Lehunyja a szemét, de nem bír aludni. Szenved és hatalmas fájdalmai vannak, amiken nem tudok segíteni. Lassan simogatni kezdem az arcát, hátha megnyugszik. Próbál, látom rajta, de nem tud. Bár segíthetnék rajta. Olyan tehetetlennek érzem magam, mert hiába vagyok gazdag, az egészséget nem lehet pénzért megvenni. Remélem, az a gaijin tud rajta segíteni. Nem bízom a külföldiekben. Nem elég, hogy azt hiszik, ők az urak Japánban, még egy rakás rejtélyes betegséget is behurcolnak. Sajnálom szegényt, most először érzek valaki iránt szánalmat anyámon kívül. Anyámon nem tudtam segíteni, de rajta fogok.
Órákig fekszem mellette, csitítgatom, simogatom, próbálom megnyugtatni, de nem sikerül. Arca eltorzul a fájdalomtól, kapaszkodik belém, mint valami életmentőbe. Nem sokkal később nyílik az ajtó és a bátyám, Akihiro dugja be sunyi képét. Vigyorog, mint a vadalma, bár azok nem vigyorognak. A gyomrom összeugrik. Mire készül ez már megint?
- Mit keresel itt idősebb bátyám, Akihiro? - kérdem dühösen. Egyértelmű, mit akar.
- Nem gondolod, hogy egy beteg szolga csak plusz problémát jelent? - kérdi vigyorogva gúnyos, rideg hangon. Kiráz a hideg, de szemem tömény gyűlöletet sugároz. - Én a te helyedben öcsém megfosztanám szerencsétlent a szenvedéstől, mert meggyógyulni nem fog - nevet fel röviden, mire összeszűkítem a szemem, de nem tágít. - Vagy tényleg ennyire szadista vagy? Szereted végignézni a lassú halált?
Mielőtt bármit reagálhatnék, elmegy. Mekkora szemét görény! Reszketek a visszafolytott dühtől és visszafordulok Chisatohoz.
- U-uram... - szólal meg halkan, gyengen hangján, akadozva. Úgy kell megküzdenie szegénykémnek minden egyes szóért. - Talán... tényleg... jobb lenne... ha...
- Nem! - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Még csak az kéne, hogy Akihiro azt higgye, gyenge vagyok. Nem engedhetem, hogy nevessen rajtam az, aki egész életében egy szalmaszálat sem tett keresztbe a származása miatt. - Nem fogom hagyni, hogy meghalj.
A nap további részében sem tágítok mellőle, bár ő hol ébren van, hol ájultan fekszik. Borogatom lázas homlokát, és végig mellette fekszem, fogom apró kezét, mialatt ő az életéért kűzd. Tudom, ha erős lenne nem engedné, de most beteg és pihenésre van szüksége. Zilál és alig kap levegőt szegény. Aggódom érte, nem akarom anyám után hirtelen őt is elveszíteni, hiába csupán egy rabszolga. Valami megváltozott, és ezt ő is érzi. VAlami, amit nem tudok szavakkal leírni, de érzem.
Az orvos is visszatér, félig rossz hírekkel. Jó hír, hogy a gaijin orvos már úton van. Rossz, hogy csak reggel ér ide.
- Vajon megéri a reggelt? - kérdem az orvost.
- Az rajta is múlik. Ha elég erős, túl fogja élni - mondja, majd rám néz. - Őszintén megvallva Nagyuram, nem hittem volna, hogy Ön törődni fog egy rabszolgával.
- Én sem - vallom be csendesen -, de ez a fiú más. Megbabonázott engem, és képes volt rabul ejteni.
Az orvos nem szól semmit. Megvizsgálja Chisatot, majd távozik. Remélem, túléli az éjszakát. Mindenesetre befűtetek a szobájában a szenes üstben, hogy jó meleg legyen és a takarómat is áthozatom neki. Tudom, hogy most mindenki hülyének tart, mert aggódom egy szolgáért, egy senkiért, akit úgyis mindenhol állatként kezelnek. De nem érdekel. Ő az én Chisatom. Meg fogom menteni.
~*~
Egész éjjel mellette őrködöm. Éjszaka felébred és vizet kér, mire megitatom. Szemei lázban égnek, teste lángol, de azért valamennyire vissza tud aludni. Én azonban le sem hunyom a szemem. Nem vagyok álmos, inkább félek, ideges vagyok. Hála égnek sem a bátyáim, sem apám nem jön be. Biztos jót mulatnak rajtam és apám már valamelyik szajhájával hetyeg a bordélyban a bátyáimmal együtt. Sose gondozták a birtokot, én voltam az egyetlen, aki rendet tartott itt eddig. De anyám halála után már nekem sincs maradásom. Minek maradjak? Ha Chisato felgyógyult, elmegyek innen és őt magammal viszem. Kubot és Seijit pedig elajándékozom Ishikawa úrnak. Kubo mindig is hozzá akart kerülni, most majd boldog lesz és elégedett, ő vigyázni fog rájuk, jobban, mint én valaha is tudtam volna.
Végre elmúlik az éjjel. Chisato aludt egy keveset, de rossz bőrben van. Álmosan, fáradtan és a fájdalomtól eltorzult arccal néz rám. Kissé ijedt.
- Ne félj, minden rendben lesz - simogatom meg meggyötört arcát. - Szomjas vagy?
- Ki... csit... - leheli, ám amikor megitatom, úgy nyel, mint aki három hete nem ivott.
- Igyál csak - mondom halkan, és ekkor kopogtatást hallok, majd egy szolga nyit be.
- Uram, megjött a gaijin orvos - szólal meg félve. - Beengedhetem?
Csak intek és leteszem a tálat, amiben a víz van. Chisato rémülten les az ajtóra, amin hamarosan egy magas és tagbaszakadt férfi lép be. Rövid vörös haja van, kék szemei és hatalmas orra, vörös képe. Chisato félve húzódik közelebb hozzám, még sosem látott külföldit, főleg nem ilyen félelmeteset. Az orvos - már ha valóban az volt, de annak kellett lennie - nyugati ruhát visel, kezében barna táskát cipel és meghajol.
- William Roberts vagyok - mondja tört japánsággal, de elég érthetően. - Ön pedig Yamashita Masahiro Úr, ha igazam van.
- Így van, sensei - hajolok meg ültömben. - Üljön le!
- Ő a beteg? - kérdi ránézve Chisatora, aki halálra váltan néz hol rám, hol a férfira.
- Igen ő az. Bocsásson meg neki, még sosem látott nyugati embert - fektetem vissza. - Chisato, a doktor úr nem fog bántani. Vagy ha mégis... - nem kell folytatnom, azt hiszem, az idegen érti a dolgot.
Megvizsgálja Chisato karját, amely még mindig ég, és ahogy a doktor hozzáér, Chisato akkorát kiált fájdalmában, hogy talán a szomszéd birtokon is hallották. Robert-sensei sokáig vizsgálódik, mindenfélét kérdez, aminek nem sok köze van a sebhez, majd gondterhelt arccal hozzám fordul.
- Vérmérgezés - mondja végül, nekem meg elkerekednek a szemeim. - Nagyon ronda betegség, szerencséjük van, hogy időben ideértem. Még egy-két nap és belehalt volna.
- Meg tudja gyógyítani? - kérdem idegesen.
- Meg, ha tudom mikor is kezdődött az egész. Chisato - néz a fiúra, aki rémülten mered rá. - Mikor kezdett fájni a karod?
- Értem. Ez fontos adat. Talán a tű volt koszos, vagy Chisato szervezete érzékeny a festékre. Legjobb lenne eltávolítani a tetoválást, mert talán az a baj forrása - morfondírozik a gaijin.
Én tudom, hogy ha eltávolítom Chisato tetoválását, meg fog szökni. Vagy talán nem. De lehet, hogy ha nem teszem, meghal. Dilemma előtt állok és nem tudom, hogy mit is tegyek. Végül rábólintok a nyugati orvos tanácsára, hiszen ő jobban tudja, mert mi itt Japánban még nem találkoztunk ezzel a betegséggel. Az orvos az mondja, jobb, ha most tesszük, ő ért hozzá, de figyelmeztet, a műtét igen fájdalmas és hosszadalmas lesz, hiszen a bőr alól kell kiszedni a festéket. Chisato remeg, de megígérem, mellette leszek, míg tart a dolog és utána sem hagyom magára. Megsimogatom sápadt arcát. Tudom milyen fájdalmas egy tetoválás eltávolítása, nekem is távolítottak már el tetoválást, de ki fogja bírni. Habár ilyen meggyötört állapotban, nem tudom. Viszont gondoskodni fogok róla, hogy az a sarlatán, aki megmérgezte Chisatot, soha többé ne praktizálhasson! Erre szavamat adom!
Lekötözzük Chisato mindkét kezét hogy ne tudja mozgatni, és hozok egy fadarabot, amit a szájába teszek.
- Harapj rá, ha fáj - mondom megsimogatva a homlokát. - Itt leszek és fogom a kezed. Ne félj, nem lesz semmi baj. Ígérem.
Bólint, én pedig megfogom a bal kezét. Gyengén megszorítja, mialatt rémült tekintettel lesi, mire készül Roberts-sensei. Ő már előszedte a műtéthez használatos eszközöket, majd az én intésemre megkezdi a műtétet.
~*~
Három órával később végez. Chisato beleájult a fájdalomba, de nem is hibáztatom. Az ő kis teste gyenge még ehhez, nem bírja a megterhelést. A doktor ad néhány pirulát, hogy ha Chisatonak fájdalmai lennének, adjam be neki. Ő pedig még este visszajön, hogy megnézze, hogy van a fiú. Egy szolgám kíséri ki, én pedig kimerülten fekszem le a fiú mellé. Ma délután lesz anyám hamvasztása, de nem hiszem, hogy el tudok menni rá. Pedig muszáj lenne, és tudom, hogy apám az én kedvemért nem fogja elhalasztani a dolgot. Végül mégis elmegyek a hamvasztásra és Chisatot addig Kubora bízom, akivel tudom, hogy nincsenek jóban, de a fiú megígéri, hogy vigyáz rá.
- Chisato sosem lesz az ágyasom - mondom. - És te sem sokáig, mert el fogok menni. Téged pedig Seijivel együtt Ishikawa-sama gondjaira bízlak. Jobb lesz ott neked, ahol azt teheted, amit mindig akartál.
- Gazdám... - suttogja halkan - én...
- Most menj, vigyázz Chisatora! - tolom az ajtó felé. - Ha felébred ne zaklasd fel, szörnyű dolgokon ment keresztül. Ő jó fiú, ne gyűlöld!
- Nem fogom - halványan elmosolyodik és bemegy.
Számíthatok rá, így elindulok anyám hamvasztására. Fivéreim és apám már ott vannak, a papok is megérkeztek, akik szutrákat énekelnek, hogy anyám lelke biztonságban legyen. Akihiro vigyorogva néz rám, megböki Masayukit, majd súg neki valamit, mire mindketten elég gúnyos képet vágnak. Csak vágjatok, nem érdekel. A szertartás rendben lefolyik, de látom, hogy egyedül én érzek mély gyászt anyám miatt. Sem apám, sem a testvéreim nem törődnek vele. A papok végül eltemetik az urnát és fölé apró sírt készítenek. Mindhárman lerójuk tiszteletünket, de tudom, csak az enyém valódi. Fivéreim gúnyosan ciccentenek, amikor elvonulnak szolgáik társaságában, én azonban még egy ideig térdelek a sírnál. Olyan elárvultnak érzem magam, holott felnőtt férfi vagyok, akinek már nem lenne szabad gyengének mutatkoznia. Megsimítom a sírt.
- Vigyázok rá anyám, ígérem - suttogom, majd felállok és visszamegyek.
Visszatérve, Chisato már ébren van és halkan beszélgetnek Kuboval, amikor belépek. Azonnal elhallgatnak, majd ágyasom meghajtja magát és távozik. Leülök Chisato mellé. Kezén kötés van ott, ahol néhány órája még a tetoválás díszelgett. Sápadt, de már jobb színben van azért.
- Hogy vagy? - kérdem halkan.
- Jobban - suttogja. - És... Ön, uram?
- Megvagyok - válaszolom. - Most, hogy minden lezárult, hamarosan ideje elmennem.
- Elmegy? - szemei tágra nyílnak. - És... velem mi lesz? Mi lesz mindennel? Hová megy?
- Kiotóba - felelem. - Hamarosan úgyis visszahívnának. A felkelők ismét meg akarják dönteni a császár hatalmát és nekem, mint Őfelsége szolgájának kötelességem őt megvédeni az áruló hordáktól, akik nem átallják lábbal tiporni az ősi hagyományokat! - hangom dühös. De azonnal visszafogom magam. - Ha felépültél, szeretnélek magammal vinni. Persze, ha akarod.
- Kiotóba?! - hangja döbbenetet fejez ki. - A... fővárosba?
- Úgy van. Láthatnád Kiotót, a palotát, talán magát a császárt is - mosolyodom el. - Hány magadfajta fiú mondhatja el, hogy látta Őfelségét, a Ég Fiát, a Mennyek Birodalmának Kormányzóját? De a dolog rajtad áll. Nekem mindenképpen mennem kell, akár jössz, akár nem.
- Én... - suttogja - megígértem, hogy mindig Önnel maradok.
- De ez az út veszélyes lesz - figyelmeztetem. - Így is jönni akarsz, Chisato?
Idegesen várom a választ. Nem akarom bajba sodorni, de ha jönni akar, nem fogom tartóztatni. Hosszasan gondolkodik, majd válaszra nyitja a száját.
Csak kapaszkodom belé. Nem érdekel, mit gondol rólam. Csak ne lökjön el, ne menjen el. Anyám meghalt, és talán én vagyok az egyetlen, aki meg fogja siratni. Csak kapaszkodok Chisatoba, az egyetlenbe, aki valaha is meg mert mutatni, mennyire gyűlöl. Aztán hirtelen simogató ujjakat érzek a hátamon. Gyengéd érintést és egy halk suttogást.
- Részvétem – Chisato hangja szomorú, rekedt, én pedig hirtelen el sem hiszem, hogy ő az, aki vígasztal.
Remegve kapaszkodok gyönyörű kimonója hátába, de ő nem lök el, csak simogat lágyan, nyugtatóan. Én pedig magamhoz ölelem azt, aki reggel még fújt rám, gyűlölt, talán most is gyűlöl, aki megvet, aki nem lát mást, csak a szörnyet, akit magamból mutatok. Valóban szörnyeteg lennék?
Sok időbe telik, mire megnyugszom annyira, hogy végre szorításom lazuljon Chisato ruháján és el tudjam engedni. Szörnyen festhetek, utoljára talán tíz évesen sírtam, amikor egyszer a bátyáim elvertek. Nem is. Hanem két éve. Akkor amikor… Megrázom a fejem. Nem gondolhatok erre. Chisato nem mozdul, amikor elengedem, és elhúzódom tőle. Megalázó, ha a szolgád sírni lát, én is tudom, de ő semmi jelét nem adja, hogy kellemetlenül érintette volna. Talán fél, vagy sokkolta a dolog. Letörlöm arcom kimonóm ujjával és csak azután nézek rá. Szemében könnyek. Csak nem anyámat gyászolja?
- Jól van… uram? – kérdi hirtelen halk, bizonytalan hangon.
- Menj, értesítsd Kazut hogy futtasson valakit a doktorért és a buddhista templomba papokért! – mondom. – A többit majd én elintézem – hangom nem olyan erőteljes és durva, inkább már kedves.
- Igenis – hajol meg és távozik, de az ajtóból visszanéz. – Nincs szüksége valamire?
- Vízre – mondom. – Le kell mosdatnom anyámat.
Bólint és távozik is. Nem ellenkezik, talán érzi, hogy nem vagyok önmagam. Anyámra nézek. Mennyi időt töltöttünk együtt, mennyi mesét mondott nekem, mennyit játszottunk, nevettünk, beszélgettünk együtt. Ennek már vége. Talán az utolsó napokat vele kellett volna töltenem, nem a birtokon sétálni, gyakorolni, vagy a szolgáimat riogatni. Már sosem hozhatom vissza azokat az időket, amik elvesztek. Hamarosan megjelenik Seiji, az a fiú, akit tegnap reggel leteremtettem. Egy edényben vizet hoz, és a kezében néhány tiszta törülköző és kendő is van. Meghajol és leteszi mellém. Intek, hogy mehet. Időközben Chisato is visszatér, de nem szól, csak leül.
- Nos? – nézek rá.
- Már elszalajtottak valakit – válaszol. – A doktor hamarosan megérkezik. Ha… ha szüksége van valamire, szóljon.
- Mikor lettél ilyen engedelmes? – kérdem felhúzva a szemöldököm. Nagyon új ez nekem. Valami nincs a helyén.
- Nem lettem. De ezt egyedül nem képes végigcsinálni – szemeim villannak, mire egyből elhallgat és lehajtja a fejét.
Nem vagyok éppen jókedvemben, és ha tovább csicsereg nekem, a végén nagyon ideges leszek. Végül intek neki, hogy segítsen. Mire az orvos és a papok megérkeznek, anyám már tiszta és át is van öltöztetve. Chisatot apámhoz futtatom, ő még nem tud róla, de nem hiszem, hogy túlságosan érdekelné a dolog. Másrészt, a kölyöknek most nincs itt keresnivalója. A doktor megvizsgálja anyámat, valamit ír, a papok pedig ómeneket és mindenféle mantrákat helyeznek el, hogy távol tartsák a rossz szellemeket. Hamar meg kell tartanunk a temetést, a szerzetesek szerint legjobb már holnap, vagy holnapután, mert jön a meleg időszak. Addig is a szolgák rengeteg jeget hoznak be, hogy lehűtve tartsák anyám testét. A házba csak az erre kijelölt szolgák léphetnek be. Anyám rabszolgalányai rémültnek látszanak és mikor megjön apám a bátyáimmal, szó szerint menekülnek.
- Szóval meghalt? – kérdi apám, de olyan hangon, hogy a fejembe tódul a vér. – Holnapután elhamvasztjuk. A szolgákról utána döntünk.
- Igenis, apám – hajolok meg. – Ellenedre lenne, ha most lepihennék?
- Menj! – int apám, én pedig szinte futva menekülök.
Elegem van. Majdnem feldöntöm Chisatot, aki engem kereshet. Sikerül megállnom. Szomorúan néz rám, látszik, hogy őt is megviselte anyám elvesztése. Anyám emberként bánt vele és ha tovább életben marad, Chisato remek társaság lehetett volna neki. Én azonban csak bántom őt, és először érzek bűntudatot, vagy legalábbis affélét. Intek neki, hogy jöjjön. Nem tudom, mi lesz ezután. Már nincs miért maradnom. Engedelmesen jön utánam. Nem értem a dolgot. Eddig menekült, futott, ha tehette, fújt rám, fintorgott, morgott és megjegyzéseket tett. Most meg jön utánam, mint egy kiskutya.
- Ülj le! – intek, mikor a szobámba érünk. – Fáj a karod?
- Most nem annyira – suttog halkan. – Uram…
- Mondd! – nézek rá. – Hallgatlak, ha nem valami idegesítő csacskaság. Nem vagyok jókedvemben.
- Tudom – bólint komolyan. – De… én mindig… maga mellett leszek.
- Anyám kért meg rá, igaz? – mosolyodok el szomorúan, mire tágra nyílt szemekkel bámul rám. – Hallottam. Nem akartam hallgatózni, csak véletlenül meghallottam, miről beszéltek.
- Mennyit hallott, uram?
- Csak pár mondatot – vallom be. – Anyám megkért, hogymaradj mellettem, ugye?
- Igen – bólint. – De… ha Ön nem szeretné…
- Chisato – nézek komolyan a szemébe. – Te okos vagy, öntudatos, jól nevelt és igencsak akaratos. És gyönyörű is. Ha más gazdához kerültél volna, már rég ágyasként élnél. Én egy szolgát akartam magam mellé, aki mindig velem van, akire számíthatok és aki engedelmeskedik. Ebben a házban, a birtokon már nincs ember, aki igazán ismerne. Az egyetlen személy meghalt – sóhajtok. – Ha nem fogtál volna meg azonnal, nem veszlek meg.
- És mi fogta meg bennem, gazdám? – dönti félre a fejét. Kiváncsi.
- A tekinteted – válaszolom. – Az a makacs, öntudatos, kemény és hajthatatlan tekintet, amellyel rám néztél. Tudtam, hogy belőled jó bizalmas lehet majd, ha egy kicsit sikerül szelídebbé tennem téged.
- Maga sem bízik senkiben, igaz? – hangja szomorú, mintha megértené végre.
- Szerinted lehet ma még bárkiben is bízni? Én katona vagyok, Chisato. Tíz éves korom óta a csatatéren harcolok. Többet voltam háborúban,mint itthon – mondom. – Mindig arra vágytam, hogy ha apám szeretét nem is, de a büszkeségét elnyerhessem. Én vagyok a legkisebb a testvéreim közül, másként nem tudtam érvényesülni, csak hatalommal és erőszakkal. Egyedül anyám szeretett igazán, de ő… meghalt.
- Én Ön mellett maradok – teszi a kezét a kezemre. – De ígérje meg, hogy nem fog többé így bánni az embereivel. Ilyen kegyetlenül.
Bólintok és megfogom apró kezét. Egészen elveszik az én hatalmas tenyeremben. Azt hiszem, ma megváltozott valami. Talán pont anyám halála kellett hozzá, hogy észhez térjek.
A nap további része csendesen telik, odaadom Chisatonak a krémet, hogy ha fáj a tetoválás, kenje be. Aznap éjjel bár Kuboval alszom, mégis egyre Chisato jár a fejemben. Ez a fiú megbabonáz. Olyan vad, akaratos, mégis gyengéd és kedves. Egészen félreismertem.
~*~
Másnap reggel egy szolga ront be a szobámba. Riadtan rángatja a takarómat, mire dühösen felpattanok és már épp vágnám képen, mikor megszólal.
- Jöjjön, Yamashita Uram! Chisato… Chisato… nagyon rosszul van! – kiáltja, mire azonnal kiugrom az ágyból.
Chisato! Ugye semmi komoly? Berontok a szobájába. A doktor már ott van és Chisato karját nézi. Vörös és látszik, hogy nagy fájdalmai vannak. Zilál, verejtékezik. Letérdelek hozzá és a kezemmel végigsimítok a homlokán. Tűzforró. Szabad kezével a kezembe kapaszkodik és felém fordul. Lágyan simogatni kezdem. Nem akarom őt is elveszíteni.
- Mi baja? – kérdem az orvost, aki tanácstalanul ingatja a fejét.
- Nem tudom. Nem ugyanaz, mint az édesanyjánál – vallja be. – Nem találkoztam még ilyen betegséggel, a tetoválása szinte lángol, pedig meg kéne nyugodnia. Talán ez olyasfajta betegség, amivel itt még nem találkoztunk.
- Valami… külföldi betegség? – kérdem óvatosan.
- Igen, lehetséges, Uram – bólint az orvos. – Javasolhatom, hogy keressen fel egy nyugati orvost?
- Egy barbár gaijint?! – hördülök fel. – Soha! – de ahogy Chisatora nézek, mégis meglágyulok. – Rendben. De ha nem válik be, a maga feje bánja, doktor! Értette?!
Az orvos meghajtja magát, és egy szolgát kér, akit elfuttathatna a nyugati orvosért. Egy barbár az én házamban! Mindenkit kiküldök, majd lefekszem Chisato mellé és magamhoz húzom. Megremeg, de nem húzódik el, talán érzi, hogy nem akarom bántani.
-Nem lesz semmi baj – suttogom. – Nem hagyom, hogy meghalj! Ígérem, megmentelek!
- Akkor levágom a karomat! - sziszegi a fájdalomtól, de erre már nem mondok semmit. Szemeiből patakzik a könny. Azért ennyire csak nem fáj neki. Még én is kibírtam a tetoválásokat, amelyeket rám festettek.
Mikor a doktor végez és letisztítja a tetoválást, egyetlen intésemre mindenki távozik. A doktornak természetesen intézőm, Kazu fogja kifizetni a tetoválás árát. Chisato pedig dühösen, könnyes szemekkel pillant rám, majd felkel és meghajol. Én csak hidegen mérem végig. Ezek után ha megszökik, visszahozzák. Ha levágja a karját, személyleírás alapján hozzák vissza. A Yamashita családdal senki sem mer ujjat húzni Japánban. Chisato a szemembe néz, tekintetében dac, harag, és tömény gyűlölet. Gyűlöl engem, de nem is kell, hogy szeressen. Engedelmeskedjen, az a rabszolga feladata.
- Óhajt még valamit? - hangja merő undor és gyűlölet. Nem is csodálom, én sem rokonszenvezek vele.
- Már említettem, hogy a háziszolgám leszel. Lódulj, készítsd elő a fürdőmet! - utasítom ridegen. Talán azt hitte, hogy itt üldögélhet és henyélhet? Azt nem. Rabszolgának hallgass a neve az birtokon!
Meghajol, de közben végig engem néz. Engedetlen kis dög, meg kéne büntetnem, de mára a fájdalom elég büntetés neki. Tudja csak meg, hogy innen nem lehet megszökni. Én közben beszélek Kazuval, a doktor elment. Megtudom, hogy feljebb vitte az árait. Nem csodálom, a háború miatt minden drágul. Lehet, hogy hamarosan engem is visszahívnak. Akkor pedig ismét talán hónapokig, vagy esetleg évekig nem térek haza. Utasítom, hogy majd mutassa meg Chisatonak, hol alhat. A régi háziszolgám szobáját rendeztetem be neki, az szép, tágas, kényelmes. Én se vagyok vadember, fontos, hogy kipihenje magát, csinos és friss legyen, jól táplált.
Végül visszamegyek a házba. A fürdőm már kész, Chisato éppen a hőmérsékletet ellenőrzi. Okos fiú. Ezek szerint elmagyarázták neki, hogy mit hogyan kell csinálni. Ahogy megérkezem, ő azonnal megfordul és meghajol. Ám ebben a meghajlásban hatalmas dac és düh van.
- Az ajtóban maradsz, amíg nem végeztem! - jelentem ki ellentmondást nem tűrően. - Aztán kapod a következő feladatod!
Nem szól semmit, csak elhagyja a fürdőhelyiséget. Ha megpróbálna megszökni, a mesterlövészeim azonnal ellövik a lábát. Kár lenne érte, mert nagyon csinos fiú. De ez az örökös szökési mániája... Levetkőzöm és beleereszkedem a tökéletesen meleg vízbe. Pont ahogy én szeretem. Chisato igazán ügyes rabszolga, jó háziszolga lesz belőle, ha be tudom törni. Elnyúlok a kádban, már amennyire ez lehetséges és a plafont kezdem tanulmányozni. Csinos fiúcska, de ágyasnak túl vad. Arra ott van Kubo és ő tökéletesen megfelel a célnak. Amúgysem tűrné meg Chisatot, ahogy láttam reggel, eléggé felzaklatta az új fiú jelenléte.
Sokáig vagyok a fürdőben és nem hallok lépéseket. Vagy nagyon halk, vagy nem ment el. Remélem az utóbbi, a saját érdekében. Talán meg kéne erőszakolnom, de ha megteszem, akkor sosem töröm be. Dilemma előtt állok.
Végre végzek a fürdéssel, kiszállok, megtörlöm magam és felveszem az előre odakészített díszes kimonót. Katona vagyok, nem szeretem az ilyen holmikat, de apám akarata szerint a vacsoránál ezt kell viselnem. Végül kimegyek és meglepve tapasztalom, hogy szökdösős kis madaram még ott áll az ajtóban. Ez valami csel lehet, valamit forgat a fejében.
- A vacsoránál elvárom, hogy meghúzd magad és azt tedd, amire utasítalak! Világos?
Erre csak bólint. Ha azt hiszi elhiszem, hogy megtört, akkor elég buta. Engem sem ejtettek a fejemre, nem vagyok ennyire ostoba. Elég a szemébe nézni, az emberi tekintet nem hazudik. Én, aki annyi időt töltöttem a csatamezőkön, jobban tudom ezt, mint mások.
- A vacsora után pedig megágyazol nekem! - sorolom fel a teendőit. - Már szóltam egy szolgának, hogy mutassa majd meg hol alhatsz.
Némán bólint és követ. Pár lépésre lemarad és a fejét is lehajtja, mintha behódolt volna. Nos, ha játszani akar, akkor rajta. Apámmal és fivéreimmel vacsorázom. Bátyáim feleségei természetesen nem tarthatnak velünk, nem méltóak hozzá. Ők a saját házaikban étkeznek. Csak anyám miatt aggódom, de ha túl sok aggodalmat fecsérlek rá, a végén meg fogok őrülni. Chisato minden fogást előkóstol, amit feltálalnak nekem, de a háttérben marad a falnál. Okos. Vacsora közben néhány rabszolgalány szolgáltatja a zenét. Én kifejezetten irritálónak találom, de apám élvezi, bátyáim pedig már egymás között azon vetélkednek, melyik lányt vigyék este az ágyukba. Én inkább oda sem figyelek, csak néha lopva Chisatot nézem, aki dacos tekintettel ül a sarokban és csak akkor mozdul, ha parancsolom.
~*~
Vacsora után a szobámba kísértetem magam vele, majd felügyeletem mellett ágyaz meg. Jól megy neki, gyors a felfogása, a keze ügyes. Mikor végez meghajtja magát.
- Most már... távozhatok? - kérdi halkan, miközben a szemeimbe néz. Azok a szemek... Az ember el tud veszni bennük.
- Igen - válaszolom oda se figyelve igazán. Azt sem igen látom, hogy kimegy.
Leheveredek a futonra. Még rajta van Chisato kezének illata. Az egyik szolgálóval berendelem Kubot, aki pár percen belül meg is jelenik. Kissé idegenkedve és talán mérgesen lép be a szobába és térdel a futonra, majd meghajol. Azonnal magamhoz rántom és ledöntöm a futonra. Ő pedig már tárja is szét lábait. Igen, azt hiszem, az éjszaka nagyon kellemes lesz.
~*~
Másnap reggel korán ébredek. Vagyis inkább a szokott időben. Kubo még mellettem szuszog, így betakarom és felkelek. Felveszem szokásos gyakorlóruhámat és mikor kilépék a szobámból, már egy szolgáló vár kinn.
- Keltsd fel Chisatot! - utasítom. - És vezesd a gyakorlópályára! Ha Kubo felébredt adj neki enni! Siess már!
- Igenis, uram! - hajtja meg magát a szolga és már fut is.
Én eközben folytatom utamat. A gyakorlópályára érve először is bemelegítem izmaimat, majd előkapom ostoromat és néhány suhintást végzek vele. Már kitették számomra a bábukat, amiket ilyenkor szét szoktam darabolni. Teljesen belemerül a gyakorlásba, és nem hallom meg az apró lépteket, így mikor megfordulok, hogy leüssem az egyik bábu fejét, kénytelen vagyok irányt váltani. Ugyanis valaki betolakodott a bábu és közém.
- Állj félre! - ordítom Chisatonak és meglátom a szemében a rémületet. Ekkora csapással simán megölhetném. - Ostoba kölyök!
Sikerül kikerülnöm és lesújtanom, majd ostoromat magam köré tekerem. Dühösen nézek rá, míg ő félelemtől reszkető szemekkel bámul engem. Lábai remegnek, kis híján el is esik. Azt hiszem, most mérte fel, valójában milyen erős is vagyok. Odamegyek hozzá és megrázom.
- Soha, de soha többé ne merészelj edzés közben ilyen közel jönni hozzám! Állj meg a pálya szélén, ha nem akarod, hogy lekapjam a fejed! Értetted?! - kiáltom.
- I... i... igen... - suttogja reszkető ajkakkal és könnyes szemmel. Tényleg megijedt. Most valahogy sajnálom. Enyhítek a szorításon.
- Most menj ki, igyál egy kis vizet, nyugodj meg és gyere vissza a pálya szélére! Jó? - szólok hozzá valamivel kedvesebben. Nem akartam ennyire megrémíteni.
Sírva bólogat, majd mikor kiterelgetem a pályáról, imbolygó léptekkel indul el kifelé. Odakinn két szolga várja, akik eltámogatják. Megrázom a fejem. Ostoba kölyök! Azért én is megijedtem. Nem akartam volna már a második nap felnyársalni, vagy lefejezni. Fegyvereim már készen állnak, rabszolgáim odakészítették számomra és hamarosan edzőpartnerem is megérkezik. A tagbaszakadt Satsuki remek szolga és remek tanár is. Mindketten katanát ragadunk és harci állásba helyezkedünk. Majd ő nekem ront. Villámgyors, alig tudok kitérni előle. Hiába van már túl a hatvanadik életévén, az öreg úgy mozog, mint egy fiatal húszéves. Még nekem is sokszor nehéz vele a lépést tartanom. Fél szemmel látom, hogy Chisato közben visszatér és bár még kissé piros szemmel, de döbbenten nézi a gyakorlást. Ideje egy kicsit őt is bevonni majd. Elvégre nem csak álldogálni van itt. A katanával való edzés jó fél órát tart, mire Satsuki fegyvert óhajt váltani.
- Alabárdot! - szólok oda Chisatonak és a fegyverekre mutatok.
Odafut, majd hozza a két nehéz, hatalmas fegyvert, amelyek majdnem akkorák, mint ő maga. Két kézben is alig bírja el, de nem adja meg magát, arcán némi dac és félelem keveréke látható. Átvesszük tőle a fegyvert, majd intek neki, hogy álljon vissza a szélre. Ezúttal nem kell parancsolgatnom, már pucol is. Úgy tűnik, az előbbi ijedtség még nem szűnt meg teljesen. Az edzés folytatódik.
~*~
Edzés után Chisato feladata hozni a katanámat, míg a többi szolga az alabárdokat rakja helyre. Látom, hogy még fél, és mintha a karja is fájna ott, ahol tegnap a tetoválást kapta. Amint beérünk a házba, azonnal magamhoz intem.
- Tűrd fel a kimonód ujját! - szólalok meg, ő pedig engedelmesen feltűri. A piros seb láttán a szemeim elkerekednek. - Erről miért nem szóltál? Miért nem mondtad, hogy be van gyulladva?!
- Akartam! - fakad ki. - De maga majdnem... - elhallgat és összerezzen.
- Gyere ide! - sóhajtok. - Úgy tűnik, a bőröd érzékenyebb, mint másoké - megfogom a karját és bár kissé ellenkezik, behúzom a szobámba és leültetem a futonra. Kubo már elment, úgy látszik, közben felébredt. - Maradsz! - intem, mire halkan morog. - Ezt be kell kenni, mielőtt nagyobb baj lesz belőle.
Előkeresek egy tégelyt, amelyben krém van. Az orvos még régebben adta, pont ilyen sérülésekre használatos. Chisato idegenkedve nézi a tégelyt, még inkább, mikor megpillantja a szürkés színű krémet. De nem mer ellenkezni. Most kivételesen nem. Bekenem a sebét, mire összerándul, de egy szót sem szól, egyedül egy halk fájdalomnyikkanás hagyja el ajkait. Utána utasítom, hogy nézzen utána a reggelimnek és ő is egyen. Reggeli után pedig úgy döntök, járok egyet a birtokon. Chisatot anyámhoz szalajtom, kérdezze meg, nincs-e szüksége valamire. Egy férfiszolga nem helyhez kötött a birtokon, de anyám szolgái nem léphetnek be ebbe a házba.
- Miért nem megy maga?! - kérdi dühösen. - A maga édesanyja!
- Ha pimaszkodsz - teszem kezem az ostor nyelére - nem fogom ismét elhibázni a csapást. Értetted?!
Bólint, majd meghajtja magát, és már megy is. Elég jól tudok fegyelmezni, de estére már kimegy belőle ez a fajta félelem, ami reggel érte. Kissé sajnálom, mert való igaz, hogy be akarom törni, de nem megölni a szerencsétlent. Ha egy mód van rá, sose ölöm meg a szolgáimat. Sunao halála szerencsétlen baleset volt, mégis mindenki azt hiszi, dühömben én öltem meg. Megrázom a fejem. Nem jó ilyenekre gondolni. Az a múlt, és a múlt az már elmúlt. Átöltözök egy kényelmesebb ruhába, majd elhagyom a házat. Két tagbaszakadt testőröm követ, pedig nem lenne rá szükség. Egy rabszolga sem merne megtámadni engem, vagy a családom bármely tagját. Bátyáim még húzzák a lóbőrt, de apám szorgosan gyakorolja a harcot Satsukival. Apám a maga élemedett korában még mindig erős és fürge. Igazi példakép egy fiú számára. Végül elhagyom testőreimet és anyám háza felé veszem az irányt. Nem is tudom miért, de kiváncsi vagyok, mit csinálhat Chisato ilyen sokáig. Ahogy odaérek, hangokat hallok, így anélkül, hogy elárulnám jelenlétem, meglapulok és fülelek, pedig nem szokásom hallgatózni. Anyám valakivel beszélget.
- Hidd el, Masahiro nem olyan rossz fiú - hallom anyám gyenge hangját. - Csak katona. Nem szokott ő hozzá az efféle egyszerű emberekhez.
- De gonosz! - hallom a választ és a hangban Chisatora ismerek. - Nincs benne jóság! Egy gonosz, önző, arrogáns, bunkó, otromba alak!
- Ez nem igaz - anyám tiltakozik és mikor beljebb lépek látom, hogy megfogja Chisato kezét. - Chisato! Én már nem élek sokáig. Ha meghalok, szeretném, ha mellette maradnál. Masahiro... akármennyire is... nem vallja be... de... szüksége van... valakire... Kérlek! Nem olyan... erős ő... mint ahogy... hiszi...
- Inkább pihenjen, asszonyom! - válaszol Chisato és hangjában mintha aggodalom csendülne. Aggódik anyámért? - Ne erőltesse meg magát!
- Ígérd... meg... - suttogja anyám, én pedig nem bírom tovább, be kell mennem.
- Anyám! - térdelek le mellé, de ő pont akkor hal meg, amikor rám néz. - Anyám! - ismétlem indulatosabban és gyengéden megrázom. - ANYÁM! - már ordítok és Chisatora nézek. - Miért?! Mondd meg miért?! - ragadom meg és rázom meg immár másodszor a mai napon. - MIÉRT?! - vállaira borulok és életemben talán először fakadok sírva.
Kit érdekel, ha most gyávának és gyengének tart? Vállaim rázkódnak, én pedig sírok, mint egy kisgyerek.
Szó nélkül várja, míg elengedem, majd mikor végre visszaülök, elmosolyodik és rám függeszti a szemecskéit. Ez a gyerek ki akar hozni a sodromból, és nem sok hiányzik neki hozzá.
- Nem értelek jó uram. - mondja halkan és barátságosan, mintha a barátja lennék, akit éppen kioktat. - Ha pofátlan korcsnak tartasz ugyan miért pazaroltad rám vagyonod egy aprócska részét? - hangja szelíd, arcom mégis megrándul a pimasz szavakra. Kezem megfeszül korbácsom nyelén. - Illemre nem kell tanítanod, édes anyám megtanított rá, isten nyugosztalja. - folytatja halkan, még mindig mosolyogva. - De ne várd el tőlem, hogy olyas valakit tiszteljek, aki vérrel és karddal papol békét.
Ismét felkelek és pofon vágom. Nem bírom a sértegetését, egy szutykos kis rabszolga ne merjen velem szemben ilyen hangot használni. Felborul ültében, és látom, hogy fáj neki, mert kezét arcára szorítja. De felül és ismét megszólal.
- Nem fogod tudni kivívni a tiszteletem. Veréssel nem. - mondja ismét, de csak tetézi dühömet.
Ismét pofon vágom, majd gyomorszájon rúgom, hogy felnyekken. Majd ismét belérúgok. Nem tud védekezni, de én meg nem akarom még agyonrugdosni. Ma még nem. Mikor már eleget kapott abbahagyom és mellé térdelek.
- Jól figyelj korcs, mert csupán egyszer mondom el! - sziszegem maró dühvel.- Ha nem engedelmeskedsz, meghalsz. Megértetted?!
Könnyekkel küszködve néz rám, de nem adja meg magát. Makacs egy kölyök, annyi szent. De meg fog törni, mert ha nem, annak következményei lesznek.
- Távozhatok? - kérdi összeszorított fogakkal. Fáj neki, amit kapott, de igyekszik nem mutatni. Szívós kis kölyök, meg kell hagyni. Nem fél a szemembe nézni és harcolni.
- Nem - mondom és a fejem rázom. - Akkor távozol, ha megengedem. És most még nem adtam rá engedélyt! - nézek rá keményen, mire látom, megijed. Rondán tudok nézni, ha haragszom. - Mint már mondtam, ha jól viseled magad, nem kapsz verést. De ha igen, akkor az Istenek irgalmazzanak neked! Háziszolga leszel. Nincs szükségem most még egy ágyasra, és Kubo amúgy sem tűrne meg maga mellett.
- Háziszolga? - kérdi óvatosan. - És mi lenne a dolgom? Mert ne higgye, hogy sokáig maradok itt.
- Ó, te addig maradsz, míg kedvem tartja - mosolygok rá vészjóslóan. - Ne hidd, hogy könnyű lesz megszöknöd, kicsi Chisato. A dolgod pedig - mondom immár rendezve arcvonásaimat -, hogy kiszolgálj engem. Te fogsz engem ébreszteni, előkóstolni a reggelimet, kikészíteni a ruháimat és gondoskodni a fürdővizemről. Elvárom, hogy mindig tiszta, jóillatú és csinos légy. A szolgáim akik kiszolgálnak, naponta fürdenek és te, mint kegyencem jobb ételeket kapsz, mint a többiek. Persze csak addig, míg nem próbálsz átejteni és megszökni. Mert akkor gondoskodni fogok róla, hogy megemlegesd a hibáidat!
- Nem hiszek magának! - morog dühösen és bizalmatlanul.
- Állj fel! - intek neki, mire feláll. - Gyere!
Kimegyek a szobából. Ő engedelmesen jön mögöttem, de tudom, hogy szökni akar. De ezek után biztosan nem akar majd, ha megtudja, mit is kap. Kimegyünk az udvarra, ahol szolgáim éppen felsöprik a piszkot, új és tiszta sótömböket tesznek a kapuhoz, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Fellocsolják az utat is. Amikor meglátnak, egyből a földre borulnak, de intésemre felpattannak és tovább dolgoznak. Odaintem az egyik fiút, mire rohanva siet elém és mélyen meghajol, kis híján el is esik.
- Seiji! - reccsenek rá. - Menj, és szólj a doktornak, hogy azonnal jöjjön! Indulj már, ostoba fajankó!
A fiú meghajol és már lohol is. Én magam pedig anyám háza felé veszem az irányt. Anyám apámtól külön él, a birtok északi végében lévő házban saját szolgái között. A földeken folyik a munka, néhány szolgám az állatok körül szorgoskodik, csodálatos fekete lovam pedig boldogan legelészik a neki elkerített legelőn. Pontosan tudom, hogy a doktor egy órán belül megérkezik, így sietnem kell a szokásos rituális látogatással, ami anyámat illeti.
- Ha megérkezünk anyám házához, hajolj meg! Értetted? - vetem oda, mint kutyának a koncot. - Ellenkező esetben nemcsak az öklömet fogom használni.
- Ahogy gondolja, uram - válaszol a fiú. Hangja flegma, de egyszersmint érzem benne a félelmet. Tudja, hol a helye, de nem hajlandó behódolni. Túl vad, nem alkalmas ágyasnak.
Nem válaszolok semmit. A kölyök ide-oda tekintget, de hiába menekülne. Mindenhol őrök állnak, akik pillanatok alatt elfognák, ha menekülni akarna. A tetőkön mesterlövészeim mindent látnak, innen még soha senki meg nem szökött. Aki meg mégis, az rosszabbal lakolt, mint a halál.
- Ha engedetlen leszek, úgyis megöl - szólal meg kérdezés nélkül. - Akkor miért bajlódik velem ennyit?
- Azért - ragadom meg a haját és meghúzom, majd a földre teperve rálépek a hátára -, mert vannak rosszabb dolgok is a halálnál. Nézd! - mutatok neki egy fát, amiből már csak egy elégett tönk maradt. Aprókat nyög súlyom alatt. - Nézd a fát! Elárulom, nem villám végzett vele. Képzeld el, mik történhettek ott! Kérdezz meg bárkit, de senki sem mer majd válaszolni.
Lelépek róla, elengedem és ellököm. Mikor felnéz, szemében döbbentet és halálfélelmet látok, szemei kerekre tágulnak az iszonyattól. Tehát sejti, vagy inkább a fa láttán gondolhatott pár dologra. De senki sem beszél az ott történt dolgokról. Helyes, féljen csak. Addig jó, amíg fél, mert addig nem mer megszökni.
~*~
Megérkezünk anyám házához, ahonnan épp akkor lép ki egy szolgáló. Mélyen meghajol, majd bevezet minket. Anyám az ágyában fekszik, mostanában gyengélkedik, de amikor meglát, egyből rám mosolyog. Apám nem sokat törődik vele, mióta nem képes gyermeket szülni neki, de hálás, amiért három fiút adott a családnak. Ezért is építette számára a házat, hogy elvonulhasson. Leülök mellé, Chisato pedig kiváncsian a hátam mögé térdel és meghajol. Mióta megmutattam neki a fát, egy szót sem szól, nem ellenkezik, inkább kiváncsisággal vegyes rémülettel szemlél. Meghajolok anyám előtt, aki csak megfogja a kezem és nehezen felül.
- Anyám - mondom. - Hogy érzed magad?
- Jobban - suttogja halkan, de engem nem tud becsapni. - Ő kicsoda? - kérdi Chisatora mutatva.
- Csak egy új rabszolga - legyintek. - Chisatonak hívják, de nem szükséges megjegyezned, anyám. Nem sokszor fogod látni.
- Szép neve van - mosolyog anyám. - Remélem, vele nem fogsz úgy bánni, mint az előzővel.
- Anyám, ez csak egy rabszolga - rázom a fejem. - Inkább pihenj, ne erőltesd meg magad! - hátam mögött Chisato felmordul, de nem mer mozdulni.
Anyám engedelmesen visszafekszik. Még mindig gyönyörű, pedig már ötvenedik évét is elhaladta. Ennek ellenére egy nappal sem látszik húsznál idősebbnek. Még mindig hamvas a bőre, bár arcán már meglátszik néhány ránc, fekete hajába alig néhány ősz hajszál vegyül. De apám már fiatalabb lányok kegyeit keresi, akik féltestvéreket szülhetnek nekem és bátyáimnak. Anyám az egyetlen, aki néha vissza tud fogni. Habár csupán asszony, tisztelem őt és szeretem. Még üldögélek mellette egy ideig, beszélek hozzá, elmondom mik az új fejlemények. Az orvos hamarosan megérkezik, megvizsgálja anyámat, de a fejét csóválja.
- Semmi javulás - rázza a fejét. - Sajnos azt kell mondanom, ha pár napon belül nem lesz javulás, készüljön fel a legrosszabbra. Értesítenem kell az édesapját, Masahiro úrfi.
- Tegye azt - sóhajtok bosszúsan. - Anyám sorsa az Istenek kezében van. És lenne még valami - mutatok Chisatora. - Kéne neki a jel.
- Most? - kérdi a doktor, mire bólintok. Minél előbb, annál jobb. - Akkor talán menjünk a házba.
- Gyere! - intek a fiúnak. - Most! - rivallok rá és megfogom korbácsom.
Bosszúsan feltápászkodik. Elköszönök anyámtól, aki fáradtan, de mosolyogva néz utánam. Visszamegyünk a házba és leültetem Chisatot, majd behívom Seijit és két erős fogdmegemet, Kazuot és Hirot.
- Seiji, tűrd fel a kimonód ujját! - parancsolom, mire a fiú engedelmeskedik és láthatóvá válik a csuklóján a tetoválás, családom címere, egy liliomvirág, alatta családom neve. - Ezt kapod te is - közlöm Chisatoval.
- Na azt már nem! - csattan fel. - Csak próbálja meg, és megbánja!
Pofon vágom, mire elesik. Szemtelen kis szenny senki, majd én megtanítom a módra! Seiji akaratlanul is felnyög, félve attól, hogy most ő jön. De őt kiküldöm. Hamarosan megjelenik a doktor is, és pedig szólok Kazuonak és Hironak, fogják le Chisatot. Ez nem olyan egyszerű művelet, mert a fiú tekergőzik, harcol, de végül mégis embereim fogásában vergődik. Kazuo lefogja, míg Hiro kinyújtja a fiú jobb karját és felhúzza a kimonó ujját. A doktor pedig munkához lát. Chisato sikít, sír, vergődni próbál, de erős kezek fogják. Én csak tudom, mennyire fáj a tetoválás, nekem is van egy a hátamon.
- Örülj neki, hogy csak ezt kapsz - sziszegem neki. - Más gazdák tüzes billogot nyomnak a rabszolgákra, mint a marhákra. Ez ahhoz képest semmiség, fiú!
- Hagyjon békén! - sír és üvölt. - Szadista állat! - szíd, és valljuk be, tetszik, hogy ilyen tüzes. - Úgyis megszökök!
- Akkor elfognak és visszahoznak. Családom címerét a legtávolabbi tartományban is ismerik és visszahoznak - közlöm egyszerűen. - Akkor pedig meg fogod tudni, mi szokott történni a fánál.
Látom, hogy Kazuo és a Hiro is megremegnek, Chisato szemében pedig először látok igazi félelmet. Azt hiszem tudja, hogy valóban képes vagyok megtenni, amit gondolok.
Kora reggel van. Épp visszatérek a szokásos reggeli edzésemről, amikor egy szolgám siet felém. Elég egyetlen pillantás, mire az idősebb férfi egyből megáll és a földre veti magát. Megállok előtte, mögöttem egy fiatal fiú áll a kardommal és lándzsámmal a kezében. Látom, hogy alig bírja, de nem érdekel. Ha el meri őket ejteni, tudja, mi vár rá. Egyik kezem máris a derekam köré tekeredő ostor nyelén van, mire a fiú megremeg, és erölködve szorítja magához fegyvereimet. Az idősebb férfira nézek, aki még mindig előttem térdel. Nem tudom, miért zavart meg ilyen korai órán, mielőtt még elkölthettem volna jól megérdemelt reggelimet.
-Mondd! – vetem oda a szolgának mély hangon, mire remegve kezd beszélni.
-Ya… Yamashita… sama… uram! – mondja reszketve. – Ön… ön utasított, hogy… szóljak, ha… ha… új rabszolgaszállítmány érkezne a városba.
-Igen, így van – válaszolom. – Nos?
-Ma reggel érkezett egy. Épp az előbb – válaszol, de nem meri felemelni a fejét. Helyes, ez már tudja a szokásokat. – Már bátorkodtam szólni az árusnak, hogy Ön oda fog menni, mégpedig reggeli után.
-Milyenek a fiúk, lányok? – kérdem, mialatt elindulok be a házba. – Beszélj, kutya!
-Gyönyörűek, nagyuram! – kúszik utánam. – Sok a fiatal, és láttam egyet, mely… ha megengedi szerény véleményemet… nagyuram ágyasa lehetne.
-Majd én eldöntöm! – dörrenek rá. – Te most visszamész és megmondod, egy órán belül ott leszek. Ha előttem bármit is el mernek adni, a te fejed bánja! Megértetted?!
-I… igenis… uram! – nyomja homlokát a porba.
Bemegyek a házba, leveszem a lábbelimet, majd várok, míg szolgáim leporolnak. A kölyök ezalatt a helyére viszi fegyvereimet. Majd az étkezőbe megyek. Ilyen korán még sem apám, se bátyáim nincsenek fenn. A szolgálólány feltálal nekem, majd a hátam mögé ül, természetesen lehajtott fejjel. Én pedig nekifogok a reggelinek.
-Szólj, hogy nyergeljék fel a lovamat! – vetem oda. – Mozdulj már, lusta dög! – nyúlok az ostorhoz, mire ő egy szó nélkül fut, teljesíteni a parancsomat.
Ezekkel csak így lehet beszélni, túlságosan ellustultak, hogy sokáig voltam el. Vissza kell szoktatnom őket a normális életbe. De majd én megmutatom nekik. Megeszem a reggelimet, majd mikor kilépek a házból, fekete színű telivér lovam már felnyergelve vár rám. Fellendülök rá, a fiú feladja kardomat, melyet oldalamra kötök, majd megrátnom a gyeplőt és kilovagolok a kapun.
~*~
Az utcán még kevesen járnak, leginkább csak a kereskedők vannak nyitva és néhány fiatalasszonyt látok a piacra, vagy a fűszereshez sietni. Természetesen mindenki kitér előlem, meghajolnak, ahogy az a Yamashita-család tagjainak kijár. A piac a folyón túl van, és ilyenkor tavasszal már gyönyörű a táj. A cseresznyefák már virágzanak, jövő héten már itt a Sakuranézés is. Átlovagolok a főutcán, át a folyó feletti fahídon, amelynek végét két oldalról cseresznyefák szegélyeznek csakúgy, mint az utat a rabszolgapiacig. Sietek, hiszen kiváncsi vagyok, mégis miféle szépséget talált számomra a szolgám. Mikor odaérek, már egész tömeg gyűlt össze, főleg gazdagabb kereskedők, bordélyházak és kocsmák tulajdonosai. Ám amint meglátnak, tiszteletteljesen utat nyitnak nekem. Elégedetten lovagolok oda, ahol a rabszolgák állnak, kezük összekötve, lábukon lánc. Talán ha harmincan lehetnek. Szolgám ott áll a kereskedő mellett, aki amint meglát, tiszteletteljesen hajol meg. Szolgám a földre veti magát, vele nem foglalkozom, csak egy rongy, egy szemét a porban. A kereskedő végül felemelkedik, és láthatom kövér képét, díszes kimonóját, erős varkocsba font haját. Első látásra ellenszenves a férfi, de így vagyok minden kereskedővel, holott a rabszolgákat én sem tekintem embereknek.
-Mutasd meg, melyiket szántad nekem! – vetem oda szolgámnak. – Te meg kereskedő, ajánlom, hogy legyen értelme idejöttömnek!
-Lesz, lesz, nagyuram! – hajol szinte földig. – Méltóztasson utánam fáradni! Olyat mutatok, amilyet nem mindennap lát az ember errefelé. Igazi kincs, egy drágakő – már szalad is sonkás lábain, én pedig lovamon követem őt.
Végigmegy a rabszolgák előtt, akik lehajtott fejjel várnak sorsukra. Szolgám utánam lohol, de nem törődöm vele. Végül a kereskedő megáll egy alak előtt és bevár. Leszállok a lovamról. Kérdően nézek a kereskedőre, mire ő csak bólint. Előkapom ostoromat és nyelével egyszerűen felemelem az alak fejét. Szinte megdöbbenek a fehér bőr látványától, amelyet még sehol sem láttam. Első látásra látom, fiúval van dolgom, mégis meglep. Arca finom vonású, szemei szürkék, mint a felhős égbolt. Haja hosszú, fekete, benne egy vörös tincssel. Amikor megérintem, mintha finom selyembe nyúlnék, annyira lágy. A fiú teste törékeny, vékony, mint egy nőé. Tekintete dacos és haragos. Tehát nehéz eset. De tetszik nekem. Egészségesnek tűnik, ami jó jel. Ruhája rongyos, talán valamikor fehér lehetett, de mára már inkább szürkés színű. A kereskedő felé fordulok.
-Valóban páratlan szépség, meg kell mondjam – mondom érzelemmentes hangon.
-Szóval megveszi? – kérdi a kereskedő. – Nagyuramnak természetesen méltányos áron számítom fel ezt a szépséget. Kissé makacs, erőszakos, engedetlen jószág, de egy kis szelidítéssel engedelmessé varázsolható.
-Mennyi? – kérdem, mire látom, a fiú tekintete megvillan. Makacs kis dög, de majd megtanulja az illemet.
Egy ideig alkudozunk az árról, majd végül belemegyek egy igen méltányos árba. Kifizetem, majd a fiú kezén lévő kötélre egy másikat kötök és a lovam nyergéhez erősítem. Ez nem megy olyan könnyen, mert húzakodik, de mikor megfenyegetem ostorom nyelével, mintha megijedne egy kicsit. Felülök lovamra és enyhe ügetésbe fogok. Hátranézek és látom, a fiú fut utánam, de nehezen tartja a lépést. Viszont nincs kedvem lassítani. Másik szolgám mellettem fut, ő tudja tartani a tempót, hozzászokott. Elégedettséggel tölt el új szolgám, fiatal, friss, erős, tudom majd használni. De semmiképpen sem ágyasnak. Nem, annak nincs kiképezve. Inkább szolgálónak, esetleg felszolgálónak, vagy olyannak, aki mindig velem van. De még eldöntöm. Akartam őt, attól kezdve, amikor először megláttam.
~*~
Mire hazaérünk, a fiú alig kap levegőt, látom, hogy fáradt, de nem igazán törődöm vele. Leszállok a lovamról, odavetem a szolgámnak, majd utasítom, fürdesse meg, etesse meg és öltöztesse fel a kölyköt. Leköti és elvezeti, én magam pedig a házba megyek. Apám és testvéreim már felkeltek, így illően köszöntöm őket.
-Látom, új szolgát vettél – mondja idősebb bátyám, Akihiro.
-Igen, idősebb bátyám – hajolok meg. – Szükségem volt rá.
-Csinos darab – jegyzi meg Akihiro. – Alkalomadtán majd átengeded nekünk is, így van, öcsém?
Meghajolok, annak jeléül, hogy természetesen beleegyezem. Nem szegülhetek ellen. A szobámba megyek, ahol jelenlegi ágyasom már vár, de jelenleg nincs kedvem hozzá, így inkább csak heverek és hagyom, hogy ő kényeztesse magát. Csinos, alig tizenhét éves fiú, akit egy éve vettem egy árverésen.
Egy órával később kopogást hallok, majd egy szobalány lép be, mögötte újonnan vett kedvencemmel. A lány előre engedi a fiút, majd mély meghajlás után távozik. Látom, hogy jelenlegi játékszeremnek nem tetszik a fiú.
-Nincs szükségem rád, Kubo. Menj! – utasítom keményen, mire azonnal eltűnik. Ő tudja, hogy nem jó velem kukoricázni. – Ülj le! – parancsolom élesen a fiúnak, mire ő leül velem szemben és meghajol. – Hogy hívnak?
-Harada Chisato – válaszol halkan és engedelmesen.
-Chisato – ismétlem a nevét. – Csinos név egy csinos szolgához. Ha jól dolgozol, jó sorod lesz. De ha nem – emelem fel az ostort -, akkor nagyon hamar megkóstolhatod ennek az ízét. Megértetted, szolga?!
-A nevem Chisato! – szólal meg, mire felpattanok és belemarkolok a hajába, hátrahúzva a fejét. Fájdalmasan felkiált, de engem nem érdekel. Nem hat meg.
-Annak hívlak, aminek akarlak, értetted, szolga?! – sziszegem, és mintha félelmet látnék a szemében. – Ha sokat makacskodsz, hamar megtanítalak az illemre, te pofátlan korcs!
