Észbe kapva csukom be a számat, és ahogy a mélybordó szemek végigpillantanak rajtam, jövök rá hogy én is PUCÉR VAGYOK! Pipacsvörös képpel ragadom meg az első dolgot amit tudok... az egyik földön lévő ágyfüggönyt, és kincsem elé szorítva leszek úrrá zavaromon. - Mégis mi a francban megyek haza? Puzzle-t csináltál a ruháimból...! - vonom kérdőre gyilkos tekintettel. Kuncogva dől hanyatt, és sötét haja arcába tekergőzik, de hosszú ujjai beletúrva söprik félre. Oh mami... ezt direkt csinálja! Tuti! Szemei újra felém fordulnak, és az én imádott és hőn szeretett zsír új ágyékkötőm kiröppen kezemből a többi földön heverővel együtt. - Hé! - kiáltok fel, és kezeimmel rejtem el kincsemet, elfordulva tőle. Forró test simul a hátamhoz, és szemfogak karcolják végig a nyakamat. Beleremegve sóhajtok fel... bakker nem hiszem el... - Majd adok kölcsön az enyéimből... - súgja érzékien. - ...hn... - morranok, és minden vágyam, érte sikongató hajszálaim ellenére elhúzódom tőle, de visszahúz magához. - Még szép, ez a legkevesebb. És ne is álmodj róla, hogy még egyszer hagyom magam meghágni... - tépem ki magamat a karjaiból. - Még számolunk, amiért kihasználtad a helyzetet...!
IGEN!
Mert gyenge voltam és alig voltam magamnál! Ez meg rám mászott, és megrakott úgy de úgy, mint Jancsi bácsi a szénásszekeret!
- Számolunk? Háromig mielőtt megcsókollak? Oké tőlem számolhatunk... - búgja, és mire kinyögnék valami értelmeset, mondjuk hogy 0.000000001, addigra már vele szemben állok, és szája forrón tapad az enyémre, nyelve pedig enyémmel hadakozik. - Egy... - súgja, és finoman számba harap, csókunk mámorítóan telítődik vérem ízével és illatával... - Kettő... - és kezei fenekemre simulnak, merevedése enyémhez ér. Felnyögve vetem hátra a fejem, és a rajtam végigsöprő vágy teljesen elgyengít... - Három... - leheli nyakamra, és hirtelen tetoválásom közepébe mélyeszti fogait. Összerándulva rogynék össze a gyönyörtől, de elkap és magához szorít. Kezeim mellkasára simulnak, és csak nyögdécselni tudok ahogy újra és újra elborít az orgazmus.
Atyaég...
- Kuran... ezt... ezt még nem csináltad... - nyögöm ahogy elcsitul a gyönyörhullám. Eddig is csodálatos volt a harapása, de ennyire jó még egyszer sem volt. Megnyalja a sebet, majd gyengéden lefekteti ernyedt porhüvelyemet az ágyra. Végigpillant rajtam, arcán sunyi kis mosollyal. Tetszik a műved?! - Most nézd meg... - krákogom kábán az imént átéltektől, s remegő ujjammal mutatok a mellkasomra és a hasamra, ahol a legtöbb fognyom van. - Ementálit csináltál belőlem... ezt még megbánod... - Jól áll neked... - kuncogja fölém mászva, de ez cseppet sem dob fel. Hogy miért? Mert a) nem szeretem a sajtot b) nem szeretem a vámpírokat c) most mit mászik ez rám? - Remek... - fintorodom el. - Akkor én most megyek is. Hogy tervemnek és szavaimnak eleget tegyek, felülnék, de könnyedén visszanyom a takaróra. Megnyalja az egyik sebet a mellkasomon, és az eltűnik, mint múltkor a csuklósebem. Wow... Újabb nyalintás, és felsóhajtok a vágytól miközben nyelve bebarangolja testemet... már megint... Nem lesz ez így jó... sürgősen húzzuk el innen a csíkot, mielőtt... - Ahh... - nyögök fel, és döbbenten pillantok le rá. Érzéki mosollyal nyalogatja le rólam az iménti gyönyöröm nedveit. Hát ez...! Lángol a képem... hogy ez milyen perverz... - Ne... ne csináld... - dadogom. Életemben nem voltam még ennyire zavarban. - ...mit művelsz...? Az... az én... Vigyorogva mászik újra fölém, és éhesen megcsókol. - Finom vagy... - súgja. - Perverz... - morgom durcásan, és ő felnevet. Mi olyan vicces ezen? - Engedj el. - Maradj még egy kicsit - kéri halkan, kedvesen rám mosolyogva. Ellágyulok, de észbe kapok. Na ne má! Zero légy észnél! Ez itt Kuran Kaname! Nem piros- pacsizni akar veled! - Marad a franc! Hogy újra megrágcsálj mint nyuszi a répát? Vagy... - nyelem le a végét, és kipattanok mellőle, és egy szekrényhez lépek. Jé, ruhák. Remek. - Különben is... - mondom, miközben öltözni kezdek. - Meg akarom keresni a testvéremet. Remélem nem bántottad... - sápadok el, és felé fordulva fürkészem az arcát. - Életben van - válaszolja halkan, és kényelmesen elheverve az ágyon figyel engem. - Akkor jó - biccentek. - Én akarom szétrúgni a seggét. Az ajtóhoz sietek, és visszapillantok rá. Oh bakker, miért esik nehezemre itt hagyni? Mert hülye vagyok! Átkozom magam, ahogy visszasétálok hozzá. - Mekkora barom vagyok... - morgom, és mosolygó ajkaira adok egy búcsú puszit. Gőzöm sincs miért teszem. Ez az! Meghülyültem! Éljen! - Ne vigyorogj, mert úgysem kapsz többet... - mondom meg a tutit. Úgy van! Többet rám nem mászol, az ziher! Hajamba bújnak ujjai, de én elhúzódva tőle, büszkén felvetett fejjel, mi-sem-történt képpel robogok az ajtó felé. - Zero-kun... - hallom, és összehúzott szemöldökkel pillantok rá a vállam felett. - Mi az? - morgom. - A slicced... - mutat kincsemre. Oh... elpirulva húzom fel a cipzárt, és kiviharzok. Kuncogásának hangja még percekig kísért...
*
Ichiru már nincs sehol, hiába teszek tűvé érte mindent. Beszélek az igazgatóval és Toga-senseiel is. Persze sok mindent bölcsen elhallgatok... Shizuka halálát is. Tisztavérű ölt tisztavérűt. Kaname veszélybe kerülne, ha kiderül. Ezt a titkot csak én ismerem, hát meg is őrzöm. Az öcsémről nem tudnak semmit. - Nyugodj meg Zero, majd kiderítjük hol van és mit csinál. Ne aggódj. - Nem aggódom! - morgom. Miatta haltak meg a szüleim és lettem vámpír. Már rég nem érzek iránta testvéri szeretetet. - A Vadász Szövetséggel mi a helyzet? - Ma megyek be - mondja Toga-sensei. - Megborogatok néhány asztalt, és pár kémmel is beszélek. Biztosat csak holnap tudok mondani a terveikről. Mert terveznek valamit... érzem. - Rendben - intek búcsút.
- Csakhogy itt vagy Zero! - kiáltja Yuuki. - Mindjárt kezdődik az estiseknek a tanítás, és egyedül nem bírok a lányokkal! Blazírtan battyogok a szobámba, majd a fürdőbe, ő pedig a nyomomban loholva faggatózik. - Hol voltál? Mit csináltál? Mindenhol kerestelek... jól vagy? - Aha - válaszolom, és amikor vetkőzni kezdek, ő elpirulva robog ki a fürdőszobából. Kis aranyos...
*
- Aido-senpaiiiiiiii!!!! - visítja egyszerre harminc lány, ahogy nyílik a kapu. Yuuki és én vigyázunk, hogy a sorfalat senki ne bontsa meg, és a sok szerelmeslevelet lóbáló visongó kislányt igyekszünk féken tartani. Jaj de bosszantó...
Kivonulnak a sztárok...
A kis szőke, babakék-szemű ripaccsal az élen. - Hello hölgyeim! - bájolog. - Na ki álmodott velem múlt éjjel? Visítás fogadja, és ő széles vigyorral, büszkén kihúzva magát lépked előre. Yuuki sorfala rendetlen, de azért nem vészes, az általam őrzött libuskákra csak egy sötét pillantást kell vetnem, és megszeppenve húzódnak vissza. Na azért... - Hé te! Az utamban állsz! - hallom, és kifejezéstelen arccal pillantok az elém toppanó Aidora. - Hogy kerülsz ide? Valaki nyitva hagyta a ketrecedet? - kérdezem blazírt nyugalommal. Kezd fárasztani ez a nekem pezsgő kicsi Plussz. Felfújja magát a pukkancs, és Yuuki felé fordul. - Cross Yuuki! - búgja mézesmázosan és faképnél hagy. Furcsa. Máskor nekem ront vagy minimum anyázik egy sort amíg le nem csapom. Most nem. Megvonom a vállamat. A szöszi átkarolja húgom vállát, és valamit a fülébe búg. Na ne... Már mozdulnék hogy lesöpörjem róla, mint morzsát az asztalról, de Ichijou megteszi helyettem. Elzavarja Yuukitól a kis piszkot, és... mit látok? Imádattal mosolyog le az ÉN húgomra, aki ráadásul el is pirul a zöld szemek bűvölésétől.
Bamm.
Leesett állal figyelem a jelenetet, amikor velőtrázó visongás tör ki a hátam mögött. Elszakítom szemem a turbékolókról, és az érkező felé fordulok. Ó hát persze hogy Kuran az. Visszafogott eleganciával, zsebre vágott kezekkel sétál ki a kapun, a többiektől lemaradva. Yuuki Ichijou segítségével fogja vissza a kis libákat, nekem csak csúnyán kell néznem. Bosszúsan villantom szemem a szexi vámpírra.
Kuran! Ne nézz már ki ilyen átkozottul jól! Ez piszokság.
Megáll előttem, és halvány mosollyal néz le rám. - Szervusz Zero-kun - mondja olvasztóan mély hangján, s mögöttem fangörl-sikolyban törnek ki a libák. Hátrapillantok, és hirtelen néma temetőcsend alakul ki, még a hűvös szelet is meghallani. Na azért. - ...hn... - biccentek kifejezéstelen arccal, újra Kuran felé fordulva. - Elmeséltem az igazgatónak és Toga-senseinek a történteket. - mondom olyan halkan, hogy csak vámpírfül halhatja. - Persze nem mindent... - teszem hozzá gyorsan, és ő elmosolyodik. Ne mosolyogj! Ez vércsésen komoly! - És? - Toga-sensei holnap Ichiru után néz, és bemegy a VSz-be is. Utánajár, hogy mi folyik a háttérben, mert szerinte terveznek valamit. Neked van sejtésed vagy tipped róla, hogy mi lehet az? Megrázza a fejét, és néhány hajtincse arcába hullik. Elegáns mozdulattal söpri félre arcából, és a hátam mögött ismét fangörl sikolyok zendülnek fel. Elfintorodom. Esküszöm nem értem a lányokat... miért jó az, ha hülyét csinálnak magukból? Rejtély. - Ne itt. Találkozzunk később a szökőkútnál, ott majd beszélgetünk... - mondja, és szavai felérnek egy érzéki ígérettel. - De csak azt! - morgom nagyon halkan. Semmi mást. Nem fogsz újra megborítani mint német paraszt a tehenet! - Hát persze... - súgja. Elfordul és elindul, de szeme sarkából még felém küld egy pillantást... Csajok! Szorítsatok helyet magatok között! Én is sikítozni akarok!
Szemeimet elszakítom tőle mielőtt még zavarba jönnék, és ahogy ellép tőlem és elindul, akkor veszem észre, hogy MINDENKI minket figyelt idáig! Végülis nem számít, hiszen semmitmondó arccal álltunk csak egymás előtt és pár szót váltottunk. Semmi gond. Kifejezéstelen arccal fogadom ahogy Aido-csillag rám vicsorít, és a többi vámpír gyilkos tekintetét is bezsebelem. De jó nekem.
Véget ér az estisek tanítása, és véget ér a prefektusi őrködésünk is. Egész éjjel Yuukit szekáltam. Képes leállni egy vámpírral, és én nem tudok róla! Megbocsáthatatlan! Még szerencse, hogy szerintem még a legnormálisabbat választotta. De... - ...akkor is... vámpír! - mondom, ma már hétszázhuszonhetedszer, ahogy belépünk a szállásunk ajtaján. - Jaj Zero... - sóhajt bosszúsan. - Te is az vagy. - Kösz - sértődöm vérig, és faképnél hagyom.
Az éjszakai levegő hűvös, és vér illatától terhes. Ismeretlen vért érzek... mi lehet ez? Furcsa. A szökőkútban csobogó vízfelszínén megtörik a hold sápadt fénye, és folyékony ezüstként szikrázik. Nagyon szép ilyenkor, vámpír szemekkel különösen. Kuran sehol. Hirtelen átölel hátulról két erős kar, és forró test simul hozzám. Azonnal felismerem, és összerezzenek. - Basszus! A frászt hoztad rám! Ez a hobbid?! - dühöngök, és ő csak mosolyogva fordít maga felé. Éhesen tapad a számra, és olyan hevesen csókol, mint múlt éjjel. Felnyögve kapaszkodom a vállaiba, és már a selymes fűben heverek, alatta. - Mi a búbánatot műv......?...mmmhhmm.... - fojtja belém a szavakat. Mély hangján felmorranva dörgöli ágyékát az enyémnek, és én felsóhajtva olvadok el. - Amit akkor akartam, amikor a kapunál beszélgettünk... - súgja mosolyogva, és forró lehelete végigbizsergeti nyakamat ahogy lágyan végignyalja érzékeny bőröm. - ...nnhhh... - vetem hátra a fejem. Hű ez de értelmes volt. Na mégegyszer: - ...nhhhem vagyok a szeretőd, hogy... akkor boríts me amikor csak akarsz... - Nem? - kérdezi a mellbimbómtól, és hallom a hangján hogy mosolyog. Bele is harap finoman, és én felnyögök. - Nhem! - markolok bele puha, selymes hajába, mégsem teszek ellene semmit, hogy tovább gombolgassa ingemet és csókolgassa testem. Perzselő lángnyelvek és forróság árad szét testemben minden érintésére... Zihálva esek neki ingének, és mint bedühödött kismacska, úgy nyeszetelem le róla, hogy kis szövetcafatok repkednek körülöttünk. Hát nem hiszem el, hogy így le tud venni a lábamról! Duzzogva fogadom csókját... és még van pofája nevetni! Naná, hogy nevet. Amilyen hülye vagyok, rajtam csak azt lehet... - Aranyos vagy... - súgja a nyakamba. Dühösen felmorranok. - Én nem vagyok aranyos! Szép vagyok, okos, erős és... - oktatom ki arrogánsan, de ő csak végigsimít kezével ágyékomon, és finoman a nyakamba harap.
Hol is tartottam? Ja igen, ott hogy...
- Ahh jézusom.... - nyögöm értelmesen, és remegve kapaszkodom hajába. Ahogy meztelen bőrünk összeér, mintha szikrázna... Felpillantok rá, és elmerülök szemeiben, arcában. Oh de utállak amikor ilyen szívfájdítóan szép vagy. A hold ezüst fénye feldereng a bőrén, szemei sötéten ragyognak, és haja mint a sötét ében... gyönyörű... - Köszönöm... még soha nem kaptam szebb bókot... - súgja ajkaimba, és már nyitom is a szám hogy mentsem ami menthető, meg letoljam amiért már megint belemozizott az agyamba, de lecsap, és nyelve már az enyémre vadászik szenvedélyesen. Felnyögve karmolom végig hátát, és elgyengülve, bizseregve intek búcsút nadrágomnak és alsómnak is. Ujjaim végigsiklanak mellkasán, szép izmain, majd karjain... Felsóhajtva hunyja be szemeit. Merevedése az enyémhez simul... Felül, és kezemet megfogva húz gyengéden magával. Megyek mint a kisangyal, és hagyom hogy ölébe ültessen. Lábaim csípője köré simulnak és úgy csókolózunk tovább. El sem hiszem, hogy Kuran ölében csücsükélek vígan, ráadásul pucéran... Hát nem vagyok eszemnél. És tényleg. Végigsimít hátamon, és fenekemen, majd ahogy belém csusszan egyik ujja, halkan felnyögve vetem hátra a fejem, felkínálva neki a nyakam... A behatolás pillanatában mélyeszti gyengéden belém fogait, és a kettős gyönyörtől felsóhajtva remegek meg... - Istenem... - lehelem. Lassan, lágy ringatózással szeretkezünk, és ahogy csípőmet mozgatja erős kezeivel, egy idő után ráérezve a ritmusra, magamtól, ösztönösen folytatom. Elszakítja száját nyakamtól, és éhes, vad csókkal esik ajkaimnak. Vérem íze és illata megrészegít... Hajamba bújnak ujjai, és nyakához húzza gyengéden a fejemet. Nem ellenkezem... Ilyen amikor vámpírok szeretkeznek... az, hogy vérrel kínálják közben egymást, az teszi teljessé a gyönyört... már értem. Óvatosan harapom meg én is, és vére szétárad bennem, hatványozva gyönyörömet, kéjemet...
Gyorsul mozgásunk, ajkaink egymásra tapadnak, zihálva és nyögve fonódik össze testünk a holdfényben...
Ereje szélként örvénylik fel körülöttünk, és az orgazmus pillanatában egymás ajkába nyögjük gyönyörünket.
Mintha bőrünk ezüst holdként ragyogna... talán így is van... de most nehéz koncentrálnom bármire is. Remegve, zihálva temetem arcom a nyakába, és sokáig ülünk így... egymást átölelve.
- Kuran... - suttogom visszanyerve némi józan észt ami elhussant az elmúlt fél órában. - ...mi a jó életért nem tudunk csak szimplán beszélgetni? Muszáj minden alkalommal megborítanod?! Kuncogva harapja meg a fülcimpámat, és összerándulva nyögök fel. Hé! Az az ÉN fülem, ész szeretném ha a helyén maradva díszelegne továbbra is! Végigsimítja a hátamat, és nyakamba sóhajt. - Yuukit akarják - mondja hirtelen, és egy csapásra kijózanodom. Az információ, amiért ide jöttem! Felkapom a fejem, és a szemébe nézek komoran.
Kezembe temetett arccal próbálok kicsit lenyugodni, mikor meghallom a mocorgást az ágy felől. Villámgyorsan fordulok meg, mire a tárgyak hangos csörömpöléssel zuhannak a földre, ő pedig ijedten ül fel.
- Kaname... - nyögi halkan, és szemei engem keresnek a sötétben.
- Itt vagyok. - szólalok meg a függöny mögül előlépve. Tekintetem kifejezéstelen, semmit sem tud leolvasni az arcomról.
Az övéről viszont annyi mindent le lehet. Aggodalom.. idegesség.. zavarodottság..félelem... megkönnyebbülés...
- Mi a fene volt ez? - kérdezi feltámadó dühvel. - Mégis mi a jó életet csináltál? - kérdezi.
Nem szólok semmit. Nem is mozdulok.
Végigpillant remegő kezein, majd kezét a nyakához emelve simít végig a tetováláson.
- Vége. - nyögi halkan, döbbenten. - Nem érzem. Akkor hát....
Bólintok.
Shizuka halott. Jól érzed. Nincs többé.
Szemeimben nincs megbánás. Gyilkos vagyok tudom, de mentségemre legyen szólva.. miattad tettem.
Halkan felkacag. Inkább őrült..kétségbeesett nevetés ez..mintsem megkönnyebült. Tudom mire gondolsz.
- Úgy tudtam hogy ez lesz. Egyszer úgyis E-szintűként végzem. Reméltem hogy legalább előbb meghalok mintsem ez megtörténjen.
Nem veszi észre ahogy mellette termek, olyan gyorsan mozgok.
Rémülten rezzen össze, ahogy egészen közelről nézek rá.
- Hah.. Kuran.. bakker... - hőkölvissza. - Ne hozd a frászt rám...
- Nem leszel E-szintű. - felelem halkan, és ahogy ujjaim az arcához érnek, megint mintha megremegne.
Mi az? Csak nem félsz tőlem? A gyilkostól aki megölte azt akit te akartál.
Most gyűlölsz?
Érzed rajtam a vérszagot mi?
Hiába fürödtem le, nem tudom eltüntetni..olyan mintha nem tűnne el..amíg ez a pokoli erő le nem nyugszik bennem.
Magamhoz húzom, hallom ahogy döbbenten felnyög ahogy arca meztelen mellkasomhoz simul. Lehajolok hozzá hogy egy szintben legyen a fejünk.
- Hio Shizuka egy őrült volt..akinek elvette az eszét a bosszúvágy és a gyűlölet amit az elvesztett szerelme miatt érzett. Azzal hogy magának akart téged csak a szüleiden állt volna véres bosszút amiért elvették akit szeretett. Noha gyűlölete nem ellened irányult, képes lett volna meg is ölni ezért. - szólalok meg halkan, komor hangon. - Csak egy játékszert akart ami kielégíti és kitölti üressé vált életét. - hunyom le a szemeimet szomorúan. - Egyszer mindannyian így végezzük. Magányosan és elhagyva. És ő tudta ezt.
- Nem..ez nem igaz...
- Dehogynem. - mosolygok rá keserűen. - Ez az igazság.
Ahogy rámpillantanak azok a szürke szemek, bánat lepi el őket, olyan amilyennek még sosem láttam.
- Hio Shizuka vére mostmár bennem van. Igyál a véremből..és sosem kell többé félned hogy E-szintűvé változol. - simítom végig az ajkait. Szemfogai megkarcolják az ujjamat, a számhoz emelem és lenyalom róla a vért.
Lenézek rá.. látom hogy szemei vörösen világítanak.
- Gyerünk! Mire vársz? - nézek rá várakozva.
Milyen furcsa. Már másodszorra kérek meg valakit hogy harapjon meg...pedig ez olyan tabu.. ami miatt bárki véres bosszút állna.
- Mi az? Csak nem félsz? Vagy talán azt akarod hogy legközelebb ha eluralkodik rajtad az őrület...Yukit harapd meg.. és sebezd halálra?
Úgy néz ki ez hatott..mert olyan hévvel ugrik nekem hogy elterülök a paplanon. Felnyögök ahogy fogai a bőrömbe mélyednek.. félrehajtom a fejem hogy jobban hozzámférjen.
Ivásának hangja úgy felizgat mint még semmi más.....és ahogy megnyalja az ajkait.
Mi az..nem volt még elég?
Lenéz rám....
Kezem az arcát érinti, ajkairól lecsöppen egy vércsepp a mellkasomra.
Tompán felnyögök ahogy ismét a nyakamra veti magát. Tisztavérűként elég ritkán érzek fájdalmat..ezért mindig meglep.
Az emberek vajon hogyan élnek együtt ezzel..ezzel a törékenységgel.. hogy bármi.. ilyen kínt okozhat. Kínt és kéjt...
Amikor legközelebb felnéz rám már kicsit kitisztult tekintetéből a vörös köd, fogalmam sincs mennyi idő telhetett el.
Elmosolyodom, ő viszont döbbenten néz végig rajtam.
- Jézusom...
Az arcához emeli a kezét, amin még mindig ott fénylik az a tengeri vér. A seb nyomtalanul gyógyul be a nyakamon.. csak a vér emlékeztet rá hogy megharapott.
Megragadom a csuklóját és lerántom magamhoz, hogy rámesik és döbbenten nyög fel merevedésemet megérezve.
- Kanameehh... - nyögi halkan, még szemmel láthatóan elég döbbenten hogy ne tudja felfogni mitől vagyok ennyire felajzva.
- Most én jövök. - mordulok fel és egy mozdulattal átfordulok vele és az ágyra nyomom.
- Mi a...?
Felkuncogok.
Egy célzott pillantás... és a ruha cafantonként hasad le róla, mintha millió apró pengével metélték volna darabokra. Lefújom a bőréről az apró darabokat és elégedett morranással harapok az egyik mellbibójába.
Fojtott hangon nyög fel... fejét hátravetve. Verejtékcseppek csillognak a testén.
Hehe..pedig még el sem kezdtem.
Szemeim megvillannak, az ágy függönye pedig összezárul körülöttünk, teljesen kizárva a külvilágot.
Nem látok semmit, csak őt... csodás testét... az enyém alatt.
Ezüst tincseit ahogy az arcomat simogatják... forró bőrét ahogy szinte olvad az ajkaim alatt mint a forró tej.. lábait... amik úgy ölelnek.. szorítanak..hogy levegőt is alig kapok..izmos testét... lapos hasát amin újra és újra végigsimítok a nyelvemmel.. formás péniszét ami szinte hívogat hogy kóstoljam meg.
Hangja egyre mélyül ahogy lassan teljesen eszét veszi a szenvedély. Ellenkezni is elfelejt..csak adja magát... úgy ahogy van.. teljesen.
Felsikolt ahogy fogaim a combjába mélyednek... majd az oldalát harapom meg.. egyiket a másik után..
Véres ajkaim vörös csíkokat húznak a bőrén.. ő pedig csak vonaglik alattam élvezve a kéjt amit harapásom és érintésem okoz neki.
Már abba bele tudnék őrülni ahogy elnézem. Hiába tettem már meg párszor.. minden egyes átélt gyönyör másképp jelenik meg az arcán. A végén már könyörög hogy haggyam abba mert megölöm.
Felkacagok.
- Ugyan Zero-kun.. a gyönyörbe még nem halt bele senki. - vigyorodom el.
- Ahhhh...ahhkkor..én leszek az első... - nyög fel ahogy újra belé mélyednek a fogaim..ezúttal a vállába. Nem veszem sok vérét.. hiszen ígyis le van gyengülve eléggé...csak azt akarom hogy érezze a gyönyört amit adok neki.
Teljesen megrészegített vérének .. forró..izzadt testének íze és illata. Lassan alig bírom fékezni magam... érezni akarom..ahhgrr....
Behunyt szemmel húz magához.. még magához sem térve a kéjtől amit okoztam neki... öntudatlanul kínálja fel a testét nekem.. én pedig elfogadom.
Fekiált ahogy mélyen beléhatolok, körmei a hátamba mélyednek... de fel sem veszem.
Csak a forró lüktetést érzem ahogy teste magába fogad és körülölel melegen és puhán.. mintha a része lennék..és én nem akarom elengedni....
Olyan hévvel esek neki hogy kénytelen megmarkolni az ágy végét hogy meg tudjon kapaszkodni valamiben.
Erőm szárnyrakap..de nem érdekel..saját vágyam szárnyán repülök..és az övén..amit saját testemen érzek..annyira hogy alig bírom elviselni.
Észre sem veszem ahogy erőm a levegőbe emel minket, csak az a hang cseng a fülembe, ahogy belekiáltja gyönyörét szobám csendjébe, én pedig ugyanabban a pillantban érzem ugyanazt a kéjt...amit nemrég...
Istenem...csodálatos....
Rekedt nyögéssel hajtom a vállára fejem. Puhán landolunk az ágyon.
A lélegzetét hallgatom és sajátomat.
Belemosolygok vállának bőrébe...megnyalogatva az utamba kerülő sebet, mire az rögtön összeforr.
Lihegve szólal meg...rekedten.. a szokásos modorában.
- Bakker Kuran.. mióta tudsz te repülni...?
Felnevetek.
Olyan szívből és önfeledten mint még soha.
- Nem tudom. - felelem őszintén és az arcát nézem a sajátom mellett.
Tudom hogy ez csak egy pillantnyi béke, hiszen nemsokára éppen olyan ellenségesen stíröl majd mint annakelőtte, és dühös hangon kívánja majd a pokolba az összes felmenőimet a keresztanyámtól a dédnagyanyámig.
Nos.. van..ami sosem változik...
De.. talán nem is kell...
Lassan kezdem megszeretni ezt az oldalát....
Zero:
Szédelegve próbálom ülőhelyzetbe küzdeni magam, hallom Kaname mély hangját, és a lotyó sipákolását. - Nem veheted el tőlem! Ő az enyém. Én tettem ilyenné, csakis saját magamnak alkottam! - visongja abnormális vámpírhangon. - Nem - csendül Kaname higgadt hangja. - Azt te csak hiszed.
Potty.
Leesek az ágyról, és fintorogva dörzsölöm meg sajgó hátsóm. Kaname le ne daráld itt nekem azokkal az üvegszilánkokkal! Én magam akarom szétkapni, mint Zero-foxi a lábtörlőt!
Reccs.
Hopp, ez imádott testvérem csuklója volt, amit Kaname tört össze... asszem. Alig látok valamit, és mintha néhány perc ki is maradt volna... elájulhattam, mert a következő amire magamhoz térek, Shizuka vérének illata és melegsége az arcomon, és egy kétségbeesett ordítás... - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem! Hatalmas reccsenés... mi ez? Jah a falak... hisz csak Kaname játszik lakberendezőset. Akkor jó.
Valami láthatatlan erő magával ránt, és én engedelmesen szédelgek Kaname karjaiba. Érzem ahogy magához szorít... De jó hogy itt vagy...
Mi a franc tartott ilyen sokáig?
- Vedd le róla a mocskos kezed! - vicsorog Shizuka-nyanyára. - Ő az enyém!
Mi van?
- Szóval az én tulajdonomra fáj a fogad Kuran! - kacag a nő. - Jól van... megegyezhetünk. De adj valamit cserébe. Valami sokkal értékesebbet.
Kaname elenged.
Zutty, már a földön is vagyok. - Kösz... - nyögöm. Már nem csak a nyakam fáj meg a seggem, hanem már a térdeim is. Baró. Ködös agyammal és szemeimmel próbálok fókuszálni és látom ahogy az én kis Kuranom mint a kisangyal lépeget engedelmesen ahhoz a lotyóhoz. Mi a szösz? A vérét akarja adni neki? Miattam? Ennek az elmeháborodottnak? - Ne... - lehelem.
Miattam ne hozzon áldozatot senki! Ez különben is ez az én harcom!
- Szóval őt akarod - mondja Shizuka. - Sosem hittem volna hogy ilyen komolyan gondolod. Hé! Veszed le a kezed róla....?! Nem gondolod, hogy megszipolyozod a pasimat...?! Ööö... na ezt az agymenést még átgondoljuk később...
Feltápászkodva fogom rá a ringyóra az én Bloody Rose-omat. Gyerünk kislány, dolgozzunk. Ne remegj már annyira te kéz! - Buta fiú... - csilingel fel a ribanc hangja. - Nem tudsz ilyen könnyen megölni egy tisztavérűt. Engem meg pláne nem.
Sötétség.
*
Éktelen csörömpölésre ébredek, és felpattanok mint a jancsiszög. - Kaname... - nyögöm a sötét szobát fürkészve. Ha valami baja esett, én... - Itt vagyok - hallom meg mély, lágy hangját. Oké, él, nem látok rajta sebeket... jaj pedig már azt hittem... pedig tudom hogy kicsinálhatatlan keljfeljancsi, de akkor is... az a liba is tisztavérű! Közelebb lép, és én felsóhajtok.
Főszippancskám... hát mihez kezdenék nélküled?! Ki szívná a vérem és pumpálná fel a vérnyomásom az agyvérzésig ha otthagyod a szemfogad?! Hm?
- Mi a fene volt ez? - firtatom észbe kapva. - Mégis mi a jó életet csináltál? Persze némát játszik, pantomimre meg nem hajlandó. Ehh. Hm. Mintha elmúlt volna az a furcsa zsibbadtság... és a nyakam sem fáj ahol Shizuka régen megharapott. Tetoválásomra siklanak ujjaim. - Vége... - suttogom. - Nem érzem. Akkor hát... - meghalt. Kaname bólint.
Kurva jó... örökké így maradok... a büdös életbe! Hisztérikusan felnevetve túrok a hajamba. Egyetlen esélyem az életben maradásra az volt, hogy ad a véréből... de mondjuk kellett volna a fenének, ha ezzel a szolgájává tesz.
- Úgy tudtam hogy ez lesz... - motyogom magamnak. - Egyszer úgyis E-szintűként végzem. Reméltem hogy legalább előbb meghalok mintsem ez megtörténjen...
Hirtelen terem előttem a semmiből, és én kis híján felsikoltok mint egy horrorfilm hősnője. - Hah... Kuran... bakker... - nyekegem. - Ne hozd a frászt rám... Most nincs hangulatom ki-mit-tudozni. Te tudsz ijesztgetni, én meg sikoltozni. Ezt már úgyis tudjuk.
- Nem leszel E-szintű - mondja halkan, komoly arccal. Megcirógatja arcomat gyengéden, és megremegek. Mi a szösz? Csak nem Shizuka vérét érzem rajta? Halványan, de érzem... te ölted meg... ki más lenne rá képes, ha nem te?! Miattad döglök meg E-szintűként... de tudod mit? Nem izgat. Amióta vámpír vagyok, azóta nem félek a haláltól...
Mellettem ül, és egy mozdulattal ölel magához bensőségesen. Döbbent nyögéssel konstatálom. PUCÉR! Én a halálomról és egyéb érdektelenségekről értekezem, ő meg itt HIMBÁLJA A LIMBIT!
Kuran............... te perverz.
- Hio Shizuka egy őrült volt... - mondja komoran, és felpislogok rá, úgy figyelem szavait. - ...akinek elvette az eszét a bosszúvágy és a gyűlölet, amit az elveszett szerelme miatt érzett. Azzal, hogy magának akart téged, csak a szüleiden állt volna véres bosszút amiért elvették akit szeretett. Noha gyűlölete nem ellened irányult, képes lett volna meg is ölni ezért.
Jézus. Tényleg hibbant volt a tyúk. Mondjuk érthető... ha valakinek megölik a szeretteit, az pokolian tud fájni. Soha nem felejtem ami a szüleimmel történt. Kaname folytatja: - Csak egy játékszert akart, ami kielégíti és kitölti üressé vált életét - hunyja be szemeit. Mi ez a szomorúság...? - Egyszer mindannyian így végezzük. Magányosan és elhagyatva. És ő tudta ezt.
Már megint olyan... jaj de nem szeretem így látni. Hé, ne szontyolodj már így el...
- Nem... ez nem igaz... - simítom kezem mellkasára vigasztalóan. Meghülyültem. Egy vámpírt vigasztalgatok... - Dehogynem - mosolyog le rám, keserűsége szinte belém mar. - Ez az igazság.
A tisztavérűek sorsa... örök élet, és magány. Rengeteg magány... Amikor belepillanthattam emlékeibe, éreztem... és most megint érzem. Borzasztó lehet így élni, hogy tudod mi vár rád. Magány, majd az őrület.
Kaname... bár segíthetnék rajtad. Kár hogy kevés vagyok hozzá.
- Hio Shizuka vére mostmár bennem van. Igyál a véremből... és sosem kell többé félned hogy E-szintűvé változol - mondja lágyan, és ujja finoman végigsimít ajkaimon, szemfogam fel is karcolja bőrét, és ő a kiserkenő vért lenyalja. Olyan érzéki a látvány...és a sós aromás illat... azonnal felkelti sóvár vágyamat... vérszomjamat, és a vörös köd is kezd leereszkedni agyamra. - Gyerünk! Mire vársz? - bíztat.
Ha megteszem... félő, hogy olyan erővel kötődöm majd hozzá, mint Shizukához kötődnék. Nem bírnám elviselni, hogy leláncolnak, legyőznek, leigáznak... nem bírnám. Nem leszek senki kiskutyája, ölebe. Senkié.
- Mi az? Csak nem félsz? Vagy talán azt akarod hogy legközelebb ha eluralkodik rajtad az őrület... Yuukit harapd meg...és sebezd halálra? - dobja be az aduászt, és elborul az agyam. Pontosan ismeri a leggyengébb pontomat... soha nem bocsátanám meg magamnak, ha a húgommal tennék valamit... valami szörnyűségeset. Akár a halált is vállalnám érte... a rabszolgaságot és az örök függést, elnyomást is akár.
A rohadt életbe!
Na jó, de csak egy pár korty.
Rávetem magam, mint éhező etióp a zsömlére, és rácuppanok a nyakára. Mély hangján felnyög, és végigbizsereg testemen a forróság... ahogy vére végigcirógatja torkomat, majd szétáradva bennem mintha feltöltene energiával... élettel... Újfajta érzés...
Elrántom a fejem, holott legszívesebben... de nem szabad. Pár korty is elég, és tartok tőle, hogy ha sokat iszom, akkor...
Olyan szép így, ahogy fekszik az ágyban alattam...
Szemei gyengéden néznek rám, és ujjaival finoman cirógatja meg arcomat. Egy csepp vér a számról mellkasának fehér, bársonyos bőrére cseppen és ez annyira felizgat... ahh jézusom... nem bírom! Mire feleszmélek, már ismét a nyakába mélyednek fogaim, és bizseregve, remegve kortyolom az éltető nedűt... Furcsa módon most nem érzem a szokásos önutálatot és keserűséget. Vajon miért?
Érzem ujjait a hajamban, ahogy gyengéden cirógatja fejbőröm miközben belőle lakmározom...
Lassan feltisztuló tudattal, és jóllakottság érzettel húzódom hátra. Mennyit ihattam belőle...? Szinte szétharapdáltam a nyakát és tocsog a lepedő vérétől. Mit tettem? Mit tettem vele...? - Jézusom... - suttogom, de ő csak mosolyog, pedig ez nagyon fájhatott. A szemem láttára gyógyul be a nyakán. Kezem tiszta vér... véres a kezem...
”Vér... tengernyi vér.”
Hosszú ujjai a csuklómra fonódnak, és egy erős rántással cuppant magára. Kemény és naaaagy valami feszül a hasamnak. Oh mami... hát mi van a lábad között?! A pénztárcád biztosan nem, mert pucér vagy... Felizgatta ahogy a vérét iszom? - Kanameehhh... - nyögöm, és kezdeném tisztázni, hogy „köszi a vacsit, csók nem lesz és én most huss”, de félbeszakít. - Most én jövök - morran bizsergetően mély hangján, és maga alá teper. - Mi a...? - nyekegem. Kuncog. Ne nevess rajtam!!! Ereje felkavarodik, és a ruhám... apró kis virágszirmokká válva reppen le rólam, ahogy valami láthatatlan erő miszlikbe szabdalja.
Hé! Ezt Yuuki egy hónapig fogja Puzzlizni, mire újra lesz belőle valami! Hát volt szíved így kiszúrni vele?!
Lefújja a mellkasomon maradtakat, és felmorranva mélyeszti mellbimbómba fogait. Abban a pillanatban szétrobban testemben a gyönyör, és fogaiból kiindulva, aranyló mézként folyik szét ereimben a perzselő kéj... Ahh jézusom... Kába, ködszürke szemeim az összesikló ágyfüggönyöket figyelik ahogy összezárulnak körülöttünk, egy saját kis intim világot teremtve nekünk... ahol nem létezik senki más rajtunk kívül.
Csak Ő és Én.
Remegve, zihálva kapaszkodom belé, és ahogy csókolózunk, majd testemet kényezteti ajkaival... leírhatatlan... Ölelem, és viszonzom csókjait... bátortalanul simogatom őt én is, de én még nem értek úgy az örömszerzéshez... Sikoltva, nyögve élvezem ahogy gyönyört nyújtó harapásait érzem combomon, oldalamon, majd egyre több és több helyen... Úgy nyammog rajtam mint Yuuki a főtt kukoricán, de nem bánom... mert olyan jó, hogy úgy érzem, eszemet vesztem... - Nehm bírohhm... kérlek... hagyd abbahh... - könyörgök neki. - Belepusztulok... ha folytatod...
Érzéki nevetésébe beleremeg még a kislábujjam is.
- Ugyan Zero-kun... a gyönyörbe még nem halt bele senki - mosolyog. Te perverz! Hát illik belőlem ementálit csinálni és ilyen szexisen vigyorogni hozzá?! ÉS KI MONDTA, HOGY A GYÖNYÖRBE NEM LEHET BELEHALNI?! MAJD ÉN BEBIZONYÍTOM NEKED, HOGY IGEN! - Ahhhh...ahhkor...én leszek az első... - nyögöm, és ő ismét megharap, ezúttal a vállamon.
Hopp! Ez az agyam volt, ahogy egy másik dimenzióba hajítottam, és most...
Magamhoz ölelve tárulkozom fel neki teljesen... már nem számít semmi sem. Pénisze hirtelen és fájdalmasan belém hatol, felkiáltok és végigkarmolom a hátát... Még sem szállt fel a köd agyamról, mert a következő pillanatban, ahogy veszett vágtába kezd és beledöngöl a lepedőbe, szép matyómintát alkotva belőlem, felnyögök a gyönyörűségtől... Megragadom az ágy kovácsoltvas fejrészét, és viharos aktusunk ritmusát felvéve élvezem... de mennyire... Bizsergek, remegek, lángolok és égek... elemészt a vágy, az bőrömet perzselő ereje és a gyönyör... amit érzek, amikor újra és újra elmerül bennem. Minden mozdulata csodálatosabb és élvezetesebb az előzőnél... együtt nyögünk, és egymás szájába zihálva csókolózunk... lehelete égeti ajkaimat... szemfogaink összekoccannak a hévtől, és érzem sós vérünk ízét.
Jeges bizsergés kezdődik lábaimban és kezeimben, amelyet forróság követ, és ez a kettős érzés végigsiklik rajtam, amíg be nem borít, hogy aztán hirtelen ágyékomba összehúzódjon, és egy kiáltással tudatom a világgal, milyen csodálatos érzés ahogy szétrobban bennem, kiömlik belőlem, és magába ránt mindkettőnket... mint a lágyan simogató forró víz...
Csodálatos...
Lebegünk................. És tényleg.
Összerándulva nyög fel, és nyakamba temeti arcát. Huppanunk a puha ágyon.
Huppanunk? Most komolyan...?!
- Bakker Kuran... mióta tudsz te repülni...? - firtatom levegőért kapkodva. Felnevet, és elmosolyodom én is. Még soha nem láttam ilyennek. Ilyen... boldognak. Mellém heverve fordítja fejét felém, és egy párnán osztozva nézzük egymást. - Nem tudom - válaszolja mosolyogva. - Már csak lézertekintet kell, és kívül hordhatod az alsónadrágod, mint Superman... de ha megteszed... kinyírlak... - zihálom mosolyogva. Újabb felszabadult nevetés, és hajamba túrva néz gyengéden a szemembe. Nézhetsz akármilyen szépen, ezt holnap akkor is leverem rajtad.
Ólmos fáradtság zuhan rám hirtelen, és hosszúakat pislogva nézem őt, gyönyörködöm szép arcában...
Félálomban még érzem ahogy betakar, átölel és testének forróságába fészkelem magam...
*
Kábán pislogva ébredezem.
Párna.
Ágy.
Takaró.
Kuran.
KURAN...?!
- Francba... - nyögöm. Akkor mégsem álom volt...! MEGDUGOTT! MÁR MEGINT!
Mi az hogy!
És sajtot is csinált belőlem!
Ementálit!
Felszisszenve pattanok ki az ágyból, mint akibe egy bazinagy darázs csípett két szemfoggal, és belegabalyodva az ágyat körülölelő függönyökbe, diszkrét sikollyal bábozódom be a rám szakadó súlyos bársony anyagba. Halkan szitkozódva hernyózok ki belőle, és ahogy végre újra felpattanok, szemembe hulló hajamat félresöpörve egy vígan nevető vámpír szemeibe nézhetek. - Ne merészelj nevetni! - vicsorítok rá, és elakadó lélegzettel, tátott szájjal nézek végig meztelen valóján. Kényelmesen elnyújtózva, egyik karjára könyökölve támasztja fejét kezére, és olyan szexisen néz rám, hogy... - Jó reggelt Zero-kun - mondja lágyan, mosolya letörölhetetlen. Észbe kapva csukom be a számat, és ahogy a mélybor
Mosolyogva figyelem, ahogy kicsit elhátál előlem. Halk hangon morogja oda:
- De utállak ilyenkor...
Igen? Szerintem nem épp az utálat az, ami eszedbe jutott hogy megcsókoltál Zero-kun.
Figyelem az arcát, és szinte látom rajta a belső vívódást. Nehéz tőlem elszakadnod igaz? Hiába is tagadod.
Tekintetem az övébe mélyed, elég ennyi is, és már látom is a gondolatait, egész bonyolult gondolatmenetét, ami megmosolyogtat.
"A terv a következő: levegőnek nézed és kisétálsz!
Jó.
Mert az csak úgy megy mi?! Levegőnek nézni Kuran Kanamét?!
És ha mondjuk segítségért kiáltoznék?
Vagy..."
- ...vagy végre figyelnél rám egy kicsit, és mondjuk újra megcsókolhatnál... - mosolygok rá elégedetten, ahogy látom hogy megint felhúztam ezzel. Ki nem állhatja ha ismerem a gondolatait. Pedig én olyan jól szórakozom rajtuk..igazán...
Menekülne, de nem engedem. Egyetlen intésemre szoborrá dermed. Pedig már épp elégséges közelségbe került a kilinccsel...de kit érdekel. Nos.. őt biztosan.
- Ugyan már Zero-kun ... Tudom, hogy te is arra vágysz amire én... Miért hazudsz magadnak? - kérdezem elégedetetten vigyorogva. Érzem a vágyát a levegőben... testének illata egészen megrészegít.
- Nem! - sziszegi makacsul. Miért nem? Ezt kezdem unni.. tudod? Finom az álla alá nyúlva kényszerítem hogy rám nézzen. Miért nem? Tudni akarom miért!
"Hess az agyamból!
Ne mosolyogj rám ilyen szexisen hallod?!"
Elvigyorodom.
- Szóval szexis a mosolyom? Ez igazán kedves... - felelem kuncogva, miközben azt figyelem ahogy vicsorog rám dühösen. Hiába minden.. még ezzel a dühöddel is csak magad alatt vágod a fát. Tudod vajon milyen szexis vagy ha dühtől kipirult az arcod?
- Ne játszadozz velem... - szűri a fogai közt.
- Oh sosem tennék olyat. - felelem mosolyogva. Játék... igeen..előjáték...mhhh...
Figyelem ahogy változik az arckifejezése ahogy közelebb hajolok hozzá. Lehelletét érzem az arcomon. Behunyja a szemét, én pedig lágyan megcsókolom, óvatosan és gyengéden..ahogyan még soha.
Érzem remegését a testében ahogy derekát átölelve húzom közelebb magamhoz.
Belesóhajtok a csókba ahogy ujjai a hajamba túrnak, és átöleli a nyakam. És ahogy elengedem a béklyóból, önként viszonozza a csókomat. Hosszú forró csókban simul össze a testünk.
Ahogy megérzem ágyékát az enyémhez simulni, felnyögök, ő pedig összerázkódik a vágytól.
Hátrahajtott fejjel hagyja hogy a nyakához hajoljak.. én pedig hosszan és élvezettel nyalom végig.
Kezemet, és egy kis telepátiát használva szabadítom meg az egyenruhájától, és az ingétől. Vérszomjam felélénkül ahogy nyakának hófehér bőrére és a tetoválásra téved a tekintetem.
Rögtön megérzi és elhúzódik tőlem, ám én visszarántom.
- Ne félj... - súgom halkan.
- Nem félek! - morogja. - Csak az utóbbi időben „valaki” kissé gyakran szívta a véremet... Mentálisan is...
Jókedvűen nevetek fel, füleit óvatosan megharapdálva, amitől kéjesen sóhajtva hunyja be a szemeit. Hát ez nem igaz.. megőrjít teljesen...
Felsóhajtva tapadnak szájára az ajkaim újfent. Nem tudom elengedni... nem akarom abbahagyni...
Finoman megragadom a derekát, és húzom magammal, keresztül a szobán, míg nem el nem érjük a kanapét, hogy aztán ledöntsem őt, egy egyszerű mozdulattal.
Észre sem veszem hogyan húzódnak mosolyra az ajkaim..de ahogy ránézek.. újból elkap a vágy.
Lassan gombolom ki hófehér egyenruhám kabátját, majd az alatta lévő fekete inget is, és mosolyogva hajítom a sarokba.
Érzem kezét a mellkasomra simulni, én is így teszek és behunyt szemmel hallgatom a szívverését. Milyen száguldó... és gyors...
Pár perccel később mosolyogva nyitom ki a szemeim és csókolom meg újból..lassan.. élvezkedve..
Szánt szándékkal nem teszek semmi mást..csak élvezem testének érintését, csókját.. és remegését amit saját bőrömön érzek... olyan forró...
És annyira... wrr... kívánom...
Ám ekkor kopognak, ő pedig úgy pattan fel mint akibe darázs csípett. Megtehetném hogy nem hagyom hogy elmenjen..de bizonyára engem keresnek.. ő pedig nem hiszem hogy végig akarja hallgatni ezt a beszélgetést.
Érzem hogy ki van az ajtó mögött..őt pedig nem igazán csípi annyira...
Egy gyors mozdulattal kapja fel az ingét, és zakóját megragadva szökken ki az ablakon, hogy én már csak sötétségbe vesző ezüst tincseit láthatom.
A második emeleten vagyunk mondjuk..de vámpír lévén nem akadok fent ilyen apróságokon.
Sóhajtva szólok ki Aido-nak hogy bejöhet. Árggh nem tudtál volna mondjuk egy óra múlva jönni?
***
Aggasztó hírek.
Valakik mozgolódnak a Tanácsban... és Ichijo nagyapja is furcsán viselkedik.
Hát, az öreg sose volt normális. Nem százas.. ahogy Zero mondaná. De azért jobb lesz ha valaki rajta tartja a szemét mielőtt valamit forral az akadémia vámpírjai, vagy netalán ellenem.
Nem mintha izgatna hogy valaki már megint nekem akar ugrani. A saját vérem akart már milliószor meggyilkolni... és tudom hogy úgysem tudnak.. de úgy érzem már lassan elegem van árulókból.
***
Az ablakban állva figyelem ahogy hajnalodik.
Emlékezem.
Akkoriban történt..mikor végleg kiábrándultam mindenből. Napokig bolyongtam étlen szomjan egy olyan vidéken ami teljesen kihalt volt.
A vihar és hőség váltogatták egymást. Hol égetett a nap, hogy az eső mosta arcomat, de nem érdekelt semmi.
Kiégett voltam és teljesen üres.
És végül egy gyermek volt aki visszaadta a hitemet.
Haldoklott már.. mikor ráakadtam.
A vámpírok sebezték meg.. a harapásuk alapján E-szintűek lehettek.
Megtehettem volna hogy megmentem.. de úgy éreztem akkor új élet helyett csak egy újabb halállal ajándékoztam volna meg.
Ott akkor... viszont rájöttem.. hogy sosem fogom tudni megérteni a saját fajtámat...ahogy ők sem engem.
Nem akartam még egy engedelmes szolgát, végül mégis megmentettem az életét...és mikor újjászületett vámpírként jöttem csak rá.. hogy a szörnyeteg én magam vagyok.
Nehéz volt ezzel az önutálattal együttélni évekig.
Előtte úgy gondoltam én vagyok az isten..most azonban inkább maga az ördög. Ezt tartották rólam a vadászok, az emberek..sőt..néha még a saját fajtám szemében is ezt láttam. Nem volt nehéz hát elhinni.
Eddig..soha senkiben nem láttam ekkora gyűlöletet saját maga iránt. Soha akkorát mint amit én éreztem magam iránt akkor.
Most viszont..
Itt van ő. Habár ő ember volt valaha.. mégis úgy érzem most valami hasonlón megy keresztül mint én. Gyűlöli magát azért mert ami, holott tudja hogy nem tud változtatni rajta.
A baj csupán az.. hogy engem már ráébresztett valami, hogy még ezzel a szörnyetegi hatalmmal is tudok mit kezdeni.. olyan jót.. ami talán egy időre elfeledteti az emberiséggel azt a sok rosszat, ami az évszázadok alatt történt velük.
Tudom hogy ez is idealizmus. A cél..amiért az igazgató is küzd.
A béke..csak egy illúzió, ami olyan könnyedén szertefoszolhat, mint a tó tükrén az tükörkép..ami máris eltűnik ha a szél megborzolja a vizet.
Viszont fontos lett nekem ez az illúzió, annyira..hogyha kell megvédem, még akkoris ha tudom hogy mások mit gondolnak rólam miatta.
És Zero..remélem egyszer valaki őt is ráébreszti arra, hogy az önutálat nem elég cél hogy végigéld az életed.. úgy hogy azt érezd....nem élsz hiába.
Nem.
Kell valami más is.
Mert azokat az évszázadokat amik még előtt vannak... nem akarom hogy úgy élje, ahogy én annak idején.
Magányosan és céltalanul.
***
Tudatomba hangos ordításként hasít a hangja ahogyan engem hív.
Mint sikoly..ami a nevemet ordítja.. kétségbeesetten.
Zero...
Tudtam hogy baj lesz.
Az a nő.. nem tud nyugton maradni.
Hagytam hogy itt maradjon, hagytam neki..feltéve ha nem csinál balhét..erre tessék...
Dühös vagyok.
Őrjöngve fordulok meg, és futtamban olyan gyorsan száguldok el Akatsuki mellett, hogy az csak egy elhussanó árnyékot lát maga mellett a folyosón.
***
Hatalmas döndüléssel vágódik ki az ajtó.. a padló megreped.. az övegszilánkok lebegnek a levegőben ahogy dühödten berontok a szobába.
A látvány ami fogad, csak még nagyobb haragra gerjeszt. Shizuka..immár az eredeti alakjában.. fölé hajolva.. éppen meg akarja harapni.
Szám dühös vicsorba torzul, magam elé emelem a kezem és egyszerűen ellököm magamtól ahogy nekem ugrik.
A földre zuhan..ezüst haja összevissza beteríti a padlót. Dühösen sziszeg rám.
- Nem veheted el tőlem! Ő az enyém. Én tettem ilyenné. Csakis saját magamnak alkottam. - visítja magából kikelve.
- Nem. - felelem nyugodtan, pedig belül őrjöngök a dühtől. - Azt csak te hiszed. - felelem és lassan felé sétálok. Az üvegszilánkok lassan rendeződnek körbe a levegőben..és körű gyűlnek az akaratomra.
Hallom őrült kacagását. Egy penge suhan felém, de olyan könnyedén ugrok félre az útjából mintha ott sem lenne. Kezembe kaparintom a csuklót ami kardot tartja és egy egyszerű mozdulattal töröm el. Fájdalmas nyögést hallok.
-Shizuka-sama...
Szép kis testvér vagy mondhatom.
Hatalmas csörömpölés, ahogy az őrült nő eltéríti a sok törött üveget amit felé küldök. Hiába..tisztavérű ő is.
Egy szörnyeget amit én alkottam.
Int a kezével, mire Zero alvajáró módjára feláll a földről ahol eddig feküdt. Nincs egészen magánál..de mesterének hívása és Shizuka vérének illata elég is.
A nő magához húzza, véres csuklóját az arca fölé tartva. Vörös cseppek a hófehér bőrén.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!
Megreped a fal az ordításomra.
Mint a marionettbábut.. úgy rántom el tőle. Mivel ivott a véremből..valamennyi kontrollom nekem is van fölötte, és az épp elég.
Magamhoz szorítom, nyakkendőjét megragadva húzom még jobban magamhoz. Talán aközelségem segít neki leküzdeni a bűbájt ami béklyóban tartja. Még mindig teljesen kifejezéstelen az arca.. szemfogai kilátszanak ahogy liheg.
- Vedd le róla a mocskos kezed! - vicsorgok a nőre. - Ő az enyém!
Őrülten kacagni kezd.
- Szóval az én tulajdonomra fáj a fogad Kuran! - nevet. - Jól van.. megegyezhetünk. De adj valamit cserébe. Valami sokkal értékesebbet.
Elengedem Zero-t ő pedig térdre esik. Valamit nyöszörög amit nem értek..de most nem is érdekel.
Elindulok felé. Elégedetten mosolyog... hallom hogy Zero azt suttogja hogy ne..
- Szóval őt akarod. Sosem hittem volna hogy ilyen komolyan gondolod.
Ichiru meredt szemekkel bámul a sarokból. Rávillantom a szemem.. mire elveszti az eszméletét. Ehhez nem kell plusz egy tanú. Anélkül is elég szörnyű és megalázó lesz.
Látom ahogy mosolyog ahogy odalépek mellé. Megfogja a kezem és a mellkasára vonja... kezem puha melleit érintik, ő pedig felnyög valami egészen azonosíthatatlan hangon.
- Te megértesz engem igaz? - kérdezi suttogva. - Elátkozottak vagyunk. Minden tisztavérű az.
Szó nélkül bólintok.
A nyakamhoz hajol, de mielőtt még megharapna összerezzen egy kattanásra.
Zero..ne.. ne avatkozz közbe.
Remegő kezében a Bloody Rose egyenesen Shizuka hátára mutat.
- Buta fiú. - kacag fel csengő hangon. - Nem tudsz ilyen könnyen megölni egy tisztavérűt. Engem meg pláne nem.
Int egyet..mire Zero kiejti remegő kezéből a pisztolyt és összeesik. Az éles koppanás sokáig visszhangzik a csendben.
- Hol is tartottunk? -fordul újból felém.
Mögé lépek, hosszú haja az arcomat simogatja. Cseresznyevirág és temető szaga van.
Rothadás és halál...
...Halál..és vér..
Megint...az a vérszag...
- Megértelek.....
.......................
......De éppen ezért...............
....én......
.................nem hagyhatom hogy azt tedd amit akarsz. - felelem halkan, és egy gyors mozdulattal egyszerűen keresztülszúrom a mellkasát a kezemmel.
Az utolsó sóhaj ami kiszakad belőle..saját döbbenetét tükrözi. Legyőzte őt egy tisztavérű... akiről azt hitte a szövetségese.
Örülj hát.
Hosszú magányos életed..végetért....
Még utoljára a nyakába harapok és az utolsó szívdobbanásával magába szívom a vérét..
.....azt a vért..ami megszüntetheti az őrületet...ami Zero-t emészti...
A vére végigfolyik az arcomon...a ruhámon.
Tetőtől talpig véres leszek én is.
De már mit számít.
Odalépek Zero-hoz és felemelem ernyedt testét, fél kézzel felmarkolva a földről a fegyverét.
Vége.
A kötelék köztetek örökre elszakadt.
***
A szobámba érve leteszem ájult testét az ágyneműre, én pedig ledobálom véres ruháimat.
A fürdőszobaajtóból még egyszer visszanézek rá, de ugyanúgy fekszik ott ahol hagytam, békésen..mintha aludna.
Halkan becsukom magam mögött az ajtót.
***
Mikor kilépek, ő még mindig ájult.
Óvatosan ülök le az ágy szélére... ledobom mellé a törölközőt a nyakamból.
Ujjammal gyengéden letörlöm Shizuka rászáradt vérét az arcáról.
Megszabadítottalak a bilincsedtől. Most te jössz...vadász...
Megteszed nekem?
Elmélyülten nézem az arcát, némán gondolkozva.
Shizuka vére úgy szágult az ereimben mint valami méreg. Még nem nyugodott le bennem ez az erő... olyan mint a folyékony tűz ami belülről éget szét.
Az ablakhoz sétálok, de ahogy hozzáérek a hűvös üveghez..pókhálósra reped az ujjaim alatt.
A polcról leesnek a könyvek... az asztalról felemelkednek a tollak és a papírok..lebegve megállva a levegőben.
Tocsogok önutálatomban, amikor egy kéz nehezedik a vállamra. Hagyjál... nem látod, hogy mennyire élvezem?!
Erőteljes mozdulattal fordít maga felé, és én rávicsorítok. Ez is a te hibád! Minden a te hibád!
- Elmondtam a miértet nem? - kérdezi komoly arccal. - Nagyon ostoba vagy ha azt hiszed hogy bármi köze van a dolognak ahhoz hogy vadász vagy.
- És egyébként is... az én szememben inkább vagy vámpír mint vadász. - teszi hozzá komoran. Hát kösz.
- Kösz hogy az orrom alá dörgölöd - válaszolom. Azt hiszem most megfordulok, és a fenekemet is odatartom, hogy belém is rúghasson, ha nem tartanék attól, hogy láb helyett valami köbgyök kandikálna be hátulról.
- Nem bántásból. - vág vissza. - De ez az igazság. Figyelmen kívül hagyhatod, de attól semmi sem lesz jobb. Sőt, csak rosszabb.
Azt hiszed én nem tudom? És az miért jobb nekem, hogy őrületbe kergetem magam a gondolattal, hogy saját magam ellensége vagyok?
Nos, rendben. Ha nem ezért döntött meg mint lökött kutya a karácsonyfát, akkor miért?
- Akkor áruld el végre mi a fenét akarsz tőlem? - kiáltom bepipulva, de megragadja a csuklómat, pedig épp levezettem volna a feszkót a tölgyfán. - Mi a fene vagy te hogy mindent jobban tudsz?
Nem válaszol, csak behunyja szemeit.
- Nem mondasz semmit? - morgom. Felnyílnak a szemei, és vörösen izzó tekintetétől összerezzenek.
- Kíváncsi vagy rá? - kérdezi, és a következő pillanatban erejének szele körülöttünk kezd örvényleni. Minden csontom, porcikám és izmom érzi pokoli erejét. Sokkal erősebb, mint gondoltam... és ami megtévesztő...
Vadászként meg tudom állapítani a vámpírok körülbelüli életkorát, és belőle olyat érzek, amit eddig soha. Mintha ősöreg lenne... pedig ez lehetetlen, hiszen fiatal még. Amikor ide kerültem, ő is fiú volt. Bizonyára a tisztavérű származása miatt érzem ezt...
Félelmetes...
Mosolyogva figyeli arcomat.
- Megmutatom. Csak hogy ne mondhasd hogy ámítalak - mondja halkan, és közelebb lép, mélyen a szemembe néz. Torkomban dobogó szívvel figyelem... mire készül? Bénultan, ledermedve várom a fejleményeket.
- Ezt akartad. Akkor hát... lásd a világot az én szememmel - súgja, és mire feleszmélek, a földön fekszem, ő rajtam. Fogai nyakamba mélyednek, és felszisszenek a fájdalomtól és harapásának gyönyörétől.
Szavak...
...képek...
"Onnantól kezdve hogy a világon vagyok..”. - hallom mély hangját a fejemben.
„Egy sötét korban, ami senkinek sem volt otthon többé.”
Menekülő vámpírok, és őket üldöző vadászok... sok halott vámpír... vér...
Magány... fájdalom...
...magány...
...vér...rengeteg vért látok....
Férfiak és nők, s mind hasonlítanak Kanaméra.
”Én vagyok az ősük, ők pedig a többi vámpírnak.” - hallom. - „Minden innen kezdődött. Tőlem.”
Magány...
Vér...
Mosolygó férfiak és nők, de nem őszinték.
Kiábrándultság.
”Hiába kerestem valakit, vagy féltek tőlem, vagy istenítettek.
Lábaim alatt vérré válik a víz. Hiába vagyok ősöreg és hatalmas, hiába kaphatnék meg bármit is, egyvalamit sosem.
Sosem leszek ember. Sosem tudok majd úgy örülni a dolgoknak mint a halandók.
Vérem...a legtisztább vér a világon, hiába teremt életet, csak halált osztok vele.
Nincs senki aki felfogná milyen érzés ez.
De aztán. Mégis.”
Meglátok egy vadászt, ahogy áll előtte, beszél hozzá. Dühösen és gyűlölettel.
”A vadászok...
Halandók, de mégsem. Szívükben a vámpírok dühe és elkeseredése, testükben az a hihetetlen erő.
A korok változnak. Én pedig egyedül vagyok.
Megszámlálhatatlan nappal és éjjel.”
Magány... már megint...érzem a magányát...
„Megszámlálhatatlanul sok, mielőtt úgy döntenék hogy örökre behunyom a szemem. A koporsó amiben nyugovóra térek olyan mint egy puha ágy.
Sötétség.
Nem tudok semmit a világról.”
Fájdalom. Érzem a fájdalmát.
A testem közben porrá ette az idő és a betörő vadászok.
Végül mégis elérték amit akartak.
De akkor... mi ez?
Kinyitom a szemem. Egy felemás szemeket látok. És vért...
Megint ez a vér.
Testem fiatal és gyermeki. Több száz év telt el. A Kuranok pedig még mindig élnek. A tiszta vérem tovább él bennük.
Megreped a tükör dühömtől.
Kaname...
Egy új test. Egy új világ.
A mostani Kuran család mit sem sejti ki vagyok én. Azt hiszik a fiuk vagyok, és én felveszem ezt a szerepet. Sosem voltak szüleim. És hugom.
Yuuki..”
Rémülten nyögök fel. Micsoda....? Micsoda...? Yuuki....az nem lehet....
Yuuki ahogy nevet és megpuszilja Kanamét. Kicsike, aztán már idősebb..
„És az a Rido.
Tudtam hogy a vérem egyszer életet ad egy ilyen szörnyetegnek. És ráadásul...most már megkóstolhatta a legerősebb vért a világon. Az enyémet.
Nem tudom megölni...hiába is akarom.
Ő keltett életre. Kötelék van kettőnk között, amit nem tudok eltépni.
Először gyűlöltem érte. Azért hogy életre keltett. Inkább aludtam volna örökre.
De aztán..
A világ megváltozott. Továbbra is vannak vadászok és vámpírok és az emberek is ugyanolyanok.
Gyermeki testem lassan cseperedik...ezzel együtt viszont csak lassan tér vissza régi erőm. Hiszen az új testem még nem bírja el.
Megölik a szüleimet.”
Vér és fájdalom.
„Hiába vagyok a legerősebb... nem tudok segíteni. Az, akitől mindenki rettegett, most csak egy gyenge gyermek.
Nem tudom megölni...csak súlyosan megsebesítem és örökre elaltatom, ahogy annak idején én is tettem.
Múlnak az évek.
Békét akarok.
Békét.
Ennek szentelem minden napomat.
Yuki ember. Azt akarom hogy ő megtapasztalhassa amit én sohasem. Mégha nem is vagyok valójában a bátyja.”
Cross akadémiát látom, a falakat... az épületet... diákokat... az igazgatót, Yuukit... a vámpír diákokat...
Nyugalom és béke.
„Vámpírok és emberek. Békében. Igen.
Yuki báli ruhában. Az estisek csodáló pillantásai ahogy figyelnek.”
Látom saját magam, ahogy megvetően, gyűlölettel nézek szemeibe.
Érzem a vágyát...
„Akarom őt” - hallom a fejemben.
„Már az elejétől fogva tudom hogy vámpír. De nem érdekelt.
Mára teljesen eggyé váltam Kanamével. Tisztavérűként élek közöttük.”
Én ahogy nevetek, sírok... ahogy rámosolygok Yuukira... eszem... az a pillanat amikor egy szobában aludtunk a bál után és rámosolyogtam...
...ahogy alatta fekszem és behunyt szemekkel, kipirulva sóhajtozom...
„ Csodálatos... Kuran ezt még megbánod... vérszippancsok... „ - hé ezek az én gondolataim...
Vér... mindenhol csak vér...
Magány és fájdalom...
Ezt már nem bírom... könnyeim kicsordulnak, de letörlöm tétován reszkető ujjaimmal.
Felemeli fejét, és én fáradtan, kimerülten zihálok alatta.
- Hát mostmár tudod - mondja halkan, és feláll.
Jézusom...
Kaname a vámpírok őse, akit életre keltettek Kuran Kaname testében... és Yuuki... a húga... az én Yuukim...
- Yuuki... - nyögöm dermedten. Nem lehet hogy ő is.......
- Ember - mondja határozottan. - És az is marad. Nem fogom hagyni, hogy olyan élete legyen mint a szüleinknek.
Egész testemben reszketve tápászkodom fel, még mindig az átéltek hatása alatt. Rápillantok, ahogy elindul a kollégium felé, és kibuggyan belőlem a kérdés, ami a fejemben motoszkál.
- Miért tetted? Miért adtad föl? - mi szükség volt örök álomba merülni, ahelyett hogy változtatott volna a dolgokon?
- Nem adtam el. És nem is fogom. - mosolyog rám.
Szép és jó, hogy megtudtam ezeket a dolgokat... de teljesen összezavarodtam.
Nyakamon érzem forró nyelvét és összerezzenek a meglepetéstől. Észre sem vettem, hogy már nem előttem áll.
- De miért pont én? - firtatom. Miért én, aki...
- Te meg tudod magyarázni hogy a vágyad miért hajt felém? - válaszolja, és hallom hangján ahogy mosolyog. - Sok dolog van a világon amit nem tudunk megmagyarázni, még akkor is, ha az illető ennyit élt mint én.
Ez nem magyarázat.
- De... - kezdeném.
- Remélem elégedett vagy - szakít félbe. - a világban te vagy az első, akinek megmutattam azt amit az előbb te láttál. Ami pedig Shizukát illeti, nem tudod megölni...ahogy én sem Ridot. A saját vérünk rabjai vagyunk.. hát nem vicces..? - kuncog halkan.
Most mit nevetsz? Ez véresen komoly...
Istenem...
Mennyire magányos lehet...
És kiszolgáltatott... Nem tudja megvédeni Yuukit attól a szörnyetegtől... pedig pokolian erős és ősöreg.
Minden vámpír őse. Nincs vadász, aki végezhetne vele, és soha nem is lesz talán. Ennek örülök. Hogy miért? Mert én magam végeznék bárkivel aki kezet merne emelni őrá vagy Yuukira.
- Térj vissza a kollégiumba Zero-kun. Az igazgató beszélni szeretne veled - mondja hirtelen, és arca ismét kifejezéstelen ahogy ellépve mellettem tűnik el az éjszaka sötétjében.
Elgyengülve dőlök egy fatörzsnek, és zihálva csusszanok lejjebb.
- Kaname...
Áh tudom már. Megzakkantam, és most hallucinálok. Mindjárt kijózanodom, és kiderül, hogy valójában az ágyamban rémálmodok. Ugye?
Most úgy sikítanék egyet.
***
- Csak hogy itt vagy Zero - mosolyog rám az igazgató. Holnap este egy kellemes ünnepi vacsorát rendezünk visszatérésem alkalmából, és egyúttal megünnepeljük, hogy a Vámpírok Tanácsával sikerült egy újabb egyezséget kötnöm, miszerint az iskola területén belül szabad kezet kapok vámpír-ügyekben.
- ...hn... - morgom. Vámpírbuli. Már megint.
HÁT EZEK FOLYTON DAJDAJOZNAK???
Kábán hagyom hogy múljon az idő, és azon kapom magam, hogy folyton Kaname körül kavarognak gondolataim. A titkokon, amiket megosztott velem... rajta...
Álmomban ismét szeretkezem vele, és amikor felébredek... az hagyján hogy olyan merevedésem van mint a ház, és úszik a lepedő az izzadtságtól, de még ez a heves szívdobogás is... na hát ez aztán már sok. Több a soknál.
Nem tudok rá gyűlölettel vagy haraggal gondolni. Miért nem? Mit művelt ez a szippancs az agyammal? Biztos buherált valamit a fejemben.
Pincér! Egy tányér józan észt! Ja igen, és némi higgadtságot, rázva és nem keverve! Ez az évjárat pont jó lesz. Igen, sok jéggel kérem.
***
Beesteledik.
Vígan fecserésznek a vendégek az iskola hatalmas étkezőjében. Körülüljük a bazihosszú asztalt.
Egy asztalnál ülünk a vámpírokkal. Heh, ez jó. Izgalmas. Olyan, mint amikor a kutya asztaltársa a sült csirke. Szia mucus, de szép barnára sültél... megkóstolhatlak?
Belibben Kaname, és a szippancsok felpattanva hajolnak meg neki. Elegánsan üdvözöl minket, majd (betojok!) az asztalfőre ül.
- Örülök hogy mégis lejöttél Kaname-kun - mosolyog rá az igazgató.
- Nem akartam kihagyni a kacsasültet - válaszolja semmitmondó mosollyal. Még hogy nem akartad kihagyni? Múltkor sem etted meg. Tudom hogy nem szereted.
Magamon érzem tekintetét, és ahogy Yuukival eszegetünk a magunk civakodós, mégis jókedvűen incselkedős módján. Nem zavar. Sőt, jól esik. Na ezt rakd össze.
Yuuki egy villára tűzött krumplit tol az orrom elé.
- Tessék rendesen enni Zero - mondja tetetett szigorral, és én fintorogva fogadok szót. Felpillantok, pont elkapom Kaname pillantását, és egy vad mozdulattal lecsapok a szegény ártatlan krumplira.
- Naa! Zero... - nevet fel csilingelően húgocskám, és Kaname is elmosolyodva követi példáját. Elégedett vigyorral borzolom össze Yuuki haját. Naná hogy nem tetszik neki... hehe.
Vacsora alatt sokszor magamon érzem Kaname simogató, gyengéd tekintetét... nehezemre esik, de igyekszem nem bámulni őt folyton. Nyugi Zero, nem vagy kályha.
Hűvös hűtő vagy. Zanussi.
Lélegezz mélyeket, és reménykedj hogy fagylalt lesz a desszert amit az öledbe boríthatsz. Ah már alig várom, mert ez már kínzás.
Valami csokikrémes, tejszínhabos izémicsoda. Yuuki bociszemeit rám mereszti, és én a már jól megszokott mozdulattal tolom elé. Kapok is érte egy cuppanós puszit. Nagyon szereti az édességet... és a legjobban az ÉN édességeimet szereti.... elenni előlem. De sosem zavart, hisz ő a húgom. Mostohahúgom, és Kaname vértestvére... de akkor is húgomként szeretem.
Véget ér a tápolás, és a szippancsok visszavonulnak. Persze a diáklányok már megint nem bírnak magukkal és utánuk osonnának. Sóhajtva állok fel, és utánuk robogva rendezem soraikat. Kis hülyék. Soha az életben nem fog egyik sem nőként gondolni rátok... ti lennétek a sült csirke, amivel egy ágyban alszik, aztán egy reggel arra ébrednétek fel, hogy nem ébredtek fel többé.
- Zero... - hallom a hihetetlen mély, karcos hangot. Toga-sensei? Meglepetten fordulok felé. - ...beszélni szeretnék veled.
Hm. Majdnem megkérdezem hogy háromszemközt-e, de aztán lenyelem szarkazmusom, mert most ahogy elnézem nincs olyan hangulatban. Biccentek, és követem.
- Ez mi? - nézem a tenyerében pihenő borítékot.
- Levél.
- Na ne... azt hittem sütemény...!
- Ne szórakozz Zero, nem vagyok most olyan hangulatban... - mordul rám a régi vehemenciával. Gyerekkoromban is imádtam húzni az agyát. Elveszem tőle, és felbontom.
- Szülinapi képeslap? - kérdezem, de ahogy végigfutom a sorokat ködszürke szemeimmel, felszisszenek. A jó ki-be baszott életbe! Komoran nézek tengerkék szemébe. - Ezért jöttél? Ha nem fogadom el, te csinálnád meg?
Biccent.
A következő pillanatban a falhoz szegezve nézek egy centiről vicsorogva az arcába.
- Ha csak ferdén nézel rá, nem érdekel hogy a tanárom voltál Toga-sensei...
- Ezek szerint elutasítod?
- Mit teszel ha igen? - firtatom, figyelmeztetően megszorítva a torkát. Újabb előnye vámpírságomnak és Kaname vérének. Erősebb vagyok mint a legendás Yagari-vadász.
- Semmit, fiam. Ezt vártam tőled... - mosolyodik el. Lehiggadva eresztem el. Ismerem annyira, hogy tudjam, soha nem volt a Vadász Szövetség híve, ahogy az igazgató sem.
- Az igazgató tudja már? - kérdezem, és ő biccent. - Mit mondott?
- Természetesen ugyanazt amit te - hallom a hátam mögött Cross hangját. Megfordulva nézek komoly szemeibe.
- Miért van nekik útban Kuran? - vágom zsebre a levelet.
- A Vadász Szövetség és a Vámpírok Tanácsa együttesen ellenzi ennek az iskolának a létét, és félnek Kuran Kaname-kuntól is... A tisztavérűek hatalma olyan nagy, hogy a Tanács semmit sem tehetne ellene, ha hadsereget gyűjtve vennék vissza az uralmat és ismét Vámpír Monarhiát hoznának létre.
- Kuran király? - húzom el a számat. Viccesen hangzik...
Cross biccent. Beszarok. Most tényleg bólintott?
- Nem számít, itt most az iskola léte a fontos. Amíg Kuran mellettünk áll, addig az iskola biztonságban van, nem meri megtámadni nyíltan sem a Szövetség, sem a Tanács.
Elkomorulok. Értem én, oké.
- Csak ezért akarjátok hogy életben maradjon? - suttogom. Nem válaszolnak, de tekintetükben benne van a válasz. Csak azért, mert érdekük fűződik hozzá.
Kaname nem számít, csak a haszon amit húzhatnak belőle.
- Azt hittem, kedveled... Hát Ő semmit sem számít nektek? Csak azért nem ölitek meg, mert érdeketek fűződik hozzá? - nézek az igazgató szemébe. Nem válaszol, csak elfordítja a tekintetét.
- Túlságosan idealista vagy Zero - hallom Toga-sensei dörmögését a hátam mögött. - Mióta számít neked egy vámpír?
- Ő nem csak egy vámpír - vicsorgok rá. - Nektek csak a haszon számít amit belőle húztok, de ő maga nem?
- Meglepő ezt pont tőled hallani - fintorog Toga. Dühös vagyok...
„Mosolygó férfiak és nők, de nem őszinték. Kiábrándultság.”
Komoran nézek rájuk. Megértem őket, nemesek a céljaik. De akkor is... Kaname csak egy eszköz nekik, amivel elérhetik a céljukat.
Elfordulok tőlük, és elindulok.
- Kiábrándítóak vagytok - vetem hátra a vállam felett.
***
Bebattyogok az éjjelisek kollégiumába, és a sok vámpír tekintetének kereszttüzében felcsámborgok Kaname szobájába. Olyan feszült vagyok, hogy még kopogni is elfelejtek, csak beviharzom hozzá. Azon a különös alakú kanapén vagy heverőn vagy miszöszön fekszik, de ahogy belépek, felül.
- Nocsak Zero-kun. Sosem hittem volna hogy egyszer te látogatsz meg - mondja kellemes, mély hangján és mosolyog. - Hiányoztam?
Meg a keresztanyád.
- Ne álmodj! - tüzelek csípőből. Nehogy azt hidd már, hogy a két szép szemedért vagyok itt...
- Na és minek köszönhetem éjszakai látogatásodat? - kérdezi türelmesen mosolyogva.
- Ezt kaptam - lépek közelebb, és felé hajítom a borítékot. Elkapja és megnézi a feladót. Igen, jól látod. A VSz-től jött. Vadbarmok Szövetsége.
Kérdőn pillant rám, és én csak intek. Olvasd el nyugodtan, most megengedem. Nem mintha eddig nem olvastad volna el engedélyem nélkül a leveleimet... feh...
Kiveszi a papírt szép, hosszú ujjaival és szétnyitva futja át. Szoborszépségű arca kifejezéstelen.
- Azt akarják hogy öljelek meg - foglalom össze egy egyszerű mondatban a féloldalnyi szöveget.
- És ezért jöttél? - húzza fel szépen ívelt szemöldökét. - Akkor csak rajta.
Ledobja a levelemet és feláll.
Ez hülye?
Elindul felém, arcán semmi érzelem. Betojnék, de én nem félek tőle.
- Mi lesz? Nem ölsz meg? - mosolyodik el, és az ajtóhoz lökve simul hozzám, leheletével bizsergetve nyakamat, forró nyelve fülemet csiklandozza... Beleremegek, és behunyom a szemem, olyan erővel söpör végig rajtam a vad vágy.
- Hahhgyd abba... - nyögöm.
- Ezzel azt akarod mondani hogy megtagadod a parancsot? - néz a szemembe komolyan.
- Minek engedelmeskednék egy olyan szövetségnek ami engem is ki akart nyíratni? - vágok vissza.
- Akkor miért jöttél ide? - hajol közelebb. Mélyen magamba szívom finom illatát, ujjai lágyan köröznek mellkasomon, s az ingemen keresztül is érzem forró bőrét.
- Csak azt akartam hogy tudd, meg akarnak öletni - sóhajtom behunyt szemekkel. Jaj de szarul hazudok... de ha nem néz a szemembe, talán el is hiszi, hogy csak ezért jöttem ide.
- Nem ők az elsők - mondja halkan. - Viszont... Köszönöm...
Felpillantok rá, és mosolygó arcát látva kissé elcsodálkozom. Mit is köszön? Jah... jóh... oké... kissé nehezen forognak az agykerekek, ha ilyen közel áll hozzám és simogat.
- Mit akarsz tenni most hogy tudod? - de jó, nem remeg a hangom, és egybefüggően beszélek! Mi több: értelmes mondatot!
- Semmit - válaszolja.
- Semmit? - szajkózom nem túl elmésen. De miért nem? Basszus, hát ölbe tett kezekkel várja majd hogy valaki mégis elvállalja a melót? Jó, mondjuk esélye úgysem lenne ellene, de ez akkor is felháborító! A Tanács és a Szövetség nem adhat ki vadász engedélyt egy tisztavérűre! Tiltja a...
- Úgysem tudnak - vonja meg a vállát. Jó jó oké, tudom hogy egy több ezer éves keljfeljancsi vagy, de akkor is... Seggbe kell rúgni őket!
- De hiszen... - kezdeném kifejteni, de szája ajkaimra tapadnak, belém fojtva a szavakat, a józan eszet és ki tudja még mit. Oh mamám... bizsergek és olvadok... nem lesz ez így jó, nem azért jöttem, hogy ismét ágybetét-szerepet játsszak.
- A bosszú semmit sem ér. Viszont az illúzió gyakran gyilkos lehet - súgja a számba.
- Nem értem - zihálom.
- Hagy ringassák csak magukat abba a hitbe hogy nem tudok semmit és velük vagyok - mosolyog rám. Oh... mindig ennyire szexis volt, vagy csak szimplán elmentek nekem most otthonról?!
- Te pedig... - folytatja. - ...mindent úgy fogsz tenni mint azelőtt... egy valamit kivéve.
- Egy valamit? - mire gondol?
- Igen. Most meg fogsz csókolni - mosolyog rám, és szemfogai kivillannak. Még ez is annyira... jaj.
Érzem ahogy megint beveti a telekinézist, de ezúttal nem állok ellent. Puhán megcsókolom, ahogy ő parancsolja a tudatomnak, majd behunyt szemekkel élvezem... finom nagyon... Hé! Helló! Van itthon valaki? Hát mi a jó rossebet művelsz Zero?!
Köpöd ki?! Most! Most!
Elszakítom tőle végre a számat, és dühösen vicsorgok bele elégedetten vigyorgó arcába.
- De utállak ilyenkor... - morgom. Érzékien felnevetve simogatja meg az arcomat, és beleborzongok hangjába, érintésébe.
Zero! A terv a következő: levegőnek nézed és kisétálsz!
Jó.
Mert az csak úgy megy mi?! Levegőnek nézni Kuran Kanamét?!
És ha mondjuk segítségért kiáltoznék?
Vagy...
- ...vagy végre figyelnél rám egy kicsit, és mondjuk újra megcsókolhatnál... - búgja mély hangján. Bakker! Felpaprikázódom. Ez már megint beleolvasott a fejembe!
- Na én huss - mondom bűbájosan vicsorogva, és megragadom a kilincset. Int egyet a kezével, és mozdulatlanná dermedek. Ah fenébe de utálom amikor ezt csinálja!
- Ugyan már Zero-kun - kuncogja a nyakamhoz hajolva. - Tudom, hogy te is arra vágysz amire én... Miért hazudsz magadnak?
- Nem! - sziszegem, és küzdök az elmeblokk ellen. Bosszúsan felsóhajt, majd állam alá nyúlva néz mélyen a szemembe.
Hess az agyamból!
Ne mosolyogj rám ilyen szexisen hallod?!
- Szóval szexis a mosolyom? Ez igazán kedves... - nevet fel érzékien, és én csak vicsorgok tehetetlen dühömben.
- Ne játszadozz velem... - szűröm a fogaim között.
- Sosem tennék olyat - búgja, és hajamba túrva hajol közelebb hozzám, bűvölve engem gyönyörű szemeivel, érzéki mosolyával... levegőért kapkodva figyelem. Már lángol az egész testem, annyira sóvárgom csókját... Behunyom a szemem, és ő végtelenül lágyan, gyengéden csókol meg. Nyelvével finom köröket rajzolva ajkaimra, majd puhán elmélyítve a csókot öleli át derekam és húz magához szorosabban.
Észre sem veszem, hogy már nem vagyok ledermesztve, csak kábán kapaszkodom nyakába, és önkéntelenül is beletúrnak ujjaim sötét, sűrű hajába. Nyelvem mozdul, és igazi, élvezetes csókolózásba merülünk el, mint a nyári napon felmelegedő langyos tóvízben. Lebegek és élvezem...
Ágyékunk összesimul, felnyög mély hangján... megremegek.
Hátrahajtva fejemet kínálom fel nyakam, és ő lágyan végignyal rajta. Ujjai lassan simogatják le rólam az egyenruhám zakóját, majd ingemet. A szoba levegője szinte marja vágytól felhevült bőrömet...
Megérzem vérszomját, és elhúzódom. Derekamnál fogva von vissza magához.
- Ne félj...
- Nem félek! - morgom dühösen. - Csak az utóbbi időben „valaki” kissé gyakran szívta a véremet... Mentálisan is...
Kuncogva harapdálja meg finoman a fülemet, és behunyom a szemem, halk sóhajjal.
Mintha lassan, lágyan táncolnánk, úgy lépked velem csókolózás közben... észre sem veszem, és már a puha heverőre is dönt. Lassan, érzéki mosollyal mászik fölém, fehér egyenruhájának felsőjét kibontva. Kábán figyelem...
Felbukkan meztelen felsőteste, és felsóhajtok... a félhomályban, a gyertyák sárgás lángjában egyszerűen... gyönyörű.
Rásimítom kezem a mellkasára, érzem lüktető szívét. Milyen gyorsan dobog... Ő is rásimítja kezét az enyémre, és rám nehezedve csókol meg újra. Nem teszünk mást, csak egymás szívét, szívdobbanásait figyeljük.
Hosszan, élvezettel faljuk egymás ajkait...
Olyan meghitt... így együtt...
Vágyom rá... akarom, és nem bánnám ha vadul neki eshetnék, de ez is nagyon jó... jó így.
Zero miket gondolsz? Te már teljesen meghülyültél.
Igen.
De kit érdekel?
Kopogtatnak.
Mint egy pofonvágás, úgy száll el a varázs, és észbe kapva fogom fel a helyzetet.
Ezt nem hiszem el! MÁR MEGINT! Komolyan, hát nem tudok elszakadni ettől az élethelyzettől: alattam ágy, felettem Kaname???
Kitépem magam a karjaiból, és felkapom ingemet, zakómat megragadom és az ablakhoz lépek.
- Sok dolgom van. Majd még beszélünk - vetem hátra a vállam felett. Éljen, majdnem sikerült normális hangon beszélni. Csak enyhén voltam rekedtes.
- Zero-kun... - hallom mély hangját, de nem pillantok rá, csak könnyedén kiszökkenek és eltűnök a sötét éjszakában.
Nem vagyok normális...
*
Hajnalodik. Egy vámpír sem tört be ezúttal az iskola területére. Vagy ha igen, akkor Toga-sensei intézte el őket. Passz.
Felbattyogok a szobámba, és egy zuhany után ájultan esem az ágyamba.
Vér.
Szüleim halott arca, üveges tekintete...
Ichiru mosolya.
Shizuka...
Erős fájdalom a nyakamban, és felriadok. Mi nem stimmel? Még mindig fáj a nyakam! Kiugrom az ágyból, és a fürdőbe szaladva nézem meg a tükörképemet. A tetoválás vörösen izzik, pont úgy amikor vérszomjam van, pedig most nincs. Mi ez?
Kipillantok az ablakon, és meghökkenek. Már este van...
- Zero... - hallom a hátam mögött Yuuki hangját. Arcomat meglátva aggódva csillannak babaszemei. - Mi történt? Jól vagy?
- Igen - válaszolom lehiggadva és kiviharzom a szobámba, felkapom ruháimat és közben hallgatom ahogy magyarázza nekem, hogy próbált nap közben többször is felébreszteni, de nem tudott.
Magára hagyom néhány megnyugtató szó kíséretében, és az igazgató irodája felé sietek. Nincs a helyén. Hol a francban van? Hirtelen erősen lüktetni kezd a tetoválás helyén a nyakam, és a fájdalomtól felnyögve zuhanok térdre.
Tudatom is elhomályosul, mint a vérszomjnál, de ez most mégis más...
Valaki felnyalábol, de nem látom ki az. Vállára dobva indul el velem...
Sötétség.
*
Magamhoz térek, és körülpillantok. Rémülten felpattannék, de képtelen vagyok megmozdulni. Ezüsthajú nő ül az ágyamon, mellettem. Mosolyogva figyeli arcomat. A fal mellett áll még valaki, de nem látom az arcát a sötétben.
- Hát magadhoz tértél Zero... - tapsikol boldogan. - Végre...
- Mit akarsz tőlem? - préselem ki magamból a szavakat, és küzdök az ágyhoz szegező erő ellen.
- Természetesen téged! - sikkantja, és ahogy hátravetett fejjel felkacag, szemfogai megcsillannak.
- Szórakozz a jó édes... - kezdeném osztani, de hirtelen felettem terem, és a szemembe néz.
- Szórakoztató lesz egy vadász ikerpárt birtokolni... - kuncogja.
- Mi van? - kerekednek el a szemeim.
- Hisz tudod hogy ki vagyok ugye? Érezned kell, hiszen én vagyok a te teremtőd... ellenállhatatlan erő vonz téged hozzám, és úgy érzed, meghalnál értem. Nem igaz? - súgja lágy mosollyal.
- Meg a keresztanyád. - közlöm nyers egyszerűséggel. Durcásan húzza össze szemöldökét.
- Ichiru-kun - mondja halkan. Elkerekedő szemekkel pillantok a mellénk lépő alakra. A testvérem! Itt van a testvérem is! A következő pillanatban éktelen nagy testvéri üdvözlésben van részem, hogy minden fogam belesajdul. Uhh... jól megerősödtél. Ütni már tudsz, az egyszer biztos.
Kiköpöm a véremet, és rávicsorgok „teremtőm”-re. Shizukára.
- Ringyó - udvarlok neki elegánsan. Egy intésére fordítja el drága jó öcsém a fejemet, és ő nyakam fölé hajol.
- Emlékszem még a véred ízére... kellemes volt. - kuncogja. Érzem ahogy szemfogai a bőrömet súrolják, és végigömlik rajtam a jeges félelem. Ez a szippancs lotyó meg fog harapni! Megint! - Engedelmes szolgát faragok majd belőled...
Kirobban belőlem a rettegés, és lelkem szinte felsikolt. Nem akarom!
KANAME!!!
- Ezúttal befejezzük - folytatja zavartalanul a kiscsaj. - Iszol a véremből, és ezután hármasban fogunk együtt élni boldogan...
Megszállott, zavarodott... őrült tekintettel mosolyog az arcomba, és kinyitva száját készül lecsapni a nyakamra.
Hatalmas dörrenéssel szakad ki tokjából az ajtó, és végigreped a padló.
Meglebbenő, fekete kabátjában toppan be rajta Ő, sztáros valójában. Szemei vörösen ragyognak a sötétben, félelmetes ereje hömpölyög körülötte, a falak is megrepednek, az ablaküveg ezer darabra törve robban szét...
Soha nem örültem még így vámpírnak.
Tudatom azt mondja huss, és az utolsó amit látok, hogy Shizuka nekiront életem értelmének.
Közelebb lépek hozzá, tekintetem mélyen az övébe fúrva.
- Ezt akartad. Akkor hátt... lásd a világot az én szememmel. - suttogom halkan, és egy mozdulattal a földhöz szorítom. Kezem a feje mellett csattan a földhöz. Felszisszen ahogy a nyakába harapok, és elkerekednek a szemei ahogy megrohanják az emlékeim és a gondolataim.
Onnantól kezdve hogy a világon vagyok.
Egy sötét korban, ami senkinek sem volt otthon többé.
Látom a véreimet, a többi vámpírt, majd hogy hogyan ölik őket sorra a vadászok.
Először egyedül voltam, és most megint. Egyes egyedül.
Arcok villannak fel, a Kuran-ok, akiknek én vagyok az őse, ők pedig a többi vámpírnak. Minden innen kezdődött. Tőlem.
Először csak én voltam, és a magány, és most megint.
Vérrel borított hófödte vidék.
Véres folyók.
Vér zubog a szökőkútból.
Vér borítja a kezem.
Mindenhol csak vér.
Hazug mosolyok, számító pillantások.
Kiábrándultam.
Hiába kerestem valakit, vagy féltek tőlem, vagy istenítettek.
Lábaim alatt vérré válik a víz. Hiába vagyok ősöreg és hatalmas, hiába kaphatnék meg bármit is, egyvalamit sosem.
Sosem leszek ember. Sosem tudok majd úgy örülni a dolgoknak mint a halandók.
Vérem..a legtisztább vér a világon, hiába teremt életet, csak halált osztok vele.
Nincs senki aki felfogná milyen érzés ez.
De aztán. Mégis.
Az emberek közül való. Mégis több annál. Ő nem fél tőlem. Látom rajta abból ahogy rámnéz.
Gyűlöl.
Végre valaki.
Hosszú hajamat fújja a szél. Ez a ruha már 16. századi. Telik az idő és én sorra keresem az olyanokat akik olyanok mint ő.
A vadászok.
Halandók, de mégsem. Szívükben a vámpírok dühe és elkeseredése, testükben az a hihetetlen erő.
A korok változnak. Én pedig egyedül vagyok.
Megszámlálhatatlan nappal és éjjel.
Megszámlálhatatlanul sok, mielőtt úgy döntenék hogy örökre behunyom a szemem. A koporsó amiben nyugovóratérek olyan mint egy puha ágy.
Sötétség.
Nem tudok semmit a világról.
Aztán csak a visszatérés fájdalma. A testem közben porrá ette az idő és a betörő vadászok.
Végül mégis elérték amit akartak.
De akkor.. mi ez?
Kinyitom a szemem. Egy felemás szemeket látok. És vért...
Megint ez a vér.
Testem fiatal és gyermeki. Több száz év telt el. A Kuranok pedig még mindig élnek. A tiszta vérem tovább él bennük.
Megreped a tükör dühömtől.
Kaname..
Egy új test. Egy új világ.
A mostani Kuran család mit sem sejti ki vagyok én. Azt hiszik a fiuk vagyok, és én felveszem ezt a szerepet. Sosem voltak szüleim. És hugom.
Yuuki..
Ahogy rámnevet. Cuppanós puszik az arcomon.
És az a Rido.
Tudtam hogy a vérem egyszer életet ad egy ilyen szörnyetegnek. És ráadásul..mostmár megkóstolhatta a legerősebb vért a világon. Az enyémet.
Nem tudom megölni..hiába is akarom.
Ő keltett életre. Kötelék van kettőnk között, amit nem tudok eltépni.
Először gyűlöltem érte. Azért hogy életre keltett. Inkább aludtam volna örökre.
De aztán..
A világ megváltozott. Továbbra is vannak vadászok és vámpírok és az emberek is ugyanolyanok.
Gyermeki testem lassan cseperedik...ezzel együtt viszont csak lassan tér vissza régi erőm. Hiszen az új testem még nem bírja el.
Megölik a szüleimet.
Vér. Megint mindenütt vér.
Hiába vagyok a legerősebb... nem tudok segíteni. Az, akitől mindenki rettegett, most csak egy gyenge gyermek.
Nem tudom megölni..csak súlyosan megsebesítem és örökre elaltatom, ahogy annak idején én is tettem.
Múlnak az évek.
Békét akarok.
Békét.
Ennek szentelem minden napomat.
Yuki ember. Azt akarom hogy ő megtapasztalhassa amit én sohasem. Mégha nem is vagyok valójában a bátyja.
A Cross Akadémia.
Újabb összevissza képek.
Vámpírok és emberek. Békében. Igen.
Yuki báli ruhában. Az estisek csodáló pillantásai ahogy figyelnek. És ő.
Úgy néz rám mint még nagyon kevesen. Megvetve. Gyűlölve. Szemeiben semmi félelem. Nem fél a haláltól sem.
Zero...
Akarom őt.
Már az elejétől fogva tudom hogy vámpír. De nem érdekelt.
Mára teljesen eggyé váltam Kanamével. Tisztavérűként élek közöttük.
Képek.
Attól fogva amikor először hozzáértem. Az ő gondolatai...
Vér... tengernyi vér..."
Érzem hogy mocorogni kezd alattam, ezért elengedem. Vérének íze még mindig égeti a számat.. vérszomjam éledezni kezd.
Egy pillanat volt csupán, mégis úgy zihál, mintha ő is átélte volna azt a több ezer évet.
- Hát mostmár tudod. - szólalok meg halkan, és felállok, közben letörölve a vért az arcomról. Lenyalom az ujjaimról.
Felnéz rám... össze van zavarodva.
- Yuki.. - nyögi halkan.
- Ember. És az is marad. Nem fogom hagyni hogy olyan élete legyen mint a szüleinek. - felelem komoran.
Remegve tápászkodik fel.
Hátatfordítok neki és elindulok vissza a kollégiumba.
- Miért tetted? - hallom meg a hangját a hátam mögül.
Érdeklődve pillantok hátra a vállam fölött.
- Miért adtad föl?
Látom a gondolataiban hogy arra gondol hogy inkább választottam az örök álmot, mint hogy tovább éljek egy olyan világban.
- Nem adtam fel. - vigyorodom el. - És nem is fogom. - teszem hozzá.
Hallom hogy megtorpan, nem hallom a lépteit magam mögött.
Egy villanással a háta mögött termek ő pedig összerezzen ahogy hozzáérek.
- De miért pont én? - kérdezi halkan, megremegve ahogy nyelvem végigsiklik a nyakán. Begyógyítom a sebet.
- Te meg tudod magyarázni hogy a vágyad miért hajt felém? - kérdezem mosolyogva. - Sok van a világon amit nem tudunk megmagyarázni, még akkoris ha az illető annyit élt mint én. - teszem hozzá halkan.
- De...
- Remélem elégedett vagy. Ebben a világban te vagy az első, akinek megmutattam azt amit az előbb te láttál. Ami pedig Shizuka-t illeti, nem tudod megölni..ahogy én sem Rido-t. A saját vérünk rabjai vagyunk.. hát nem vicces..?
Halkan felkuncogok. Szinte már kínomban nevetek.
Látom ő nem tartja annyira viccesnek mint én. Furcsán néz rám... nem értem ezt a tekintetet. Talán.. sajnál?
- Térj vissza a kollegiumba Zero-kun. Az igazgató beszélni szeretne veled. - zárom le a beszélgetést és otthagyom őt, a gondolataiba merülve.
Ostoba vagyok amiért ennyire kiadtam magam.
Talán.. most mégjobban fog gyűlölni..és félni tőlem.
De ez mostmár nem számít.
***
Végtelen órák és percek.
Ichijou a szobámban. Éppen arról számol be hogy az új lány milyen arrogáns.
Barátom. Talán ő az az egy, aki annak tartja magát.
De mégsem. Mert a barátok nem félnek egymástól.
A kezembe temetem az arcom.
- A vacsora már javában folyik. Az igazgató visszatértére nagy ünnepséget rendeztek. Mindenki odalent van már. Nem óhajt velük étkezni Kaname-sama? - kérdezi Seiren.
Vacsora.
Heh jól van.. legyen.
Az estisek felállnak az asztaltól és meghajolnak mikor belépek, a nappalisok pedig összesúgnak.
Az igazgató ül a jobbomon, mellette Yuki és Zero. Az asztal szembenlévő oldalán a nappalisok.
- Örülök hogy mégis lejöttél Kaname-kun. - mosolyog rám, én pedig bólintok.
- Nem akartam kihagyni a kacsasültet. - jegyzem meg mosolyogva. Pedig nem is vagyok éhes.
Yuki krumplival eteti Zero-t. Látom a szemfogait ahogy kinyitja a száját, majd elkapja a tekinetetem és gyorsan csukja be a száját hogy ráharap a villára.
- Naa! Zero.. - nevet Yuki, ő pedig észbekap.
Felkuncogok, és kezembe veszem a borospoharat.
Mellettem Akatsuki félpercenként fejbeveri Aido-t mikor az a lányokkal flörtölve azok vércsoportja felől érdeklődik.
Zajlik az élet.
A desszertnél már mindenki le van lassulva, mert degeszre ették magukat.
Csak nézem a tejszínhabos csodát, de nem fűlik hozzá a fogam. Szemben Zero szintén kihagyja, és Yuki elé tolja a tányért.
Lassan befejeződik a vacsora.
Ruka fennhangon panaszkodik hogy egyesek úgy bámulják hogy majd kiesik a szemük.
Elengedem őket hogy visszavonulhassanak, hiszen nemsokára kezdődnek az órák.
***
A nappalisok is szállingóznak aludni.
Egy pár lány Ichijou-ék után indulnak, de Zero még idejében megálltja őket.
Mosolyogva figyelem ahogy rájukförmed.
- Kaname-sama. - szólít meg Aido. Felé fordulok. Érdeklődve.
- Tudjuk hogy te... - rávillantom a szemeim. - ...csak arra kérlek hogy gondold meg.. ő nem méltó hozzád..
- Majd azt én eldöntöm. - felelem. - Köszönöm Aido. Elmehetsz. - felelem és intek hogy távozhat.
- Hé Kuran. - szólít meg egy hang. Érdeklődve fordulok felé. Ez a megszólítás nagyon Zero-ra emlékeztet.
- Nahát Toga-sensei. - felelem kifejezéstelen arccal. - Minek köszönh köszönhetem hogy "megtisztel" a társaságával? - kérdezem ártatlanul.
- Remélem tudod hogy rajtad tartom a szemem. - veti oda félszemű foghegyről és távozik.
Hát ez remek.
Látom ahogy Zero-hoz sétál és kezét a vállára téve elvezeti valahová.
Sóhajtva ülök vissza az asztalfőre.
Az igazgató azt meséli Yuki-nak hogy milyen szép helyeken járt. Gondolom azt nem hogy a Vadász Szövetség jóvoltából.
Kurenai Maria azóta le sem merészkedett a szobájából. Remélem nem is fog.
***
Éjjel.
Aludni nem tudok.. de gondolkozni sem...
Behunyt szemmel pihentetem fejem a kanapé támláján, mikor hallom hogy nyílik az ajtó.
Ki sem nyitom a szemem..máris tudom hogy ő az.
- Nocsak Zero-kun. Sosem hittem volna hogy egyszer te látogatsz meg. - nézek rá mosolyogva. - Hiányoztam?
Arca megfejthetetlen.
- Ne álmodj! - veti oda durcásan. Hehe ez tetszik! Visszatért a régi Zero? Ezek szerint Toga kicsit helyretett?
Illene megköszönnöm neki.
- Na és minek köszönhetem éjszakai látogatásodat?
- Ezt kaptam. - dob oda nekem egy levelet. Elkapom a levegőben. A Vadász Szövetség emblémája. Ránézek.
Nincs beleszólásom a leveledibe mióta nem én helyettesítem az igazgatót. Akkor mégis minek?
Int hogy bontsam ki!
Hát jó.
Óvatosan kiemelem a papírt a borítékból.
Kivégzési parancs.
Szép.
A Szövetségnek van bőr a képén.
- Azt akarják hogy öljelek meg.
- És ezért jöttél? - vonom fel a szemöldököm. - Akkor csak rajta.
Ledobom a földre a levelet.
Engem néz, de mégcsak nem is nyúl a fegyveréért. Na mi az? Hiszen vadász vagy!
Felé indulok, és hátrálni kezd.
- Mi lesz? Nem ölsz meg? - kérdezem vigyorogva és az ajtónak lököm. Lehelletem a nyakát simogatja, végignyalok a fülén.
- Hahhgyd abba.. - nyögi remegve.
- Ezzel azt akarod mondani hogy megtagadod a parancsot? - kérdezem a szemébe nézve.
- Minek engedelmeskednék egy olyan Szövetségnek ami engem is ki akart nyiratni.
Van benne valami.
- Akkor miért jöttél ide?
- Csak azt akartam hogy tudd, hogy meg akarnak öletni. - sóhajtja, ahogy ujjaim a mellkasát cirógatják.
- Nem ők az elsők. - felelem nyugodtan. - Viszont.. -fenézek rá mosolyogva. - Köszönöm.. - felelem.
Értetlenül pislog.
Hogy elmondtad. Azt.
Tudom hogy akár el is titkolhattad volna, de az hogy elmondtad..sokat jelentett nekem.
- Mit akarsz tenni most hogy tudod? - kérdezi halkan.
- Semmit. - felelem halkan.
- Semmit?
- Úgysem tudnak. - vonom meg a vállam.
- De hiszen... - kezdi, de egy csókkal beléfolytom a szót.
Élvezkedve.. lassan nyalom végig az ajkait.. és mélyítem el a csókot tovább.
Mmm..hogy élvezem.
- A bosszú semmit sem ér. Viszont az illúzió gyakran gyilkos lehet. - súgom az ajkaiba.
- Nem értem.
- Hagy ringassák csak magukat abba hitbe hogy nem tudok semmit és velük vagyok. - mosolyodom el. - Te pedig.. mindent úgy fogsz tenni mint azelőtt.. egy valamit kivéve.
- Egy valamit?
- Igen. Most meg fogsz csókolni. - mosolygok rá, ő pedig engedelmeskedik akaratomnak. Felnyögök ahogy megérzem bátortalan csókját. Nem hagyja abba, akkor sem mikor már elengedtem agyát a béklyóból.
- Kezdetnek nem is rossz ... - nevetek ahogy vicsorgó arcát látom.
Ő miért tette ezt velem... és miért mondott olyan dolgokat?
Honnan ered ez a hatalmas, pokoli erő, amivel rendelkezik? Mi ő tulajdonképpen?
Úristen!
Kuran Kanaméval szeretkeztem! Én!
Hanyatt dobva magam az ágyon meredek üveges szemekkel a plafonra. Valaki csípjen meg. Ugye csak rémálmodom?
MEGDUGOTT EGY VÁMPÍR!
Behunyom a szemem, és ahogy tisztul fel a tudatomról a köd, úgy villannak be a tegnap történtek. Mosolya, csókjai, érintései... szavai.
„Nem győztelek le... csak elismertelek... egyenrangúként...”
Most aztán teljesen összezavart. Fogalmam sincs mit gondoljak, és érzelmeimet sem tudom kibogozni. Nem értem őt, mi több, magamat sem értem már.
Arcomat a párnába fúrva szívom magamba Kaname illatát, és megborzongok. Jó érzés...
Meghülyültem! Éljen!
Fejemet felkapva pillantok az éjjeliszekrényen lévő órára. Oh, nem heverészhetek itt, mert már beesteledett. Mennem kell járőrözni. Kikászálódom az ágyból, és magamra cibálom szakadozott ruháimat. Ajaj, csak a szobámig jussak el vele úgy, hogy nem lát meg senki.
*
Frissen zuhanyozva, tiszta ruhában lépek ki a folyosóra, és épp elkapom Yukit.
- Te nem vagy a megbeszélésen? - kérdezi meglepetten. Elfintorodom. Tök jó, hogy nekem nem szólt senki. Hahh...
Lebattyogok, és a nagyterem ajtaján belépve pillantok körül. Minden szippancs itt van. Remek. Kényelmesen a falnak támaszkodva hallgatom amit Kaname mond mély hangján. Érzem magamon a tekintetét, és azt is látom, ahogy a többi szippancs szinte egyszerre fordul felém. Juj de csúnyán néztek, mindjárt összecsinálom magam, hehe. Kevesek vagytok, mint nyusziban az agresszió. Apropó agresszió. Most úgy megvernék valakit... Szar kedvem van.
Kis kedvenc szőkém lép mellém.
- Mindent tudunk... - vicsorogja halkan. - Nem tudtuk nem észrevenni, hogy urunk ereje kitört, és véreteket is éreztük. Te nyamvadt kis...
- Hm? - fordulok felé érdeklődve, mint aki nem hallotta amit mondott. - Szóltál, vagy csak a szél csapkodta a szádat?
- Azt mondtam, hogy...
Keményen a szemei közé nézek, és erőm végigsöpör rajta. Egy újabb előnye, hogy Kaname nem kevés vérrel pumpált tele. Klassz.
- Ha nem tanulsz meg velem tisztelettel beszélni, kiszedem a beleidet és azzal akasztalak fel egy fára... - morgom. - Most pedig menj és tedd hasznossá magad, bár körülbelül annyit érsz mint sivatagban a vetőmag.
- És köszönd meg, hogy nem puffantottalak le széles jókedvemben. - teszem még hozzá. Orrát felhúzva hagy faképnél, mert látja rajtam, hogy igazat mondok.
- Ennyi. Ha betartjátok a szabályokat, nem lesz gond - hallom Kaname hangját. Remek. Vége az észosztásnak. Huss, már ott sem vagyok. Nem mertem még csak ránézni sem. Mitől félek? Én nem félek semmitől.
*
A bejáratnál várunk Yukival. Ő édesen csacsog ahogy szokott, és én néhány „aha” és „...hn...” segítségével letudom a társalgást. Látja rajtam, hogy valami nem stimmel, de nem teszi szóvá. Tudja, hogy úgysem mondanám el neki.
- ...és aztán amikor felolvastam a házi feladatot... Kaname-senpai! - szakítja félbe beszámolóját, és faképnél hagy. Összerándulok, de csak egy oldalpillantást vetek a kapun kilépőre.
Szervusztok - mondja mély hangján, és a szívem hevesebben kezd kalimpálni.
- ...hn... - morgom válaszul, és újra a földet fixírozom magam előtt. Nem látszik rajtam, de pokolian zavarban vagyok.
Megérkezik az autó, és kiszáll belőle az igazgató. Boldogan ugranak Yukival egymás nyakába, majd felém lép.
- Üdv itthon - mondom halkan, kifejezéstelen hangon. Ismer, én nem vagyok az az ömlengős típus. Csak meleg pillantásom árulja el, hogy mennyire örülök neki.
- Szervusz Zero-kun - mosolyog rám.
Fél órával később az igazgatói irodában már egyáltalán nem mosolyog, ahogy hármasban maradunk Kaname, Ő és én. Új diák érkezik az estisekhez, egy tisztavérű, de fizikailag gyenge és beteges lány. És akkor mi van? A családnevét hallva azonban elkomorulok. Shizuka vérrokona... a tisztavérű vámpírnő unokahúga... aki engem megharapott.
- Zero... tudom, hogy mit érzel... - kezdi az igazgató.
- Nem, nem tudod! - vágok közbe. - Megyek járőrözni. - lépek az ajtóhoz.
- Zero-kun... - hallom meg Kaname mély, lágy hangját. Egész idő alatt kerültem a tekintetét, és most sem nézek rá, de megtorpanok.
- Tudom... - mondom halkan. - Nem fogom bántani, ne aggódjatok.
Eleredt az eső...
Magányosan sétálok a fák között, gondolataimba merülve. Néha elkapok egy-egy vámpírt, vagy diáklányt, de nem sok minden történik.
„Azért hagytam hogy igyál a véremből, mert akartam. Az, hogy életben hagytalak, önkényes döntés volt... ami miatt a Tanács az ellenségének kiáltott ki.”
„És nem csak Yuki miatt... hanem azért, hogy magam mellett tudhassalak.”
Ahogy szavai visszhangoznak fejemben, egy fatörzsnek támaszkodom.
Ennyire vonzódik hozzám?
Felidézem magam előtt, ahogy nézett rám. Azt a sok pillantást, amit nem értettem, nem tudtam hová tenni. Érintéseit, szavait, illatát...
Amikor azt hitte hogy meghaltam, és magához ölelt...
„Segíthetek neked felülkerekedni a vérszomjadon. Ha hagynád...”
Akkor nem értettem miért akar segíteni, de most már igen. Vonzódik hozzám, és mi tagadás... én is hozzá. Legalábbis, ha hozzám ér vagy megcsókol, sikítva dobom el az agyam és vetődöm a karjaiba. De mit kezdjek ezzel az egésszel? Távolabb nem is állhatnánk egymástól, hiszen ő vámpír én pedig vadász (meg vámpír is, aki utálja a vámpírokat). Ő tisztavérű, én pedig... D-szintű. Egy-két hónap talán, és E-szintű leszek.
Talán egy közös dolog mégis van bennünk. Mindketten szörnyetegek vagyunk.
Ha viszonozhatnám is a vonzalmát, akkor sem lenne semmi keresnivalónk egymás mellett. Alig néhány hónapom van hátra, és E-szintűként fogok elpusztulni... Talán épp ő fog végezni velem... vagy a pótapám.
Különben is mit akar tőlem? Használni a testemet? És aztán? Ugyan már Zero... És az elveid? Vámpírokkal-soha-dumád?
Ököllel belecsapok a fatörzsbe, és egy lyukat ütve hajtom le a fejem, fogaimat csikorgatva.
Jobb lesz lenyugodni, mielőtt tíz évre előre meglesz a tüzelőfája az iskolának...
- Szervusz... - hallom a kislányhangot, és meglepetten fordulok meg. Egy ezüsthajú kislány áll előttem, mellette pedig Yuki. Ide érzem a vámpír erejét, és ismerős illatát. Másodperc törtrésze alatt rántom elő a fegyveremet, és rászegezem. Gyűlöletem elvakít... Shizuka...
Miért nem tudom meghúzni a ravaszt? Miért dermedtem le? Ekkora ereje lenne...?
Halk kuncogással lép elém, és fülemhez hajol, mintha súgni akarna valamit, de érzem ahogy vérszomja fellángol, és megvillannak agyarai...
- Kurenai Maria - zendül fel egy mély hang, és ő ellép mellőlem.
- Kuran Kaname-sama... - mondja, és kuncogva hajol meg az érkező előtt. Mintha egy lepedő lebbenne le rólam, úgy szabadulok fel a dermedtségből, és leeresztem a fegyverem. Mi a rosseb volt ez? Ez a kis liba majdnem megevett ebédre!
Hallgatom ahogy beszélgetnek. Kimérten, és udvariasan. Kaname beinvitálja a kollégiumba, és tájékoztatja pár szóban a házirendről.
- Jól vagy, Zero? - lép mellém Yuki. Csak biccentek, és szemmel tartom a vámpír kiscsajt, ahogy előre megy. Besorol mellé Yuki is, és elindulnak az épület felé.
Némán nézek az előttem álló Kaname szemeibe ahogy kettesben maradunk. Még mindig nem tértem magamhoz. Olyan hatással volt rám, hogy... uramisten, ha azt mondaná nekem ez a kis szippancs liba, hogy nyuszi hopp, ugranék! Mi ez a furcsa érzés...?
- Kerüld el, ha teheted... - mondja halkan. Biccentek, és zavartan elfordítom a fejem.
- Miért nem tudtam bántani? - suttogom szinte magamnak. Hosszú ujjak fonódnak az államra, és felpillantok a szép, bordó szemekbe. Gyengéd a tekintete...
Miért ver olyan hevesen a szívem? Szinte a fülemben hallom...
Elhátrálok, de hozzám simulva szorít a fatörzshöz.
- Mi a... - kezdeném, de ajkai éhesen tapadnak az enyémekre, és összerándulva borzongok bele a gyönyörűségbe. Puff. Ez az agyam volt, ahogy elhajítottam.
Nyakát átkarolva simulok hozzá remegve... éhesen csókolom, és testem már lángol is. Ágyéka enyémhez simul, és felnyögünk.
Megszakítva a csókot, nyakába temetem az arcomat, és mélyen magamba szívom finom illatát.
Mi a fenét csinálok?
Elszakítom magam tőle, és zihálva hátrálok el a közeléből. Egy idióta barom vagyok! Egy nagy nagy idióta!
Lángoló képpel fordulok el tőle, de fékezem menekülési vágyamat.
- Én... - kezdem tétován. - Szóval... azt hiszem...
- Igen? - lép közelebb, és összerezzenek ahogy hátamhoz simulva ölel magához. Fülembe szuszog, és megremegek az érzéstől... Belesimulok karjaiba, behunyom a szemem és élvezem a pillanat varázsát.
- Miért mondtad azt, hogy... és miért nem azt, hogy... és...és... miért én....? - törnek fel belőlem a kérdések hirtelen és egyszerre. Elpirulva hajtom le a fejem. - Hiszen te... és én... és különben is... - motyogom.
Nyakamat cirógatja ajkaival, és érzem érzékeny bőrömön, ahogy elmosolyodik.
- Ne merészelj szórakozni a zavaromon! - morgom mint az agresszív kismalac. Jé, végre egy értelmes mondat! Államat megfogva fordítja oldalra a fejem, és gyengéden megcsókol. Szívem úgy dübörög, hogy kiszakad szinte a mellkasomból, és belesóhajtok ajkaiba lágyan. Szembe fordít magával, mélyen a szemembe néz.
Ha beleolvasol az agyamba, kitekerem a nyakad.
Elmosolyodik. Grr... Mit mondtam?
Ajkai után kapva csókolom meg éhesen, és simulok hozzá. Miért nem tudok magamnak parancsolni, ha a közelemben van?
- Azt hiszem... nekem most mennem kell... - zihálom elszakítva tőle az ajkaimat. Minél messzebb, annál jobb. Nyekkenek a fatörzsön ahogy hozzáprésel, és felnyögve konstatálom nyelvének forróságát a nyakamon. Lassan, borzongatóan kéjesen végignyalja nyakamat... oh istenem, mindjárt elolvadok...
- Ehhengedj el... - nyögöm kábán. Nekem sürgősen el kell húznom a csíkot, mielőtt a lábai elé omlok... szétfolyok és Zero-lé lesz belőlem.
- Miért?
- Csak.
- Ez nem válasz, Zero-kun. - mosolyog. Rávicsorgok kedvesen és bájosan, és egy gyors mozdulattal slisszolok ki a csapdából és tisztességes távolságban torpanok meg tőle.
- Ami tegnap történt... - mondom halkan. - ...nem fog többé megismétlődni.
Látom rajta, hogy elkomorul.
- Ó dehogynem. - mondja halkan, és felém lép. Megrázom a fejem, és hátrálni kezdek.
- Nem, nem fog... különben is... mit akarsz tőlem? Szeretőt bárhol találsz magadnak. Miért pont én kellek neked? Hogy kitűzhess a trófeáid közé? Hát boldog lehetsz. Sikerült megdöntened egy vadászt... Most már békén hagyhatsz... - hadarom könnyes szemekkel, és egy fatörzshöz támaszkodva hajtom le a fejem.
- Olyan hülye vagyok... - suttogom magam elé. Igaza volt amikor azt mondta, hogy „kis hülye”. Találóbb jellemzést keresve sem találhatott volna.
Megadtam magam a vágyaimnak, és minden elvemet sutba vágtam.
Egyetlen éjszakáért egy vámpírral.
Kuran Kanamével. Kaname:
A délután gyorsan elérkezik. Nyugodtan sétálok ki a kapun, ahol ők már az igazgatót várják.
Yuki rögtön a nyakamba ugrik.
Elkapom Zero pillantását ahogy köszönök neki, ő pedig csak valamit morog vissza.
Heh..én is örülök hogy látlak.
Megérekzik az igazgató és ahogy kiszáll a kocsiból Yuki rögtön rohan az üdvözlésére. Zero és én maradunk.
Tudom róla hogy ő sem olyan fajta aki ilyen hevesen mutatja ki az érzelmeit mint kis hugocskám. De azért látni rajta hogy örül.
Én viszont nem örülök.
Az igazgató visszatértével, önkéntes kiskirály szerepem megszűnik, és nem köteles hozzám mászkálni minden nap.
Sóhajtva fogadom az igazgató köszöntését és mosolyogva nyugtatom meg hogy nem, semmi gond nem volt a távollétében.
***
Rosszkedvem nőttön nő, amikor kicsit később az irodájában tudomást szerzek az új diák érkezéséről.
Ilyenkor év közben?
Ez sehogy se stimmel.
Látom hogy Zero rögtön elkomorul ahogy meghallja a lány nevét. Az igazgató hiába próbálja megnyugtatni, nem úgy néz ki mint aki nagyon hagyja magát.
- Zero-kun.. - szólítom meg halkan, mire megtorpan az ajtóban. Már éppen menni készült.
- Tudom. Nem fogom bántani ne aggódjatok. - feleli beletörődő, halk hangon.
Becsukódik az ajtó én pedig kettesben maradok az igazgatóval.
- Zero nincs valami jó kedvében mióta visszajöttem. - jegyzi meg elgondolkodva.
Heh..most mondjam hogy ez az én hibám?
- Igazgató úr. Miért fogadta el a lány jelentkezését.. hiszen nagyon jól tudja milyen sokat kockáztat ezzel.
- Nem tagadhatjuk meg senkitől a lehetőséget hogy tanuljon. Kaname-kun.. örülnék neki ha rajtatartanád a szemed.
Bólintok.
Ezt kérni sem kell.
Valami itt nagyon nincs rendben.
***
Aztán mikor találkozom a lánnyal, rájövök hogy mi.
Érzem az erejét. Ez nem a lány saját ereje. Nem. Ez Shizukáé.
- Nem hittem volna hogy idemerészkedsz. - jegyzem meg halkan, a falhoz dőlve, miközben ő a sakkbábuimmal játszik az asztalomnál.
Leülök megírni egy levelet a Tanácsnak, de két mondat után elkalandoznak a gondolataim.
Áldás és átok is egyben hogy belelátok az emberek fejébe..
Most éppen átok, mert órák óta az jár a fejemben, amit Zero gondolataiban láttam.
Tudom hogy korai volt még letámadnom őt. Most valószínűleg gyűlöl és saját magát is, mert élvezte a dolgot.
Nem ezt akartam elérni.
Nem ezt.
A papír felgyullad előttem az asztalon.
Fenébe! Most kezdhetem előlről.
***
Shizuka feltámadó erejének érzése úgy csap meg mint valami szélvihar.
Rosszat sejtek.
Kimért lépteimet felgyorsítva indulok le a lépcsőn.
***
Mikor megérkezem már éppen Zero-n csüng. Egy pillanat kellett volna még, és belémélyeszti a fogait.
Wrrr..most dühös vagyok...
Szállsz le róla rögtön!
- Kurenai Maria... - szólítom a nevém, mire hangomat meghallva azonnal elengedi Zero-t és udvariasan meghajol.
Na azért. Mégis hogy képzelted?
Kimért hangon tájékoztatom róla hogy jó lenne ha visszavonulna a kollégéiumba, és Yuki gondjaira bízom.
Hugocskám úgyis teljesen emberi. Ő kétlem hogy felkeltené a figyelmét.
Kettesben maradok Zero-val. Végre.
- Ki volt ez? - kérdezi felnézve rám.
Tudod te azt jól. Tudom hogy érzed. Csakis egy tisztavérű vámpír képes rá hogy így megbénítson, méghozzá az, aki vámpírrá változtatott.
Mivel ő teremtett téged, sosem tudod majd megölni, akármennyire is akarod.
- Nem számít, kerüld el ha teheted.. - felelem nyugodtan, mire ő bólint. Nocsak, hol van a régi temperamentumod.. "a nem hagyom hogy elhallgass előlem valamit Kuran, nyögd ki" típusú beszólásaid? Nagyon utálnám magam ha miattam változnál meg.
-Miért nem tudtam bántani? - teszi fel a következő kérdést.
Sajnos sosem fogod tudni. Fogalmam sincs miért jött ide Shizuka... de miattad..abban biztos vagyok. Viszont nem adlak neki. Nem fogom hagyni hogy csak egy ujjal is hozzádérjen.
Finoman megfogom az állát és kényszerítem hogy a föld helyett engem bámuljon. Szinte a fülemben hallom hogy milyen gyorsan ver a szíve.
Egy egyszerű mozdulattam szorítom a fának, és ajkaim máris az övén.. éhesen csókolom, ő pedig átöleli a nyakamat.
Felnyögök ahogy érzem hozzám simulni, hajának.. testének illata teljesen elveszi az eszem.
Zihálva temeti arcát a nyakamba, majd mint aki egy álomból ébredt, szakítja ki magát ölelésemből.
Látom rajta hogy legszívesebben elfutna, de nem teszi.
Ehelyett felém fordul, és édesen piruló arccal dadogni kezd:
- Én... szóval..azt hiszem...
Hát ez hihetetlenül édes.. mindjárt megzabálom...
- Igen? - kérdezem, és a háta mögé kerülve ölelem magamhoz. Nyakába temetem az arcomat, hajam megcsiklandozza a bőrét ahogy ráhullik.
- Miért mondtad azt, hogy... és miért nem azt, hogy... és...és... miért én....? - törnek ki belőle a kérdések. - Hiszen te... és én... és különben is...
Elmosolyodom, ő pedig megérzi és dühösen morran fel:
- Ne merészelj szórakozni a zavaromon!
Végignyalintom a nyakát.
Olyan édes amikor dühös.
Magam felé fordítom az arcát és egy csókkal folytom belé a szót.
Szemeim az övébe mélyednek.
"Ha beleolvasol az agyamba, kitekerem a nyakad."
Elvigyorodom.
Ezúttal ő az aki megcsókol, mégha dühös is. Imádom mikor ilyen.
Zihálva szakítja el tőlem az ajkait.
- Azt hiszem... nekem most mennem kell... - dadogja zavartan. Hmm.. én nem így gondolom. Egy erőteljes mozdulattal lököm a fatörzsnek és préselem neki. Lassan élvezkedve nyalom végig a nyakát a tetoválás mentén. Úgy szeretném megharapni.. de nem lehet. Megölném ha ilyen gyakran venném a vérét.
- Ehhengedj el... - nyögi halkan.
- Miért?
- Csak.
Nah..ez már Zero-s volt. Ezek szerint kezd kicsit visszatérni a régi önmagához.
- Ez nem válasz Zero-kun.
Kezdem felhúzni. Látom rajta.
Rámvicsorog és elhátrál, tisztességes távolságban megállva tőlem.
- Ami tegnap történt...nem fog többé megismétlődni. - mondja.
Nagy szavak Zero-kun. Kár hogy a tetteid nem bizonyítják. Mert majd megőrülsz hacsak a közeledben vagyok. És ez nem vámpír trükk. Ezek a saját vágyaid.
- Dehogynem. - felelem.
Felé lépek, de hátrálni kezd.
Hová menekülsz? Hát nem tudod már hogy előlem nem tudsz megszökni?
- Nem, nem fog... különben is... mit akarsz tőlem? Szeretőt bárhol találsz magadnak. Miért pont én kellek neked? Hogy kitűzhess a trófeáid közé? Hát boldog lehetsz. Sikerült megdöntened egy vadászt... Most már békén hagyhatsz...
Szavaiból süt az önutálat és a gyűlölet. Rosszul ítéli meg a dolgokat, de ez még csak egy dolog.
Látom hogy elfordítja tőlem könnyes arcát, és az egyik fának dől, hogy ne lássam.
Valami megmozdul bennem, mélyen belül. Pedig nem hatnak meg a könnyek. Most mégis...
- Olyan hülye vagyok... - suttogja maga elé.
Odasétálok hozzá, kezem a vállára teszem és magam felé fordítom.
Dühösen vicsorog rám.
- Elmondtam a miértet nem? - kérdezem halkan. - Nagyon ostoba vagy ha azt hiszed hogy bármi köze van a dolognak ahhoz hogy vadász vagy. És egyébként is.. az én szememben inkább vagy vámpír mint vadász. - felelem elkomorulva.
- Kösz hogy az orrom alá dörgölöd.
- Nem bántásból. De ez az igazság. Figyelmen kívül hagyhatod, de attól semmi sem lesz jobb. Sőt, csak rosszabb.
- Akkor áruld már el végre mi a fenét akarsz tőlem? - üvölti én pedig még mozdulat közben kapom el a karját, amivel porrá zúzná az előtte lévő fát. - Mi a fene vagy te hogy mindent jobban tudsz?
Mi vagy te? - ezt a gondolatot hallottam akkoris a fejében.
Sóhajtva hunyom be a szemeim.
Ha te azt tudnád.
- Nem mondasz semmit? - kérdezi és visszahőköl mikor rávillannak vörös szemeim ahogy kinyitom őket.
- Kíváncsi vagy rá?
A szél feltámad körölüttünk ahogy szabadjára engedem az erőmet. Azalatt a több ezer év alatt mióta élek egy sem volt, aki meg merte kérdezni.
Mély sóhajjal merülök el a gondolataiban, és amit ott látok engem is meglep.
Felhördülve rántom térdeplő helyzetbe, megvalósítva ezzel az álomképet amit az előbb láttam. Nem hiszem el.. hiszen ezt én álmodtam nemrég. Vagy csak így összekeveredtek volna már a gondolataink?
A nyakára szorítom az ajkaimat, dacolva a kínnal ami a fogaimba hasít hogy harapjam meg.
Érzem hogy beleborzong az izgalomba... szereti ezt.. mikor a nyakát csókolom.
Agyamba egyetlen gondolat úszik.. halkan és félve:
"Vágyom rá.. de félek is.."
- Mondd ki! - hördülök fel és izgatottan simítom végig a mellkasát. Érzem milyen hevesen ver a szíve az ujjaim alatt.
- Mit?
- Amit gondoltál az előbb. Csak azt akarom hallani.
- Nehmm.. - nyögi összeszorított fogakkal. A végsőkig kitart..de meg fogom törni..
Kezei a puha selyempárnába markolnak.. érzem hogy minden egyes mozdulatommal csak növekszik benne a vágy.. és a gyönyör ami ki akar törni. Ám mielőtt még bekövetkezne.. elengedem.
Csalódottan felnyögve hanyatlik a párnákra.
Magam felé fordítom, s az ajkaiba marva csókolom meg.. olyan vadul..hogy nyöszörgve kapaszkodik a vállaimba.
Ajkaim végigjárják a testét. Épp csak annyira harapdálom meg.. hogy fogaim érintésétől az édes őrületbe kergessem. Minden egyes érintésre fájóan rándul össze. Nem bírja már sokáig.
- Neh kínozz.. - nyögi kétségbeesetten.
- Csak egy rövid mondat Zero-kun... és megkapod amire vágysz... - sóhajtom a hasába, és nyelvem a köldökébe süllyesztve figyelem ahogy megfeszül. Megmarkolom a péniszét, hüvelykujjammal a gyönyör ígéretét ígérve simítom meg.
Látom hogy már tényleg nem tart ki sokáig.
És akkor kimondja:
- Vágyom rád........ de....de... félek is...
Szemeit szorosan behunyja, szégyenkezve fordítja el a fejét.
Elmosolyodom.
Hidd el, semmi szükség rá.
Ahogy rámnéz.. kétkedve.. némán.. már tudom hogy végem van. Vagy nem kapom meg itt és most.. vagy belehalok a sóvárgásba még pár hétig.. mielőtt kiégnék a tűzben amit a testemben gyújtott. Muszáj enyhítenem.
Lihegve figyel.
Mosolyogva csókolom meg, visszanyomva a párnára. Összerezzen ahogy hozzáérek, pedig én még nem is vagyok teljesen meztelen. És hogy szorít ez a nadrág.
- Most elárulok neked egy titkot. - súgom a fülébe halkan, és belenyalintok. Halkan felnyögve rándul össze. Pedig még csak épphogy hozzáértem. Hihetetlen mennyire érzékeny.
- Azért hagytam hogy igyál a véremből mert akartam. Az hogy életben hagytalak, önkényes döntés volt...ami miatt a Tanács az ellenségének kiáltott ki. És nem csak Yuki miatt.... - nézek rá komolyan. Szemeim már vörösek a vágytól. - Hanem azért, hogy magam melett tudhassalak.
Végignyalom a nyakát.
A hajamba markolva próbál meg egy kicsit is megfékezni, sikertelenül.
- Neeh...
- Miért? Épp most vallottad be hogy vágysz rám.. akkor ne tagadd meg saját magad. - nevetek fel halkan, egy mozdulattal hajítom sarokba szakadt ingemet. Hófehér bőrén ezüstös pír tűnik fel ahogy rámnéz... arcomra.. nyakamra.. mellkasomra... hasamra..és kicsit lejjebb...
A vágy az ágyékoba hasít erre a pillantásra.. mintha fizikai érintésként érzékelném a tekintetét és vadul esek neki.
Imádom ahogy alattam vergődik. Ajkammal épp csak körülrajzolom..de ő már nyögdécsel és sóhajtozik a vágytól. Fogaimat kivillantva nyalok végig formás férfiasságán, ő pedig összerándul az ijedtségtől.
Nyugi, nem harapom le. - kuncogok magamban jóízűen.
Az őrületekig ingerlem. Odaáig hogy már alig lát a sóvár vágytól.
Ujjaim mindenhol simogatják, észre sem veszi ahogy eltalálnak a fenekéhez és ott kezdik el ingerelni.
Ezüst haj kerül a látóterembe, és ajkai az enyémhez tapadnak. Csókol..olyan hévvel hogy az eszemet vesztem.
Mi az.. hát nem félsz..?
Hiába pillantok a fejébe... csak a mindent elborító vad vágyat érzékelem, ami átterjed rám is, és magával ránt, hogy alig kapok levegőt. Felkavarodik a szél a szobában ahogy felnyögve engedem szabadjára az erőmet, ő pedig rémülten mászik az ágy támlájához.
Vigyorogva indulok utána... mint egy nagymacska aki megtalálta aznapi áldozatát. Útközben elhagyom a nadrágomat... egy gombot kipattintva szinte akadálytalanul repül le rólam,.. miközben erőm szele az arcomba fújja a hajamat.
Érzem ahogy kapkodja a levegőt.. és ahogy rámnéz..csak mégjobban elönti a légszomj. Csípőjét megmarkolva fordítom hasra, a nyakába hajolva simítva arcomat a vállához.
Ha így folytatom tényleg összetöröm mint egy porcelánbabát. Lihegve próbálok megnyugodni.. de a testem olyan érzékenyen reagál a közelségére hogy szinte fáj hogy megálltam.
Rémülten kapaszkodik az ágy támlájába, de hiába akar elhúzódni, olyan erősen fogom, hogy képtelen rá.
Mély sóhajjal szakad ki belőlem a levegő ahogy megérzem testének remegését alattam. A hasa alatt átnyúlva markolom meg a férfiassát, mire ő nagyot nyögve rándul össze. Érzem nyakán az ütőeret a fogaim alatt lüktetni... olyan erős vérszomj tör rám mint még soha...
Remegve..dadogva ismételi a nevem.. újra és újra..
- Tudom... - súgom neki halkan, végignyalva a nyakán. Nem bírom... muszáj.. ez egyszer...
- .... bocsáss meg...de nem bírom tovább...
Mellkasát átfogva mélyesztem bele a fogaimat, ő pedig felsikolt ahogy ugyanabban a pillanatban hátulról és belé mélyedek... lassan és erőteljesen.
Összerándul a gyönyörtől... én pedig csillagokat látok ahogy vérének íze kitölti az érzékeimet. Teste úgy szorongatja a péniszemet hogy majd eszemet vesztem, nyakát vadul megszívva mozdulok meg benne hogy még mélyebbre hatolhassak.
- neeehh.. ahh.. könyörgöm... mégg...
Vére lecsordul a számon ahogy rángatózik alattam, kezemmel megtámasztom a nyakát hogy ne ficánkoljon mikor újból belé harapok. Az imént ejtett sebet mélyítem el, nem ejtek újabbat, közben csípőmet a fenekéhez tolva mélyedek el benne még jobban.
Hihetetlen érzés... ahogy egyszerre két helyen is benne vagyok.. és a gyönyör amit okoz...leírhatatlan.
Remegve simul hozzám, én pedig felhördülve szakítom el ajkaim a nyakától ahogy hozzám simul.
Vad lökéssel hatolok belé, ő pedig felüvölt a gyönyörtől ahogy eltalálom pont azt a pontot..amitől csillagokat lát.
- Látod...hh... nem is... olyan.. rossz... - suttogom a fülébe, minden szavamnak egy újabb lökéssel adva nyomatékot.
Háta a mellkasomhoz simul, érzem ahogy megrázkódik minden mozdulatomra, és a remegés onnan indul ki ahol testünk összeér.
- Ahhnn..annyira..nnhh... utállak... - nyögi levegő után kapkodva.
Nevetni kezdek... majd forró péniszét a kezembe véve simogatom, ő pedig a lepedőt markolja gyönyörében.
A vér a sebből végigcsordul a nyakán... odahajolok hogy lenyaljam. Megrándul ahogy nyelvem végigsiklik felsebzett nyakán, de olyan készségesen tartja oda.. mintha mindig is erre vágyott volna.
Belemosolygok a bőrébe, ajkaim a vállára siklanak.
Végignyalom a bőrét.. ő pedig bozongva sóhajt fel újra és újra.
- Tudom. - súgom a fülébe. Vér pöttyözi az ágyneműmet.... de nem érdekel.
Erősen megszorítom a péniszét.. mire hangosan felnyög.
Vigyorogva fordítom a hátára és magamra rántva húzom magamhoz a fejét.
- Harapj! - parancsolom neki.. a gondolatain keresztül, ő pedig gondolkodás nélkül megteszi.
Hogy fogja ezért utálni magát holnap.
De nem érdekel. Semmi sem érdekel.. csak érzés..ahogy fogai belém mélyednek..és ágaskodó férfiassága hozzámér.. perzselő bőre az enyémen...hhnnrr...
A hátát simogatom, ujjaim a fenekét markolják, majd utat találnak belé, amitől mély hangon felnyögve szakad el a nyakamtól.
- Neh..aaaahhhhh... hagyd abbbaaahhhh....
Átfordulok vele, és egy pillanat alatt magam alá teperem. Kezem a feje mellett csattan a takaróra, vörös szemei az enyémbe mélyednek.
Hozzá hajolok... érzem hogy nyelve végigsimít az ajkaimon még mielőtt elérném.. majd vad csókkal szorítom ki belőle a szuszt is.
Élvezem.
Ágyékomat az övéhez dörzsölöm.. nem is kell kérni... magától megnyílik nekem.. hogy magába fogadjon.
Körmei a hátamba mélyednek.. én pedig mély nyögéssel merülök el benne.
- Sosem hagyom hogy bárki más hozzádérjen.. - sóhajtom a vágytól részegülten.
- Nem vagyok a tiéd. - nyögi levegőért küzdve, majd felsikolt ahogy tövig merülök benne.
- Nem?
- Neeehmm...
- Zero..
- Nhhh..
-..nézz rám!
- Nhh..neem...
Megállok egy pillanatra és kínzó lassúsággal kihúzom magam belőle. Szinte már szűköl kínjában.
- Nézz rám.. - parancsolom.
Ködös tekintettel pillant fel rám, arcán a megalázottság könnyeivel.
" Nem győztelek le... csak elismertelek... egyenrangúként... " - suttogom az agyába. Szemei tágra nyílnak a döbbenettől. De nem érdekel hogy elhiszi-e vagy sem.
Az arcához hajolok.. véres ajkaimmal lenyalva azt a pár csepp könnyet az arcáról. Felvillannak a szemei ahogy megérzi saját vérének illatát. Nem bír parancsolni magának..ahogy én sem. Vadul tapad az ajkaimra..mintha sosem akarna elengedni, én pedig a takaróba préselem ahogy újból beléhatolok.
Hátravetett fejjel nyög fel, olyan kéjes hangon.. hogy minden józan eszem elhagy ettől a hangtól.
Csípőjét vadul megmarkolva nyomulok belé, ő pedig csak sóhajt és nyög, a hátamat karmolva, fogait a vállamba mélyesztve. Érzem ahogy vérem végigcsordul a mellkasomon...egy forró nyelv takarítja le rólam.. majd ajkai visszatérnek a sebhez és újból megszívja.
Nem bírom..ahhmm... ez túl sok...
Gyorsítva a tempón hajszolom az őrületbe, míg már levegőt is alig kap, és folytott hangon megváltásért nem könyörög. De nem bírom abbahagyni... nem...
Még egy utolsó vad mozdulat.. és egyszerre rándulunk össze a gyönyörtől. Érzem hogy fogai mélyen belém szaladnak... majd hangosan felkiáltva hanyatlik hátra.
Fájdalom..és kéj...
Ahogy testemen végigömlik a gyönyör .. és beborítja minden porcikámat.. újból a fejébe látok..de csak fehér ürességet látnak a szemeim.
Zihálva nyitom ki a szemem. Fáradt testem úgy hullik rá, mint őszi falevél a földre.
Érzem szapora légvételeit. Lehelletét a bőrömön.
Felnézek rá.... a nevét suttogom... de hiába..
Hát ezt megcsináltam.
Bár igaz ami igaz.. én is kishíján eszméletem vesztettem a gyönyörtől amit okozott.
Hát neki sikerült.
***
Hajnalodik.
Csak fekszem az ágyban és figyelem..azt találgatva mit kapok én ezért ha magához tér.
Lehet jobban teszem ha nem vagyok itt mikor felébred. De egyszerűen.. nem tudom itthagyni.
Olyan békés az arca. Ezüst haja csapzottan hullik az arcába... még mindig nedves kicsit. Vérének illatát érzem mindenhol a levegőben.. és ennyi elég hogy újból elkapjon a vágy.
Kimegyek a fürdőbe és egy nedves törölközővel térek vissza.
Még alszik mikor eltüntetem róla a vért, végül egy csók a nyakára és el is tűnt a mély seb, amit haraptam.
Erről eszembe jut.. és a nyakamhoz emelem a kezem. Még érzem a sebet... de nem akarom eltüntetni. A vállamon is van egy.. és a hátamon is pár karmolásnyom..amihez viszont nehezen férnék hozzá.
Majd begyógyul. Úgyis eltűnik egy nap alatt. Hiszen tisztavérűként még a sima vámpíroknál is gyorsabban gyógyulok.
Megmozdul.
Összerezzenek, de csak a másik oldalára fordult.
Sóhajtva fújom ki a levegőt. Vicces hogy azon aggodalmaskodom miket fog a fejemhez vágni. Megérdemlem.. de akkoris. Újra és újra megtenném. Addig szeretném míg már nem lenne benne elég erő és a kisujját sem tudná megmozdítani.
Megnyalom a számat.
Elég Kaname! Hagyd békén! - szidom le magamat, és egy köntöst magamra kapva lépek ki a dolgozószobámba ahonnan egy másik tárgyaló nyílik, és a kijárat a folyosóra.
Jó lesz rendbeszedni magam mielőtt a megbeszélés lesz az estisekkel. De addig még van egy fél napom. Remek.
***
Kár hogy nem lehetek ott mikor felébred.
Éppen saját arcomat bámulom a tükörben ahogy elhaladok mellette a folyosón. Elégedettnek tűnök. Hát.. vajon miért?
Meghajolnak előttem akikkel találkozom, de figyelemre sem méltatom őket. Megérkezem a nagyterembe.
Komor hangon tájékoztatom őket a fennálló veszélyről és hogy legyenek óvatosak, a nappalisokkal pedig bánjanak ugyanolyan elnézően mint eddig.
Bár a találkozásokat jó lenne eleve a nullára redukálni, azért elkerülhetetlen az ilyen. És akkor már ne az én diákjaim szegjék meg a békét.
Nah nullát emlegettem tessék.
Zero.
Éppen most sétál be a terembe. Bár őt nem hívtam de bizonyára érdekli a tanácskozás. Rajta tartom a szemem..miközben a többiekhez beszélek. Karba tett kézzel álldogál a sarokban, majd mikor Aido odamegy hozzá mond neki valamit, mire a szőke az orrát felhúzva oldalog el. Csípős megjegyzés Kiryu módra. Garantáltan elveszi a kedved az élettől. - sóhajtok fel.
- Ennyi. Ha betartjátok a szabályokat nem lesz gond. - zárom le a dolgot, ők pedig meghajolnak és sorban távoznak. Ő is indulni készül.
Jobbnak látom nem háborgatni.
Úgyis elkerülhetetlen hogy találkozzunk, hiszen az igazgató ma érkezik és mi hárman fogadjuk majd őt. Addig meg hagy főjjön csak a saját levében.
Igen, szembe kell nézned az érzéseiddel, mégha nehezedre esik is. És akármennyire utálod is.. igenis vannak. A tested nem tagadott meg akkor éjjel..ez pedig csak egy valamit jelenthet. Valamit érzel irántam..mégha csak testi vágy is az egész. Őrület ami mindkettőnket beborít. De remélem nem csak egy éjjel.
Ha rajtam múlik.. holnap éjjel is édes álmot hozok...
Zero:
Lágy mosollyal csókol meg, és rám nehezedve simul hozzám még jobban. Beleremegek, ahogy megérzem a testéből áradó forróságot...
- Most elárulok neked egy titkot - súgja a fülembe, és behunyt szemekkel nyögök fel, ahogy forró leheletét és nyelvét megérzem. Tihhhkot? Milyen... titkot? Miről beszél?
- Azért hagytam hogy igyál a véremből, mert akartam. Az, hogy életben hagytalak, önkényes döntés volt... ami miatt a Tanács az ellenségének kiáltott ki.
Hogy mi? De hát... miért tette? Miért? Yukiért? Miért kockáztat ennyit a húgomért?
- És nem csak Yuki miatt... - folytatja vörösen izzó szemeivel az enyémbe pillantva. Komoly az arca. - Hanem azért, hogy magam mellett tudhassalak.
Paff.
Félig sikerült is kijózanodnom a szavaitól, de ahogy nyakamon végigfuttatja nyelvét, ismét elborul a tudatom, pedig ezt szeretném átgondolni. Puha fürtjeibe markolva próbálom elhúzni a fejét.
- Neeh... - várj, muszáj használnom az agyam egy kicsit!
- Miért? Épp most vallottad be hogy vágysz rám...akkor ne tagadd meg saját magad - nevet érzékien, halkan. Felegyenesedik, és az általam elszakított fekete selyeminget levéve dobja félre.
Ahogy fölém magasodik, tökéletes testével a félhomályban... még a lélegzetem is elakad a látványtól. Minden izom a helyén, olyan hihetetlenül erotikus látvány... érzem ahogy felforrósodik az arcom... zavarban vagyok már megint, mégsem vagyok képes elszakítani tekintetem. Széles vállait, izmos karjait, mellkasát és kockás hasának látványa egy életre emlékezetembe vésődött. Szebb, mint fülledten erotikus álmaimban bármikor...
Nadrágja domborulatára siklik pillantásom, és a nem csekély sátor hatására csak tovább nő zavarom... Hé! Hát mekkora van neked?! Mit rejtegetsz ott? Egy anakondát? Azt belém nem dugod! Garantálom!
Halkan felnyögve nehezedik vissza rám, vad és sóvár csókja mindent kisöpör a fejemből, és ahogy végignyalintja hasamat, majd körbesiklik nyelve a kincsem körül, fejemet dobálva markolom meg a lepedőt... Ahh jézusom mire készül? Megvillannak hegyes szemfogai ahogy végignyalja, és rémülten rezzenek össze... a kincsem...! Meg ne fossz tőle! Segítség! Ahh jézusooom....
Szájának forrósága, szorítása... nyelvének játéka... kezeinek érintései, cirógatása... még soha nem éreztem ilyet... ez...ez... csodálatos...
Mohón kapok ajkai után... már nem érdekel semmi... csak Ő. Csak Ő. Annyira vágyom rá, olyan erősen akarom, amennyire még soha semmit. Még a vért sem.
Ahogy számmal mohón az övére tapadok, hirtelen végigsöpör rajtam pokoli ereje... Félig-meddig kijózanodom, és levegőért kapkodva szakítom félbe a csókot. Soha nem éreztem még ennyi erőt! Atya ég!
Egész testemben remegve, kúszva hátrálok ameddig csak tudok, de az ágytámlába ütközve megakadok.
Félek...
Ereje lesöpri róla a maradék ruhát is, és ő négykézláb követ engem, mint egy gyönyörű és félelmetes nagymacska. A „nagy” jelzőt éppenséggel másra is rábiggyeszthetném, mert ekkora... huh... férfiasságot...
Ne vigyorogj... ez véresen komoly!
Álló obeliszkkel lábai között közeledik felém, és olyan erőhullám és energia örvénylik körülöttünk, hogy még a fogaim is bizseregnek tőle. Pokolian erős... ez nem egy vámpír ereje... ez sokkal több.
Mi vagy te?
Utolér engem, és maga alá rántva fordít hasra engem. Kábán hagyom magam, mert vágyam is fojtogat még... Nyakamba zihálva simul hozzám, érzem ahogy próbálja visszafogni magát, és erejének örvénylése is kezd elcsitulni.
Remegve kapaszkodom a kovácsoltvas ágyrácsba, és a mintázatot megrongálva hagyom rajta ujjaim szorításának lenyomatát. Leszorít, nem tudok kiszabadulni alóla, talán nem is akarok... Pedig érzem erős vágyát, vérszomját... és forró, lüktető férfiasságát a fenekemhez nyomulni.
Ujjai kincsemre fonódnak, és felnyögve rezzenek meg, nyakamra tapadnak ajkai...
Vérszomja olyan erős már, hogy szinte a csontjaimban érzem.
- Ka...Kanamehh... - dadogom, nyöszörgöm és sóhajtom. - Kanahhhmehh...
Félek. Mégis őrülten akarom. Kell. Mindennél jobban...
- Tudom... - súgja a bőrömbe, és nyelve végigsimít nyakam érzékeny bőrén, a tetoválásomon.
- ...bocsáss meg...de nem bírom tovább... - hallom, és a következő pillanatban enyhe fájdalom nyilall nyakamba, ahogy fogai és hímtagja belém hatol, felsikoltok a fájdalom és a gyönyör kínjától...
Mélyen bennem van, mozog és kitölti az űrt... és ahogy véremet szívja, testemen újra és újra végigzsizseg a forróság és a zsibbadás...
Újra belém harap, és megint végigsöpör testemen a hatalmas gyönyör...
Zihálva szakítja el nyakamtól száját, és erőteljes mozgásba lendülve hatol belém újra és újra, egyre mélyebbre és mélyebbre... Minden mozdulatától felnyögök, annyira jó érzés.
- Látod...hh...nem is...olyan...rossz... - súgja a fülembe, lökései közben. Remegek, nyöszörgök és élvezek. Teljesen a hatása alá kerültem...
Hát mégis a szeretője lettem. Csak keresztülvitte az akaratát! Ez a mocsok!
- Ahhnn...annyira..nnhh... utállak... - nyöszörgöm behunyt szemekkel. Igen, utállak, de most már abba ne hagyd, mert akkor meg is fojtalak!
Érzéki nevetése végigbizsergeti egész testemet a hajamtól a lábujjaimig, és ahogy megfogja kincsemet, nyögve markolom meg a lepedőt, és összerándulok ahogy végignyalja vérző nyakamat. Félrehajtva fejemet adok neki teret, mert érezni akarom megint...
...a harapását...
...borzalmas vagyok... mert élvezem....akarom...
...harapj meg... kérlek...akarom...
- Tudom - súgja, és kincsemet édes kínnal szorítja meg, de nem harap meg újra. Nem is tehetné, hiszen valószínűleg sok vért vesztettem. Érzem.
Hirtelen váltunk, és mire feleszmélek, már rajta fekszem, és hangját hallom a fejemben. „Harapj!”
Olyan erővel parancsolja, hogy nem tudok még csak gondolkozni sem. Ez hát a tisztavérűek ereje... bármire rávehetnek egy vámpírt. Bármire.
Fogaim már nyakában is vannak, és számat, érzékszerveimet kitölti a vére. Érzem vad vágyát, erejét és akaratát.
Fenekembe markol erősen, és ujjai belém csusszannak. Most olyan durva...
- Neh...aaaahhhhh... hagyd abbaaahhhh... - nyögöm elszakítva tőle a számat.
Maga alá teperve csókol meg durván, fogait is érzem a nyelvemen, de annyira a hatása alatt vagyok, hogy csak remegve vágyom Őt...
Szörnyű vagyok ugye? Egy szörny... mint Ő.
Lábaimat derekára téve tárulkozom fel neki önként, és ahogy újra megérzem magamban, kéjes gyönyörömben végigszántanak körmeim a hátán... Teljesen elbódított vérének íze, illata, testének forrósága...
Mély hangján felnyögve merül el bennem teljesen...
- Sosem hagyom hogy bárki más hozzád érjen... - sóhajtja, gyönyörű szemeiben vad vággyal.
- Nem vagyok a tiéd - nyöszörögöm, és felsikoltva karmolom véresre hátát ahogy fájdalmasan belém vágja hímtagját.
- Nem? - kérdezi halkan.
- Neehhmmm... - fordítom el arcomat tőle, és behunyom a szemem. Legyőztél. Örülhetsz... Élvezheted a győzelem ízét... de csak most.
- Zero... - mondja figyelmeztetően. Hagyjál...
- ...nézz rám! - utasít. Már megint parancsolgat...
- Nhh...neem... - nyöszörgöm, és forró könnyeim végigfolynak arcomon. Utálom... hogy bármit megtehet velem. Hogy parancsolhat, és engedelmeskedem neki... Szeretőjévé akart tenni, hát megtette... Legyen boldog ennyivel. De szabad akaratomból soha nem fogom követni őt, nem fogok engedelmeskedni neki. Én senkinek sem engedelmeskedem, a magam ura voltam mindig. Ha tehetem, ezután is így lesz. Egyszer sikerült legyőznöd. Most uralkodhatsz felettem, de csak most. Soha többé...
Abbahagyja a mozgást, és kivonul belőlem. A sóvár vágy és testének hiánya elviselhetetlen... Felnyögök... Ne...
- Nézz rám... - parancsolja újra. Szót fogadok. Tehetek mást?
Elmerülnek ködszürke szemeim az ő bordó tekintetében, és hallom szavait az agyamban.
„Nem győztelek le... csak elismertelek... egyenrangúként...”
Ledermedve bámulok rá.
Hihetek vajon neki?
Gyengéden lenyalja arcomról a könnycseppeket, és közelségétől orromba kúszik a vér csodálatos aromája... ahh istenem...
Éhesen, sóváran tapadok ajkaira, és újra magamon érzem testének súlyát, és belém csusszan férfiassága is.
Végigzsizseg testemen a gyönyörűséges kéj, ahogy egész hosszában újra magamban érezhetem, és egyszerre mozgunk, ritmusunk ősi és vad...
Eszemet vesztve ölelem, karmolom, csókolom és harapom a bőrét... szívom a vérét...
Nyögve és hörögve hatol belém újra és újra, és én is nyögve, zihálva vergődöm...
Hirtelen mélyen belém vágja magát, erőteljesen megnyomva bennem egy pontot, és szétrobban testemben a jeges fehérség...
Erősen beléharapok, majd felkiáltva zuhanok a fehér semmibe....
Csodálatos...
Kaname...
...
***
Lassan nyílnak fel szemeim. Kábán lebegek álom és ébrenlét határmezsgyéjén...
Halkan felnyögve kapok fájó fejemhez, és kábán szédelegve ülök fel. Ahogy körülpillantok, és észreveszem meztelenségemet, érzem az ágyneműből áradó vér illatát, tudatosul bennem minden.
Kaname szobája. Ágya. Vérének íze a számban. Illata a testemen.
Egyedül vagyok. Jobb is. Most nagyon össze vagyok zavarodva...
Miért hagytam, hogy ez megtörténjen? Miért akartam? Ő
A Vadászok Szövetsége. Fennkölt népség, akik a béke fenntartása érdekében művelnek undorító dolgokat.
Felfordul tőlük a gyomrom.
Elgondolkozva olvasom el újra levelet.
E-szintűek. Egy csapattal. Számadat nincsen... csak körülbelülre. Semmilyen más tájékoztatás nincsen. Csak egy parancs, és egy helyszín.
Ez egyenlő egy halálos ítélettel. Ilyen sokkal még ő sem bír el egyedül.
Hát igen. Ezért megyek vele én.
Elmosolyodom.
Ennyit a Szövetségről. Most megkapják.
Összegyűrve hajítom el levelet, majd eszembe jut hogy oda kell majd adnom Zero-nak, ezért akaratom erejével kisítom, és visszacsúsztatom a borítékba.
Nem jön be amit akartatok, mert nem engedem Zero-t megöletni.
Halvány lila gőzöm sincs miért akarják hirtelen eltenni láb alól a legígéretesebb vadászukat, de ki fogom deríteni, arra mérget vehetnek. És meglakol érte az, aki parancsot kiadta.
***
- Szervusz Zero-kun. - köszöntöm ahogy mellé érek a kapuhoz. Lazán a vasnak támasztott háttal áll, mintha megrezzenne kicsit ahogy megszólítom, de aztán rendezi vonásait, és bizalmatlanul mér végig.
- Üdv. Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezi kelletlenül, kissé bosszúsan.
Kérdésre nem is figyelve lépek a kovácsoltvas kapuhoz és kinyitom. Az éjszaka illata kitölti minden érzékemet. Kettesben..vele..éjjel... hehe ez minden álmomat felülmúlja.
Mondjuk attól eltekintve hogy nem épp az a leghőbb vágyam hogy kettesben vele gyilkolásszam a vámpírokat, hanem sokkal inkább valami erotikától fülledt kép az ami előtűnik az agyamban, de aztán elhesegetem mint valami kellemetlen kis rovart.
- Szóval? - sorol be mellém, és már kezdi is a faggatózást.
- Tessék. - nyújtom át neki a borítékot.
Látszólag ismét fennakad a szeme a címzésen, és azon hogy felbontottam a borítékot.
- Hallottál már a levéltitokról és egyéb badarságokról? - kérdezi bosszúsan.
- Igen. - felelem higgadtan, közben azt várom hogy mit reagál az olvasottakra.
Szürke szemei döbbenten villanak meg. Igen. Tudom.
- Tudom, hogy jó vagyok, de azért ennyire nem... - jegyzi meg.
- Ezért vagyok itt. - felelem mosolyogva. - Vigyázok rád.
Rám pillant, arcán apró fintor jelenik meg.
- Csodásan hangzik. Már csak a kaján vigyort kéne mellőznöd, és könnyekig meghatódnék. - feleli, én pedig jókedvűen kuncogok rajta egy jót. Nem tehetek róla..de mindig olyan jól szórakozom rajta hogy olyan könnyen felkapja a vizet.
Mikor megérkezünk a megadott címre, ő rögtön a dolgok közepéve vág, és besétál a romos épület udvarába.
Követem.
Itt vannak. Megszámolni sem tudom hányan. Ide érzem elhatalmasodott vérszomjukat. Vajon ki lehetett az az állat aki ennyi E-szintűt gyártott? Hiszen köztudott hogy csak egy tisztavérű vámpír harapásától változik vámpírrá az ember. Az emberből lett vámpírok pedig előbb vagy utóbb az E szinten kötnek ki.
De ki volna az a magamfajta aki ennyi embert harap meg csak szórakozásból? Hiszen ezen a kontinensen tudtommal nincsen más tisztavérű rajtam kívül. Ezek szerint messziről érkezett.
A Kuran család a vámpírok legrégebben létező családja. Úgy is mondhatjuk hogy mi vagyunk a vámpírok ősei, a legtisztább vérűek. És mivel én vagyok az ősük.. nekem van itt a legnagyobb hatalmam.
Mégis hogy merészelt akkor ez a jöttment betörni a területemre és gyártani itt nekem a szemetet? Wrr...most dühös vagyok.
Lövések dördülnek ahogy a vámpírok nekünk esnek. Elégedetten mosolyogva nézem ahogy hihetetlen sebességel szedi le egyiket a másik után.
Nekem is nekemtámadnak, de hacsak a közelembe jönnek, egy pillantással változtatom őket hamuvá, vagy robbantom szét őket.
Aztán felcsendül az a hang.
Vagy ezer éve nem találkoztam már ilyen lénnyel. Most mégis eljött.
Zero persze mint a vakegér ront be a házba, hiába kiáltok utána hogy várjon, meg sem hallja. A vámpírok meg csak jönnek és jönnek. Nem is látok tőlük.. pedig muszáj utánamennem.
Dühösen engedem szabadjára az erőmet, mire körülöttem az összes vámpír hamuvá válik, és apró darabokra esik szét.
A héz felé indulok. Futva.
Még sosem szorultam rá hogy valakinek is a segítségére siessek. És ahogy elfog az aggodalom..egészen meglepődök.
Kezem már a kilincsen, mikoris éktelen robajjal remegnek meg a falak. Akaratom erejével húzom fel pajzsomat, és kétségbeesetten nézem ahogy összeomlik az épület.
A láthatatlan erőtérről visszapattognak a törmelékek.
Romok.
Rengeteg füstölgő rom.
Felordítok tehetetlen dühömben. A levegő megtelik az erőmmel, egy közeli fából öklömnyi darabokat hasít ki az energia.
- Zero! - kiáltom, de semmi reakció. - Zero!
Minden idegszálammal utána kutatok, de nem érzékelem. Valahol a törmelék alatt lehet. Fél kézzel emelek fel egy ember nagyságú követ, hogy aztán dühösen hajítsam el a francba. Nem érdekel hogy piszkos lesz az estis egyenruhám.. csak találnám meg.
- Zerooo!
Gyere elő te szerencsétlen! Ne merészelj meghalni nekem!
Hangomba belerezonálnak még a kövek is.
Hirtelen megmozdul valahol egy adag törmelék.
- Jól van már, nem vagyok süket... - hallom azt a bosszús hangot. Él. - nyugodok meg ahogy végignézek rajta. Véres és mocskos, a karja is furcsa szögben áll, de életben van.
Villámgyorsan termek mellette. Biztosan furcsán nézhetek rá, mert fennkölten megjegyzi:
- Mi van? Hisz tudod... Vadász vagyok.
Jah... én meg Drakula mi? Ne hozd a frászt rám legközelebb.
Megkönnyebülten ölelem magamhoz, magam is meglepődve érzelmi kitörésemtől, de ha egyszer komolyan örülök neki hogy nem esett komolyabb baja. Meg tudnám ölni azt az idiótát aki ekkora veszélybe sodorta.
- Ez meg sem kottyan nekem... hnn...
Vérző kezéhez kap, majd levegőt venni és elfelejt ahogy átölelem.
Nem tol el magától.. ami egészen meglep. Felemelt kezét a mellkasomra simítja. Elégetetten sóhajtok fel. Megkönnyebbültem. Élvezem a pillanatot.
- Mi ...olt ...z az ...zé? - hallom valahonnan a mellkasom környékéről.
- Hm?
- Mi volt az az izé? - ismétli meg a kérdést. Elkomorul a tekintetem.
-Csak annyit kell tudnod, hogy nagyon ritka, és veszélyes lény. - jegyzem meg halkan. Ez az.. nem fogok neked itt most vérről és vámpír szellemekről beszélni, mikor ígyis van elég bajod.
- Veszélyes? Feh... hisz már a másodikat nyírtam ki csont nélkül. - jegyzi meg nagyképűen. Jól van, nem kell nagyzolni.. tudom én hogy erős vagy, de felfoghatnád hogy az az izé nem a te súlycsoportod. Vagy ennyi bemutató nem volt elég?
- Bele is haltál majdnem. - felelem csak úgy mellékesen.
Felhúzza az orrát.
- Áh nem eszik olyan forrón a Zero kását. Maradt még szippancs vagy mehetünk? - kérdezi.
Megrázom a fejem, és elengedem.
Elindul hazafelé, én pedig követem.
Érzékeimet felzaklatja vérének illata, gondolataimban pedig egyre csak az jár hogy milyen kínokat fog kiállni az illető, ha egyszer rá jövök kinek az okos ötlete volt ez.
***
Másnap.
A többiek alszanak, én nem.
A kanapén terpeszkedve olvasgatok, majd mikor megunom, behunyt szemmel gondolkozom.
Zero... vajon hogy van?
A sebei gyorsan gyógyulnak.. mint minden vámpírnak.. pláne hogy az én véremet itta nemrég, de attól még aggódom érte.
Nem láttam azóta hogy tegnap este elváltunk a bejáratnál.
Felkelek és elindulok hogy megkeressem.
***
A társalgóban találok rá, éppen Yuki-tól csen el egy csokis kekszet. Akaratlanul is mosolyogni kezdek ahogy meglátom.
- Látom jobban vagy. - jegyzem meg nyugodt hangon, lazán az ajtófélfának dőlve. Felém fordítja a fejét.
- Nem is volt semmi bajom.
Heh kösz de nekem nem kell ezt a macsó dumát nyomnod. Bár én még sosem sérültem meg, azért tudom mennyire tud fájni egy olyan seb amilyet te szereztél tegnap.
- Kaname-sempai... - szalad felém Yuki ahogy meglát, én pedig mosolyogva simogatom meg az arcát. Lelkesen mesélni kezd nekem valami spenótról amit ő maga főzött, de Zero nem akarta megenni. Ejnye Zero.
- Zero-kun, beszélni szeretnék veled. - szólítom meg, mielőtt teljesen elmerülne a tűz bámulásában.
Elcsen még egy kekszet és unott arccal követ.
Ugyan már, ne vágj ilyen fancsali képet.. nem a kivégzésedre mész.
Elköszönünk Yuki-tól ő pedig követ fel a szobámba.
***
Leülök a kanapéra és onnan figyelem ahogy szokás szerint az ajtóban megállva néz rám.
Most komolyan.. olyan félelmetes vagyok hogy nem mersz megközelíteni? Vagy inkább magadtól félsz? Hogy mit fogsz tenni ha a közelembe jössz?
- Hallgatlak. - szólal meg.
Milyen kíváncsi valaki.
- Hogy érzed magad? - kérdezem érdeklődve.
- Jól.
- Felépültél teljesen?
- Miért izgat téged az én egészségi állapotom? - kérdez vissza gyanakodva.
Na ez azért már.. kezd dühíteni. Én itt aggódom miatta, ő meg egyszerűen kérdőre von.. ráadásul ilyen hangnemben. Wrr...nem vagyok jó kedvemben. Ajánlom hogy ne dühíts fel!
Dühösen ragadom meg a nyakát. Nem folytogatom, épp csak annyira hogy érezze az erőmet. Pisztolya azonnal nekemnyomódik.
Egy egyszerű mozdulattal ütöm félre.
- Ha én mondok neked valamit, elvárom hogy szót fogadj. - suttogásom maga a megtestesült fenyegetés.
Na erre most ő is feldühödött. Hát nem érted hogy meg is halhattál volna te idióta?
- Nem tartozom neked engedelmességgel Kuran. - mordul rám.
Méghogy nem. Ha akarom úgy engedelmeskedsz nekem mint a kiskutya. Csakis azért nem teszem hogy kényszerítelek.. mert az úgy unalmas lenne.
- Ha együtt megyünk vadászni, akkor igen. Társakként figyelnünk kell egymásra, és ha a társad mond valamit, akkor... - kezdem de közbevág.
- Te nem vagy, nem voltál és soha nem is leszel a társam!
Igazad van. Sosem leszünk társak. Mert az enyém leszel.
Bocsánat hogy azzal áltattam magam hogy valaha is egyenlő félként fog felnézni rám és nem egy irtani való szörnyetegként.
A dühös vicsortól kivillannak a szemfogaim.
A kezembe temetem az arcom.
- Majdnem meghaltál az ostobaságod miatt. - jegyzem meg halkan. De miért is gondolom hogy bármivel is hatni tudok rá.
- Na és akkor mi van? Neked ehhez semmi közöd!
Méghogy nincs. Wrr...
Egyetlen mozdulattal ragadom meg a nyakát, úgy, hogy a lélegzete is eláll. Elkerkedett szemekkel mered rám, kissé rémült pillantással.
Őt nézem. Arcát.. száját.. amivel az előbb úgy köpte a szavakat mint a mérget. Hogy tud egy ilyen gyönyörű illető ilyen kegyetlen lenni?
Ujjaim lejjebb siklanak a nyakáról a mellkasára, egyszerűen leszaggatom róla az inget és a kabátot.
Próbál megállítani, de nem hagyom. Tekintetem éhesen siklik végig meztelen mellkasán. Hófehér bőrén már csak pár apró heg jelzi a tegnap szerzett sebeket.
Egész testemmel a falhoz préselve akadályozom meg hogy eltoljon magától. Testem közelségétől akaratlanul is felsóhajt, és behunyja a szemét.
Ellágyulva mosolyodom el vágytól behunyt szemeit, arcát nézve.
- Kis hülye ... - súgom halkan, haragomról teljesen elfeledkezve. Most a vágy vette az irányítást. Elég volt ennyi..egy apró érintés, testének őrjítő közelsége hogy fellobbanjon az, ami a vérszomjnál is jobban kínoz.
Megcsókolom...
... és elszabadul a pokol.
Harapva marcangoljuk egymást, olyan hévvel hogy a lélegzetem is elakad. Ujjaim a hajába markolnak.. így húzom magamhoz még közelebb.. nyelvemmel az övét kergetve.. szétmázolva vérét a számban.
Ahh.. istenem...
Érzem remegését a testemen... ahogy szorosan hozzám simulva viszonozza a csókot.. amit úgy vágytam mint szomjazó az utolsó korty vizet.
Vérének ízéből érzem hogy mennyire kíván... és ahogy az őrület elhatalmasodik rajta olyan könnyedén látok a fejébe, hogy nem kell nagy erőfeszítés hozzá.
Képekként villognak a fejemben a gondolatai.
"Jézusom! Hát hová tettem a józan eszemet? Yuki mit tettél abba a kekszbe?"
Felkuncogok.
- Az a keksz csak sima csokis volt... - jegyzem meg jókedvűen vigyorogva, mire bosszúsan mordul fel:
- Mássz ki a fejemből!
Az ajkamba harap, amitől én felmordulok, és hevesen a fenekébe markolva húzom közelebb magamhoz.
Összerándul... fennakadnak a szemei.
Képeket látok.. sok furcsa képet.. a saját és az ő vágyképeit. Igyekszem csak annyira erőt venni magamon hogy ne lássa őket, de olyan nehéz.
Ellenkezik.
Az ingembe markolva próbál meg szabadulni, de csak annyit ér el vele hogy elszakítja a finom anyagot. Kivillanó mellkasom láttán nyel egyet és elfordítja a fejét.
Elvigyorodom.
Ajkaim nyakának bőrét érintik, amit elfordultában felkínált nekem. Mellkasunk egymáshoz simul, egyszerre sóhajtunk fel a vágytól.
Fogaim a bőrét karcolják. Meg akarom harapni...annyira szeretném... ám ekkor fejembe villannak a gondolatai.
Bízik bennem. Hogy nem fogom bántani.
Édes Istenem.. hogy tehetném így vele...
-Köszönöm. - súgom a fülébe halkan, és megszívom a nyakát, ott ahol előbb a fogaim érintették.
- Már megint...ahh a fejemben turkálsz...? - nyögi halkan. - Hess.... kifelé...
Halkan felnevetek, mit sem törődve a torkomat mardosó éhséggel. Felsóhajtok ahogy ujjai a bőrömet érintik. Ahogy simogat.. óvatosan és szendén.. mintha attól félne nekiesek. Hát.. jogos a félelmed.
Mosolyogva csókolom meg ismét, duzzadt ajkait harapdálva amik már csak az enyémek... igen..
Hallom a fejemben ahogy azt gondolja:
"Finom... ezt meg tudnám szokni... "
- Én is... -súgom halkan. Már fel sem veszi hogy megint levettem mire gondol, eltereli a figyelmét ágyékom ami az övéhez simul lágyan, mégis követelődzően.
Haawrrr.. akarom...nagyon...
Fejét hátravetve nyög fel ahogy megérzi merevedésem az övéhez érni... nekem pedig itt szakad el végleg a cérna.
Nem érdekel mit gondolsz.. nem érdekel hogy örökre magamra haragítalak..de most akkoris... hahh.. most az enyém leszel..
Erőteljes mozdulattal markolom a meg a derekát és már viszem is, egyenesen a szobámba. Berúgom az ajtót, ami a falnak ütközve döndül egy nagyot, mielőtt becsukódna a parancsomra.
Ledobom őt badachinos ágyra, és felmordulva mászok fölé, megakadályozva hogy elszökjön nekem még a végén.
- Engedj..el.. - nyöszörgi, de nem tehet ellene semmit. Letépem róla a szétszaggatott inget és a gerincén végigsimítva simulok hozzá újra. Bőrének selymessége szinte perzsel.
- Whhrr.. eszem ágában sincs.. - felelem mély hangon morogva, mint valami vadállat, és csípőmet az övének lökve érem el hogy levegő után kapjon. Igen.. érzed? Kívánlak ahogy te is engem. Akkor meg mit áltatod magad.
Szavaim felhangzanak az elméjében, szemét összeszorítva próbálja összeszedni a maradék józan eszét.. kevés sikerrel.
A nyakához hajolok.. gyengéden harapdálom meg. Azt akarom hogy érezzen... az erőt ami eltaposhatná..mégsem teszi.
Nyögdécselve hagyja magát.. nem is tehetne mást..
Kezem a nadrágjába siklik... felszűköl ahogy a kezembe veszem.
Kezei az ágyneműmbe markolnak.. nyögve feszíti meg a testét.
- Neh... neh... azonnalhh... engedjhhh...ehhl... - könyörög, de a gondolatai mást mondanak.
"Ó istenem, abba ne hagyd! "
Nem is állt szándékomban. Legalábbis addig nem míg be nem vallod.
- Ismerd be hogy kívánsz engem Zero-kun... - suttogom érzékien.. direkt kínozva még azzal is..hogy nyakán érezze a lehelletemet.
Megrázza a fejét.
Hiába..testének remegését már maga sem tudja uralni, és a nyögéseket sem tompítja igazán..szájára szorított keze.
- Idegesítő a makacsságod. - sóhajtom bosszúsan.
Könnyed mozdulattal szabadítom meg többi ruhájától... és ahogy végre meztelenül láthatom.. lassan elmosolyodom.
- Jézusom.. - nyögi elhalóan..de felesleges minden ellenkezés. Testemmel szorítom a lepedőbe, újfent elmosolyodva a gondolatára hogy ezüst hímzést csinálok belőle a bársony takaróra. Ugyan.. nem lapítalak matricává ne aggódj. Annál sokkal jobbat találtam ki. Bár...
- ...jól mutatnál úgy. - jegyzem meg kuncogva.
- Ne olvass a gondolataimban... - dühödik fel ismét, de rögtön elfejti ahogy ujjaim férfiasságára fonódnak.
Zero:
Zsongok... Sóvár vággyal csókolom, és ő szenvedélyesen esik ajkaimnak, még meg is sebez fogaival. Ahogy vérem sós aromája kitölti érzékszerveimet, elvesztem az utolsó kapaszkodómat is, és elgyengülve adom át magam teljesen ennek a varázslatnak. Vérszomjam eluralkodik rajtam, s szinte hatványozottan nő a testi vágyam... soha nem éreztem még ilyet...
Összecsusszanok, de megtart.
- Eressz el! - zihálom kábán.
- Miért? Hiszen te kezdted! - válaszolja olyan mély hangon, mint az óceán morajlása és a fák susogása...
Hátam az ajtóhoz nyomódik, és ő szemből simul hozzám ezúttal. Magamhoz térve rántom el a fejem, hogy ne tudjon újra megcsókolni, és a következő pillanatban megérzem nyakamon a száját. Basszus! Rémület cikázik végig agyamon, és próbálom ellökni magamtól. Ez meg fog harapni! Olyan erős vérszomj árad belőle, hogy tutira megcsapol, és nem marad belőlem más csak a kifacsart gerezd! Zero kalóriával!
Próbálom összekaparni magam, és ellökni magamtól, de semmi esélyem a legerősebb vámpírral szemben. Még.
- Neh...hagyd abba... - nyögöm rémülten, és felkészülök a harapás fájdalmára. Ezt nem úszom meg, ezt nem...
Finoman megszívja a bőrömet, és felnyögve hajítom el az agyam ahogy forró bizsergés cikázik végig testemen. Ahh atyaég...
Ágyékát az enyémhez szorítja, és ősi, mély hangon felnyög. Ez a hang... még a hajszálaim is belebizseregnek...
Valami recseg. Mi az? Az ajtó a keze alatt! Összerezzenek és jeges félelem cikázik végig testemen. Egy halálosan veszélyes fenevad karjaiban vagyok... ha elveszíti az önuralmát, nekem végem lesz mielőtt annyit mondhatnék fapapucs.
Félek.
Én soha nem félek!
De most igen.
Csak egy kis pöccintésébe kerül, hogy megöljön, ezt mindig is tudtam. Soha nem érdekelt mi lesz velem, nem számított, hogy élek vagy meghalok. De...
- Ne félj... - súgja lágy mosollyal. - ...nem bántalak...
Bedühödöm, és ez erőt ad. Hol a fegyverem? Lelövöm. Oh... még mindig az asztalon van...
- Naná...mert meg is halnál - vetem oda foghegyről, és nekiveselkedem. Nem enged. Ó hogy az a....
Hirtelen félrelép, én pedig kecsesen és elegánsan kiterülök mint a gyalogbéka.
Kuran te mocsok! Ne merészelj nevetni!
Leporolom magam, és ahogy felém lép rávicsorítok.
- Ne gyere közelebb! - mordulok, és magamhoz veszem végre Bloody Roset. Szia kicsim, hiányoztál. Feleségül veszlek és örök hűséget fogadok neked, csak segíts innen élve és szűz hátsóval kijutni.
Kirobogok az ajtón, és lángoló képemet arcomba hulló fürtjeimmel elrejtve szállok be a kocsiba. Jön ő is, olyan arckifejezéssel, mint egy jóllakott óvodás. Marhára büszke vagy magadra mi?!
Feltűnően nem veszek róla tudomást, és ahogy megérkezünk végre az akadémiához, egy mukk nélkül hussanok el.
- Isten hozott itthon Kaname-sama! - hallom meg Yuki hangját, és megpenderülve látom ahogy a nyakába ugrik. Mi az hogy SAMA? Ez a lány meg van húzatva. Felém fordulnak a bociszemecskék, és rám ragyognak boldogan. Kapok én is egy ölelést (megjegyzem talán előbb engem kellett volna megölelnie grrr....) és kapva az alkalmon megfogom és magammal hurcolva hagyom faképnél Kurant.
Akarja nézegetni tovább a bánat azt a sápatag képét.
*
Zihálva figyelem az előttem lebegő különös lényt. Két társát, egyszerű E-szintűeket már kinyírtam, de vele nehezebb. Mi a franc lehet ez? Nem tudom megsebesíteni a pisztolyommal, a lövedék egyszerűen keresztülhatol rajta. Azonban tömör, szilárd anyagból van, mert meg tudott ütni, és tárgyakat is tud felém dobni. Többek között egy fémcsövet is, amivel kiszegezi egyik karomat egy fatörzshöz.
- Kis nyamvadék... - surrogja valószerűtlen hangján. Mint egy rémálom. - Semmi esélyed ellenem...
- Had mutassam meg, milyen egy igazi Vadász! - vicsorgok rá bájosan, és erőmet koncentrálva tűnök el a szeme elől. Jól megleptem, de ez csak a gyorsaságom. Kitépem a vascsövet karomból, és mögé kerülve szúrom keresztül testén. Furcsa hangon felvisítva válik köddé, és én ernyedten rogyok térdre. Kemény harc volt.
Néhány percig csak a levegőt harapva oltom légszomjam, majd laza mozdulattal talpra ugrom. Nyah, ide nekem még tíz ilyet!
Tekintetem a szürkülő horizontra siklik, és felsóhajtok. Vége a mai murinak. Kár.
*
Vámpírvacsi. Baró. Ki lesz a főfogás? Khm... Mi lesz a főfogás?
Csalódottan konstatálom, hogy a bazi asztalon normális kaja van, pedig amilyen jó a kedvem, szívesen balhéznék egyet. Kurvára fáj a karom, ahol megsebesültem.
És ha fáj valamim, akkor dühös vagyok.
Ha dühös vagyok, ütök.
- Szia te... - lép el mellettem Aido, és mielőtt a képembe vághatná bókját, öklömmel köt barátságot. Lazán, visszakézből képen mosom, és továbbsétálok. Hallom ahogy Akatsuki fogja vissza, de nem izgat. Zsebre vágott kezekkel ledobom magam hugocskám mellé.
- Szia... - mosolyog édesen, és megenyhülök. Yuki olyan jó, mint egy falat kenyér. Szeretem.
Hallgatom csacsogását, és figyelem ahogy gyűlik a nép. Végre belibeg őKuransága, és elegánsan int a szolgáknak.
Elégedetten falatozom, és hallgatom Yuki lágy kis hangját, ahogy meséli a szünetben történt kis kalandjait és dolgait. Bakker, alig volt egy kis időm rá... most érzem csak igazán. Pedig régen folyton együtt lógtunk.
- ...és a leckém is kész! - jelenti ki büszkén. Oh tényleg, nekem még arra sem volt időm. Nem mintha számítana, kötve hiszem, hogy valaha is irodalmár leszek...
- És te Zero? Megcsináltad a házit Toga senseinek? - kérdezi, és inkább kikerülve a választ gyömöszölök szájába egy kis kenyeret. Elégedetten figyelem dühös kis szemecskéjét. Imádtuk egymást mindig is szívatni. - ...cóval...em csin...áldad beg...
- Bingó. Majd lemásolom rólad - vonom meg a vállam.
-Arró..ne is...ámodj... - nyammogja teli szájjal, és én gonosz kis mosollyal húzom magam elé a csokipudingot. Mindig neki adom a sajátomat is, mert tudom hogy imádja. Kiváló zsarolási lehetőség. Kikerekednek szemecskéi. Hehe, mindjárt megtörik a jég.
- Talán nem éhes Kaname-sama? - hallom, és kíváncsian pillantok a végtelen hosszú asztal másik végébe. Engem néz. Mióta figyelhet? Nem baj, nézz nyugodtan, csak maradj is ott. Ez a távolság pont ideális.
- Hogyan kéri a steaket Aido-senpai? - hallom az egyik szolgát.
- Véresen - vigyorog rám Aido ahogy rápillantok, de inkább tűnik vicsornak. Felcsillan a szemem, de sajnos társa kupán vágja. Kár. Én akartam csinálni.
A vérszippancsok még csak a második fogást csócsálják, de mi már a desszertért alkudozunk. Yuki betermelte a pudingját, és most engem bűvöl hatalmas szemecskéivel.
- Nem hatsz meg... - mosolygok rá a szemem sarkából, és kanalamat belemerítem a barna krémbe. Felnyikkan, ahogy egy falatot lassan a számhoz emelek. - Szóval? - kérdezem lágyan.
- Jól van, jól van, jól van! - mondja duzzogva, és elfojtok egy kuncogást. Elé tolom a kelyhet, majd a csokis kanállal egy kis barna pöttyöt rajzolva pisze orrocskájára hagyom magára.
Ahogy Kaname felé sétálok lezseren zsebre vágott kezekkel, a szolga épp elveszi előle az érintetlen tányért. Könyökölve figyel engem, ahogy valószínűleg egészen idáig ezt csinálta. Kellemetlen, de nem izgat, amíg megtartja a három lépés távolságot. Vagy harmincat.
- Finom volt a vacsora? - mosolyog rám szívdobogtatóan. Kíváncsi vagy mi?
- Ezt bizonyára azért kérdezed mert te meg sem kóstoltad.
- Csak udvariasság - hárít. Megvonom a vállam. Nekem mindegy.
- Csak a jelentés miatt jöttem - mondom. Szar a kedvem, fáj a kezem, most nincs hangulatom a csipkelődéshez.
- Menjünk fel a szobámba - áll fel. Ne má.
- Nem lehetne itt? - kérdezem elhúzva a szám. Itt sok gardedám van, és így tuti nem esünk egymásnak egy agymenés következményeként.
Már mosolyog is.
- Nem.
Nézem a hátát ahogy előttem megy, és figyelmen kívül hagyom széles vállait, szép termetét és a belőle áradó ellenállhatatlan illatot... nem látom ahogy ruganyosan lépked előttem a lépcsőn, és szép, hosszú ujjait sem, ahogy a borospohárral kezd játszadozni a kanapén elheverve. Sőt, a fekete ingből kivillanó izmos mellkassal és hibátlan bőrével sem foglalkozom. Csábos mosolyával meg aztán végképp nem.
Kit akarok átverni?!
Becsukom az ajtót magam után, és lezserül nekitámaszkodom. Nem mintha lenne esélyem menekülni, hisz ezt a módszert már leteszteltük. Nem működött.
Kéne egy kísérletsorozatot végeznem. „10 trükk, hogyan menekülj el egy szexéhes vámpír elől.” Az lenne az ideális, ha lenne egy darab tuti módszer. Az se rossz, ha mondjuk a saját vágyamat is meg tudnám fékezni. Mondjuk arra egy zacskó jég is jó, csak beledugom a gatyámba és kész. Persze hülyén néznék ki, és biztos fájna is...
- Gyere beljebb! - ocsúdok fel érdekfeszítő asszociációs sorozatomból mély hangjára.
- Kösz inkább mara... - kezdeném, de lábaim már oda is visznek.
- Miért kérsz meg, ha úgyis az van amit te akarsz? - fújok bosszúsan.
- Előbb kérek... aztán parancsolok. - mosolyog kedvesen, és lábát felhúzva ad helyet a kanapén. Marha jó. Szőlővel ne etesselek? Lezuttyanok mellé, ahogy ereje rákényszerít. Franc. Eddig ezt nem csinálta. Vagy gyengébb lettem, vagy egyszerűen eddig eltitkolta előlem ezt az oldalát.
- Mesélj! - sóhajtja, és fejét hátraveti. Uhh de utálom amikor ilyen erotikus... Kifejezéstelen hangon kezdem mondani neki az esti mesét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer...
- ...két E-szintű. És valami amiről nem tudtam megállapítani hogy mi lehet az.
- De megölted.
- Miért? Szerinted meg kellett volna hívnom teára? - fortyanok fel. Nem a Kalapos vagyok Alíz Csodaországából.
- Ha nem tudtad biztosan hogy E-szintű, akkor nem szabadott volna megölnöd. - válaszolja halkan, türelmesen. Igaza van, de ő nem látta azt amit én.
- Önvédelem volt - húzom fel az orrom. Nem vagyok hülye, én is ismerem a szabályokat. Megmutatom az alkaromon lévő kötést, és ő hirtelen felülve ragadja meg a csuklómat. Hé... most mit pattogsz? Nem halálos, csak egy kis seb. Majd begyógyul.
- Hogy nézett ki?
- Mint egy adag fekete köd - válaszolom, és figyelem ahogy lassan letekeri a sebemről a kötszert, elgondolkozva. Felidézem magam előtt a fura jelenséget. - Nem hatott rá Bloody Rose sem. - teszem hozzá mintegy magamnak, és hosszú ujjait bámulom elmélyülten. Milyen szép keze van...
- Akkor hogy ölted meg?
- Elfelejted hogy Vadász vagyok - vigyorgok rá gonoszan. Bizony ám, nem vagyok piskóta. Meg sem kottyant! Nem ám! Na jó, egy kicsit. De csak kicsit.
Elmosolyodik. Ezt az arckifejezést ismerem. Lehervad arcomról a vigyor, és ő finoman megtapogatja a sebet. Aú!
- Nem felejtettem el. - mondja lágyan. - Hogy is tehetném, mikor minden egyes alkalommal emlékeztetsz rá.
Csak hogy tudd mihez tartani magad Kuran.
Már mondanám is, de belém reked a levegő ahogy lehajolva megnyalja a sebemet. Forróság cikázik végig testemen.
- Mit művelsz? Engedj el! - nyögöm felháborodva, mert ez aztán már mégiscsak sok.
- Mindjárt - súgja, és halvány mosollyal nézi amit már én is. A szemem láttára forr össze a seb, és azonnal elmúlik az erős fájdalom is. Oh...
Kuran Kaname, te tele vagy meglepetésekkel. Ezt nem gondoltam volna, habár... egyszer mintha a csuklóján vágott sebet is így gyógyította volna be, amikor vért adott nekem.
- Kösz - nyögöm végül, mert hát volt azért nekem is gyerekszobám. Csak egy halvány mosolyt kapok válaszul.
Na jó, akkor mára végeztünk. Vár a hidegzuhany, és az ágyam. Pihennem kell.
Az ajtóban megtorpanok, és visszapillantok rá. Megkérdezzem? Ne kérdezzem?
- A múltkor... - kezdem tétován, végül folytatom. - ...miért nem haraptál meg? Éreztem hogy akartad.
- Kellett volna? - kérdez vissza. Jaj ez annyira jellemző rá! Folyton ezt csinálja. Kérdésre kérdéssel felel. Csak azért sem válaszolok.
- Azt ki kell érdemelni - mondja végül egy kiismerhetetlen mosollyal.
Meg a keresztanyád.
Bevágom magam mögött az ajtót és megyek.
Nem is értem minek próbálok kommunikálni vele, hisz eleve veszett fejsze nyele minden beszélgetésünk.
*
A napok gyorsan telnek. Nappal az órákon alszom vagy az ágyamban, éjjel pedig Akatsukival és Aidoval irtjuk a vámpírokat. Utóbbit szinte minden éjjel lecsapom. Olyan furcsa, köd-szerű lényt azóta sem láttam, de a biztonság kedvéért beszereztem egy szétnyitható acélrudat, hegyes véggel. Hasonlít Yuki fegyverére, de ez nem vadászfegyver. Az övemre tűzve tartom magamnál azt is.
Bosszantó ez a sok kis liba. Képesek éjjel kiszökni, hogy láthassák imádott vérszippancsaikat. Aido persze kihasználna minden lehetőséget, ha Akatsuki nem fékezné meg. Kezdem kedvelni azt a fickót.
Közeledik a hajnal, és egy forró zuhany után ájulok az ágyamba. Vár a pihenés és a fülledten erotikus álmaim, amiben ez a mocsok a főszereplő természetesen. Biztos babrált valamit az agyammal. Életemben nem volt annyi merevedésem, mint amennyit itt egy nap alatt produkálok az utóbbi időszakban. Már az is elég ha elmegy mellettem és megérzem az illatát, vagy csak zavarba ejtően bámul étkezések közben ahogy szokott. Nem lesz ennek jó vége. És azok a csábító pillantások...
Akkor sem leszek az ágymelegítője, ha életem végéig lelohaszthatatlan merevedést kapok! Még hogy én, a Vadász... pfeh. Akkor inkább apáca leszek. Vagy szerzetes vagy mi..........................................
*
- Kuran... nem leszek a szeretőd... - közlöm a mellettem fekvő, szexisen mosolygó félistennel százhuszonhatodszor.
- És miért nem? - kérdez vissza. Ez nem a szabvány válasz. Mintha kupán vágtak volna, úgy józanodom ki tizedmásodperc alatt az álmomból.
- Mit keresel te itt? - pipulok be, és zavartan magamra rántom jobban a takarót. Kis gatyóka van csak rajtam, és előtte mindig rám tör a lányos sikongathatnék.
Érdeklődve vonja fel szemöldökét, és a takarómon végigpillant. Meg ne próbáld...
- Nem tudtam aludni. Gondoltam megnézem hogyan szid le Toga az elmaradt lecke miatt - válaszolja türelmes mosollyal. - De csodálkozva láttam, hogy te bizony lógsz az óráról.
- Vagy ez... vagy nem tudok fennmaradni éjszaka. El lehet dönteni. - magyarázkodom tetetett lazasággal. Mit csinálok??? Magyarázkodom? Neki?
- Engem nem zavar ha lógsz - válaszolja, és... hékás! Nem viszed innen a kezed? Hess! Az az ÉN hasam! Csak én tapizhatom!!!
- Akkor meg minek vagy még mindig itt? - firtatom puffogva, és megragadva csuklóját próbálom eltávolítani veszélyes közelségből a kezét.
- Azt akarod hogy elmenjek? - hajol az arcomba, és finom illata az orromba kúszik, testéből áradó forróságot szinte minden pórusom érzékeli, és kiszárad a szám.
Uhh... Zero szólalj már meg!
- Ja - préselem ki magamból végül.
- Ez nem hangzott túl meggyőzően. - mosolyog gúnyosan.
- Menj a fenébe! - fogalmazom meg nyersebben óhajomat, ha már a finom szavakból nem érti.
- Sajnálom. Nincs kedvem. - kuncogja, és ahogy megérzem másik kezemet is felhevült bőrömön kalandozni, felnyögök. Basszus ilyen nincs! Mielőtt a kincsem közelébe kerülne, csuklója után kapok, de ő egy mozdulattal fölém kerekedik, és belesajtol az ágyamba súlyával.
- Miért nem vallod be hogy jól esik az érintésem? - kérdezi halkan, és olyan közel hajol hozzám, hogy hajtincsei arcomat cirógatják, illata pedig elbódítana, ha nem lennék már amúgy is K.O. a közelségétől. Szemeiből süt a vágy, és hirtelen lerántja rólam a paplanomat. Az utolsó védvonalam... - nézek utána bánatosan.
Nem elég hogy letámad álmomban, de még van pofája azt állítani, hogy nekem jól esnek az érintései? És mi az hogy csak úgy letépi rólam a paplant?
- Mégis mi a fenéről beszélsz? - firtatom pipán. Én nem, mondom NEM vonzódom vámpírokhoz, férfi vámpírokhoz meg aztán pláne nem! Nem és nem és nem! Mindjárt toporzékolni kezdek.
- Kár hogy nem vagy őszinte. Sok energiát megspórolnál vele. - mondja, és kezeim már a fejem fölött préselődnek az ágyba ahogy lefogja.
Uhh ez a vigyor... ez tudom mit jelent. Megint perverzkedni fog... Basszus miért ilyen rohadtul erotikus ez a fülledt pillantás ahogy mellkasomat nézegeti és tekintete végigsiklik rajtam?
- Mit akarsz tőlem? - nyögöm kissé rekedten.
- Félsz? - kérdezi. Miért talán kéne? Én nem félek semmitől.
- Viccelsz? - fintorodom el.
- Akkor miért remeg a hangod? - kérdezi érzéki mosollyal, és végignyalintja nyakam érzékeny bőrét. Ahh istenem... miért van rém ilyen hatással? Mit akar tőlem? Mi a fenéért csinálja ezt? És én miért érzem azt, hogy...
- Mit akar tőlem? Mi a fenéért csinálja ezt? Miért érzem ezt? Ilyenek járnak a fejedben igaz? - kérdezi, és ledermedek.
- Ne turkálj az agyamban - morranok rá dühösen. Ez a mocsok! Vajon hányszor olvasott bele a gondolataimba eddig?
- Miért? Olyan sok érdekes dolog van ott - leheli ajkaimra, és forró nyelvével meg is cirógatja. Felnyögök az érzéstől... annyira de annyira...
Felmorranva hajol a nyakamhoz, és leheletének bizsergetése annyira de annyira izgató, azonban én a csókjára szomjazom... akarom. Oldalra fordítva fejem mohón tapadok szájára, és ő meglepettségében elereszti kezeimet. Kábán kapaszkodom ingébe... Akarom, kell... forró bőre, dobogó szíve, és a testében lüktető vér... ahh istenem...
- Éhes vagy - hallom a vörös ködön keresztül. - Tudod a vérszomj csak még jobban felerősíti a vágyat... és fordítva. - súgja a fülembe, és én csak a nyakát látom. Puha bőrét, és az alatta pulzáló ereket. Fájdalom hasít szemfogaimba, és remegek a vágytól... Levegőért kapkodva próbálom visszafogni magam. Hogyan lehetséges ez? Hiszen... oh tényleg régen ittam már vért.
- Gyerünk... csináld. - mondja bíztatóan. Képtelen vagyok megszólalni, ezért csak a fejemet rázom. Nem. Nekem van önuralmam, és nincs azaz isten, amiért még egyszer megengedem, hogy szívességet tegyél nekem és lekötelezz. Nincs.
Hajamba markolva nyomja arcomat nyakába, és elszáll belőlem minden tartás. Nyakába harapva adom meg magam állati énemnek, és egy könnycsepp buggyan ki szememből. Utálom, hogy nem tudok parancsolni magamnak. Gyűlölöm, hogy elveszítem az önuralmam ha vért szagolok, és kivetkőzöm önmagamból amikor megízlelem. Utálom.
És a legrosszabb: hogy élvezem. Pokolian jó érzés, ahogy a meleg, sós vér végigcsordul a torkomon, és testembe jutva szétárad bennem a bizsergető boldogság, az energia és az erő...
Mély hangján felnyög, és hátamat cirógatja, én pedig lopva letörlöm könnyemet és behunyt szemekkel élvezem ahogy telítődik testem, bizsereg a bőröm, reagál rá minden porcikám...
Visszafektetem fejem a párnára, és behunyt szemekkel hagyom hogy forró nyelvével letisztogassa ajkaimról vérét, majd sóváran viszonzom csókját. Azt mondta az éhség miatt erős a vágy, de éhemet csillapítva is olyan erősen reagál rá a testem, ahogy előtte... Megremegek ahogy végigsimít kezével duzzadó ágyékomon, és én levegőért kapkodva szakítom el tőle ajkaimat, ködös szemekkel pillantok fel rá. Mellkasát lágyan megérintve simogatom meg, és érzem bőrének melegét a puha ruhaanyagon keresztül is. Behunyt szemekkel élvezi érintésemet, amitől csak még hevesebben kalimpál a szívem...
Kopp-kopp.
- Zero... a sensei már elég dühös hogy megint hiányzol - cincogja Yuki az ajtó túloldaláról.
Kábaságomból felriadva kapom el kezem mellkasáról, és feltisztul agyamról a köd.
Ágy alattam, Kaname rajtam, Yuki meg az ajtó mögött.
Na mi nem stimmel?!
- Zero... Alszol? - kérdezi Yuki. Basszus Zero szólalj már meg!!!
- Már nem - válaszolom halkan. Te meg ne vigyorogj! És mássz le rólam!
- Találkozunk éjjel a kapunál - súgja. - És hozz magaddal fegyvert is. Vadászni megyünk.
Könnyedén lemászik rólam, és kisétál az ajtón. YUKI SZEME ELŐTT!!!!!!!
Becsukódik az ajtó, és hugocskám bociszemei túlnövik a normális tartományt ahogy mereszti őket értetlenül.
- Ne kérdezd. - morgom kimászva az ágyból, és a takarót gondosan a kincsem előtt tartva rejtem el előle alsónadrágom duzzanatát.
*
Beesteledik, és két karóval gazdagabban állok és várok. Persze a karók nem a zsebeimben lapulnak, csak az ellenőrzőmben. Amióta az igazgató elment, egyre több és több munkám van, és annyi időm sincs a tanulásra mint eddig. Hát ez van. Sebaj, úgysem élek olyan sokáig, hogy egyáltalán eszembe juthasson majd normális szakmát tanulni.
Nyílik a kapu, és kilép rajta életem megkeserítője a maga sztáros valójában. Hosszú fekete kabátja lágyan lengi körül testét, szemeivel bizsergetően mér végig. Én csak lezserül, karba tett kezekkel a kapurácshoz támaszkodva várom.
- Szervusz Zero-kun - búgja, és a gerincem is végigzsizseg.
- Üdv. Mi tartott ilyen sokáig? - morgom harapósan. Nem méltat válaszra, csak mellém lépve nyitja ki a kaput. Ahogy kilépünk az utcára, még visszapillantok. Aido és Akatsuki tartják a frontot, nem kell aggódnom.
- Szóval? - lépegetek lezseren Kuran mellett, hosszú fekete kabátomba süllyesztett kezekkel.
- Tessék - nyújt felém egy borítékot. Bosszúsan sóhajtok.
- Hallottál már a levéltitokról és egyéb badarságokról? - firtatom, miközben kiveszem belőle a papírt és széthajtom.
- Igen - válaszolja nyugodtan. Feh...
Átfutom a papírt. Meghatározhatatlan létszámú E-szintű garázdálkodó csoport? Mi az anyja kínja?! És egyedül küldenek rájuk engem? Elkomorulok.
- Tudom, hogy jó vagyok, de azért ennyire nem... - morgom. Ez marhára gyanús. A Vadász Szövetség meg akar szabadulni tőlem. Ez mondjuk nem újdonság.
- Ezért vagyok itt - hallom gyomor remegtetően mély hangját, és felpillantok. - Vigyázok rád.
- Csodásan hangzik. - fintorodom el. - Már csak a kaján vigyort kéne mellőznöd, és könnyekig meghatódnék.
Csak halkan kuncog, de nem válaszol. Jobb is.
Megérkezünk az adott címre, és már érzem is. Rengetegen vannak... erős vérszomjuktól még a hajam is feláll. Tétovázás nélkül sétálok be a romos ház tágas udvarába.
- Hello édeseim - mondom, és előrántom a pisztolyt.
Egyszerre rontanak nekünk, de nem vagyok lassú én sem. Céllövöldét játszom, közben fél szemmel látom, ahogy Kuran csak áll, és aki a közelébe megy, egyszerűen hamuvá válik. Nem semmi a fickó, de hát ez sem újdonság.
- Ez a hang... - kapom fel a fejem. Ez a surrogás pont olyan mint ami a ködszerű valamiből jött. Kaname felé fordulok. - Bemegyek!
Huss, már bent is vagyok. Még hallom ahogy a nevemet kiáltja, meg hogy várjak, de nem izgat. Az acélpálcám már a kezemben csillog.
Odabent teljes sötétség fogad, de ez a vámpírszemeimnek nem akadály. Vadászérzékeimet kihegyezve tapogatom le a környezetet. Egy nagy terem, és középen egy darab valaminek a jelenléte. Surrogó hangja alapján egyértelmű mivel állok szemben.
- Mi vagy te? - kérdezem vicsorítva.
- A végzeted Vadász... - surrogja.
- Feh... jobb szöveged nincs? - mondom megvetően, és nekirontok. Helyből visszapattanok, ahogy egy erőtérnek ütközöm, és a falba csapódom. Erőmet koncentrálva villámgyorsan vetődöm újra és már bele is döftem a lándzsámat. Fülsüketítő visító surrogó hang tölti be a termet, és hallom ahogy a falak megrepednek, és éktelen nagy morajlással ránk szakad az épület.
Sötétség.
- Zero! Zero! - hallom a távolból, és felnyitom a szemem. A csillagos égbolt és a hold ezüst sarlója az első amit megpillantok. Valaki a nevemet kiabálja. Felemelem vérző karomat, és lelököm testemről a bazi nagy téglafal törmeléket és az oszlopot. Az épület romokban, itt ott lángolva ég is.
- Jól van már, nem vagyok süket... - morgom, és feltápászkodom, leporolva a ruháimat.
Eltört néhány bordám, rengeteg zúzódásom, sebem van. Egy átlagos ember, vagy vámpír ebbe rég belehalt volna. Újabb előnye a Vadász véremnek... kicsinálhatatlan vagyok. Majdnem.
Az elém toppanóra pillantok. Mi ez az aggodalmas tekintet?
- Mi van? Hisz tudod... Vadász vagyok. - húzom fel az orromat öntelten, hogy aztán fájdalmasan felszisszenve kapjak vérző vállamhoz. - Ez meg sem kottyan nekem... - szűröm a fogaim között, majd körülpillantanék, ha tudnék az arcomba szoruló mellkastól. Erős karok ölelnek át, és a hajamba szuszog. Dermedten hagyom, hogy öleljen.
Néhány hosszú másodperc múlva tétován felemelem a kezem, és mellkasára simítom, de nem tolom el... Jól esik.
Hogy miért?
Passz.
- Mi ...olt ...z az ...zé? - motyogom a mellkasába.
- Hm? - dörmögi a fülembe, és beleremegek.
- Mi volt az az izé? - emelem fel a fejem, hogy bordó szemeibe nézhessek. Gyerünk szexisten, te biztosan tudod. Elhúzza a száját.
- Csak annyit kell tudnod, hogy nagyon ritka, és veszélyes lény.
- Veszélyes? Feh... hisz már a másodikat nyírtam ki csont nélkül.
- Bele is haltál majdnem.
- Áh nem eszik olyan forrón a Zero kását. Maradt még szippancs vagy mehetünk?
Megrázza a fejét és elenged. Elindulunk haza, ő daliásan és férfiasan, én összetörten, diszkrét vércsíkot húzva magam után. Sebaj, majd Yuki bekötözi a sebeimet, ahogy szokta. Alszom egy hatalmasat, és egy-két nap múlva semmi bajom sem lesz.
*
- Gyerünk Zero, nyisd ki a szád! - tolja a képembe a spenótfőzeléktől gusztustalankodó kanalat az én imádott hugocskám.
- Yuki... - morgom. - Először is, tudok egyedül is enni, mi több, az ágyban fekvésre sincs szükségem. Másodszor pedig: UTÁLOM A SPENÓTOT!
Kuncogva teszi le az éjjeli szekrényemre a tányért.
- Szörnyű vagy Zero - közli immáron huszonhatodszor a mai nap folyamán.
- Csak egészséges. Úgyhogy... - tápászkodom fel, és felülök az ágyban. Csupán csak a várnyomásomat hagytam el valahol félúton a párna és a padló között, de néhány másodperc múlva ez is rendeződik. Leszedegetem magamról a rengeteg kötést, hisz egyenlőre nem leledzem még múmia állapotban. Nem is tervezem. Sebeim már elhalványultak, töréseim összeforrtak. Stramm kiscsávó vagyok én.
Kizavarom Yukit, lezuhanyozom, majd felöltözve battyogok le a társalgóba.
*
Fényes nappal van, délután. Ilyenkor a többiek alszanak. Hugocskám a heverőn üldögélve olvasgat, én pedig ledobva magam mellé, kicsempészem kezéből a csokis kekszet.
- Látom jobban vagy - hallom az ismerős mély hangot, és az ajtó felé fordítom a fejem. Kuran az ajtófélfának dőlve áll, karba tett kezekkel, és csak oldalpillantással konstatálja csodáló tekintetem.
Mindig ilyen szívdöglesztő volt? Igen.
- Nem is volt semmi bajom - vonom meg vállamat, és elmajszolom kekszem maradékát, nem törődve gúnyos pillantásával.
- Kaname-senpai... - szalad hozzá lüke hugom, és én csak a plafon felé fordítom tekintetem. Yuki... az ég áldjon meg.
Hallgatom ahogy halkan beszélgetnek, és gondolataimba merülve bámulom a kandallóban ropogó tüzet.
- Zero-kun, beszélni szeretnék veled - mondja Kuran. Feltápászkodom, és az asztalon lévő tányérból elcsenve egy újabb kekszet sorolok be a lépcsőn felfelé tartó vámpír mögé. Egy éjszakai őrködést kihagytam a gyógyulgatás miatt, remélem nem történt semmi baj.
Belépünk, és ő a már ismerős pózban ül le elegánsan a heverőre. Kérdőn nézek rá. Nem szólal meg, csak néz. Megtorpanok az ajtóban és hátammal nekitámaszkodom.
- Hallgatlak - szólalok meg végül, mert kezd zavarni a hallgatás.
- Hogy érzed magad?
- Jól.
- Felépültél teljesen? - kérdez tovább. Kezd gyanús lenni. Összevonom a szemöldököm.
- Miért izgat téged az én egészségi állapotom? - firtatom. Mire feleszmélek már előttem áll, és a nyakamat fogja. Nem erősen, csak hogy érezzem. Na mi van? Kakaskodunk? Pisztolyom már rég a képébe mered, de csak félreüti, hogy koppan a földön és komoran néz a szemembe.
- Ha én mondok neked valamit, elvárom hogy szót fogadj. - mondja fenyegetően, halkan. Hát a pofám leszakad!
- Nem tartozom neked engedelmességgel Kuran - vicsorgok vissza rá. Nem tudom mi ütött belé, de nem hagyom magam megfélemlíteni, még ha citeráznak a térdeim, akkor sem.
- Ha együtt megyünk vadászni, akkor igen. Társakként figyelnünk kell egymásra, és ha a társad mond valamit, akkor...
- Te nem vagy, nem voltál és soha nem is leszel a társam! - vicsorgok rá kedvesen.
Elenged, és hátralépve temeti arcát a kezébe.
- Majdnem meghaltál az ostobaságod miatt - mondja halkan, elgondolkozva.
- Na és akkor mi van? - vetem oda pökhendien. - Neked ehhez semmi közöd.
Megragadja újra a nyakam, és az arcomba hajolva néz a szemembe. Lélegzetem is eláll ettől a pillantástól... Ujjai lejjebb siklanak nyakamon, mellkasomról könnyedén letépve az ingemet és cafatokra szaggatva kabátomat pillant végig rajtam.
Hé! - kapok a kezéhez hogy megakadályozzam, de csuklóimat megragadva présel egész testével a falba. Felnyögök, ahogy testének izgató forróságát megérzem, és behunyom a szemem. Ah istenem...
- Kis hülye... - súgja az ajkaimba sinte már becézően kedves hangsúllyal. Máskor felháborodva kelnék ki magamból, de most csak éhesen kapva ajkai után csókolom meg. Mély hangján felmorranva engedi el kezeimet, hogy hajamba markolva mélyítse el szinte már durván a csókunkat. Dühösen marcangoljuk egymást, sós vérünk íze keveredik a szánkban...
Teljesen bezsongva ölelem át a nyakát és simulok hozzá szorosabban. Csak sóhajtozni tudok... nem hiszem el, hogy így el tud kábítani egy csókkal! Hát hová tettem a józan eszemet? Yuki mit tettél abba a kekszbe?
Ajkaim közé kuncog.
- Az a keksz csak sima csokis volt... - súgja.
- Mássz ki a fejemből... - harapom meg a száját kicsit erősebben, és ő felmorranva markol a fenekembe. Összerándulok.
Zero! Józan eszet elő! Nincs? Akkor a vésztartalékot!
Zihálva szakítom el tőle a számat, és mellkasán megragadva az inget próbálom eltolni magamtól, de csak annyit érek el, hogy a lágy selyemanyag elszakad, és feltárul előttem izmos mellkasa. Nagyot nyelve mérem végig... Uhh...
Zavartan fordítom el az arcomat, lángoló képpel.
Miért van az, hogy belőlem mostanában csak ezt a két reakciót tudja kiváltani? Zavart és vágyat?
El akarom tolni magamtól, de csak mosolyogva simul vissza hozzám, és ahogy meztelen bőrünk összeér, egyszerre nyögünk fel. Zsizseg az egész testem a gyönyörűségtől... Ajkai végigszántják nyakam érzékeny bőrét, és bár érzem a vérszomját, tudom hogy nem fog megharapni. Bízom benne.
- Köszönöm... - súgja és finoman megszívja a nyakam.
- Már megint...ahh a fejemben turkálsz...? - sóhajtom. - Hess... kifelé...
Halk, érzéki nevetést kapok, de figyelmemet leköti meleg bőrének tapintása. Végigcsúszik tenyerem a mellkasán, és az érintésemtől összeránduló kis izmok játékát figyelve fojtok el egy halk sóhajt. Olyan selymes a bőre...
Felemeli a fejét, és mosolyogva csókol meg ismét.
Finom... ezt meg tudnám szokni...
- Én is... - súgja.
Ágyékát az enyémhez simítja, és összerezzenek ahogy megérzem merevedését az enyémen. Kéjesen simítja hozzám, és én fejemet hátravetve nyögök fel halkan. Atyaég...! Mindjárt nagy-nagy bajban leszek!
Na jó, most még nem késő büszkén felszegett fejjel angolosan lelépni. Kisuhanok karjaiból, de mire elérném a kilincset, erős karok fonódnak derekamra és a levegőbe emelkedem. Pár pillanattal később berúg lazán egy ajtót, és a focipálya nagyságú, puha ágyon nyekkenek.
Na ez már több mint baj!
Zihálva menekülnék, ezért hasra fordulok, de mire eljutnék odáig hogy lemásszam, már rám nehezedik, mély hangján felmordulva.
- Engedj...el... - nyöszörgöm, és tehetetlenül hagyom hogy cafatokra szaggatott ingemtől megszabadítson, és végigsimítsa lassan a hátamat, majd hozzám simuljon újra.
- Eszem ágában sincs - morogja hihetetlenül mély hangján, és csípőjén lökve egyet érezteti velem, hogy kőkemény benne az elhatározás. Meg más is.
Ajkai a nyakamra tapadnak, finoman harapdál és csókolgat, keze pedig már a nadrágomban van. Ahogy ujjai rákulcsolódnak, felnyögve kapaszkodom meg az ágyneműben.
- Neh... neh... azonnalhh... engedjhhh...ehhl... - nyöszörögöm. Ó istenem, abba ne hagyd! Jézusom... de jó...
Érzékien felnevet, és a fülemhez hajol.
- Ismerd be hogy kívánsz engem Zero-kun... - súgja, és megborzongok leheletének forróságától. Öklömet a szám elé szorítva fojtom magamba a nyöszörgést, és egész testemben remegve próbálok uralkodni magamon. Csak egy fejrázásra futja... de már ez is valami.
- Idegesítő a makacsságod... - mondja enyhe bosszankodással a hangjában, és rémülten felnyögök, ahogy egy könnyed mozdulattal letépi a nadrágomat is a gatyókámmal.
- Jézusom... - nyögöm és rémülten szabadulnék, de visszanehezedve rám présel vissza a lepedőbe. A végén ezüsthímzés leszek rajta.
- Jól mutatnál úgy... - kuncogja, és bedühödöm.
- Ne olvass a gondolataimban... - zihálom, és hiába próbálok fenyegető lenni, körülbelül egy nyuszira tudnám csak a frászt hozni. - Nehhhh.... - fullad el a hangom, ahogy ujjai ismét kincsemre fonódnak, és lágy masszírozást folytatva kerget az őrületbe. Mély morgással csókolgat, simogat és nadrágján keresztül szorítja hozzám a merevedését...
Bevillan egy kép. Egy emlék, amit egykor láttam. Látomásként... Ő mélyen bennem, és én behunyt szemekkel, kéjesen élvezem ahogy kitölt és nyögve engedem, hogy nyakamra tapadva igyon a véremből. A kép olyan élesen előttem van, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz a sóvárgás... amit kivált.
Kaname felhördülve karol alám, és felemelve engem abba a térdelő pózba ránt, és ajkai nyakamra tapadnak. Ezek szerint látta ő is a képet... lehet hogy ezek az ő vágyképei? Nem tudom, de akarom... nagyon akarom...
Fogai finoman megkarcolják nyakam bőrét, és felnyögve borzongok bele az izgalomba...
Vágyom rá, de félek is...
- Mondd ki! - hörgi végigsimítva egyik kezével mellkasomon.
- Mit...? - nyögöm kábán.
- Amit gondoltál az előbb. Csak azt akarom hallani...
- Nehm! - nyögöm összeszorított fogakkal, és remegve markolom meg a párnát. Érzem ahogy felgyűlik bennem a hatalmas feszültség, és már nem vágyom másra, csak hogy végre kitörhessen belőlem...
Az utolsó pillanatban hirtelen megtorpanva engedi el merevedésem, és csalódottan felnyögve hanyatlom vissza a párnákra. Kipirult arccal zihálok, és görcsösen kapaszkodom a párnákba. Egy mozdulattal fordít meg, és hozzám simulva mar bele ajkamba. Nyakát átkarolva ölelem magamhoz, viszonozva éhes csókját...
Megőrülök... ezt nem bírom tovább...
Nyakamat és mellkasomat végigcsókolva harapdálja meg finoman a hasamat, és nyöszörögve kapaszkodom vállaiba. Legszívesebben most ordítanék a kielégítetlenség kínjától...
- Neh kínozz... - nyögöm.
- Csak egy rövid mondat Zero-kun... és megkapod amire vágysz... - duruzsolja a köldökömbe nyalintva. Ujjai ráfonódnak péniszemre, és felnyögve feszülök meg, hajam kipirult arcomba hullik...
Nem bírom tovább...
- Vágyom rád... - suttogom szorosan behunyt szemekkel, szégyenkezve elfordított fejjel. - ...de...de félek is... - lehelem szinte hallhatatlanul. Felnyitom félénken a szemeimet, és közvetlenül az engem néző gyönyörű szemekbe pillantok. Alig néhány centiről figyeli arcomat, lágy mosollyal.
Hát igen. A reakció.. pont ahogy gondoltam.
Csak áll a szoba közepén, arcán azzal a "ugye ezt te nem gondolod komolyan?" kifejezéssel. De Zero-kun.. nagyon is komolyan gondolom.
Látszik rajta hogy az itt alvást még úgy ahogy lenyelte, de ez azért már sok neki. Hát, akárhogy is.. vagy velem alszol vagy velem alszol..nincs mese.
- Ez most komoly?
Véresen. Na jó, inkább ilyet nem mondok mielőtt megint be találok indulni rá. Pedig azóta lenyomtam két doboz tablettát a torkomon.
- Ugye nem gondolod komolyan hogy egy szobában alszom majd veled?
Igen.. nem késik a felháborodás. Pont ahogy vártam.
Kimérten és nyugodtan szólalok meg, de nem tudom elrejteni a mosolyt ami kiül az arcomra.
- Sajnos a sok vendéget mind el kell szállásolniuk, ezért nem kaphatsz saját szobát. Ha szerény személyem ellen van kifogásod, akkor esetleg alhatsz valaki mással is. Van itt vámpír elegendő, aki örülne a társaságodnak.
Telibe.
Természetesen túlságosan is bizalmatlan ahhoz hogy akármelyik vámpírral megossza a szobáját. Elégedettség önt el hogy bennem megbízik annyira hogy megtegye ezt, mégha fegyverrel a kezében alszik majd is.
Kis lépés... de azt mutatja hogy még semmi sincs veszve.
Magamban mosolyogva figyelem ahogy vetkőzni kezd. Nyakkendő.. zakó.. cipők.
Leülök az ágy szélére és onnan nézem ahogy bámészkodik, majd a szekrény fiókjait kihúzogatva teszteli le mennyire luxus a felszereltség.
Végülis nem a legjobb, de törölközőt azért talál. A vállára vetve indul meg a fürdő irányába.
- Lezuhanyozom. - jelenti be.
Követem őt a tekintetemmel. Kinyitja az ajtót, majd még a küszöbről kiszól: - ...a fegyverem is nálam van.
Heh ez kedves. Ezek szerint neked is ugyanaz járt a fejedben. Hogy.. mi lenne ha utánad mennék?
Magamban elképzelem ahogy meztelenül simogatja magát a zuhany alatt, és hófehér bőrén csillogva szánkáznak le a vízcseppek.
Sóhajtva dőlök hanyatt az ágyon.
Izgat ez a vízcsobogás. Felvillannak a szemeim.
Neeeem. Nem Kaname...nem...
Csak egy kicsit tegyél annak érdekében hogy megbízzon benned. Nem olyan nagy dolog.
Hah..de ha egyszer olyan nehéz megállni.
***
Végül kibírom anélkül hogy ne nyissak rá. Micsoda önuralom..hah.
Közben leveszem én is a zakót és kigombolom az ingem.
Ekkor nyílik az ajtó és kilép rajta, egy szál törölközővel a dereka körül.
Arggg...kár hogy a frotírra nem hat a telekinézis.. hess onnan..hess...
Magamom érzem a tekintetét, és amikor ránézek látom hogy tátva maradt a szája.
Nocsak.. mit nézel?
Halvány mosollyal az arcomon sétálok el mellette és birtokba veszem a fürdőt.
***
Kis idő elteltével felfrissülve lépek ki az ajtón.
Egy törölközővel épp frissen mosott hajamat szárogatom, közben az ágyhoz sétálok.
Ő már saját ágyában fekszik, oldalt, arcát a könyökén nyugtatva. Mellette a párnán ezüstösen csillan meg a Bloody Rose.
Hát nem bízza a véletlenre az biztos.
Elmosolyodom.
Ez annyira jellemző rá.
Lefekszem én is a puha takaróra, és a plafont bámulva gondolkozom.
Tőle eltekintve semmi értelme nem volt a mai napnak. Végighallgattam a sok nemes ömlengését, ahogy nagyrabecsülésükről tájékoztattak, közben pedig úgy éreztem magam, mintha csak valami látványosság lennék. Valamilyen egzotikus vadállat, aminek mindenki csodálja a származását és különlegességét, talán féli az erejét is, de attól még semmibe veszi, és nem érdekli különösebben.
Hát ez vagyok én.. egy kihalásra ítélt állatfaj, és ahelyett hogy a fajfenntartáson járna az eszem, azon ügyködöm hogy magamba bolondítsak egy azonos neműt. Hát... talán az az ezer év elvette az eszem. Vagy egyszerűen csak szeretre vágyom? De akkor meg mi a fenéért őt zaklatom? Hiszen lerí róla hogy mindenre képes csak arra nem hogy szeressen egy magamfajtát.
Hát.. mindenesetre szórakozásnak sem utolsó. Ha másért nem, hát ezért megéri. Legalább addig sem vagyok magányos. Inkább egy harapós vámpírvadász, mint a fájó egyedüllét.
És hogy miért pont ő? Honnan tudjam.
- Mi a baj? - hallom meg hirtelen a hangját.
Meglepetten rezzenek össze.
Ezt most komolyan ő kérdezte? Komolyan érdekelné mit érzek? Hiszen vámpír vagyok. Vagy ezt most elfelejtette?
Hmm...mi volt abban a fürdővízben?
- Miért kérdezed? - kérdezek vissza. Még mindig a plafon bámulom. Félig behunyt szemeim vörösen világítanak.
- Mert érdekel.
Belemosolygok a félhomályba. Ez kedves.
- Mielőtt még megkérdeznéd miért, elmondom: csak. - teszi hozzá, megelőzve a faggatózásomat. Hát, ezt gyorsan elintézted.
Nehogy véletlenül is arról kelljen beszélni amit hallani szeretnék.
Halkan felkuncogok és felé fordulva nézek rá.
Ennivaló a modorod mondtam már? Na meg te magad is "ennivaló" vagy, de azt hiszem, még nem ma jött el a napja annak hogy megkóstoljalak.
- Semmi baj. - nyugtatom meg. - Egyszerűen kimerült vagyok.
Felülök az ágyban és lesimogatom összegyűrődött ingemet.
Heh...milyen könnyű azt hazudni hogy fáradt vagyok, egy olyan estély után, ahol tulajdonképpen nem csináltam semmit, csak fogadtam a bókokat.
Viszont a valódi érzéseimről inkább nem akarok neki beszélni. Úgy sem értené meg.
- Ezért voltál tegnap......? - elharapja a kérdés végét.
Ezért mi?
Nem, a tegnap az más volt. A fáradtság pedig amúgysem jellemző rám. Igazából már évszázadok óta nem alszom rendesen. De tisztavérű lévén..ez nekem sosem volt probléma.
Kicsit mintha zavarban lenne. Elfordítja a fejét, majd amikor visszanéz rám, arcán kedves mosollyal megjegyzi:
- A mesterem azt mondta egyszer, hogy én mindenkiből kihozom az állatot a finom modorommal.
Felkuncogok. Hát ez igaz. Ha a bunkó viselkedést díjaznák, évek óta ő vinné a pálmát. Viszont ez a mosoly őszintének tűnik. Tetszik ahogy mosolyog. Az egész arca megváltozik tőle. Talán azért olyan nagy ajándék tőle ez, mert ritkán látom mosolyogni. Ha meg meg is teszi, akkoris csak Yukira mosolyog így. A kiváltságos. Feh..
- Jó éjt Kuran Kaname. - szólal meg hirtelen és megfordul, befészkelve magát a puha paplanba.
Kicsit formális ahogy az előbb kimondta a nevem.. de tetszett. Sokkal jobban mint az eddigi: te, büdös vámpír, Kuran, vérszívó és a többi ehhez hasonló igen kedves megszólítás.
Hát, a Kaname-sama-tól még messze vagyunk, de kezdetnek ez sem rossz.
- Jó éjt Kiryu Zero. - felelem.
***
Ő alszik, én nem.
Az ágy szélére telepedve figyelem ahogyan lélegzik. Egy tincs haja fel-fel libben az arcából ahogy kifújja a levegőt.
Pihekönnyű érintéssel kisimítom az arcából. Megdermedek ahogy mordul egyet álmában, de aztán csak sóhajt egyet, fészkelődik egy sort és alszik tovább, fejét a karjára hajtva.
Olyan békés...
A párnán mellette fekvő pisztolyon megcsillan a csekély fény. Felveszem onnan és az asztalhoz sétálok vele.
A hideg fém kellemesen simul a kezembe. Vajon hány vámpír életét oltotta már ki ez a pisztoly?
Elmosolyodom.
E nélkül elveszettnek érzed magad igaz?
Hát akkor most az leszel.
Leteszem az asztalra és visszasétálok hozzá.
Ismét pózt váltott. Most hanyatt fekszik, a takaró a derekáig lecsúszva. Fölé hajolva lélegzem be az illatát, és végigsimítok a haján.
Aludj csak.. majd én álmodom...
..helyetted is.
***
Merengve nézem ahogy a nap utolsó sugarai eltűnnek a látóhatár mögött. Leszáll az éj, lassan és puhán.
Már felöltöztem.. indulásra készen állok, ő viszont még mindig alszik.
Ideje felkelni álomszuszék.
- Zero-kun.. - keltegetem halkan. - Jó reggelt. - mosolygok álmos szemeibe.
- Jó reggelt. - feleli és kicsit még kótyagosan körülsandít.
Nocsak. Semmi mássz le rólam te büdös vámpír? Ez meglepő.
Elégedetten vigyorogva figyelem ahogy kócos hajába túrva ásít.
Most lenne nagy kedvem leteperni... arghh..ezt most direkt csinálja... tudom..
Az üres párnát nézi, amin még látszik testének körvonala ahogy aludt.
A fegyverét keresi.
- Az asztalra raktam nehogy lepuffantsd magad. - jegyzem meg halkan, mire mintha megnyugodna egy kicsit.
- Akkor jó. - feleli nyugodtan.
Na ezt már aztán nem állom meg szó nélkül.
- Semmi felháborodás és kiabálás? - kérdezem kajánul.
- A keresztanyáddal szórakozz. - veti oda flegmán, én pedig elvigyorodom. Jól van. Ez már az a Zero akit én ismerek.
Kaján vigyorral az arcomon figyelem ahogy a takaróba burkolózva kikel az ágyból. A kis szégyenlős.
Elvonul felöltözni.
***
Mikor visszajön, én már útra készen várom.
Odasétálok hozzá és halvány mosollyal az arcomon megjegyzem:
- Ugye nem is volt olyan vészes velem egy szobában?
Látszólag nem érti minek kérdezek ilyet, gyanakodva mér végig..majd egyszerűen bólint.
Óh, hát egyetértesz velem? Ennek feletébb örülök.
Elmosolyodom.
Az ajkaimat bámulja.
Mindjárt lehidalok. Hát ebbe meg mi ütött?
Érdeklődve figyelem az arcán átsuhanó kifejezéseket. Zavar.. egyfajta beletörődött elégedettség...döbbenet... újból zavar..
Óvatosan simítom meg az arcát. Ez igazán aranyos.. köszönöm..
Furcsán néz rám.
Eddig mindig visszautasított és eltaszított ha hozzáértem, most viszont nem tesz semmi ilyet. Érdekes.
A hajába túrva simogatom. Ujjaim gyengéd mozdulattal siklanak végig a tarkóján.. majd a nyakán.
Igyekszem nem döbbent arcot vágni ahogy közelebb hajol hozzám. Fogalmam sincs mi járhat a fejében.. de nagyon érdekel.
Tekintetem az övébe fúrva próbálom kiolvasni, de nem hagy időt rá, mert a következő pillanatban ajkai a számhoz érnek.
Hahh..meghaltam és a mennyben vagyok. Vagy csak.. igen..biztosan elaludtam amíg vártam rá hogy felöltözzön.
De várjunk csak. Ez annyira valóságosnak tűnik. Hallom ahogy halkan felsóhajt.. érzem ahogy nyelve végigsimít az ajkaimon.
Belemosolygok a csókba ahogy tudatosul bennem hogy: nem, nem álmodok és Zero éppen most csókolt meg.
Hát ez igazán...
...igen.. ez az én napom.
Mosolyogva hagyom hogy birtokba vegye a számat, majd átvéve az irányítást mélyítem el jobban a csókot, hogy behunyt szemmel.. remegve hagyja magát. Mmm..ez annyira finom. Felnyögök ahogy nyelvem megtalálja az övét, és ajkaink fullasztóan tapadnak össze, olyannyira hogy már alig kapok levegőt.
Érzem hogy remeg az egész teste, tarkóján nyugtatott kezemmel finoman tartom a fejét hogy ne húzódjon el, végül mégis elszakítja magát tőlem, és zihálva hátrál el.
Az arca olyan vörös mint egy paradicsom. Érzem hogy bujkál bennem a nevetés. Ez annyira édes.
Az ajtó felé veszi az irányt, de mielőtt még turbó fokozatba kapcsolva tűnne el a szemem elől, a hátához simulva állítom meg.
Dermedten támaszkodik az ajtó fájának.
Arcom a nyakába temetem, nyugodtan állva élvezem testének melegét, és bőrének érintését.
Nem mozdul. Én sem. Percekig csak állunk így, én pedig élvezem a pillanatnyi harmóniát ami kijutott nekem.
Aztán mégis megtöri a csendet:
- Engedj el! - parancsol rám, ám hangja fele annyira sem határozott mint szeretné.
- Ezek után? - kérdezem mosolyogva.
- Nem történt semmi! - válaszol vissza azonnal és szabadulni igyekszik, de nem engedem.
- Maradj nyugton Zero-kun. - suttogom a fülébe. Érzem hogy megborzong ahogy lehelletem a bőrét simogatja.
- Nekem te nem para... - nem bírja végigmondani, mert ebben a pillanatban egyik kezem lejjebb csusszan, rátalálva nadrágjának árulkodó domborulatára.
- Nocsak... látom valaki nagyon örül nekem. - súgom a fülébe elégedetten vigyorogva és felkuncogok.
- Hallgass! - mordul rám, de hiába ellenkezik, képtelen szabadulni. Agyába férkőzve könnyűszerrel bénítom meg annyira hogy mozdulni se tudjon.
- Ahh jézusom... - szakad ki belőle.. ahogy kezem a nadrágjába süllyesztem és merevedését megmarkolva finoman cirógatni kezdem.
- Ahh...azonnalhh... fejezd...behh.. - nyöszörgi nem túl meggyőzően.
Halkan felnevetek és nyelvemmel a fülén simítok végig..eljátszadozva a fülbevalóival.
- Ugyan mit? - kérdezem kajánul vigyorogva. - Hiszen ugyanúgy nem történik semmi, ahogy az előbb sem...
Élvezettel hallgatom a hangját, ahogy sóhajtozik és nyög, hátravetett fejét a vállamra támasztja gyönyörében.
Kezemben lévő tagja olyan forró és nedves hogy pontosan tudom hogy ő is ugyanannyira kíván engem mint én őt. Csak nem akarja bevallani.
De hiába is tagadná... teljesen felesleges.
Ahogy ködös tekintete az enyémbe mélyed..nem állom meg mosolygás nélkül.
- Ezt...még...ahh...nagyon meg fogodhhh bánni... Kaname... - nyöszörgi és a következő pillanatban éhesen veti magát az ajkaimra.
Csókunk vad és követelődző. Időm sincs csodálkozni hogy Kanamének szólított, mert annyira magával ragad a hév, hogy sürgető vágyamban az ajkait harapdálva próbálok enyhíteni édes kínjaimon.
Egy alkalommal kicsit erősebben harapom meg a kelleténél, kiserkenő vérének ízétől azonban ő is teljesen beindul.
Remegés fut végig a testén.. vörösen villanak fel a szemei... szemfogait érzem a nyelvemen ahogy csókol.
Levegő után kapva sóhajtok fel, lenyalva a számra kenődött vérét.
A derekát szorítva tartom meg, mert akadálytalanul lecsúszna, annyira elgyengültek a lábai.
- Eressz el!
- Miért? Hiszen te kezdted! - jegyzem meg mosolyogva, a szenvedélytől szokatlanul mély hangon, azzal szembefordítom magammal, és testemmel az ajtónak passzírozva zárok el minden menekülési utat.
Dacosan fordítja el a fejét, nem is gondolva bele mekkora hibát követ ezzel el. Csak akkor esik le neki, mikor megérzi ajkaimat a nyakán. A vállamba markolva próbál eltolni magától, sikertelenül.
- Neh.. hagyd abba...
Ütőere hivogatóan lüktet a szám alatt...borzasztóan erős a vágy hogy beléharapjak, de mégsem teszem.
Helyette csak finoman megszívom a nyakát.. amitől felnyög és recsegve szakítja el az ingem gallérját.
Ahogy összeér a testünk és ágyékunk a ruhán keresztül egymáshoz simul, úgy cikázik végig rajtam a vágy mint valami áramütés.
Mély torokhangon nyögök fel, kezeim alatt megreped az ajtó fája.
Rémülten rezzen meg a kezeim között.
Ezek szerint most tudatosult csak benne hogy össze is törhetném..egyetlen mozdulattal. Sőt, igazából mozdulat sem kellene..elég volna egy pillantás.
- Ne félj... - mosolygok rá. - ... nem bántalak ...
Ez a hangnem nem nagyon tetszik neki, vagy csak kitisztult kissé a feje, mert hirtelen nekem feszül és erőlködve próbál kibújni a kezeim közül. Nem hagyom.
- Naná.. mert meg is halnál. - feleli morogva. Újból nekem feszül. Könnyűszerrel visszatartom, majd gondolok egyet és mégis elengedem...amitől lendületből hasra esik, elegánsan felkenődve a padlóra. Hát igen. Mindenre számított, csak erre nem.
Halkan felkuncogok.
Bosszúsan porolja le a ruháját.
- Ne gyere közelebb! - mordul rám, mikor látja hogy felé indulok.
Elégedetten mosolyogva figyelem ahogy az asztalhoz sétál és elveszi a pisztolyt.
Ha azt hiszed hogy az visszatart akkor nagyon tévedsz. - gondolom magamban, és halkan nevetve követem ahogy kilép az ajtón.
***
Egész úton nem szól egy szót sem.
Valahányszor ránézek elfordítja a fejét hogy ne kelljen a szemembe néznie, mikor pedig megérkezünk egy szó nélkül pattan ki a kocsiból és indul meg a szobája felé.
Az iskola a kései időpont miatt, kihalt és csendes, mindössze két ablakon szűrődik ki fény.
- Isten hozott itthon Kaname-sama! - ugrik a nyakamba Yuki, én pedig kedvesen megsimogatom a fejét. Zero mogorván figyeli, majd mikor Yuki őt is üdvözli elráncigálja őt előlem.
Figyelem ahogyan eltűnnek a szemem elől, majd az előttem álló Ichijo-hoz fordulok.
- Minden rendben volt amíg távol voltam? - kérdezem.
- Igen. - feleli bólintva. - Mindent elintéztünk.
- Remek. - felelem jókedvűen és követem őt be az ajtón.
***
Legközelebb másnap a vacsoránál találkozunk. Yuki izgatottan meséli Zero-nak hogy befejezte az házi feladatot amit a szünetre kapott.
Elgondolkozva kavargatom a levest a kanállal miközben őket figyelem.
- És te Zero? Megcsináltad a házit Toga senseinek?
A kérdezett nem szól semmit, csak Yuki szájába töm egy adag kenyeret.
- ..cóval..em csin...áldad beg.. - mondja Yuki teli szájjal és rosszallóan sandít rá.
A hosszú asztal másik végén ülnek, én mégis olyan tisztán hallom minden szavukat mintha itt lennének közvetlen mellettem.
Hát.. vannak előnyei a vámpírvérnek.
- Talán nem éhes Kaname-sama? - kérdezi Seiren én pedig észbekapva sandítok a levesre ami szinte már teljesen kihűlt.
Elkapom Zero pillantását ahogy felém néz.
- Nem. Köszönöm. Nem kérek. - felelem és belekortyolok egy pohár borba amibe előzőleg vértablettákat kevertem. Így mégsem olyan szörnyű az íze mint egyébként.
Második fogás: valami sült hús, zöldséges rizzsel.
Én a magam részéről Zero-t kérem.. tejjel és mézzel leöntve. Mmmm...
A tenyerembe támasztom az arcom és úgy figyelem ahogy esznek.
Mellettem Aido hangosan csámcsogva termeli be a húst.
- Hogyan kéri a steaket Aido-sempai? - kérdezi a lány mielőtt elmenne a következő adagért.
- Véresen. - vigyorog rá a szőke és küld egy öntelt vigyort Zero felé. Mellette Akatsuki fejbekólintja, mire az feljajdulva tér vissza az evéshez.
Mikor befejezték, mindenki megy a dolgára, Zero pedig kelletlenül felém battyog. Mosolyogva figyelem ahogy közeledik, zsebre vágott kézzel.
- Finom volt a vacsora? - kérdezem meg kedvesen, ő pedig elhúzza a száját.
- Ezt bizonyára azért kérdezed mert te meg sem kóstoltad. - feleli.
Jó megfigyelő az már biztos. Pedig alig nézett erre. Vagy csak nem vettem észre.
- Csak udvariasság. - felelem.
- Csak a jelentés miatt jöttem. - tér a tárgyra rögtön.
Hű milyen távolságtartó lett hirtelen.
- Menjünk fel a szobámba.
Felállok az asztaltól.
- Nem lehetne itt? - kérdezi fancsali képpel.
- Nem. - mosolyodom el. - Kövess!
Kelletlenül elindul utánam.
Vajon ez annak köszönhető hogy rájött hogy nem bír magával a közelemben? Hiszen a legutóbbi alkalommal saját magától csókolt meg. Nem kényszerítettem. Bizonyára kellőképpen megijedt ettől hogy eldöntse nem akar egy helységben tartózkodni velem. Legalábbis kettesben nem.
Hát, akkor most így jártál Zero-kun.
***
Halkan kattan az zár ahogy becsukja maga után az ajtót.
A kanapén terpeszkedve figyelem ahogy megáll a fának dőlve. Kezem az asztalon lévő pohár szárával játszik.
- Gyere beljebb! - szólalok meg halkan, intve a kezemmel.
- Kösz inkább mara...
A lába magától megindul az akaratomra. Bosszúsan sóhajt fel.
- Miért kérsz meg ha úgyis az van amit te akarsz?
- Előbb kérek.. aztán parancsolok. - mosolygok rá kedvesen és felhúzom a lábam hogy le tudjon ülni velem szemben. Nem akar. Rávillantom a szemeimet, mire lezuttyan. Na azért!
- Mesélj! - sóhajtok hátrahajtva a fejemet a szófára.
- Két E-szintű. És valami amiről nem tudtam megállapítani hogy mi lehet az. - feleli unottan.
- De megölted. - állapítom meg.
- Miért? Szerinted meg kellett volna hívnom egy teára? - háborodik fel.
- Ha nem tudtad biztosan hogy E-szintű akkor nem szabadott volna megölnöd. - jegyzem meg halkan.
- Önvédelem volt. - teszi hozzá kissé durcásan, és felhúzza a karján a ruhát. Fehér kötést látok.
Úgy ülök fel mint akit dróton rántottak fel. Vissza is hőköl.
- Hogy nézett ki? - kérdezem nyugodt hangon és elkapom a karját.
- Mint egy adag fekete köd. - mondja halkan és megpróbálja kiszabadítani a karját, sikertelenül.
Lassan letekerem a kötést.
- Nem hatott rá Bloody Rose sem. - motyogja maga elé, miközben a kezemet figyeli.
- Akkor hogy ölted meg? - kérdezem az arcát figyelve.
- Elfelejted hogy Vadász vagyok. - vigyorodik el.
Visszamosolygok rá mire lehervad a mosoly az arcáról. Összerezzen ahogy hozzáérek a sebhez a karján.
Mintha valami hegyeset döftek volna belé. Pokolian fájhatott.
- Nem felejtettem el. - felelem. - Hogy is tehetném, mikor minden egyes alkalommal emlékeztetsz rá. - folytatom előbbi gondolatmenetét és ajkamat a sebre nyomva nyalom végig. Megremeg.
- Mit művelsz? Engedj el! - nyögi dühösen.
- Mindjárt. - súgom a bőrébe és mosolyogva figyelem ahogy a seb összeforr.
Egy darabig zavartan pislog mielőtt elhúzná a kezét.
Majd végül kinyögi:
- Kösz.
Elmosolyodom.
Nincs mit Zero-kun.
Feláll a kanapéről és az ajtó felé indul. Némán figyelem ahogy távolodik. Aztán a küszöbön mégis megáll. De nem fordul vissza.
- A múltkor... miért nem haraptál meg? - kérdezi halkan. - Éreztem hogy akartad.
- Kellett volna? - kérdezem nyugodtan.
Visszafordul, szemei engem fürkésznek. Látszólag nem érti.
Még nem ismered. A gyönyört amit a harapásom okoz. Mert ha egyszer megérzed..a rabjává válsz.
- Azt ki kell érdemelni. - felelem mosolyogva, mire felhúzza az orrát és távozik.
Még akkoris mosolygok mikor órákkal később a havazást bámulom az ablakon keresztül.
Odakint hógolyóznak. A sok nappalis diák. Köztük Yuki.
Az ablakban állva figyelem őket.
Olyan gondtalannak tűnnek. Nem is tudnak semmiről...egyszerűen élvezik az életet. A pillanatot... az örömöt hogy együtt vannak és játszanak.
Kopogás szakítja félbe a gondolatmenetem.
- Gyere be! - szólok ki és érdeklődve figyelem ahogy besétál.
Ruka.
Vajon mit akar?
***
Nappal.
A vámpírok éjjele. Amikor pihenniük kéne.
De valahogy megint ott tartok, hogy nem tudok aludni.
Mióta újra elkezdődött a tanítás hiába ülöm végig az unalmas órákat még ez sem tud kellőképpen eluntatni annyira hogy aludni tudjak.
Ráadásul az utóbbi napokban semmit sem aludtam, ugyanis minden éjjel az iskolát védtük a betörő vámpíroktól.
A baj csőstül jön. - tartja a mondás. És milyen igaz.
Ő bizonyára éppen tanul.
Magamban visszagondolok rá hogy milyen volt..azon a nappalon, ott abban a távoli kastélyban... mikor aludt, a szemem előtt, abban a vörös ágyneműben.
Gyönyörű. Bár mikor nem az?
"A dolgok akkor a legszebbek mikor nem háborgatjuk őket." - állapítom meg, mikor pár perccel később az ágya fölött állok és nézem ahogy alszik.
Kimerült lehet. Ez sok éjszakázás nem neki való..mégha vámpír is. Hiszen ő nappal órákra jár.
Most éppen lóghat, hiszen az épület csendes. Azaz a többiek órán vannak.
Ejnye Zero-kun.. szabad ilyet?
Tekintetem a behúzott függönyökre téved. Épp annyira csinálnak sötétet hogy kellemes félhomály legyen a szobában.
Ledőlök mellé az ágyra és felkönyökölve figyelem.
Nem lehet könnyű neki, harcolni a vámpírok ellen, és egyben együtt és élni velük. Na és azzal a tudattal hogy ő is közéjük tartozik.
Én meg.. hát.. nem könnyítem meg a dolgát.
Szemei álmosan csillannak meg, rámnéz és félálomban megszólal:
- Kuran... nem leszek a szeretőd...
- És miért nem? - kérdezem, mire felpattannak a szemei. Bizonyára most jött rá hogy nem csak álmodja hogy itt vagyok.
- Mit keresel te itt? - kérdezi dühösen, kissé zavartan és magára húzza a takarót.
Mi az? Mit rejtegetsz előlem? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian.
- Nem tudtam aludni. Gondoltam megnézem hogyan szid le Toga az elmaradt lecke miatt. - mosolygok rá. - De csodálkozva láttam hogy te bizony lógsz az óráról.
- Vagy ez.. vagy nem tudok fentmaradni éjszaka. El lehet dönteni. - veti oda félvállról.
- Engem nem zavar ha lógsz. - jegyzem meg halkan, és kezem a takaró alá süllyesztem. Mutasd csak mi van ott!
Összerándul ahogy hozzáérek a hasához. Csupasz bőrt tapintanak az ujjaim. És milyen finom puha.
- Akkor meg minek vagy még mindig itt? - kérdezi mérgesen. Ujjai a csuklómra fonódnak.
- Azt akarod hogy elmenjek? - kérdezem egészen közel hajolva.
Nyel egyet, majd kijelenti.
- Ja.
- Ez nem hangzott túl meggyőzően.
- Menj a fenébe!
- Sajnálom. Nincs kedvem. - kuncogok halkan. Időközben másik kezem már a takarója alatt jár, alsójának vonalán siklanak végig az ujjaim.
Döbbenten nyög fel, kapna a kezem után, de ahogy megmozdul egy pillanat alatt fölötte termek és a lepedőbe préselem a testét.
- Miért nem vallod be hogy jól esik az érintésem? - kérdezem a halkan, olyan közelről hogy összeér az orrunk hegye. Látom szemfogának végét ahogy kinyitja a száját hogy levegőt vegyen.
Istenem..ez olyan izgató.
Hiába térdelek viszont fölötte, nem férek hozzá. Fránya paplan!
Egy mozdulattal rántom le róla, ő pedig rémülten nézi ahogy az egy elegáns ívet ír le a levegőben, majd a földön landol.
- Mégis mi a fenéről beszélsz? - kérdezi felháborodva.
Áh, szóval letagadod. Nekem ígyis jó.
- Kár hogy nem vagy őszinte. Sok energiát megspórolnál vele. - felelem ahogy kezeit a feje fölé húzva szorítom le az ágyra.
Csupasz mellkasa teljes pompájában tárul az arcom elé. Elvigyorodom.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezi rekedten.
- Félsz?
- Viccelsz? - kérdezi flegmán.
- Akkor miért remeg a hangod? - mosolyodom el és végignyalok a nyakán. - Mit akar tőlem? Mi a fenéért csinálja ezt? Miért érzem ezt? Ilyenek járnak a fejedben igaz?
- Ne turkálj az agyamban.
- Miért? Olyan sok érdekes dolog van ott. - súgom az ajkaiba és végigsimítom a nyelvemmel. Hangosan felnyög én pedig elégedetten felmorrannok ahogy érzem hogy teste megfeszül a kezeim között.
A nyakához hajolok.. lehelletemmel simogatom..mielőtt megcsókolnám, majd döbbenten rezzenek össze megérzem a száját az enyémen. Szemfogai a bőrömet karcolják.
Elengedem a kezeit. Érzem hogy a ruhámba markol.
- Éhes vagy. - jelentem ki a tényt. Érzem. A sóvár vágyat... a vérszomjat. Ahogy meglátta a nyakam.. megkívánta. - Tudod a vérszomj csak még jobban felerősíti a vágyat.. és fordítva. - mosolyodom el megnyugtatóan végigsimítok a haján. Szapora lélegzetét érzem a bőrömön.
- Gyerünk... - bíztatom. - .. csináld.
Fejrázás.
A hajába markolva húzom magamhoz. Ne makacskodj..csak magadnak ártasz.
Felnyögök ahogy belém mélyeszti a fogait, a forróság végigömlik a testemen. A hátát simogatom, bele-bele borzongva az érzésbe ahogy a nyakamat szívja.
Fényes ezüst tincsei furán festenek az én fekete hajammal keveredve.
Lassan elhúzza az arcát a nyakamtól. Száján még mindig ott fénylik a vér, úgy vonz mint a mágnes.
Szemét behunyva hagyja nekem hogy lenyaljam, majd a tisztogatást csókká mélyítve kóstolom meg ajkait.
Belenyög a csókba, és megremeg ahogy kezem végigsimít ágaskodó férfiasságán az alsón keresztül.
Tudom hogy akarsz engem.. kár volna letagadni.
Zihálva szakítja el ajkát az enyémtől. Ködös a tekintete, mintha már nem érdekelné semmi. A mellkasomra teszi a kezét, a szívem fölé. Ujjai az ingen keresztül is simogatnak ahogy hozzámér.
Behunyom a szemem. Istenem..ezt nem hiszem el...
És ekkor kopognak.
- Zero... a sensei már elég dühös hogy megint hiányzol. - hallom Yuki hangját. Erre mintha valami álomból ébredt volna, összerezzen és elkapja a kezét.
Basszus.. ilyen nincs...
Rámnéz..majd az ajtóra.
- Zero... - szólal meg a túloldalon ismét Yuki. - Alszol?
- Már nem. - feleli álmosságot tettetve, én pedig elmosolyodom.
- Találkozunk éjjel a kapunál. - suttogom hogy Yuki ne hallja. - És hozz magaddal fegyvert is. Vadászni megyünk. - teszem hozzá, azzal lazán kisétálok az ajtón. Yuki döbbenten néz utánam, majd eltűnik az ajtó mögött.
Bizonyára most kérdezi ki Zero-t hogy mit kerestem én ott.
