- Lucy mit keresel itt? – kérdezem meg és csak arcát figyelem. ~Úgy se õ az hiába reménykedsz~ jegyzem meg magamban. – Miért nem vagy Cody-nál? – kérdezem meg, mint oly sokszor már az elmúlt idõszakban. Választ nem várok.

- Hozzád jöttem és nem voltam Cody-nál egy percet sem. Otthon voltam anyuékkal. – végül mégis érkezik válasz, de ez a válasz túl szép ahhoz, hogy valóság legyen. – Nem tetszett, ahogy bánt veled legutóbb, így nem mentem el vele sehova. – jelenti ki.~Mondtam én hogy túl szép ahhoz hogy igaz legyen.~ jegyzem meg, de nem mozdulok. – De veled mi történt? – kérdezget tovább, de én nem válaszolok. ~Minek válaszoljak egy illúziónak?~ Teszem fel magamban a kérdést és csak arcát figyelem üveges tekintettel. – Mit csináltál magaddal? – kérdezi el-el csukló hangon de nem válaszolok.

Nem sokkal ezután ismét feláll és elmegy. ~Sejtettem… megint csak képzelõdtem. Ez nem a valóság és én megint túl sokat ittam és õt képzelem ide magam köré. Minek álljak fel… minek tegyek bármit is… bár lassan munkába kellene mennem… Tényleg mikor is kell mennem? ~ Teszem fel a kérdést magamba és az órára nézek, majd vissza magam elé. ~Megvan még egyáltalán a munkám? Hányadika van?~ Gondolataim csapongnak, de szóra nem nyílik a szám. Lassan újra elé térdel, és kezem megfogva kezdi leápolni. Az elsõ fájdalom hirtelen ér és felszisszenek, de nem teszek semmit. Õt figyelve gyönyörködöm benne, míg tehetem, míg újra el nem tûnik. Miután végzet kezeimmel csak nem akar eltûnni az illúzió. Jó sokat ihattam, ha ennyi ideig itt van a képzeletem játéka elõttem.

- Gyere megborotvállak. – feláll és a csuklómnál fogva állít fel, én pedig engedelmeskedem. Nincs már erõm ellenkezni. Hosszan nézek le rá és nem akarom levenni róla a tekintetem. Odahajol hozzám és arcomra ad egy puszit. Nem értem mi folyik itt… ennyit nem ihattam, hogy már ezt is beleképzeljem a dolgokba. Vagy csak ennyire hiányzik nekem? Mégis… hogy kereshetném meg… hisz Codyval van…

Felvezet a fürdõbe és a kád szélére ültetve kezd el megborotválni. ~Nem értem miért csinálja, vagy ezt én csinálom magammal, csak azt képzelem, hogy õ borotvál meg?  Mindegy… legalább le lesz szedve a pofámról ez az idegesítõ szõr. Hamarabb is megtehettem volna.~ Nagyot sóhajtok mikor épp nincs arcomnál a penge, majd lassan befejezõdik ez a procedúra. Felnézek édes arcára.

- Kérlek fürödj meg, addig készítek neked egy kis enni valót. – mondja nekem, amire befásultan bólintok, majd felállva kezdek el vetkõzni, végül õ segít leöltözni. Beülve a kárba még meg is fürdet. Jól esik. Kimondhatatlanul jól esik, de egyszerûen nem akarom elhinni, hogy tényleg õ az.

~Ez nem Lucy… csak túl sokat ittam és csak ide képzelem… higgadj már le… fel kéne állnod. Visszarázódni. Nem fog vissza jönni… elüldözted magadtól, mert féltetted. Bármire képes lennék érte. Nem érdekel, ha börtönbe kerülök, de neki jobb nélkülem…~ Gondolataim továbbra se hagynak nyugodni. Így kerülök be az ágba is. Nem hiszem, hogy tényleg Lucy az.

~*~

Két napja folyamatosan látom Lucyt és az óta még alkoholt se ittam. Kezdem felfogni, hogy ez nem hallucináció, hanem a valóság. Két este aludt mellettem. Nem ittam ez már nem lehet hallucináció. Tényleg visszajött hozzám, de miért?

Lassan sétálok le egy szál boxiban a konyha felé. Meghallom az ajtó nyitódását. Kicsit élénkebben mozgok, és már felfogom, hogy tényleg õ az.

- Szia. – köszönök neki, de nem igazán tudom, mit mondhatnék neki. Õt figyelem. Mosolya teljesen magával ragad.

- Szia. Jól aludtál? – kérdezi meg. Mióta velem alszik jobban alszok. – Gyere had kötözzem át a kezedet. – kér meg, én pedig elõször kezemre nézek, majd eleget téve kérésének ülök le a székre mialatt õ elõszedi a kötszereket. – Ne haragudj, hogy ezt tettem veled. – kezd bele mondandójába, de nem értem miért kér bocsánatot. – Nem akartam, hogy ez legyen veled. Csak meg akartalak óvni mindentõl. Szeretlek George és tudom, hogy meg tudsz védeni, de én aggódok miattad. Mindig, amikor tudom, hogy verekedni mész, vagy valaki mást akarsz összeverni akkor én mindig aggódok érted. Mindig az jár a fejemben, hogy mi van, ha egy rossz ütést kapsz, és soha nem fogsz felkelni a földrõl. – jelenti ki komolyan. – Csak féltelek és nem akarom, hogy börtönbe kelljen menned. – fejezi be. Hangjában hallom az aggodalmat és a félelmet. Miután befejezte a kezeim átkötözését finoman simítom meg az arcát.

- Lucy… miattam nem kell aggódnod. Megtanultam úgy verekedni, hogy nem esik bajom. A rendõröktõl meg végképp ne félts… elkellett volna mondanod nekem… Jó igaz… fafejû vagyok és mindent verekedéssel oldok meg… de te vagy nekem a mindenem. Szeretlek és… - Mély levegõt véve nézek magam elé. –Nem te vagy a hibás Lucy… én… én kergettelek el magam mellõl, mert nem tudtam tovább titkolni az érzéseim… mert nem tudom elviselni, hogy mással vagy… de Frank… tõle nem a féltékenység miatt próbáltalak eltiltani… hanem mert aggódtam érted. Viszont Codyval soha nem fogunk jól kijönni… - jelentem ki a nyilván valót. –Én vagyok a család fekete báránya… Te és Cody vagytok az él sportolók… én meg csak egy balfék, aki semmire nem vitte az életben. Harcmûvészetet oktatok… pff… - fordítom el a fejem.

- Ez nem igaz George. Igenis sokra vitted… Van állásod, saját lakásod… önálló vagy. –Próbál nyugtatni, amin elmosolyodok. Ismét felé fordítom a tekintetem és megcirógatom az arcát.

- Mind ez mit sem ér… ha nem lehetek azzal, aki tisztaszívembõl szeretek… - mondom és mély levegõt véve állok fel és lépek a kávéfõzõhöz. –Kérsz kávét? –Teszem fel a kérdést és elõször teszek meg valamit is a lakásban egy jó idõ után.

- Nem… sose iszok kávét. –Mondja megrázva a fejét és mögém lépve simítja meg a hátam. –Nem akartalak ilyen helyzetbe sodorni. Nem akartam, hogy elhagyd magad. Nem volt jó így látni… szeretném, ha felhagynál a verekedéssel. Találunk mást amin levezetheted a dühöd…

- Mondtam Lucy valamit… - mondom ki behunyva a szemem. Hangom viszont cseppet sem fenyegetõzõ vagy erélyes. Nem akarom elijeszteni magamtól, viszont valahol ki kell adnom a feszültséget, ami ugyan jelenleg nincs bennem, hanem inkább még az elvesztése iránti félelem, de amit megmondtam azt be szoktam tartani.

- De George… a kezed…

- Nincs de Lucy… van olyan dolog, amibõl nem engedek. –Mondom komolyan és befejezem a kávé odarakását. Lassan fordulok felé. –Hamarabb fogok a cigitõl meghalni… mint a verekedéstõl. –mondom ki határozottan és kipakolom a szatyrot, amibe a vásárolt dolgok voltak. –Megtaláltad a pénzt? –Kérdezem meg és felénézek.

- Mármint a pénztárcádra gondolsz? Nem… ezeket a zsebpénzembõl vettem. –Mondja rámnézve és felvonva a szemöldököm nézek rá.

- Akkor majd oda adom az árát. –Mondom határozottan és komolyan. Megtalálom a doboz cigit amit vett. –Light? Te meg akarsz mérgezni? –Teszem fel a kérdést kikerekedett szemekkel. Sose szívtam lightot.

- Nem… de csak ilyen volt a boltban. –Mondja és finoman ölel át. –Nem volt most olyan amit szoktál szívni, ezért inkább ezt hoztam. Mellesleg inkább örülj, hogy egyáltalán hoztam. –Mondja amire nem kicsit lepõdöm meg és lenézek rá.

- Köszönöm, hogy hoztál, de… akkor is… light?!

- Ez legyen a legnagyobb gondod! Sokkal komolyabb dolgokról beszélgettünk eddig! –Mondja kicsit sértõdötten és elenged. Elmosolyodom rajta és megsimítom az arcát.

- Lucy… kicsim… amit megmondtam azt megmondtam. Akkor hagyom abba a bunyót… ha az enyém leszel. –Mondom lehajolva hozzá mosolyogva és arcára adok egy finom puszit, majd a nyakára egy érzékibbet, miközben finoman ölelem magamhoz.

- George engedd el. – mondja, majd odalép Lucyhoz és átöleli, aki teljesen karjaiba borul sírva. Mérgem csak tovább fokozódik.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezem megvetõen és szemeim szikrát szórnak.

- Jöttem megmenteni a húgunkat. A rendõrök is ezért jöttek, hogy elvigyék, és egy életre lesitteljék. – jegyzi meg komolyan, miközben csak tovább öleli Lucyt.

- És miért csak most jöttél? – kérdezem flegmán és némi fenyegetéssel hangomban. Eddig nem volt itt, nem törõdött Lucyval és most jön a probléma kicsúcsosodásán, mint a szõke herceg.

- Mert az elmúlt kéthétben Lucy-val voltam a kórházban, mert ez a szerencsétlen annyira összeverte, hogy odakerült. – mondja el, amirõl énnem tudtam, mert Lucy nem mondta el nekem. Teljesen ledöbbenek és csak ennek köszönhetik a rendõrök, hogy ki tuják szedni ezt a nyomorultat kezeim közül.

- Hogy mi van? – kérdezem teljesen meglepettséggel.

- Igen jól hallottad. Lucy kórházban volt emiatt az idióta miatt, de ha nem hiszed el, akkor tessék itt a bizonyíték. – felhúzza az oldalánál a felsõjét, ahol látszik a kék-zöld folt, ami már kezd javulni.

- Te mocsok! – Indulnék meg a rendõrök és Frank nyomába, hogy laposra verjem. Akkora düh keletkezik bennem a hallottak alapján, hogy csak Lucy ölelése állít meg. Nem tudom ellökni magamtól. Megtorpanok, ökölbe szorul mind a két kezem és egész testem feszült.

- Ne tedd, könyörgöm. – mondja sírós hangon és nem akar elengedni.

- Lucy engedj el. – mondom neki ingerülten, mert nem akarom futni hagyni, de ellökni se akarom õt. – Lucy az istenit ENGEDJ EL! – emelem meg kicsit a hangom, nem kiabálok, de testemben és hangomban is érzõdik a gyûlölet okozta feszültség.

Csak akkor enged el mikor már a rendõrök bepakolták a kocsiba és elhajtottak vele én pedig szinte azonnal ott hagyom és a közelben lévõ fát kezdem el ütni. Tehetetlenségem okozta kín. Talán ez dühít most a legjobban, hogy nem tudtam megvédeni…

- George térj már észhez! – kiált rám Cody. – Lucy-nak most van szüksége rád, ha annyira aggódsz érte akkor ne a tárgyakat verd szét. – Kezdi el osztani az észt, mire rájuk nézek. Szemeim megvillannak. Megint osztja a észt ahelyett, hogy próbálna megérteni. Bár mit várok egy elkényeztetett selyem fiútól.

- Lucy hozzám fog jönni. Nálam fog lakni és nélkülem nem hagyhatja el a házat. Nem fogom engedni, hogy még egy ilyen idiótával összejöjjön. – mondom komolyan és ellentmondást nem tûrõen, nem a birtoklás szól belõlem, hanem inkább az aggodalom iránta.

- Veled akarok menni. – mondja Cody-nak, ami teljesen ledöbbent. Megsemmisülve érzem magam. – Veled akarok menni Cody. – suttogja ismét én pedig tehetetlenül engedem le a kezem és magam elé nézve fojtom el a dühöm.

- Biztos vagy benne Lucy? –Teszi fel a kérdést bátyám. Õt választotta… õt választotta helyettem… õt… aki nem tudja megvédeni, aki mindeddig szart a fejére, aki csak a karrierjére koncentrált. Lassan emelem fel tekintetem rájuk.

- Igen…- mondja még mindig sírós hangon és szorosan Cody karjaiba simul, én pedig egyszerre érzek csalódottságot, mérhetetlen dühöt és féltékenységet.

- Rendben… menj vele… védjen meg õ… de ha ismét bajba kerülsz, mert ismét csak szart a fejedre egy nagyot… Ezelõtt 3 héttel hol volt? Mit csinált? Mégis… mégis neki mondtad el a dolgokat… De ne számíts arra, hogy így valaha is abba fogom hagyni… - utalok elég erõteljesen a bunyóra és a kötözött kezemre nézek, amin átázott a kötés. Fáj, de nem érdekel. A tudatom még mindig nem teljesen tiszta.

- Már megint hajtod a magad hülyeségét George… Mind végig mellette voltam, hisz a húgom akár csak neked. És ne csodálkozz, ha inkább velem jön, mint veled maradjon. Egy kiszámíthatatlan agresszív állat vagy… azt ajánlom, vizsgáltasd ki magad, mert így nem vagy jobb annál a Franknál. –mondja nekem Cody, ami csak még inkább feszíti a húrt. Nem ütöttem még meg, de igen közel áll hozzá. –Azon se csodálkozz, hogy inkább nekem mondta el, mert szeret és félt téged. Ismer… tudja mennyire elborul az agyad… most is eltörted volna a karját, ha nem érek ide idõben és téged is vittek volna el a rendõrök. –Osztja ismét az észt.

- Fogd be! –Sziszegem a fogaim között és szemeim és fogaim összeszorítva türtõztetem magam, hogy ne üssem meg.

- Na mi az George? Tán csak nem fáj az igazság?! –Kötözködik, és még élvezi is. Érezem a hangjában a gúnyt.

- Kérlek, fejezzétek be! Testvérek vagytok! –Hangja talán most a legfájdalmasabb. Nem tudom mit tegyek. Védeni akarom… azt akarom, hogy mellettem legyen, de elrontottam… mindent elrontottam.

- Tudod, hol találsz Lucy… elõtted mindig nyitva van az ajtóm. –Mondom lemondóan a dolgokról és a fába ütve ismét indulok el hazafelé. Ott hagyom õket.

- Menekülj! Úgy is csak azt tudod! –Kiáltja utánam bátyám. Egy pillanatra megtorpanok és kezem ismét ökölbe szorul. Nagyon penge élen van ahhoz, hogy tényleg meg üssem. Ha kettesben lennénk és Lucy nem a karjaiban lenne, már biztos, hogy ütlegelném.

Nem sokáig állok. Tovább indulok és még hallom a távolból, ahogy Cody Lucyhoz szól, hogy akkor induljanak. Nem érdekel innentõl kezdve. Elcsesztem, soha többé nem látom Lucyt, és nem fogom tudni karjaimban tartani. Elmondtam neki, mit érzek iránta… és itt hibáztam.

Ahogy haza érek, nem érdekel senki és semmi magamhoz véve egy jó erõs piát megyek le a pincébe, ahol a zsákot kezdem el püfölni, hogy levezessem feszültségem, de ez nem sikerül. Addig ütöm, míg a zsák a helyén van, de feszültségem nem igazán akar alább hagyni. Újra és újra lejátszódik bennem a közelmúlt eseményei, ami csak egyre jobban növeli feszültségem. Már 2 doboz cigit szívtam el azóta, hogy haza jöttem és megittam az üveg skót viszkit. Lassan viszont felmegyek a földszintre romokban hagyva az edzõtermem. Leápolom ökleim, mert azok már így is véresre vannak verve, de nem érdekel. Ez a fájdalom sem tudja tompítani most azt a tehetetlenséget és dühöt, amit érzek. A nappaliban ülök le egy újabb üveg viszkivel és ismét egy doboz cigit kezdek el elfogyasztani. Érzem az alkohol hatását már a szervezetemben, ezért jobbnak látom nem elmenni verekedni, pedig jelen állapotomban biztos hogy addig verném ellenfeleim míg csak lélegeznek. Talán ezért sem megyek le.

- Lucy… sajnálom… - mondom magam elé nézve a sötét helységben.

~o~

Nem tudom mennyi idõ telhetett el mióta Lucy elment Codyval. Igazából már semmi nem érdekel. A saját életem végképp nem. Arcomon jelentõs borosta nõtt és ökleim már húsig szét vannak roncsolva, de még mindig nem tudok leállni. A házban a bútorok épek, de az étkészlet már régóta nem, ahogy egy pohár se található már épségben a lakásban. A ruháim szinte mindegyik koszos és szanaszét hevernek a lakásba. Nincs erõm, se indíttatásom kitakarítani. Kaptam egy levelet, hogy a Frank gyerek ellen bírósági per indult és hogy tanúnak beidéznek, de erre sincs hangulatom elmenni. A dühöm rég szertefoszlott, és már nem érdekel semmi. Iszonyatosan hiányzik Lucy… Azóta egy nõvel se voltam és igazából csak dolgozni, bunyózni mentem ki a lakásomból. Na meg viszkit beszerezni. Néha-néha felhívtam a pizzériát, hogy egyek is. ez olyan kétnaponta fordult elõ. Bár még fizikailag jól vagyok. Lelkileg viszont egy csõdtömeg. Tudom magamról, de mégsem teszek ellene…

- George! – szól rám erélyesebben, majd megpróbál az ölelésembõl kibontakozni, de nem igazán akarom engedni.

- Most azt ne mond, hogy ne esett jól, mert éreztem, hogy viszonoztad. – mondom vigyorogva.

- Bevallom, ha megígéred, hogy abba hagyod a verekedést. – tér vissza az eredeti témára, amin ismét csak felhúz.

- Mi a picsának kell mindent elrontanod? – kérdezem meg és elengedve nézek rá mérgesen, de inkább csak kimegyek a konyhába és rágyújtok egy szál cigire, hogy nyugtassam magam. Nem sokkal utánam ér ki.

- Nem rontottam el semmit, csak mondtam valamit és szerintem fer volt, amit kértem. – mondja komolyan és a szemeimbe néz. Beleszívok a cigibe majd kifújva a füstöt viszonzom tekintetét, de nem rá fújom a mérget.

- Lucy ne nyaggass már. Nem unod még, hogy állandóan ez a téma? Nem lehetne, hogy egy napot úgy töltsünk el, hogy nem hozod fel és nem rontod el a kedvemet ezzel a hülyeségeddel? – kérdezem meg komolyan.

- Nem hülyeség. Amint abba hagyod és hallgatsz rám, abba fogom hagyni a nyaggatásodat. – mondja folytatva a dolgokat és már nem bírok magammal a pultra csapja kiáltok rá.

- Kussolj. – mondom komolyan megemelve hangom. – Hallgassak rád, amikor te soha nem teszed meg? Nem vagy egy kicsit pofátlan? Hányszor kértelek, hogy hagyd ott a pasidat, mert nem tesz jót neked, te hányszor hallgattál rám? – kérdezem meg, amire csak lehajtja a fejét. – Akkor most szépen be fogod a szádat és nem fogsz errõl többet beszélni. – mondom még mindig mérgesen.

Nem mond erre már semmit csak fogja magát és inkább elmegy. Talán most ezt jól teszi. Mikor eltûnik az ajtóba a szekrénybe ütve igyekszem kiadni dühömet, de csak a saját bútorom rongálom meg. A szekrény ajtó ugyan nem szakad át de az öklöm nyoma tökéletesen ott marad benne. A cigibe szívok inkább és igyekszem lehiggadni.

Egy jó idõ eltelik, mire sikerül nekem lenyugodnom és jó pár szállal elszívtam ebbõl a koporsó szögbõl, de nem érdekel. Megiszok közben egy üvegsört és miután azzal is végeztem megyek fel. Úgy gondolom a hálóba lehet és igazam lett. Odakint az erkélyen pillantom meg féltet kincsemet.

- Lenyugodtál már? – kérdezem meg tõle és újra csak rágyújtok egy szál cigire.

- Ezért nem szoktam sûrûn idejárni hozzád. – mondja õszintén. – Ha ide jövök, te mindig ideges vagy, mert jót akarok neked és végül olyanokat vágsz a fejemhez, ami igaz, de az igazság fáj az embereknek. – jelenti ki és menne be de én nem hagyom. Az ajtóban állva támaszkodom meg az ajtófélfában.

- Akkor tanuld meg, hogyan kell befogni a szádat és akkor nem lesz veszekedés. Ennyi az egésznek a titka. – mondom lazán már lenyugodva.

- Lemegyek kosarazni. – mondja nekem és továbbra is csak elõttem áll és néz fel rám. Mélyen nézek szemeibe és csak élvezem, hogy nézhetem, miközben szívom cigimet.

Mikor végeztem a cigivel elnyomom a csikket a fenti hamusba és megragadva kezét húzom be az erkélyrõl. Az ajtót becsukva mögötte már nyomom is hozzá. Teljesen hozzásimulva csókolom meg szenvedélyesen és mohón. Nem akarom elereszteni. Elzárok minden menekülési utat és érzem, ahogy viszonozza a csókomat.

Hosszan és szenvedélyesen csókolom mindaddig, míg csak bírom. Ám levegõ miatt el kell szakadnom tõle és mélyen a szemeibe nézve cirógatom meg az arcát.

- Mi tart vissza, hogy ott hagyd azt az idiótát… ne engem félts… én meg tudom magam és téged is védeni mindenkivel szemben. –Mondom komolyan szemeibe nézve és határozottan. –Bízz bennem. –Súgom érzékibben a fülébe, és míg a válaszát várom nyakára tapadva kezdem el ontani rá az érzéki, mohó és szenvedélyes csók özönt.

- Mit… mit csinálsz? –Kérdi megremegõ hangon.

- Utat engedek a bennem felgyülemlett vágyaknak. –Mondom mámortól rekedtes mély hangon. –Annyira vágyom rád… el se tudod hinni Lucy! Akarlak! Megrészegítesz teljesen. Nem engedem, hogy másé legyél! Fõleg nem azé a Franké. –Mondom komolyan és finoman simítom végig az oldalát és lassan pólója alá nyúlva simítom meg oldalát. Hirtelen kapja el a kezem.

- George… ezt nem teheted, ezt nem érezheted a testvérem vagy. –Mondja zavart ijedt hangon, amire megállok és mélyen nézek a szemeibe.

- Én mégis ezt érzem. Akárhányszor megláttalak azzal a sráccal legszívesebben péppé vertem volna. Sõt minden férfi, aki megfordul körülötted vagy bókolt ezt tettem volna! Gyûlölöm, mikor nem jelentkezel, vagy nem veszed fel a telefont. –Mondom ki õszintén mélyen szemeibe nézve.

- De ezt akkor se szabad! –Mondja kétségbe esett hangon.

- Nem tudom magam tovább vissza fogni! Nem megy! Nem hagyom, hogy másé légy! –Mondom komolyan szemeibe nézve ám szavaimban nincs idegesség vagy fenyegetõzés. –Ha az enyém leszel, nem verekszem többet! –Mondom ki végül az ajánlatom véresen komolyan.

- Nem lehet! –Mondja és kiszakadva karjaimból fut ki a szobából. Utána nyúlnék, de nem érem el. Utána futok, de õ gyorsabb a futásban így könnyedén kiszalad a lakásból és nem tudom utolérni.

-Lucy! –Kiáltok utána, de nem áll meg csak fut. Szomorúan nézek utána és aggódom érte. A telefonját se vitte magával, így bezárva a lakást megyek utána. Elég jól ismerem, így tudom, hogy a kosár pályára megy.

Egy 20 perc alatt érek oda a kosárpályára ahol ott van Lucy, de a tenyérbe mászó pasija is. Csuklóját fogva rángatja a húgom pedig rémülten védekezõn teszi fel a kezét maga elé. Gyorsan sietek oda és megragadva Frank kezét csavarom ki és nyomom a háta mögé.

- Ha még egyszer kezet mersz emelni a húgomra kinyírlak! –Sziszegem fenyegetõen a fülébe.

- Geroge ne! –Kiált a húgom és értetlenül nézek rá.

- De… de Lucy… még most is õt véded? Hiszen meg akart ütni!

- A húgod pont ezt élvezi! –Mondja vigyorogva a képembe Frank és próbál kiszakadni én pedig csak erõsebben fogom meg, és jobban felhúzom a kezét hátra felé. Hallom, ahogy reccsen valami.

- Köszönöm. – iszom tovább a sört. – Tudod, hogy addig maradsz, ameddig akarsz, de sosem szoktál itt lenni egy hétnél tovább. – jegyzem meg eléggé epésen, amire láthatóan elszégyelli magát.

- Bocsánat. – mondja halkan, majd bemegy a nappaliba. Utána megyek.

- Lucy. – leülök mellém És kicsit megenyhülve nézek rá. – Mi a baj? – karolom át, úgy húzom magamhoz.

- Tényleg nincs semmi gond, csak nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretném. – mondja, de látom, hogy nem ez a teljes igazság így nagyot sóhajtok.

- Ha nem mondod el az igazat, akkor nem tudok segíteni. – nyaggatom tovább, majd felállok. – Elmegyek fürdeni, addig gondold át, hogy mit akarsz nekem mondani, mert tudod, hogy utálom, amikor hazudsz nekem. – mondom õszintén a magam stílusában, és csak ez után szólal meg.

- Én meg utálom, amikor úgy beszélsz velem, mintha a kutyád lennék. – hallom, amit még mondott, de nem tudok jelenleg mást tenni.

Elmegyek lefürdök, ám mire vissza megyek õ már elaludt a kanapén. Karjaimba véve viszem a hálószobámba. Finoman levéve róla a melltartóját fektetem el az ágyban. Egy szál semmiben fekszek be mellé. Sose voltam szégyenlõs fõleg nem elõtte.

~*~

Másnap reggel arra ébredek fel, hogy Lucy kiszakad karjaimból és felpattan mellõlem. Lassan kinyitva a szemem nézek rá.

- Mi a baj? – kérdezem egybõl õ meg a szívemhez helyezi a kezeit és nagyot sóhajt.

- Nincs, csak hirtelen nem tudtam, hogy merre vagyok, mert nem emlékszek semmire, csak arra, hogy lent eldõltem és akkor ezek szerint elaludtam. – állapítja meg.

- Igen elaludtál, de mondom, ha már itt vagy, akkor aludj velem. – húzom vissza fekvõ helyzetbe. – És pihenj még, mert én még nem akarok felkelni.

Kijelentésemre, csak bólint, majd hozzám bújik, és élvezem, hogy velem van. Nem akarom kiengedni a karjaimból. Nem akarom át engedni másnak. Csak az enyém legyen.

- Szeretlek bátyó. – jelenti ki, miközben lehunyja a szemét. Én pedig cirógatni kezdem hátát.

- Én is szeretlek. ~Bár csak tudnád, hogy én mennyire szeretlek kicsikém.~ - teszem hozzá gondolatban és mélyet szippantva illatából szorosan ölelem magamhoz. Közelsége igen csak felélénkít odalent, de igyekszem eltakarni ezt, bár ha észre is veszi, rá fogom a reggeli erekcióra. –Ma remélem nincs programod, mert kettesben tölthetnénk a napot. –Mondom õszintén és reménykedve. Legszívesebben most azonnal magamévá tenném, és csak az enyém lenne, de mégis csak a húgomról van szó.

- Nem, nem igazán volt tervem mára. –Mondja, aminek igazán örülök, bár hirtelen ragadnak el az érzések és hanyatt döntve nézek mélyen a szemeibe és cirógatom meg arcát, majd nem bírva vágyammal oda hajolok hozzá és finom puszit adok ajkaira.

- Mit szólnál, ha itthon maradnánk és kettesben töltenénk a napot. –Mondom érdeklõdõn, amire csak bólint.

Sokáig az ágyban maradunk, bár nem igazán akar lankadni szerszámom, de szerencsére nem veszi észre ezt a dolgot. Hátát cirógatva szunyókálok vissza, de hallgatom a meccseirõl a beszámolóját. Szívesen hallgatom édes hangját. Olyan 10 körül mászok ki az ágyból, de a takarót azért magam elé húzom, míg kiveszek egy bokszert a szekrényembõl és felhúzva combomig állok fel és húzom fel teljesen. Nagyot nyújtózkodva ropog végig a hátam elégé hangosan.

- El kellene menned ezzel dokihoz. Ez nem természetes, hogy így ropog a hátad. –Mondja kicsit megrovóan húgom. –Biztos az a sok verekedés miatt. Mikor hagyod már végre abba?! –Kérdi, és szememet forgatva megyek a mosdó felé.

- Ne kezd, kérlek megint! –Mondom, fogaim között sziszegve miközben eltûnök a fürdõben.

- Én csak aggódom érted!

- Felesleges!

- De meg is öletheted magad! –Jelenti ki szinte türelmetlenül.

- Lucy! Addig fejezd be míg be nem fogom a szád! –Mondom kinézve a fürdõbõl.

- Féltelek! Azt szeretném, hogy abba hagyd ezt az értelmetlen bunyózást. –Mondja még mindig és én határozott léptekkel megyek elé és nézek le rá.

- Fejezd be, mert tényleg be fogom a szád. –Mondom határozottan ám ebben a témában elégé makacs.

- Addig nem hagyom abba, míg te nem szakítasz ezzel az õrültséggel. –Mondja, de ekkor már nem bírom tovább szorosan magamhoz ölelve tapadok ajkaira és hosszan csókolom meg. Érzem, ahogy lefagyott és látom kikerekedett szemeit. Nem viszonozza a csókom. Lassan szakadok el és a szemeibe nézek.

- Mondtam, hogy fejezd be… nos? Befejezted? –Kérdem felvont szemöldökkel.

- Te… te nagyon idióta! –Csattan hangja, de mielõtt folytathatná, újra ajkaira tapadva csókolom meg, hogy befogja, és ne mondhasson semmit, persze élvezem is a helyzetet. Nem igazán engedem, hogy ki szakadjon karjaim közül.

Kisvártatva egy két ajtós szekrény lép be mellém és elindulnak a fogadások. Nem kímélem. A bunkó bátyám képzelem helyére és így elégé kemény ütéseket viszek be arcára és teste többi részére. Túl hamar kifekszik és bennem még mindig ott van az agresszió és alig bírok magammal.

- Valami erõsebbet! –Kiáltok oda annak az embernek, aki a fogadásokat vezeti. Én ezeknek a fogadásoknak a 40%-át kapom. Egész jó arány és fizetés mellé tökéletes kiegészítõ, fõleg, hogy az agresszióm is ezzel vezetem le. Gyerekeken még se tehetem. Egy újabb ellenfél, de ez se igazán tud velem mit kezdeni, én pedig elhúzom a szám.

- Micsoda puhány alakok vannak. –Ám ekkor egy újabb ellenfél jön be a ketrecbe és kidobva az elõzõt egybõl el is kezdjük a harcot. Élvezem végre egy erõs ellenfél. Kapom én is az ütéseket, de bõvelkedõn osztom én is. Egyszer kerülök fél térdre, de felállva csépelem tovább. Hosszúra elnyúlik ez a meccs és egyszerûen élvezem. Õrült vigyor terül szét arcomon és az se érdekel, hogy szemöldököm idõközben felszakadt. Öklömet véresre verem rajta és a ketrecen. Nem érdekel. A gyógyszerem már rég elgurult, mikor meg éreztem a vér szagát és addig ütöm, míg be nem jönnek a ketrecbe, hogy leállítsanak. Igen most már kicsit érzem a megkönnyebbülést. A mentõk viszik el a tagot, de csak röhögök rajta. A rendõrség ugyan kihallgat, de a tulaj könnyedén elintézi egy kis kenõ pénzzel. Ezek a rendõrök igazán lefizethetõk.

A bunyók után a cuccom felvéve indulok el lakásomhoz. Gyalogosan vagyok és felsõm direkt nem veszem fel. Hagyom hogy a szél hûtse kicsit testem és így a vérem. A házamhoz érve viszont látom, hogy valaki a teraszon ücsörög és meglepõdve nézek húgomra, de mérges is vagyok felelõtlenségén.

- Szia Lucy… Te meg mit keresel itt? Valami baj van? Ugye tudod, hogy neked ilyenkor már nem itt lenne a helyed! –Mondom neki dorgálón és az ajtóhoz lépve dugom bele a zárba a kulcsot.

- Szia George! Nem vagyok már kislány és tudom, hogy mit csinálok. Te meg hol jártál? –Kérdi tõlem és ekkor pillanthatja meg a vérzõ öklömet. –Már megint verekedtél? –Kérdi és aggodalmat vélek felfedezni a hangjában. Elhúzva a szám nyitom ki az ajtót.

- Menj be Lucy! –Mondom neki utasítón és õ be is megy. Úgy jó kislány. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha baja esne. Én is belépek mögötte és az ajtó mellé dobva le cuccaim csukom be az ajtót. – Igen verekedtem és? –Kérdem érdeklõdve ránézve.

- Jaj George mikor hagyod már abba ezt az értelmetlen dolgot! –Mondja rám nézve én meg csak forgatom a szemem, hogy már megint kezdi.

- Soha! –Válaszolom keményen. –És hagyjuk ezt a témát már mondtam, de te még mindig nem válaszoltál mit keresel itt. –Közben bentebb megyek a házba és a kis asztalra dobva a kulcsot kapcsolok villanyt. Látom az aggodalmat a szemében én pedig a konyhába menve veszek ki egy üveg hûtött sört a hûtõbõl.

- George egyszer börtönbe fogsz ezért kerülni. Ez illegális! Inkább boxolj, vagy versenyezz a harcmûvészeti részen! Abban olyan jó vagy.

- Ne térj ki a válasz elõl! –Hangom mélyen morgósan csattan. –Mi történt? 2 hete nem hívtál fel most meg megjelensz itt és megint kezdesz papolni. –Mondom ránézve kicsit szúrósan, bár szívem mélyén itt helyben megdönteném. Az ebédlõ asztalhoz ülve iszok bele a sörömbe, miközben õ elõveszi az elsõ segély ládát és elém ülve kezdené el leápolni a kezem, de morogva húzom el. –Hagyd… majd megcsinálom. –Sose szerettem, ha ápolja. Nem szól semmit, csak türelmesen fogja meg kezem és kezdi el. Én meg már kezdek megenyhülni látványától. Vágyakozón pillantok rá, bár örülök, hogy õ ezt nem látja. Elfordítva fejem iszok bele a sörömbe duzzogón.

- Semmi, csak meccsre készülünk a lányokkal és elégé elfoglalt voltam. –Mondja, bár én tudom, hogy Filiphnél volt. Az után szokott mindig kikötni nálam.

- Mit vágott már a fejedhez az a tuskó barátod? –Kérdem ránézve komoly pillantással.

- Nem nála voltam! –Csattan hangja én meg csak felvonom a szemöldököm.

- Nem tudsz nekem hazudni. Miért védelmezed azt a tapló kölyköt? –Kérdem ránézve. Már egy párszor beígértem neki a verést, de csak Lucy miatt nem tartottam eddig be. Szeretem és imádom a húgom, õ az egyetlen, akinek nem okoznék soha se fájdalmat. Így is épp elégé bántja az életvitelem, de ha nem verekednék, egyszerûen felrobbannék és Denen a bátyánkon tölteném ki az iránta érzett haragom. –Meddig maradsz most nálam? –Kérdem ránézve érdeklõdõn.