Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Mi van, mit akarsz már? - morranok a telefonba, mikor az rémesen hangos csikorgó zenéjével felkelt égnek évadján. Sikeresen kikerülök a mértéktelen paplan és párna közül, és úgy nyúlok az istenverte mobilért.

~ Ehh... Raidon, a kedvességed túlontúl lenyûgözõ – hallom a kissé rekedtes hangot, de nem tud érdekelni a problémája. Már éppen nyomnám ki a piros gombbal a felesleges beszélgetést, mikor folytatja tovább.

~ Örülök, hogy már a boncolásomon gondolkozol. Nézd, tartozol nekem némi szívességtétellel – duruzsolja, mire bosszúsan felhúzom az orrom. Sosem fogom neki elfelejteni, hogy megakadályozta a lecsukatásom.

- Mindig is imádtam a gyerekeket. Olyan kis frissek... - sóhajtok álmodozva, miközben Hawk csúnyán felvijjogva röppen az ablakpárkányra, szájában egy óriási patkánnyal. Intek neki, hogy azonnal vigye kifelé, mire szót fogad.

~ Na-na. Nem biológiát fogsz tanítani, te állat, hanem kémiát – ró meg még betegen is, és szinte hallom, ahogy az agya kattog. - Nézd, tudom hogy nem ez az álmod, de nem akarok elveszíteni az állásom, és ez volt az egyik kitétel...

~ Raidon, te szörnyeteg... Viszont az osztályom kissé energikus, bízom benne, hogy neked sikerül lelohasztanod a kedélyeket – szinte látom magam elõtt, ahogy a fáslik közül vigyorog. Szóval ofõ is?

- Meglesz – dobom el a mobilt a sarokban levõ fotelbe, és egy ásítás keretében megjegyzem magamnak, hogy talán ez lesz álmaim legjobb pár hónapja. Sok terrorizálni való kölyök, akiknek az életére most lehet mentálisan végleges bélyeget tenni...

Reggel fáradtan sétálok be a konyhába, ahol rögtön be is kapcsolom a kávéfõzõt. Ha nem iszom kávét, még véletlenül képes lennék kedves lenni, amit ha lehet, elkerülnék. Ráadásul a kávé jóságos pofánvágó hatása igen kellemes, amit elszenvednék minden percben.

Fáradtan felveszem a fehér ingem és a kék farmerom egy kimért ásítás közepette, majd lehajolok a cipõmért is, hogy bekössem. Ahogy meghúzom a cipõfûzõt újabb kellemes gondolatok jutnak eszembe az iskolai életrõl, pláne abból az idõbõl, amikor én voltam gimis.

Magamhoz kapom a lakáskulcsot, a mobilom és a pénztárcám, majd kilépek a küszöbön, mire észreveszem, hogy esik. Fekete felhõk takarják el a Napot, és én elégedetten intek a fellegek felé. Sosem voltam jóban Nap õfenségével, elõnyben részesítem a neonlámpát és a reflektor természetellenes fényeit.

Benyúlok egy esernyõért, és azt kinyitva lustán indulok el az egyik buszmegállóig, ahol volt olyan szíves egy öreg hölgy fellökni, hogy elérje. Ezen sokszor elgondolkoztam már. Ha annyira sajnálnivaló szegény, mert görbe és lassú, meg öreg és fáradt, akkor hogy a francba tudja felkapni a járókeretet, és sprintelni az utána szálló otthonkájában, mikor látja, hogy a busza elmegy?!

Talán van bennük valami olyan, ami miatt ilyenkor több energiát kapnak, mint átlagban. Ki kellene venni belõlük, vegyületekre bontani, majd árulni a gyógyszerészetben, ahol dolgozom.

Pár késõ kölyök rángatja idegességében a kapaszkodót a buszon, tekintetükkel szinte keresik a rövidebb útvonalat az iskoláig. Nekem sem barátom az idõ, de sosem zavart, ha késem.

Aki így rám ordított, az már éppen zárta a kaput a késõn érkezõ gyerekek elõtt, sokaknak az volt a mázlija, hogy megálltam a kapuban, lehetetlenné téve annak becsukását. Hatalmas fekete esernyõm alatt csúsznak be a srácok, akik víztõl cuppogó cipõben rohannak befelé, elkerülve az igazolatlan óra veszélyét. Halkan kopog az esõ, de mégis egybefüggõ fátylat alkot, így kissé nehéz jobban szemügyre venni az épületet, ráadásul villám is végigcikázik a felhõk között.

- Arigatou, hogy felhívta rá a figyelmem, de tudja, van karórám – lendítem fel a karom, hogy megmutassam neki bizonyíték gyanánt, mire a torkára forr a szó. Nyilván azt hitte, hogy beverek neki egyet.

Szörnyûek a kollégák, fõleg a kolleginák. Ennyi áradozásban sosem volt még részem, ami talán érthetõ is, hiszen a patológián nem túlságosan pattognak a klienseim, a gyógyszertárban pedig jóságos mamikák rebegnek hálát folyamatban, ami szintén más.

- Minek nevezett? - fordulok a nõ felé, akinek kikerekedtek a szemei arcom láttán, pedig nem díszeleg rajta semmi sem. Kevés idõt töltöttem emberek között, mármint az olyanok között, akik beszélnek is, ha nekik pofázok.

A tanáriból kilépve örülök, hogy senki nem akarta megmutatni az utat, mivel így egyszerûbb is. Nem csipognak körbe feleslegesen, így mindent el tudok magamban intézni. Szóval a kölykök kissé szabadabb lélegzetvételûek?

A teremben kész káosz van, amit még egy folyosóval arrább is hallok. Asztalok tologatása, testek puffanása a padlón, kréták élces hangja a falakon. De édesek, hát nem dobálóznak, és jól érzik magukat?

Cipõm kopogását sem hallják meg, sem a köpenyem elõre sokat sejtetõ suhogását, így totális döbbenet éri õket, ahogy kitárom az ajtót, és faarccal belépek. Ezek után istenesen megküldöm, mire pár vakolat darabka is a földre hull, ráadásul villám is éppen akkor villant meg a háttérben. A totális megmerevedés iskolapéldáját mutatták be a diákok, ugyanis mindenki lefagyott abban a pózban, amiben éppen álldogált, rohangált vagy feküdt.

Az ajtó csapódására még a szomszéd teremben is kuss lett, pedig ott talán feleltetés volt. Szinte pillanatok alatt mindenki a helyére kerül, és kuss lesz az osztályban. Talán olyan huszonhatan lehetnek, vagy pár emberrel többen. Lazán megállok a katedra mögött, tenyereimet az asztallapra helyezem, és szemüvegem mögül vizslatom õket.

- Az új kémia tanár vagyok, nektek csak Tatsuya-sama. Kérdéseket feltehettek, de úgysem válaszolok rájuk – jelentem ki közömbös hangon, végigmérve a diákokat, felmérve lehetõségeimet.

- Vegyen elõ mindenki egy lapot – mondom egyszerûen, mire mindenki akadozva nyúl a táskájába. Ekkor veszem észre, hogy az egyik kölyök a padot keni össze nyálával. A jótékony alvás elsõ jele. Mindjárt rémálom lesz belõle. A táblához fordulok, és a krétát megfelelõ szögben tartva végighúzom rajta.

Csoportos sikítás hallatszik, a kiscsávó pedig kegyeskedik felemelni a fejét az orbitális zajra, mire válaszul odavágom a homlokához a krétát. Egy jajdulás kíséretében dühödten fordítja oda szõke loboncos fejét felém, de megrökönyödik, mikor rájön, hogy nem nekem kellene a tanári asztal mögött állnom. Kék szemei értetlenül merednek rám, majd pozitív és jóságos kiállásom észrevéve kinyitott száját becsukja.

- Reito Yuuichi, tanár úr – szûri ki a fogai közül. No lám, egy harcias kedvû nebuló. Elõször csajnak néztem, de az volt a mázlija, hogy pofával lefelé feküdt. Ha lány lett volna, még oda is mentem volna hozzá.

- Nos, te két lapot vegyél elõ – mondom nyugodtan, és leülök a székbe, hogy onnan figyeljem az elcsodálkozó és elszörnyedt arcokat. - Az egyikre írd rá a jelenleg irántam érzett érzéseidet.

Dühös satírozást és karcolást hallok az ablakfelõli padsor közepébõl, jelezve számomra, hogy ott a szép, szalonképes válasz a lapon. Fellendítem a lábam az asztalra, és onnan figyelem a reakcióit.