Boldog nyögéssel üdvözlöm nyelvét, és szívom magamba ajkainak tapintását, ízét... Kezei combomat simogatják, fenekembe markolnak, úgy irányítják csípőm ringását, hol fokozva, hol csillapítva a tempót.
Erősen megfogja csípőmet és egy könnyed, gyors mozdulattal fordít a helyzetünkön. Vad vágtába kezd, hörögve döngöl szinte az ágyba...
Csodálatos...
Lábaim derekára fonódnak, és istenemre... Pokolian élvezem!
Hangos nyögéseim egy idő után elhalnak, ahogy erősödő vérszomja már elnyomja a tudatomat borító ködöt. Olyan erős, intenzív érzés, mint amikor az ember belép egy gőzfürdőbe, és a forró levegő végigmarja a légcsövét, lehetetlenné téve a légzést.
A körülöttünk keringő őserő csak rátesz egy bazinagy lapáttal, ahogy a berendezést perzseli és teszi tönkre. Szövetek reccsennek, fal hasadozik, ablaküveg robban szét szilánkjaira hangos durranással...
Félek...
Kicsusszanva alóla az ágy végéig hátrálok előle, úgy nézek bele vörösen izzó szemeibe. Zsákmányra vadászó macskaként kúszik felém, minden izma külön életet élve mozog bőre alatt. Megnyalja ajkát... Veszettül izgató a látvány, és félelmetes. Utolér, és hozzám simulva szorít a cirádás, kovácsoltvas ágyrácshoz.
- Ne menekülj... - mondja halkan, hihetetlenül mély, nem evilági hangon. Szétfeszítve lábaimat ismét belém hatol, és én kéjesen nyögve kapaszkodom meg az ágyrácsban. Ahogy bennem mozog, egyre vadabbul és kíméletlenebbül, végignyalja a nyakam. Szinte nekem fáj már, annyira éhezik. Teljesen felzaklatta a vérem illata...
Innia kell... különben baj lesz. Veszettül éhezik...
- Kaname... - nyögöm figyelmeztetően.
- Mmm... - kuncog halkan. - Most semmi Kuran?
- Fogd be... és igyál belőlem végre - morranok rá két nyögés között. Felhördülve hajol a nyakamra, és felkészülök.
„Kérdezd meg, hány szeretője halt meg a karjaiban csupán azért, mert nem tudta fékezni vérszomját!”
Az emlékkép olyan erős, hogy ő is érzékelhette, mert hirtelen megtorpan, mielőtt fogai belém mélyednek.
- Nem tehetem... - hörgi mély hangján. - Féltelek...
- Kérlek, Kaname... kérlek... - nyöszörgöm, és agyarai már a nyakamba is hatolnak ahogy lecsap rám.
Szédült ütemben mozog bennem, de már nem számít semmi, már csak az újra és újra magával ragadó gyönyör... csak az számít.
Kétségbeesetten kapaszkodom vállaiba, és szoros ölelésében rángatózva fogadom magamba sikoltva, hörögve és nyögve a vámpírcsókból áradó hihetetlen gyönyört, amihez fogható nincs a világon...
Hangosan kortyolva fogadja magába véremet, és amíg ez tart, újra és újra szétárad bennünk a kéj, és megfeledkezünk mindenről...
Csak MI vagyunk... és a gyönyörünk.
Sötétség hull rám, lebegek a semmiben...
- Zero... neeeeem...! - hallom a kétségbeesett kiáltást...
Számban szétárad az ismerős, sós aroma, perzselően folyik szét testemben, és felmelegít belülről, mint a hideg téli estéken a fűszeres forralt bor. Kihűlt, fázó végtagjaim bizseregve forrósodnak át.
Amikor magamhoz térek, valami furcsa zajt hallok. Vámpír érzékeim azonnal felismerik az ismerős illatot. Érzem a kezemet szorongató kis kezecskéket, és elmosolyodom, vagy valami olyasmi, mert ajkaim szárazak és cserepesek.
Felnyitom szemeimet, és a hatalmas, barna, könnyes bociszemeket látva felsóhajtok. Épségben van, itt van.
Na azért.
Ki is csináltam volna Ichijout ha baja esik. Ha már egyszer rábíztam...
- Zero... hogy érzed magad?
- Lássuk csak... - nyikorgom mint a vasajtó. - Szomjas, éhes, fáradt, álmos és hisztis. Tömören.
- Az jó - mosolyog le rám, egy pohár vizet tartva a számhoz. Kissé feltápászkodom, és élvezettel iszom a hűs vizet. Kicserepesedett ajkaimnak, porzó nyelvemnek igazi karácsony.
Visszafekszem a párnára, körülnézek, aztán eszembe jut egy fontos dolog.
- Te Yuki... ugye tudod, hogy tartozol nekem egy csomó sütivel? - szegezem neki, és ő felkuncogva simítja arcát a kézfejemre. - Ej... mi ez a gyászos hangulat? Hisz élek, és virulok! Pompásan érzem magam!
Hogy szavaimat bizonyítsam, elkezdek feltápászkodni. Agyam hógolyó, szemem gomb, gyomrom a padlón. Forog a világ, vagy ha nem is, az ágyam minimum bebizonyítja hogy tud bolygóhollandizni.
- Uhh... - közlöm a szobával, és visszaesve az előbbi pózba, hallgatom ahogy Yuki perlekedik velem mint egy rossz feleség.
- Maradj szépen fekve, hiszen rengeteg vért vesztettél, sok sebed van, és.... - bla bla bla.
- Maradj nyugton Zero! - dörren egy mély hang. A belépő Toga-senseit látva a plafon felé fordítom ködszürke szemeimet. Jaj nekem. Most jön a fejmosás.
Amiket elmesél egykori tanárom, letaglóznak.
Baszki Kaname... nem vagy semmi.
Sóhajtva hunyom be szemeimet.
***
Mikor felnyitom, erős napfény vakít el.
Azonnal kiveri szépséges álmomat a fejemből, bár gőzöm sincs mitől szépséges, ha nem emlékszem rá. Talán épp ezért.
- Direkt szívatsz? - firtatom, a szőke, zöldszemű vámpírt, Yuki szívének csücskét fixírozva, aki éppen elhúzza a sötétítő függönyt.
- Nahát? Te fent vagy? - kérdez vissza kedves mosollyal. Jé, micsoda helyzetelemző képesség! Azta! Ez a fickó még egyszer hasznos lehet. Mondjuk magam elé rántani amikor rám lőnek.
- Remek - folytatja zavartalanul. - Látod milyen szépen süt a nap? Kár volna lustálkodnod.
Felmorranok. Ez hülye.
- Tartogasd a szép szöveged Yukinak. Tényleg... hol van Yuki? - kapok észbe. Az előbb még itt volt. Habár az előbb, amikor becsuktam a szemem, gyanítom úgy tíz-tizenkét órával ezelőtt lehetett.
- Órán.
Bingo.
- Kaname-sama nagyon dühös volt tegnap... - mondja halkan, majd elmosolyodik. - Olyan kedves volt, hogy még szökőkutat is csinált nekünk.
Feh. Nem is csodálom, én is baromi pipa voltam.
- Érzem hogy itt vagy... Kuran... - közlöm a rend kedvéért. Sosem értettem miért szeret tapétát játszani.
Ichijou kihussan, és mi édes kettesben maradunk.
Hosszú ujjak fogják meg a térelválasztó fehér függönyt és elhúzzák. A szoborszerű szép arcot látva felsóhajtanék a boldogságtól, ha nem lenne kábé olyan hipózott színe mint a textilnek amit fog.
- Rémesen festesz - közlöm vele a tényt, hátha nem nézett még ma tükörbe.
- Ezt én is mondhatnám - mosolyog le rám kedvesen. Ne terelj... Különben is, én csodásan festek. Mindig. He ennél jobban néznék ki, kiesnék az ablakon.
- Mi a frászt csináltál? Olyan sápadt vagy, mint aki lisztben hempergett... - firtatom.
- Vámpír vagyok. Azt hittem tudtad - jön a semleges, semmitmondó válasz. Jellemző.
- De...
- Látom már jobban vagy. A sebeid gyógyulásnak indultak... - futtatja végig ujjait mellkasomon a pizsamafelső anyagán keresztül. Megremegek érintésétől. - ...de még nem az igazi.
- Mit akarsz ezzel mondani? Toga-sensei mindent elmondott. Tudom hogy neked köszönhetem hogy élek... miért teszed mindezt...? - hadarom, hogy eltereljem a figyelmét, mert tekintetében már látom hogy... perceken belül jaj lesz nekem.
- Miért? - kérdezi azzal a jellegzetes mosollyal, ami számomra semmi jót nem jelent. Vagyis jót, mert... na jó ezt hagyjuk. Szóval már megint ott az a perverz kis mosoly a szája szegletében! Jaj!
Huss, a pihe-puha takaróm elszáll ahogy letépi rólam ez az anti-empatikus perverz. Hát semmi együttérzés sincs benned? Fagyott mogyoróim életem végégig zörögni fognak a lábaim között...
- Mit csinálsz? Azonnal add vissza te perverz! - morranok rá, de le sem tojja a fejemet. Leül mellém, és a combsebemet kezdi cirógatni. Hékás! Legalább amikor félig hullaként fekszem, akkor hagyj már békén...!
Aztán látom amit látok, és nem akarom elhinni. A sebemet összefogó cérnát kezdi el kibontani.
- Mit műv... - kezdeném kiosztani, de félbeszakít.
- Csss... - fogja be a számat kezével. - Maradj csendben!
Kihúzza az egész cérnát, és felszisszenek. Na tessék, már vérzik is.
- Nnnhh... most ez mire volt jó...? - firtatom. A kolis doki kezdheti elölről a matyó hímzést. Nem baj, mindig is házacska alakút szerettem volna a combomon hordani. Kéket. Kis virágokkal az ablakában.
Fölém hajol, majd lassan, finoman nyalja végig a sebem két szélét. Ahh... te mocsok perverz...
Mmmmhhh... már ég is a képem, mégis hátraejtem fejemet a párnára, és elfojtok egy sóhajt...
Felizgatott, pedig tudom hogy csak a sebemet gyógyítja. Nem hiszem el... már megint zavarba hozott...
Fölém hajol, és a fülembe súg lágyan.
- Majd én eltörlöm a fájdalmad...
Hangjának érzéki mélységeibe beleremegve hagyom hogy felszabadítsa mellkasomat, és a kötéstől is megszabadítson. Forró ajkai és mágiája végigbizsergetik a bőröm... Még jobban elpirulva bújtatom ujjaimat puha, selymes hajába és felnyögök, annyira jó érzés.
- Kkk... - nyöszörögöm kábán nevének kezdőbetűjét. Hű ez aztán magasröptű volt. - ...hagyd abba... mmhhh...
Jézus abba ne hagyd! Ahh a Vadászok szent kardjára... Ahol csak hozzám ér szájával, megszűnik a fájdalom és kellemes, bódító zsizsegés árad szét bennem...
- Khm... - hallom, de agyamig nem jut el, csak annyi hogy Kaname feláll mellőlem. Ekkor végre piros fejemet én is arra fordítom amerre ő néz, és...
Bassza meg!
Ez Toga-sensei! Mindent látott... Atyaééééég! Sikítsak? Ne sikítsak?
- Az igazgató hívat. Kuran... - dörmögi. Életem megrontója persze elhúz, mint a vadlibák ősszel, mi meg kettesben maradunk.
Belép az ajtón és becsukja. Ajaj, ez rosszul kezdődik. Még a félszeme sem áll jól...
Felém fordul jégcsapkék tekintete. Elkomorulva figyelem ahogy az ablakhoz sétál, elővesz egy cigarettát és komótosan meggyújtja. Hm. Mivel a sebeim szinte teljesen begyógyultak már hála Dr. Kurannak, akkor az ágyat sem kell nyomnom.
Fel is kelek.
Majd visszaszédülök, ahogy az ágyban felejtem a vérnyomásom. De legalább sikerül ülve maradnom. Szó nélkül kezdek öltözni.
- Mióta tart? - tudakolja halkan. Nem pillantok rá, mert a nadrágom megfelelő nyílásába való beletalálás igen komoly koncentrációt igényel.
- Micsoda? - kérdezek vissza félvállról, és végre felrántom a nadrágot. Levetem a kórházi inget, a sajátomért nyúlnék, de egy erős kéz megragadja a karomat és megpenderít.
- Ne szórakozz velem Zero... - mondja komoran, alig pár centiről fújva a füstöt ki az orrán. Mint valami dühös, fújtató bika. Csak éppen az ő arca kifejezéstelen.
- Úgy festek, mint akinek játszani van kedve? - rántom ki csuklómat a szorításából, és blazírtan folytatom az öltözködést.
- Mi van köztetek?
Felsóhajtok. Nem tud leszakadni a témáról?!
Mi van köztünk? Elmerengve gombolom be ingemet.
Mi is...?
Ha belegondolok... semmi. Néha leteper, iszunk egymásból és kész. Ami igazán erőssé teszi a köztünk lévő semmit, az a közös célunk, Yuki és az iskola védelme. Igen. Szövetségesek vagyunk. Átmenetileg.
És hogy megveszek érte? Nem számít.
- Szövetségesek vagyunk - mondom végül. - Közös céljaink vannak, amelyekért küzdünk.
Látom hogy megszólalna, de nem hagyom.
- A többihez semmi közöd.
Az ajtó felé indulok, viszonylag egyenes vonalban, de hangja megtorpanásra késztet.
- Te egy Vadász vagy Zero, ezt soha ne felejtsd el. Mi Vadászok, a Vámpírok ellenségei vagyunk, ahogy ők nekünk. Ne tévesszen meg a kedves mosoly vagy...
- Tudom - szakítom félbe mogorván.
- És azt tudod, hogy mindegyikőjük közül ő jelenti a legnagyobb veszélyt az emberiségre?
- Akkor miért nem...?
- Öltük meg és lettünk szövetségesek? - fejezi be helyettem. - Mert nem lehet őket megölni. Ha ellenséged szinte legyőzhetetlen, tedd a barátoddá.
Dühösen perdülök meg. Ezt az undorító képmutató...
- Ne nézz így Zero. Nekem lenne okom rá, hogy dühös legyek. Ostobaságot csinálsz, ha ennyire közel kerülsz hozzá! Kuran egy időzített bomba, ahogy Rido is. Veszélyesek...
- De Kaname a szövetségesünk, és ugyanazok a céljai, mint nekünk. Miért vagy ennyire előítéletes? Ne beszélj így róla... - morgom halkan.
Behunyt szemmel kuncog.
- Sosem gondoltam volna, hogy ezt pont a te szádból hallom, Zero.
Na most csúnyán nézek. Ijedj meg.
- Tudod, Rido is, Shizuka is valaha emberpártiak voltak. Szövetséget kötöttek az emberekkel... de őket is utolérte az, ami Kanaméra is vár. A tisztavérűek átka. Csak idő kérdése...
Összevont szemöldökkel viszonzom tekintetét. Mi van?!
- Miről beszélsz?
- Gondolj bele... több száz vagy ezer év. Egyedül. Mindenki meghal körülötted, és a magányod csak növekszik. Shizuka elméje megbomlott, Rido sem tiszta már... és Kuran Kanamén is kezdenek mutatkozni a jelek. Egy bomlott elméjű tisztavérűnél nincs veszélyesebb, ezt a saját bőrödön is megtapasztalhattad már.
Megrázom a fejem, hiszen Ő nem tudja amit én. Hogy Kaname az ősvámpír... és ha több ezer év után is ilyen egészséges, akkor nincs okom aggodalomra. Nincs. Igen. Biztosan. Ja.
„Sok vér...”
„Sok vér és magány...”
„Egyedül vagyok...”
„Tengernyi vér...”
Az emlékek, amelyeket megosztott velem még a vért is belém fagyasztják. Hát mi tagadás... ha belegondolok, mégis csak nagyon öreg. És ugyebár ő az egyedüllét elől menekült abba az évezredes álomba, és onnan rángatták ki. Aztán... olyan magányosnak látszik mindig.
- Áh, Kaname nem lesz zöldség. És aki mást mond, azt ledarálom mint nyuszi a répát. Most mennem kell, mert... - megfogom az ajtót, kinyitom hogy lelécelhessek, de még utánam szól.
- Kérdezd meg, hány szeretője halt meg a karjaiban csupán azért, mert nem tudta fékezni vérszomját!
Megtorpanok, és elsápadva pillantok vissza rá. Azonnal bevillan a múltkori jelenet... amikor farkaséhesen, hörögve menekült gyakorlatilag tőlem, és nem akart inni belőlem.
Ezért nem fogadta el a véremet akkor?
Mert féltett engem...?
...saját magától?
***
Eltámolygok a fürdőszobába, egy frissítő zuhany után már jobb is. Ah igen, ez kellett, mint Yukinak a csoki.
Felöltözöm, és máris jobban érzem magam. Iszom egy kis vérbogyót, elindulok megkeresni életem megkeserítőjét. Kezd beesteledni... mégis az éjjelisek kollégiumában találok rá. A csicsás hall tele a sok szippanccsal, és Nagy Fehér Agyar a lépcsőn állva beszél hozzájuk mély hangján. Hipó színe nem nagyon javult, tehát még nem evett azóta sem. Ejnye.
- ...ezért kérlek titeket gondoljátok meg, és döntsétek el hogy velem maradtok vagy a Tanács oldalára álltok és elviselitek hogy a vének irányítsák a vámpírok életét. Nem fogom azt mondani hogy maradjatok, hiszen jól tudom mennyire veszélyes.. rátok nézve főleg.. de dönthetitek, el mit akartok tenni. A szüleitek mindig hűségesek voltak hozzám.. évszázadok óta...én pedig nem akarom őket megfosztani a gyermekeiktől.
Na ez kezd érdekes lenni. Észrevétlenül lépek közéjük, és sasolok.
- Veled maradunk..
- Nem árulunk el Kaname-sama..
- Igen. Nem megyünk el!
- Halál a Tanácsra!
- Le velük!
- Akkor hát vállaljátok hogy maradtok és felveszitek a harcot a békéért? Mindannyian?
- IGEN!
- Aki el akar menni nem tartom vissza. Itt az életetek a tét.
Néma csend és hullaszag.
- Köszönöm barátaim. Akkor maradunk. Aludjatok hát. A nap hamarosan felkel. Amikor új hajnal virrad ránk minden ugyanúgy lesz mint előtte. Ha valami kell...majd szólok. Köszönöm.
Meghajlás, és kiürül a terem.
Bakker Kuran.
- Ezt aztán nem hittem volna - mondom halkan. Igaza volt az igazgatónak... de mennyire. Tényleg akár másodpercek alatt képes felállítani egy saját vámpírsereget.
Nem fordul felém.
- Elmenekültél a gyengélkedőről? Tudod, hogy ezt jelentenem kéne az igazgatónak?
- Akkor tedd azt, ha kedved tartja - vonom meg a vállam, és végre felém fordul sápadt, de szép arca. - Háborúra készülsz, jól hallottam?
- Nem tudhatjuk. Ha a Tanács el akar törölni minket a föld színéről, harcolni fogunk... és megvédem a békét... mert... ez az egyetlen hely, ahol csak egy pillanatra is, de embernek érezhettem magam... és nem egy szörnyetegnek... - suttogja, és szemei a távolba révednek. Vajon mit láthat most maga előtt? Felém fordul, és mélyen a szemembe néz, a lelkemig.
- Egy vámpír számára egy emberöltő csupán egy pillanat... - folytatja. - ...mégis pont ezért irigyeljük a halandókat... pont ezért olyan értékesek... mert létük olyan törékeny akár egy délibáb...
És most ennek mi köze a háborúhoz? Kissé zavaros ez nekem.
- Vissza kéne menned a gyengélkedőre - mondja hirtelen témát váltva.
- Nem értelek... - fújok egyet. - De ebben a csatában ugyanazon oldalon állunk, szóval...
- Tudom... - ereszt meg egy fáradt mosolyt.
- És nem hagyjuk hogy Yukinak bármi baja essen - mondjuk egyszerre, mint az oviban. Feh...
- Köszönöm Zero-kun... De egy valamit véss az eszedbe...
Hm? Mit?
- Soha többé... ne hősködj, különben...
Huss, már előttem is áll, és a hajamba túr.
- ...minden egyes csepp kiontott véredért egy éjszakával fizetsz nekem...
- Mire? - teszem fel az évezred leghülyébb kérdését. Kuncogva markol a hajamba, és ajkainak forróságát szívhatom magamba egy forró csókkal. Mmm... Karjai átölelnek, mágiája kiárad testéből, körülöttünk örvénylik, hogy elgyengülök és beleremegek...
- Gyere... - suttogja, hangja morajlik mint a viharos óceán. Képtelen vagyok ellenállni neki... Elszakad tőlem, és csábos mosollyal, kezemet megfogva húz finoman felfelé a lépcsőn... és én úgy követem, tapadok rá, mint méhecske a lépre.
Lakosztályába lépve az ágy mellett megtorpanunk, ő újra megcsókol, hajamba túr kezeivel. Parázsló ereje úgy cirógatja bőrömet, mint a forró nyáresti szél.
- Mi ez...? Miért csinálod...? - suttogom kiszáradt torokkal.
Mélybordó, tűzben égő szemei elmerülnek az enyémekben... teljesen a hatása alatt vagyok már... Magamtól hajolok közelebb hozzá, tapasztom ajkaimat az övére, és szájába hatoló nyelvem bejárja minden zegét-zugát, ízlelgetem, kóstolgatom. Halkan felmordul, és visszarántom a nyelvem, épp időben. Ráharap a számra, én pedig felnyögök az élvezettől. Vérem sós aromája betölti minden érzékszervemet...
Szoros ölelése fokozódik, körmei ruháimon keresztül karistolják bőrömet. Éledező vérszomjam kis pipacsvirág ahhoz képest ami szinte szétrobban a szobában, és belőle árad. Fogaink összekoccannak, nyelve számban vad sirálykörözésbe kezd, mély hangján nyög olyan élvezettel, ahogy csak szex közben tette eddig.
Ó istenem...! Testem beleremeg mint a hangszer húrja, és elgyengülve kapaszkodom belé, bár szükségtelen, hisz olyan erővel présel magába, mintha össze akarná olvasztani a bőrünket.
Belemarkolok ruháiba, és egy vad mozdulattal tépem le róla. Neki csak megvillannak szemei és már meztelen is vagyok teljesen. Most nem érek rá sopánkodni a ruháim miatt... Nem érek rá.
Nyekkenek az ágyon, és ő esküszöm párduc morgással ugrik rám, szinte természetfeletti ruganyossággal. Végigkarmolja mellkasomat, és felszisszenve figyelem a felszínre törő apró kis vörös vérgyöngyöket.
Kéjes mosollyal nyalja végig karmolásainak piros csíkjait, szemei vörösen izzanak, ahogy már az enyémek is, pedig nem vagyok éhes, azonban az ő vérszomja olyan erős, hogy megtébolyít vele...
Egy erős rántással fordítok a helyzeten, és egy pillanatra ki is zökkent a ritmusból, hogy sikerült. Jé, két vállra fektettem Kurant!
Hajamba túr, és tarkómnál fogva ránt le magához. A francokat fektettem két vállra. Csak hagyta nekem. Nyögve fogadok szót, hozzásimulva viszonzom csókját. Ajkaim már véresre harapdálva, és ahogy elszakítom tőle, száján és fehér bőrén csillognak a rubintvörös cseppek. Lassan, élvezettel nyalja meg száját, és én a látványtól felnyögve pillantok le rá. Merevedésem az övéhez simul... heves kéjvágyam lüktet a testemben, ahogy vérszomjam is.
Nézem ahogy zihál, és szemfogai fehéren villannak. Ereje szinte fojtogat, de még ez is annyira izgató mint még semmi... a veszély...
Még ez is vonz benne.
Fordít a helyzeten, és vad csókkal indít, majd nyakamat gondosan elkerülve siklik lejjebb a nyelve rajtam, nedves csigaként barangolva izmaimon és hajlataimon. Érzem ahogy egész testében vadul remeg, és tudom... tudom miért. Majd megőrül, hogy belém haraphasson és ihasson véremből.
- Miért...ahh... Kuran... - nyöszörgöm erőtlenül, ahogy a köldökömnél köröz nyelvével. Miért nem iszik belőlem? Máskor nem fogta vissza magát, ementálit csinál belőlem, úgy rágcsál meg mint nyuszi a répát. Most meg mi a lókukiért nem csinálja? Tudom hogy vigyázna rám. Tudom.
Széttárja lábaimat, és lassan végignyalja combom belső felszínét.
- Hm? - dörmögi bőrömbe és összerándulok a kis kéjrobbanásoktól amit kivált vele.
- Nnhh... - markolok vadul a lepedőbe amikor szájának pokoli forrósága befogadja péniszemet. Mit befogadja? Szinte magába szippant! Ereje úgy örvénylik körülöttünk, hogy az ágyat díszítő baldachin is lobog, mint zászló a szélben. Mágiája árad a bőréből, leheletéből... minden porcikájából.
Végtelennek tűnő másodpercek múlva elenged, és hosszú ujjai csuklómra fonódnak. Érintésétől orgazmusszerű gyönyör árad szét bennem, és elgyengülve hagyom hogy magára húzzon. Fölémászva pillantok le rá, jól tudom mit akar, és a fenébe is... én is erre vágyom de veszettül!
Nem hagy időt még tétovázni sem, csak belemarkol a fenekembe, úgy nyom rá merevedésére, s én kéjes sóhajjal hunyom be szemeimet amikor belém csusszan.
- Zero... - nyögi mély, rekedt hangján. Remegve támaszkodom meg mellkasán, úgy próbálok meg nem szétrobbanni az orgazmustól már az elején. Ahol csak bőrünk összeér, olyan gyönyör árad szét bennem, ami önmagában is csodálatos.
- Kaname... - nézek a szemébe elkábulva, és lehajolok egy csókra.
- Tudom hogy azért vagytok itt, mert a szüleitek tisztelnek engem, és mert mindannyian bíztok benne hogy a jó irányba vezetlek titeket.
Most választanotok kell.
A Vámpírok Tanácsa márcsak idő kérdése és véglegen kimondja rám a halálos ítéletet.
Döbbent csönd.
Többen elsápadnak.
- Ami persze nem jelenti azt hogy meg fogok halni, de rátok nézve veszélyes lesz ha velem maradtok. Ezért kérlek titeket gondoljátok meg, és döntsétek el hogy velem maradtok vagy a Tanács oldalára álltok és elviselitek hogy a vének irányítsák a vámpírok életét. Nem fogom azt mondani hogy maradjatok, hiszen jól tudom mennyire veszélyes.. rátok nézve főleg.. de dönthetitek el mit akartok tenni. A szüleitek mindig hűségesek voltak hozzám.. évszázadok óta..én pedig nem akarom őket megfosztani a gyerekeiktől.
- Veled maradunk..
- Nem árulunk el Kaname-sama..
- Igen. Nem megyünk el!
- Halál a Tanácsra!
- Le velük!
Elmosolyodom.
- Akkor hát vállaljátok hogy maradtok és feveszitek a harcot a békéért? Mindannyian?
-IGEN!
- Aki el akar menni nem tartom vissza. Itt az életetek a tét.
Senki sem mozdul. Nem tesznek egy lépést sem.
- Köszönöm barátaim. - sóhajtok. - Akkor maradunk. Aludjatok hát. A nap hamarosan felkel. Amikor új hajnal virrad ránk minden ugyanúgy lesz mint előtte. Ha valami kell..majd szólok. Köszönöm.
Meghajolnak.. oszlani kezd a tömeg.
- Ezt aztán nem hittem volna. - szólal meg egy hang a hátam mögül.
Elmosolydom.
- Elmenekültél a gyengélkedőről? Tudod hogy ezt jelentenem kéne az igazgatónak? - kérdezem meg sem fordulva.
- Akkor tedd azt ha kedved tartja. - feleli.
Megfordulok.
- Háborúra készülsz? Jól hallottam? - kérdezi komor arccal.
- Nem tudhatjuk. - felelem. - Ha a Tanács el akar törölni minket a föld színéről, harcolni fogunk..és megvédem a békét.. mert.. - tekintetem a távolba réved. -..ez az egyetlen hely..ahol csak egy pillanatra is ..de embernek érezettem magam. Embernek..és nem egy szörnyetegnek. - ránézek.. szemeim az övébe mélyednek. - Egy vámpír számára egy emberöltő csupán egy pillanat.. mégis pont ezért irigyeljük a halandókat.. pont ezért olyan értékesek.. mert létük olyan törékeny akár egy délibáb..
Elgondolkozva méreget.
- Vissza kéne menned a gyengélkedőre. - teszem hozzá témát váltva.
- Nem értelek. - feleli sóhajtva. - De ebben a csatában ugyanazon az oldalon állunk szóval.. - rámnéz, elharapja a mondat végét.
- Tudom.. - mosolydom el halványan.
- ÉS NEM HAGYJUK HOGY YUKINAK BÁRMI BAJA ESSEN. - tesszük hozzá egyszerre.. ami engem mosolygásra késztet őt fintorgásra.
- Köszönöm Zero-kun.. - sóhajtok halkan. - De egy valamit véss az eszedbe..
Szemöldökráncolva mered rám.
- Soha többé.... ne hősködj.. különben.. - mellette termek...ujjaim a hajába simulnak. - ..minden egyes csepp kiontott véredért egy éjszakával fizetsz nekem...
- Seiren... - szólítom meg az előttem ácsorgó lányt.
- Igen Kaname-sama?
- Melyikük hozta ezt a szemetet? - lengetem meg orra előtt a papírt.
- Aido nagyapja küldte a Tanácsból uram. - hajtja meg a fejét.
Morogva gyűröm össze és vágom hozzá.
- Gondoltam.
Vicsorba torzul az arcom, szemfogaim kivillannak, felborítom az asztalra elém tett vértablettás poharat. A vörös folyadék szétfolyik a szőnyegen. Kettéreped az asztal.
- Az a szemét.. ezt még megbánja.
Hirtelen azonban feltárul az ajtó, és Ichijou ront be rajta, karjában a tetőtől talpig véres könnyektől nedves arcú Yuuki-val.
- Kaname-samaaa... - sikítja ahogy nekem vágódik, zokogva markolja meg a zakómat.
- Yuki.. ki bántott? Beszélj!
- Kaname-sama... Zero...
- Zero? - nézek Ichijou-ra.
- Vadászok támadták meg az iskolát. Zero megvédte Yukit. Félek még most is van egy-kettő a kapuknál.
- Yuki.. figyelj.. - fordítom magam felé könnyes arcát. - Itt maradsz, Ichijou te vigyázol rá.. Ruka.. gyere el az ajtótól! - ordítok rá.
A lány ijedten lép be.
- Kaname-sama..
- Te is itt maradsz értetted? - villantom rá a szemeimet. - Ezesetben eltekintek tőle hogy hallgatóztál.
Lesüti a szemét és bólint.
- De Kaname-sama.. - szól közbe Ichijou.
Felkapom a kabátom, és kiviharzok az ajtón, nem is törődve velük. Aztán vissznézve még figyelmeztetem őket.
- Ablakot se nyissatok. Az erőm védi ezt a szobát.. de ha kinyitjátok a pajzsnak lőttek. Vigyázz a szerelmedre Ichijou.. ha Yuki a kezük közé kerül biliárdozni fogok a golyóiddal. - felelem azzal otthagyom őket.
***
Esik az eső mikor kilépek az ajtón, ezzel a sebességgel ahogy jöttem maximum a fény teszi meg ezt az utat le a toronyból és vissza.
Egy alak rohan felém. Messziről felismerem benne Toga-t és az pedig... - ökölbe szorul a kezem, hajamba belekap a vihar felélénkülő szele.
Szemeim vörössé változnak ahogy a kapun beözönlő vadászokra pillantok.
- Likvidálási parancsunk van a Kiryu Zero nevű vámpírra. A vadász szövetségtől.
Összeszűkült szemekkel nézek rájuk.. dühöm, akárcsak a vihar.. kitörőben van.
Aztán ahogy eldördül az első villámcsapás, úgy lendülnek támadásba.
Egyszerűen pofon csapom a felém ugró első férfit, akinek az ütés erejétől leszakad a feje.
Arcom dühös vicsorba torzul.
- Ez az iskola az én területem. Itt nem ölhettek meg senkit. Takarodjatok! - morgom nekik. Kabátom szárnyait lobogtatja a szél, arcomon esőcseppek csorognak le.
- De a parancs..
- Árrrggghhhhh...ebből elég...!!!
Na most telt be a pohár.
A hetekig tartó vérszomjam és a dühöm most megkettőzött erővel hívja erő azt az ősvámpír erőt, amit ebben a testben nagyon ritkán használok.
Vörösben látok mindent.. nem érdekel semmi más.. csak hogy pusztuljanak... dögöljenek meg....vééérrt...vééérrtt...
Árnyékként suhanok feléjük, egyiküknek olyan erővel tépem fel a torkát hogy egészen a csontig szaladnak belé a fogaim.
A többiek erre csak mégjobban bedühödnek és nekemronatanak.
Fél kézzel lököm félre a kardokat, a belémfúródó lövedékek meg sem kottyannak. Még csak fel sem szisszenek.
Figyelem ahogy a vállamba fúródó lövedék útján sisteregve zárul össze a seb.
A számon lefolyik a vadász vére.
Egy nyílpuskából kilőtt ezüstlövedék süvít felém, de én elkapom pár centire a szívem előtt, majd visszahajítom, egyenesen a férfi szemébe találva.
Ordítva esik össze.
Rámugranak, de félelmetes ordítással lököm le magamról őket, a vércseppek a levegőbe emelkednek körülettem ahogy az erőm betölti a levegőt pár méteres körben körülöttem.
Kezemen megnyúlnak a körmök, a levegőbe emelem a kezem és ezzel a mozdulattal őket is.
Tehetetlenül kapálódznak, vaktában lövöldöznek. Az egyik golyó éppen az arcom mellett süvít el, megkarcol, de seb azonnal bezárul.
A villám lecsap mögöttem, de meg sem rezzenek.
Hátulról nekemront egy eddig hullának vélt illető.. de szemeim villannak egyet és öklömnyi darabot tépek ki a mellkasából mindössze a gondolataimmal.
- Ellenségek.. - sziszegem. - Akkor árultatok el..amikor a legkevésbé sem hittem volna.. pedig én nem akartam embert ölni...
- Kiryu Zero-nak meg kell halnia.. ezt a Szövetség parancsolta. - ordítja az egyikük. - Ha minket megölsz, jönnek újabbak. Még egy tisztavérű sem szállhat szembe a nagyszerű vadász Szövetséggel.
Félrehajtott fejjel figyelem őket ahogy a levegőben lebegnek, küzdve hogy eltaláljanak..de hiába.
- Kiryu Zero akkor hal meg, amikor én azt akarom. A Szövetség pedig az ellenségem.. mostantól. - sziszegem halkan.
......
Ekkor hatalmas villám hasítja keresztül az eget, fénye megvilágítja az arcomat, ahogy szinte tébolyult vigyorral nézek az éjszakába.
Kezem összeszorítom és abban a pillanatban a vagy 40-50 vadász akkora erővel csapódik a földbe hogy krátert robbant a kert puha talajába.
Hatalmas robaj rengeti meg a földet.. mindent elborít vérük szitáló esője.
A kráter alján tóként gyűlik össze a temérdek vér.
Lassan kifújom a levegőt, arcomat az ég felé fordítva várom hogy lemossa róla az eső a vért.
Nézem a kezem, de még mindig vörös.. minden vörös...
Zero..
Az iskola felé pillantok, ahol már csak a keleti szárnyban ég a lámpa.
Gyengélkedő...
***
Lesápadnak mikor meglátnak.
- Kaname-sama.. - egy magas hang.
- Kaname-kun.. - egy halk hang.
- Kuran.. - egy mély hang.
- Hogy van? - kérdezem gyorsan.
Nem érdekel hogy engem bámulnak, nem érdekel hogy vérrel áztatom el a padlót...nem érdekel..
- Életben marad, de sürgősen innia kell. A tabletták nem adnak elég erőt neki a gyógyuláshoz.
Az ajkamba harapok.
Rá fognak jönni a titkomra.
Rá fognak jönni..
Nem érdekel!
Félrelököm az ágya fölé hajoló sosem látott csajt.
Zero.. kis öngyilkosjelölt.. én mondtam neki hogy vigyázzon Yukira.. francba...
Felemelem a testét a párnára és ülő helyzetbe húzom. Olyan nehéznek tűnik..mintha már most..
Nem.. ne is gondolj ilyenre.
- Kaname-kun...
- Csöndet.. - ordítom le az igazgatót is, aki megszeppenve húzódik vissza Toga mellé.
Megharapom a csuklómat és a szája fölé tartom.
- Igyál te szerencsétlen.. - morgom halkan.
Vérem lassan csorogni kezd...
Köhögni kezd, de megtartom, és az arcát simogatva nyugszom meg ahogy szája végre rátapad a kezemre.
Hahhh... még szerencse..
Síri csönd.
Mi az..nem halt meg senki..
Körülnézek.
Mindenki tátott szájjal bámul.
Zero visszahanyatlik a párnára...motyog valamit, amit nem értek..és vissza is zuhan az öntudatlanságba.
Toga lép oda hozzá, kezét a nyakára simítja.
- Mostmár oké..
Bólintok és faképnél hagyom őket.
***
Yuki sírva veti a nyakamba magát. Ichijou megáll az ideges járkálásban, Ruka elsápad mikor meglátnak.
- Minden rendben. - simogatom meg kishugom haját. - Zero-nak kutya baja. A vadászok is eltűntek.
Ruka felsikkant mikor a függönyt elhúzva megpillantja a hatalmas krátert odakint.
- A veszély elmúlt.. elmehettek.. - nyugtatom meg őket.
- Vidd el hozzá. Mondd meg hogy én kértem hogy bemehessen. De ne maradjatok sokáig.. még pihennie kell.
Bólint, hogy megértette, azzal kézenfogja Yukit és elmennek.
- Te is elmehetsz.. - nézek az ablakomban ácsorg lányra.
- Kaname-s..sama...
- Semmi baj Ruka.. menj vissza többiekhez. A mai órák elmaradnak. Szólj nekik hogy beszélni akarok velük holnap a vacsoránál.
Meghajol és az ajtóhoz siet.
- Kaname-sama..
- Menj! - morranok rá.
Csatt. Az ajtó.
***
Állok a zuhany alatt és hagyom hogy a vízcseppek az arcomba follyanak.
Odalent a lefolyóban patakká gyűlik a rólam lemosódó vér.
Vizes hajam csapzottan tapad az arcomba, a csempének támaszkodva folyton vissza a fájdalmas sóhajt.
Testem teljesen sértetlen, de ez nem kis erőmbe került. Az több száz lövedék amit kilőttek rám nem került el mind, és a belém foródó töltényeket a testem azonnal kivetette magából.
Viszont ettől kimerültem és vérre szomjazom. Annak a vadásznak a vére nem volt elég.
Kiszáradt szájjal lépek ki a zuhany alól, hagyom hogy Seiren rámadja a köntöst és lezuhanok a szófára.
Előttem egy újabb pohár vörös folyadék. Az alján még ott úszkálnak a félig feloldódott tabletták.
A hányinger kerülget, de mégis lehajtom és fejemet hátrahajtva takarom el a szemeimet a kezemmel.
Vörösek.. úgy tudom.. szinte világítanak..
***
A nap fényesen süt.
A szobában álldogálok a fal mellett, teljes szobormerevségbe süllyedve.
Figyelem ahogy Ichijou kihúzza a függönyt.
Zero az arcához kapja a kezét.
- Direkt szivatsz? - kérdezi érdes hangon. - Megvakulok.
- Nahát? Te fent vagy? - mosolyog rá a vámpírom. - Remek. Látod milyen szépen süt a nap? Kár volna lustálkodnod.
- Tartogasd a szép szöveged Yuki-nak. Tényleg..hol van Yuki?
- Órán. - feleli az, kinézva az ablakon.
Engem észre sem vesznek, mert az ágyat egy fehér függyn választja el a szoba többi részétől, mint a legtöbb ilyen kórterem szerűségben én pedig a függöny mögött állok.
- Kaname-sama nagyon dühös volt tegnap.. - suttogja aztán halkan. Kinyitom behunyt szemeimet. Karba tett kézzel álldogláok a fal mellett továbbra is.
- Olyan kedves volt hogy még szökőkutat is csinált nekünk. - teszi hozzá mosolyogva, mikor megérzi magán a tekintetem.
- Érzem hogy itt vagy.. Kuran.. - hallom Zero hangját.
Intek Ichijou-nak hogy hagyjon magunkra. Bólint is kisiet.
Elhúzom a függönyt.
Zero rámbámul.. kissé megütközve.
- Rémesen festesz. - jegyzi meg halkan.
- Ezt énis mondhatnám. - mosolyodom el.
- Mi a frászt csináltál? Olyan sápadt vagy mint aki lisztben hempergett? - kérdezi értetlenül.
- Vámpír vagyok. Azt hittem tudtad. - mosolygok töretlenül.
- De..
- Látom már jobban vagy. A sebeid gyógyulásnak indultak.. - simítom meg a mellkasát..ahol a golyó távozott a testéből. Megborzog. - ..de még nem az igazi.
- Mit akarsz ezzel mondani. Toga-sensei mindent elmondott. Tudom hogy neked köszönhetem hogy élek.. miért teszed mindezt..?
- Miért? - kérdezem titokzatosan mosolyogva.. elgondolkozva simogatom a mellkasát.. a kórházi pizsama alatt.
Miért is? Magam sem tudom.
Aztán hirtelen lerántom róla a takarót.
Deráktól lefelé teljesen meztelen, mivel a combján lévő sebet össze kellett varrni.
- Mit csinálsz? Azonnal add vissza te perverz! - morogja.
Leülök mellé az ágyra, ujjam hegyét végigsimítom a combján..a kardvágás mentén.
Érzem a belül dolgozó vámpírerőt..de ez még kevés.
Finoman alányúlok a körmömmel a cérnának és elvágom.
- Mit műv..
- Csss.. - simítom a szájára a kezem. - Maradj csendben!
Megfogom a cérna végét és kihúzom a sebből. Sziszeg ahogy újra megnyílik a sebe és vérezni kezd.
- Nnnhh..most ez mire volt jó..?
Lehajolok hozzá és végignyalom a két szélét.. a közepe felé haladva..nyelvemmel letisztítom róla a vért.
Hátrahajtja a fejét a párnára és felsóhajt.
Figyelem ahogy a sebszélek elindulnak egymás felé, majd az arcára téved a tekintetem.
Enyhe pírt látok.
- Majd én eltörlöm a fájdalmad.. - súgom a fülébe, és széthúzom az hálóruha ingjét a mellkasán.
Egy ragtapaszcsíkkal rögzítték a kötést a seben, leveszem róla és finoman rányomom az ajkam.
- Kkk..hagyd abba.. - mondja de oda sem figyelek rá. Érzem ahogy ujjai erősen a hajamba markolnak.
- Khm...
Felnézek a mellkasáról.
Toga áll az ajtóban. Lezseren zsebrevágott kezekkel, kissé megütközve figyel.
Elmosolyodom és felállok mellőle.
- Az igazgató hivat. Kuran.. - mondja mély hangján, én pedig szó nélkül elsétálok mellette.
Bakker..jöhetett volna később is.
***
- Kaname-kun.. ez nem lesz így jó.
- Én is tudom. - vágom rá ingerülten.
- Yukit nem tarthatjuk lakat alatt, ő is emberi lény.
- Vámpír.. és itt a hangsúly. Yuki tisztavérű akárcsak én...ezt pedig maga is tudja. Nem kell homokbadugja a fejét. Megvédhetjük a békéjét.. még nem késő.
- Úgy gondolod..?
- Igen. Én és a vámpírjaim a maguk oldalán állunk. Nem fogom hagyni a tanácsnak hogy átvegye az uralmat. Ha kell, magam megyek eléjük.
- De ez öngyilkosság!
Gonosz mosoly tűnik fel az arcomon.
Csak azért mondod ezt, mert nem tudod rólam az igazat. Hogy ez nem az igazi testem. Hogy én nem tudok meghalni, akkor sem ha levágják a fejem vagy tőrt mártanak a szívembe. A vadászok egyik fegyvere sem tud megölni...
...semmi..csak a magány..
Amiatt akartam örök álomba merült.. a fásult egyedüllét miatt... a bánattól hogy egyedül vagyok a világban... egyes egyedül...
- Megoldom. - felelem és becsapom magam mögött az ajtót.
Nyakam érzékeny bőrén érzem szemfogainak finom karcolását, és felsóhajtok. Ahm... a fene essen beléd...
Forró nyelvével végignyalja lustán a tetoválásomat, amitől észhez térve húzódom el tőle. Pláne hogy vérszomját is megérzem.
Rossz fiú voltál, nincs vacsi. És különben se csábítgass.
- Ne próbálj eltéríteni. Yuki miatt vagyok itt, a dolognak semmi köze hozzád.
Naná hogy nem hiszi el. Öntelt vigyorral néz a szemembe.
- Ne vigyorogj! - morgom.
- Nevetnem csak szabad - mondja. Mitől vagy olyan vidám? Mit szedsz? Kérek én is. Merthogy okod nincs rá az ziher.
- Ugyan min? - firtatom pipán.
- Azon, hogy mekkora élő ellentmondás vagy. Mást mondasz te, és mást mondanak a gondolataid.
Bah. Utálom hogy belelát a fejembe. És már megint mozizott, pedig már megmondtam neki számtalanszor, hogy erről szokjon le.
- Nem ismétlem el... - kezdeném a szokásos szöveget.
- Tudom - szakít félbe pimaszul vigyorogva. Grrr.... - Csak olyan nehéz megállni.
Ujjaival nyakamat cirógatja de eltolom a kezét.
- Térj a tárgyra - váltok témát.
Elkomolyodik.
- Kell mellé egy testőr. Nem olyanra gondolok aki mindenhová követi és vele van, az túl feltűnő. Úgy kéne hogy ő se vegye észre. Észrevétlenül. Ha Tanács tudomást szerez arról hogy őrizzük Yukit akkor Rido is tudni fogja. Rido fél szeme és füle a Tanácsban van, így ez eleve veszett ötlet. Viszont ha azt hiszi hogy Yuki védtelen, csapdába csalhatjuk.
Hm.
- És a testőrszerep lenne az enyém a játszmában?
- Igen.
- És a tiéd? - kérdezem halkan. Remélem nem tervez semmilyen butaságot.
- Az mindegy - válaszolja kényszeredett mosollyal. Még soha nem láttam ilyennek. Basszus. Mi a fenére készül? Csak nem valami hülyeségre?
- Meg akarod öletni magad? - szegezem neki a kérdést torkomban dobogó szívvel.
Bakker Kuran ha kinyíratod magad, megöllek.
- Nem tudok meghalni - mosolyog rám, immár őszintén. Oh, akkor jó. De mi a francot akar tenni, hiszen ő maga mesélte hogy Ridoban nem tehet kárt.
- De megölni sem tudod.
- Egy-egy - válaszolja lazán.
- Te tiszta hülye vagy - közlöm vele, hátha nem tudja.
- Ha ez az ára hogy megvédjem azokat akiket szeretek, akkor akár az is lehetek.
Pff.
Mártír Kuran.
Baró.
Hm... várj, majd én gondolkozom helyetted, mert ahogy a dolog fest, te nem tetted meg elég alaposan. Hm... hm... hm... Ha te nem bánthatod, majd én. Vadász vagyok, nem is akármilyen. És senki sem halhatatlan, akármit is mondasz. Valahogy ki lehet biztosan csinálni, és ezt ki tudná jobban megtenni mint a legerősebb és legjobb Vadászok egyike? Talán még Toga-sensei is segítene. Amíg mi kicsináljuk a főszipkát, addig Kaname vigyázhatna Yukira.
- És ha fordítva csinálnánk? - kérdezem a fejemet megvakarva, elgondolkodón.
- Rido megölne - rázza meg a fejét, sötét hajtincsei arcába hullanak. - De te nem halhatsz meg.
Nem halhatok meg? Miért?
Kérdő tekintetem észre sem veszi, csak távolba révedő tekintettel gondolkozik valamin.
És mosolyog. Bah.
- Ahelyett hogy itt előadnád a titokzatosan mosolygó főmufti figuráját igazán elmondhatnád hogy akkor mit csináljak.
- Vigyázol rá. Láthatlanul. Ha van valami, jelented. Az iskolát most vagy több támadás fogja érni, vagy teljesen megszűnnek ezek az incidensek. Ha az utóbbi történik, azt tekinthetjük vihar előtti csendnek. Az estisek és én gondoskodunk a támadókról, te csak arra figyelj hogy Yuki-t ne bántsák. Rido-nak hamarosan innia kell. Az ébredés után a vámpírok nagyon szomjasak. Bizonyára már megölt pár fajtánkbelit azért hogy szomját csillapítsa...csakhogy ő csemegére vágyik. Erre pedig mi sem jobb mint egy tisztavérű vére. Yuki van a legnagyobb veszélyben.
- Meg te - fűzöm hozzá csak úgy mellékesen a cseppet sem elhanyagolható tényezőt.
- Komolyan azt hiszed hogy Rido énértem jön majd ide? - nevet fel idegesen.
Még nem láttam ilyennek. Kurva nagy szarban vagyunk, ha már ő is elveszíti híres nyugalmát.
- Jó is volna. - folytatja. - De tudod... Rido sokkal jobban szeretne holtan látni, mintsem a vérem kóstolni. Bár igaz ami igaz... biztosan megfordult már a fejében a dolog. Rido az élvezetek rabja. Ha valamivel meg lehet fogni az a gyönyör. Azt pedig szerintem nem kell magyaráznom miféle gyönyört és hatalmat ad egy tisztavérű vére.
Bakker. Na igen.
Hát jó, mostantól vigyázok az én kis Yukimra.
- Akkor én most megyek - indulok az ajtó felé.
- Rendben. Ha bármi furcsát észlelsz...
- Tudom. Szólok.
- Köszönöm - hallom még ahogy becsukom az ajtót magam után.
*
Másnap reggel bűbájos modorommal borítom ki ágyából a lustálkodó hugicámat. Nyafogva szédeleg ki a fürdőszobába, én pedig a nyomában sétálva osztom neki az észt.
- Ha nem álmodoznál arról a szőke zöldszemű vámpírról egész éjszaka, nem lennél ennyire fáradt. Majd kiváncsi leszek, a mai matek dolgozaton milyet teljesítesz...
- Zerooooo - nyafogja hosszan elnyújtva, és egy megsemmisítő pillantást kapok még, mielőtt becsapja a fürdőszoba ajtaját.
Vigyorogva támaszkodom a falnak, és türelmesen megvárom.
Frissen, fitten, csak enyhén karikás szemekkel viharzik ki, tiszta ruhában, mindenre elszántan.
Hurrá.
Az egész napot együtt töltjük ahogy régen, és jókedvű csicsergését hallgatom. Együtt ebédelünk, idegesít mint mindig, de ezért is imádok vele lenni. Szeretem nézni ahogy elpirul, és felháborodottan fújja fel pofikáját amikor elejtek egy-egy megjegyzést szerelméről. Olyankor kifejezéstelen arccal nézem a földet, és belül majd szétvet a visszafojtott röhögés.
És persze feszülten figyelem a környezetünket, egy percre sem feledkezem meg feladatomról. Ha nem kérte volna tőlem Kuran, akkor is megtettem volna. Be is golyóznék ha szívem kicsi csücsökjének baja esne...
Mellesleg szívem kicsi csücsökje jelenleg cseppet sem nőiesen tömi arcába az ebédjét.
- Lassabban egyél mert megfájdul a hasad.
- Jóvanna - nyüffenti teleszájjal.
*
Beesteledik.
- Aido-senpaiiiiiiiii - sikítja fülembe egy kislány, és én szembefordulok vele és barátnőivel.
- Azt mondtam, hogy szépen egymás mellett sorban álljatok. Mi nem volt érthető? Az „egymás mellett” vagy a „sorban”?
Félbeszakítom magasröptű társalgásomat, és Yuki segítségére indulok. Szegény nem bír a hormontúltengésben vergődő libákkal, akik a szélesen vigyorgó Aidoért sikoltozva robognának keresztül törékeny kis testén. Ha hagynám.
Rendezzük soraikat, majd az estisek átbattyognak az iskolaépületbe.
Morcosan figyelem ahogy Yuki Ichijouval beszélget. Fenébe is... süt róluk a szerelem.
Na jó, akkor nem csapom le. Pedig szívesen kibelezném, hisz a szépség amúgyis belülről fakad... hehe. Hát kifakasztom én belőle szívesen.
Na de félre a vérszomjjal és irány a munka.
Visszatereljük a koliba a csajokat, majd egy megkönnyebbült sóhajjal rárogyunk a kollégium lépcsőjére.
- Nem hiszem el Zero... - dünnyögi fáradtan. - Miért viselkednek így?
- Talán mert lányok? - kérdezem pikírten. Oldalba bök hegyes kis könyökével, és kapok egy gyilkos pillantást is.
- Én is lány vagyok, mégsem...
- Kaname-sama így... - vékonyítom el a hangom ahogy utánozni kezdem. - ...Kaname-senpai úgy... Ichijou-senpaiiiiii
- Hagyd abba teee.... - kiáltja, és arcomba csapódik valami. Ja, csak ő. Hagyom hogy hanyattborítson, és dühösen püfölje mellkasomat kis ökleivel. Vidáman felnevetek.
Hirtelen lemerevedik. Felpillantok rá.
- Zero... te nevettél! - közli döbbenten elkerekedő nyusziszemekkel.
- Na és? - simogatom meg a haját. Könnyek ragyognak tekintetében.
- Most először látlak ilyennek... - suttogja. Mosolyogva ölelem magamhoz. Hát igen... megváltoztam. Egy kicsit. Egy iciripicirit.
Sokáig üldögélünk így, majd aludni küldöm amikor fáradtan ásít.
- De biztos nem kell segítség az éjszakai őrködés... áááhhhh...? - szakad félbe egy hatalmas ásítással mondandója.
- Biztos - biccentek kifejezéstelen arccal.
Felkísérem a szobájába, és valamit megérzek. Vadász ösztönök. Egy varjú ül az ablakban. Nem is lenne probléma vele, de a szemei vörösek.
Olyan gyorsan termek az ablaknál, mint a villám, és már csak egy halk reccsenést lehet hallani ahogy kitöröm a nyakát.
- Mi az? - fordul meg hirtelen Yuki. Hátam mögé rejtem a tollas gonosztevőt.
- Semmi.
- Akkor jó... - sóhajtja az ágyra vetődve, behunyja szemeit. Kihajítom a dögöt, majd bezárom az ablakot, de megpillantom egy fa alatt üldögélve életem megkeserítőjét. Kifejezéstelen szép arcán gondterhelt árnyak...
Elszakítom a szemem róla és az ágyhoz lépek.
- Jó éjt... - súgom mosolyogva, és megpuszilom a homlokát.
*
Az udvarban érdekes beszélgetés fültanúja leszek.
Néhány erős vámpír győzködi Kanamét hogy menjen velük. Persze ő nem akar. Kiközösítéssel fenyegetik. Heh... Aztán azzal hogy folytatódnak a támadások.
Ökölbe szorul a kezem.
- Rendben - hallom mély hangját, és a benne rejlő fenyegetéstől borsódzik a hátam. - Akkor viszont... nincs szükségem több ellenségre.
Pokoli ereje kitör, és végigsöpör a parkon. Semmit sem tesz csak áll, a vámpírok pedig sikoltozva foszlanak semmivé.
Uhh.
Megölte a Vámpírok Tanácsának küldöttségét...
- Most aztán bajban vagy - közlöm lezserül egy fának támaszkodva, karba tett kezekkel.
Csak mosolyog.
- Mert eddig nem voltam?
Megvonom a vállam.
- Yuki alszik.
- Ezért jöttél ide? Azt hittem kerülsz engem - vigyorodik el. Nénikéd.
- Lecsaptam ma egy vöröszemű varjút ami az ablakában ült. Szipka nem lehetett, de gyanús volt. Ezért jöttem - válaszolom higgadtan. Nem hagyom felbosszantani magam. Nem és nem. Szúúúszáááá.
- Jól tetted. Valószínűleg a Tanács egyik kémje lehetett - sóhajt komoran.
- Hn - biccentek, és érdeklődve figyelem. Ereje még mindig körülötte hömpölyög, érzem a bőrömön. Mint apró tűszúrások ezrei, úgy mar.
Hoppá.
Vörösek a szemei, és ide érzem elhatalmasodó vérszomját.
Na most kéne fütyörészve elosonni a búsba.
Elindul felém. Kezd tele lenni a gatyám. Mégsem támad le, csak elsétál mellettem. Pedig érzem mennyire éhezik. Szinte belefájdulnak nekem is a szemfogaim.
Megint olyan magányosnak látszik... és különben is ha ennyire éhes... akkor...
Kinyújtom felé a kezem, és ekkor felém fordul.
Vigyorog.
Basszus.
Visszarántom a kezem, és misemtörtént-arckifejezéssel pillantok rá.
A következő pillanatban már vad csókját érzem. Ahhww...
- Hagyj békén... - morgom, de csak nevet rajtam.
- Ne hazudj - súgja a fülembe, és szemfogaival bőrömet ingerli. - Se magadnak, se nekem. Úgysem titkolhatod örökké.
- Ugyan mit? - vágok vissza, de nyögésbe fullad a hangom, és ruhájába kapaszkodom ahogy testemen végigcikázik a forróság. Őrület milyen hatással van rám... Kuran...ezért kinyírlak egyszer. Majd meglátod...
- Tudod te azt - vigyorog le rám, és kincsemre simul a keze nadrágomon keresztül.
A kincsem! Veszed el a kezed onnan? Melyik kezed volt az? Mutasd! Rácsapok!
Hát ezt nem hiszem el... már megint játszadozik velem!
- Nem vagyok a játékszered - morgom ellökve őt magamtól.
- Nem vagy - súgja, immáron a hátamhoz simulva. Uhh... de gyors.
- Nhhh... jézusom... - nyögöm remegve, de csakazértsem vetem rá magam. Nem én! Inkább csomót kötök a farkamra, ha végre lelankad. Mert merev állapotban ugyebár ez lehetetlen.
Nevet. Halkan, érzékien és őrjítően. Ahogy csak ő tud.
És én bizsergek és remegek, csak az ő hangjától. De csak az övétől. Senki nem volt még ilyen hatással rám. Senki.
Grrr... ne nevess....
- Azon gondolkozom meddig bírod még cérnával - kuncogja a fülembe, ajkaival megcirógatva fülkagylómat.
- Egy vadász sosem adja fel - mantrázom, majd magamban is folytatom amikor megérzem simogató kezét ágyékomon.
- Uhhhnn... nehh... - sóhajtom behunyt szemekkel.
- Igen? Még szeretnéd? - hallom, és a következő másodpercben ujjai már nadrágomban, hímvesszőmön folytatják.
Felnyögve gyengülök el teljesen.
- Egyszer még... meg...bánod... - zihálom.
- Remélem minél előbb lesz az a nap - súgja a fülembe. - Inkább elviselem hogy gyűlölsz minthogy levegőnek nézel...
Mivan?
Szavait dermedten dolgozza fel az a maradék néhány agysejtem, ami még nem sült ki. Miért mondta ezt?
Forró szája nyakamon végigcsusszan, és én félrehajtom fejemet, szinte öntudatlanul. Várom hogy belém mélyedjenek a fogai, de nem történik semmi. Pedig vérszomját olyan tisztán érzem, mint a forró radiátort a fenekem alatt ha ráülök. Éget...
Csak megkarcolja bőrömet fogaival, de nem tesz többet. Még ebbe is beleremegek, annyira jó érzés...
Hallom zihálását.
Szenved.
A fenébe is.
Felemelem kezem, és nyakát megfogva finoman húzom közelebb. Tessék... itt vagyok. Oltom szomjadat, ahogy egykor te tetted velem.
Hörögve hátrál előlem. Megelepetten fordulok felé. Miért csinálja ezt? Szüksége van rá...
Egy fucsa mosolyt erőltet arcára.
- Holnap várlak az újabb hírekkel - mondja halkan, rekedt hangon. Megszólalnék, de nem engedi, ujjával fogja be csőrömet.
- Ne most. Ugye nem akarod hogy hallják. - pillant körül.
Biccentek.
- Akkor jó. Jó éjt Zero-kun... - köszön el kedves mosollyal és köddé válik.
- Jó éjt... - lehelem kábán a sötét éjszakának.
Körülbelül annyi érzelmi világom van mint egy tölgyfának, de még így is észrevettem hogy valami nincs rendben. Kanamét felemészti az aggodalom Yukiért? Ennyi lenne? Vagy valami más is van a háttérben?
Ha ennyire aggódik, akkor keményen odafigyelek ezentúl hugira, ne kelljen emiatt idegeskednie.
De előbb...
Vörösen felvillannak szemeim és elvigyorodom.
Dolgozzunk.
Kinyírok jónéhány vámpírt mire a hajnali derengés félbeszakítja a sötét éjszaka végeláthatatlan fonalát.
Néhány vértabletta, zuhany, és már ébresztem is Yukit.
Együtt reggelizünk, és én blazírtan elviselem a felém repkedő kenyérgalacsinokat amelyekkel az orromat próbálja eltalálni. Úgysem megy neki sosem.
Ez csak egy trükk, hogy Yuki egyedül maradjon. Márpedig én nem tágítok mellőle az ziher. Toga-sensei nem válaszol, csak biccent és magunkra hagy.
- Zero... miért nem vállaltad el? - kérdezi Yuki.
- Csak.
*
Kilépünk az iskolaudvarra, és azonal megérzem. Mellkasom ijedten szorul össze, és Yukit gyorsan magam mögé rántom.
- Hogy a fészkes búsba jutottatok be ide? - hörrenek fel ahogy meglátom három vadász-kollégámat. Azonnal felismertem őket az arcukról, de ha nem is tudnám kik ők, bőrömet bizsergető erejüket akkor is megérzem.
- Parancsot kaptunk Kiryuu Zero. Likvidálni kell téged,mint különösen veszélyes vámpírt - válaszolja egyikük.
- Volt pofátok fényes nappal idejönni? - vicsorgok rájuk bűbájosan.
- Cross Yuki! Te velünk jössz! - mondja a másik közelebb lépve.
Agyam szinte hangosan kattog, mert Yuki mögöttem van... nem eshet baja... és nem hagyhatom magára sem, hiszen ez a céljuk. Őt akarják, az ezer százalék. Ah francba!
Nem tehetek mást...
Felkapom a karjaimba, és villámgyorsan köddé válok vele, spéci gyorsaságomnak hála.
Vadászpuskák dörrennek.
Pokoli fájdalom mar a hátamba és a karomba. Yukit óvón ölelem magamhoz, de szerencsére nem sérült meg.
Berobbanok az éjjelisek kollégiumába, és megkönnyebbülten felsóhajtok ahogy Akatsukiba, Aidoba és Ichijouba botlom. Utóbbi karjaiba dobom a sápadt kis Yukit, aki alig látszik ki a véremből. Csúnyán meglőttek azok a rohadékok...
- Zero... - zokogja hugom. - Ne menj vissza.... Zerooo... Ichijou állítsd meg... engem védett és megsérült...
- Vidd Kuranhoz. Most! - hörgöm Ichijounak és biccentését látva megnyugszom. Magukra hagyva őket rohanok ki. Yuki már biztonságban van...
A park közepén találok rájuk.
Tétovázás nélkül lendülök támadásba, tőrömet előkapva. Pokolian fájnak a sebeim, és nem is kezdenek gyógyulni sem maguktól ahogy szoktak, mert vadászfegyverek okozták.
Még szerencse, hogy Kaname vére felspécizett... de sebesülten lassabb vagyok és ráadásul jobb karomat nem tudom használni sem...
Mégis egyiküket azonnal megölöm, a másikat megsebesítem, a harmadik pedig...
Felnyögök a fájdalomtól amikor combomba hatol a kard pengélye.
Összeszorított fogakkal markolom meg, és rántom ki magamból, ezzel tenyeremet is alaposan megsebezve, majd egy ütéssel röppályára állítom az utolsó épen maradt vadászt.
Ahogy a fához csapódik, hallani lehet csigolyáinak roppanását. Törött gerinccel hanyatlik a földre eszméletlenül vagy holtan. Leszarom.
Rohadtul fájnak a sebeim...
A földönfekvőkhöz támolygok, és miután meggyőződöm róla hogy nem kell miattuk soha többé aggódnom, elindulok a kollégium felé, vércsíkot húzva magam után. Sürgősen tájékoztatnom kell az igazgatót és Toga-senseit... Yuki biztonságban van Kaname mellett... felőle nyugodt lehetek.
Egy fának dőlve torpanok meg, majd lassan a földre csusszanok.
- Ah fenébe is... - zihálom. Muszáj odaérnem. Többen is jöhetnek, és ha bejutnak, komoly károkat okozhatnak, főleg az éjjeliseknek... És Yukit is elragadhatják... veszélyesebb ellenfelek a vámpíroknál...
Valaki futva közeledik felém, de szemeim már homályosan látnak.
Lehajol és felnyalábol.
- Toga-sensei... - lehelem ahogy tudatosul bennem ki az. - Vadászok törtek be... Yuki biztonságban van... elintéztem őket, de jöhetnek még többen is...
- A francba - morogja. - Jól vagy Zero?
- Mesésen... - köhögök fel némi vért. - Épp indulni akartam a kapuhoz hogy még egy párat elintézhessek...
Fanyar mosollyal rázza meg a fejét és elindul velem az iskola felé. Gyanítom a gyengélkedőben kötök ki.
De azt már nem tudom meg, mert belesüppedek az édes öntudatlanságba.
- Kell mellé egy testőr. Nem olyanra gondolok aki mindenhová követi és vele van, az túl feltűnő. Úgy kéne hogy ő se vegye észre. Észrevétlenül. Ha Tanács tudomást szerez arról hogy őrizzük Yukit akkor Rido is tudni fogja. Rido fél szeme és füle a Tanácsban van, így ez eleve veszett ötlet. Viszont ha azt hiszi hogy Yuki védtelen csapdába csalhatjuk.
Elgondolkozva hallgat.
- És ez a testőr szerep lenne az enyém a játszmában? - kérdezi felvonva ezüst szemöldökét.
- Igen.
- És a tiéd?
Nocsak.. mit látok.. csak nem érdeklődést.. vagy talán.. aggodalmat?
Nem tudom elfolytani a mosolyomat, ami kissé fancsalira sikerül mikor eszembe jut hogy mi is.
- Az mindegy.
De leolvassa az arcomról a dolgot.
- Meg akarod öletni magad?
- Nem tudok meghalni. - újabb mosoly.
- De megölni sem tudod.
- Egy-egy. - mosolygok rá.
- Te tiszta hülye vagy.
- Ha ez az ára hogy megvédjem azokat akiket szeretek, akkor akár az is lehetek. - felelem.
A hajába túr.
- És ha fordítva csinálnánk?
Na most nem mondom el mi jutott először az eszembe. Elfolytom a vigyort.
Megrázom a fejem.
- Rido megölne. De te nem halhatsz meg.
Nem kérdezi miért. Jobb is.
Nem is tudnám megmagyarázni.
Egész eddigi életemben sosem érdekelt egy pár ember vagy vámpír élete. Az enyém mellett eltörpült a létük, az a csekély idő amíg beragyogják az eget hogy aztán életük alkonyán hullócsillagként hulljanak a földre.
Egy különösen fényes hullócsillag. - pillantok rá magamban gondolkozva. És nekem megvan a hatalmam hogy üstököst csináljak belőle. Mert az üstökös sosem zuhan le, hanem időről időre újra berogyja az eget, az idők végezetéig. Igen. Gyönyörű.. ezüst csóvát húzva maga után...
Tekintetem a hajára vándorol. Elmosolydom.
- Ahelyett hogy itt előadnád a titokzatsan mosolygó főmufti figuráját igazán elmondhatnád hogy akkor mit csináljak. - rezzent ki a merengésből a hangja.
- Vigyázol rá. Láthatlanul. Ha van valami jelented. Az iskolát most vagy több támadás fogja érni, vagy teljesen megszűnnek ezek az incidensek. Ha az utóbbi történik, azt tekinthetjük vihar előtti csendnek. Az estisek és én gondoskodunk a támadókról, te csak arra figyelj hogy Yuki-t ne bántsák. Rido-nak hamarosan innia kell. Aqz ébredés után a vámpírok nagyon szomjasak. Bizonyára már megölt pár fajtánkbelit azért hogy szomját csillapítsa..csakhogy ő csemegére vágyik. Erre pedig mi sem jobb mint egy tisztavérű vére. Yuki van a legnagyobb veszélyben.
- Meg te.
- Komolyan azt hiszed hogy Rido én értem jön ide? - nevetem el magam szinte hisztérikusan. - Jó is volna. De tudod...Rido sokkal jobb szeretne holtan látni, mintsem a vérem kóstolni. Bár igaz ami igaz.. biztosan megfordult már a fejében a dolog. Rido az élvezetek rabja. Ha valamivel meg lehet fogni az a gyönyör. Azt pedig szerintem nem kell magyaráznom miféle gyönyört és hatalmat ad egy tisztavérű vére. - mosolyodom el keserűen.
Az átok..ami alatt élnünk kell... a saját vérünk átka. Minden tisztavérűé.
Elfintorodik.
Na látod.
- Akkor én most megyek. - feleli hátat fordítva.
- Rendben. - felelem. - Ha bármi furcsát észlelsz...
- Tudom. - morogja. - Szólok.
- Köszönöm. - felelem halkan, szinte kedvesség mentesen, elmerülve a gondolataimban.
Rido.
Tudom a gyengédet, csak az a baj.. hogy te is enyémet.
Vajon mi lesz ebből...?
****
Másnap.
Zero rendkívül ügyesen csinálja amit rábíztam, szinte észrevehetetlen, senki sem mondaná meg róla hogy ott van, vagy éppen senkinek sem tűnik fel, hiszen eddig is mindig Yuki mellett volt.
Mikor végetérnek a nappali órák, beküldök mindenkit és én magam vonulok ki a kertbe.
Letelepedek egy fa alá és csukott szemmel hallgatom az éjszakai madarak hangját.
Egy tekintetet érzek magamon.. egészen távolról.
Ha ennyire gyűlölsz vajon miért figyelsz most is?
Nemsokára meg is jelennek.
Nem E-szintűek, nemesek mind.
Ez érdekes.
Növeljük az erőket?
Megdermednek mikor meglátnak, de nem hátrálnak el.
Szemeim megvillannak, vörösen, és halálosan. Az első kettő összesik, kezét a mellkasára tapasztva amiből kiszakított egy darabot hatalmas erőm.
Társaik egyszerűen átlépnek rajtuk.
- A Tanács nem nézi jó szemmel amit művel Kaname-sama. - mondja egyikük meghajolva.
- A Tanács nekem nem parancsol. - felelem komoran.
- Szíveskedjen velünk fáradni. Hivatják.
Elmosolyodom.
- És ha nem?
- Akkor a Tanács kiközösíti önt.
- Eddig sem tartoztam hozzájuk. Nagyon jól tudjátok hogy csak hagyom hogy ők gyakorolják azt a hatalmat ami jogosan az enyém. Ugyan mivel tartanak sakkban a vének ennyi vámpírt.
A hírvivő lesüti a szemét.
- Szóval folytatódni fognak a támadások.
- Ha a válasza nem..
- A válaszom nem.
- Akkor igen.
Rendben. - vicsorodom el. Kivillannak a szemfogaim. - Akkor viszont.. nincs szükségem több ellenségre.
Szabadjára engedem az erőmet, aztán már csak a rémült sikolyokat hallom. A porrá váló testek sercegő hangja még soká visszhangzik a fejemben.
- Most aztán bajban vagy. - hallok egy hangot a hátam mögött.
Mosolyogva fordulok meg, mivel már eddig is pontosan tudtam hogy figyelt.
Itt is van, hátával egy fának dőlve, kezei karb téve, engem figyel.
- Mert eddig nem voltam? - kérdezem jókedvűen.
- Yuki alszik. - jelenti ki.
- Ezért jöttél ide? Azt hittem kerülsz engem. - vigyorgok szemtelenül.
- Lecsaptam ma egy vörös szemű varjút ami az ablakában ült. Szipka nem lehetett. De gyanús volt. Ezért jöttem.
- Jól tetted. - komorodom el. - Valószínűleg a Tanács egyik kémje lehetett. -sóhajtok.
Szinte forr a levegő körülöttem, a leveleket még mindig felkavarja a belőlem áradó túlvilági energia.
Nem mozdul.
Én sem.
Várom hogy lecsillapodjak, de nehezebben megy mint gondoltam.
Talán azért mert elég régóta nem ittam vért, és a nagy kavarodásban a tablettákat is elfelejtettem.
Szemeim vérvörösben játszanak ahogy rápillantok, de csak elsétálok mellette és a kollégium felé veszem az irányt.
Megígértem magamnak hogy nem teszem tönkre. Még egy üstökös is képes lezuhanni a földre ha túlságosan megközelíti.
Aztán mégis meggondolom magam.
Nem érdekel.
Zuhanjon a földre.. zuhanok vele én is.
Abban a pillanatban fordulok vissza mikor kinyújtja felém a kezét.
Elmosolyodom ő pedig bosszúsan visszarántja, mintha csak egy porszemet akart volna lesöpörni magáról.
Hehe késő.. láttam amit láttam.
Egy szempillantás alatt termek mellette, kezem a vállába markol, ajkaim az övén.
Mmmmm...
- Hagyj békén.. - morogja.
Kacagni kezdek.
- Ne hazudj. - súgom a fülébe, végigkarcolva a nyakát a fogaimmal. - Se magadnak, se nekem. Úgysem titkolhatod örökké.
- Ugyan mit...? - morogja és belemarkol az egyenruhám nyakába. - Ahhhh....
- Tudod te azt. - vigyorodom el és kezem már vándorol is lejjebb, hogy a kezemben érezzen kemény férfiasságát, ami aztán kicsit sem titkolja hogy örül nekem.
- Nem vagyok a játékszered. - morogja és eltaszít magától, de a másodperc törtrésze alatt kerülöm meg és már mögötte is termek, hogy csak elsuhanó foltot lát belőlem.
- Nem vagy. - adok igazat neki, és ajkaim már a nyakát simogatják.
- Nhhh... jézusom...
Már egész testében remeg, de még mindig képes ellenállni.
- Azon gondolkozom meddig bírod még cérnával. - kuncogok a fülébe.
- Egy vadász sosem adja fel. - morogja és felnyög ahogy kezem nadrágja anyagán keresztül dörzsölni kezdi ágyékának érzékeny bőrét.
- Óh igen persze... - halkan kacarászok. - Tudom...
- Uhhhnn.. nehh....
- Igen? Még szeretnéd? - vigyorodom el, kezem nadrágjába süllyesztem.
- Ahhh...
- Egyszer még megbánod.
- Remélem minél előbb lesz az a nap. - suttogom halkan. - Inkább elviselem hogy gyűlölsz minthogy levegőnek nézel...
Egy pillanatra megdermed a szavaimra, aztán összerezzen ahogy megérzi ajkaimat a nyakán.
Felkészül a harapásra de mégsem teszem meg.
Nem.
Túl éhes vagyok, még megölném.
Fogaimmal gyengéden végigsimítok a tetoválás vonalán.
Érzem ahogy megborzong.
Már csak pillanatatok választanak el tőle hogy eszemet vesztve vessem magam rá.
Szaporán lélegezve nyugtatom magam hogy ne bántsam.
Aztán egyszercsak megérzem kezét a nyakamon. Mintha arra bíztatna hogy.. tegyem meg...?
Nem.. nem szabad..
A szám kiszárad... hörögni kezdek.
Elhátrálok tőle.
A mosoly ami feltűnik az arcomon inkább kétségbeesett mint valódi érzelmet tükröz.
- Holnap várlak az újabb hírekkel. - szólalok meg rekedten.
Már nyitja a száját, de előtte termek és a gyengéden az ajkára simítom a kezem.
- Ne most. - körbenézek. - Ugye nem akarod hogy hallják.
Bólint.
- Akkor jó.
Elmosolydom mielőtt köddé válnék.
- Jó éjt Zero-kun...
Szárnyalj csak... majd én elkaplak...
És hogy lezuhanunk vagy együtt repülünk tovább...?
Valahogy sosem szerettem veszekedni, az meg hogy már megint min kapta fel a vizet.. egyenesen rejtély.
- Marad a franc. Már megmondtam, hogy nekem nem parancsolgathatsz. - vágja a képembe mikor maradásra akarom bírni.
Nocsak.. harapós vagy újabban? Azt hittem az csak én vagyok.
- Nem vagy harcképes állapotban. - jegyzem meg csakúgy mellékesen.
Igazam van, naná hogy.. azt hozzátéve hogy persze ez az én hibám.
De kit érdekel.
- És ez vajon kinek a hibája?! - morogja az orra alatt. - Ha kibírnád hogy ne támadj le, akkor már rég a szipkákat hentelném a parkban...
Na ne mondd hogy azt jobban élveznéd.. - mosolyodom el magamban.
- És különben is, Aido nem hinném hogy ma alkalmas lenne a harcra... - teszi hozzá cak úgy mellékesen.
Nocsak ez érdekes.
- Hogyhogy?
- Beszélgettünk...
- És? - kérdezem, annak ellenére hogy nagyon jól tudom milyen lehetett az a „beszélgetés”, ismerve Aido modorát.
- Mennem kell.
Na, csak ne olyan gyorsan.
Gondolataim ereje azonnal béklyóba zárja és ledermed.
- Engedj el!
Odasétálok hozzá és az állánál fogva megelem a fejét, kényszerítve hogy rámnézzen.
Ahogy összekapcsolódik a tekintetünk azonnal belevetem magam gondolatainak sűrűjébe, és már le is pörög szemeim elött az a bizonyos meccsük.
Aido.. Aido.. asszem lesz egy két szavam hozzád..
Viszont Zero.. nagyon jól megoldotta helyzetet. Ereje folyvást növekszik, hála a véremnek.
- Értem... - mosolyodom el elégedetten. - Majd beszélek vele.
- Nem szükséges, én már megtettem - válaszolja komoran. - Nem szorulok a segítségedre. Mi több, egyáltalán nem szorulok senkire! És még valami: engedj el, és ne merészelj többé pórázon rángatni!!! Nem vagyok a kutyád, és soha nem is leszek senkié!
Hát ez aztán.
Csatt.
Ez az ajtó volt.
Elnevetem magam.
Édes...
Nem vagy kutyám ne is gondold.. én valami sokkal jobbat találtam ki neked.
Viszont féle hogy most úgy magamra haragítottam hogy nem jön a közelembe egy darabig.
Hát, viszont sajnos nekem is lesz pár dolgom... így lehet hogy jobb is.
Nem akarom belekeverni.
****
Aztán mégis az ablakhoz esz a fene és a függöny mögül figyelem ahogy az E-szintűekre lövöldözik.
Nem is tudom miért vonzza annyira a tekintetem.
Az az ezüst haj amin a holfény csillog. Az a dühös tekintet, amivel a vámpírokra néz.
Rajtuk tölti ki a dühét.
Igazán dícséretes.
****
Telnek a napok, ő pedig kerül engem.
Csak mellékesen teszem hozzá hogy én is kerülöm őt, bár többnyire nem szándékosan.
Vámpír hírvivőket fogadok, akik egy lázadó csoport üzenetét közvetítek felém. Ők azokhoz a nemesekhez tartoznak akik hűségesek hozzám és nem a Tanács kutyái.
Biztosítom őket a védelmemről ha kitörne a véres harc, a háború amit a Tanács akar szítani a hatalom megszerzése érdekében.
Tiszta vérem olyan egyedülálló a földön hogyha engem megölnének és vámpírok hada lakmározna belőlem a föld emberlakosságának örökre búcsút mondhatnánk.
Sokak szerint ezért kéne védelem alatt tartani, mint ahogy a Kuran család gyermekeként is tették velem.
Csak azt felejtik el, hogy egy olyan illetőt nem tarthatnak védőőrizeben akit eddig összesen ketten tudtak megsebezni. Egy olyan valakit, aki nem tud meghalni..és sírni sem.
****
Nem sokkal később Seiren jelenti hogy az igazgató magához hivat.
Csodálkozom ezen a hirtelen jött kívánságom, de megteszem.
Mikor benyitok az ajtón.. halványan elmosolyodva veszem tudomásul hogy ő is itt van.
Hát akkor már meglepetésbuli nem lehet.
Sebaj úgysem vagyok most bulizós hangulatban.
Éljen a melankólia. Viszlát kedves jókedv és vágy. Üdvözlégy bűntudat.
- Jó estét mindenkinek. - köszöntöm őket.
- Wrrr...
- Szia Kaname-kun..
- Hmm..
Nahát ezek mintha apa és fia lennének. Nevetnem kell.
Figyelem az arcát, de nem néz rám. Nem, tüntetően lefelé bámul.
Ejnye. A cipőd egyszerű darab.. egy kis koszon kívül szerintem nincs rajta semmi érdekes.
- Rido felébredt. - töri meg a csendet Toga basszusa.
Hát.. ez előre látható volt.
De nem örülök neki mondjuk.
Az a rohadt szemét mindennél jobban szomjazik a tiszta Kuran vérre.. ami azt jelenti hogy Yuki egyáltalán nincsen biztonságban.
Sehol sem..amíg Rido él és mozog.
- Picsába. - hallom a bosszús hangot magam mellől.
Hát igen Zero-kun..én sem fejezhettem volna ki szebben.
- Most mi legyen Kaname-kun?
Nahát..és tőlem várjátok a megoldást. Egészen meglep.
- Vámpírjaim és én megvédjük az iskolát és a diákokat, nincs okod aggodalomra - válaszolom nyugodtan, játszva a érdektelen fővámpírt. - Amíg én itt vagyok, biztonságban vagytok. Kémeim jelentették, hogy a Tanács még nem kezdett el komolyabb mozgolódást, szóval van még időnk.
- Rendben. Számítunk rád Kaname-kun.
Azt tudom. Mindig ezt tetszitek. Ha nem így lenne már meg akarnátok ölni mint különlegesem veszélyes vámpírt.
- Azonban szükségem van a ti segítségetekre is...- nézek rájuk.. Zero-n feledem a szemem.
Sejti a vesztét, mert furcsán méreget.
- Pontosabban szólva, Zero-kun segítségére van szükségem... - teszem hozzá nem titkolva szándékaimat.
- Elutasítom. -vágja rá azonnal, de folytatom, bevetve az ütőkártyát.
- ...hogy megvédhessem Yuukit.
Felmordul.
Azok a pillantások..amiket kap kétoldaról.. hehe bele fog egyezni..tudom én.
Bólint, de látom hogy nagyon nehezére esik.
- Négyszemközt szeretnék beszélni vele. - felelem halkan, az igazgató és Toga pedig magunkra hagynak.
Végre.
Kinéz az ablakon.
A másodperc törtrésze alatt termek mellette, és vetem magam az ajkaira. Enyém vagy. Akármennyire is akarod bizonygatni az ellenkezőjét.. így van.
Tehetetlenül nyög bele a csókba, majd végül ellazul és átadja magát az élvezetnek.
Még a szemét és behunyja hozzá.
Ez az.. nem akarok én neked rosszat.. te is tudod..
Átölelem.. ő pedig a hajamba túr.. érzem ujjait a tarkómon.
Szinte hallom a gondolatait. Teljesen szöges ellentétben áll azzal amit érzek a mozdulataiból.
Szeretlek.. utállak.. gyűlöllek... imádlak..
Oh ha tudnád hogy mi jutott most eszembe.. hát elég ha annyit mondok hogy egyetlen jóravaló mozi sem adná le tizennyolcas karika nélkül.
Fogaim megérintik a tetoválást a bőrén... megnyalintom a mintát, ő pedig összerezzen és elhúzódik tőlem.
Elvigyorodom.
- Ne próbálj eltéríteni. Yuki miatt vagyok itt, a dolognak semmi köze hozzád.
Jah, én meg lepke vagyok és mindjárt ellibennek innen könnyű szárnyaimon.
Nem hervad le a mosoly az arcomról.
- Ne vigyorogj! - mordul rám.
- Nevetnem csak szabad. - felelem jókedvűen.
- Ugyan min? - vakkatje dühösen.
- Azon, hogy mekkora élő ellentmondás vagy. Mást mondasz te, és mást mondanak a gondolataid.
Dühösen fúj egyet.
- Nem ismétlem el...
- Tudom. Tudom. - vigyorodom el, ujjam végével megcirógatva a nyakát. - Csak olyan nehéz megállni.
Azt mondja, hogy a Vámpírok Tanácsa Yuuki vérét akarja, mert ha felébred, pokoli erejű, mint az összes Kurané.
- És akkor... a VSz... nem értem... miért akarnak ők is eltenni láb alól...? - nézek a szemeibe.
A VSz is a Kuranok vérét akarja. Ba’ meg... Itt mindenki a ti patyolattiszta véretekre szomjazik?! Hát nem lennék Kuran. Szarabb nekik mint az embereknek, hisz mindenki úgy pislog rájuk, mint sivatagban szomjazók a pohár vízre. Kuran vacsi jaj de fincsi.
- ...és Ichijou nagyapja... ő a kapcsolattartójuk. - folytatja elkomorulva. Oh tudom, a vén szivar szippancs múltkorról. Dühösen elvicsorodik. Hű...
- Sosem hittem volna hogy egy ezeréves nemes vámpír valaha képes lesz a vérét adni egy embernek saját önző céljai érdekében. De ezek szerint mégis. A Vadász Szövetség pedig cserébe elpusztítja azokat a vámpírokat akik veszélyeztetnék a Tanács uralmát. Szerinted miért lehet ennyi E-szintű az iskola körül mostanában? Hiszen azok nem ugrálnak csak úgy ki a földből. Rido gyártja őket a Tanácsnak. Cserébe bizonyára kap valamit...ami neki elég értékes ahhoz hogy együttműködjön velük. Szúrja a szemüket az iskola.. és a békénk. És most.. találtak egy tökéletes célpontot...aki talán véghezviheti azt a mocskos dolgot amit terveznek.
- A rohadt életbe! - tör ki belőlem ahogy végre értelmet nyer ködös agyamban mondandója. - Akkor jó nagy szarban vagyunk. - konstatálom. - Hát... mondhatjuk így is - mosolyog le rám. Fázni kezdek.
Hm.
Na hol csücsülök? Na hol? Pattanj már fel Zero Kuran Kaname öléből!
Nyuszi hopp, és már öltözöm is.
Hogy a rossebbe tudott az alsónadrágom 6 métert repülni?! Levadászom a zoknijaimat is, és öltözés közben feltűnik: Kuran nem hogy nem öltözik, de még mozizik is. Naná hogy engem! Bakker neked nincs kedved felöltözni? Hideg vaaan. - Én nem tudok megbetegedni. Nem fázok meg - mosolyog rám kedvesen. Ó hogy az a... Komolyan, ez már kezd idegesítő lenni! A végén már gondolkozni sem merek majd ha vele vagyok egy légtérben. Majd eltanulom Yuukitól a kevés gondolkodás és sok mosolygás-stratégiát.
Visszatérve az előbbiekre... - Beszélek az igazgatóval hogy esetleg elrendelhetne tanítási szünetet amíg rendeződnek a dolgok - mondom. Igen, ez jó megoldás lenne. - Felesleges - szólott Kuran Kaname. - Már miért? - firtatom. - Azt akarod hogy tudják hogy tudjuk? Hm. Ha ők megtudják hogy mi tudjuk, akkor azt is tudják majd, hogy tudjuk azt amit ők nem tudnak csak gyanítanak hogy tudják. - Akkor mit tegyek? Nem ülhetek ölbe tett kézzel - morgom. Nem az a tűzhely mellett üldögélő horgolgatós típus vagyok. Ezt meghagyom Cross-igazgatónak.
Kaname egy könnyed mozdulattal feláll, és mellém lépked. Uhh... egek... Kuran...vegyél már fel valamit....! - Bízd csak rám oké? - súgja fülembe, és forró lehelete a bőrömet cirógatja. - Ne félj...csak végezd a feladatodat...és én is végzem az enyémet.
Huss.
Volt Kuran, nincs Kuran.
Ez tetszik!
*
- Jaj ne vágj ilyen arcot Zero-kuuun... - húzza meg az utolsó szótagot idegesítően az igazgató. - Tudod, hogy a jó kapcsolatok ápolása mennyire fontos... - Tudom - hunyom be szemeimet megadóan, ahogy az étkezőbe sétálunk. A nappalis és az estis diákok már mind ott vannak, és Yuki már megint a lányokkal szenved. - Zero... - nyüszít kétségbeesetten. Felsóhajtok. Jaj de unom már ezt. Megsemmisítő pillantásomtól a visongó lányok végre lehiggadnak, és leülnek. Mi is leülünk a főasztalhoz Cross igazgató mellé, ahol az estisek is ülnek. Igyekszem nem elhúzni a szám a gyilkos pillantások láttán, de nem megy. - Megjött a mi kedvenc prefektusunk is nem igaz? - sziszegi Aido. A poharára nézek. Dühít ez a kis...
Csatt.
Aido kezében lévő pezsgős pohár szétrobbanva törik ezer darabra. - Ha nem tudsz rendesen étkezni, akkor legközelebb odakint terítünk neked - válaszolom lazán. - A kutyák mellett. Vicsorít egyet. - Juj de megijedtem - fintorodom el.
- Kaname-senpai nem jön vacsorázni? - szakítja félbe Yuki a magasröptű társalgást. - Felmegyek érte.
És lőn.
Ichijou-senpai pedig ajkába harapva pillant utána nehezen leplezett féltékenységgel. Ugyan, ne aggódj... mióta tudom amit tudok, már nem féltem tőle, neked sem kell.
Feltálalják a vacsorát, és Yuki is visszaérkezik. Nem bírom nem észrevenni, hogy mennyire elpirul ahogy a szőke, zöldszemű vámpírra pillant. Jaj nekem... Most kezdhetek aggódni... Pont azt az egy vámpírt választotta, akinek a nagyapja az iskola és Kaname ellensége. Baró. Yuki-csillag, te is jól tudsz belenyúlni a méhkas közepébe.
Befejezzük a vacsorát, és a nép szétszéled. Végre. Cross igazgató felé fordulok, akinek vacsora közben érkezett egy sürgős küldeménye. Egy levél. Elolvassa, és elkomorulva nyújtja át nekem is. Toga-senseitől jött.
- Bassza meg - kommentálom, miután elolvastam. - Igen - biccent az igazgató. - Ezt Kaname-kunnek is tudnia kell. - Majd én elmondom neki - állok fel az asztaltól.
Mióta vagyok ilyen készséges?!
Amióta Yuuki élete és az iskola a tét.
- Yuuki - fordulok álmosan pislogó, és az én csokis desszertemet nyammogó húgocskám felé. - Ma éjjel nem kell őrködnöd. Menj aludni. Biccent. Nocsak... máskor perceken át kell győzködni, most azonban csak szerelmesen mered maga elé és sóhajtozik. Ja értem.
Felsóhajtok, és a plafon felé fordítom szemeimet. Mért...? Miért pont egy vámpírt? Jaj...
Átvágok a kerten, egyenesen az estisek kollégiuma felé. Gyorsan le kell rendeznem, addig Cross őrzi az iskolát.
Belépek a koliba és elfintorodom.
- Megérkezett az öleb - mondja Aido-chan vicsorogva. - Igyekezz, a gazdád már vár.
Mire kettőt pislogna, már a falon keresztül egy luk túloldaláról pillant vissza rám.
Hoppá. Pedig csak a falhoz akartam vágni. Na sebaj.
Nekem ugrik, és egy kis pofont kap, amitől kidönt néhány tölgyfát az udvaron. A többi vámpír körénk gyűlik, de nem mozdul. Helyes.
- Aido-baba - mondom halkan. - Jó hogy ilyen nagy szíved van... könnyű beletalálni. - fogom rá Bloody Roset. - A pisztolyod nélkül egy senki vagy... - zihálja ahogy kimászik a fatörzsek alól. - Aido... - morran Akatasuki. - Nem kéne... - Nem érdekel! Akkor sem tűröm, hogy ezt a kis senkit tüntesse ki Kaname-sama a figyelmével! - kiáltja.
Elrakom a fegyverem. Hát jó. Féltékeny a kis hugyos, és most ő itten vérkomolyan gondolja a párbajt. Felőlem...
Előkapom tarsolyomból spéci gyorsaságom, és magam is meglepődöm mennyire fürge lettem. Megtámad egy jégnyalábbal, de visszapattan rólam, mintha láthatatlan fal venne körül. Baró. Egy jól irányzott ütés, és ő erőtlenül kiterül a földön. Teljesen kész. Leguggolok mellé, és a szemébe nézve, halkan szólalok meg. - Vége a jópofizásnak. A következő alkalommal meghalsz. Világos? - morgom vércsésen komolyan. Biccent.
Na azért. Ugye hogy megy ez erőszak nélkül, szép szóval is?!
Ki mondta hogy agresszív vagyok? Leharapom a fejét annak az állatnak!
*
Bekopogok az ajtón. - Gyere be Zero-kun - hallom mély hangját. Benyitok, és paff. Leesett állal, kilincshez ragadt kézzel verek gyökeret a küszöbbe. Asszem jövő tavasszal kivirágzom. Talán még bogyós termést is hozok. Fekete köntösben van, amiben fehér bőre szinte ragyog, széles vállai pedig... ahh na és a hosszú izmos combok... - Visszajövök később - penderülök meg, de kis híján az orromat az agyamba tolja a bevágódó ajtó. - Semmi baj, Nem zavarsz - mosolyog rám amikor felé fordulok. Rátesz egy lapáttal a nyálcsorgatásomra, és elengedi a nyakánál összefogott köntöst, hogy mellkasa és vállai is felszabaduljanak.
EZT DIREKT CSINÁLJA!
Semmi gond, hisz nekem aztán van önuralmam.
NINCS!
Na jobb lesz elslisszolni innen... Találj ki valami értelmeset Zero. És az ég szerelmére... Ne bámuld már annyira mereven a mellkasát!!!
- De... nem olyan fontos... - motyogom, és a szépen izmolt lapos hasra kalandozik tekintetem.
Hirtelen terem mellettem, olyan gyors volt hogy nem láttam! - Azért annyira biztosan, hogy idejöttél miatta - folytatja lágyan a diskurzust, miközben én az akut szívrohamomból igyekszem rehabilitálni magamat. - Vagy csak szeretsz itt lenni? - Álmodozz csak - morgom összeszedettebben. - Szóval? - Ööö... izé... - hol is tartottam? Basszus miért is jöttem ide? Hát ezt nem hiszem el... Miért nem képes tisztességesen felöltözni a társaságomban? - Azt hiszem nem is olyan fontos ha jobban érdekel az, amit látsz - mosolyodik el öntelten. Ne vigyorogj! - Éppen fürödni indultam - indul el egy ajtó felé. - Tarts velem! Ó hogyne, megtisztelsz Nagy Fehér Agyar! Hátadat is megmoshatom? Ó köszönöm... szipp-szipp. - Kösz nem, inkább kihagyom - vetem oda.
„Gyere!” - kólint fejbe a hangja, és olyan pszichokinetikus erővel ránt magával, aminek nem tudok ellenállni. Ó hogy az a...!
- Bakker... engedj el! - szűröm fogaim között, és dühösen felmorranva követi őt a testem a mentális póráznak szót fogadva. - ...nem hallod...? Baromi pipa vagyok. Tényleg a pincsije lettem... Aidonak igaza volt.
Ő csak nevet, és lecsusszan róla a köntös.
Érzéki... jaj nekem.
A fürdőszobában már ott a kis medencének is beillő kád, és ő int, hogy lépjek közelebb.
Tudod mikor...
- Mitől félsz?
Mitől? Még van pofád megkérdezni? Te mocsok...
- Nem azért jöttem, hogy veled pancsizzak - morgom immáron magamhoz térve. Dühöm erőt ad. - Hanem hogy... - Így is tudunk beszélgetni - szakít félbe.
Hé! Ki az a piros képű, ezüstszőke hajú fiú ott a tükörben?! Igen, zavarban vagyok, de dühöm most per pillanat nagyobb. Mindjárt szétrobbanok... ahhrrrggg...
Egy erő hozzálök, és én hiába próbálom eltolni magamtól, csak a köntösét sikerül lesöpörnöm róla. Jaj ne! Nagyot nyelve fordítom el tekintetem arról a naaagy és hosszú valamiről, és inkább az arcára pillantok. Ne vigyorogj Kuran! Ezt még nagyon megbánod... úgy rángatsz és játszadozol velem, mint egy... egy...
Vörösen villannak a szemei. - Ne! - nyikkanok. Már ismerem ezt a pillantást... ilyenkor kapja szét a ruháimat. - Inkább majd én - kezdem kigombolni az ingem. - Már alig van ruhám.
Persze hogy nevet. Miért ne nevetne? Hiszen nem az ő ruhakészlete szakad miszlikbe minden alkalommal amikor... amikor... szóval akkor. - Ne röhögj rajtam! - morgom duzzogva, és ő megcsókol. Jaj mami... olyan forrók és puhák az ajkai... remegve hagyom magam, pedig legszívesebben bemosnék neki most egyet.
Lehullik rólam az utolsó ruhadarab is, és ő élvetegen, száját megnyalva pillant végig rajtam. Zavartan kezdem a padlót fixírozni. Vörös csempe. Fúj.
Megfogja hosszú ujjaival a kezeimet, és elkezd húzni magával a kádba. Finom, illatos a fürdővíz, és forróóóóóóó.... Már épp mondanám, hogy levesnek rosszízű lennék, de nem hagy szóhoz jutni, csak a kád oldalához szorít, és végigsimítja testemet finom érintéssel. Sóhajtva hunyom be szemeimet, és a kád peremére hajtom fejem. Teljesen elgyengülök, ha csak hozzám ér vagy megcsókol. Ez így nem lesz jó...
Bakker... nhhh... - sóhajtom kábán. - ...így nem tudom elmondani ami akartam... Még rá is tesz tíz lapáttal, ahogy lassan, kéjesen lenyalja vállamról és kulcscsontomról a vízcseppeket. Jaj mamám... ez már sok... forróbb a bőröm már, mint a víz... - Beszélj csak... hallgatlak... - sóhajtja őrjítően a bőrömbe, és keze merevedésemre simul. Felnyögve fogom vissza magam, mert már ennyitől is képes lennék elélvezni szégyenszemre. Dühítő!!! - Whhrr... tee... - morgom dühösen, de nem valami hiteles, mert felnyögök a kéjtől. - Szóval? - kérdezi a vállamtól, és ahogy ajkai hozzámérnek, megremegek. Hát ez nem igaz! - Lazíts... - súgja a fülembe. Belső Zerom felsikít, hanyatt vágja magát, lábakat szét: gyere te vámpíristen! Hágj meg! Még hogy lazítsak... - Hhh... hahh...hogy tudnék így arra koncentrálni, hogy... - dadogom, ő pedig remekül szórakozik rajtam. Ne nevess! Ne merészelj nevetni, hiszen ez a te hibád...! Mellkasomat kezdi nyalogatni továbbra is zavartalanul, és én puha hajtincseibe bújtatva ujjaimat remegek és bizsergek tovább.
Na kezdjünk már valami értelmeset is mondani, nem csak dadogni meg nyöszörögni! - nnn... hhahh... - indítok. Kezdetnek nem rossz. - ...szóval Toga-sensei... - sóhajtom, és összerándulok ahogy hasamon és köldököm körül köröznek hosszú ujjai lágyan. - Igen... mi van vele? - kérdezi halkan, és a mellbimbómba harap. Felnyögve kapaszkodom meg egyik kezemmel a kád peremében. Mindjárt elolvadok... jézusom... - Őőőhh...szóval... ahhh... - nyöszörgöm, és ő már a hasamnál tart. Ez... ez már több a soknál...ahh jézus... - ...Kuran... Nhh... - na még egyszer. - ...ne kínozz... Érzékien felnevetve simul hozzám, és hátamon végigsimítva néz le rám. - Ez nem kínzás... Te sem gondolod így ugye? - súgja mosolyogva. Te dög. Te mocsok dög. - Nhh... menj a francba! - sóhajtom, mint egy szerelmi vallomást. Ujjai erősen rákulcsolódnak hímvesszőmre, és teljesen elgyengülve nyüsszentek egyet. - Dehogy. Tudom hogy ezt szeretnéd - súgja a fülembe, végignyalintva nyakamat. Egész testemben remegve kapaszkodom a kád szélében, és zihálva fogom vissza magam. Őrület... megőrülök tőle...érte... Te mocsok... élvezed mi?
Lágyan, érzékien masszírozza péniszemet és én nyöszörögve élvezem... a franc essen beléd Kuran Kaname...
- Mondd csak... mit is akartál mondani? - kérdezi, mintha teáznánk. Ó hogy az a...!!!!! - Nhhh... bazd meg... - nyögöm bepipulva. - Téged? Ezer örömmel - vágja rá elégedett vigyorral, és mire feleszmélek, az ölében ülök, szája a számon, vad és perzselő csók... őrjítő... Merevedése lassan hatol belém, és mély hangján felnyögve szakítja el tőlem száját, hogy behunyt szemekkel, hátravetett fejjel nyögjön még hangosabban... jaj mamám... Perzselő lángok égetnek szét, és ahogy végre magamban érezhetem, teljesen elgyengülök a kéjtől... éhesen csókolom meg, karjaim nyaka köré fonódnak, combjaim derekára... Az illatos fürdővíz gyengéden ölel körbe minket, minden mozdulatunkra cirógatja bőrünket, a felszínén lebegő rózsaszín virágszirmok pedig ránk tapadnak... Behunyom a szemem, ahogy hirtelen elém tárul egy emlékkép. Tengernyi vér... Felkapom a fejem, és egyenesen a sötétbordó szemekbe pillantok. Ő is látta. Tudom. Ez az ő emléke... Zihálva ölel magához szorosan, és ritmikus mozgásunk összehangoltan repít minket a fellegekbe... Nyögve, sóhajtva élvezem, már képtelen vagyok gondolkodni. Olyan jó érzés ahogy ölel, csókol, simogat, bennem van és feszít, lehelete és fogai csiklandozzák bőröm...
- Hunyd be a szemed - lihegi halkan a fülembe. - Mihhh...? Miért...? - nyöszörgöm kábán. - Csak csináld! Mutatok valamit amit sose felejtesz el - súgja. Hát jó. Behunyom a szemem, és átadom magam neki. Tudom, hogy nem bántana. Tudom. Forrón csókol meg, és hirtelen megérzem. Ereje, mágiája kiáramlik belőle, és körülöttünk örvénylik. Vadász érzékszerveim minden egyes sejtjében érzem... a több évezredes erőt. Összekoccan a fogam tőle, és még a csontjaim is belezsibbadnak néhány másodpercre. Nem számít hány éves a test amiben él... ősöreg. Minden vámpír őse. Egy leheletnyi érintést érzek a mellkasomon, mégis olyan intenzív hatással van rám, hogy összerándulok a gyönyörtől. Nyelve nyakamon, kulcscsontomon... újra és úja végigáramlik rajtam az orgazmus. - Ahh... Kuran... mit csinálsz...? - nyögöm két orgazmus között, és behunyt szemekkel élvezem... Megcsókol, és beljebb hatolva merül el bennem teljesen. Újabb és újabb orbitális orgazmus... jézusom... ezt nem bírom... a szívem kiugrik a helyéről, és levegőt sem kapok már rendesen... Mély hangján felnyög, és én....
Belehalok...
Szétrobban a testem, és milliónyi apró csillagként szóródom szét az univerzumban...
Hosszan és néma sikollyal lebegek a semmiben...
Talán percek, talán órák vagy napok telnek el... ki tudja. Lassan újra kapok levegőt, a szívem dobogása úgy ahogy rendeződik, és teljesen elgyengülve hagyom hogy karjaiban tartson.
- Tehh... gyilkos... - sóhajtom. Többre nem telik. - Miért? Nem öltelek meg... - válaszolja, és hallom a hangján hogy mosolyog közben. - Dehh... majdnem - lehelem. Teljesen elgyengülve, használt rongybabaként tűröm, hogy leöblögesse rólam a fürdőhabot, megtöröljön és az ágyába fektessen.
Kábán pislogok fel rá, minden homályos és úszik a tejfehér ködben. Még mindig bizsereg a testem az átéltektől... Mit mosolyogsz? Ez a te bűnöd. Kifacsartál... pedig nem ezért jöttem ide. Hanem, mert... - Toga-sensei írt egy levelet - töröm meg a harmonikus csendet. - Igen? És mi állt benne? - Rengeteg vámpír van a Tanács és VSz birtokában. Irányítható E-szintű szörnyek. Ki tudja mit akarnak velük, de lehet hogy támadni - foglalom össze egyszerűen. - Biztos - biccent. - És ez nem tölt el aggodalommal? - horkanok fel dühösen.
Komoran pillant le rám, szemei vörösen felizzanak, és erejétől a hajszálaim is sisteregni kezdenek. - Hagy jöjjenek csak - morogja mély hangján. - Ez lesz akkor..........az utolsó csatájuk....
- Hátrébb az agyarakkal - ülök fel. - Nem rendezhetünk vérfürdőt az iskolában! Mi lesz a diákokkal? Meg kell előzni a problémát, nem ülhetünk itt ölbe tett kezekkel amíg idejönnek!
- Ssss... - emeli fel a kezét megnyugtatóan, és egy elegáns mozdulattal leül mellém. Fekete köntöse szétnyílik, ahogy keresztbe teszi lábait. Uhh... Arcomat megcirógatva néz a szemeimbe. - Ne aggódj, kitalálunk valamit. - Szétrúgjuk a... - morgom, és ő mosolyogva biccent. - Szét. - Helyes. Most mennem kell - kapok észbe. Majd később beleverem egy fába a fejem, de most erre nincs időm. - Hova sietsz? - túr a hajamba finoman, és tarkómra simítva ujjait húz közelebb egy csókra. Jaj nekem... Elgyengülve hunyom be szemeimet, és finom csókját élvezem. Aztán észbe kapva szakítom el tőle a számat. - Cross igazgató helyettesít az őrködésben, amíg mi...khm...beszélgetünk - pirulok el, és elfordítom tőle égő képemet. Rá se kell néznem, hogy tudjam: vigyorog. - Szóval mennem kell. - Majd Akatsuki és Aido őrködnek. Ma éjjel itt maradsz nálam - mondja ellentmondást nem tűrő hangon. - Feh... - nézek rá dühösen, és felkelek az ágyból. - Marad a franc. Már megmondtam, hogy nekem nem parancsolgathatsz. A fürdőben megtalálom a cuccaimat és magamra kapom. - Nem vagy harcképes állapotban - hallom a hátam mögött, és dühösen pillantok az ajtónak támaszkodó Kuranra. Halvány mosollyal figyeli, ahogy remegő kezekkel gombolom be az ingemet, végül elém lépve segít nekem. - És ez vajon kinek a hibája?! - mormolom az orrom alatt. - Ha kibírnád hogy ne támadj le, akkor már rég a szipkákat hentelném a parkban... Csak mosolyog. Ehh... - És különben is, Aido nem hinném hogy ma alkalmas lenne a harcra... - teszem hozzá nagyon halkan. - Hogyhogy? - Beszélgettünk... - kezdem el zavartan igazgatni a nyakkendőmet. - És? - fürkészi az arcomat komolyan. - Mennem kell - lépek el tőle, és becélzom az ajtót, de lebénulok. Felmorranok. - Engedj el! Elém áll, és államat megfogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Megfájdul a fejem ahogy kutakodni kezd emlékeimben, és levetítődik újra az Aidoval lezajlott meccsem.
Na most telt be a pohár.
- Értem... - mosolyodik el elégedetten. - Majd beszélek vele.
- Nem szükséges, én már megtettem - válaszolom vészjósló komorsággal. - Nem szorulok a segítségedre. Mi több, egyáltalán nem szorulok senkire! És még valami: engedj el, és ne merészelj többé pórázon rángatni!!! Nem vagyok a kutyád, és soha nem is leszek senkié! - dühödöm be, és ahogy feloldódik az erő ami fogva tart, kirobogva az ajtón vágom be azt magam után teljes erővel.
A fene essen beléd Kuran!
Nem vagyok a rohadt pincsid!
Dühösen csapok a parkban egy fatörzsbe, csinos kis lyukat alkotva rajta. Legszívesebben most őrjöngenék... de nem tehetem. Millió dolgom van.
*
- ...huszonhét...huszonnyolc...huszonkilenc... - mondom enerváltan, és lövöldözöm tovább unott képpel.
Időnként tárat cserélek. Olyankor puszta kézzel nyírom ki a kis drágákat.
- ...harminchét - fejezem be, amikor az utolsó E-szintű is hamuvá válik. Ha ez így megy tovább... ki tudja mi lesz.
Hajnalodik.
Visszasétálok az iskolába, és kiborítom az ágyából hőn szeretett igazgatóurunkat. - Mi az? Mi az? - kapkodja a fejét, és meglátva engem megnyugszik. - Harminchét - közlöm komoran. - Óh hát ez igazán kedves, de negyvenkettő vagyok, és a születésnapom majd csak egy hónap múlva lesz - mosolyog fel rám.
Ez hülye.
- Ennyi E-szintű vámpírt öltem meg az éjjel - mondom halkan, türelmesen, hogy még ő is megértse. Azonnal felpattan, és már nem az az idióta néz rám, hanem skizofrén énjének másik fele. A normálisabb. Na végre. - Mi??? - hörgi. - Ezek szerint Toga nem tévedett. - Hát nem - biccentek. - Mi legyen? Megrázza a fejét. - Várjuk meg amíg Toga visszajön, és akkor Kaname-kunt is bevonva együtt kiötöljük. - Remek. Megyek aludni - biccentek. Ma nem megyek órákra, mert gyanítom, hogy szükségem lesz az erőmre ma este is.
*
Három nap.
Már három napja csak ezzel telnek az éjszakáim, és nappal, álmaimban Kuran kísért.
Haragszom rá.
És megveszek érte, hogy láthassam, mégsem megyek el hozzá, még Yuukit is egyedül hagyom vesződni a lányokkal, amikor váltáskor átjönnek az estisek. Panaszkodik is sokat, de megértő, ha a sok vámpírra hivatkozom. Szerencsére nem akar éjjelente velem járőrözni, hanem szót fogadva Crossnak és nekem, a szobájában álmodozik Ichijouról. Jó neki.
Én kerülöm Kurant. Még ilyet sem tettem soha, de most igen. Gyűlölöm ha dróton akarnak rángatni, vagy parancsolgatnak. Én a magam ura vagyok.
Jól tudtam, hogy vérének elfogadásával ezt a kockázatot is bevállaltam, és mindezt Yuukiért tettem, de nem fogok még asszisztálni is hozzá! Olyan megalázó...
Én Kiryu Zero egy vámpír ölebeként, dróton rángatható játékszereként... arrhg....
Megint elönti agyamat a vörös köd, és egy fatörzsre csapok, öklömnyi darabot kitépve belőle. És még ez is. Azóta olyan erős vagyok, hogy sokszor nehezemre esik kontrollálni, és akaratlanul kárt teszek dolgokban.
- Mi a baj Zero? - hallom meg az ismerős, óceánmély hangot, és megperdülök. Felsóhajtok. - Üdv sensei - biccentek neki megkönnyebbülten kifújva a levegőt. Miatta is aggódtam... - Örülök, hogy életben vagy. - Szervusz Zero - lép közelebb. - Rossz híreim vannak.
*
Cross az íróasztalánál ül, mögötte Toga-sensei áll, én az egyik oldalsó falat támasztom hátammal, és karba tett kezekkel, behunyt szemekkel várok. Várunk. Nyílik végre az ajtó, de nem kell felpillantanom, hisz már akkor éreztem hogy ide közeledik, amikor még az udvaron sétált keresztül. Arcom kifejezéstelen, testtartásom laza. Semmi nem árulja el, hogy szívem a torkomban zakatol, alig kapok levegőt, és a gondolkodás is nehezemre esik.
A franc essen beléd Kuran! Hát mi a rossebért vagy rám ilyen hatással?
- Jó estét mindenkinek - köszön bársonyos, mély hangján szokásos nemesi kifinomultságával. Én csak morranok egyet a magam módján. Érzem hogy engem néz, ezért felnyitom szemeimet, de nem nézek rá, hanem Cross igazgatóra szegezem tekintetem. Látom, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, ahogy Toga-senseinek sem, de tojok rá. Engem soha nem érdekeltek a viselkedési szabályok. Sőt, semmilyen szabály sem.
- Rido felébredt - jelenti ki Toga-sensei.
Néma csend, a levegő is megfagy.
Az a tisztavérű vámpírkirály-féleség, akiről Kuran mesélt nekem. Ő is Yuukit akarja, és veszélyes nagyon a fickó.
Ahogy Cross arcára pillantok, láthatom is, hogy mennyire nagy szarban vagyunk.
- Picsába - kommentálom mogorván.
Egyszerre fújják ki a levegőt, és enyhül a feszültség.
- Most mi legyen Kaname-kun? - fordul aggódva az igazgató Nagy fehér Agyarhoz. - Vámpírjaim és én megvédjük az iskolát és a diákokat, nincs okod aggodalomra - válaszolja a térd-remegtetően mély hang. - Amíg én itt vagyok, biztonságban vagytok. Kémeim jelentették, hogy a Tanács még nem kezdett el komolyabb mozgolódást, szóval van még időnk. - Rendben. Számítunk rád Kaname-kun. - Azonban szükségem van a ti segítségetekre is... - kezdi Kuran, és én gyanakodva húzom össze ezüst szemöldököm. - Pontosabban szólva, Zero-kun segítségére van szükségem...
Kérdőn fordul felém két és fél szempár, és mi mást tehetek?! Fogcsikorgatva bólintok végül.
Yuuki, ezért sok süteményt fogsz nekem sütni cserébe!
- Négyszemközt szeretnék beszélni vele - küldi ki finoman a francba a többieket. Kettesben maradunk, és én az ablakon kibámulva, kifejezéstelen arccal várom a fejleményeket.
Hirtelen előttem terem és a falba présel, kezeimet leszorítva, szája éhesen tapadnak az enyémekre.
- ...mmmfffmmm... - tiltakozom a némák sikerességével, és hosszú másodperceken át hadakozom ellene, végül megadom magam. Ellazulva adom át testem és lelkem a csókjának, ami után már napok óta sóvárgok... Elengedi kezeimet hogy magához öleljen. Karjaim nyaka köré fonódnak, ujjaim sötét hajtincseibe bújtatom, és felsóhajtva fogadom be forró nyelvét, hogy sóvár csókunkat maradéktalanul kiélvezhessem...
-Ne! - nyögi gyorsan. - Inkább majd én. - teszi hozzá és nekiáll hogy kigombolja az ingét. - Már alig van ruhám. - teszi hozzá, mire én kacagni kezdek.
-Ne röhögj rajtam! - morogja durcásan, mire egy csókkal folytom belé a mondanivalóját. Finom csók.. érzem a szájában valamiféle csokis édesség ízét. Ezek szerint ő ott volt a vacsorán.
Lesüti a szemét ahogy megnyalom a számat.
Húzom magammal a vízbe, ő pedig felszisszen ahogy a forró habos víz a bőréhez ér.
Nekinyomom a hatalmas medenceszerű kád peremének. Fejét hátrahajtja a szélére ahogy ujjaim a mellkasát simogatják.
- Bakker... nhhh... így nem tudom elmondani amit akartam..
Egyenként nyalogatom le róla a vízcseppeket.
- Beszélj csak.. hallgatlak... - sóhajtok, és a víz alatt megsimogatom a férfiasságát.
- Whhrr... tee...
- Szóval? - kérdezem a válla vonalából, ahol épp az ajkaim járnak. Érzem ahogy megfeszül a teste ahogy hozzáérek.
- Lazíts... - súgom a fülébe.
- Hhh..hahh.. hogy tudnék így arra koncentrálni hogy...
Vígan kuncogva nyalom végig a mellkasát. Vizes kezeivel a hajamba túr lágyan.
- nnn..hhahh.. szóval Toga-sensei... - sóhajtja ahogy ujjaim a hasát cirógatják. Fogaim közé harapom az egyik mellbimbóját. -Igen.. mi van vele? - kérdezem halkan.
- őőőhh... szóval.. ahhhh....
Finoman a hasába harapok.
- .. Kuran.. - nyögi elhalóan... - Nhh.. ne kínozz...
Halkan koncogva simulok hozzá.
- Ez nem kínzás... Te sem gondolod így ugye? - kérdezem halkan.
A vízcseppek ezüstösen fénylenek a bőrén. Csöpög róla a víz.
- Nhh.. menj a francba! - sóhajtja és szinte felszűköl kínjában ahogy megragadom a férfiasságát a víz alatt.
- Dehogy. Tudom hogy ezt szeretnéd. - súgom a fülébe halkan, és végignyalok a nyakán.
Érzem ahogy remeg a vágytól hogy magában érezzen, én pedig azért hogy végre benne legyek.
Nem tehetek róla..de egyszerűen.. megőrjít.
- Mondd csak.. mit is akartál mondani? - kérdezem aljasan, miközben ujjaim a férfiasságán szánkáznak fel s alá.
- Nhhh... bazd meg....
- Téged? Ezer örömmel. - vigyorgok rá, és a következő pillanatban az ölembe rántom, és ajkaim vadul tapadnak a szájára.
Fogaik összekoccannak a vad csókra.. olyan forróságot érzek hogy úgy érzem eléget.
Kezemmel megszorítom a kád szélét ahogy érzem hogy belé csúszik a férfiasságom. Hátravetett fejjel nyögök fel, ő pedig a mellkasomra borul.
A rózsaszirmok a vízben.. olyan mintha vér borítaná a puha habot.
Érzem ajkait az enyémen.. és a vágyat.. ami beborít mindkettőnket.
Egy emlékkép villan be, valamikor nagyon régről, ő pedig felnéz rám.
Láttad te is?
Azt a sok vért... mint valami hatalmas tó...
Levegő után kapkodva szorítom magamhoz, hogy aztán vadul szeressem, úgy ahogy még soha senkit.
Kéjes nyögései visszavődnek a csempékről... úgy érzem már képes lennék attól elmenni hogy megérintem.. de még nem hagyom magam.
- Hunyd be a szemed. - súgom a fülébe lihegve.
- Mihhh..? Miért..?
- Csak csináld! Mutatok valamit amit sose felejtesz el. - súgom a nyakába és felsóhajtok mikor megteszi.
Ennyire bízol bennem?
Szabadon engedem az erőmet, és ajkaimat a szájára szorítva hagyom hogy őt is elborítsa.
Szinte látom a teste körül keringő vörös ködöt, ami most teljesen magába zárja.
Végigsimítok a mellkasán, mire összerándul a gyönyörtől.
Újabb simítás.. ezúttal..a nyelvemmel.. a kulcscsontján.
Testét újabb mini orgazmus rázza meg, ahogy az erőm által megnövelt vágy ott pulzál a testében.
- Ahh.. Kuran.. mit csinálsz...? - kérdezi még mindig behunyt szemmel.
Nem felelek, csak elégedetten végignézek rajta.
Ha igaz ami igaz.. amit most át fog élni.. az majdnem százszorosa annak amit bárki bármikor gyönyörnek nevez.
Óvatosan húzom közelebb magamhoz, de ezek az apró érintések is olyan kéjjel töltik el, hogy csak remeg a gyönyörtől.
És ez még semmi.
Elégedetten mosolyogva csókolom meg, és felsóhajtok hogy férfiasságom vágytól égő testének legmélyére hatol, olyan erővel, hogy nyögésembe beleremegnek a falak.
Kétségbeesetten kapaszkodik belém ahogy már ennyitől is átcsapnak felette a gyönyör hullámai.. olyan erővel... ahogy még soha.
Percekig csak remeg a karjaim között, én pedig kifulladva hallgatom sóhajait.
- Tehh.. gyilkos...
- Miért? Nem öltelek meg.. - mosolyodom el.
- Deh majdnem.
Fel sem tudja emelni a fejét a mellkasomról, ellenállás nélkül hagyja hogy lemossan róla a habot és leszedegessem a sok rózsaszirmot, majd az ágyamba fektetem.
A vállamra terítem a köntöst, és az ágy egyik tartóoszlopának dőlve figyelem.
Rámpillant, de olyan fáradtan és elgyötörten hogy mosolyognom kell.
- Toga-sensei írt egy levelet. - nyögi ki végülis halkan.
- Igen? És mi állt benne?
- Rengeteg vámpír van a Tanács és VSz birtokában. Irányítható E-szintű szörnyek. Ki tudja mit akarnak velük, de lehet hogy támadni.
- Biztos. - felelem bólintva.
- És ez nem tölt el aggodalommal? - kérdezi felháborodva.
Elkomorul a tekintetem, szemeim vörössé változnak.
- Hagy jöjjenek csak. - felelem mély hangon, dühösen morogva.
Figyelem ahogy egyre laposabbakat pislog, végül beletörődve hajtja álomra a fejét.
Mellettem...
Óvatosan betakarom és a párnán könyökölve figyelem az arcát. Milyen békés... egyszerűen gyönyörű így.. Öntudatlanul fészkelődik közelebb hozzám, én pedig beleborzongva hagyom hogy közelebb húzódva hozzámsimuljon.
Mit fogok ezért én kapni ha felébred. - nevetek magamban, majd behunyom a szemem én is.
Az álom hirtelen talál meg és lecsap rám, mint valami védtelen vadra.
.......
Egy havas kertben sétálok.. körülöttem hullik a hó hatalmas pelyhekben. Fekete hajamon a pelyhek olyanok mintha őszülnék. Kár hogy azt nem fogok soha.
Lábnyomok előttem a hóban.. követem őket.... míg az iskola melletti erdős részhez nem érek.
A hó zavartalanul hullik tovább.. beborítva a tájat...
Ő a tisztáson ül.. egy fának támasztott háttal. Előtte termek, a hóba nyomom. Kapálódzik és szentségel.. én pedig csak mosolygok rajta.
Felesleges Zero-kun.. hiszen úgyis tudod hogy én vagyok az erősebb.
Hirtelen változik a kép.. ő előttem fekszik a hóban... torka feltépve.. körülötte pedig tengernyi vér..
Rémülten nézek körül... de nem látok senkit..
Kezeimen vércseppek fénylenek..
Neeeeemm!!!
***
Felriadok.
Csak egy álom volt.
Szerencsére.
Békésen alszik mellettem, óvatosan az arcához emelem a kezem és kisimítom onnan a belelógó ezüst tincseket.
Valóban képes lennék bántani azokat akikat nem akarok? Egy ekkora szörnyeg volnék?
A gondolatba belesajdul a szívem.
Shizuka vére már úgy ahogy lenyugodott a testemben... de a kettős erő még most is vér kíván magának.
A párnára hajtom a fejem és veszek egy mély levegőt... Zero illat... tele van vele a szobám...
Hirtelen halk sóhajt hallok, aztán minden átmenet nélkül úgy pattan fel, mint aki rémeket látott, természetesen azonnal belegabalyodva az ágy behúzott bársonyfüggönyébe, ami körécsavarodik és le is tépi magával.
Hangosan nevetek rajta.
Életemben nem nevettem még ilyen jóízűen és sokat mint az utóbbi időben..de nem tudom megállni.
- Ne merészelj nevetni! - dörren rám bosszúsan, majd nyitva is marad a szája ahogy végignéz rajtam.
Na mi az? Elvitte a cica a nyelved?
Szemeim élvezettel siklanak végig rajta... karcsú, izmos testén amin még mindig látszanak a fognyomaim...
Legszívesebben minden nap megharapdálnám csakhogy lássák rajta hogy ő az enyém.
- Jó reggelt Zero-kun.. - köszönök halkan, és ahogy újból végigsvenkel rajta a tekintetem esik csak le neki hogy bizony-bizony kissé ruhátlan.
Természetesen rögtön kap valami után, amivel elrejtheti magát. Az persze teljesen mellékes hogy úgyis láttam amit akartam.. szóval.. teljesen felesleges amit csinál. De csinálja csak... aztán úgyis elveszem tőle.
- Mégis mi a francban megyek haza? Puzzle-t csináltál a ruháimból...! - néz rám sértődötten.
Feldőlök a nevetéstől. Hajam az arcomba hullik, kisimítom onnan egy egyszerű mozdulattal.
Nah.. ne takargasd már magad! Akaratom erejével letépem róla a zavaró vörös bársonyt... és mosolyogva néznék végig rajta.. ám elfordul tőlem.
Ez rossz ötlet.
Szinte repülve termek mögötte, testem az övéhez simul.. fejem a vállához hajtom...ajkaim a nyyakán... szinte belémhasít a vágy ahogy fogaim vége a bőrét érinti.
- Majd adok kölcsön az enyéimből.. - oldom meg egyszerűen a kialakult ruhakrízist. El akar húzódni..de nem engedem.
- Még szép, ez a legkevesebb. És ne is álmodj róla, hogy még egyszer hagyom magam meghágni... - mordul rám és egy mozdulattal kitépi magát a kezeim közül. - Még számolunk, amiért kihasználtad a helyzetet...!
Hahaha.. azt hiszed mi?
- Számolunk? Háromig mielőtt megcsókollak? Oké tőlem számolhatunk... - súgom érzékien, és mire észbekapna már előtte is állok, és ajkaim az övén.
Imádom csókolni. Először az a kezdeti ellenállás ami feltüzel..aztán viszont már pont olyan odaadóan viszonozza a csókot ahogy akarom. Még parancsolnom sem kell.
- Egy.. - súgom a szájába és az ajkába harapok. Vérének ízébe az egész testem beleremeg.
- Kettő...
Fenekét megmarkolva húzom közelebb magamhoz, elégedetten elvigyorodva ahogy hátravetett fejjel felnyög ahogy megérzi vágyamat.
Az enyém vagy...
....az enyém és senki sem vehet el tőlem..
Nem fogom hagyni hogy mégegyszer megtörténjen ami majdnem megtörtént Shizuka-val.
-Három.. - fejezem be alig hallhatóan és a nyakába mélyesztem a fogaimat. Érzem ahogy összerándul a gyönyörtől..egész testében megrázza az orgazmus, össze is csuklana..de elkapom és magamhoz szorítom. Érzem ahogy vére simogatja az ajkaimat.. ez erő a fogaimban csúcsosodik ki ahogy ráteszem a jelet. Ezután senki sem mer majd hozzáérni.
Tökéletes.
- Kuran... ezt... ezt még nem csináltad... - nyögi elhaló hangon.
Naná hogy nem. De neked nem muszáj tudnod hogy miért. Elég ha a többi vámpír érzi rajtad.. és ezért tartják a távolságot.
Finoman végignyalok a seben, figyelem ahogy összezárul, majd felnyalábolom és az ágyra feketetem.
Elégedetten mosolygok magamban.
Mindig megkapom amit akarok, és ha már rátettem a kezem nem hagyom hogy bárki elvegye tőlem. De nem ám.
Megnyalom a számat és végignézek rajta. Még ígyis.. gyönyörtől részegülten is olyan izgató látvány hogy alig bírom visszafogni magam.
- Most nézd meg.. -nyögi elhaló hangon testének több pontjára mutatva, ahol még látszanak a harapásnyomaim. - Ementálit csináltál belőlem... ezt még megbánod...
Felkuncogok.
- Jól áll neked... - jegyzem meg jókedvűen, és fölé mászok.
Látszólag éppen most szembesült csak a helyzettel, mert felnyög és menni készül: - Remek... Akkor én most megyek is. - próbálkozik, de nem engedem.
Várj már kicsit te.. ostoba...
Lehajolok a mellkasához és végignyalom az egyik sebet. Halványan még érzem rajta a vérének ízét.. ami csak olaj a tűzre feltüzelt testemnek.
A seb magától összeforr..
Jöhet a következő...
Kicsit lejjebb hajolok.. ajkaim most a hasát barangolják be, ő pedig felnyög édes hangján...
Érzéki mosollyal tisztítom meg a testét gyönyörének nyomaitól. Ez persze hihetetlenül zavarba hozza őt.
- Ne... ne csináld... - nyögi zavartan. - ...mit művelsz...? Az... az én... Ó, hát persze..szerinted én nem tudom...?
Az arcához hajolok.. éhesen csókolom meg.
- Finom vagy... - súgom az ajkaiba. - Perverz.. - feleli mint egy durcás kisfiú, én pedig elnevetem magam. Kicsit később hozzáteszi: - Engedj el. - Maradj még egy kicsit.. -kérem halkan. Legalább addig míg meggyógyítalak mindenhol. Először ellágyul a tekintete, majd észbekap és rámförmed: - Marad a franc! Hogy újra megrágcsálj mint nyuszi a répát? Vagy...
Vagy? Nocsak ez a beszélgetés kezd érdekes formát ölteni.. mit értesz a vagy alatt?
Kipattan mellőlem az ágyból és a szekrényemben kezd el turkálni ruhák után. Hát..azok kicsit nagyok lesznek neked.. de nem baj. Biztosan nagyon jól festesz majd az én ruháimban.
- Különben is... - teszi hozzá hirtelen. - Meg akarom keresni a testvéremet. Remélem nem bántottad... - néz rám kissé aggódva. Kedves hogy aggódik egy olyan testvérért, aki megölte volna egy parancs kedvéért.
- Életben van. - felelem kifejezéstelen arccal. Visszadőlök a párnára és onnan figyelem ahogy öltözik.
- Akkor jó - feleli. - Én akarom szétrúgni a seggét.
Elvigyorodom. Naigen.. ez Zero-s volt. Nagyon is.
Lassan befejezi az öltözést. Az estis egyenruhám kabátját nem veszi fel, csak a fekete ingemet. Kicsit nagy neki.. de nem baj. Ígyis remekül fest benne. Az én ruháimban.. hehehe..
Már a kilincsen van a keze mikor visszafordul. Érdeklődve fürkészem az arcát. - Mekkor barom vagyok.. - mondja halkan.
Aztán hirtelen mellettem terem és egy puszit nyom az ajkaimra. Meglepődök. A számhoz emelem a kezem. Elvigyorodom.
- Ne vigyorogj, mert úgysem kapsz többet...
Nocsak .. ez fenyegetés? Kár hogy úgysem fogod tudni betartani.
Ujjaimat puha tincsei közé süllyesztem.. imádom az ezüst haját. Ő azonban elhúzódik és büszkén...felvetett fejjel távozna amikor...
- Zero-kun... - Mi az? - néz vissza válla fölött rám. - A slicced.. - mutatok rá és kuncogva figyelem ahogy elvörösödve felhúzza a cipzárt és kirobog az ajtón.
Jó kedvem van.
***
A nap további része unalmasan telik.
Ichijou-t hallgattom a legújabb hírekről amit megtudott a nagyapjáról és a Tanácsról. Nem éppen bíztató hírek.
Már régen tudom hogy a Tanács el akar pusztítani, hiszen a tudtukra adtam hogy nem leszek engedelmes szolgájuk. Ha akarnék a vámpírok vezetője lehetnék..de én már nem vágyom erre a címre. Békére vágyom..de ezt ők nem tudják megérteni...
És Yuki..a következő célpontjuk...
Wrrr...
- Köszönöm Ichijou. Elmehetesz. - intek neki és az ablakhoz lépek.
- Kaname-sama. - hallom a hangját az ajtóból. Nem fordulok felé, de hallgatásomat belegyezésnek veszi így folytatja. - Nem tudom mit forgaszt a fejedben de kérlek.. vigyázz... a nagyapám és a vérebei... - Tudom Ichijou köszönöm. - fordulok felé, ő pedig megretten kegyetlen tekintetemől. - Ha hozzáérnek Yuki-hoz egyenként tépem ki a szívüket. - felelem fenyegetően morogva. - De... Rido...
- Nem érdekel Rido. - vetem oda dühösen, majd vonásaimat rendezve rámosolygok. - Ne aggódj barátom, tudok vigyázni magamra.
Nem úgy tűnik hogy ezzel nagyon megnyugtattam, de nem folytatja, fejet hajt és távozik.
Rido... egyszer úgyis megölöm. Muszáj lesz...
Az ablak pókhálósra törik a dühöm erejétől..
Szegény igazgató.. nem győzheti az üvegest hívni.
A kezembe temetem az arcom... vicsorogva próbálok lenyugodni.
Meg fogom ölni... igen...
De hogyan?
***
Nemsokkal később órára vonulunk az estisekkel.
Már nagyon régóta nem voltam egyetlen órán sem, tekintve hogy az én szerepem itt a rend fenttartás nem pedig az hogy rendes középiskolás módjára órákra járjak.
Ahogy a kapu kinyílik már hallom is a lányok eszetlen visítását.
Lazán kisétálok a kapun.. tekintetem máris őt keres.
Itt is van, mögötte a lányok szép sorfalban, elég csak egy pillantás és már vissza is rettennek.
Elmosolyodom.
- Szervusz Zero-kun. - köszönök halkan. Sikolyok.
Zero bosszúsan hátrapillant, mire síri csönd lesz hirtelen.
Viszonozza a köszönést.. a maga módján.. majd nagyon halkan hozzáteszi: - Elmeséltem az igazgatónak és Toga-senseinek a történteket. Nocsak. Elvigyorodom. -Persze nem mindet. - jön a helyreigazítás gyorsan. Nahát..ezt valahogy mindjárt gondoltam. -És? - kérdezem halkan.
- Toga-sensei holnap Ichiru után néz, és bemegy a VSz-be is. Utánajár, hogy mi folyik a háttérben, mert szerinte terveznek valamit. Neked van sejtésed vagy tipped róla, hogy mi lehet az?
Megrázom a fejem.
Naná hogy tudom. El akarnak távolítani az útból. Hiszen nekik nem érdekük a vámpír ember barátság.. ....a béke... Akkor az ő szerepük felesleges volna.
És Zero és én.. mostmár.. elég nagy fenyegést jelentünk számukra. Ő a legendás vadász ereje és képességei miatt.. én pedig.. hát..azért ami vagyok.
De ezt persze nem mondom el neki. Hagy higgye csak hogy tudatlan vagyok. Bár ha Toga kideríti az igazat.. úgyis meg fogja tudni. De nem baj.
Hallom a lányok sikolyait ahogy kommentálják ahogy a hajamba túrok. Ő meg fintorog.. hehe..ez jó.. nem mintha nem tetszene neked is.
Már épp szólásra nyitja a száját, mikor meglőzöm:
- Ne itt. Találkozzunk később a szökőkútnál, ott majd beszélgetünk... - súgom a nyakához hajolva, hogy más ne hallja.
Újabb sikolyok.
Kezd elegem lenni ebből.
A többi vámpír meredten figyel minket. Látom rajtuk hogy érzik. A jelet amit rátettem azzal a harapással.
- De csak azt! - hallom a morcos hangot. Valahogy erre is annyira vigyorogni támad kedvem. Háát.. majd még meglátjuk.
- Hát persze. - felelem halkan és követem a többieket az osztályba, a vállam fölött még hátranézve rá. Gyorsan becsukja nyitva felejtett száját és eltereli a lányokat vissza kollégiumba.
Mosolyogva sétálok be a kapun.
***
Az órák unalmasak. Szó nélkül ülöm végig az első kettőt, szorgalmasan jegyzetelő társaimat figyelve.
Azért vannak itt.. mert hűségesek hozzám. A béke nekik vajon mennyit számít?
Végül az utolsó órára már nem megyek be, helyette a szökőkút felé veszem az irányt.
***
Ő már ott vár, láthatatlanul termek a háta mögött és átölelem.
- Basszus! A frászt hoztad rám! Ez a hobbid?! - kérdezi dühösen, de én csak mosolygok rajta. De vártam már erre... hhhrrnn..
Ajkaim éhesen tapadnak a szájára.. hevesen csókolom..mint aki sosem akarja elengedni. Lelököm a fűbe és elégedett vigyorral nézek le rá.
- Mi a búbánatot műv......?...mmmhhmm.... - na ennyit arról hogy most beszélni fogsz.
Forrón csókolom.. ajkaim falják az övét.. szemfogait érzem a nyelvemen. Wrr.. hihetetlen mennyire felizgat. Felmorranva dörgölöm sajgó ágyékomat az övének, és elégedetten belemosolygok a csókba mikor felsóhajt kéjesen.
És hogy mi a búbánatot művelek? Háát..
- Amit akkor akartam, amikor a kapunál beszélgettünk... - felelem kérdésére halkan, és a nyakába csókolok.
Valamit megpróbál kinyögni, de nem nagyon megy neki. - ...nhhhem vagyok a szeretőd, hogy... akkor boríts meg amikor csak akarsz... - nyögi halkan. Nah ez már érthetőbb volt. - Nem? - kérdezem a mellbimbóit nyalogatva, elmosolyodom és egy aljas mozdulattal bele is mélyesztem a fogaimat. -Nhem! - mondja, de mégsem ellenkezik. Ellenállás nélkül gombolom ki az ingét.. ajkaim végigsiklanak a mellkasán.
Erre mintha el is felejtené hogy hol van és kivel, vad dühvel esik nekem, és úgy rángatja le rólam az egyenruhát és az alatta lévő inget, hogy alig marad belőle valami.
Halkan kuncogok magamban.
Ő persze duzzog, de készségesen kínálja fel az ajkait.. és elgyengülten remeg ahogy csókolom.
Csak nevetek rajta.
Annyira édes így..
- Aranyos vagy... - mondom ki hangosan, a nyakának suttogva a szavakat, mire vérig sértetten húzza fel az orrát.
- Én nem vagyok aranyos! Szép vagyok, okos, erős és...
Na a többit már nem tudja végigmondani, mert ahogy ujjaim nadrágjának domborulatához érnek tompa hangon felnyög és pedig felmorranva harapok finoman a nyakába.
- Ahh Jézusom.. - hallom a hangját ahogy megérzi mellkasom az övének simulni.
Ahogy az arcára pillantok, akaratanul is elmerülök a gondolataiban... és elmosolyodom arra amit látok.
" Oh de utállak amikor ilyen szívfájdítóan szép vagy."
- Köszönöm... még soha nem kaptam szebb bókot... -súgom az ajkaiba, és kihasználom az alkalmat ahogy válaszra nyitja a száját.. már csókolom is eszemet vesztve. Nyelvem az övét kergeti.. éhesen simítom végig az ajkait.. szemfogaim a száját simogatják.
Végigkarmolja a hátam.. én pedig felmorranva szedem le róla a többi felesleges ruhát.
Mire nem jó a telekinézis.. ugye?
Felhúzom magamhoz.. nem kell neki parancs sem, önként ül az ölmebe és már ölelnek is a karjai és a lábai.
Whrr... megőrjít..
Csókunk vad és szenvedélyes.. élvezettel simítok végig a testén mindenhol.. ujjaim a fenekébe markolnak..
Istenem.. soha nem akartam még senkit ennyire..
Vajon mi a fene vonz rajta annyira hogy képes legyek feladni miatta az ezeréves "egy valakivel csak egyszer" fogadalmamat?
Hátravetett fejjel nyög fel ahogy megérzi magában az ujjaimat.
Önként kínálja fel magát nekem, nekem pedig már lüktetnek a szemfogaim ahogy karcsú..fehér nyakára téved a pillantásom.
Meg akarom harapni..annyira meg akarom..
Végül meg is teszem.. ugyanabban a pillanatban ahogy beléhatolok... és mély hangon felnyögök a csodás érzésre.
Gyönyörteli sóhaja a fülemben cseng.
Megmarkolom a csípőjét és finoman megmozdítom magamon. Érzem ahogy végigcikázik a testén a kéj.. mert libabőrös lesz mindenhol.
Vére íze szétárad a számban... csodálatos... nem tudok betelni vele..
Finoman hatolok mélyebbre benne, ő pedig átvéve a ritmust esik nekem, szapora lélegzete az arcomat csiklandozza.
Megcsókolom... belenyög a csókba ahogy megérzi saját vére ízét.
Saját vére fénylik az ajkain. A hajába simítom a kezem és lehúzom magamhoz a fejét, ő pedig kérés nélkül megteszi..
Felnyögök ahogy belémharap, szemfogaiból kiindulva tompa bizsgergés lepi el a testem, ami csak még őrültebb mozgásra késztet.
Megőrjít teljesen.
Érzem ahogy elszabadul bennem az erő.. szele borzolja a hajam, de köré fonódó karjaim megvédik őt tőle.
Mély hangon nyögök fel ahogy végigcikázik rajtam a gyönyör, érzem ahogy ujjai belém markolnak.. ajkaim közé sóhajtja gyönyörét.
Haja fénylik az izzadságcseppektől.. levendulaszín szemei tompán fényelenek.. még kissé ködös a tekintete.. testén apró remegésekként futnak át a gyönyör utórezgései.
Átölelem, arcom a nyakába fúrva, hagyom hogy átjárja érzékeim vérének csodás illata.
Sokáig ülünk így, nem hallok semmi mást.. csak ahogy lélegzik..egyre nyugodtabban.
Aztán végül ő töri meg a csendet.
- Kuran... ...mi a jó életért nem tudunk csak szimplán beszélgetni? Muszáj minden alkalommal megborítanod?! - kérdezi bosszúsan. Kuncogva harapdálom meg a fülét. Ne hidd hogy nem fogunk beszélgetni. Elvégre.. azért hívtalak ide.
És akkor kiszakad belőlem.
- Yukit akarják. - sóhajtom halkan.
Érzem ahogy egy csapásra elszáll az a komolytalan légkör kettőnk közül.
- Miért? - kérdezi rögtön.
- Te is sejted szerintem. Yuki a tisztavérű Kuranok lánya, egy ilyen adu-val a kezükben a Tanács nyugodtan vezethetné tovább a vámpírokat, és nem kéne attól tartaniuk hogy bárki vagy bárki kérdőre vonja a hatalmukat. Yuki csak ez ezköz számukra..hogy megkapják amit akarnak. Rido a tenyerükből eszik..ha megadják neki azt amit akar. Ő mindig is ilyen volt. Az érdekei vezérelték. De miután rájöttek hogy én sosem leszek a bábjuk, akarnak maguknak egyet.. akit akarattal rávetehetnek hogy fenntartsa a tekintélyüket. Yuki vére pont olyan tiszta mint az anyjáé volt. Ha valaki iszik ebből a vérből miután felébredt, hihetetlen erőt ad neki. Majdnem annyit.. mintha az én véremből inna. Szerencsére most a vámpír vére még szunnyad, és ha rajtam múlik, aludni is fog.. örökre. Yuki-nak semmi szüksége rá hogy otthagyja azt a boldog világot amiben él egy ilyen mészárlással teli jövőért. Én.. megígértem az anyjának.. megígértem hogy megvédem. Nem fogom hagyni hogy a Tanács rátegye a kezét. - morgom fenyegetően.
Érzem ahogy fészkelődik a karjaim között.
- És akkor.. a VSz... nem értem.. miért akarnak ők is eltenni láb alól...
-Nagyon egyszerű. - mosolyodom el gonoszan. - A Vadászok Szövetsége és Vámpírok Tanácsa régesrég szövetségben állnak egymással. A VSz-es barátaid ugyanúgy sóvárognak az erőre amit a mi vérünk adni tud...mint bárki más ezen a földön. És Ichijou nagyapja.. - elkomorul az arcom. - .. ő a kapcsolattartójuk.
Kivillanak a szemfogaim ahogy elvicsorodom.
- Sosem hittem volna hogy egy ezeréves nemes vámpír valaha képes lesz a vérét adni egy embernek saját önző céljai érdekében. De ezek szerint mégis. A Vadász Szövetség pedig cserébe elpusztítja azokat a vámpírokat akik veszélyeztetnék a Tanács uralmát. Szerinted miért lehet ennyi E-szintű az iskola körül mostanában? Hiszen azok nem ugrálnak csak úgy ki a földből. Rido gyártja őket a Tanácsnak. Cserébe bizonyára kap valamit..ami neki elég értékes ahhoz hogy együttműködjön velük. Szúrja a szemüket az iskola.. és a békénk. És most.. találtak egy tökéletes célpontot..aki talán végzetviheti azt a mocskos dolgot amit terveznek. - fejezem be komoran.
- A rohadt életbe! - káromkodik. - Akkor jó nagy szarban vagyunk.
- Hát.. mondhatjuk így is. - mosolyodom el közvetlenségén. Igen, ez olyan Zero-s volt.
Hideg szellő borzolja meg a hajunkat, feláll a földről és megkeresi a ruháit.
Mozdulatlanul üldögélve figyelem. Elpirul mikor rámpillant.
"Bakker neked nincs kedved felöltözni?" - olvasom ki a gondolataiból.
- Én nem tudok megbetegedni. Nem fázom meg. - felelem mosolyogva.
Dühösen kapja el a tekintetét, és morog valamit az orra alatt.
Igen tudom.. semmi telepátia. De ha egyszer annyira érdekel amit ott látok.
- Beszélek az igazatóval hogy esetleg elrendelhetne tanítási szünetet amíg rendeződnek a dolgok. - jegyzi meg, miközben öltözködni kezd.
-Felesleges. - felelem halkan.
- Már miért?
-Azt akarod hogy tudják hogy tudjuk?
Felvont szemöldökkel sandít rám.
-Akkor mit tegyek? Nem ülhetek ölbetett kézzel.
Felállok én is mellé sétálok. Látom rajta hogy még mindig zavarja hogy meztelen vagyok.
- Bízd csak rám oké? - súgom a fülébe. - Ne félj.. csak végzed a feladatodat.. és én is végzem az enyémet. - felelem komolyan, és a következő pillanatban köddéválok.
***
Odafönt a szobámban már hatodszorra szórtam a földre az összes sakkbábut. Seiren egyenként rakosgatja őket vissza a táblára.
- Uram? - kérdezi mikor látja hogy a kezembe temetett arccal áldogálok zihálva.
- Semmi baj Seiren. Elmehetsz. - vetem oda és ledőlök a kanapéra. Leveszem az estis egyenruha kabátját és a nyakkendőt.
A saját éhségem mellé mostmég egy másik tisztavérű vérszomja is kínoz... tiszta kéjutazás.
Gyorsan lehajtom a vértablettákat, de köhögni kezdek tőlük.
Fejemet a kanapé támlájára hajtva várom hogy megyugodjak kissé.
Alig bírtam visszafogni magam. Akármennyire is kívánom a vérét szeretkezés közben..nem lehetek ilyen önző. Megölöm vele ha túl sokat iszom. És a gyönyör ide vagy oda.. nem akarom hogy a karjaim között haljon meg.. mint régen olyan sokan...
Ha már úgy döntöttem hogy megtartom... szükségem lesz a hidegvéremre. Meg mondjuk vértabletákra egy raklappal.
Mélyet sóhajtok és kifújom a levegőt.
A nap lassan kel a látóhatár mögött.
Álmosan pislogok az órára.
Most már nem érheti vámpírtámadás az iskolát. Mostmár pihenhetek én is.
Ott alszom el ahol vagyok.. a kanapén.
***
A szürkülettel térek magamhoz, arra hogy valaki éppen egy takarót borít a hátamra.
- Yuki.. - szólítom meg mosolyogva. - Mit keresel itt?
- Nem jöttél vacsorázni. Azt hittem beteg vagy. - feleli aggódva.
- Butus. Én nem tudok beteg lenni. - simogatom meg a fejét. Elpirul. - Csak fáradt voltam. Nemsokára megyek le. Csatlakozz a többiekhez. Ichijou már bizonyára nagyon vár. - vetem be a győztes lapot, mire elpirul feláll mellőlem és kisuhan az ajtón.
Szép dolog a szerelem...
Vajon fogok valaha én is így érezni valaki iránt? Vagy csak őrült birtoklási vágyam ami mindig is irányítja a tetteimet?
***
Végülis eltelik az vacsoraidő, de annyira lefoglal a Tanács leveleinek olvasása hogy nem is megyek le.
Már a hetedik pohár bort iszom..de meg sem kottyan. Viszont hála a vértablettáknak.. kicsit lenyugodott a vérszomjam.
Ledobálom a ruháimat, és leakasztom a fogasról fekete bársonyköntösömet. Elgondolkozva simítok végig a puha anyagon. Begombolom a nyakamig. A ruha hosszú ujjai épp csak az ujjam végét nem takarják el. Meztelen lábaim a combomig viszont kilógnak alóla, ahogy nem fogtam össze rendesen.
Már éppen a fürdő ajtajánál vagyok, mikor kopognak.
Vámpírszemeim felvillannak ahogy átnézek a vastag fán. Érzem az erejét.
- Gyere be Zero-kun. - mosolyodom el.
Belép, aztán lecövekel az ajtóban.
Na mi van? Nem láttál még vámpírt köntösben?
Állig gombolt fekete brokát köntösben.
- Öhm.. visszajövök később. - fordul vissza, de az ajtó hatalmas csattanással csukódik be az akaratomra.
- Semmi baj. Nem zavarsz. - mosolygok rá elégedetten. Elengedem a puha anyagot, mire az szétnyílik magától. Összefogom a nyakamon hogy ne csússzon le.
- De.. nem olyan fontos.. - kezd el magyarázkodni.
- Azért annyira biztosan hogy idejöttél miatta. - teszem hozzá immár mellette teremve.
Érzem ahogy ijedten kap levegőért de igyekszik nem mutatni hogy a frászt hoztam rá.
- Vagy csak szeretsz itt lenni? - teszem hozzá kuncogva.
- Álmodozz csak. - morogja.
- Szóval? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Ööö... izé...
- Azt hiszem nem is olyan fontos ha jobban érdekel az, amit látsz. - jegyzem meg fölényesen. - Éppen fürödni indultam. - vetem oda neki a vállam fölött. - Tarts velem!
- Kösz nem, inkábbb kihagyom.
"Gyere!" -sóhajtom az agyába, olyan hangon, aminek nem tud ellenállni. Épp csak megrántom a képzeletbeli pórázt amit rákötettem és már jön is utánam mint a kisangyal.
- Bakker... engedj el! Whhrrr... nem hallod...
Vígan kacarászom magamban. A fekete köntös vége mint egy palást csúszik utánam a vérvörös csempén.
A kádban már ott gőzölög az illatos fürdő, csak arra vár hogy belemerüljünk.
Az ujjammal mutatom hogy jöjjön közelebb.
- Mitől félsz? - kérdezem, mikor megérzem az ellenállását.
- Nem azért jöttem hogy veled pancsizzak. - morogja. - Hanem hogy..
- Ígyis tudunk beszélgetni. - zárom le a feleleges vitát.
Látom hogy elcsodálkozik ahogy meglátja a hatalmas tükörben saját vörös arcát.
Magamhoz rántom..azaz parancsolom neki hogy jöjjön hozzám. Kezei a mellkasomnak feszülnek, véletlenül lelöki a vállamról a puha anyagot, mire az egész köntös lecsúszik és a földön köt ki.
