Éles, a kelleténél erõsebb, kibaszottul csípõ fájdalomra ébredek. Reflexszerûen kapok el egy… igen, bizonyosan egy kezet. Whuss ez ám a tehetség. Már a kezeket is röptükben kapom el.

- Épp segíteni próbálnék, ha nem akadályoznál meg benne. – Közli velem a valós, meghamísíthatatlan rideg tényeket az oly ismerõs, de már ismeretlen arc. Amúgy meg faszomat érdekli, hogy segíteni próbál. Ha már csinálja, akkor legalább próbálkozzon jobban. Fájdalommentesen.

- Fáj te seggfej. – Közlöm vele igen csak kedvesen, és tömören érzelmeim. Sokan mondták már, hogy nem adok magyarázatot a cselekedeteimért… hát tessék. Itt van egy. Így legalább már nem lepõdhet meg, ha netalántán teljesen véletlenül lefejelem.

- Nem érdekel. Aki ilyen meggondolatlan az szenvedjen csak. Egyébként is, amint ezzel meg vagyok már nem is fog fájni, szóval viseld el még egy kicsit, ha nem akarod, hogy napokon keresztül sajogjon mindened! – Akkor te meg szépen baszódj meg. Szépen, igényesen. Mintha jobban tudhatnád, mi és meddig fáj nekem.

Dühösen fújtatva ejtem vissza fejem, ami megint csak újabb fájdalommal jár. Fasza. Még egy agyrázkódás hiányzik nekem. Végül, persze, miért is ne, fogaimat azért mégis csak csikorgatva hagyom, hogy munkálkodjon rajtam az eladófigura, s közben erõsen koncentrálok a gyönyörûséges plafon, oszladozó mintázatára. Valahol kicserélésre vár pár vízvezeték… azt hiszem.

- Kisül a retinám. – Osztom meg újonnan szerzett fájdalmam forrását a sráccal. Nem kis örömömre behúzza a függönyt, így megszabadulok a redvás napfény rám ható utálatos mellékhatásaitól. Talán egyszer majd meghálálom. Vagy nem.

Háhá, ügyes kisgyerek módján, szótlanul hagyom, hogy bekötözze testem sajgó, sebzett részeit. Nyalókát vajon kapok a végén?

- Mégis hogy kerültél ekkora bajba? – Töri meg hirtelen a hosszúra nyúlt kellemesen kellemetlen csendet.  Tekintve, hogy épp egy (esetleg több) embert gyilkoltam meg nem kis summáért, amibõl kifolyólag élõ céltábla lettem… azt hiszem, illedelmesebb lenne õt, a szegény semmit sem tudó, ártatlan közembert megóvni a lehetséges halál közeli élményektõl. Így szart se mondok neki. Tudok ám én illedelmes és empatikus is lenni, ha igazán akarok. Bizony ám. Amúgy meg a tudatlanság áldás, kérem alássan!- Mondd csak? Hobbi szinten ûzöd, hogy szitává lõnek?

- Nem tartozik rád. – Felelem nagyon, de nagyon kedvesen. Egyfajta csilingelése van a hangomban ennek a kedvességnek. Remélem õ is eléggé jól hallotta… Ha most szándékosan fel akart baszni, akkor mindjárt megnyugtatom, hogy bizony sikerült neki. Faszán összejött. Mindjárt magasról leszarom, hogy segített, és élõ védõpajzsnak használva ráncigálom ki magammal.

Egész óvatos mozdulatokkal segít felülni, s amint ezen a procedúrán is túl vagyunk, gondolkodás nélkül ugrok le az asztalról, s kapkodom magamra enyhén véráztatta ruháim. Mit nekem a fájdalom? Csak mindjárt összecsuklom, de sebaj! Tegyünk úgy, mintha überfaszagyerekek lennénk!

Drága berettám helyére csúsztatom, s már mennék is a redvába, mikor szinte elém ugrik a fickó, mint egy baszott nyúl.

- Ilyet nem játszunk. – Ki akar itt játszani?

- Hova a faszba ráncigálsz? – Ordítok rá, mikor akaratom ellenére, elkezd kitessékelni… igen, kivételesen szépen fogalmazva, kitessékelni. Tudok én ám szépen is fogalmazni. Mi mindenre képes vagyok. - Ne érj hozzám! –üvöltök szinte az arcába. De nem, akkor sem hallgat rám. Talán egy jó verés után…

- Ha nem engedsz el szétlövöm a fejed! – Fenyegetõzöm, de hiába is szeretném a pofájába nyomni a fegyverem, sajnálatos módon nem tudom, mert ez a köcsög birtokba vette az egyetlen ép, és használható kezem! A faszomba is már! Most próbáljam meglendíteni a megbénult karom? Talán van egy kis esély arra, hogy lecsaphatom… viszont az nekem is kurvára, de nagyon fájna. Bassza meg…

- Nem fogod. – azt meg honnan tudod, genyókám? Mindjárt úgy bokán rúglak, hogy nyomban összeesel! Csak ne lenne az egyik lábam is ennyire tropa. Eskü ha tovább húzza az agyam, még lefejelem.

Csupán pár saroknyit hurcol magával az idézõjelesen kedves bolti eladó. Õszintén szólva egy hangyafaszányit meglepõdtem azon, hogy mennyire segítõkész. Oké, hogy megfenyegettem, hogy adjon szállást, de nem gondoltam, hogy tényleg a kedvemre tesz. Hn…

- A fürdõ jobbra, a vendégszoba balra, a nappalival szemben pedig a konyha. – Mutogat a kis lakásban rögtön abban a pillanatban, ahogy belépünk a kis panelba. - Érezd magad otthon.

Most komolyan ennyire segítõkész, vagy egyszerûen csak ilyen hülye? Annak faszomnyi esélye sincs, hogy ismerné azokat a drabál állatokat. De bassza meg, nem tudhatom, hogy mit mûvelt azalatt, míg nem volt a szemem elõtt. Pár pillanat volt csupán, de áhh. Bármit tehetett.

- Te nem vagy normális. Azt hiszed, hogy itt maradok? Mert kurvára nem. – Jelentem ki magabiztosan, viszont hangomból csak úgy kisüt a bizalmatlanság. Fasza. Még ennyit se tudok érzelemmentesen kinyögni. Csodás.

- Tudod merre van az ajtó, de azok a pasasok még napokig itt fognak cirkálni a környéken. Tudják, hogy sérült vagy. Szóval, amíg helyre nem jöttél ki kell bírnod itt. Nem egy ötcsillagos hotel, de ez van. – Baszdmeg. Ez most komolyan kioktat? Faszom mindjárt nekimegyek a hátának! Legalább nézzen a szemembe, ne azt a tetves tarkóját mutogassa nekem! - És ha már itt tartunk – folytatja immár, felém fordulva. Gratulálok! Látom, mégis csak tudod, hogy miképp kell beszélgetni az etikett szerint. Bravó!- Sakaki Ayato vagyok, a megmentõd.

Az idegek már rángatóznak arcomban. Nagyon nem vagyok jó passzban, erre ez a faszkalap meg szándékosan próbál felidegelni. Alapjáraton hatalmas türelemmel vagyok megáldva, de ilyen röhejesen szerencsétlen állapotban kurvára, de nagyon nincs kedvem az egokirály szövegelését hallgatni. Amúgy meg ki a faszomat érdekli a neve? Szarok bele, akár az antiKrisztus földi mása is lehetne, akkor sem érdekelne, hacsak nem lenne egy csinos kis összeg a fején.

- Megtudhatom a neved, vagy esetleg hívjalak Tejfelnek? – Na jó, ennyi volt, szarok bele, hogy segített-e vagy sem. Most itt, szépen és igényesen meg fog dögleni.

Dühösen kapom elõ fegyverem, s vicsorogva indulok meg felé, miközben arról ordibálok, hogy szitává lövöm azt a posványosan rühes testét. Viszont… magam is kellõen megilletõdök azon, hogy a pisztolyom a megszokottnál kicsit nehezebb. Még hogy kicsit? Ohhohoho milyen bohókás vagyok. Ez a fegyver kurvára, de nagyon nehéz lett!!!!!

Idegesen morgok a padlónak, és próbálom figyelmen kívül hagyni az én kis piperkõc „megmentõmet”. Bár õszintén szólva elég nehéz valakirõl tudomást sem venni, ha egyszer az a fejed mellé telepszik, és bökdösi a fejed.

-Szóval akkor… mikor is szándékozol szitává lõni? Mert ha még váratsz a dologgal, azt hiszem, értelmesebb lenne valami mással eltöltenem az idõm, minthogy várjak a lassan felém vánszorgó halálomra.

Hosszú kínos csönd után morranok csak fel.

-Baszod, ha nem véreznék el bármelyik pillanatban, tényleg kibeleznélek.

-Persze, persze. – Pisztolyomat egyszerûen félrelöki, majd hónom alá nyúlva emel meg, és sóhajtva indul meg az egyik szoba felé.

-Ne sóhajtozz. Nem kértem a segítséged…

-Akkor a „szolgáltass nekem menedéket” mégis mi akart lenni?

- Pillanatnyi elmezavar… - morgom hangyafasznyi fáziskéséssel.

-Akkor köszönd a pillanatnyi elmezavarodnak, hogy…

-Jólvan, értem én, be lehet fogni! Faszomba is. Esküszöm leharapom a füled, ha nem hagysz békét nekem! – Hosszúra nyúló másodpercekig csak idegesen fürkészem arcát, de nem tudok érzelmet kiolvasni belõle.

Végül hála a jóságos szent atyának, végre befogja a pofáját, és csöndben kísér el egy kanapé kinézetû fekvõ alkalmatossághoz. Amint segít elterülni a kanapén, már indul is kifelé. Vajon, ha most elõkapnám a késem, és hozzá vágnám, túl nagy zajt csapna? Hmm… Ezer százalék, hogy ordítva fetrengene a földön. Akkor meg a szomszédok hívnák a rendõröket, és baszhatnám az egészet. A támadás lehetõsége kilõve. Figyelembe véve az elcseszett állapotom, és hogy nagy valószínûséggel innen csak elvérezve jutnék ki… jobb, ha megbékélek a helyzettel, hogy ideiglenesen, de ez a hely lesz a biztonsági búvóhelyem. Akár beleegyezik a drága tulaj, akár nem.

Fáradt sóhajomat visszafogva könyvelem el magamban, hogy bizony ez a kanapé kibaszottul, de tényleg nagyon kényelmes. Hmm, ahogy elnézem, van ágynemûtartója is. Na, királyság. Egyszer vennem kell egy ilyet. Legalább lesz hova rejteni a következõ halott kurvát. Néha már nem is tudom, mit kezdjek Jack hóbortjaival.

Pártfogóm, a kedves eladó, a nem is tudom már, hogy hívják alak teljes csöndben, mint aki halni készül –bár megjegyzem, jelen pillanatban én vagyok förtelmesen de borzasztó állapotban, engem kell sajnálni! – már igencsak a távozás nevezetû cselekedetre szánta el magát.

Idegesen vakargatom  állam, majd nehezen, de csak kinyögöm azt, amit annyira de nagyon tudni akart. Basszus… ennyit kap azért mert… igen, mert segített! Bwahh bele tudtam gondolni! Elismertem magamban, hogy segítettek! Pfff.

-Adam Deacon. Adam Deacon a becses nevem. – Ismétlem meg magam magabiztosabban. – De ettõl még nem bízok benned! – Rikkantom gyorsan, mikor látom, hogy megállt az ajtóban. Nehogy félre értse nekem itt a dolgokat! Az hiányzik még nekem! Meg egy golyó a fejembe!

Harasaki Ryouma. 34 éves. Se feleség, se gyerek. Pár szeretõ… én inkább jól fizetett kurváknak nevezném. Remekül futó cég… egészen biztosan dõlhet a pénz.

Újabb slukkot szívok cigimbõl.

Egész szépen eltitkolt mocskos kis múltja van. A jelenérõl nem is beszélve. Sokaknak tett már keresztbe, nem túl legális módon. így nem csodálom, hogy meg akarják öletni. Ha bûnös a múltad, légy felkészülve a korai halálra. Ezért se lepõdök meg soha, mikor szerény személyem próbálják eltenni láb alól. Hah. Nehéz a dolga a bérgyilkosnak… nehéz bizony.

Lábaimat lekapva az asztalról dobom a megbízó elé az iratokat.

-Menyit ér magának a pasas feje? – Mélyen szemébe nézek, de nem bírja állni a tekintetem. Inkább az asztal lapját figyeli. Csak nem zavar a vörös szemem, papus?

-10.000 $ - egy másik alak lép elõ a sötétbõl. Kb 180 centi lehet, ha nem több. Fekete, hátranyalt hajú, méregdrága öltönyös. Papa pici kedvence, aki örökli a sikeres vállalatot. Pfhöejj. Hányni tudnék az ilyenektõl.

-Akkor számíthat rá, hogy bizony ez az üzlet ma nem fog összejönni. – Megrándul a szája széle, amin muszáj mosolyognom. Eddig bírta tartani a fapofát? Elég szégyenletes. – 20.000$ vagy baszhatják az egészet. Nincs munka.

-Mégis mit képzel, ki maga? – Szemöldöke már az egeket verdesi.

-Azt képzelem, hogy az vagyok, aki ebben a szent minutumban megölhetné magukat, és még csak aggódnia se kéne azért, hogy gyanúba keveredik. – Lassan nyomom el bagómat az asztalon. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem szerepelek a kis bõrkötéses noteszában, mint egy igen fontos, kihagyhatatlan találka.

-15.000. – Vágja rá érzelemmentes hangon. Röviden, tömören. Ezt már szeretem. De ez így még mindig nudli.

Már a társa mellett áll, olyan erõsen szorítja a háttámlát, hogy már egészen belefehérednek ujjai. Nono. Csak nyugodtan, kisapám.

-Ragaszkodom a 20.000-hez.

-Egy taknyos kölyök nem fogja nekem megmondani, hogy mennyit fogunk fizetni. – Aprót sóhajtva kapom elõ dzsekim alól pisztolyom, s társára szegezem. Apró gondterhelt sóhajt hallattatva dörzsölgetem homlokom.

-Na de kérem! Mit várt tõlem? Hogy cukorkát lebegtetve elõttem majd 5000 dollárért is elvállalom? Ne nézzen marhának, ha lehet. Fiatal vagyok, de nem hülye.

-Nem lõhet le minket… - Sziszegi ingerülten. Félrebiccentett fejjel, csücsörítve meresztek rá bambi szemeket.

-És ebben maga tényleg olyan biztos? - nagyot nyel mind a kettõ. Csoda, hogy az idõsebb még nem visított fel.

Ezen muszáj mosolyognom.

.oOo.

Csöndben, nyugisan, és mérhetetlenül elégedetten sétálok végig a kihalt kis utcán. Alig múlt dél, de sehol egy lélek.

Hatalmas mázli, hogy ez a fickó ilyen helyen lakik. Így nem igazán feltûnõ, hogy már sokadjára surranok be a birtokra.

Lehet, hogy õrültség fényes nappal emberölési kísérletet tenni… de bassza meg, hát éjszaka szart se látok. Éljen a napfény!

A biztonság kedvéért, óvatosan ugrálok a menedéknek szolgáló bokorszerûségek között. Hiába a több évi tapasztalat… kicsit feltûnõ vagyok… jobb elõvigyázatosnak lenni. Ahogy minden alkalommal, valószínûleg most is két õr áll a bejáratnál. Kettõ a hátsó kijáratnál. Elsõ jel, hogy ez a pasas nem tiszta.

Húsz percenként egyszer egy másik õr kerüli meg az egész épületet. Az órám szerint háromnegyed kettõ lesz 4 perc múlva. Na faszomba… idõzíthettem volna jobban is.

Így muszáj vagyok várni pár percet…

.oOo.

Az épületben nyugodtan sétálok végig. Ha valaki erre jön, csak leütöm… jobb esetben.

Türelmetlenül rúgom be az ajtót, s azonnal a dzsekim alá nyúlva húzom elõ drága Berettámat. Öreg darab. De tudja a dolgát.

Drága Ryouma barátom, pont velem szembe, egy hatalmas asztal mögött foglal helyet. Gyermekien kedves mosolyt villantok felé. Legalább az utolsó kép amit lát, legyen egy kicsit hogy is mondjam… varázslatos.

Meglepettségében fel se tud állni rendesen.

Puszi drága.

A ravasz meghúzva, a golyó szabadjára engedve.  Láthatatlanul süvít végig a levegõben, s egy pillanat alatt a pasas agyába tör aprócska utat. A mozdulat megszakad, a pasas holtan esik vissza székébe. Szomorú sors… na, de látod, ezért kellett volna tisztességesen élni, kisfiam! Így elkerülhetted volna a halálod.

Azért még jó, hogy a Berettámat hoztam magammal, nem pedig a revolverem. Így sikerült megkímélnem a fehérre mázolt falat egy kis véres, agyvelõvel kevert absztrakt mintától.

Nem szívlelem a nonfiguratív mûvészetet…

Alighogy elsütöttem a fegyvert, elefántcsorda rohanásához hasonlatos zaj csapja meg érzékeny füleim. Na fasza. Hát ezért kéne használni azt a buzi hangtompítót. Szép volt Adam, szép volt. Ha ezt túléled, köszönd meg magadnak…

Alig fordulok meg, egy golyó közvetlen arcom mellett száll el.

Játszani akartok?

Hát… bekaphatjátok!

A döglött pasas felé rohanok. Vagyis jobban mondva a majdnem teljesen mögötte lévõ, falba vájt buzinagy ablakhoz. Kettõt lövök belé, és volt üveg, nincs üveg. Utálom, ha ehhez a módszerhez kell folyamodnom, de nincs jobb megoldás.

Ugrok, vagy megdöglök.

Csak egy emelet… az nem a világ vége.

Túlélem…

A kurva életbe, is soha! Váratlanul fordulok meg, s rögtön tüzelek.

-Pusztuljatok, a kurva anyátokba!!! – ordítom, s erõsen koncentrálva próbálom lelõni az összes kis gecit. Túl sokan vannak, bassza meg. Túl sokan!

Tágra nyílnak szemeim, s azonnal vörös köd borítja el agyam. Ezek eltaláltak. Több helyen is.

Megremegve, fejemet fogva kezdek dülöngélni.

Ezek tényleg meglõttek. Rám mertek lõni. Megsebesítettek. Fáj.

Nagyon fáj.

Kurvára, de nagyon fáj.

-Szopjatok gecit, mocskos szarevõ banda! – Eszem vesztve rohanok nekik, s amilyen trükköt csak tudok, bevetek.

A földre bukfencezve, az egyik kétajtós szekrény térdébe rúgok. Hatalmasat ordítva esik össze. No igen. Ilyen, ha az ember lábát kirúgják a helyérõl. Szokj hozzá, köcsög.

A másiknak az ágyékába bokszolok, és a mellébe lövök. Nem halálos… csak épp kurvára fáj. A harmadikat is megajándékozom egy golyóval, és a biztonság kedvéért az egyik lábamra csatolt késem is hozzá vágom.

Fõ a biztonság, kérem alássan.

Az utolsó már nem bízik magában. Fülét farkát behúzva menekül. Okos fiú. Tudja, hogy nincs esélye…

Hörögve állok fel, s mérem végig magam. Szépen elintéztek. A rohadt életbe. Ilyen is régen volt már.

Ez van, ha nem kapom meg a reggeli koffeintõl túlcsorduló kávém, és a 3 szál bagóm.

Picsába.

Fütyörészve sétálok oda az egyik nyöszörgõ, félkómás állapotú egyénhez. Könnyedén guggolok le mellé, s nemes egyszerûséggel kihúzom vállából késemet. Vértõl maszatos ingében megtörlöm a pengét, majd egy puszit küldve felé indulok kifelé.

Hm… a biztonsági videókat meg kéne piszkálni…

.oOo.

Kabátom csak félig húzom fel… épp csak annyira, hogy elrejtse vértõl átázott ruhám, de még kényelmesen elõ tudjam kapni a Berettámat, ha a szükség véletlenül úgy hozza… van egy érzésem, hogy úgy fogja.

A lábamat már bekötöttem… a karom takarva. Pompás. A tény, hogy valószínûleg nem azért bámulnak annyira, mert kb majd meg halok, felettébb megnyugtat. Feltûnõbb a pofázmányom, mint a sebeim. Vagyis remélem. Az hiányzik még nekem, hogy valami orvosfélét hívjanak…

Gyorsabban szedve lábaim tolakszom elõre az õrült nagy tömegben. A faszom gondolta, hogy az a köcsög még több embert hoz. Kénytelen voltam menekülni. Mondhatom, remek. Nem is lehetne jobb ez a nap!

Ó hogy szomorodnának meg. Mióta követnek már! Képtelenség lerázni a kis csepûrágókat. Hogy szakadna meg mindegyik!

A kurva életbe… izzadok, mint egy rühes ló. Egészen biztos, hogy, kurva nagy lázam van. Ég az egész kibaszott testem!!! Még a Nap is ellenem van. Kiég a retinám, bassza meg!!

Szédelegve rohanok az egyik üzlethez. Az, hogy elsõre nem sikerül elkapnom a kilincset… nem ébreszt fel bennem túl sok reményt. Szédülök, és a látásom is homályosul. Egyre jobban romlik az állapotom. Király. Ez volt minden álmom.

Nehezen, de valahogy mégis csak sikerül észrevétlenül bejutnom. Hurrá. Az még félholtan is megy.

Lábamat magam után vonszolva, hátra-hátra tekintgetve bicegek elõre.

Már épp elkönyvelném magamban a fantasztikus tényt, hogy senki sincs a helyiségben, mikor valaki feláll a pult mögül. Pár dobozt tesz ki a polcra.

Közvetlen a fatákolmány mögött állok meg, s miután elõhúztam fegyverem, szabad, és majdnem élettelen kezemmel ráütök a régimódi csengõre.

Szívéhez kapva ugrik meg az ismeretlen remélhetõleges jótevõm.

Ijedten fordul hátra, én pedig rögtön arcába nyomom fegyverem. Tekintetében a semmivel össze nem téveszthetõ halálfélelmet vélem felfedezni. Ennyit az emberekrõl… magasabb nálam, bizonyosan erõsebb is. Mégis ennyitõl képes lenne akár a cipõm talpát is lenyalni, csak ne csináljak pépet abból a szép kis pofijából.

Szóra nyitná ajkait, de mielõtt bármiféle hangeffektet kiadhatna, közbevágok.

-Nem tartozik a terveim közé, hogy megöljelek, így megkérlek, hogy gyorsan keríts nekem valami kurva erõs fájdalomcsillapítót, és szolgáltass egy menedéket. – Megrázza fejét, rövid tincsei követik mozgását. Mélykék szemeiben kis bátorságféle csillan meg. Szemöldökeit idegesen ráncolja össze. Na! Ez már jobban tetszik. Csak ne most baszakodna velem…

-Ez… ez csak egy egyszerû hangszerbolt. Kérem táv..

-Csak egy kibaszott gyógyszert kértem, baszdmeg! – Kezemben megremeg fegyverem… franc. Mint egy kis villámcsapás, úgy villan be egy érzés.

*Mozdulj!*

Gyorsan ugrok át a pulton, így sikerül leterítenem a nem túl segítõkész eladót.

Száját lefogva, óvatosan tekintek ki a pult mögül. A bejáratnál vannak. Körbe-körbe nézelõdnek. Elvesztették a nyomom. Remek. De nem érzem magam túlságosan biztonságban. A sráchoz lehajolva súgok fülébe.

-Most szépen felállsz, és ha azok a benga állatok bejönnek, és kérdezõsködnek… te szelíden mosolyogva nyugtatod meg õket afelõl , hogy nem tudsz az ég adta világon semmit sem. Értve vagyok?

Még reagálni sincs idõ… nyílik az ajtó. Lemászva az eladóról bújok minél jobban a pult alá.

-Hé! Van itt valaki? – Rekedt, nem túl kedves hang.

-Elnézést! Segíthetek valamiben? – Pattan fel az eladó ficsúr. Innen látom, mekkora mosoly terül szét arcán. Ha nem közvetlen elõttem állna, és nem szúrná ki szemeim a remegõ lábai, még azt mondanám, tényleg ilyen boldog, és magabiztos. Bravó. Megérdemelne egy állva tapsot. – Valamilyen hangszert keresnek? Esetleg kottát, vagy vállpár..

-Egy fiút. Nem látott erre, egy kb ekkora magas, platina szõke hajú fiút?

-Sajnálom, de nem láttam errefelé egy kóborló lelket sem. Egyéb másban segíthetek? – Hosszú hatásszünet. Nem bíznak benne. Pisztolyommal megbökdösöm lábát. Vagy cselt használt, vagy egyszerûen ennyire bizalmatlanok vele szemben… Ajánlom, hogy az utóbbi legyen, különben búcsút mondhat a térdkalácsának…

Elsétál elõlem. Mégis mire készül? Hallom távolodó lépteit, de így, hogy semmit se látok, nem nagyon vágom a helyzetet.

-Egészen biztosak benne, hogy nem szeretnének semmit? Sok mindennel szolgálhatok, van itt… - morgás, ajtónyílás, záródás. Mekkora suttyók. De! Csodálatos. Csak nem kerültem veszélybe… még.

Hatalmasat nyögve zuhanok vissza helyemre, mikor nehezen, de megpróbálok felállni.

-Picsába! – zihálom – A büdös picsába. – Nagyokat pislogva próbálok tudatomnál maradni, de kurvára nem akar sikerülni. Én szegény.

Hirtelen jelenik meg elõttem az eladó. Arcmimikájából ítélve aggódik. Milyen kedves.

-Minden rendben? – Ehh… szerinted így néz ki, akinél minden rendben? Szerintem nem. De azért kösz a kérdést. – Megsérültél valahol?

Remegõ, még egészséges kezemmel kapaszkodok meg ingjében, s úgy rántom magamhoz. Akadozva, fájóan suttogok ajkaiba.

-Gyógy-szert… Most. – Kezem erõtlenül hullik ölembe. – Faszom. – nyögöm fáradtan, s nem túl boldogan, de hagyom, hogy az eszméletlenség gyönyörû fekete semmiségébe zuhanjak.