozdul. Nem lép, mert végre meg akarja adni azt a türelmet, amit kértem tőle. Mindkettőnknek változnia kell egy kicsit ahhoz, hogy működjön a köztünk lévő kapcsolat. Nem tudom, hogy pontosan mi is fog kialakulni közöttünk, de az biztos, hogy valami ki fog. Ha nem zúzzuk porrá néhány ostoba tettel.

Ő egy farkas. Egy olyan lény, aki szabadon, nagyrészt szabályok nélkül élhette eddig az életét. Az érintés legalább annyira fontos a számára, mint nekem a légzés. A legtöbb állat is belebetegszik, ha megvonjuk tőle a kapcsolatokat. Nem akarom bántani őt a távolságtartásommal. Főleg, mert jól esik az ölelése, és neki ugyan nem vallanám be, de egészen hiányzott.

- Na gyere – mormogom lesütött pillantással, és indokolatlanul felmelegedett arccal, miközben szánalomra méltó ügyetlenséggel tárom ki karjaimat az irányába. Pontosan erre az engedélyre várt. Természetfeletti gyorsasággal terem előttem, és szorít magához karjaival. A testéből áradó forróság még jobban lángra gyújtja arcomat. Légvételei nyakam érzékeny bőrét simogatják, végig borzongatva hátamat. Egy pillanatra megfeszülök, de nem tesz többet. Csak kapaszkodik belém, mint fuldokló az utolsó fadarabba. Valami csörömpölve hullik a földre. Talán az éjjelilámpám. Az utolsó jelzés a külvilágtól, mielőtt teljesen elvágna tőle Rakan jelenléte. Mielőtt nem maradna más, csak kettőnk heves szívverése.

Tétován simítok végig tarkóján, majd fúrom ujjaimat puha tincsei közé. Nem akarom bátorítani őt, de ezt érzem helyesnek. Nem hazudtam neki. Tényleg jól esik megérinteni őt. Az is jól esett, amit a konyhapulton tett velem. A gond inkább az volt, hogy most tette. A beleegyezésem nélkül. Ostoba ötlet, hogy ő és én, de… de nem zárkózom el teljesen tőle. Erre jó volt a külön töltött nap. Beláttam, hogy ha nem is hiszek a sorsban meg mindenféle eleve elrendeltetésben, azt nem tartom kizártnak, hogy megkedvelek egy Rakanhoz hasonló férfit. Végül is ez olyasmi, mintha egy másik országból való sráccal próbálkoznék. Csak több füllel, farokkal és agyarral.

Mélyet lélegzem finom illatából. Mintha ő sosem tudna büdös lenni. Most is csak a természetet érzem rajta. A nedves föld és avar kellemes aromáját. Vagyis olyasmit. Mikor lett olyan szuperszaglásom, mint neki? Valószínűleg csak az agyam ostoba játéka ez.

Mintha az örökkévalóság érne véget, mikor ellép tőlem. A jól ismert kellemetlen hűvösséget hagyva hátra. A tekintet, amivel lepillant rám, tele van súlyos érzelmekkel. Annyira szívfacsaró, hogy kis híján én magam rántom őt vissza. Pont így képzelem el a szerelmes költőket, akik a szívfájdalmukról írnak verset. Ha Rakanban lenne bármilyen költői véna, korszakalkotó műveket készíthetne.

Bennem reked a levegő, mikor ujjai gyengéden arcomhoz érnek. Egyetlen pillanatra veszti csak el a fejét, szinte azonnal látom megcsillanni tekintetében a felismerést, és az erőt, amivel visszafogja magát. Egy kicsit tényleg sajnálom őt. Sajnálom, de értékelem, hogy miattam képes változni.

- Fiúk, minden rendben odabent? – Mara hangja olyan, mint egy kellemetlen pofon. Erőszakosan ránt vissza a valóságba, ahol nem csak Rakan és én vagyunk. Annyira hozzászoktam, hogy ezeket a pillanatokat semmi sem töri meg, hogy szinte rosszul esik barátnőim aggodalmaskodó kérdése.

Csak egy fintorral válaszolok Rakan kérdő pillantására. Pont annyi ötletem van arra, hogy mit mondjunk, mint neki. De valamit muszáj lesz, különben tényleg ránk hívnak valakit. Nem bujkálhatunk itt örökké.

- Basszus. Most mi legyen…? – halkan mormolva próbálkozom, de ismét cserben hagy a logikám. Nem látok más megoldást, mint nyelni egy nagyot, és lenyelni a békát. – Igen, minden, csak egy pillanat – kiáltok ki az ajtón, mielőtt tehetetlen sóhajjal a szekrényemhez lépnék.

Nincs is jobb program totál másnaposan és fejfájósan, mint a barátaidat győzködni arról, hogy nem ment el az eszük, a pasi, aki a lakásomban él tényleg egy félig farkas vadember, és felesleges hívni a zsarukat, mert teljesen ártalmatlan. Ha már muszáj lefolytatni ezt a beszélgetést, akkor nem alsógatyában akarom. Főleg, hogy már Rakan is itt van. A szemérmességemet régen elhagytam a versenysport alatt, de ő más. Ő egyetlen pillantással képes zavarba hozni.

Például azzal is, amivel épp a hátsómat stírölte. Hát ezt nem hiszem el. Komolyan ennyire szégyentelenül kell legeltetnie rajtam a tekintetét? Legalább egy kis tapintatosságot taníthattak volna neki kölyökkorában. Bár lehet már az tapintatosság, hogy nem fogta meg a seggem.

Lesújtó pillantásomra csak egy félszeg mosoly és vállrándítás a válasza. Sejtettem. Inkább örüljek, hogy nem lépett mögém, és hágott meg, mint valami kecskét.

- Maradj itt – mormogom neki búcsúként, míg én belevetem magam a káoszba.

A lányok a kanapén ülve figyelnek engem éles, mindenen átlátó pillantásukkal. Kócosak, megviseltek, de a kíváncsiság bőven legyőzte a másnaposságukat. Mikor konstatálják, hogy Rakan nem jön utánam, egy emberként húzzák el csalódottan a szájukat.

- Miért rejtegeted előlünk Res? Ennyire nem kell aggódnod, hogy rámászok a pasidra – Sue csalódottan dől hátra, az ölébe húzva egy párnát.

- Nem a pasim – szögezem le, miközben elfoglalom a kanapé mellett lévő fotelt. Most valahogy biztonságosabbnak érzem ezt a távolságot. Így talán van esélyem félreugrani, ha rám akarják vetni magukat, hogy elhurcoljanak az elmegyógyintézetbe. – És nem rejtegetem, csak… csak szeretnélek titeket felkészíteni, mielőtt kijön – kelletlen sóhajjal masszírozom meg az orrnyergemet.

- Felkészíteni? Szerintem mindketten láttunk már pasit – Mara apró félmosollyal kortyol egyet a tejeskávéból, amit valószínűleg korábban készített magának.

- Ő egy kicsit más, mint mi – nem tudom hogyan kezdhetnék bele ebbe. Tanácstalanul harapok alsóajkamba.

- Valóban nem egy irodalmár alkat – Sue halkan felnevet, izgatott tekintete az ajtó felé rebben. – Egyáltalán hol akadtál össze egy ilyen sráccal? Hónapok óta nem láttalak bulizni, és a lakáson kívül maximum a könyvtárba jársz el – elgondolkodva érinti meg ajkait. Ebben nem téved. Egy normális világban sosem akadnék össze Rakanhoz hasonló pasikkal.

- Internetes társkeresés? – Mara kíváncsian dobja be a lehetőséget, ami ismét csak egy fintort tud előcsalni belőlem. – Ha ilyen kincsekre lehet ott bukkanni, akkor talán nekem is el kell kezdenem.

- Ismétlem, ő nem a barátom. Nem járunk. Ő csak itt él, mert nincs hová mennie – most látom először igazán meglepettnek a tekintetüket. Mindketten a háló felé pillantanak. Néha ijesztően egyformán reagálnak, mint valami para ikrek egy horrorból.

- Azt mondod befogadtál egy random hajléktalant az utcáról? – Mara sötét szemöldöke a magasba emelkedik, ahogy visszapillant rám.

- Dehogyis. Vagyis… nem egészen – hajamba túrva, egy megadó sóhajjal csóválom meg a fejemet. – Oké, figyeljetek – mindkét tekintet válaszok után kutatva fürkészi arcomat. – Kérlek hallgassatok végig, és csak az után akadjatok ki – nagyot nyelve próbálom összeszedni gondolataimat. – Azért nincs hová mennie, mert nem ember. Nem is a mi világunkból származik. Ő… félig farkas – nem tudom hogyan írhatnám le jobban, így ennél maradok. Próbáltam gyors és lényegre törő lenni, nehogy félbeszakítsanak, de úgy tűnik felesleges volt. Teljes döbbenettel, némán merednek rám.

Hosszú percekig egy szót sem szólnak, így halkan megköszörülöm torkomat a kissé kínossá váló csendben.

- Elég béna vicc, Res – Sue hunyorogva hajol közelebb az arcomhoz, mintha onnan akarná kiolvasni, mennyire mondok igazat. – Ilyesmiket csak a bátyámtól várnék.

- Így van – Mara fejcsóválva sóhajt fel. Sejtettem, hogy nem igazán fognak hinni nekem. Ellenkező esetben és is csak egy gúnyos szemforgatással reagálnám le a gyenge próbálkozást. Azt hiszem nincs más lehetőségem.

- Rakan – emelem fel hangomat kissé, bár valószínűleg nincs rá nagy szükség. A szuperhallásával bárhol meghallana. Főleg engem. Remélem érti, amit mondok, nem tudom, hogy az ő nyelvén szólok most hozzá, vagy a sajátomon. – Gyere ki, kérlek – a lányok egy emberként kapják tekintetüket az ajtó felé. Remélem kérés nélkül is tudják, hogy nem hívhatják a zsarukat.

Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy Rakan kilép a hálóból. Fülei érdeklődve fordulnak felénk, sárga szemei úgy fürkésznek minket, mintha mindannyian prédaállatok lennénk. Hozzá képest azok is vagyunk. Napról napra jobban értem, miért akarták háborúzásra használni a népét.

Léptei nyugodtad, de minden mozdulata feszes és büszke. Most nyoma sincs annak a bújós plüsskutyának, aki esténként az állát a matracomra támasztva figyel addig, míg el nem alszom. Tudom, hogy ez a lányoknak szól. Vajon mindenki mással ilyen? Csak engem halmoz el önmagához képest végtelen kedvességgel és gyengéd figyelemmel?

A válasz fájdalmasan élesen rajzolódik ki elmémben.

Igen.

Mert a párja vagyok. Legalábbis szerinte.

Észre sem veszem, hogy elindult felénk, csak Mara halk, döbbent sóhaja ébreszt ki kellemetlen elmélkedésemből.

- Nem túloztál, mikor azt mondtad, hogy egy kicsit más... – kicsit. És még a felét sem látták vagy tapasztalták annak, amiben Rakan eltér tőlünk.

A barátaim teljes döbbenettel próbálják minden porcikáját átvilágítani. Furcsa őt ilyennek látnom, mert mellettem tényleg teljesen másképp viselkedik. Rám nem tud ennyire hűvösen és érzéketlenül nézni. Még akkor sem tudott, amikor dühös volt rám. Mert amikor az enyém a figyelme, akkor mintha teljesen elgyengülne. Pont úgy, ahogyan most is.

A napsugarak festette borostyán szemek őszinte bizalommal, és szívfájdítóan nyílt szeretettel pillantanak le rám. Mellkasom összeszorul, ahogyan már néhány napja minden alkalommal, mikor összefonódik a tekintetünk. Bűntudatom van. Rosszul érzem magam, mert én nem tudom viszonozni ezeket az érzelmeket. Most biztosan nem. És talán soha nem is leszek rá képes.

A feszültség eltűnik mozdulataiból, és otthonos nyugalommal guggol le fotelem mellett. A karfára támaszkodva, egy pillanatra sem veszi le rólam a szemeit. Mint egy figyelemért és szeretetért ácsingózó szelíd farkas.

- Uramisten, az ott egy farok?? – Sue kék szemei hatalmasra tágulva tapadnak Rakan sötét farkára. A rémült kiáltásnak több kimenetele is lehet. Elfuthat sikoltozva, vagy rávetheti magát a vendégemre, hogy megrángassa a szokatlan testrészt. A harmadik lehetőség, hogy nyugodtan a helyén marad, de talán erre van a legkevesebb esély.

Hiába találkozik tekintetem ismét a borostyán szemekkel, nem tud segítséget adni a következő lépésben. Hiszen semmit sem ért abból, amit a lányok mondanak. Mégis mi a fenét kellene tennem? Elkapná őket, ha elkezdenének menekülni? Ha erre kérném, biztosan. Az ajtón sem jutnának túl. Egyelőre azonban még bíznom kell a barátaimban.

De miért ennyire nehéz ez?

Rakan nyugodtan letelepszik, hátát a fotelnek döntve, jelezve, hogy teljesen érdektelen a helyzettel kapcsolatban. Köszi a támogatást, tudtam, hogy számíthatok rád. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, és összegyűjtöm minden erőmet a folytatáshoz. A kíváncsi tekintetek élve felnyársalnak.

- Hát igen. Mondtam, hogy élig farkas. Gondolom, ezernyi kérdésetek van, de előre szólok, valószínűleg a legtöbbre én sem tudom a választ – a bizonytalanságom nem tántorítja el őket, már záporoznak s rám a kérdések.

Szerintem pislogni és nyelni is elfelejtenek, miközben egymás szavába vágva próbálnak mindél gyorsabb és pontosabb válaszokat kicsikarni belőlem. A biztonság kedvéért egy kicsit finomított változatát mesélem el a történetünknek. Így is látom bennük rekedni a levegőt, mikor ahhoz a részhez érek, ahol helyettem vetette magát az autó elé. Arcuk kipirul, ajkaik izgatott mosolyra húzódnak, mikor megemlítem, hogy a párjaként tekint rám. Mara még színpadiasan a szívéhez is kap. Reménytelenek. Időnként nyakukat nyújtogatva próbálnak minél többet látni Rakanból, de túl jó rejtekhelyet talált magának.

Most tudatosul bennem igazán, hogy mi mindenen mentünk keresztül Rakannal ennyire rövid idő alatt. Nem csak az én életem fordult a feje tetejére, hanem az övé is. Sőt. Ő egy egész világot hagyott maga mögött értem. Torkom összeszorul, ahogy vetek egy pillantást lehunyt szemekkel pihenő farkasom felé. Ha hinnék az elrendelt szerelemben, akkor most biztosan a karjaiba omlanék. De a mi helyzetünk nem ennyire egyszerű.

- Tud egyáltalán beszélni? – Sue kíváncsian emelkedik fel kissé a kanapéról, de még így is csak Rakan füleinek tetejét pillanthatja meg. Illetve azt sem, mert fészkelődve mozdulok úgy, hogy még jobban kitakarjam őt. Nem tudom miért, de kellemetlen érzés, hogy így megbámulják. Lehet, hogy furcsa, lehet, hogy teljesen idegen a világunkban, de azért vannak érzései. Csak ezért zavar ennyire. Biztosan csak ezért.

- Persze, hogy tud. Csak nem a mi nyelvünkön, azt nem érti – valószínűleg ezért maradt ki ebből a beszélgetésből. Bár azt is el tudom képzelni, hogy egyszerűen csak nem volt kedve hozzá. Sok mindenben még bizonytalan vagyok vele kapcsolatban.

- Jajj, akkor eddig úgy beszéltünk ki titeket, hogy nem is éttette?? – Mara aggodalmas pillantást vet Rakan irányába. Kettejük közül mindig ő volt a figyelmesebb és érzékenyebb.

Zavartan harapok ajkamba, és lassan bólintok. Bevallom, ez eléggé zavart eddig. Nem szeretem kibeszélni az embereket. Mindig is egyenesebb voltam ennél. Viszont egy ilyen helyzetben ez teljesen elkerülhetetlen volt.

- Hát… igen. De szerintem nem nagyon érdekli – legalábbis nagyon remélem. Eddig nem tűnt olyannak, akit könnyű megsérteni. Szerintem kevés dolog érdekli mindaddig, míg mellettem lehet.

 - És ti, hogy értitek meg egymást? – a kérdés teljesen jogos, mégis reméltem, hogy valahogy ki tudjuk majd kerülni. Még mindig szörnyen bizarr a gondolat, hogy akaratomon kívül meg tudok szólalni egy teljesen idegen faj nyelvén.

Amúgy is, miért én beszélem az övét, és nem ő az enyémet?

- Nem tudom, hogy pontosan, hogy működik, de megértem, amit mond és tudok hozzá beszélni a saját nyelvén – halvány fintorral gyűrögetem polóm szélét. Mara ajkai elnyílnak, még barna bőrén is átüt az izgatott pír, aminek párját Sue arcán is látom.

- Micsoda?? Mondj valamit! – Sue kis híján lebukik a kanapéról, ahogy izgatottan előre dől. Ha Mara nem ragadja meg időben, akkor most nagyon fájlalná az orrát. Bár én is olyan lelkes tudnék lenni ebben a témában, mint ők.

- Nem tudatosan csinálom, csak akkor működik, ha neki intézem a szavaim – fogalmuk sincs milyen frusztráló, mikor nem tudod irányítani, ami veled történik. Mintha valaki engedély nélkül belepiszkált volna a testembe. Rakan mindig azt mondja, ez a mágia mentes világ, én mégis értem őt. Mi ez, ha nem mágia?

- Ó, ez tök romantikus. Mintha lenne egy saját, titkos nyelvetek – Mara sóhajtva, arcán egy átszellemült mosollyal dől hátra. Ha gondolja, szívesen cserélek vele. A megtudhatja milyen romantikus, mikor minden a feje tetejére áll.

- Szóval rád talált, azt állítja, hogy az elrendelt szerelme vagy és varázslatos módon megértitek egymást – tulajdonképpen igen. Bólintva nyugtázom Sue töprengő gondolatmenetét. Sokkal jobban fogadták ezt az egészet, mint vártam. – Ez nem lehet totálisan véletlen. És ráadásul nézz rá! Szerintem egy próbát mindenképpen megérne – kellemetlen borzongás fut végig bőrömön a pillantástól, amit Rakan irányába vet. Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Sue szerint remek ötlet lenne lefeküdni egy félig farkas pasival, akit egy hete szedtem össze a parkban, csak azért, mert elég szexi, és mert azt mondja, hogy ez van megírva a csillagokban.

De ez az ő életmódjához illik, nem az enyémhez.

- Aha, persze. Ha elrabolnak az ufók, majd azoknak is rögtön hanyatt vágom magam, csak mert azt mondják ez a sorsom – mormogva forgatom meg a szemeimet. Ha így menne a dolog, akkor már a tesójának is széttettem volna a lában. Jack még egy giccses verset is írt nekem, amit egyszer a zsebembe csúsztatott ölelés közben.

Vajon Rakan lemondana rólam, ha kikezdenék mással?

Csak egy kósza gondolat ugyan, de minden porcikámban érzem a választ.

Nem. Ő sosem mondana le rólam.

- Jól van na, csak egy ötlet volt – nagyot nyelve kényszerítem vissza figyelmemet Suera, aki kezeit felemelve dől hátra. Az ölébe húz egy párnát, átható kék pillantásával tovább fürkészve engem. – Az már nyilvánvaló, hogy a testiség téged nem érdekel... 

- Már hogyne érdekelne, de... – felháborodottan szakítom félbe, de egy legyintéssel elcsitít.

- … de most úgy csinálsz, mint aki csak egy plátói kapcsolatról álmodozik a szőke eunuch hercegével – ez aljas. Ennyire nem kell kisarkítani a dolgokat. Az, hogy várok az igazira, nem azt jelenti, hogy teljesen elzárkózom a kapcsolatoktól. Egyszerűen csak jobban megválogatom a partnereimet, mint egyesek. – De ha nagyon nem jutsz vele dűlőre, szívesen kiábrándítom belőled.

- Nem hiszem, hogy el tudnád tántorítani – morranom feszültebben, mint eredetileg terveztem. Bármennyire is bosszantó Rakan ragaszkodása és kéretlen figyelme, a gondolat, hogy Sue rámászik… nem tetszik.

- Miért, csak a fiúkat szereti? – vajon direkt hagyja figyelmen kívül éles pillantásomat, hogy bosszantson, vagy tényleg ennyire el van foglalva magával? Mégis, csalódott kérdése egy pillanatra elbizonytalanít. Igazából fogalmam sincs a válaszról. Ha csak a fiúkat látja vonzónak, de a sors egy női társat jelöl ki neki, akkor mi történik? Vagy a férfiak nem is érdeklik, pusztán azért kíván engem, mert én vagyok a társa? Egyik verzió sem tetszik túlzottan.

- Nem ismerem a preferenciáit ilyen téren – tekintetem akaratlanul is az avarszínű tincsekre siklik. Puha fülei természetellenesen bukkannak elő közülük, mégis úgy érzem, kezdem megszokni a látványukat. Vajon hány férfival vagy nővel volt előttem? Esetleg mindkettővel kipróbálta már? A fajtája vérmérsékletét és fizikai kontaktus iránti vágyát tekintve majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem várnak a párjuk megjelenéséig. Rakan is tapasztaltnak tűnt amikor… remek Res. A legjobb helyzetben gondolsz erre. Nagyot nyelve szorítom vissza a forró emlékeket, és a közéjük vegyülő kellemetlen érzéseket, hogy ezt valaki megtanította neki. Hogy valakiken már gyakorolt előttem. Komolyan van valami baj a fejemmel – De mélységesen meg van győződve arról, hogy mi egy pár vagyunk – nem tudom, hogy kit akarok ezzel győzködni.

Nem ismerem a szokásaikat, lehet, hogy a párjukat is megosztják egymás között. Lehet, hogy olyanok, mint az oroszlánok, és a falka vezető hímje bármelyik nőstényt választhatja. Ha így van, akkor ténylegesen nullára csökkent az esélye, hogy valaha legyen közöttünk bármi.

Mintha csak megérezné, hogy őt nézem, és a gondolataim csak körülötte forognak. Hátra dönti fejét, sárga szemei mosolyogva pillantanak fel rám. Neki sosem mondanám el, de máris kicsit jobban érzem magam. Még azt is élvezem, ahogy puha haja hozzáér ujjaimhoz. Talán tényleg túl sok időt töltünk kettesben összezárva. Tenni kéne valamit, mielőtt kialakul valami beteges függés.

- És láttad már meztelenül?

- Hogy mi?? – rémült felháborodással fordulok azonnal Sue felé. Még a kezemet is elhúzom, hogy minél távolabb kerüljek Rakantól. Mégis honnan jött ez a minden békét összezúzó abszolút szemérmetlen és kicsit sem burkoltan puhatolózó kérdés? Kezdem azt érzeni, hogy Suenak ugyanannyi gátlása van, mint Rakannak. Semennyi.

- Egy hete együtt éltek, csak bekukucskáltál már a kulcslyukon – ó, ha tudná. Semmi szükségem nem volt kulcslyukra, önként dobált le mindent előttem.

Arcomat elönti a forróság, ahogy felrémlik az első napunk emléke. A könnyed természetesség, amivel meztelenre vetkőzött előttem. A test, amiről nem akartam ugyan tudomást venni, de csak egy vak barom szemét nem szúrta volna ki, hogy mennyire tökéletes.

- Jesszus, nem kukucskáltam én sehova! – felháborodásom inkább a kotnyeleskedésének szól, semmint a feltételezésnek. Na jó, kicsit talán annak is. De tekintve, hogy nem lőtt nagyon mellé, álszent dolog lenne mindent tagadni. – Miért, neked ez az első, ha valaki vendégségben van nálad? – mire felteszem a kérdést, már tudom a választ.

- Hát, ami azt illeti, téged is láttalak már pucéran – remek. Mondanám, hogy meglepő és váratlan fordulat, de hazudnék. Az a nemtörődömség, amivel vállat von, teljesen Suera vall. Időnként nem is értem, hogyan lehetünk mi jóban. Mindig próbálom azzal magyarázni, hogy egy fiú ikertestvér mellett felnőve neki minden sokkal természetesebb. Mégsem tudom teljesen legyűrni zavaromat.

Nézzük a jó oldalát. Annyira nem tetszett neki a látvány, hogy a tesója után ő is rám akarjon mozdulni.

- Na de Sue! – még Mara is vet egy lesújtó pillantást barátnője felé, bár magas összegben mernék fogadni rá, hogy ő többet tud ezekről a dolgokról, mint amennyit elárul.

 -Most mi van? Természetes kíváncsiság – hát persze. Vajon akkor is ezt mondaná, ha őt lesnék ki a nem túl helyes srácok? Őszintén, lehet, hogy igen. Nagyot kell nyelnem a pillantástól, amit rám függeszt. Ismerem ezt. Nem fog tágítani, amíg választ nem kap. A francba. – Na, akkor igen vagy nem? – igen. De nem úgy és azért, amiért ő gondolja.

Alsóajkamba harapva, zavarommal küzdve próbálok ellenállni a jégkék tekintetek pillantásának. Még Mara melegbarna tekintete sem tudja ezt tompítani, mert ugyanolyan kíváncsian csillog, mint barátnőjéé. Bármit is válaszolok, a habozásom már elárult. Akkor pedig miért próbálkozzak hazugsággal?

- Igen – kelletlen fintorral sóhajtom a választ. Ha Rakanon múlna, csak meztelenül látnám őt. Boldogan sétálna egy szál farokban a lakásban. Vagy az ő esetében két szálban.

- Tudtam! – Sue diadalittas kiáltása csak elmélyíti fintoromat. Pletykás népség. Ezért nem éri meg csajokkal barátkozni. Lehet új legjobb barátok után kéne néznem. – És milyen? – ez komoly? Ehhez már tényleg egyáltalán semmi közük. Mégis tudom, hogy nincs más választásom, mint válaszolni. Egyszerre vagyok hálás, amiért Rakan nem érti miről van szó, és van bűntudatom amiatt, hogy a jelenlétében beszéljük ki őt.

- Ezzel addig fogtok zaklatni, amíg el nem mondom, ugye? – az időt húzva, kelletlenül teszem fel a kérdést, amire már úgyis tudom a választ.

Erőt gyűjtve pillantok Rakanra, aki szeme sarkából minket figyel. Arcom a vörös egy még sötétebb árnyalatát veszi fel, de legalább azzal bátoríthatom magam, hogy úgysem érti. Ha tudná miket mondok, még biztatásnak venné. Arra van a legkevésbé szüksége.

- Hát, olyan, mint amilyennek elképzelnéd – próbálok tárgyilagos maradni, de a felbukkanó emlékek mellett nehéz. Túlságosan élesen emlékszem minden izom feszülésére, minden rejtélyes árnyékra, amit a lámpa festett a bőrére. – Erős és izmos, de nem egy kigyúrt felhőember, inkább, mint egy igazi ragadozó. Ledermedsz tőle és már csak azon kapod magad, hogy attól rettegsz, mikor veti rád magát – elcsendesülve nedvesítem be nyelvem hegyével a kiszáradt ajkaimat. Túl nagy lett a forróság. Pulzusom az egekben van, szívem fájdalmas erővel veri bordáimat. Miért van rám ilyen hatással egy egyszerű emlék?

Mert nem akármilyen emlék.

Pontosan tisztában vagyok Rakan adottságaival. Láttam mit tud tudna nyújtani. Éreztem, amikor egy rövid kis pillanatra elengedte a kontrollt tegnapelőtt. Tényleg annyira rossz lenne, ha engednék neki? Igen. Mert kihasználnám őt. Kihasználnám a reménytelen rajongását. Még nem tudom megadni neki azt, amire vágyik. Csak üres szex lenne, semmi több. Pedig ő ennél többet érdemel.

- Te tényleg kedveled őt – már nyílnak ajkaim, hogy heves ellenkezésbe kezdjek, de azt hiszem Marának igaza van. Bármennyire is az agyamra megy, bármennyire is más, mint én, bármennyire is fejfájdító a helyzet, amibe kerültünk, azért kedvelem őt.

- Kedvelem, amikor nem épp úgy viselkedik, mint egy neveletlen, felajzott vadállat – finomítok kicsit a dolgon. Nevetve csóválják meg fejüket. nem tudom mi ilyen vicces, ez az igazság. Amikor akaratom ellenére csókolgat a konyhapulton, akkor mindent érzek az irányába, csak szimpátiát nem.

Mielőtt reagálhatnának, Rakan megmozdul. Ajkaim apró mosollyal, riasztóan élénk tekintettel néz rám, ahogyan lassan felkönyököl a fotel karfájára. Ez nem tetszik. Nagyon nem tetszik.

- Tényleg kedvelsz engem? – mosolya elmélyük, szemeibe visszatér az a rengeteg érzelem, amivel nem tudok mit kezdeni. Mi a franc? Lángoló arccal, felgyorsuló légzéssel pillantok oldalra, de a lányok zavara igazol. Rakan értette, amit eddig mondtunk. És most végre hajlandó reagálni is rá. Úgy, hogy a vendégeink is értsék.

Basszus.

Némán tátogva emelkedek feljebb a fotelben, csak hogy utána erőtlenül huppanjak vissza. Tenyeremet az arcomba temetve, nyöszörögve próbálom visszafojtani azt a szitokáradatot, ami éppen kitörni készül belőlem. Hogy keveredhettem már megint ilyen helyzetbe? Hogy hagyhatta, hogy ilyen helyzetbe keverjem magam.

- Mindent értettél? – ujjaim közül pillantok rá, legalább részben elrejtve kipirult arcomat. Legszívesebben úgy megütném. Ez az a félmosoly, amivel az őrületbe tud kergetni. Egy újabb dolog, amire nem tanították meg a népénél. Esküszöm, az egész fajának szüksége lenne egy kiadós etika oktatásra. Olyan alapvető dolgok hiányoznak a kultúrájukból, amik nélkül nem lehet civilizáltan élni.

- A nagy részét – remek. Igazán remek. Még jó, hogy nem kezdtem el részletesen méltatni a meztelen megjelenését. Azt a szégyent nem éltem volna túl. Örökké az önelégült mosolyát bámulhattam volna.

- És miért nem szóltál róla? – számonkérő fintorral engedem le kezeimet, és ha megütni nem is üthetem, fülön pöckölöm, hogy enyhítsek a feszültségemen. Végre elhalványodik mosolya, fülei megrezzennek, de a támadásom nem elég hatékony ahhoz, hogy eltávolodjon tőlem. Addig biztosan nem fog, míg meg nem kapja a válaszát. Tényleg nagyon jól megértenék egymást Sueval.

- Nem gondoltam, hogy számítana – hát persze. Mert a gondolkodás amúgysem az erőssége. Megérdemelné, hogy ezt az arcába vágjam, de visszafogom magam. Nem a vendégek előtt kéne jelenetet rendeznünk. Főleg, ha ez ismét egy ilyen „jaj, de nagyon más a kultúránk” helyzet.

Mondjuk elég elcseszett társadalom az, ahol csak így kihallgatják egymást. Egyre kevésbé vágyom rá, hogy valaha is megismerjem Rakan világát.

- Szóval inkább hallgatóztál, és engedted, hogy egyedül próbáljam megmagyarázni nekik a dolgokat – szép kis barát az ilyen. A mosolya alapján még élvezte is a helyzetet. Jólvan. Így fogom én is kihúzni őt legközelebb a csávából. Ha ilyen jól megy neki a nyelvünk, innentől intézheti ő a dolgait. Megnézem hogyan magyarázza majd ki magát a zsaruk előtt, ha egyszer rajtakapják nyilvános vizelésért, vagy közszeméremsértését.

- Jól csináltad – érzem, hogy tényleg bóknak szánja, de lehet bármilyen megnyerő a mosolya, nem tud levenni a lábamról. Most nem. Övön aluli húzás volt, amit most tett.

- Egyszer tényleg el fogod érni, hogy megüsselek – valószínűleg meg sem érezné, de rohadtul megérdemelné. Talán nekem is könnyebb lenne utána. A férfiak amúgy is így intézik el a vitáikat egymás között nem? Lehet nálunk is működne.

A lusta félmosolya alapján, aligha. A fenyegetésem még csak lázba sem hozza igazán. Persze ha más feszültséglevezető módszert ajánlanék neki, arra azonnal ugrana. Bosszantó farkas.

- Szóval? – farka lustán mozdul mögötte, fülei figyelmesen fordulnak felém. Mosolya levakarhatatlannak tűnik, amitől a forróság tovább terjed a bőrömön. – Tényleg kedvelsz?

- Ez… én… - zavartan keresem a szavakat, de hiába a sok regény és verseskötet, minden tudásom cserben hagy. Erre a kérdésre nincs jó válasz. Hazudhatnék, de minek? Lassan tényleg kénytelen leszek elfogadni, hogy így-vagy úgy, de Rakan az életem részévé válik majd. Legrosszabb esetben szomszédos üvegkalitkát kapunk az 51-es körzetben. – Már kiraktalak volna, ha nem kedvelnének – farka jókedvű csóválása, és elmélyülő mosolya elárulja boldogságát. És érthetetlen erővel dobbantja meg a szívemet. Legalább most egy kicsit boldoggá tudtam tenni. – Bár most elég sokat rontottál a dolgokon – sóhajtom gondterhelten. Ujjaim akaratlanul mozdulnak, hogy megérintsék a puha füleket, de egy halk torokköszörülés időben figyelmeztet.

Rajtakapottan pillantok a kanapén somolygó lányok felé. Akik természetesen végignézték és végighallgatták ezt az egészet. Remek. Igazán remek. Mara próbálja kávésbögréje mögé rejteni a mosolyát, Sue viszont nem igazán zavartatja magát. Pillantása kérdésekkel telve vándorol Rakan és köztem.

- Tényleg egy teljesen idegen nyelven beszélsz – a kanapé hozzánk közelebb eső részéhez csúszik, és előre hajol, hogy minél jobban lássa Rakan vonásait. A sárga szemek érdektelenül villannak szőke barátnőmre. Hogy tudja őt ennyire hidegen hagyni, hogy mások is tudnak a létezéséről? Egy kicsit sem aggódik? – Nem hasonlít semmihez, amit eddig hallottam.

- Nem angolul beszéltem? – mindketten megrázzák a fejüket. Zavartan pillantok Rakanra, de ő csak megrándítja a vállát. Szóval ő tud a mi nyelvünkön beszélni, ha akar, de én nem tudom irányítani hogyan beszélek hozzá. Remek. Még egy dolog, amiben nem én döntök. A kicseszett sors nem unta még meg, hogy kénye-kedve szerint cselekszik velem? – Észre sem vettem – halkan mormogva masszírozom meg orrnyergemet. Ezen változtatnom kell. Valahogy biztosan képes vagyok érzékelni a különbséget. Olyan nincs, hogy nem.

- Szerintem még mindig nagyon romantikus – Mara mosolya töretlen, bár ő nem csúszik közelebb hozzánk. Tisztes távolból vizsgálja csak Rakant. – Nem tudom miről volt szó, de ha privátban szeretnétek folytatni, szólj – gyilkos pillantásomra csak halk nevetés a válasza.

Örülök, hogy ilyen jól szórakoznak a nyomoromon.

- Megfoghatom őket? – Sue keze már akkor megmozdul, mikor felteszi a kérdést. Gondolkodás nélkül kapom el vékony csuklóját, miközben Rakan füleit hátra simítva villantja ki agyarait. – Akkor ezt egy nemnek veszem – csalódottan dől vissza helyére, miközben én próbálom figyelmen kívül hagyni a mellkasomban szétáradó hűvös ellenszenvet. Hogy juthatott egyáltalán ilyesmi az eszébe? Sosem nyúlunk ismertlen állatok felé, főleg nem a legérzékenyebb pontjaikhoz.

Ha belegondolok, hogy azok a fülek igazi erogén zónák, és Sue éppen meg akarta érinteni őket… mi a fenéért vagyok rosszul a gondolattól? Oldalra sandítva ellenőrzöm, hogy farkasom már visszatámaszkodott mellém, bár szemei még mindig szőke barátnőmet méregetik.

- Gondolom arra is ez a szabály vonatkozik – fejével Rakan farka felé biccent, vágyakozva sóhajtva fel.

- Miért akarod mindenáron megérinteni őt? – nem értem én ezt. Egyes emberek számára a privát tér ismeretlen fogalom.

- Mert farokfogdosási kényszere van – Mara szórakozott megjegyzése beindít egy kis vitát közöttük, ami pont annyira vonja el a figyelmüket, hogy egy kis időre teljes figyelmemet Rakan felé tudom fordítani.

- Minden rendben? – nem hiszem, hogy különösebb trauma lett volna a számára, inkább csak azt akarom elkerülni, hogy egy óvatlan pillanatban csuklóból levágja Sue karjait. Láttam miféle késeket rejteget magánál, és kétlem, hogy csak almahámozásra használná őket.

- Már megint aggódsz értem – fejét oldalra billentve, ajkain félmosollyal néz fel rám.

- Csak nem akarom, hogy vér folyjon – mormogom halkan, zavartan piszkálva egy borfoltot a fotel szövetén. Remek, ezt is ki kell tisztítanom.

- A barátaid csak fiatalok és kíváncsiak – arra inkább nem hívom fel a figyelmét, hogy ugyanolyan fiatalok, mint én. Ha őket annak látja, akkor az a fiú is az, akit legszívesebben itt és most, nagyközönség előtt megrontana. – Nem fogom bántani őket – megnyugodva bólintok, és figyelmemet visszafordítom a még mindig vitázó lányok felé.

Várok még pár pillanatot, hogy kicsatázzák magukat, mielőtt belekezdenék a következő kellemetlen beszélgetésbe.

- Ugye nem kell mondanom, hogy senkinek sem beszélhettek Rakanról? – elnémulva fordulnak felém. Szerencsére nem ostoba libák, még ha néha úgy is tűnhet. – Ha a kormány tudomást szerezne róla… - nem vagyok nagy összeesküvés elmélet hívő, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem engednének szabadon császkálni egy multiverzumok közt utazgató félfarkast.

- Nem fogunk a sötét zsaruk kezére adni titeket, ne aggódj – Mara biztató mosolya minkettőnknek szól. – De gondolkodtál már rajta, hogy mihez kezdtek?

- Folyamatosan ezen gondolkodom – sóhajtom halkan. – De jelenleg nem tud hazajutni – és nélkülem nem is biztos, hogy hajlandó lenne elmenni. Ezt a részletet azonban inkább megtartom magamnak.

- Tudunk valamiben segíteni? – Sue elkomolyodva fogja meg kezemet. Ujjai még az enyémekhez képest is törékenyek, mégis gyengéd szorítása erővel tölt el.

- Ha rejteget valamelyikőtök egy kapunyitó varázslót a szekrényében, most előállhat vele – erőtlen mosollyal szorítom meg én is a kezét.

- Majd körbenézünk – kacsintva enged el, majd körbejáratja tekintetét a viharvert lakáson. – De előtte segítünk helyreállítani imádott otthonod épségét.

- Azért igazán hálás lennék – elmélyült mosollyal figyelem ahogy feltápászkodnak a kanapéról.

Talán jobban meg kéne becsülnöm a barátaimat.

oOoOo

Halkan zihálva bámulom a sötét plafont. Ujjaim a megszokott puhaság után kutakodnak, de nem találnak semmit. Hát persze. Nincs itt. Ajkaimat összeszorítva hunyom vissza szemeimet, de a gondolatok túl sebesen kavarognak.

Miután a lányok elmentek, viszonylag békés napunk volt. Rakan segített a takarítás maradékával, utána pedig csendesen figyelte, ahogy az ebédet készítem. Talán ő is tudja, hogy egy másnapos tündeszabásúnak nagyon tud fájni a feje. Nem gyötört a kérdéseivel, és nem hozta szóba a külön töltött napunkat sem. Ha kíváncsi is rá, hogy mire jutottam, azt teszi, amit kértem. Türelmes. Időt ad, hogy én magam mondjam el, hányadán állunk.

Délután mesélt nekem a népéről. Szerettem volna mindent megtudni róluk, ő pedig készségesen válaszolt, bármilyen kényes témát is érintettem. Minél jobban megismerem a fajtáját, annál jobban megértem őt. És annál kevésbé vágyom rá, hogy rajta kívül másokkal is találkozzak. Tényleg vadak, és sok tekintetben közelebb állnak a farkasokhoz, mint hozzánk. Az elbeszélései alapján még hálás is lehetek, hogy a közelemben ennyire civilizáltan viselkedik. Egy antropológus imádna vele beszélgetni. Ölni tudna azokért a dolgokért, amiket én pattogatott kukoricát rágcsálva, a kanapén elnyújtózva hallgathatok minden este.

Mintha minden visszazökkent volna a kis vitánk előtti mederbe. Illetve majdnem minden.

Lefekvéskor nem követett a szobámba. Csak akkor vettem észre, mikor leheveredtem. Hiába hagytam nyitva az ajtót, nem jött be. Talán neki így könnyebb megtartania azt a távolságot, amire szükségem van. De a rémálmaimat sosem hagyná figyelmen kívül.

Végül hosszú percek múlva feladom a küzdelmet. Sóhajtva rúgom le magamról a takarót, és óvatos léptekkel megyek ki a nappaliba. Torkom összeszorul a kanapé érintetlen látványától.

- Rakan? – halkan kutatok utána a sötétben, de nyoma sincs. Még az erkélyajtót is kinyitom, hátha egy kis friss levegőre vágyott, de a hűvös esti szél érintésén kívül semmit nem találok.

Elment volna?

Örülnöm kéne, mégis kényelmetlenül érzem magam a bőrömben. Nem hagyna itt egy szó nélkül. Főleg most, hogy tudja, hogy kedvelem. Amit nem is volt rest megjegyezni néhányszor a nap folyamán.

Tekintetem a fogasok felé siklik, ahová a köpenyét akasztottuk. A sötét anyag mozdulatlanul pihen a helyén. Ha végleg elment volna, akkor biztosan ezt is magával vitte volna. Biztosan. A mellkasomra nehezedő nyomás enyhül, de a lelkemet mardosó aggodalom már kevésbé. Bárhol is van, remélem vigyáz magára.

Egy utolsó búcsúpillantást vetek az üres nappalira, mielőtt néma sóhajjal visszaindulnék kellemetlenül üres hálószobámba. Csak akkor tudatosul bennem a szívfájdító igazság, mikor oldalamra fordulva szorosan összezárom a szemeimet.

Tényleg hiányzik.

oOoOo

- Nincs semmi baja, Res – megrezzenve pislogok párat, míg ki nem tisztul körülöttem a világ. Sue és Mara széles mosollyal ülnek velem szemben, tányérjaikról szinte teljesen eltűnt már az ebéd, míg az enyém gyakorlatilag érintetlen. Nem csináltam vele mást, csak bambán turkáltam, talán már percek óta.

- Tessék? – értetlenséget tettetve kapok be gyorsan egy falat húst, bár a színjátékom valószínűleg nem túl hihető.

- Kivagy, mint Sue a francia vizsgák előtt – Mara villájával a barátnője felé int.

- Héé! – méltatlankodva kardozza le Mara villáját, majd ő is bekap egy falat krumplit. – Aljas, de igaza van – motyogja teli szájjal. Az egyetlen szerencséje, hogy sem nyál, sem kajadarabok nem landolnak az asztalon. Különben kénytelen lennék máshová ülni.

- Rakan tud vigyázni magára, nem egy hétköznapi pasi – Mara mogyoróbarna szemei megnyugtató melegséggel pillantanak rám. Látom, hogy megérti a helyzetemet, de próbál segíteni. Nem túl sok sikerrel.

- Pont ez a baj – sóhajtom halkan.

Nem titkolta, ahogy akkor éjszaka tényleg kiment a lakásból. Megértettem és elfogadtam, hogy szüksége van rá. Őt nem arra teremtették, hogy otthon várjon rám és farokcsóválva üdvözöljön. Mégis, másnap este behívtam magamhoz, hogy ne kószáljon. Úgy tűnik ez bevált. Legalábbis azt hittem. Reggel azonban velem akart tartani az egyetemre, hogy nappal pótolja be az elmaradt éjszakai kimenőt. Fogcsikorgatva ugyan, de rábólintottam.

Tudom, hogy túlaggódom, mert nagyon jól beolvad a világunkba, hála a ruháknak, mégis minden sarkon arra számítottam, hogy vagy az FBI vagy a multiverzumrendőrség karjaiba szaladunk. A tudat pedig, hogy napközben kint kóborol, egyszerűen kikészít. Pedig ez már a második nap, hogy ezt teszi. Tegnap olyan lelkesen mesélt a napjáról és a tapasztalatairól, hogy nem volt szívem visszaparancsolni őt a lakásba. Így is tartozom neki.

Látom rajta, hogy időnként mennyire szenved. Nem tudja, vagy nem is akarja elrejteni a vágyódását. Úgy sóvárog, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékok után. Mégis óvatos, és hagyja, hogy én tegyem meg a lépéseket. Mintha egy kényes táncot járnánk egymás körül. Egyikünknek sem egyszerű most ez a helyzet.

De legyen bármennyire is talpraesett, féltem őt a világunktól. Az ember nem tartozik a kedves fajok közé. A mi világunkban biztosan nem.

- Ugyanmár – Sue két falat párolt zöldség között felém bök villájával. Íme az évfolyamunk egyik legnépszerűbb csaja, aki bárkinek elcsavarja a fejét. Milyen megkapó. – Pár hete egy pasas sárgára festette magát, tollakat ragasztott a testére, és alsógatyában hirdette a vég eljövetelét a Dickinson téren. És ő is éppen csak felkeltette a járókelők érdeklődését – tart egy kis szünetet pár korty üdítő erejéig. – Ehhez képest Rakan ugyanolyan normális, mint mi.

Értem mire céloz, de nem nyugtat meg igazán. Kedvtelenül turkálok bele ismét az ebédembe. Lehet, hogy Rakan nem a külsőjével tűnik ki, de félek, hogy tényleg képes véletlen valami ostobaságot csinálni. Bármivel bajba sodorhatja magát, és nincs rá garancia, hogy időben el tud tűnné. Még ha a mérhetetlen önbizalma mást is mond.

- Nem tarthatod örökké a négy fal közé zárva – Mara megértő hangja ismét rájuk csalogatja a pillantásomat.

- Tudom – sóhajtom kelletlenül. – De olyan idegen neki ez a világ.

- Hagyd, hogy felfedezze és megismerje – tudom, hogy igaza van. Mégsem tudok mit kezdeni a teljesen felesleges és értelmetlen aggodalommal.

Néhány falat után megállok, és feladom az étellel való küzdelmet. Mindennek forgács íze van. Tanácstalanul pillantok körbe, mintha megláthatnám Rakant valamelyik bokor aljában rejtőzni. Pedig én magam kértem meg rá, hogy az egyetem környékét hagyja el. Itt túl sokan vannak, és túl kíváncsiak. Elég, ha csak akkor van itt, mikor elkísér. Most mégis jólesne a borostyán szemek megnyugtató pillantása.

- Talán jót tenne egy kis kikapcsolódás mindkettőtöknek – grimaszolva forgatom meg szemeimet, és fordulok vissza Mara felé.

- Kétlem, hogy túl komfortosan érezné magát egy szórakozóhelyen – hangos zene, rengeteg idegen szag, összesimuló testek és részeg barmok. Mindez egy igencsak szűkös helyen. Nem éppen Rakannak való. Nehezen tudom elképzelni, hogy akár egy pillanatig is élvezné. Maximum akkor, ha eléggé berúgnék ahhoz, hogy az egyik wc fülkében letoljam neki a gatyámat. Ebben az esetben minden este bulizni akarna járni.

- Nem épp ilyesmire gondoltam – egy fokkal nagyobb érdeklődéssel figyelek a szavaira. – A szüleimnek van egy faháza a hegyekben, alig három óra kocsival. Kint van az erdő közepén, Rakan szabadon járhatna, és nem kéne aggódnia, hogy bárki meglátja.

- Ó, igen, és apríthatna fát a kandallóba… félmeztelenül – Sue azelőtt éli bele magát, mielőtt bármit is mondhatnék. Ábrándos megjegyzése csak egy újabb fintort tud kiváltani belőlem. Ő tényleg azt hiszi, hogy az életet egy romantikus film.

- Van rendes fűtés is – lombozza le Mara, de az apró kezek csak elhessegetik szavait.

- Ne rontsd el.

Elmosolyodva hallgatom játékos csipkelődésüket. Látom Mara ötletében a lehetőséget, és méf Sue elképzelése is egészen tetszik. Bár én akkor látok félmeztelen Rakant, amikor csak akarok. És olyankor csak én látom, ami egy igen fontos szempont. Biztosan tetszene neki egy kis szabadság és csend. Egy békés kirándulás, távol a város zajaitól. Mégis, ennyire szabadon engedni őt…

- Nem tudom mennyire lenne jó ötlet – bizonytalanul pislogok a lányokra. Az igazat nem mondhatom el nekik. Azt, hogy félek a természet közelsége csak felerősíti Rakan állati ösztöneit, amik felém űzik őt. Ki kell találnom valami elfogadhatóbbat. – A vizsgák…

- Tökéletesen fel tudunk rájuk készülni ott is – vág a szavamba Sue. Tekintete lelkesen csillog, az ötlet annyira elragadta magával, hogy még a tényérján lévő maradékról is megfeledkezett.  – Péntek délben vége az utolsó óránknak, összepakolunk, és még sötétedés előtt odaérhetünk.

- Együtt mindig hatékonyabban tudunk tanulni – Mara veszi át a szót, kijátszva a legerősebb kártyáját. Az észérveket. – Ráadásul a nem pasid is jobban el tudja magát foglalni, míg nincs rá annyi időd – nem a pasim. Bármilyen sejtelmesen is mosolyog, Rakan egyáltalán nem az. Ez csak békés együttélés, nem pedig kapcsolat.

- Esténként pedig sétálhattok a csillagok fényében – fűzi tovább Sue, ellágyult, romantikus tekintettel.

- Vagy egy takaró alatt összebújva csókolózhattok a kandalló előtt – sejtettem, hogy megint ide fogunk kilyukadni. Sóhajtva hunyom le szemeimet, és lassan megcsóválom fejemet. Ezek a lányok tényleg teljesen reménytelenek. Ha rajtuk múlik, addig nem jövünk haza abból az erdőből, míg össze nem hoznak Rakannal. Azt hiszem ő kifejezetten élvezné ezt.

- Túl sok romantikus könyvet olvastatok – jegyzem meg halkan.

- Te pedig túl keveset – vág vissza Mara. Ebben nem szállok vele vitába. Sosem volt a kedvenc műfajom.

- Egy rejtélyes, szexi idegen sétált bele az életedbe, aki bármit megtenne érted – Sue jelenleg most inkább hasonlít egy herceg után ácsingózó kislányra, mint egy intelligens, egyetemre járó fiatal nőre. Valamiért azonban még ez is jól ál neki. – Ki kéne használnod – és máris itt a valódi Sue.

- Én nem szoktam egy hét után összefeküdni a pasikkal – cinikus mosollyal billentem oldalra a fejemet, de a megjegyzésem lepereg róla.

- Pedig lehet segítene ellazulni – rántja meg vállát.

- Szóval? Benne vagy? – kanyarítja vissza a beszélgetést Mara a megfelelő irányba. Néhány pillanatig még rágódom a dolgon, de sajnos nem találok semmi meggyőző ellenérvet a saját félelmeimen kívül.

Talán tényleg erre a kirándulásra van szükségünk. Vagy úgy végződik, mint egy rossz tinihorror, és egyesével végez velünk egy pszichopata őrült.

- Legyen – sóhajtok halkan – De csak ha Rakan is benne van.

- Van egy tippem, hogy ő oda megy, ahová te – Mara diadalittas vigyorral dől hátra, és Sue is győzedelmesen emeli magasba a villára tűzött krumpli darabot.

Hosszú napok várnak rám.

oOoOo

Teljesen lemerült elemekkel, nyűgösen vágom be magam mögött a lakás ajtaját. A délutáni gyakorlataim sosem akartak véget érni, ráadásul az egyiken Jack-el vagyok párban, aki a fejébe vette, hogy minden alkalmat kihasznál, és végtelen hosszúra nyújt, amit együtt tölthetünk. Most is alig tudtam szabadulni tőle, annyira ragaszkodott a bemutatónk válaszának elkészítéséhez. Már komolyan ott tartottam, hogy dobok egy segélykérő üzenetet Marának, hogy bejátszhassak valami kamuhívást. Végül azonban nem volt rá szükség, mert Sue hívta, hogy menjen el érte kocsival valahová. Muszáj leszek venni egy doboz csokit ennek a lánynak.

Tekintetem azonnal megtalálja a kanapén pihenő farkast. Máris kicsit jobban érzem magam. Halkan szusszanva dobálom le cuccaimat, nem törődve a kupival, amit magam körül hagyok.

- Ne haragudj, nem tudtam szólni a késésről – mormogom fáradtan. A telefonálásra megpróbáltam megtanítani egy régi készülékemet használva, de nem működött a köztünk lévő beszéljük egymás nyelvét kapcsolat. Rakan pedig még többet ért, mint amennyit beszélni tud az én nyelvemen. Az írást végképp elengedtük, mert egyikünk sem tudja ilyen gyorsan elsajátítani a másik abc-jét, ráadásul én még mindig nem tudom megmondani mikor melyik nyelven szólalok meg. – De örülök, hogy nem dúltad fel a várost utánam.

Apró mosollyal pillantok fel, de nem az a békés arc fogad, ami korábban minden alkalommal. Vonásai feszültek, szemei szinte ragyognak a szoba félhomályában. Farka idegesen jár mögötte, fülei pedig hátra simulnak, mint mindig, ha ideges, vagy valami nem tetszik neki.

- Rakan – óvatosan nyúlok felé, de megragadja csuklómat, és magához húz. A levegő bennem reked, és a jeges pánik egy pillanat alatt árad szét mellkasomban. Karomhoz hajol, és mélyeket lélegezve halad felfelé egészen vállamig. – Mit csinálsz? – kérdem halkan, finoman megrántva csuklómat. Azonnal elereszti, de arca nem mozdul a közelemből. A vicsor, ami megjelenik arcán kicsit sem bíztató, de azt a megérzésem legalább alátámasztja, hogy most nem a konyhapultra akar feldobni.

- Ki ért hozzád? – morranása most talán állatiasabb, mint valaha. Értetlenül pislogok rá, miközben hátrálok egy lépést, kikerülve ezzel a veszélyzónából.

- Tessék? – ujjaim zaklatottan keresnek megnyugvást a nyakamban lógó kőtől, ami most hideg és élettelen, mégis segít koncentrálnom. Amire szükségem is van, amikor Rakan így néz rám. Tudom, hogy nem rám haragszik. Az teljesen más. Most az nem tetszik neki, akinek a szagát érzi rajtam. Mintha egy feszült kutya lenne, aki nem tud mit kezdeni a hazatérő gazdájával. – Jack – nyögöm ki, mikor végre megtalálom a megfelelő emlékfoszlányt. Nevetve karolt át, amikor meg akarta ünnepelni az első nyers vázlat elkészültét.

- Akar téged – ismét egy feszült vicsor. Elkerekedett szemekkel, lángra gyúlt arccal pislogok fel rá, remélve, hogy ez csak valami béna farkas humor, amit nem értek, de kicsit sem tűnik annak. Még sosem láttam őt ennyire komornak és feszültnek.

- Hogy micsoda? – szinte csak tátogom a kétségbeesett kérdést, miközben újra közelebb lép hozzám.

- Vágyik rád. Ágyba…

- Jézusom ne! Értettem elsőre is – tenyeremet arcomba temetve, szényenkezve hajtom le a fejemet. Hát persze hogy félreérti a kérdésemet. Nem a részletekre vagyok kíváncsi. Elég kreatív vagyok, el tudom képzelni mi mindent akart csinálni velem. Rakannal viszont minden beszélgetés merő őszinteség. Olyan nyers és meggondolatlan. Bár többet használná az eszét, és kevesebbet az ösztöneit. – Mégis honnan tudod? – dönnyögöm elgyötörten, még mindig nem pillantva fel rá. De már érzem, hogy szorosan előttem áll. Mellkasa hozzásimul karjaimhoz, ahogy feszülten beszívja a levegőt.

- Érzem a szagán – ez most komoly?

Ujjaim között fellesve kételkedve pillantok rá. Az rendben van, hogy kiszagolja kikkel találkozom, de eddig nem volt szó gondolatolvasó szaglásról. Mindig érzi mi jár a másik fejében? Vajon azt is érzi, hogy most mire gondolok? Nem. Akkor jobban megértene. Talán csak a heves érzelmekkel van így. Állítólag a kutyák is kiszagolják a félelmet. Talán a farkasok a vágyat is. Sajnos nem igazán értek ehhez a témához. Viszont, ha így van, akkor óvatosnak kell lennem, mikor gondolok arra, hogy félmeztelenül fát aprít a naplementében.

Lassan leeresztem kezeimet, és tétován keresem tekintetét. Mereven bámulja azt a pontot, ahol Jack hozzám ért, és teste mozdulatlansága elárulja, hogy mennyire küzd most magával. Ha az állatokat veszem alapul, most biztosan el akarja fedni Jack szagát a sajátjával. Viszont tudja, hogy jelen helyzetünkben ez egy elég ostoba döntés lenne. Bár könnyíthetnék valahogy a szenvedésén.

- Nyugodj meg, már sokszor leráztam őt. Most sem tett semmit, csak átkarolta a vállam – megpróbálkozom az igazsággal, de ez nincs rá semmilyen különösebb hatással. Pedig elhiheti, hogy bőven van gyakorlatom Jack lekoptatásában. Ez csak egy baráti gesztus volt, legalábbis részemről biztosan. És amíg ez nem változik, addig nincs oka aggódni. Sue szétrúgná a tesója seggét, ha az akaratom ellenére próbálna bármit tenni velem. Már ha elég gyors és hamarabb odaér, mint Rakan.

Ajkamba harapva kutatok más megoldás után, de végül engedek annak, ami legelőször bevillant. Ami természetesnek és ösztönösnek tűnt, de nem igazán akartam elfogadni. Viszont jobb ötletem jelenleg nincs.

Óvatosan nyúlok fel, és érintem meg puha füleit. Megrezzennek bátortalan simításomtól, de végre elérem, hogy a vállam helyett az arcomba nézzen. Mintha minden simítással egyre kevesebb feszültség lenne a tagjaiban. Mintha ezek az apró érintések segítenének visszaszorítani a féltékeny vadállatot. A borostyán szemek ridegsége lassan oldódik, és átveszi a helyét a nyugalom, és a félreismerhetetlen… szeretet.

- Jobb, ha lezuhanyzom – hangom rekedt, arcom lángol a zavartól, ahogy elslisszolok a fürdőbe, mielőtt megállíthatna.

Zihálva támasztom hátamat az ajtónak, és szorosan összezárom szemeimet. Mi a franc történik? Miért csinálok egyre több ostobaságot a közelében? Egyáltalán miért élvezem egyre jobban a közelségét?

Basszus.

Régebben imádtam az egyetemet, most viszont alig várom, hogy végre hazajöhessek és vele beszélgethessek. Élvezem a történeteit, hogy időnként meg tudom nevettetni, sőt, már a néma pillantása is jó érzéssel tölt el. Sokszor nincs is szükség beszédre, csak arra, hogy figyelje ahogyan főzök vagy tanulok. Nem kéne természetesnek lennie ennek az életnek, mégis sokkal inkább annak tűnik, mint az, amit eddig éltem.

- Komoly bajok vannak a fejedben, Resven – mormogom halkan, és sóhajtva kezdem ledobálni magamról a ruháimat, egyenesen a mosógépbe. Félek, hogy Rakan az éjszaka felgyújtaná őket, ha csak a szennyeskosárba raknám. Bármennyire is szexinek találom a tűzoltókat, nehéz lenne megmagyarázni nekik a dolgokat.

Fáradt mosollyal állok be a vízsugár alá, és élvezem ki a forró cseppek érintését. Nagyon ajánlom Marának, hogy tényleg full komfortos legyen az a faház. Rakannak tetszett a gondolat, hogy kicsit kiszakadhat a gépi világok betontengeréből, de persze csak akkor akart menni, ha én is biztosan ezt akarom. Ki hitte volna. Viszont a lelkes farokcsóválására ki tudna nemet mondani? Még ha meg is kell küzdenem néhány pókkal és fogvacogtató hideggel, megéri. Ő tényleg sokkal többet áldozott be azért, hogy itt legyen, mint én érte.

Mondjuk ő önszántából döntött így, én kényszerből.

Hosszú percek és egy alapos sikálás után mászok csak ki a zuhany alól. Elindítom a mosógépet, átdörzsölöm nedves tincseim, és belebújok a kikészített pizsibe. Erre is Rakan miatt szoktam rá. Nem fogom kísérteni a sorsot azzal, hogy egy szál törölközőben sétálgatok előtte.

Egy utolsó sóhajjal nyitom ki az ajtót, és lesek ki a nappaliba. Még mindig csak az alacsony fényerőre állított spotlámpák fénye világítja be a teret, és fogadni mernék, hogy ezek is csak miattam világítanak. Neki az ég világon semmi szüksége nincs ilyesmire. Jobban lát a sötétben, mint én fényes nappal. Minél többet tudok meg róla, annál jobban érzem, hogy ő más. Idegen. Nem a mi világunkba való. Mindezek ellenére egyre jobban megkedvelem. Talán tényleg Stockholm-szindrómám van.

Homlokráncolva figyelem, padlón gubbasztó alakját. Hátát az erkély üvegajtajának vetve, lehunyt szemekkel pihen. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy ezt csinálja. Nála sosem lehet tudni.

Még mindig feszültnek tűnik, és sokat elárul hangulatáról az is, hogy csak fülei fordulnak felém, ahogy közeledem. Egyik lábát előre nyújtva, a másikon karját támasztva próbálja a lazaság látszatát kelteni, de túlságosan más, mint általában.

Egy pillanatra megtorpanva pörgetem ujjaim közt nyakláncomat, végül rászánom magam az egyetlen helyes döntésre. Legalábbis arra, amit az ösztöneim helyesnek súgnak. Mikor váltam én olyan ösztönlénnyé, mint Rakan?

Lassan lépek lábai közé, nagyobb terpeszbe lökve őket, hogy több helyem legyen. Szemei azonnal kipattannak, némán, levegőt sem véve várja következő lépésemet. Sajnos nem éppen arra készülök, amit ő hisz, de remélem azért nem lesz csalódott. Zavart félmosollyal rántom meg vállamat, és hátat fordítok izzó tekintetének. Kínosan ügyelek rá, hogy ne érjek érzékeny részekhez, miközben elfészkelem magam a lábai között. Hátamat a mellkasának döntve, helyezem magam kényelembe. Elfojtok egy kellemes sóhajt, mikor végre megérzem a belőle áradó életteli forróságot. Jobban esik, mint egy csésze kávé. Ennél nagyobb bókot nem igazán kaphat.

- Resven… - szívverésem felgyorsul rekedt hangjától, minden ép agysejtem sikolt, hogy meneküljek, de leintem őket. Nem lesz semmi baj. Tudja, hogy egy rossz lépéssel mindent tönkre tenne.

- Ne láss bele túl sokat – dünnyögöm lángoló arccal. El sem hiszem, hogy ezt csinálom. Eddig menekültem az érintései elől, most önként mászom az ölébe, mint egy bújós kisgyerek. De úgy érzem, most mindkettőnknek szüksége van erre. Neki főleg. – Csak próbállak felvidítani – nem tudom mennyire hihető a dolog, de néhány pillanatnyi némaság után mintha kezdene ellazulni. A mellkasa megmozdul, ahogy újra képes lélegezni.

Megkönnyebbülten mosolyodom el, bár a nyakamat simogató légvételei eléggé nehézzé teszik a dolgot. Tudom, hogy neki erre most szüksége van, nem leszek gyáva nyúl, aki elmenekül.

- Köszönöm – halk szusszanással végigborzolja bőrömet. Érzem benne a mosolyát és az elégedettségét. Még ha nem is az, amit elképzelt, tübb, mint amit eddig adni tudtam neki. Ha türelmes tud lenni, talán még több is lehet köztünk. Persze nem most és nem itt.

Előhalászom mobilomat a zsebemből, és megnyitom a lejátszási listát, amit neki állítottam össze. Csendesen magyarázok a különféle videók alatt, megválaszolva időnként feltett kérdéseit. A legtöbb képsor a természetet, a növény- és állatvilágunkat mutatja be, de a modern életről is mutatok neki pár dolgot. Nem tudom melyiket élvezi jobban. Próbálom enyhíteni a honvágyát, ami nem is biztos, hogy létezik, és próbálom növelni a tudását a gépi világokról, amire lehet, hogy nincs is szükség. Csupa bizonytalanság mellette az élet.

- Hol élnek az agyaras antilopjaitok? – teszi fel a kérdést, mikor egy gnúcsordáról készült drónfelvételt mutatok neki. Homlokráncolva állítom le a videót, és fejemet hátra döntöm vállára, hogy legalább valamennyire felpillanthassak arcába.

- A micsodáink? – talán csak rosszul értettem, amit mondott.

- Agyaras antilop – zavarom egyre csak növekszik. Nem látom rajta, hogy viccelne. A tekintete inkább ábrándos, mintha egy messzi helyen járna.

- A mi világunkban nincsenek ilyesmik – tétován rázom meg fejemet, és visszafordulok a telefonom felé.

- Akkor csak a történeteitekben léteznek? - persze, micsoda mese lenne. Piroska és az agyaras antilop. Tanácstalanul dobolok mobilom szélén. Olyan furcsa érzésem van, de nem igazán tudom pontosan szavakba önteni.

- Ott sincsenek.

- De láttam egy rajzot a szobádban – ajkaim elnyílnak, ahogy azonnal bevillan a furcsa T-rex farkas, karmos, agyaras antilopszerű lény képe, amit egyszer rajzoltam. Nem tudom eldönteni, hogy felháborodjak, amiért a holmim között turkált, vagy kiboruljak, mert ennek a lények ezek szerint neve is van. Vagy legalábbis Rakan így nevezi. Nagyon remélem, hogy ezt csak ő találta ki.

- Az csak álom volt – álomnak kellett lennie. Ujjaim megszorulnak telefonom körül. Rettegek a választól, de fel kell tennem a kérdést. – Nálatok élnek?

- Több ezres csordák a füves pusztákon – a kétségbeesés pillanatok alatt uralkodik el rajtam. A telefon kiesik remegő ujjaim közül, a levegő túl sűrűvé válik, képtelen vagyok rendesen belélegezni.

- Hogy a fenébe álmodhattam olyasmiről, ami csak egy másik világban létezik – ujjaim kapaszkodót keresve marnak Rakan mellettem pihenő karjába. Kétségbeesetten, szorítom őt, miközben elmém képtelen megtalálni a fókuszt.

De hiszen láttam. Vagyis látnom kellett, mert lerajzoltam. Ritkán emlékszem tisztán az álmaimra, de a rajzok mindig segítenek felidézni villanásokat. De ezek csak álmok, semmi többek. Hogyan álmodhatok olyasmiről, ami egy másik világban létezik? Ez lehetetlen.

Zihálva szorítom össze szemeimet, és próbálok a lehető legnyugodtabb maradni. Teljesen sikertelenül. A fizika összes ismert szabályát áthágja a lehetőség, hogy olyasmit láttam, ami egy másik világban történt. Ami Rakan világában létezik.

Forró, puha arc simul az enyémhez. Rakan illata bekúszik az orromba, de most még ez sem képes megnyugtatni kavargó gondolataimat. Hiba van itt mellettem, elveszettebbnek érzem magam, mint valaha.

- Talán mert az én… - megszorítom karját, hogy elhallgattassam.

- Ne… most ne… - nyöszörgöm erőtlenül. Nem akarom hallani, hogy a párja vagyok. Nem akarom hallani, hogy az egész életem alapja az volt, hogy a sors hozzá kötött valamilyen groteszk módon. Hogy az álmaim sosem voltak az enyémek, hanem csak látomások voltak a nekem szánt pár világából.

Ez már túl sok.

- Minden rendben, Resven – megtörten nevetek fel a gyöngéd szavak hallatán. Érékele, hogy nyugtatni és vigasztani próbál, de most úgy érzem minden hasztalan.

- Semmi sincs rendben – sóhajtom halkan, ujjaim még mélyebbre süllyednek karjában, amit fogalmam sincs mikor font körém. Most az egyszer nem bánom. Most jól esik valami biztosba kapaszkodni. – Mintha az élet, amit éltem, nem is az enyém lenne – ez már többször megfogalmazódott bennem, de még soha senkinek nem mondtam ki hangosan. De most úgy éreztem megfojt a bizonytalanság, ha nem teszem meg. – Nem tudom mit kéne tennem. Nem értem mi történik körülöttem.

Nem szól semmit, csak hagyja, hogy addig fogjam őt, míg le nem ülepszik a lelkemet mardosó kétségbeesés.

Államat felhúzott térdeimen pihentetve bambulok a lassan, békésen úszkáló bálnákra. Azonban még ez sem képes visszaűzni az álmok birodalmára. Tekintetem újra és újra a hálószobaajtó felé kalandozik, ahonnan egy ideje már semmilyen hang nem szűrődik ki. Gyanúsan nagy a csend. Nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e. Rohadtul felhúzta az agyamat azzal, hogy az engedélyem nélkül bejött, de őszintén, mégis mi mást vártam tőle? Neki a szabályaink és a szokásaink teljesen idegenek. Csak azt teszi, amit helyesnek vél, és a mi természetes a számára.

Nem ért meg engem, ahogyan én sem őt. Ennél idegenebbek nem is lehetnénk a másik számára.

Lassan engedem le lábaimat a szőnyegre, feszülten rágcsálva ajkaimat. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Nem róhatja fel nekem az idegességemet, senki sem lenne jó hangulatban egy rémálomból ébredve. De rázárni az ajtót talán egy kicsit túlzás volt. Végtére is nem csinált olyasmit, amivel túlságosan átlépett volna a határokon. Csak gubbasztott az ágy mellett, mint egy kutya, akinek szüksége van társaságra a békéjéhez.

Tétován lépek az ajtóhoz, ujjaim a hűvös ajtógomra csúsznak, de lefagyok, mielőtt elfordíthatnám. Talán mégsem kéne. Ha eléggé fel tudom dühíteni, akkor lehet, hogy magától elmegy. Ez lenne a legegyszerűbb, és a legjobb mindkettőnknek. Biztosan találna új társat magának. Valakit a sajátjai közül. De megtehetem ezt vele? Mennyire lenne kegyetlen ez a döntés?

Őszintén nem tudom.

Mély levegőt véve nyitok be koromsötét hálószobámba. Semmit sem látok, a szemem még a tévé fényéhez van szokva, de bizsereg a tarkóm, mintha valami nem lenne rendben. Felkaromat megdörzsölve lépek beljebb, szinte hangtalanul suttogva kéretlen vendégem nevét. Talán sikerült elaludnia, ebben az esetben nem szeretném felzavarni. Sose ébreszd fel az alvó oroszlánt. Vagy farkast. Gondolom így is érvényes a mondás.

Hirtelen valami megragad a sötétből. Szemeim hatalmasra nyílnak, szívem szinte kiszakad a helyéről, ajkaim közül pedig egy rémült sóhaj szökik ki, ahogy hátam a falnak ütközi. Még szinte vakon is érzékelem, hogy a sarokba szorítottak. Hogy egy fölém tornyosuló, sötét alak szorított sarokba. A borostyán szemek fenyegetően izzanak az éjszakai sötétben, mégis szinte azonnal elkezd rendeződni légzésem, amint felfogom, hogy csak ő az. Nem támadtak nekem. Nincs senki a szobámban, aki ártani akarna.

- Ne zárj be többé – rideg morgása nem egészen evilági. Pulzusom ismét megemelkedik, agyam ösztönösen méri fel a helyzetet. Ha rám támadna, talán időben ki tudnék térni. Erősebb, jobban a reflexei, de kisebb és mozgékonyabb vagyok nála. Messzire nem juthatnék, de talán meglephetnék. Bár valami továbbra is azt súgja, hogy nem lesz szükségem erre. A menekülés kényszere ösztönös ugyan, de mélyen belül tudom, hogy Rakan nem ártana nekem.

Hiszen a párja vagyok.

- Akkor ne adj rá okot – bátorságomat összeszedve suttogom halkan, tekintetét egy pillanatra sem eresztve. Nem nézheti egyetlen irányból a dolgokat. Ha nem viselkedik neveletlen vadállatként, sosem zártam volna be. Ha nem tervez elmenni, akkor meg kell tanulnunk együtt élni. Jelenleg azonban úgy tűnik, együnk sem akar a másik szabályai szerint játszani.

A szoba némaságába olvadó morranása ad igazat gondolataimnak. Szerinte teljesen normális volt, amit tett, mert csak nekem akart segíteni. Aggódott értem. Meg akart védeni. De én nem kértem ebből a védelemből. Amúgy is ostobaság azt hinnie, hogy bármit tehet a rémálmok ellen. Ő maga mondta, hogy nincs mágiája, szóval ezen a téren pont annyira átlagos, mint én.

Mindkettőnk szerencséjére nem kezd el vitatkozni, helyette elhátrál néhány lépést. Elfojtok egy megkönnyebbült sóhajt, miközben az ágyamhoz lépek. A szemem kezd hozzászokni a sötéthez, így nem kell teljesen a rutinomra hagyatkoznom, hogy ne menjek neki a bútoroknak. A puha párnák és takaró úgy vonz magához, mint lepkét a fény. A kimerültség kezd eluralkodni rajtam, annyira, hogy még Rakan jelenlétével is megbékélek. Felesleges lenne ismét kiparancsolnom innen, valami azt súgja, hogy úgysem menne, vagy legalábbis visszaszökne, amint megérezte, hogy elaludtam. Embernek és háziállatnak egyaránt túl neveletlen és makacs.

Volt vajon igazság abban, amit korábban mondott? Lehet nem az altató okozta a tegnapi nyugodt éjszakámat, hanem az ő közelsége? Mert a párom?

Ekkora marhaságot.

Tényleg egy tinisorozatban érzem magam, de jelenleg nincs jobb ötletem. Veszteni nem veszthetek azzal, ha marad. Legalább ő is látni fogja, hogy a közelségének semmi köze a nyugalmamhoz. Sőt.

- Azt hiszem, abból nem lehet baj, ha megpróbáljuk – halk motyogásommal csak magamat próbálom meggyőzni. Remélem tényleg van benne annyi tartás és önfegyelem, hogy nem mászik be az ágyamra. Kéne tartanom az éjjeliszekrényen egy paprika sprayt, ilyen esetekre. Szemem sarkából lesek fel rá, és bár vonásait nem látom tisztán, fülei vonalát ki tudom venni. Éppen érdeklődve fordulnak felém. Tekintete is békésebbnek tűnik, mint korábban. Jó tudni, hogy nem egy haragtartó fajta. – Itt maradhatsz, de csak az ágyam mellett – szögezem le a legfontosabb szabályt. Lassan biccent, és ennyi most nekem elég. Ha lesz időm, összeállítok valami írásos szabályzatot, amit aláíratok vele.

Fáradt, mogorva sóhajjal mászom vissza a puha matracra. Kényelmes a kanapém, de ennek a nyomába sem érhet. Utálok kemény helyeken aludni.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom… - ki kellett volna őt raknom innen. Sőt, nem is lett volna beengednem. Ott kellett volna hagynom a parkban. A sebei már most úgy néznek ki, mintha hetekkel ezelőtt szerezte volna őket, nem pedig tegnap. Tényleg nem hazudott a vérfarkasos regenerálódó képességről.

Legszívesebben azonnal lehunynám szemem, amint a párnához ér, de Rakan mozdulatlansága megállít benne. Most meg mi van? Hirtelen engedélyre vár, miután az eddigi összes szabályomat lelkiismeretfurdalás nélkül megszegte?

Felhúzom szemöldökömet, mire végre megmoccan. Ha az állatias tulajdonságai következetesek, akkor ezt pont olyan élesen látta, mint nappali fényben. Szó nélkül telepszik le az ágyam mellé, fejét megtámasztva a matracon. Mintha tényleg egy kutya lenne, aki tudja, hogy nem ugorhat fel a bútorokra, de minden kiskaput kihasznál. Ám legyen, ha így nyugtot hagy nekem.

- Jóéjt Rakan – halkan motyogva hunyom le szemeimet, kiélvezve a puha takarót és a kellemes illatot, ami körbe ölel.

- Nyugodt álmokat, Resven – hangja puhább és melegebb, mint a takaró, ami rám borul. Halvány alig mosollyal, az álomvilág peremén egyensúlyozva nyúlok ki felé. Ujjaim a selymes tincsek közé csúsznak. Ugyanolyan finom az érintésük, mint reggel. Nem keresek okokat rá, hogy miért teszem, egyszerűen csak jól esik.

Egy pillanatra elbizonytalanodom, mikor ujjbegyeim a lehetetlenül puha, bársonyos fülekhez érnek. Nagyon érzékenyek lehetnek.

„De te bármikor megérintheted őket.”

Mosolyom elmélyül, ujjaim felbátorodva simítanak végig szőrös fülein. Egyre kevésbé csatlakozom a valósághoz, csak gépiesen simogatom és vakargatom őt. Tényleg olyan, mint egy kis háziállat. A nagyszüleim macskájának is ilyen puha fülei voltak, és mindig láncfűrész módjára dorombolt, mikor elkezdtem simogatni őket. Nagyon fogok nevetni, ha Rakan is elkezd dorombolni. Bár ő inkább kutya, semmint macska. Egy roppant neveletlen kutya.

- Resven… - halk hümmögéssel válaszolok hangjára, ami már csak elmosódva jut el hozzám. – Ha így folytatod, nem fogom tudni megállni, hogy bemásszak melléd az ágyba – szemeim azonnal kipattannak, riadtan rántom el kezeimet a halk figyelmeztetés hallattán. Kuncogásától kísérve fordulok át másik oldalamra, és szorítom magamhoz ujjaimat, amik majdnem elintéztek nekem egy kínos, heves veszekedéssel teli estét.

Basszus. Teljesen idióta vagyok.

A korábbi álomnak már nyoma sincs, így hallhatom tompa kuncogását. Remek, örülök, hogy ő ilyen jól szórakozik. Én kevésbé vagyok elégedett. Fene se gondolta volna, hogy azok a bolyhos fülek valódi erogén zónák.

Istenem, ezt nem gondoltam át.

Szorosan összezárom szemeimet, és próbálok úgy tenni, mintha nem akarna épp lángra kapni minden porcikám.

A francba az egésszel.

oOoOo

Halkan nyammogva, lustán nyújtózva engedek a valóság csábításának. Fejem még tompa a zaklatott éjszakától, de a helyzethez képest egészen kipihentnek érzem magam. A mobilomra pillantva látom, hogy jóval tovább aludtam, mint általában szoktam. Talán ezért nincs már mellettem a farkasember, akit máskor képtelenség levakarni magamról. De tényleg. Olyan, mint egy kölyökkutya, aki még a mosdóba is követne, ha engedném neki.

Arcomat gyűrögetve kászálódom ki a párnák közül. Az ágy mellé húzott takaró már régen kihűlt, érzem csupasz talpaim alatt. Tehát nem csak mosdóba ugrott ki, hanem egy ideje már felébredt. Nem lepődöm meg. Lehet nincs is szüksége annyi alvásra, mint nekem. Alig tudok valamit a fajátjáról. Náluk élnek emberek, nálunk viszont senki hozzájuk hasonló. Jobban meg kéne ismernem őt.

Biztosan ezt akarom?

Tanácstalan fintorral csóválom meg fejemet, és indulok el kávé szerző túrámra. Abban sem vagyok biztos, hogy Rakan még a lakásban van. Lehet kiszökött, hogy macskákat kergessen, vagy…

A francba.

Elkerekedett szemekkel, élesen szívom be a levegőt, mikor meglátom őt a kanapé mellett álldogálni. Egy szál alsónadrágban, amit éppen most igazgat el formás hátsóján. A fekete anyagból egy méretes, szőrős farok lóg ki, és bár nem tűnik túl kényelmesnek, számára elviselhető lehet, különben tuti ledobná magáról. Remélem ezt nem akkor tervezi megtenni, mikor éppen itt vagyok.

Arcom felforrósodik, de képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet. Túlságosan jól néz ki. Nem az a felfújt izompacsirta alkat, akiktől rosszul vagyok, de simán végig lehetne vele illusztrálni egy anatómia órát. Látszik rajta, hogy tényleg a valóság edzette meg, nem pedig egy konditeremben formálta az alakját. A háta és a vállai szélesek, a combjaival pedig tuti szét tudna roppantani egy dinnyét. Mintha az egyszerű látvány nem lenne elég, még nekiáll produkálni magát. Ahogy kinyújtózik, izmai táncot lejtenek napbarnított bőre alatt.

Basszus.

Ez színtiszta kínzás.

- …farkamat nézed? – halk, élveteg csettintésétől megrezzenve ocsúdok fel a mozizásból, és fogom fel végre, hogy hozzám beszél. Sárga szemeiben szórakozott fény világít, mosolyából pedig olyan szinten árad az önelégültség, hogy csodálkozom hogyan nem fullad bele a saját egójába. Szemeim még nagyobbra nyílnak, és érzem, hogy itt helyben hamuvá fogok égni, mégsem tudom róla elszakítani a pillantásomat. – Ha szeretnéd, meg is foghatod – vigyorsa még jobban kiszélesedik, miközben szembe fordul velem. Alsója zavarbaejtően dudorodik egy egészen más fajta, méretes faroktól.

Meg a nagy francokat. Fogdossa őt az, akinek két anyja van.

Végre sikerül eltépnem róla tekintetemet, miközben változatos szidalmakkal illetem őt. Valamelyik talán ki is csúszik ajkaimon, de pont nem érdekel. Önelégült, idióta barom. Csak egy fokkal viselkedett most civilizáltabban, mint mikor pucéran várt rám a nappaliban. Apró lépésekben haladunk előre.

Nevetése elkísér egészen a konyháig, nem hagyva nekem nyugalmat. Szívem a torkomban dobog, és a kellemetlen forróság nincs jó hatással megszokott reggeli merevedésemre. Ilyenkor gyűlölök férfi lenni. Vagy legalábbis bi férfi. Akkor biztosan nem kísértene megfeszülő hátizmainak látványa.

Kis híján elejtem bögrémet, miközben a kávégéphez rakom. Istenem. Abba kell ezt hagynom.

- Emlékeztess, miért is tűrlek meg magam mellett? – szemem sarkából látom, hogy levakarhatatlan mosolyával, de legalább már ruhában támaszkodik a pultra. Rá kéne borítanom valamit, hogy letöröljem ezt a bosszantó vigyort az arcáról.

- Mert olyan jó társaság vagyok? – úgy tűnik rátalált az élcelődős, humoros énjére. Remek, még csak ez hiányzott. Remélem azért nem tervez folyamatosan ezzel fárasztani. Pont elég a félreérhető megjegyzéseit kerülgetnem folyton.

- Passz – fintorogva meredek a bögrébe csordogáló sötétbarna folyadékra. De még ez sem menthet meg attól, hogy megérezzem a közelségét. Az arcomat simogató forró légvételeket.

Ez a pasi komolyan nem hallott még személyes térről.

Nagyot nyelve pillantok fel rá. Nem tetszik ez a csillogás a tekintetében.

- Valld csak be, hogy azért te is élvezed ezeket a pillanatainkat – nem. Egy kicsit sem. De mielőtt ezt az arcába vághatnám, a pirítósaim éles csattanással készülnek el.

Túl gyorsan történik minden.

Rakan fülei feszülten hátra simulnak, kezei a derekához kapnak, mintha egy nem létező fegyvert próbálnának megragadni. Mereven hátra lép, tekintete pedig veszély után kutatva fürkészi a konyhát. Szemfogai kivillannak, torkából halk, fenyegető morgás szökik elő.

Meg sem próbálom visszatartani nevetésemet. Istenem, már ezért megérte befogadni őt. A TikTok összes ostoba állatos videója elbújhat Rakan mellett. Még szerencse, hogy nincs nála fegyver, különben jönne nekem egy új kenyérpirítóval. Széles vigyorral veszem át a pulton támaszkodó, önelégült idióta szerepét.

- Vigyázz Rakan, nehogy a pirító elvágja a torkodat – lehet bármennyire is tapasztalt, a gépi világok még kifognak rajta. Egyáltalán nem illik ide. Nem tartozik ide.

Néhány feszült pillanatig még méregeti a kis fekete készüléket, mielőtt kiengedne a harci készültségből. Látom elernyedni izmait, és megváltozni tekintete csillogását. Annyira meglátszik rajta, hogy mit érez és mit gondol. Minden mozdulata és pillantása kifejező. Csak figyelni kell rá.

Visszafordul felém, és fejét oldalra billentve kezdi zavaróan áthatóan vizsgálgatni az arcomat. Bámulni azt nagyon tud.

- Úgy gondoltam, hogy körülnézek ma a városodban – kis híján kiköpöm a kávét, amit időközben megszereztem. A természetes nyugalom, amivel kiejti ezeket a szavakat, a közelében sincs annak a pániknak, amit érzek. Ezt nem gondolhatja komolyan.

- Hogy mi van? – döbbenten pillantok fel rá, hátha megint elvigyorodik, de most nyoma sincs a humoros Rakannak. – Fényes nappal akarsz kimenni az emberek közé? – ennél rosszabb ötletet rég hallottam. Talán csak akkor, mikor kitaláltam, hogy hazahozom őt.

- Valahogyan meg kell ismernem a környezetemet – értem őt, de mégsem. Húsz percet jósolnék neki maximum, mielőtt valaki kiszúrná. El tudom képzelni milyen megfigyelés lenne. Felül gubbasztani egy háztetőre, és onnan bámulja a tömeget. Kicsit sem lenne feltűnő.

- Ha tanulni akarsz, ott a tévé – azt hittem megértette, hogy ez a legjobb eszköz a tanulásra. Biztonságos távolból teheti. Nem fog senkire frászt hozni, és nem fogja felkelteni senki figyelmét. Komolyan mondtam, hogy ha lebukik, akkor elhurcolják valami titkos állami laborba, és élete végéig kísérleteznek rajta. Bármennyire is az idegeimre megy, ezt a sorsot nem kívánom neki.

Néma fintorából ítélve nincs odáig az ötletemért. Tekintete a tévére villan, majd vissza rá. Azzal a mosollyal, mitől minden szőrszálam az égnek áll.

- Csak nem aggódsz értem? – öntelt barom.

- Magam miatt aggódom – legalábbis részben. A nagyobbik részben. – És felelősséget vállaltam érted, amikor belementem a megállapodásunkba. Szerintem mindkettőnkre veszélyes lenne, ha teljesen felkészületlenül lépnél ki a világomba – biztosan engem is ki akarnának hallgatni, sőt, lehet az agyamba is bele akarnának túrni, főleg, ha nekik is előadná a lelki társakról meg párokról szóló dumáját. Biztosan ki akarnák deríteni, hogy mennyi igazság van a szavaiban.

Lehet furcsa, de nem vágyom rá, hogy felnyissák a koponyámat, csak mert egy izgága farkasember nem tudott megülni a seggén.

- Jól van – kelletlen beleegyezésre hallatán végre újra képes vagyok rendesen levegőt venni. – Egy darabig nem megyek ki – ha rajtam múlik, jódarabig.

Megkönnyebbült sóhajjal kortyolok még egyet keserű kávémból, és szerzem meg a reggelire készített pirítósokat. A hűtőből szerzek hozzájuk vajat és dzsemet, majd mindent kipakolok az asztalra.

Rakan kivételesen jólnevelt kutyus módjára elfoglalja tegnapi székét, miközben én is letelepedek vele szemben.

- Addig is beszéljünk meg néhány társadalmi szabályt, ami nem biztos, hogy megegyezik kettőnk világában… - jobb tisztázni a dolgokat, amiket esetleg nem érthet meg a tévéből, vagy túl nagy az eltérés az ő szokásaikhoz képest. Mondjuk mi van, ha életre-halálra szóló küzdelemre hívja ki valaki azzal, hogy véletlen hozzáér a karjához a tömegben? Vagy sértés a családjára, ha valakivel találkozik a tekintete a metrón?

Tényleg fontos, hogy mindent tisztázzuk, mielőtt mindkettőnket az 51-es körzetbe juttat.

oOoOo

Idegesen dobolok jegyzetfüzetemen, miközben üres tekintettel meredek a professzorra, aki éppen a francia irodalom csodáiról tart tényleg érdekes előadást. Máskor csüngenék a szavain, de most képtelen vagyok koncentrálni.

- Veled mehetek?

- Semmiképp. És a lakást se hagyd el, amíg délután vissza nem jövök, megértetted?

- Meg.

Csak remélni tudom, hogy tényleg felfogta a szavaim komolyságát. Ajkaimba harapva küzdöm le a torkomat szorító kellemetlen érzést. Lehet, hogy be kéne szereznem egy kis wifi-s kamerát, amin a háziállataikat tudják figyelni az emberek. Akkor leellenőrizhetném, hogy tényleg otthon van, és tényleg nem tesz tönkre semmit. Bár bevallom, érte egy kicsit jobban aggódom, mint a bútoraimért.

Éppen csak egy leheletnyivel.

- Hé, Res – Sue halkan suttogva bök oldalba, hogy felhívja magára a figyelmemet. Összerezzenve kapom rá tekintetemet – Abbahagynád a dobolást? Rohadtul idegesítő – fintorogva int állával a toll felé, ami még mindig az érintetlen lapokat kalapálja. Bocsánatkérő pillantással hagyom abba, és ejtem ölembe üres kezeimet.

- Amúgy minden rendben? – Mara a másik oldalamon ülve hajol közelebb, arcát megtámasztva tenyerében. – Máskor úgy lesed Lockwood szavait, mintha egy valódi próféta lenne – ajkai apró mosolyra húzódnak.

- Eddig azt hittem bele vagy zúgva, de ma teljesen elbizonytalanítottál – Sue visszaveszi a szót, miközben nevető pillantást vált barátnőjével. Hosszú vörösesszőke haját egy szoros kontyba tekerte, amit az egyik ceruzájával rögzített. Őt sosem kötötte le igazán a klasszicista dráma, pedig Molière egy zseni. – Mintha nem is lennél itt fejben.

- Nem is vagyok – sóhajtom halkan, hátra dőlve székemen. Szerencsére elég távol ülünk ahhoz, hogy ne zavarjuk a professzort, és őszintén megvallva nem is mi vagyunk az egyetlenek, akik halk eszmecserét folytatnak.

- Van köze esetleg… - Mara szemöldökét emelgetve int fejével a két sorral előttünk ülő Jack felé. Fintorogva rázom meg fejemet.

- A legkevésbé sem.

- Hála istennek, túl nyálas hozzád – Sue elégedetten bólint. – Már többször mondtam neki, hogy adja fel, mert nem az eseted, de olyan, mintha ez csak még jobban ösztönözné – megrántja vállát, és a látszat kedvéért lejegyzetel néhány szót a füzetébe.

Neki köszönhetem, hogy Jack is az életem részévé vált. Az egyetem első napján ismertem meg Suet és Marát, akik már a tájékoztató előadáson mellém csapódtak. Gimis koruk óta a legjobb barátnők, és állításuk szerint látták rajtam, hogy szükségem van társaságra. Persze én tökéletesen boldog voltam egyedül, de ezt sosem árultam el nekik. Nem akartam összetörni a tökéletes barátságokról szőtt képüket, na meg tényleg megkedveltem őket.

Jack Sue ikertestvére, akit azon a végzetes napon ebédnél sodródott mellénk. Persze őt is bírom, egészen addig, míg nem nyomul túlságosan. Valahogy sosem fogadta el, hogy folyamatosan lepattintom, és csak a tesójával együtt vagyok hajlandó találkozni vele. Még azzal is bepróbálkozott egyszer, hogy menjünk el együtt csajozni, pedig Sue biztosított róla, hogy a tesójának sosem lenne gusztusa hozzáérni egyetlen csajhoz sem.

- Azt mondta, hogy volt nálad egy nagydarab, izmos pasi a hétvégén – ismét felém fordítja tekintetét, ajkain egy játékos mosollyal. – Miatta vagy ennyire elvarázsolva?

Meredten bámulok magam elé azüres füzetre. Igen. De kicsit sem azért, amiért ők gondolják. Hogy tudnám elmondani nekik ezt anélkül, hogy felfedném Rakan titkát? Egyáltalán lenne értelme annak, hogy tudnak róla? Nem. Okos lányok, de kétlem, hogy értelemes tanáccsal tudnának ellátni egy másik világból származó félig farkas vademberrel kapcsolatban. Bár biztos több ilyen témájú könyvet olvastak, mint én.

- Úgy tudtam – Mara diadalittas kiáltása túl hangosra sikerül, így sikerül néhány pillantást magunkra irányítania. Próbálok lentebb süllyedni székemen, de nem túl sok sikerrel. Remek. – Jössz tíz dolcsival – Sue felé bök tollával.

- Mikor mutatod be nekünk?

- Soha – vágom rá gondolkodás nélkül, mire mindketten elhúzzák a szájukat.

- Ígérem nem fogok rámozdulni – Sue a szempilláját rebegtetve hajol bele az arcomba. Halkan felhorkanok a teljesen abszurd elképzeléstől, hogy egyáltalán megpróbálná. Nem tudom Rakan preferenciáit a nemet illetően, de azt hiszem ebből a pár dologból nem engedne. Legalábbis nem olyannak képzelem, aki osztozkodik azon, ami az övé.

Mármint amiről azt hiszi, hogy az övé.

oOoOo

Végül lemondtam a kameráról, és nem bántam meg. Rakan tényleg abszolút jófiúként viselkedik. Láthatóan nincs ínyére, hogy hosszú időre magára hagyom, és otthon is inkább tanulással töltöm az időt, mint vele, de nem panaszkodik. Próbálom kárpótolni esti futással és sétákkal, illetve beszélgetésekkel, amiket bevallom, még élvezek is.

Egy kicsit.

Egészen hozzászoktam a jelenlétéhez a napokban. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megnyugtató lehet, ha valaki vár itthon, mégis valahogy felemelő volt az ölelése a kimerítő egyetemi órák után. Megtanulta pár dolog működését, már képes elindítani egy mosást, és a mosogatással is nagyon jól boldogul. Ételt is tud már melegíteni anélkül, hogy magára gyújtaná a lakást, és a legjobb, hogy tényleg nem rág meg egyetlen bútort sem.

Viszont még mindig nem igazán tudom, hogy mihez kezdjek vele és az egész helyzettel. Minél többet tudok meg róla és a világáról, annál biztosabb vagyok benne, hogy sosem tud majd beilleszkedni a miénkbe. Ő egy szabad szellem. A természet gyermeke. Nem illik ide a betonfalak és gépek közé. Szeretem, amikor a világáról beszél. A ragyogást a tekintetében. Elpusztítaná őt az a hely, amit én az otthonomnak nevezek.

Viszont az is világossá vált, hogy nem tudja hogyan és mikor juthat majd haza. A miénkez hasonló mágiamentes világok szinte teljesen lekerültek az összes faj térképéről, mert túl sok felkészülést és elraktározott energiát igényel a kijutás belőlük. Az én világom a mágusok számára egy kopár sivatag, ahonnan nincs kiút. Mégis ki jönne ide azért, hogy aztán puszta szívességből hazavigye Rakant?

Senki.

A legközelebbi látogatóink a multiverzum rendőrséghez tartozhatnak, bár Rakan szerint miattuk sem kell aggódnunk. Ő egyszerű dezertőr, aki miatt nem valószínű, hogy világokon átívelő hajtóvadászatot indítanának. Egy részem örül neki, hogy megúszom a fénykardos cyberninjákat, egy másik viszont aggódik, hogy talán örökre a nyakán maradt egy farkasember.

Éles fájdalom hasít tenyerembe, jutalmul elkalandozott gondolataimért. Halkan szitkozódva ejtem el a kést, és fonom ép kezemet a lüktetőre. Ujjaim alól vaskos, vörös folyamként buggyan elő a vérem, jelezbe, hogy ez most több egy apró kis karcolásnál.

Basszus.

Ezért ne próbálj megoldani egy multiverzumokon átívelő problémát a péntek esti vacsora készítése közben. Tétován nézek körbe, de persze most nem látok egyetlen tiszta konyharuhát sem a közelben. Cserébe viszont egy igencsak feszült félfarkas terem mellettem a semmiből.

- Mutasd – fintorogva lépek odébb egy fél lépést, még mindig vérző kezemet szorongatva. Furcsa mód vágyom vissza mellé. A belőle áradó meleghez és friss avar illathoz. Ezt biztosan a sokk okozza.

- Semmiség, csak egy kicsit megvágtam – fájdalmas szisszenéssel rándulok össze, mikor rossz helyen, rossz erővel szorítom meg a kezemet.

- Azért hagy nézzem – tétovázva pillantok fel arcára. Nem fog engedni. Veszteni nem veszthetek sokat a dologgal, a harctéren biztos látott már ennél durvább vágásokat is.

Vonakodva engedem, hogy magához húzza tenyeremet. Egészen közel hajol hozzá, mintha az élénk vágás minden apró részletét szemügyre akarná venni. Azt hiszem egy ragtapasz erre nem lesz elég. Többet kell használnom az elsősegély dobozomat, mióta megismertem őt, mint előtte bármikor.

Szemeim hatalmasra nyílnak, mikor arca túl közel kerül a sebhez. Riadtan próbálom elrántani tőle, de olyan szorosan fogja csuklómat, hogy esélyem sincsen messzire jutni. Helyette kapok egy értetlen, már-már fedéssel teli pillantást.

- Te meg mit művelsz? – hiába adok hangot megrökönyödésemnek, még mindig nem úgy tűnik, hogy érti a gondot.

- Segítek – egyszerű, amgától érthetődő tényként közli a dolgot, miközben visszahúzza kezemet az ajkai közelébe.

- Ne merészeld! Ne, ne, ne…! – hiába minden tiltakozás, hiába az undorodó fintor és a vad kétségbeesés, megteszi. Rohadtul megteszi. Nyelve végig ível a seben, először éles, majd egyre tompábban lüktető fájdalmat hagyva maga után. És iszonyatos émelygést. Elfordítom fejemet, hogy ne kelljen látnom vörösre festett nyelvét. Ez rohadtul undorító. – Pfúj…. – lehelem szörnyülködve, szabad kezemmel megkapaszkodva a pult szélében.

Komolyan nyalogatja a vérző tenyeremet? Lefetyeli róla a vért, mint egy farkas az áldozata felsértett bőréről? Van fogalma róla, hogy ez mennyire egészségtelen, fertőzésveszélyes, és undorító? Legközelebb keresek neki valami halálos kórokról szóló műsort, hogy elvegyem a kedvét az ilyesmitől.

Sokáig foglalkozik a sebbel. Túl sokáig.

Visszasandítva látom, hogy már lehunyt szemmel simítja orrát letisztított bőrömhöz. Mint egy macska, aki teljes áhítattal akar a gazdájához dörgölőzni. Haragudnom kéne, de nem tudok, hiszen csak az ösztönei szerint cselekszik. Már-már bűntudatom is van, amiért nem tudom megadni azt, amire vágyik.

Ez az érzés azonnal elmúlik, mikor megérzem puha ajkait a tenyeremhez simulni.

Óvatosan Rakan, át fogsz lépni egy határt.

- Jobb? – halk kérdése nem töri meg a minket körülvevő buborék tompa nyugalmát. Fogalmam sincs miért van rám ilyen hatással a gusztustalan gondoskodása. A hányinger helyét lassan átvette a kellemes borzongás, amit megint csak a sokkra tudok fogni. Más nem lehet.

- Már tényleg nem fáj, de azért még meglocsolnám egy adag betadinnal. De Rakan... – tétován figyelem, ahogy apró puszikkal halad végig kezemen. Nem várt gyengédség egy faragatlan farkasembertől. Egy farkasembertől, aki most már tényleg túlzásokba esett. - … visszaadnád a kezem?

Nem tetszik ez a mosoly.

Nagyon nem tetszik.

- Csak ha kapok valami mást cserébe – hanglejtése nem hagy kétséget afelől, hogy mire gondol. A forróság újult erővel kel életre az arcomban a szemérmetlen megjegyzéstől. Tényleg nem képes leállni? Ha egy átlagos pasiról lenne szó, azt mondanám, hogy csókolgassa a seggemet inkább, de Rakan még azt is élvezné.

Menekülőutat keresve pillantok végig a pulton, de képtelen vagyok értelmes gondolatokra, míg forró lehelete így simogatja a bőrömet. Egyetlen frappáns vissszavágás sem jut az eszembe, így jobb híját megragadok egy virslit, ajkai és tenyerem közé nyomva.

- Nesze, egy virsli – ha annyira fel akar falni valamit, kezdheti ezzel. A ma esti menü nem tartalmaz Resven húst. Sem semmit, ami belőlem van.

Ő azonban másképp gondolja.

Elégedetlen morranással ragad meg, és erőlködés nélkül, fél kézzel ültet fel a konyhapultra. Szívem szélsebes ütemre vált, mellkasomat összeszorítja a döbbenet és félelem fullasztó elegye. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem.

Próbálom eltolni magamtól, de olyan, mint egy masszív kőszikla. Esélyem sincs. Könnyedén kényszeríti kezeimet a konyhapultra, ujjai szétfeszíthetetlen bilincsként szorulnak csuklóimra. Arca egyre közelebb kerül az enyémhez, a belőle áradó forróság belélegezhetetlenné teszi a levegőt körülöttünk.

Ez így nem helyes. Nem teheti. Mégis úgy vigyorog, mintha ez lenne élete legtökéletesebb pillanata. Nem érti. Nem ért engem.

- Én inkább az ajkaidra gondoltam – hangját átitatja az állatias vágy. Ő egy vadász, én pedig a préda. A préda, aki nem tud hová futni. Zihálva próbálok elég levegőhöz jutni, tekintetem riadtan fúrom az övébe, hátha megérti. De nem. A borostyán pillantást valami egészen más uralja. Valami nem teljesen emberi.

- Eressz, vagy sikítok! – tekintete megvillan erőtlen szavaimtól. Nem sikerül elérnem ahhoz a gondoskodó férfihoz, aki pár pillanattal ezelőtt volt, inkább csak még jobban felébresztettem az éhező vadászt.

Halk elégedetlen morranással hajol még közelebb hozzám. Riasztóbb, mint bármikor. Most nem egy puha, bolyhos kutya. Most egy halálos farkas, aki bármikor összeroppanthatja a torkomat.

- Szerinted mi történik azzal, akiről kiderül, hogy egy szökevényt bújtat? Vagy a te világodban hogyan fogadják, ha valaki azt állítja, hogy egy farkasembert őrizget a lakásán? – ajkaim válaszra nyílnak, de csak egy kétségbeesett nyögés csúszik ki közülük. Igaza van. Mi értelme lenne segítségért kiáltani? Mire bárki ideérne, már nyoma sem lenne. Könnyedén magával vihetne bárhová, és sosem találnának meg minket. Vagy hátra hagyhatna, hogy őrült módjára próbáljam kimagyarázni magam a rendőrök és pszichiáterek előtt. – Én el tudok tűnni, ha akarok, és te?

Zsákutcába szorított.

Bármit is teszek, csak magamat sodrom még reménytelenebb helyzetbe.

Tekintete egy pillanatra ellágyul, de túl későn, túl kevés. A kétségbeesett elárultság érzése, és a félelem vasmarokkal tartják fogva minden józan gondolatomat. Már képtelen vagyok igazán koncentrálni, csak azt tudom, hogy nem akarok itt lenni.

Nem akarom őt az életembe.

- Sajnálom – próbálja homlokát az enyémnek dönteni, de rosszul vagyok a gondolattól, hogy ennyire intim módon ér hozzám. Az a szerelmesek érintése. Azoké, akik éreznek egymás iránt valamit. Én jelenleg csak mardosó rettegést érzek. – Kérlek, ne félj. Eszem ágában sincs ártani neked – legszívesebben hisztérikusan felnevetnék. Épp megerőszakolni tervez a konyhapulton, de persze, nem akar bántani. Szegény ártatlan szerelmes kiskutya, mindjárt megsajnálom.

- Már most is bántasz – meredten bámulom a kanapét, miközben halkan megosztom vele az igazságot, amiről nem hajlandó tudomást venni. Visszaélt a bizalmammal. Beengedtem őt a lakásomba, megpróbáltam megérteni a viselkedését. Megpróbáltam bízni abban, hogy képes betartani a szabályaimat.

Megint hihetetlenül naiv és ostoba voltam.

- Csak egy kicsit engedd, hogy megmutassam. Kérlek – nem jut el hozzám reménykedő könyörgése. Mit számít már, hogy engedem vagy sem? Hiszen azt tesz, amit akar. Ő egy vad farkas, akit esélyem sincs megszelídíteni. Elveszi, amit akar, bármit is teszek vagy mondok.

Még mindig meredten bámulom a szürke kanapét, próbálva teljesen kizárni a nyakamat simogató forró légvételeket. A bőrömet érintő puha, nedves ajkak gyengéd csókjait. Testem megfeszül a nem kívánt érintésektől. Elmém eltompulva próbálja elfeledtetni velem, hogy minden rossz, amit teszünk. Hogy én erre egyáltalán nem vágyom. Próbál abba a hitbe ringatni, hogy ez csupán a vágyaink kiélése. Nem más, mint érezelemmentes szex. Ha hagyom neki, hogy azt tegye, amit akar, talán rájön, hogy nem fog működni. Hogy sosem leszek képes viszonozni mindezt.

Testem egyre jobban felforrósodik. Minden csók parazsat gyújt a bőröm alatt, tovább taszítva elmémet a kábult ürességbe. Nem próbálok ellenkezni, elfogadtam az árulást.

Rakan árulását.

A testem árulását.

Remegve engedem, hogy magával vonjon abba a világba, amiről azt hiszi, hogy valós. Amiben én a párja vagyok, aki rá várt egész életében. Kezeim mellkasára csúsznak egy utolsó, erőtlen és teljesen reménytelen kísérletet téve arra, hogy eltoljam őt magamtól. Még ezt is bátorításnak veszi. Forró érintése a pólóm alá kúszik, ujjai erősen tartanak tarkómnál fogva, hogy ne menekülhessek el. Már nem is akarok. Csak túl akarok lenni ezen az egészen.

Ajkaimon egy meglepett, halk sóhaj csúszik ki, mikor nyelve a legérzékenyebb pontok egyikén érint meg. Nyakamon és karomon apró libabőrök ezrei jelennek meg a szokatlan érzéstől. Még sosem reagáltam így senkire. Talán mert még sosem engedtem meg senkinek, hogy ezt tegye velem.

Most sem adtam rá engedélyt.

Áruló számat tenyereim mögé rejtve, vastag ködfátylon át pillantok fel a lángokba borult borostyán szemekbe. Még így is érzékelem, hogy fel akar falni.

Hogy fel is fog falni.

Ajkai az enyémekre simulnak. Íze tompa, érintése egészen messzinek tűnik. Az elmém próbál megvédeni a sokktól. Pedig ez olyasmi, amit ismerek. Ez tudom hogyan működik. Ez csak egy csók. Ajkaim automatikusan mozdulnak, esetlenül viszonozva a gyengéd érintést. Mintha egy szórakozóhelyen lennénk a tánctéren. Csak egy csók, semmi több.

Halk morranásától megremeg a testem. Szerencsére azelőtt szakítja meg a csókot, hogy én tenném. Az íze azonban megmarad ajkaimon. A tompa köd és forróság, ami körbeölel és nem enged lélegezni, még kellemes is lehetne. Ha úgy tettük volna meg mindezt, hogy érzünk valamit egymás iránt.

Tekintetem lassan kitisztul, így láthatom reményteli mosolyát. Érzem heves szívverését a tenyereim alatt. Látom a tekintetében ragyogó vágyódást, amit az ösztönei szültek. A tudat, hogy a párja vagyok. Tenyere arcomra simul, lassan terelve vissza tudatomat a valóságba. Már hallom kusza légvételeink hangját, érzem saját szívverésem sebes ütemét a torkomban.

- Ugye jó volt? – ajkaim megremegnek az ostoba kérdés hallatán. Ismét ellenállhatatlan vágyat érzek egy kétségbeesett, hisztérikus nevetés iránt, de nem engedhetem széthullani a józanságomat.

Képtelen vagyok állni a tekintetét. Nem tudom elviselni a borostyán pillantás mélyén kavargó vágyat, és kétségbeesett reménykedést. Nem, amikor az árulás keserű íze tódul a számba. Oldalra fordítom fejemet, hogy ne kelljen őt látnom.

A ránk telepedő csend forró és nehéz. Tele van elemi vággyal, és az ő érzelmeivel. Megfojt velük. Nem tudom tovább elviselni.  

- Engedj el – suttogom halkan, karjaim erőtlenül hullanak testem mellé. Máskor jól esik a testéből áradó melegség, most még is úgy érzem, megfojt ez a forróság. Talán most először enged egy ilyen kérésnek. Talán ő is érzi a hangomban, hogy ez most más. Nincs kedvem a hülye játékaihoz.

Összepréselt ajkakkal, áruló testem feszítő fájdalmát teljesen figyelmen kívül hagyva csúszok le a konyhapultról. Még mindig érzem az ízét a számban. A semmihez sem fogható, erőteljes, élettel teli ízt. Szükségem van valamire, ami elnyomja.

Kezeim remegnek, miközben az egyik fiókba túrva ásom elő a doboz cigarettát, amit végszükség esetére tartok itthon. Sosem szoktam rá, csak ritkán bulikon, vagy a vizsgák okozta stressz miatt szívok el egy-egy szálat, de most égető szükségét érzem. Egy gyújtóval együtt melegítőm zsebébe csúsztatom.

- Resven… - perifériámból látom az arcom felé közeledő bizonytalan érintést. Elhajolok előle, és Rakanról tudomást sem véve lépek a bejárati ajtóhoz. A fogasról lekapok egy vékony dzsekit, és kilépek a folyosóra. Nem rohanok. Nem menekülök. Bármilyen gyors is vagyok, utolér. Bármilyen leleményes is vagyok, rám talál.

Mert a kibaszott sorsnak össze kellett kötnie minket.

Ujjaim megszorulnak telefonomon, amit fogalmam sincs, hogy mikor vettem magamhoz. Furcsán üresnek érzem a fejemet. Nem érzem a fojtogató dühöt, inkább csak… kimerültem. Belefáradtam ebbe az egészbe. Hogy semmit sem tudok irányítani, és hogy fogalmam sincs mit kéne tennem. Mintha az élet, amit eddig éltem, egyre idegenebb lenne számomra.

Lábaim automatikusan a parkba visznek, ami péntek lévén elég kihalt. Mindenki bulizik, vagy a családjával tölti az idejét. Kevés olyan elveszett lélek van, mint én, aki jobban élvezi a magányt. Ha egy héttel ezelőtt engedek a barátaim unszolásának, és inkább velük tartok, akkor talán minden másképp alakul. Talán sosem találkozom a farkasemberrel, aki felforgatta az egész életemet.

Letérek az ösvényről, egy eldugott, sűrű bokrokkal teli kis tisztást célozva meg. Néhány tüskés ág megkarcolja kezemet, és szétzilálja ruhámat, de megéri átverekednem magam a növényzeten. Halk sóhajjal ülök le a puha fűre, és gyújtok rá egy szál cigire. A borzasztó íz azonnal elárasztja a számat, sikeresen eltűntetve mindent, ami Rakan aljas támadásából maradt.

„Csak egy kicsit engedd, hogy megmutassam.”

A füst végig kaparja torkomat, de elfojtom köhögésemet, és lassan, megfontoltan fújom ki, miközben hátra dőlök a fűben. Az ég már sötét, de a város fényszennyezése elnyomja a csillagok ragyogását. Pedig most szívesen kívánnék valamit egy kósza hullócsillagtól.

Remélem most örül, hogy megmutathatta. Mégis mire ment vele? Kiborított és teljesen összezavart. Nem értem őt. És nem értem azt sem, ahogyan reagáltam. Le kellett volna rugdosnom magamról. Vagy legalább megpróbálni kikaparni a szemét. Erre mit csináltam? Sóhajtoztam és visszacsókoltam. Talán így akarta a testem feldolgozni a sokkot, hogy majdnem megerőszakoltak. Könnyebb elviselni, ha nem kényszerként tekintesz rá. Ugye?

Ugye?

Újabb feszült slukk, miközben egy elsuhanó repülő arany és vörös villogó fényét követem tekintetemmel.

Teljesen természetes, hogy a testem reagál egy szexi férfi közelségére. Azt sem tagadhatom, hogy Rakan külsőre pont az esetem. Ha ember lenne és másképp találkozunk, talán megadtam volna neki a számom, hátha felhív. De akkor sem tűrtem volna el, hogy egy hét ismeretség után a beleegyezésem nélkül akarjon leteperni.

Tényleg ennyire nem érzi a határokat? Nem látja mi helyes és mi nem?

A füst elárasztja tüdőmet, oxigénhiányos bódulattal ajándékozva meg zaklatott gondolataimat. Nem tudom mit kéne tennem.

Ugye jó volt?

Persze hogy jó volt. A testemnek. A lelkemnek pedig leginkább egy valódi tortúra. Végre engedhetek a rekedtes, hisztérikus kacajnak, ami már sokadszor akar kitörni belőlem. Rágyújtok egy újabb szálra, szabad kezemet pedig a nyakamban lógó kis kőre fonom. Mintha megint pulzálna. A tompa, meleg lüktetés mindig akkor kezdődik, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Amikor a legjobban vágyom a nyugalomra, amit magával hoz.

Miért tette? Ennyire űzik a vágyai felém? Ennyire nem tudja magát kontrollálni a közelemben? Egyáltalán mit akar tőlem? Talán olyan párt akar, aki bármikor szétteszi neki a lábát, és engedi, hogy kiélje rajta a frusztrációját. El tudom fogadni, hogy valami mágikus hókuszpókusz miatt a párjának érez engem, ezért a teste folyamatosan vágyik rám, de… de ő nem akar ennél többet? Neki nem kellenek érzelmek egy kapcsolathoz? Nem hiszem, hogy egyetlen hét alatt belém szeretett volna. Oké, lehet, hogy ez nyálasan és romantikusan hangzik, de én nem akarok olyan kapcsolatot, ami csak a testiségre épül.

Még akkor sem, ha az egy szexi farkasemberrel lenne.

A könyvekben és filmekben talán működik az ilyesmi, de a valóságban nem.

Halk sóhajjal ülök fel, már ki tudja hányadik szál ciginél járva. Tekintetem elgyörtörten siklik a rügyekkel teli sövényre. Már egy ideje érzem, hogy itt van. Fogalmam sincs honnan, de tudom. Mintha a tekintete folyamatosan égetné a bőrömet. Legalábbis remélem, hogy ő az, és nem egy valódi farkas, mert akkor igazán nagy szarban vagyok.

-  Meddig akarsz még a bokorban gubbasztani, mint egy beteges kukkoló? – fáradt pislogással figyelem, ahogyan az árnyak megmozdulnak. Rakan alakja kiemelkedik a sötétből, és játszi könnyedséggel jut át a bokrokon, amik nekem hosszas küzdelmet jelentettek.

Elhúzott szájjal csóválom meg fejemet. Ez az ő világa, nem a betonlakások birodalma. Szótlanul várom, hogy letelepedjen velem szemben. Most is egy fekete, kapucnis pulcsit visel, bár azonnal felszabadítja füleit, amit leül a fűbe. Most nem mozgatja őket állandóan a szélrózsa minden irányába, hanem egyenesen felém fordítja őket. Minden figyelme az enyém. Bár máskor is ilyen odaadó lenne.

Orra megmozdul, ahogy szippant egyet a levegőből. Hát persze, a hiperszaglás. Vicsorogva vet egy gyűlölködő pillantást a cigaretta felé, és bár hatalmas a késztetés, hogy az arcába fújjak bosszúból egy nagy adag füstöt, inkább elnyomom a csikket. Legalább egyikünk figyeljen a másik igényeire.

- Nem tudtam mennyire vágysz társaságra – hosszas csend után válaszol csak korábbi kérdésemre. Fanyar mosollyal húzom fel térdeimet, és átkarolva őket fektetem rájuk államat.

- Semennyire – fülei megrezzennek, tekintetében megvillan valami, de túl rövid ideig, így nem tudom beazonosítani. – De téged ez nem igazán szokott érdekelni – vonásai megkeményednek, az éjszakai sötétben is látom kivillanó szemfogait. Csak sajnálni tudom, ha nem tetszik neki az igazság.

- Resven – hangja egészen halk és ha ő képes ilyesmit érezni, akkor azt mondanám, hogy bizonytalan. De vele kapcsolatban már sok mindenről tévedtem. – Amit tettem…

- Túlment minden határon – vágok egyszerűen a szavába, nem is próbálva leplezni keserűségemet. Fülei hátra simulnak, arca megrándul, mintha megütöttem volna. Most nem érzek bűntudatot azért, mert ezt teszem vele. Ha kerülgetjük a dolgokat, és megpróbálom őt kimosdatni a saját tettéből, akkor sosem fogunk előrébb jutni.

- Ösztönös volt – javít ki halkan felmordulva.

Ösztönös. Hah.

Már éppen készülök az arcába vágni, hogy az embereket az különbözteti meg az állatoktól, hogy sokkal jobban uraljuk az ösztöneinket, mikor bevillan, hogy ő nem ember. Sokkal jobban hasonlít egy állatra, mint rám.

Ajkaimat rágcsálva, tanácstalanul fürkészem az arcát. Nem tudom mit mondjak. Ha neki ezt diktálják az ösztönei, és olyan, mint egy kanos kutya, aki még a fotel lábát is képes megdugni, ha rájön a vágy, akkor nem maradhat nálam. Nem akarok folyton azon aggódni, hogy mikor veszíti el a józan eszét, és tesz magáévá a padlón.

- Nem volt jó érzés? – reménytelen sóhajjal hunyom le szemeimet az ostoba kérdés hallatán.

- Persze hogy jó érzés volt, nem vagyok fából – kezdek csendes magyarázatba. Hallom halk fészkelődését, de nem nyitom ki a szemeimet. Nincs kedvem az önelégült vigyorához, vagy bármi hasonlóhoz. – De ez nem csak a testi vágyakról szól – arról már megbizonyosodtam, hogy Rakan tudja mit csinál. Ért ahhoz, hogy még egy kelletlen szeretőből is előcsaljon vágyakat. Gondolom volt ideje gyakorolni a Vadak közt, akik szintén olyan gátlástalanok, mint ő. – Éreznem kell valamit irántad, különben ez csak üres szex lenne – arcom felforrósodik, amint kimondom a nyilvánvalót. Csókjának és érintéseinek emléke túl élénken él bennem. Bár rágyújthatnék még egy szálra. – Neked elég lenne ennyi? – ismét felnyitom szemeimet, hogy tekintetemben is lássa, komolyan gondolom a kérdést. A válaszától függ, hogy milyen irányba löki a kapcsolatunkat.

Vonásai feszültek, olyan feszes mozdulatlanságba dermed, amire csak valódi ragadozók képesek. A csend, ami ránk telepszik olyan éles, hogy szinte a húsomig vág.

- Nem – megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy eddig visszatartottam. Szívem egyetlen lomha, de erőteljes dobbanással csapódik mellkasomnak. – Nem csak a testedet akarom – halk nyöszörgéssel hunyom le ismét a szemeimet. Egyszer kicsinál ezzel a nyers őszinteséggel. Tényleg nem szoktak finomítani a mondandójukon?

Azelőtt kapom el csuklóját, hogy hozzám érhetne. Csukott szemmel. Meglepett tekintetünk találkozik egymással, majd pillantásom kezére fonódó ujjaimra siklik. Ez… biztos csak valamilyen reflex volt. Lassan engedem el kezét, amit készségesen visszahúz magához. Helyes. Legalább ennyi előnye volt annak, hogy meg tudtam őt lepni.

- Mit vársz tőlem?

Azt, hogy elmenj.

Csendes kérdése kivételesen tényleg úgy hangzik, mintha képes lenne teljesíteni bármit, amit kérek. Mégsem mondom ki az első választ, ami eszembe jut. De valószínűleg leolvassa arcomról, mert tekintetében végtelen szomorúság veszi át az uralmat.

És mint mindig, ettől újra megesik rajta a szívem.

Nem hiszem el, hogy ezt teszem.

- Türelmet – felelem halkan. – Már mondtam, hogy az emberek másképp működnek. Mi először megismerjük és megkedveljük egymást, csak utána gondolkodunk el rajta, hogy tovább lépünk. Tekints úgy erre, mint a vadászatra. Ha nem vagy elég türelmes és túl korán lépsz, akkor a vad megriad és elmenekül.

- De ha túl sokáig várok, ugyanúgy elillan – fejét oldalra döntve követeli magának tekintetemet. A borostyán szempár megvillan az éjszakában. Tényleg egy igazi ragadozó. Őt próbálom kioktatni a vadászatról?

- Akkor reménykedj benne, hogy meg fogod érezni a tökéletes pillanatot – ez az egyetlen tanács, amit adhatok neki. – Mert most majdnem sikerült elijesztened – csak akkor szakítom meg a szemkontaktust, mikor egészen biztossá válik, hogy megértette, amit mondani akarok. Még egy ilyen óvatlan lépés, és örökre búcsút mondhat nekem. Nem fog érdekelni, hogy mi történik vele. Nem fog érdekelni, hogyan jut haza, vagy hogy mennyire viseli meg a párja elvesztése.

Még egy ilyen lépés, és többé nem lesz az életem része.

oOoOo

- A ti világotokban látszódnak csillagok? – egy ásítást elnyomva, laposakat pislogva figyelem az eget, ahol továbbra is csak elsuhanó repülők fénye az egyetlen, ami megtöri a sötétséget.

Nem tudom mióta vagyunk itt, de egyikünk sem erősködött, hogy visszamenjünk a lakásomra. A hőmérséklet még erősen érezteti, hogy tavasz van, fogvacogtatóan hideggé vált az éjszaka, amióta itt üldögélünk. Talán ezért nem ellenkeztem, mikor Rakan egészen közel húzódott hozzám, átkarolva a vállamat.

- Annyi, hogy össze sem tudnád számolni őket – halvány mosollyal fektetem fejemet a karjára, elképzelve azt a vadont, amiben ő felnőtt. Azt az egységet, amit a természettel alkotnak.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen egy világ, ahol nincsenek gépek – hiába olvas róla regényeket az ember, hiába néz meg egy halom sorozatot és filmet, sosem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehet.

- Sokkal csendesebb – halkan felnevetek a kézenfekvő választól. Jogos. Még itt a park eldugott kis zugában is hallani a közeli utak forgalmát. Motorok zúgása, fékek nyikorgása, és időnként felhangzó dühös dudálás. Én monoton háttérzajként tekintek rá, neki viszont idegen és túlságosan hangos lehet. – Ideje lenne aludnod, Resven – halk hangja már tompa bóbsikolásban éri utol gondolataimat. Sűrűn pislogva emelem fel fejemet, és dörzsölöm meg arcomat. Igaza van. – Menjünk haza.

- Nem – vágom rá azonnal. Homlokát ráncolva, értetlenül pillant le rám. Nagyot nyelve húzódom el tőle, és próbálom összeszedni minden bátorságomat ahhoz, ami most mondani készülök.

- Én hazamegyek, te viszont itt maradsz – hófehér szemfogai megvillannak az éjszakában. Egy pillanatnyi félelem szalad végig gerincemen fenyegető pillantásától, de kitartok. Ebben most nem akarok engedni.

- Elküldesz? – nem tudom eldönteni, hogy dühös, vagy csalódott. Esetleg valahol a kettő között. Túl sötét van ahhoz, hogy minden rezdülését lássam, és ki tudjak igazodni rajta.

- Nem. Vagyis csak részben… egy kis időre – zavartan szabadkozva keresem a szavakat. Feszülten túrok tincseim közé, próbálva előkeresni egy hihető és számára is elfogadható indokot a döntésemre. – Szükségem van egy kis egyedüllétre és nyugalomra, hogy átgondoljam a dolgokat. Túl sok minden történt az elmúlt héten – kérlelőn pillantok fel rá. Meg kell értenie. – Próbálj megérteni Rakan. Holnapután reggelig adj időt – tekintete lassan megenyhül. Látom, hogy nincs ínyére a dolog, és nem is túl boldog tőle, hogy megteszi, de megteszi, és csak ez számít.

Lassan bólint, amire egy megkönnyebbült, hálás mosoly a válaszom. Talán tényleg eljut hozzá valami abból, amit próbálok a fejébe verni.

- A második napfelkelte. Nem több – a szavaiban rejlő feszültség biztosít róla, hogy egy perccel sem hajlandó tovább távol lenni tőlem.

- Azért ne kapard majd az ajtómat – megreszket mosolyom, de úgy tűnik ő most nincs viccelődős hangulatban. Fogadni mernék rá, hogy nem fog messzire elkóborolni a lakásomtól. Azt sem tartom kizártnak, hogy egy fán ülve egész nap az ablakomat bámulja majd. Már ha tudja, hogy melyik az enyém. Mindenesetre megértette a kérésemet, és nekem ez most elég. Egyelőre többet nem várhatok el tőle.

Lassan felkecmergek a földről, kinyújtóztatva elgémberedett tagjaimat. Rakan kelletlenül ereszti el vállamat, miközben ugyanúgy feláll. Máris jobban fázom. Megborzongva dörzsölöm meg karjaimat, de ellenállok az irracionális késztetésnek, ami a neveletlen farkasember ölelésébe noszogat.

- Szükséged van valamire a lakásból? – tétován pillantok végig rajta. Csak egy vastag pulcsit visel, de nem úgy tűnt eddig, mintha kicsit is fázna. Talán máshogyan érzékeli a hőmérsékletet.

Megrázza fejét, de látom, hogy legszívesebben mondana valamit. Mivel róla van szó, a tippem az lenne, hogy rám van szüksége. A párja közelségére. Hogy megvédhessen éjszaka, hogy érezhesse az illatomat, vagy valami hasonló giccses és béna szöveg. Béna, mégis átmelegíti a mellkasomat.

- Akkor… hamarosan találkozunk – ajkamat rágcsálva tanakodok néhány másodpercig, végül ráveszem magam egy ölelésre. Megérdemli.

Arcom mellkasához simul, karjai úgy fonódnak körém, mintha sosem akarnának elengedni. Tippre így is van. Hűséges egy kutyus, ezt meg kell hagyni.

- Elkísérlek – mormogja tincseim közé, de nagyot nyelve hátrálok el tőle pár lépést, miközben a fejemet rázom.

- Egyedül is hazatalálok. Vigyázz magadra, Rakan – félszeg mosollyal intek, és fogom menekülőre a dolgot. Miért érzem úgy magam, mintha egy kiskutyát hagytam volna magára az út szélén? Pocsék érzés.

Összeszorult mellkassal verekszem át magam a bokrokon, és sietős léptekkel indulok meg a park széle felé. Azt hittem könnyebb lesz. Azt hittem minden megtett lépéssel érzem majd a szabadság és a nyugalom felszabadító ízét.

De nem érzek mást, csak fojtogató bűntudatot és mardosó hiányérzetet.

Remélem jól döntöttem.

Remélem.

oOoOo

Egy takaróba bugyolálva, ölemben a rajzfüzetemmel gubbasztok a kanapén, kiélvezve a nyugodt, szombat esti csendet. Ilyenkor az egész több elhalkul. Megéri a bulinegyedtől távol élni. Tekintetem a kanapé másik oldalára terített sötét köpenyre siklik. Először el akartam rejteni egy szekrény mélyére, de be kellett látnom, hogy szeretem az illatát. Ezt sosem kötném Rakan orrára, de egészen kellemes még úgy is, hogy ritkábban fürdik, mint egy ember.

Rakan.

Halk sóhajjal pillantok a fehér lapon kirajzolódó arcra. Elküldtem, hogy össze tudjam magam szedni, erre mit teszek? Portrét rajzolok róla, és a ruháit szagolgatom. Sőt, legalább kétszer az ajtóból fordultam vissza, nehogy a keresésére induljak. Ritka szánalmasnak érzem magam.

Azt hittem, ha nincs a közelemben könnyebb lesz kitalálnom, hogy mihez kezdjek kettőnkkel. De be kell vallanom, hogy nem voltam túl hatékony. Nem találom a vékony határvonalat, amin mozogva mindketten megőrizhetnénk azt, akik vagyunk. Hogyan tartsuk tiszteletben a másikat, ha ennyire különbözünk? Ő olyasmit akar tőlem, amit nem állok készen megadni neki. Talán soha nem is fogok készen állni.

Igen, béna dolog, de mindig úgy képzeltem, hogy ha férfival járok, akkor majd meghódít. Elvisz randizni párszor, érezteti velem, hogy mennyire élvezetes társaság vagyok, és hogy kedvel, nem csupán a külsőm miatt. Hosszú beszélgetésekre vágytam, és türelemre, míg megérzem azt, amit ilyenkor éreznie kell az embernek. Talán túl sok szerelmes verset olvastam. A francia költők mindig túlzásba viszik az ilyesmit, de az angolokat sem kell félteni. Van, aki nyálas regények miatt vágyik a szerelemre, van, aki reménytelenül romantikus költők miatt.

Néhány dolog, amire vágytam, megvan Rakanban. Látom ahogy rajongva függ a szavaimon, látom ahogy felcsillan a szeme mikor hazaérek. Hallom elnehezülő légzését miközben szinte összebújta tévézünk esténként. Szeretek vele beszélgetni, szeretem az együtt töltött időt, de… de nem érzem azt, amit éreznem kéne. Még biztosan nem. És ha folyamatosan erősködik, tényleg csak az ellenkezőjét éri majd el. Vajon képes lesz ezt megérteni?

Nem tudom mi legyen a következő lépésünk.

A csengő kellemetlenül éles hangja szeli át a nyugodt csendet. Megrezzenve pillantok telefonomra, ami már fél kilencet mutat. Mégis ki a fene akarhat ilyenkor bármit? Homlokráncolva kászálódom ki plédemből, és óvatos léptekkel az ajtóhoz sétálok. Pulzusom egy pillanatra megugrik a lehetőségtől, hogy a multiverzumrendőrség talált ránk, de rögtön le is nyugtatom magamat. Az szinte biztos, hogy lézerkardos cyberkatonák nem csöngetnének, egyszerűen csak rám törnék az ajtót.

A kémlelőn kikukucskálva végleg elmúlik minden pánik. Halvány, fáradt mosollyal nyitom ki az ajtót, hogy fogadhassan szélesen vigyorgó barátaimat.

- Mi kerestek itt?

- Mi is örülünk, hogy látunk Res – Sue szemforgatva ránt magához egy ölelésre.

- Mondtam, hogy nincs kedvem ma bulizni – rosszat sejtve pillantok a náluk lévő nagy csomagokra. Elképzelni sem tudom milyen bárba indultak ekkora felszereléssel.

- Nem. Te azt mondtad, hogy nincs kedved ma kimozdulni a lakásodból – remek. Mara és Rakan nagyon jól megértenék egymást. A szavaim kiforgatásában mind a ketten igazán profik. – Szóval elhoztuk hozzád a bulit – széles vigyorral emeli fel az egyik szatyrot, ami gyanúsan hangos csörgésbe kezd.

- Nem kell aggódni, egyben marad az imádott lakásod – Sue veszi át a szót, kihúzva két könyvet egy másik táskából. – Csak egy igazi irodalmár pizsipartit tartunk sok borral, sajtokkal, rágcsával, és néhány borzalmas angol irodalmárral, akiknek leszólhatjuk a verseit – már képtelen vagyok tovább megőrizni kelletlen fintoromat, muszáj elmosolyodnom. Meglepő, de pontosan ráéreztek, hogy mire van most szükségem.

- Gyerünk Res, tudod milyen beleéléssel szavalok másfél üveg után – Mara noszogatva rázza meg ismét a szatyrot. Néma mosollyal rázom meg fejem, és lépek odébb, hogy bejöhessenek.

Talán nagyobb szükségem van barátokra, mint eddig gondoltam.

oOoOo

Elgyötörten nézek farkasszemet a nyúzott arcú, karikás szemű, kócos, túlságosan sápadt sráccal, aki a tükörből mered rám. Hiába két fogmosás, még mindig érzem az alkohol izét a számban. Rég voltam ennyire piszokul másnapos. Hárman legalább nyolc üveg bort elpusztítottunk, de lehet, hogy takarítás közben találok majd még párat. Nem akartam hangoskodni, mert a csajok még az ágyamban szundikáltak, mikor felriadtam. Bármennyire is szarul érzem magam most, tagadhatatlan, hogy szükségem volt a tegnap estére. Kellett egy kis figyelemelterelés.

Halványan dereng, hogy Rakanról is faggattak, de az már nem tiszta, hogy pontosan mit és mennyit árultam el róla. Hunyorogva próbálok válaszokat találni a rám meredő tompa mohazöld szemekben.

- Szóval a srác beléd van zúgva, de te nem érzed a szerelem illatának lágy érintését az arcodon – Mara a borospoharát forgatva fürkészi arcomat, miközben a szájába töm egy darabka sajtot.

- Valami olyasmi – egy hajtással tüntetem el a maradék bort. Persze Sue azonnal gondoskodik róla, hogy ne maradjon sokáig üres a poharam.

- Helyes a srác?

- A tesódnál helyesebb.

- Az nem nehéz – prüszkölő nevetés tör fel mindannyiunkból, néhány percnyi szünetet idézve elő a sorsdöntő beszélgetésben.

- Tényleg kezdem megszokni a jelenlétété, és talán, de csak talán még kedvelem is, de…

- De te lehetetlenül romantikus lélek vagy – Mara a szemét forgatva hajít felém egy szőlőszemet. – Pedig én megfogadnád Marwell szavait… - imbolyogva lábra áll, poharát maga elé tartva varázsol arcára egy roppant fennkölt és roppant röhejes arckifejezést. –

„Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár, …”

Mosolyom elmélyül az egyre tisztábban kirajzolódó emléktől. Nem is ők lennének, ha nem azt ajánlanák, hogy feküdjek össze Rakannal, engedve a vágyaknak, aztán majd csak lesz valami. Kár, hogy én nem ez a típus vagyok.

Közben hallom a kávéfőző halk, csodálatos berregését a konyhából, és elmosódott, tompa beszédet. Ezek szerint ők is kezdik összekapni magukat.

Egy utolsó sóhajjal dörzsölöm meg arcomat, mielőtt kilépnék a többiekhez. Hogy még éppen lássam, ahogy Sue egy ásítást elnyomva, pizsamában tárja ki a bejárati ajtót.

Az ajtót, ami mögött ott áll Rakan a maga húsvér valójában.