- Nem kell értem jönnöd, úgy sem megyek elõször haza. Minden cuccom a motortáskában van. Szóval majd elmegyek a mûhelybe, megcsinálom a motort. Miután pedig hazamentem és mindent lepakoltam a pályára megyek a haverokkal versenyezni. – morogja, majd elsiet onnan.

~*~

Ahogyan ígértem, megjelentem a kórház elõtt, miután sikeresen leparkoltam a kocsimmal.

- Áh! Taxi! – kiált taxi után.

Hideg volt az idõ, csípõs, ezért összehúzom magamon a kabátomat és úgy indulok felé. 

- TAXI!!!! – kezd egyre mérgesebb lenni.

- Jó reggelt. – érek mellé, majd az öngyújtómat kézügybe véve rágyújtok.

- Reggelt’ – sóhajt fel majd hirtelen elfordul és tüsszent egyet. – Bocsánat.. na.. de akkor azt hiszem mehetünk..

- Pedig mondtam, hogy eljövök – jegyzem meg elgondolkodva. Sokkal inkább magamnak, mint neki.

- Tudod… nem kell elvinned ám.. megyek gyalog.. – indul el tétova módon.

Látszik rajta, hogy fogalma sincs merre induljon, így tehát visszafordul.

- Akkor mehetünk? – kérdezi.

Bólintok, aztán a kocsihoz kísérem õt. Miután beszáll, én magam is behuppanok a volán mögé, majd felbõgetve a motort elindulok vele. Idõközben lehúzom az ablakot.

Elgondolkodom a fiún. Nem értem a morgás tárgyát. Furcsának találom a reakciót, hiszen oka nincsen rá, hogy így viselkedjen. Nem veszem magamra, azonban nem tudom hova tenni. 

- Csak vicceltem te gyerek – csuktam be az ablakot. Õ közben kíváncsian vizslat, hogy mit teszek. Elõveszem a tárcámat, majd abból egy képet – Daisy a nevelt lányom – mutatok a nálam valamivel fiatalabb lányra. Szõke tincsei egyenesek, szépen csillognak – Õk pedig Molly és Susanne – folytatom a két kutyusra mutatva, akik Daisy lábánál ülnek – Hát, a humorom se a régi – morgom, majd megvakarom a borostámat.

Nevet. Hangosan.

- Bocsánat csak ritkán találkozom ilyen humorral.. – könnyeit törölgeti a szemeibõl -  És hány éves a lányod? – mosolyog, miközben engem figyel – Gondolom nagyon boldog vagy vele mármint velük. Hisz körül vesznek a nõk a házban. – halkan kuncog. Hm. Mint egy tini lány.

- 25 éves – eltettem a fényképet - Hát, ami igaz az igaz – haloványan elmosolyodtam.

- Értem.. –haját kezdte birizgálni, tekergetni – De akkor gondolom neked kellemetlen lehet, hogy a lányod a barátjával van és akkor neked marad a két kutya. Mármint.. tudom az állat jó társaság, de mégis.. nem vagy olykor magányos?  - néz rám – Mert én biztos az lennék..

- Nincsen barátja –felszusszanok - Nekem pedig elég az a pár perc nyugalom, mikor együtt ehetünk este – végül is lehunyom a szemeimet. Elfáradtam.

- Tipikus öregember.. –kuncog– De annyit kérdeztem már rólad, most te is kérdezz rólam. –karjait összefonja a mellkasa elõtt.  

- Például a szüleid számát meg tudod adni? Szeretném õket értesíteni, hogy merre vagy.

- Na azt az egyet nem tehetem! – határozottan utasítja el - Speciel most egy repülõn tartanak, nem tudom merre.. Szóval, ja.. de nem is kell õket értesíteni..

- Nem? –billen félre a fejem - Értem - felszusszan - Jól van kölyök –készítek a tincseibõl tarajt. Észre se veszem, hogy zavarba jön - Felhívok egy autómentõt a motorod ügyében.

- Öh.. mondom a címet hogy…hogy hova vigyék.. majd holnap a mûhelyben megcsinálom.. – lesöpri magáról a kezemet majd a telefonjával együtt elvonul.

 Csendesen beljebb húzódom, az ablaktól majd becsukom azt. Elhúzom, az egyik függönyt aztán kimegyek a kórterembõl, hogy beszélhessek az orvossal. Hamarosan meglelem egy nõvérke segítségével és negyed órát töltünk azzal, hogy átbeszéljük a szükséges dolgokat és aláírok néhány papírt. 

      - Mi csinálsz? –hirtelen megjelenik mellettem, aztán a fejét a vállamnak dönti – Mert ha azt intézed, hogy hazamenjek akkor az jó. – pislog rám mosolyogva.

-          Elintéztem a hivatalos papírokat. Holnap hazamehetsz egészen nyugodtan – pillantok rá – Viszont nekem haza kell mennem. Majd érted jövök reggel. Viszont most visszakísérlek a kórterembe. Jobb ha pihensz. 

Figyel engem, látom, hogy érdeklõdik irántam. Érdekes.  

- Kölyök, nah – simítom a tenyerem a hátára. Megpróbálom bíztatni ismeretségünkhöz és a helyzethez mérten  - Így csak megfázol. És az bizony felesleges. Hm?

- Kain lehet egy kérdésem? – orcáira pipacs piros pír kúszik. Meghallgatom én szívesen.  

- Csak tessék. – kihamuzok az ablakon majd a kezemet a combomon pihentetem.

- Te… izé… mi a véleményed azokról, akik mások? –rám pillant– mármint.. van egy titkom.. és így 9 éve, hogy én tisztába vagyok vele, de a szüleim nem tudják.. és nem tudom, hogy mondjam el nekik.. – alsó ajkára harap. Talán én vagyok az elsõ akinek így kitárulkozik.

- Semmi baj nincsen azzal, ha meleg vagy –nézek rá aztán - Légy önmagad kölyök – haloványan mosolygok rá.

- Pont ezaz… az vagyok, de õk a szüleim.. Nem vagyok képes ilyeneket elmondani nekik.. –megrázza a fejét és végül is elcsendesedik a témát illetõleg -  Amúgy.. neked van családod? –fél szemmel rám sandít– Mármint.. szeretõ, gyerek? Vagy testvér..?

- Molly és Susanne lakik velem jelen pillanatban és velük is alszom –rávigyorgok - Meg van egy barátnõm Daisy, akivel Molly és Susanne nagyon jól kijön – újra kihamuzok az ablakon.  

- Ah..értem.. – kidobja az üressé vált mûanyag poharat – Na szerintem nyugodtan haza mehetsz hiszen már semmi dolgom nincsen. Viszont gondolom neked igen..

Félrebillen a fejem majd a hajába borzolok egy végtelenül gyengéd mégsem indiszkrét mozdulattal.

-     Csak vicceltem te gyerek – húzom vissza az ablakból majd becsukom azt. Elõkapom a tárcámat majd mutatok neki egy fényképet – Daisy a nevelt lányom  - mutatok a szõke tincsekkel megáldott, nálam valamivel fiatalabb lányra – Õk pedig Molly és Susanne – mutatok aztán a két kutyusra, akik Daisy lábánál ülnek – Hát, a humorom se a régi – dunnyogom és megvakarom borostás képemet. 

- Pazarolni? Ugyan már – nézek a szemeibe - Hogy érzed magad egyebekben? – kérdezem meg aztán.

- Teljesen jól vagyok. Hisz az orvos is elmondta.. a bajom maximum annyi, hogy csak holnap mehetek haza, viszont a szüleim üzleti útra mentek egy hétre... Emellett az orvos megmondta, hogy nem motorozhatok pár napig. – hajába túr – De te azért nyugodtan haza mehetsz. Nem kell rám vigyáznod.. – mosolyodik el aztán. Látszik rajta, hogy még tejfölösszájú – És még egyszer köszönöm..

- Mivel akivel ütköztél lelépett és én találtalak meg, így felelõsséget vállaltam. Így tehát a kérdésem a következõ – gyújtottam rá majd kifújtam egy adag füstöt. A szürke gomolyag tekergõzve vett engem körbe - Kávét vagy teát?

- Jegeskávét. – sóhajt, aztán a mosdóba indul. Addig is elhagyom a szobát és a legközelebbi automatához indulok, hogy megvehessem az ígért kávét. Ezerfelé járnak a gondolataim. Egyfelõl, fontos meccset késtem le. Nem bánkódom, majd legközelebb.

Tíz perc telik el végül, mire visszaérek. Továbbra is messze járnak a gondolataim. Meh.

Odabent kinyitom az ablakot és kiülök oda, hogy békésen tudjak cigarettázni. Lehunyom a szemeim. Megpihenek egy pillanat erejéig.

Mosolyogva lép oda hozzám, miután átlépi a mosdó küszöbét. Kölyök… Apró mosoly fut át az arcomon.

- Itt vagyok. – vezeti rám a tekintetét – Köszi, hogy megvártál, és hogy hoztál nekem kávét. Igazán.. lovagias? – látom rajta, hogy mikor a kávéba kortyol, nem pont ezt az ízt várja. Kemény az élet. Most már elmosolyodom. Sokat kell még tanulnia annyi szent.

- Talán másodszorra jobb lesz – szusszanok fel. Humoromat sosem vesztem el. Legalább ez feldob pár pillanatig aztán sötét tincseim közé túrok és finoman megtépem a szálakat. Alig látható a mozdulat még is erõteljes. Így térítem vissza magamat a jelenbe, mikor gondolataim ismét elkóborolnának elmém ködös rejtekeibe. Õt figyelem aztán fél szemmel. Növésben van, ez látszik rajta. Ha nem mondja a korát, talán fiatalabbnak nézem a vonásai és a testarányai okán. Már most hagyják neki a szülei, hogy összetörje magát. Magamban hümmögök. Eszembe jut a tizenéves önmagam. Keserû figura, töménytelen dühvel és jókora fájdalommal. Érzéseim, bár elnyomva, most is bennem élnek. Magamból kiszakítani nem tudom és nem is akarom. Csak így lehet múltam az enyészõ jelenben. 

Amint beszél vele az orvos egy vállveregetéssel távozik. A férfi rám pillant.

- Esetleg hozzak valamit enni vagy inni? – kérdezi meg tõlem teljes nyugodtsággal.

- Ugye tudod, hogy most feleslegesen pazarlód az idõdet egy kis 17 éves kölyökre? – húzom fel szemöldökömet. Mit akar õ egyáltalán tõlem? – Emellett miért is vártál meg? – bököm ki kíváncsian. 

- Pazarolni? Ugyan már – néz a szemembe. - Hogy érzed magad egyebekben?

- Teljesen jól vagyok. Hisz az orvos is elmondta.. a bajom maximum annyi, hogy csak holnap mehetek haza, viszont a szüleim üzleti útra mentek egy hétre... Emellett az orvos megmondta, hogy nem motorozhatok pár napig. – túrtam rövid felnyírt hajamba. – De te azért nyugodtan haza mehetsz. Nem kell rám vigyáznod.. – mosolyogtam. – És még egyszer köszönöm..

- Mivel akivel ütköztél lelépett és én találtalak meg, így felelõsséget vállaltam. Így tehát a kérdésem a következõ – gyújtott rá, majd kifújta a füstöt - Kávét vagy teát?

- Jegeskávét. – sóhajtok majd a mosdóba megyek arcot mosni.

Olyan tíz percet töltök ott a gondolataimba merengve.

Egyáltalán nem értem mi van ezzel az emberrel.. teljesen fura. Az is lehet, hogy csak én látom máshogy? Nem mondom, hogy az esetem, de szívesen lennék vele egyágyba.. NA JÓ!! Damien most térj észhez! Mi a francokat képzelegsz már? Egyértelmûen idõsebb nálam! És emellett én kiskorúnak számítok! Az is lehet, hogy van valakije!!! Whaaa…

Pár másodpercig szemeimmel kerestem, de végül megláttam az ablaknál. A cigijét szívta persze ott volta kávé amit kértem. Igazság szerint nagyon kedvesnek tûnik!

Mosolyogva mentem oda hozzá.

- Itt vagyok. – nézek rá. – Köszi, hogy megvártál, és hogy hoztál nekem kávét. Igazán.. lovagias? – kezdtem el inni a finomságom. Nem a legjobb, de ez egy kórház szóval nem csoda.

Pár óra múltán már a kocsiban ülök és gyengéd, még is erõs kézzel irányítom az öreg Mustangot, mely szélesen terül az elõtte futó útra. A rádióból retró dalok recsegnek ki s megtöltik a hallójárataimat. Erre koncentrálok. Máskülönben azt hiszem, beleroppannék az elmémet sújtó vészes csendbe.

Oldalra pillantok. Egy pillanat leforgása alatt megy végbe elõttem a baleset. Az okozója azonban nem marad, hogy vállalja a felelõsséget. Hamarosan elhagyja a tett helyszínét. Én azonban megállok, majd a kocsiból kiszállva megközelítem a szerencsétlenül járt motorost.

Mellé guggolok, aztán megérintem a bukósisakot és lehúzom a fejérõl. Nem mozgatom el õt hírtelen attól tartva, hogy talán a gerincét is érte baj.

- Hé, öreg! Ki a fene vagy te? És hova viszel? – higgadtan pillantok rá, idegeskedéssel nem érnék el semmit sem. Felszusszanok és átnézem a sérüléseit.  

- A kórházba. Mivel eszednél vagy nem hívom ki feleslegesen a mentõket. – ez a feleletem. Ámbár kételyeim vannak arról, hogy a késõbbiekben nem fogják e bent a kórházban. Ha így lesz, vállalom a felelõsséget, még ha a balesethez semmi közöm sem volt.

Csendesen vezettem el a kórház irányába a fõútra rátérve. Szemeim meg-megvillantak a mellettünk lévõ sávban elsuhanó autók fényétõl.

~*~

- Gondolom, járni tudsz.. – kinyitottam elõtte az ajtót, majd támogatva õt, beljebb kísértem a fehérre meszelt folyosókon. Bakancsom halkan koppan a zöld a linóleumon.

- Persze, hogy tudok, nem egy új szülött csecsemõ vagyok! – heves bár, de nem eresztem. Fiatalos hévével ellentétben áll a baleset és annak lehetséges következményei.

- Hé! Egyáltalán tudod mi történt veled? És ha komolyabb bajod is van? – megtámasztottam a tenyeremmel mely a hátára simult. Nem kívántam nagyobb károkban részesíteni, mint, amit alapból elszenvedett.

Szóltam egy nõvérnek, aki iparkodva értesítette az ügyeletes orvost.

- Amúgy.. – szólal aztán meg. Rápillantok. -  Damien vagyok.. és kösz. Mármint.. köszönöm, hogy behoztál, de tudod egyedül is megoldottam volna.

-Nem tesz semmit – felelem - Kain Lawrence – mutatkozom be röviden, kimérten, ahogyan mindig is szoktam. Hangom mélyrõl búg, enyhén rekedtes. Kezeimet ölembe ejtve hagyom nyugodni, tenyereim égnek, ahogy a klóros levegõ, mely betölti a kórtermet, érintkezik friss vágásaimmal. Lehunyom a szemeim. Mit mondhatnék? Ugyan már… Küzdök a csenddel melyet nem akaródzik megtörnöm mégsem. Bejön az orvos.

- Ahogy láttam, és ahogy a röntgen is mutatta a fiatalembernek kutya baja sincsen. Azért ma még bent tartanánk, de holnap hazamehet – lapozta át a papírokat, melyekre olvashatatlanul firkálta a diagnózist, tehát hogy Damien, mint ahogy megtudtam, egészséges. Hozzám lép ekkor.

- Ön a baleset másik résztvevõje? – kérdezi. Felhúzza egyik dúsan hagyott szemöldökét. Könnyen hihetné, hiszen a karjaimon zúzódások lelehetõk fel, számon a seb már hegesedik.

- Könnyen lehetne, de mégsem így van. Én csupán behoztam a kórházba. Egyéb kapcsolat nem fûz a fiúhoz – rázom a fejemet. Felszusszan.

- Jól tette, hogy elhozta. Nagyobb baja is lehetett volna – megveregeti, a vállamat, majd kimegy. Utána nézek, majd a fiúra pillantok.

- Esetleg hozzak valamit enni vagy inni? – érdeklõdöm meg. Hátha éhes vagy szomjas. Vállaltam érte a felelõsséget, tehát emezt figyelembe véve cselekszem a továbbiakban.