- Nagy megtiszteltetés volna, azonban nem várhatom el uramtól, hogy ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozzon, mikor vannak sokkal fontosabb elintéznivalói is – válaszolja mosolyogva, miközben ültében kissé meghajol.

- Szívesen tenném – mosolygok rá. - Értelmes fiú vagy. Biztosra veszem, hogy gyorsan tanulnál.

- Én nem bízom magamban ennyire – látom, hogy zavarban van.

Már épp szólalnék meg, amikor Chisato mocorogni, és nevetgélni kezd. Izeg-mozog, mintha valami a kimonójába bújt volna. Nem tudom, mi ütött bele.

- Chisato? – nézek rá kissé aggódva. - Minden rendben?

- I... igen... – feleli akadozva a nevetéstõl, majd felpattan ültébõl.

Felugrom én is, és tehetetlenül nézem, amint Chisato mókás táncot jár. Talán tényleg belebújt valami rovar a kimonójába, azért táncikál így össze-vissza. Végül úgy nézem, megfogja a valamit, mert lehiggad néhány perc utána. Kíváncsian lépek oda hozzá, és szemlélem meg ökölbe szorított kezét. Kinyitja, és egy tücsök ücsörög benne. Szerencsét hoz, tehát szerencsés utunk lesz, feltéve, ha elengedjük az apró jószágot.

- Elnézést, gazdám! – hajol meg mélyen. Pedig nem õ tehetett az egészrõl.

- Ez... nem a te hibád volt – válaszolom, és próbálok nem gondolni a táncra, mert a végén elnevetném magam. Azzal pedig csak zavarba hoznám Chisatot.

Chisato egy közeli bokorhoz sétál, és elengedi a tücsköt. Ezalatt én már a nyúllal foglalkozom. Hallom, hogy Chisato eltávolodik tõlem, és figyelem, merre megy. De csak a közeli fáig, és szedeget róla gyümölcsöt. Meg a bokrokról is. Aztán megmossa õket, és hoz vizet a vacsorához. Mire hozzám ér, a nyúl is készen van. Segít nekem megteríteni a vacsorához, én pedig leemelem a tûzrõl a jól átsült nyulat. Épp alkonyodik, mikor vacsorázni kezdünk. A levegõ hûvösebb, de nem hideg, és a tûz is melegít minket. A kabócák már nem dalolnak olyan hangosan, és helyüket a tücskök veszik át. Néhány denevér suhan el táplálékot kutatva. Látom, hogy Chisato nagyon elgondolkodik, és nem tudom megállni, hogy megkérdezzem, ugyan mi járhat a fejében.

- Min gondolkodsz? – kérdezek rá két falat között.

- Csak azon, hogy mennyivel szebb lenne, ha mindenki békében élne – sóhajt fel elgondolkodva. - Most ki fog nevetni, igaz? – néz rám egy halvány mosollyal.

- Miért tenném? – kérdezek vissza érdeklõdve. Sosem nevetném ki.

- Nem tudom – válaszolja õszintén. - De, sosem szerettem a háborút. Jobb volt békében élni. Bár apám szerette volna, ha én is fivéreim nyomdokaiba lépek. Csalódás volt számára, hogy a legkisebb fia ennyire gyengének született – mosolyodik el keserûen. Meg tudom érteni. Apám vízbe fojtott volna, ha gyengének születek. Nálunk így szokás. - Persze igyekeztem minden erõmmel segíteni õt. Együtt dolgoztunk a rizsföldünkön. Nem volt nagy, de éppen elég volt ahhoz, hogy meg tudjunk élni. Aztán édesanyám lebetegedett, majd nem sokra rá meghalt – elhallgat, és iszik pár kortyot. Szóval ezért értette meg a gyászomat anyám halála után. - Onnantól kezdve csak rossz dolgok történtek. Anyám halála után fél évvel árvíz tette tönkre apám rizsföldjét. Szinte majdnem mindent el kellett adnunk, hogy megélhessünk valahogy. Ezek után hasztalanná váltam, így apám el akart adni néhány arra járó zsoldosnak, de én megszöktem – kezébe veszi az egyik gyümölcsöt, de csak forgatja. Fogalmam sem volt, hogy ilyesmik történtek vele. - Két héttel késõbb találkoztam azzal a rabszolgaárussal, aki eladott önnek – bocsánatkérõen néz rám. - Bocsánat, nem lett volna szabad ilyen jelentéktelen dolgokról beszélnem.

Nem válaszolok azonnal. Elgondolkodva nézek rá. Ugyan mit mondhatnék neki? Hogy sajnálom, hogy rossz élete volt? Vagy, hogy sajnálom, hogy megvettem, és durván bántam vele? Nem tudom, mit mondjak, de muszáj válaszolnom, mert tudom, hogy várja a válaszomat. Nem akarom, hogy ennél jobban is megutáljon, mint amennyire valószínûleg most utál. Mert nem szerethet, ahhoz túl sok gonosz dolgot tettem vele. Valószínûleg csak azért jött velem, mert úgy érezte, kötelessége nekem engedelmeskedni. Mondhat, amit akar, õ a tulajdonom, és mint ilyen, tudja, vagy inkább úgy érzi, teljesítenie kell a parancsaimat. Végül nagyot sóhajtok, és felé fordulok, egyenesen a szemébe nézve.

- Nem a te hibád – mondom. – Én sajnálom, hogy úgy bántam veled. Gondolom, ezért haragszol rám, és talán nem mondod ki, mert félsz, de tudom, hogy gyûlölsz engem.

- Errõl szó sincs, Gazdám! – tiltakozik hevesen. – Az igaz, hogy a múltban Ön nagyon kegyetlenül bánt velem, de… - látom, hogy kissé elpirul – azóta megismertem uram másik arcát is. Azt, amelyik nem gonosz, nem kegyetlen, hanem nagyon is emberi. Emlékszik, nem? Az édesanyja kérte, hogy maradjak Ön mellett.

- Tehát csak anyám miatt vagy mellettem? – kérdem kíváncsian.

- Már nem. Azért vagyok Gazdámmal, mert én döntöttem így. Ön kérdezte, hogy szeretnék-e Kiotóba menni, és én döntöttem úgy, hogy Önnel tartok – válaszol õszintén. Ebben igaza van, én csak a választás lehetõségét ajánlottam fel. – Ugyanakkor tudtam, hogy kötelességeim vannak Gazdámmal szemben. Ha nem jöttem volna Önnel, ma már bizonyára halott lennék, hiszen tudja, milyen makacs vagyok.

- Hogyne tudnám – mosolyodom el, és óvatosan megsimítom a haját. Összerezzen, de nem húzódik el. – A bátyáim már bizonyára félholtra vertek volna, ha ott hagylak, Chisato. Sokkal jobb, hogy itt vagy. És ha Kiotóban minden elrendezõdik, szabaddá teszlek.

- Uram… - suttogja kerekre tágult szemekkel, majd a földig hajol ültében – ez… ez túl nagy kegy lenne egy ilyen hitvány teremtménynek, mint én. Arra sem vagyok méltó, hogy Gazdám lába nyomát megcsókoljam a porban.

- Ne mondj ilyeneket! – rázom a fejem. – Zavarba hozol. Nem vagy rosszabb a többi embernél. Emelkedj fel, nem vagy valami kígyó, hogy a porban kússz!

- Sajnálom, Gazdám – suttogja elpirulva. – Gazdám túl jó hozzám. Én ezt nem érdemlem meg, nem vagyok méltó uram jóságára.

- Ideje aludnunk – váltok témát. – Holnap hosszú áll még elõttünk. Még sötétedés elõtt szeretnék kikerülni ebbõl az erdõbõl. Holnap reggel még alkalmunk lesz fürdeni, mielõtt útra kelünk.

- Igen, Gazdám – hajol meg Chisato, majd nekilátunk elpakolni.

A nyulacska elfogyott szépen, de azért reggelire még maradt némi hús belõle. Az elég lesz, majd legfeljebb vadászok még, ha muszáj lesz. Elpakolunk, és Chisato elõkészíti a hálóhelyünket. Hamarosan én már mély álomba is merülök.

~*~

Reggel korán ébredünk, megreggelizünk, megfürdünk a tó hideg vizében, majd összekészülõdünk. Chisatot ismét Toranaga nyergébe teszem, tiszta kimonó feszül a fiún, ezúttal egy barna alapon zöld fenyõmintákkal díszített kimonó. Obija fekete, rajta sárga rácsminta. Igazán gyönyörû jelenség. Elindulunk az úton, én pedig gondosan figyelek minden apró neszre. Túl csendes az erdõ, bár az is igaz, nemsokára kijutunk belõle. Itt már nem szoktak haramiák ólálkodni, túl közel van a következõ város, ahol meg szándékozom szállni. Azután majd át kell vágnunk egy gyors folyású folyón, és fel a hegyekbe. Vannak ösvények, melyeket a lovak is bírnak, így hála égnek, lóháton tehetjük meg az utat.
Jó három órával késõbb jutunk ki az erdõbõl. Egy völgy van alattunk, melyben apró városka terül el. Ugyanolyan, mint amelyeket Japán-szerte számtalan helyen látni. Békés helynek tûnik. Ránézek Chisatora. Ezúttal férfi kimonó van rajta, úgy néz ki, mint egy ifjú nemesi úrfi. Megállunk.

- Chisato! – nézek rá, mire azonnal rám figyel. – Ezúttal egy magas rangú nemesi úrfi vagy, rendben? – bólint. – Ne szólalj meg, hagyd, hogy mindent én intézzek. Te csak próbálj minél nemesebbnek tûnni.

- Azt hogy kell? – kérdi érdeklõdve.

- Húzd ki magad, lehetõleg ne nagyon nézz senkire, vagy ha igen, akkor is csak egy pillantásra – magyarázom türelmesen. – És legyen nálad ez – veszek ki egy díszesen faragott legyezõt a poggyászból, majd nyújtom át neki. Sötét színû mahagónifából és a legfinomabb selyembõl készült legyezõ. A fát apró, arannyal hímzett madarak és ágak díszítik,a selyem fehér színû, és vörössel liliomot hímeztek bele. Chisato alig meri elvenni. – Ebbõl mindenki azt fogja hinni, nagyon magas rangú vendég vagy. Az ilyenekkel igen nagy tisztelettel bánnak, de ezt már tapasztalhattad.

- De… ez… - nézi kábultan a legyezõt. – Ez az egész legyezõ… többet ér… mint… mint… az egész falunk.

- Meglehet – bólintok. – Menjünk. Ha jól nézem, esõ lesz az éjjel, szeretném fedett helyen tölteni az éjszakát.

Chisato bizonytalanul bólint, és elindulunk. Felnézek az égre. Esõfelhõk gyülekeznek, ebbõl jó nagy vihar lesz, és nem szeretném kinn tölteni az éjszakát. Még elmagyarázom közben Chisatonak, hogy próbáljon meg kissé meglepett lenni a szerény berendezés láttán, és hogy a neve most Masahiro. Ezen meghökken, de nem tiltakozik. A kezében szorongatja az immár összecsukott legyezõt, és úgy fogja, mintha az élete múlna rajta. Szerintem életében nem volt még a kezében ilyen drága dolog.
Beérünk a városkába, ahol persze megszemlélnek minket. De nem törõdöm vele, egyenesen a fogadó felé tartok. Közben rájövök, ez nem is olyan kicsi város, még bordélya is van. A lányok egymás után ülnek az ablakhoz, és vágyakozva néznek ránk. Chisatora nézek, és látom, hogy zavarban van. Engem hidegen hagy, nem törõdöm kifestett kurtizánokkal, akik csak illegetik magukat a férfiak elõtt, mint valami tüzelõ macskák.
Végül elérjük a fogadót, és segítek Chisatonak leszállni. Azonnal megjelenik egy Chisato korabeli gyerek, aki elviszi a lovakat, és leszerszámozza õket. Mi ezalatt belépünk a fogadóba. Alig lépünk be, dördül egyet az ég, és Chisato ijedten felsikkant. Szívesen megölelném, de akkor vége lenne az álcának.

- Jól van, Masahiro-sama? – fordulok felé. Chisato elõször értetlenül néz rám, majd észbe kap.

- I… igen… minden rendben – suttogja halkan. – Nem szeretem az égdörgést.

- Jöjjön, uram, és üljön le! – mutatok egy padkára. – Én elõkerítem a fogadóst.

Chisato bólint, és látom, hogy egész testében reszket. Mi tagadás, nincs valami meleg idebenn, de szerintem Chisato inkább fél. Az esõ pedig hatalmas cseppekben esni kezd.

- Mondd csak Chisato! – nézek rá komolyan, mire látom, hogy õszintén meglepõdik. - Megbántad, hogy eljöttél velem? – kérdem, miközben az arcát fürkészem. Tudni akarom, mert ha igen, akkor keresek számára egy megfelelõ helyet, ahol letelepedhet. Nem fogom végigvonszolni az országon, ha neki ez kellemetlen.

- Nem! – vágja rá azonnal, majd elhallgat. Halványan elpirul. Olyan édes így, hogy magamhoz ölelném, ha nem félnék tõle, hogy megijed. - Nem errõl van szó... – teszi hozzá halkabban.

- Akkor mi bánt? – kérdem kíváncsian.

- Nem tudom. – ingatja a fejét.

Nem kérdezek többet, csak némán eszünk tovább. Tudom, hogy valami zavarja, talán az, ahogy bánok vele. Fura, de soha egy emberrel sem tudtam ilyen gyengéden bánni, mint vele. Õ más, teljesen más, mint a többi rabszolga, akikhez hozzászoktam.

~*~

Alkonyat felé végül letérünk az útról, és egy erdõ felé irányítom magunkat. Nem lenne biztonságos az úton éjszakázni.

- Merre megyünk? – hallom Chisato kíváncsi kérdését.

- Nem messze innen van egy meleg vizû forrás. Estére ott táborozunk le – felelem, miközben a nagyobb farönköket kerülgetem a bozótosban. - Nem volna tanácsos az út szélén letelepednünk. Így biztonságosabb, és meg is tisztálkodhatunk.

Végül nemsokára a forráshoz érünk. Megállunk, és egy fához kötöm a lovakat, majd lesegítem Chisatot a nyeregbõl, és nekilátok a táborhely kialakításának. Chisato is segít, pedig nem is kértem rá. Fát gyûjt a tûzhöz, amire szükségünk lesz éjszakára. Én az ételt is elõveszem, amit még a fogadóban kaptunk. Bõven elég kettõnknek.

- Azokat tedd le és menj, fürödj meg! – nézek rá. Már eleget dolgozott, ráfér egy fürdés. - Én majd meggyújtom a tüzet.

Aprót bólint, és elindul a forrás felé. Nézem, ahogy levetkõzik, és meg kell állapítanom, hogy gyönyörû teste van. Majd elmerül a vízben. Meggyújtom a tüzet, majd úgy határozok, én is csatlakozom hozzá. Remélem, nem fog megijedni, de elvégre, én vagyok a gazdája, ha maradásra bírom, maradni fog. Engedelmeskednie kell az akaratomnak. De azt is tudom, hogy nem lehetek vele gonosz, hiszen õ annyira más, és fontos nekem. Fogom magam, levetkõzöm, majd én is a vízbe csusszanok. Chisato meglepetten néz rám.

- Mit mûvel? Uramnak nem lenne szabad egy rabszolgával együtt fürödnie! – mondja méltatlankodva, bár látom, hogy inkább zavarban van.

- Úgy sem látja senki – vonok vállat, és tisztálkodni kezdek.

Látom, hogy Chisato orra hegyéig merülve a vízben próbál arrébb araszolni. Ennyire zavarban lenne mellettem? Pedig nem akartam megijeszteni. Buta Masahiro!

- Ha Kiotóba érünk, akkor visszahívják majd a háborúba? – kérdi hirtelen, mire meglepetten fordulok felé.

- Valószínûleg – felelem, majd pár pillanattal késõbb magyarázatot adok. - De egyrészt ezért is jöttünk el.

Összehúzza a szemöldökét, és fürkészve néz rám. Nem értem, mit akar ez jelenteni.

- Mi az?

- Ha meg mer halni nekem, mérget vehet rá, hogy meg fogok szökni – feleli komolyan.

Hangosan felnevetek, majd megsimogatom Chisato fejét. Olyan aranyos, hogy így fenyegetõzik nekem. Kilépek a partra, megszárítkozom, és felöltözöm. Még hallom, hogy Chisato is kilép, ám nem sokkal késõbb egy tompa puffanást hallok. Odakapom a fejem, és három marcona férfi áll velem szemben felfegyverkezve. A szagukból és ruhájukból ítélve, rablók. Az egyik lábánál ott fekszik Chisato, de nem halt meg, él. Leütötték, és összekötözték.

- Mit akartok? – kérdem, és már veszem is elõ az ostoromat.

- Add ide a pénzed, és az élelmed, akkor elmegyünk – vihog az egyik. – Ugye nem gondolod, hogy esélyed van ellenünk?

Elvigyorodom. Ezek a kis légypiszkok akarnak nekem ártani? Az egyik nekem ugrik, de vesztére, mert félreugrom, és leütöm. A másik kettõ is támad, ám hiába, mert sokkal erõsebb vagyok náluk. Hiába támadnak nagy erõvel, nincsenek kiképezve. A mozdulataikban sok a felesleges elem. Kiütöm kezükbõl a fegyvert, így már csak puszta kézzel tudnak harcolni. Ám így is rövid idõn belül elintézem õket, eszméletlenül hevernek elõttem. Látom, hogy Chisato is magához tért, de elõbb a három haramiát kötözöm meg a náluk talált kötéllel. Aztán Chisatohoz lépek, és letérdelve mellé, szétvágom a köteleit. Õ pedig kétségbeesve fúrja magát a karjaim közé, és ölel át. Nagyon megrémülhetett, de pár pillanattal késõbb elenged, és arrébb araszol. Arca kipirult, és szemeit lesüti.

- Bocsánat... – motyogja halkan. - Haszontalan voltam és nem tudtam megvédeni magam...

- Semmi baj – nyújtom ki a kezem, és megsimogatom a fejét. – Nem vagy jártas a harcokban. Azt hiszem, erre is meg kell tanítanom téged.
 
- Csak… teher vagyok… - suttogja, mire megrázom a fejem.

- Ez eszedbe ne jusson még egyszer! – mondom komolyan, mire rám néz. – Nagyon is fontos vagy. Nélküled halálra unnám magam az úton.

- Ne hozzon zavarba – sóhajt, de azért már kezd megnyugodni. – Velük mi lesz? – kérdi a haramiákra mutatva.

- Így hagyjuk õket. Ahogy én érzem, vannak még társaik – mondom. – De most nem fognak mutatkozni. Gyere, aludjunk! Holnap nehéz napunk lesz.

Engedelmesen jön utánam, de látom, hogy még fél azoktól az emberektõl. Olyan furcsa érzésem van Chisatoval kapcsolatban, de nem tudom megmondani, mi is az. Nem, nem szerelem, de igenis félek, hogy történhet vele valami. Annyira gyenge kis kölyök, hogy egy kisebb szél elfújhatja.
Végül lefekszünk, és Chisato ezúttal nem fordít nekem hátat, de tudom, hogy mennyire feszélyezi a haramiák jelenléte. Ezért is fekszem én közelebb hozzájuk. De nem kell félnem, az én ütéseimtõl holnap reggelig aludni fognak.

~*~

Kora reggel kelek. Haramiáink már fenn vannak, akik rimánkodnak nekem, hogy ne öljem meg õket, ne vágjam le a kezüket sem, mint az szokás. Megígérik, hogy tisztességes munkát fognak keresni, és soha többé nem rabolnak ki embereket. Látom, hogy Chisato is aggódik, hogy meg fogom-e ölni õket. Nem akarom, hogy vért lásson, így végül elengedem õket. De figyelmeztetem mindhármat, ha még egyszer rajtakapom õket valami gonoszságon, nem fogok kegyelmezni. A földön térdelve hajlonganak elõttem, de nem érdekel. Ideje tábort bontani, miután ettünk. Õket is megkínálom, elfogadják, de aztán hamar kotródnak is el. Ahogy látom, Chisato megnyugodott. Tábort bontunk, majd mikor már éppen indulnánk, valamit észreveszek. Málnabokrok. Hát persze, most érik az erdei málna, és szamóca, meg kisebb, ehetõ bogyók. Nem tudom, hogy Chisato kóstolt-e már valaha ilyesmit, így odahívom.

- Mi az, gazdám? – kérdi kíváncsian, majd mikor meglátja, mit mutatok, felcsillannak a szemei. – Málna, igaz?

- Az bizony – bólintok. – Együnk, és szedhetünk is az útra. Egy-két napig eláll, és ha jól látom, a tegnap kapott élelmünk már igencsak a végét járja. Ma vadásznom is kell.

- Vadászni? Úgy érti, állatra? – kérdi elkerekedett szemekkel.

- Hát, nem is emberre – mosolygok rá. – Az erdõ nagy, még holnap is itt leszünk, de ideje máshová menni. Innen néhány mérföldre van egy tavacska, meg egy vízesés. Ugyan nem meleg víz, de azért jól lehet benne fürdeni, ha az ember nem finnyás.

Bólint, majd nekilátunk a szedegetésnek. A délelõtt elmegy vele, és közben degeszre is esszük magunkat a gyümölcsökkel. Majd már tényleg ideje indulnunk. Chisatot a lóra ültetem, hiszen az erdei terep sok meglepetést tartogathat neki. Nem akarom, hogy elbotoljon a kimonóban. Nézelõdik, hiszen rengeteg látnivaló van az erdõben. Madarak csicseregnek a fákon, mókuson surrannak fel-le a fák törzsein, apró állatok motoszkálnak a bozótban, és a szellõ susog a fák ágai között.

- Tetszik neked, igaz? – kérdem felé fordulva, mire elpirul.

- Gyönyörû – suttogja halkan. – Bárcsak mindig minden ilyen békés lenne.

- Én is ezt kívánom – sóhajtok fel. – De sajnos az emberi faj lételeme a harc, a háborúk, a gyilkolás.

- Nem értem, miért – rázza a fejét, miközben szemeiben szomorúság csillog. – Az embereknek miért jó, ha megölnek másokat?

- Én sem tudom, hidd el. Sokan azt mondják, a békéért teszik, és talán igaz is. De vannak, akik élvezetbõl gyilkolnak meg másokat – magyarázom. – De ne beszéljünk errõl, látom, hogy téged elborzaszt ez a téma.

Hálásan néz rám, én pedig meg is tudom érteni. Nem ismer engem, én sem õt, és kíváncsi lennék, hogy került a piacra, honnan jött, ki õ, miért került oda. Gondolom nem volt rabszolga azelõtt, mert a testén nem voltak nyomok. Talán õ is olyan volt, aki elmenekült, vagy eldobták, és csak véletlenül került a kereskedõ útjába. Sokszor összefogdossák a fiatal fiúkat, lányokat, és eladják õket, hogy hasznot hozzanak.
Hirtelen a bozót megzörren, és egy fiatal nyúl ugrik ki belõle. Megvan a vacsoránk. Elõkapom az ostoromat, és mire a nyúl reagálhatna, már el is kaptam. Ostorom vége a nyakán feszül, és egy reccsenés hallatszik, ahogy eltörik a nyaka. Chisato aprót sikkant, mikor felhúzom a megölt nyulat. Már nem fióka, de még nem is lehettek kölykei, így nem kell aggdnom. Puha bundája van, hosszú fülei, és elég méretes tapsifüles.

- Ez jó lesz vacsorára – mondom. – Szereted a nyulat?

- Igen – hallom a választ. – De… muszáj volt így megölni?

- Ez sokkal gyorsabb módszer, mintha elvágtam volna a nyakát – mondom. – Vagy mintha csapdával fogtam volna. Nem okoztam neki fájdalmat, gyorsan végeztem vele, és a legfontosabb. Chisato – nézek rá komolyan -, ha ölnöd kell, mindig ölj gyorsan, kevés szenvedést okozva annak, akivel végzel. A felesleges kínzás csak szenvedést okoz. Érted?

- Értem – bólint.

- Azért mondom ezt, hogy ha majd arra kényszerülsz, tudd, mit kell tenned – magyarázom, mire bólint.

Délután közepén érünk a vízezéshez, amelynek vize egy tóba ömlik. Chisato elragadtatva nézi, mialatt én kialakítom a táborhelyet, és nekilátok megnyúzni a nyulat. A farkát levágom, és Chisato felé nyújtom. Õ elõször nem érti, de elmagyarázom neki, hogy a nyúlfarok szerencsét hoz, tegye el, hiszen ha arra adódik sor, szüksége lehet a szerencséjére. Mosolyogva veszi el, és nézi, ahogy elõkészítem a nyulat a sütéshez. Ez friss hús, muszáj ma megsütnöm, és ha marad, reggel megesszük a többivel együtt. A gyümölcsök most direkt jól jönnek, hiszen a vadon termõ gyümölcs és a vadhús együtt a legjobb. A sülõ vadnyúl pompás illata pedig hamarosan betölti az erdõt. Chisaton látom, hogy már izgatott, mikor ehet, de arra még kell egy kis idõ. Egy pillanatra felé fordulok.

- Mondd csak, Chisato, tudsz írni és olvasni? – kérdem. A kérdés meglepheti, de aztán megrázza a fejét.

- Nem tudok, uram. Paraszti származású vagyok, nálunk nem divat az írni-olvasni tudás – válaszol halkan.

- És szeretnéd, ha megtanítanálak rá? – kérdem, mire szemei elkerekednek.

Elindulunk a fürdõ felé, és szerencsénkre senki sem jön arrafelé. Azt hiszem, szegény Chisatot így is rosszul érintheti a dolog, de nincs mit tenni. Amit muszáj, azt muszáj. A fürdõ ajtaja elõtt megállok, nem megyek be, és azt hiszem, Chisato ezért módfelett hálás is nekem. Ám amikor túl sokáig van odabenn, és fura hangokat is hallok, benyitok. Szegény ott áll, félig felöltözve, a nõi kimonó meg köré van gabalyodva. Nem tudom megállni mosolygás nélkül, bár ezzel csak rontok a helyzeten. De hát istenem, annyira aranyos.

- Gyere ide, segítek - szólalok meg mosolyogva.

- Én... megy egyedül is - kapja el a tekintetét. Miért nem mer rám nézni? Fura, mintha zavarban lenne.

- Igen, azt látom. Annyira megy, hogy teljesen össze-vissza áll rajtad - lépek oda hozzá, hogy segítsek. Így ítéletnapig sem végez és lebukhatunk.

- Kérem, ne gúnyolódjon! Nem én akartam ezt... -mondja, majd riadtan kapja rám a tekintetét, mintha rosszat mondott volna. - Bocsánat! Én nem így akartam...

Nem hagyom magyarázkodni, hanem megfordítom és rásegítem a kimonót. Tudom, mennyire fél, amiért ellenkezett velem, és amiért olyan hangnemben szólt hozzám, amiért otthon korbács járt volna. De itt nem verhetem meg, és õszintén szólva,  nem is akarom, annyira aranyos és védtelen. Még mindig pipacsvörös arccal indul el a szobánk felé, miután felöltöztettem, majd leülünk a már odakészített asztalhoz. Két futon van a tatamik helyén, az asztal a falhoz van tolva és a szenes üstbõl jó meleg árad, habár nincs is olyan hideg. Megvacsorázunk, és Chisato végig nagyon félénken viselkedik, mintha szégyelné magát, vagy már megbánta volna, hogy velem jött.

- Pihenj le, holnaptól hosszú és kemény út vár ránk - szólalok meg csendesen.

Aprót bólint, majd az egyik futonhoz lépve kiveszi a hajtût a hajából és lefekszik. Illetlenül hátat fordít, de nem teszem szóvá, hiszen tudom, hogy most mennyire zaklatott mindentõl. Én még elüldögélek kicsit, kinézek az ablakon. Gyönyörû, csillagfényes esténk van. Egy kis teát iszogatok, majd kiteszem a tálcát az ajtó elé és én is lefekszem. Egyre Chisato hátát nézem, de nem fordul meg, és hamarosan már csak halk, egyenletes szuszogását hallom. Holnaptól elhagyjuk a kényelmet, és szerintem vissza fogja még sírni ezt a helyet, a puha takarót, a finom ételt, a forró fürdõt. De ha jól emlékszem, valahol az egyik erdõben van egy kis melegvizû forrás, ott meg tud majd tisztálkodni. Milyen jó, hogy mindenre gondoltam.

~*~

Reggel a madarak énekére ébredek. Kinyitom a szemem, de Chisato még alszik. Vagy legalábbis nem mozdul, és lélegzik. Halk koppanást hallok az ajtón, majd egy fejet látok, amint a nyitott ajtórésen bekukucskál. Sho az.

- Jó reggelt, uram! - suttog, és meghajol. - A reggelit hoztam.

- Hozd be! Az úrnõ is mindjárt felkel - mondom.

Meghajol, amint belép, halkan közelít, és egy pillantást sem vet Chisatora. Hála égnek, úgy tûnik, érti a dolgát. Mikor leteszi terhét ismét meghajol és már menne vissza.

- Nyergeltesd fel a lovakat! - utasítom. - Ha megreggeliztünk, indulunk. Szólj a gazdádnak is! És pakoltass nekünk ételt is!

- Igenis, uram! - hajlong, majd beteszi maga után az ajtót, amint távozik.

Megszemlélem a reggelit. Miso leves, rizs, szárított hal, savanyúság, uborka, wasabi, tojás. Igazán tápláló étel. És mellé tea. Az illatokra Chisato is mocorogni kezd, majd felül és felém fordul. Köszönjük egymást, és látom, hogy még mindig zavarban van. Nem akarom megkérdezni, mi az, ami bántja, bár sejtem, köze lehet a ruhákhoz. A ruhák. Kikiabálok Shonak, hogy hozza be a nagyobbik csomagot, ami a lovon volt. Õ pedig pár perccel késõbb már meg is jelenik. Chisato eltakarja az arcát, de látom, hogy szánakozva néz a fiúra, aki majdnem összeesik a teher alatt. Végül elveszem tõle és egy pénzdarabot nyomok a markába.

- Kapsz még egyet, ha elégedettek vagyunk a nyergeléssel - mondom, a fiú pedig boldogan hajlong, majd szalad is.

- Ez... ez nem megalázó? - kérdi Chisato, miután kettesben maradunk. - Úgy értem... pénzt adni neki...

- A rabszolgák nem kapnak pénzt a gazdájuktól, te is tudhatnád - mondom egyszerûen. - De amit a vendégek adnak nekik, megtarthatják. Gondolom õ is félreteszi, hogy majd egyszer, évek múlva kiválthassa magát.

Látom, hogy Chisato arca elsápad, de nem szólal meg. Azt hiszem, õ még nemigen szembesült a rabszolgarendszerrel. És amúgyis, a rabszolgák többsége közönséges csirkefogó, rabló, de akadnak köztük tisztességes, elszegényedett emberek is. Megreggelizünk, majd a csomagból elõveszek Chisato számára egy gyönyörû, de némileg egyszerûbb kimonót. A kimonó sötétzöld színû, rajta arannyal hímzett pillangók és madarak. Obija Aranyszínû és zöld falevelek díszítik. Segítek neki felvenni, majd kikészítem az arcát és megcsinálom a haját. Ezúttal feltûzöm, de egy része hátul lágyan lengedezik. Szalagokat, tûket, és egy gyönyörû, jádekõvel és smaraddal díszített aranycsatot is teszek a hajába. Mikor megmutatom neki saját magát a magammal hozott tükörben, Chisato arca vörösre gyúl, de nem szól semmit. Én is sajnálom, hogy nõként kell utaznia, de biztonságosabb, és a sötétzöld-arany színek az erdõben elrejtik õt a kíváncsi szemek elõl. Némileg álcázom. Végül ezúttal egy világosszöld, vékony selyembõl készült fátylat borítok a kalapra, melyet a fejére helyezek és ráerõsítem a hajára. Egyszerûen meseszép.

- Menjünk! - állok fel, és felkapom a csomagot. - Látsz? - kérdem, mire bólint. - Rendben. A zöld és arany színek kitûnõ álcák lesznek az erdõben. Nem szeretnék haramiákba botlani, és így sokkal kevesebb feltûnést keltünk.

Érzem a félelmét, de azért jön utánam, mialatt elhagyjuk a szobát és kimegyünk az elõtérbe. A fogadós jön elénk, leszámolom neki az árat, amit kér, és még meg is toldom egy kicsivel. Amikor kilépünk látom, hogy Sho már felnyergelte a lovakat. A csomagot a málháslóra kötözöm, majd felültetem Chisatot a lovam nyergébe. Azután nem is egy, de két pénzdarabot veszek elõ, amit Sho kezébe teszek. Látom, hogy meglepi a dolog, hiszen csak egy pénzrõl volt szó, de vállat vonok és elindulunk.

~*~

Hamar kiérünk a városból, és nemsokára már egy néptelen kereskedõúton bandukolunk. Valami bántja Chisatot, és habár nem akarom megkérdezni mi az, sejtem. Nem akarom szóba hozni, de tudom, hogy elõbb vagy utóbb beszélnem kell vele róla. Sok minden zavarja, talán én is, aki nem tudni mi okból hoztam õt magammal. Tudom, hogy zavarják a nõi ruhák és a rabszolgarendszer is.
Dél felé állunk meg, eleget mentünk már, és egy kis tó partján ütünk tábort, hogy falatozzunk valamit. Lesegítem Chisatot, és egy árnyas fa alá ültetem, majd elõszedem az ételt. Sho sok mindent pakolt nekünk, van csirke, hal, rizs, wasabi, mindenféle földi jó. Chisato azonban  csak ül.

- Mi a baj? - kérdem. - Egész nap olyan hallgatag vagy, és tudom, hogy valami bánt. Azt is sejtem, hogy mi, de tõled akarom hallani.

- Miért vannak a rabszolgák? - kérdi hirtelen. - Miért jó másoknak, ha valakivel rosszul bánnak?

- Errõl Õfelségét kéne megkérdezned - mondom, mire riadtan néz rám. - De a rabszolgákat nem kell mind sajnálni. A többségük közönséges gonosztevõ, rablók, csalók, álszent emberek, akiket ilyen módon büntetnek meg. Hidd el, nekik jobb ez, mintha börtönbe kerülnének, vagy kivégeznék õket.

- És a többiek? Például Sho - mondja, én pedig végre tudom, kibukkant a szög a zsákból. - Vagy akiket összefogdosnak a kereskedõk?

- Mint téged? - kérdem, és bólint. - Sho családja talán eladósodott, és nem volt más választásuk, mint eladni a fiúkat. Sok ilyen család van. Ami téged illet, nos... a kereskedõk mindenbõl hasznot húznak. Ez egy ilyen világ, Chisato, és amíg Õfelsége másképp nem dönt, nem fog változni semmi. Nincs ember ebben az országban, akinek lenne joga megkérdõjelezni Az Ég Fiának akaratát.

- És ha a Császár nem is tud semmirõl? - veti fel Chisato.

- Meglehet - vonok vállat. - Elvégre egy egész sor miniszter áll a rendelkezésére. De ne törd ezen a fejed. Ez politika, és se te, se én nem értünk hozzá.

- Ez akkor is... - látom, hogy bosszús - annyira igazságtalan! - fakad ki dühösen, majd rám néz, és a szája elé kapja a kezét. - Elnézést! Bocsásson meg, gazdám!

- Nincs miért bocsánatot kérned - intem le. - Végtére is, igazad van.

Döbbenten néz rám, mintha nem hinné el, hogy neki, a senki kis rabszolgának is lehet igaza. De be kell vallanom, ha nem tartanánk rabszolgákat, eszünkbe sem jutna a dolog. Megrázom a fejem és hátradõlök, Chisato pedig bátortalanul falatozni kezd. Szüksége lesz az erejére, ha el akar jönni velem Kiotóba. Végül felteszem a kérdést, ami már az indulásunk óta motoszkál bennem.

- Mondd, csak Chisato! - szólalok meg, õ pedig abbahagyva az étkezést, azonnal rám figyel. A szemében látom a félelmet. - Megbántad, hogy eljöttél velem? - kérdem, és szívdobogva várom a választ.

Érzem, hogy Chisato nagyon ideges, ahogy az úton haladunk. Az emberek is összenéznek és hallom, ahogy suttognak. Idegesítõ, hogy mi nem jut eszükbe.

„... nem is tudtam, hogy Masahiro úrfinak menyasszonya van...”

„... az anyja halála után nem is csodálom, hogy nem marad tovább...”

„... milyen csinos kislányt fogott ki magának Masahiro-sama...”

„... vajon hova mehetnek?...”

„... talán valahol vidéken vesznek egy kis birtokot, és ott eléldegélnek...”

„... ki tudna hozzámenni egy ilyen emberhez?...”

„... szegény lány...”

Chisatot bizonyára idegesíti, és én is szívesen rákiabálnék az emberekre, hogy fogják be a szájukat, ne mondjanak képtelenségeket, de azzal elárulnám magunkat. Most pedig mindennél fontosabb, hogy inkognitóban maradjunk. Így inkább csak szótlanul megyek a lovam mellett, mialatt Chisato, a "menyasszonyom" a nyeregben ül.

Nem szólalok meg, a gondolataimba vagyok mélyedve. Az utat fürkészem, ahogy kiérünk a városból. Egy kereskedõknek fenntartott útra térünk, az egyenesen a következõ faluba vezet, ami számításaim szerint elég messze van ahhoz, hogy egy kis pihenõvel estére odaérjünk. Sehol egy ember, csak én és Chisato. Ha akarnám, könnyûszerrel megölhetném, de sosem tennék ilyet, hiszen annyira a szívemhez nõtt már a kölyök. Az út egyik oldalán erdõ, a másikon szántóföld terül el. Majd nemsokára egy folyó partján haladunk. Az idõ kellemesen meleg, lágy szellõ lengedez, és  madarak dalolnak a fákon. Igazán szép itt, régen jártam már kinn, így most elgyönyörködhetek a tájban. Nem tudom, mikor is indultunk el, de úgy számolom, már jó ideje, így úgy döntök, talán ideje pihenõt tartanunk. A folyó mellett nemigen kell tartanunk semmitõl, errefelé ritkán járnak haramiák, akik kifosztanának minket. És mellesleg, meg tudom védeni magunkat akár harminc emberrel szemben is. Chisato is fáradt és éhes lehet a lovaglástól.

- Nem vagy éhes? - kérdem meg hirtelen. Mióta elindultunk, nem is szóltunk egymáshoz. - Rég elindultunk már.

- Én, nem... - feleli, de ekkor a gyomra hangosan megkordul. Méghogy nem éhes. De nem szólna. Talán attól fél, akkor megverem.

Megállítom a lovakat, majd a fûbe leterítek egy pokrócot és ráteszem a magunkkal hozott élelmet. Ezek után lesegítem Chisatot a nyeregbõl.

- Gyere, együnk! - mondom halvány mosollyal, majd leülök és intek, üljön mellém.

Eleget tesz a kérésemnek, de látom, hogy feszeng és az éhsége ellenére is csak turkálja az ételt. Lehet, hogy fél, és most fogta fel, hogy már csak rám számíthat, rám van utalva. De ha ennyire fél, miért jött velem? 

- Valami baj van? - kérdem, mire megrezzenve rázza meg a fejét, mintha most jönne csak rá, hogy én is itt vagyok.

- Nem, nincs semmi - válaszol.

- Nem úgy néz ki - mondom. - Feszengsz, és szerintem azt hiszed, bántani akarlak, igazam van? - nézek rá, de csak lehajtja a fejét. - Hallgatás beleegyezés, te is tudod.

- Csak... nem értem... - suttogja halkan, de azért végre enni kezd.

- Mit nem értesz? - kérdem kíváncsian.

- Miért kellett engem nõnek álcázni? - néz végre rám, de a szemei riadtak. - Úgy értem... az emberek összesúgtak a városban és...

- Ne törõdj velük - legyintek. - Így sokkal biztonságosabb, hidd el. Egy nemesi származású nõt sokkal kevésbé támadnak meg. A rangtól még a rablók is félnek - mosolygok rá. - Egyébként, estére elérünk egy másik városba, szóval futonon aludhatsz, és rendes ételt is ehetsz. Sõt, meg is tisztálkodhatsz majd.

- Uram túl nagylelkû - pirul el. Kis édes. - Nem érdemlem meg, amit értem tesz.

Megrázom a fejem. Ennél többet is megérdemelne ez a kis drágakõ, és mindent meg is fogok tenni, hogy ne tárgynak érezze magát mellettem. Szeretném kárpótolni mindazért, amit elkövettem ellene. Ezután már nem sokat beszélünk, csak eszegetünk, és látom, hogy mintha Chisato is kezdene megnyugodni.
Miután végzünk, összepakolok és visszasegítem õt a nyeregbe. Tudom, hogy ez kellemetlenül érinti, de Toranaga olyan természetességgel hordozza, mint engem is szokott. Egyáltalán nem veszi rossz néven, hogy egy rabszolga ül a hátán. Talán mert tudja, hogy okom van rá, hogy ezt teszem. Vagy talán kedveli Chisatot.

~*~

Már erõsen kezd lemenni a nap, amikor végre megjelennek elõttünk az út végén a városka házai. Azonnal kiszúrom a fogadót, amely méltóságteljesen emelkedik ki a többi épület közül. Bíztató mosollyal nézek hátra Chisatora, akin látom, hogy már kezdi megviselni a lovaglás. Nincs hozzászokva  a szentem az üléshez, vagy inkább a nyereghez. Amikor beérünk, néhány ember megbámul minket, fõleg Chisatot, akin ismét elöl és hátul ott a fátyol, így az arcát nem láthatják. De az emberek arca elárulja, nem mindennap látnak ilyen elõkelõ vendéget. Hamarosan a fogadó elõtt vagyunk, ahol már rohan is ki egy fiatal fiú - talán ha lehet tizenkettõ -, és már meg is hajol.

- Üdvözlöm Önöket! - mondja édes hangon. - Ha gondolják, lecsutakolom a lovakat, és enni adok nekik.

- Igen, így gondoljuk - bólintok kimérten, mialatt lesegítem Chisatot a nyeregbõl. - Az úrnõm fáradt, és éhes. Elõbb vezess minket a tulajdonoshoz, utána lásd el a lovakat!

- Értettem, Uram! - hajol meg a gyerek, majd az utat mutatja.

Én megyek elöl, Chisato apró léptekkel jön utánam, fejét lehajtva. Belépve az épületbe kellemesen meglepõdöm. A helyiség nagy és tiszta, körülbelül harminc tatami nagyságú. Felfelé lépcsõ vezet a szobákba és egy másik is van hátul, gondolom a padlás miatt. Aztán a fiú elsiet és hamarosan egy kövérebb és díszesebb ruhát viselõ emberrel tér vissza. Õ lehet a fogadós. Mélyen meghajol, és inkább rám néz, mint Chisatora. Hát igen, hétköznapi ember nem néz egy nemeshölgyre még akkor sem, ha fátyol van rajta.

- Miben segíthetek, Uram? - fordul hozzám.

- Szobát szeretnék a magam és az úrnõm számára. Valamint ételt, és az úrnõm tisztálkodni is szeretne, így van? - fordulok Chisato felé, aki csak biccent. - Természetesen jól megfizetjük a szolgálatait.

- Akkor a legnagyobb szobát kapják, Uram. Méltóztassanak utánam fáradni - indul meg. - Sho! Gondoskodj a lovakról és szólj, hogy hozzanak enni a vendégeknek, valamint készítsék elõ a fürdõt is!

- Igenis, gazdám! - hajol meg a Shonak nevezett gyerek.

Látom, hogy Chisato végignéz rajta, de még idõben észbekap, és utánunk jön. Nem szeretném, ha pont most hullna le az álcánk. Mikor felérünk a tulajdonos megmutatja  a szobánkat. Szép nagy, már le van téve két alvógyékény, és egy szenesüst is van a szobában, bár most arra nincs szükség. Egy apró asztalka áll a két gyékény között, és a szoba padlója tatamival van fedve. Nagyonis megfelel. Bólintok a fogadós felé és némi aprót csúsztatok a markába, mire mint a kiskutya rohan kifelé. Elhúzom a szám, amint kinnvan. Aljanépség. Amíg pénzzel tömik a zsebét, addig mindent megad. Intek Chisatonak, hogy üljön le, majd leveszem róla  a kalapot. Ámulva néz körül, mert a szoba valóban szép. Tágas ablak, frissen festett falak és elegancia. Úgy tûnik, ez a szoba a gazdag nemeseknek van fenntartva.

- Miért hívott úrnõnek? - kérdi csendesen Chisato, mire felé fordulok.

- Mégis hogy hívtalak volna? - kuncogok. - Nemesnek nézel ki, ráadásul nõnek is. És ez így jobb, mintha elkezdenék magyarázkodni.

- Kínos - suttogja, mire megfogom a kezét. Elpirul.

- Minden rendben. Holnap reggel továbbmegyünk. Ma éjjel pihend ki magad, mert utána sokáig nem fogsz ilyen kényelemben aludni, mint ma - mondom komolyan.

Bólint. Elengedem a kezét és eléállok, amikor kopognak és nyílik az ajtó, hiszen egy hölgy arcát senki sem láthatja fedetlenül. Sho az, jelenti, kész a fürdõ és már megy is kifelé. Tudom, hogy a fürdõben senki sem fogja Chisatot zavarni, de úgy döntök, mégis vele megyek, hiszen jobb, ha vigyázok rá. Elvégre, most én vagyok a szolga, õ az úrnõ. A gondolatra halkan elnevetem magam, Chisato pedig értetlen képpel néz rám.

Sokáig nem válaszol, csak a vizet nézi. Azt hiszem, most alaposan összezavartam szegényt. Nem is csoda, néha én sem tudok magamon kiigazodni. Aztán végül megszólal.

Nem válaszolok. De hát hogy lehetne rossz ember? Gyönyörû, törékeny, kedves. Még félig gyermek, hogy lehetne gonosz? De nem szólok semmit. Õ sem, csak a vizet nézzük a saját gondolatainkba mélyedve.

~*~

Reggel nagyon korán kelek, Chisato még alszik, így nem is keltem fel. Óvatosan felöltözöm, majd elhagyom a szobámat. Muszáj reggel edzenem, így üzenek Seijinek, ma ismét õ tölti be a segéd szerepét. Látom rajta, hogy nagyon fél, de megnyugtatom, semmi kedvem kárt tenni benne, különben az új helyén nem tudnák hasznát venni. Ezen kívül utasítom, hogy majd szóljon Kubonak, legyen Chisato mellett a nap minden percében, és hogy õk ketten maradhatnak az én szobámban. Nem akarom Chisatot a saját szobájában hagyni, és a bátyáim az én szobámba nem mernek belépni. Ez íratlan szabály, amit minden családtag betart. Seiji csak meghajol annak jeleként, hogy értette, amit mondtam, majd elrohan a fegyvereimért. Én pedig miután õ visszajön, nekilátok edzeni.

Edzés után lefürdök. Közben megtudom, hogy Chisato már felébredt, Kuboval meg is reggeliztek, ami nagy örömmel tölt el. Nekem sajnos nincs sok idõm most enni, sem bemenni hozzájuk, mert muszáj elolvasnom a legfrissebb jelentéseket, amik ma érkeztek, miközben fürdõt vettem. A helyzet igen aggasztó, így azonnal odarendelek egy szolgát, hogy még ma küldje el a válaszaimat, miszerint egy héten belül útra kelek.

- Értetted? – nézek az alig tizenkét éves fiúra. – Ezt azonnal elviszed a legközelebbi futárnak, és kifizeted neki a viteldíjat – adok a kezébe néhány ezüstpénzt. – A többi a tiéd, ami megmarad. Ha hamar visszaérsz, a mai napra kimenõt kapsz tõlem.

- Értettem, nagyuram! – hajol földig a gyerek. Látom, hogy meglepte, hogy már nem vagyok dúvad. – Azonnal indulok.

Kezébe adom a levelet, majd elnyargal. Vissza fog jönni, egy rabszolga sem olyan ostoba hogy elszökjön, fõleg, mert rajtuk van a jel. Ezzel könnyen azonosíthatók. Én még nem is bánok velük kegyetlenül, de a bátyáim és fõleg apám már nem egy rabszolgát gyilkoltak meg. Fogadok, az õ halála mögött is õk álltak annak idején, de persze mit számít egy szajha élete? Egy szajha is csak rabszolga, egy tárgy, amivel az ember úgy bánik, ahogy akar. Még elolvasom a többi jelentést. Ezek szerint a császár õfelsége még nincs közvetlen veszélyben, de a lázadók már Kiotó felé vonulnak. Nekem azonban kell még néhány nap, hogy felkészüljek az útra.

~*~

Ebéd után úgy döntök, ideje meglátogatni a kis beteget, így a szobám felé veszem az irányt. Amikor belépek Kubot és Chisatot pillantom meg, épp beszélgetnek. Ám Kubo amit meglát felpattan, és jelentõsségteljesen Chisatora néz. Aztán meghajol és távozik. Végignézek Chisaton, nem értem, mi volt az a pillantás. De nem akarom faggatni, így csak mellé telepedek.

- Hogy vagy? – kérdem.

- Jól – válaszol, de nem néz rám, mintha nem merne. Kíváncsi lennék, mi jár a kis kobakjában.

- Ennek örülök – mosolyodom el. – Egy hét múlva útra kelünk. Már jobb színben vagy, ha szeretnél kimehetsz levegõzni, de soha ne maradj egyedül. Érted?

- Igen, gazdám – hajol meg, és végre hajlandó rám nézi. Az arca piros, a szemei furán csillognak. – Szabad kérdeznem valamit, uram?

- Kérdezz, nyugodtan – bólintok. – Mire vagy kíváncsi?

- Miért… miért törõdik velem ennyit? Úgy értem, én csak egy rabszolga vagyok, egy tárgy, ami nem ér semmit. Arra sem vagyok méltó, hogy a sarat letöröljem uram lábbelijérõl. Nem értem – rázza a fejét ijedten.

- Mondtam már neked. Azért törõdöm veled, mert kedvellek – válaszolok, és így is gondolom. Kedvelem a fiút, akármi is. Nem érdekel, hogy rabszolga, de õ legalább egyenes és megmondja, amit gondol, nem úgy, mint a többiek. Fél tõlem, mégis vállalja a véleményét. – Okos vagy, éles eszû és csípõs nyelvû. Ha kitanítanálak, akár még hivatalnok is lehetne belõled. Bár ahhoz olyan családba kellett volna születned – teszem hozzá.

- De hiszen… pont azt mondta hogy utálja a feleselõs szolgákat – mosolyodik el halványan.

- Van kedved sétálni egyet?  - kérdem, mire meglepetten néz rám, de végül bólint.

Kimegyünk a szobámból és elindulok elõre. Õ néhány lépéssel lemaradva engedelmesen követ. Jót tett neki a pihenés, sokkal jobb színben van, megerõsödött, talán hízott is egy kicsit, ami egyáltalán nem baj. Nem szeretem a csontsovány szolgákat. Végigmegyünk a birtok egyik részén, ahol a szolgák szorgalmasan takarítanak. Egyesek a virágokat gondozzák, mások az állatokat látják el. A birtok túlfelén a rizsföldeken is folyik a munka. Chisato egy pillanatra megáll és látom, hogy a munkásokat nézi. Mikor kérdõen rápillantok megrázza a fejét, és utánam siet. Én nem állok meg egészen egy tavacskáig, amit nád környékez, kivéve egy füves szakaszt, ahol egy hosszú padszerûség van közvetlenül a tó mellett. A tó fölött néhány madár húz el, a tavon kacsák és libák ringatóznak, és békabrekegést hallani. A túlparton hatalmas, többszáz éves fák álldogállnak. Csodálatos és békés látvány. Leülök a padra és levetem a lábbelimet, majd a lábamat a vízbe lógatom. Kellemesen hûs a víz. Hátrafordulok és látom, hogy Chisato tisztes távolságra áll tõlem, majd mikor intek mellém lép, és letérdel a pad mellett, nem messze tõlem.

- Ülj mellém! – mondom, mire akkora szemeket mereszt, mintha azt mondtam volna, hogy ma Õfelsége asztalánál étkezhet, mégpedig közvetlenül a császár balján. – Itt senki sem látja, és amúgyis jobb, ha hozzászoksz a közelségemhez. Közel egy hónapig leszünk úton.

Bólint, de látom, mennyire feszélyezi a helyzet. Fél tõlem, hogyne félne, hiszen néhány napja még agyon akartam verni. A dolgok mindkettõnk számára nagyon gyorsan változnak, de õ még mindig nem érti miért. Be kell vallanom, én sem értem pontosan, mit miért csinálok. Végül félve leül mellém és csupasz lábát a vízbe lógatja. Nem mer rám nézni, arca picit piros.

- Annak idején sokszor ültem itt anyámmal – mesélem. – Persze még gyermek voltam és anyám is egészséges volt. Sok furcsa, régi mesét mesélt nekem a fák és a víz szellemeirõl, meg hogy hogyan lett az ég és a föld. Szép idõk voltak.

- Hiányzik Önnek? – kérdi Chisato, majd a szája elé kapja a kezét, mintha valami illetlen dolgot mondott volna. – Bocsánat… én… ne haragudjon…

Nagyon meglepõdöm, nem erre számítottam. Azt hittem makacskodni fog, vagy ismét azt mondja, hogy megszökik, és nem érdekli, mit teszek vele. Ezek szerint kezd kötõdni hozzám, ami jó jel. Így könnyebb dolgom lesz.

- Ha itt maradnék mi lenne velem? - kezd bele halkan. - Még, ha kegyetlen és szívtelen is volt velem, megvédett, amiért hálával tartozom. Késõbb, mikor az édesanyjával beszélgettem rájöttem, hogy hiába mutatja magát keménynek és erõsnek, a szíve mélyén tud szeretni, bár ezt a szeretetet nem érdemli meg akárki. És... bár fogalmam sincs, hogy mivel, mégis kiérdemeltem a bizalmát. Pedig nem voltam engedelmes szolga, sõt legtöbbször csak a baj volt velem - elfordítja a fejét, majd kis gondolkodás után folytatja. - Hálás vagyok, hogy nem hagyott meghalni, mikor mindenki más rég lemondott rólam, még én magam is. Egyszerûen csak... - néz rám. Olyan szomorú, magányos és szorongó ez a gyerek. - Nem értem mivel érdemeltem ezt ki.

Hitetlenkedve nézek rá. Próbálom feldolgozni a hallottakat, és nem igazán tudom mire vélni az indokait. Tehát csak anyám miatt jönne velem, mert neki ígérte meg, hogy velem lesz? VAgy most már kezd megszeretni engem is? Engem, aki nem tettem mást, mint fenyegettem, egyszer meg is vertem és kis híján megöltem a tetoválással? De nagyon boldog vagyok. Végigsimítok az arcán, és halványan elmosolyodom. Nem vagyok a szavak embere, így nem tudom, mit is mondjak, de tudom, hogy valami választ ki kell préselnem magamból.

- Nagyon boldog vagyok, kicsi Chisatom! - ölelem meg gyengéden. - De most pihenj! Fel kell készülnöd az útra. És addig még van egy pár elintéznivalóm.

- Miféle elintéznivalók? - kérdi kíváncsian, majd észbe kapva kapja kicsi kezeit a szája elé. - El... elnézést... gazdám, én...

- Semmi baj - nevetek halkan. - El kell intéznem Kubo és Seiji sorsát. Õk az én rabszolgáim és ha itthagyom õket, a bátyáim agyon fogják hajszolni mindkettejüket. Már van is egy ötletem, hol lesz jobb helyük. Szóval nem kell félned. Te most törõdj az egészségeddel, rendben?

Bólogat, de látom,  nem érti a dolgot. Õ nem tudja, milyen sok veszõdséggel és munkával jár egy utazás elõkészítése és  két rabszolga elhelyezése máshová. Hagyok ott neki inni és ennivalót, meg szólok két szolgának, hogy legyenek mellette, majd elsuhanok. Még meg kell írnom egy levelet az egyik barátomnak, aki talán átvenné tõlem Kubot és Seijit. Jó helyük lenne Takahironál, és tudom, hogy Seiji titkon szerelmes belé, így legalább boldog lehet. Nem is tudom, mióta foglalkoztat engem a rabszolgáim boldogsága. Talán... mióta Chisato itt van. Õ olyan édes, kedves fiú, csak meg kell ismerni. Sose csinálnék belõle ágyast, háziszolgának sokkal jobb lenne. Az õ soruk amúgyis kellemesebb. És Chisato nézése jó a szemnek is. Elmosolyodom, miközben levelet írok, majd mikor befejezem lepecsételem és  egy szolgát hívatok.

- Ezt most vidd el Takahiro-samának! - utasítom a belépõ fiút. - És mondd meg neki, hogy sürgõs választ kérek, mert kevés az idõm!

- Igenis, gazdám! - hajol meg a fiú, majd már nyargal is.

Sóhajtok egyet. Míg Chisato felépül, az legalább még egy hét, tehát addig mindent el kell rendeznem. Sok üzleti ügyem van, ráadásul Kiotóba is levelet kell küldenem, hogy minden rendben, visszatérek. Nekiülök annak is, és közben egy másik szolgát is elszalasztok egy lovasfutárért. Hiába, Kiotó messze van innen, lóháton is egy hónap, de egy gyors ló fele idõ alatt megteszi a távot. Olyan sok a tennivaló és rövid az idõ. Aggódom az ország sorsáért, de nem tehetek semmit, míg nem tudom, pontosan mi is a helyzet. Na és valóban ki akarom tenni Chisatot ennek az egésznek? Épp ezen gondolkodom, mikor nyílik az ajtó, és Seiji lép be rajta. Az arca falfehér.

- Mi történt? - kérdem felugorva.

- Meg... megpróbáltuk megakadályozni de... Akihiro-sama...

Azonnal rohanok Chisato szobájához. Tudom, hogy Akihiro szemet vetett rá már aznap, mikor meghoztam õt, de nem gondoltam volna, hogy hozzányúl. Chisato szobájából sikítások és sírás hallatszik, majd egy pofon csattanása. Kirántom az ajtót és amit látok, mérhetetlenül feldühít. Akihiro Chisaton fekszik és egyik kezével a kezeit lefogva, másikkal a lábait tárja szét. Szegény kölyök remeg, sír és az arcán egy vörös kézlenyomat. Bátyám már hatolna be belé, ám egy mozdulattal odakapok és lerántom róla. Akihiro meglepõdik, de szája azonnal gonosz vigyorra húzódik.

- NE MERÉSZELJ MÉG EGYSZER A KÖZELÉBE MENNI! - ordítom, mint egy felbõszült vadállat, és kezem a korbácsom nyelén van. - KÜLÖNBEN MEGÖLLEK, ANIKI!

Látom, hogy megijed. Tudja, hogy semmi esélye ellenem, ezért elkotródik, de a tekintete azt üzeni, hogy vigyázzak, itt õ a legidõsebb testvér, aki iránt feltétlen engedelmességgel és hûséggel tartozom. Alig távozik, azonnal odarohanok Chisato mellé. Enyhén sokkos állapotban van, reszket, halálra van rémülve, az arca falfehér, szemei könnyesek. Ruhája szakadt, arcán még látszik bátyám kezének nyoma. A karjaimba veszem, miközben egy szolga vizet hoz. Gyengéden megitatom a fiút és csak simogatom hosszú haját, angyali arcát és halkan suttogok neki.

- Minden rendben van, kicsim. Csss! - nyugtatom. - Már elment, ne félj! Itt vagyok, Chisato.

- Én... én... - kapaszkodik a ruhámba, rám emelve könnyes arcát - sajnálom... én... nem tudtam... akartam, de... ne bántson... kérem...

- Dehogy bántalak. Nem a te hibád volt, Chisato - ringatom lágyan. Reszket, bújik az ölelésembe és a ruhámba rejti könnyes pofiját. - Talán jobb lenne, ha most átvinnélek a szobámba, hogy ott aludj.

Nem válaszol. Talán túlzottan fél, mert mikor felállok vele, a teste megfeszül és erõsebben markolja a ruhámat. Akihiro nagyon megijeszthette, ami nem is csoda. Az én hibám, vigyáznom kellett volna az én kis drágámra.

Átviszem a szobámba és leteszem a futonra, de nem enged el, így végül mellé fekszem és magamhoz ölelem. A hátát simogatom lágyan, õ pedig keservesen sírni kezd. Azt hiszem fél, hiszen a bátyám kis híján megerõszakolta. Talán attól fél, ezután már nem fog nekem kelleni, mert odadobta magát valaki másnak. Felemelkedem és lágy csókot nyomok a vörös foltra, ahol bátyám megütötte. Sose bocsátom meg Akihironak, ha nem múlik el az a sérülés. Soha! Chisato reszket, meg sem mer mozdulni, teste merev, mintha fából lenne. Szegénykém. Végül lassan álomba sírja magát.