Karakter: Rinkachi Kiari
Megjegyzés: Ereni-channak
- Jó napot! – lépek be lehajtott fejjel a szerelőműhelybe. Szívem szerint maradtam volna még abban a szállodában, ahova szüleim téli szünetre - úgymond - száműztek, ki se lépve Tokió utcáira, de egy szörnyű tragédia miatt el kellett jönnöm. Keresnem kellett egy szerelőt.
Az én drága laptopom... Az én egyetlen igaz kincsem... Tönkrement!
És... Hogy bírhatnám már ki hosszabb távon msn-ezés nélkül?!
Nem vagyok kocka, mert már két órát sikerült kihúznom, de... A mai világban... Azért nem lenne meglepő, ha egy pár óra múlva már begolyóznék attól, hogy nem tudnám megnézni a leveleim és a kertemet...
- Helló, gyere beljebb!– áll fel a pulttól egy magas srác. Aki... Körülbelül velem egyidős lehet. – Miben segíthetek?
Itt dolgozhat? Vagy csak kisegíti a boltot a téli szünetében? Hmm... Akármelyik is, meg kéne szólítanom.
- Hahó! – wááá, mikor állt elém?! Miért nem vettem észre?! Ennyire elgondolkodtam? – Azt kérdeztem, tudok-e valamiben segíteni.
Ez a komolyság, amivel néz... És szemei... Zavarba hoznak...
- Ööö... Csak izé... – francba... Miért kellett még el is kuncognom magam?! Hülyének fog nézni, mert nem tudok ennél értelmesebben beszélni. – Ezt... Izé...
Feladva a hangom elleni harcot, vörös fejjel nyújtom inkább felé kincsemet. És nagyon reménykedem benne, hogy megérti ki nem mondott óhajom, még akkor is, ha nem vámpír...
Hihi... Ezen megint kuncognom kell...
Olyan szépek a szemei... És az a kisugárzás, ami egész testéből árad... Teljesen rabul ejt.
- Mi történt vele, mit nézzek meg rajta? – néz rám, én pedig először még az eddigieknél is jobban lefagyok mosolyától.
- Nem tudom. – Megyek közelebb egy lépéssel hozzá és az asztalán lévő gépemhez. Most már talán lesz hangom. Hiszen eddig nem bántott. És ha itt van, egy szerelőműhelyben, csak ért a dolgához, és hamar megszereli nekem. – Egyszer csak kikapcsolt, és vissza nem.
- Értem. – Addig oké. De mi ez a gondterhelt arc? Ugye nem ment teljesen tönkre?! Hiszen még csak 3 éve használom!
És nagy néha azért beadandót is kéne rajta írnom…
- Ülj le, mindjárt szétszedem, és megnézem. Bólintok, és leülök egy székre a pult mellett.
Innen tökéletes kilátásom nyílik arra, amit csinál.
Érdeklődve szemlélem, de gondterheltsége mintha fokozódna. És... Mintha az idő is egyre borúsabb lenne ettől.
- Akárhogy is nézem, itt kell hagynod egy ideig, mert szükséges a megszereléséhez rendelnem egy pár új alkatrészt. – ijedten pattanok fel az egyik közelben lecsapó villámtól.
Mit is mondott? Hogy várnom kell?! Francba...
- R-rendben... – válaszolom idegesen nézve el kifelé. A vihar félelmetesebb annál, hogy nem tudok hullámlovagolni...– Mikor jöhetek érte?
Hol rá nézek válaszára várva, hol az ablakra, de nem sieti el.
- Inkább add meg a számod, felhívlak, ha elkészültem. – beleegyezően biccentek, majd kérek egy papírt, ahova felírhatom.
Amikor megkapom, egy ceruzával együtt leírom. Ugyanúgy, mint az email címemet.
Hihi... Igen... Elfelejtettem, hogy azt most nem kéne...
- Tessék... – nyújtom át. Arcom színe ennél vörösebb pedig már nem is lehetne.
- Akkor ezzel meg is volnánk. Amint tudom, megrendelem az alkatrészeket. De most... – ragadja meg vállam. –Gyere, menjünk, mert zárni szeretnék.
Bólintok, és engedem, hogy kivezessen. Pedig most legszívesebben laptopom fölkapva addig futnék, amíg erőmből telik.
Jöttem volna magamtól is...
- Á, Zac! – a hang irányába kapom a fejem, ahogy ő is.
Egy idősebb úr tart felénk...
- Ma is mész kosarazni a srácokkal? – he? Miért néz rám?! Én csak a gépemet hoztam ide, nem szeretem a valóságban játszható játékokat...
De... Legalább most, hogy kezet fogott vele, nyugodtan arrébb állhattam.
- Nem. Ilyen időben nem hinném. Hacsak... Van nálad egy kulcs részemre a fedett pályához? – miről beszélnek?
Pff... Mondjuk mindegy is. Nem kéne magam beleártanom.
- Majd hívjon, ha kész lesz, további szép napot! - köszönök el fejet hajtva, és már ülök is be a taxiba, ami lefékez mellettem.
Azaz csak ülnék, ha nem ragadná meg kezem azzal, hogy még nem beszélt meg mindent velem.
Így nem tehetek mást, visszalépek hozzájuk, és megvárom, amíg átveszi a kulcsokat, amikről beszéltek, valamint elköszön az idős úrtól.
Én megkérdezni csak akkor merem arról, hogy mit szeretne, amikor már az öregúr hallótávolságon kívül kerül:
- Mit felejtettél el elmondani?
- Ne legyél már ennyire feszült. Csak el akartalak csalni egy kis kosárlabdázásra. Pont egy fő kéne még ahhoz, hogy ne legyünk páratlanok. És te... A kis tanítványaimmal körülbelül egyidős lehetsz. – ragadja meg újra a vállam, és húz maga után.
Pff... Persze... Ennyire fiatalnak csak nem nézek ki, de mindegy. A lényeg, hogy én nem megyek sehova kosarazni. Hiszen az fárasztó. Még gépen se szeretem az olyan játékokat, amiben rohanni kell...
- Sajnálom, de nekem ma már van programom. – próbálok szabadulni kezei közül, de sajnos túl erősen tart.
- Ilyen jó biztos nem lesz. – mondja ezt az, aki még nem ült benn a szobájában, és kezdett el a mennyezetet nézve azon gondolkodni, mit tegyen elsőnek, amikor gépe újra nála lesz.
- Jukatában nem is tudnék mozogni. – próbálnék újabb kifogást találni, de mielőtt válaszolna, letámadja őt egy csapat gyerek.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 07. 19. 07:02:51
|
