- Egy frászt volt véletlen. Láttam, amit láttam Lucy ne légy már ennyire naiv, mint amilyennek mutatod magad. – mondom teljes nyugodtsággal, mert már lehiggadtam. Ha nem áll közénk és fogja meg a kezem laposra vertem volna.

- Nem vagyok, naiv csak ismerem ezt a sportot. Ilyen bármikor és bárkivel elõfordul. – mondja komolyan. – De ha még is ilyen naivnak gondolsz, akkor minek vagy velem? Nem elég, hogy nem tudsz megbízni bennem, de még azt is mondod, hogy hülye vagyok.

- Lucy azért ne dramatizáld túl a dolgokat. Nem ezt mondtam, hogy hülye vagy. – nézek rá komolyan.

- Ott kellett hagynom a kosárlabda csapatot. – mondja nekem. – Senki nem állított meg, amikor kiléptem, még az edzõ is így gondolta, hogy jobb lesz, ha nem leszek a csapat részese többé. – erre a mondataira nem kicsit döbbenek le és csak nézek utána, ahogy kiviharzik. Sose akartam, hogy ott hagyja a kosárlabda csapatot, és mindaddig nem is volt bajom, míg lányokkal játszik vagy velem. A székre huppanok és picit átgondolva a dolgokat megyek utána.

- Lucy. – szólok neki és oda megyek mellé. – Én nem akartam, hogy ez legyen. Majd beszélek az edzõvel, hogy vegyen vissza. – mondom õszintén és leguggolok mellé.

- Nem kell. – mondja megrázva a fejét. – Majd találok mást, amit szeretni fogok. – jegyzi meg. – Amúgy meg Tim nem akar tõlem semmit, mivel pasija van. – jegyzi meg, amire ismét csak ledöbbenek.. – Meleg és ott is csak inkább a passzív fél szokott lenni. – na erre nem kicsit fagyok le és a gondolatra elfintorodom. Bocsánat férfinak néztem, bár igaz a selyemfiúhoz közelebb áll. – Neki csak szokatlan és furcsa érzés mellet fogni, de szerelmes a pasijába, ahogy én az enyémbe, csak most pipa vagyok rá. – monda komolyan.

- De ezt eddig miért nem mondtad el?

- Mindegy lett volna, akkor is így reagáltál volna a helyzetre. Nem bízol bennem, ami viszont nekem fáj. – mondja, de ebbe marhára nincs igaza.

- De ez nem így van már megmondtam. – fojtatnám, de nem engedi, mert szám elé teszi a kezét.

- Ha bíznál bennem, akkor nem akadnál ki ilyeneken és nem lennél állandóan féltékeny és bíznál abba, hogy ha kell, akkor most már segítséget kérek tõled, mert hozzád tartozok, és nem akarok senki máshoz tartozni. – mondja komolyan, majd feláll és én is.

- Lucy kérlek…

- Most elmegyek aludni egyet, de a vendégszobába és egyedül. Nem fogok elmenni, mert szeretlek, és nem akarlak magadra hagyni, de most egyedül akarok lenni. – kér meg, én pedig teljesen ledöbbenve nézek utána, ahogy bemegy a házba. Nem tudom, mit tehetnék. Megkért és egyedül akar lenni, nem fogom a társaságom rá erõszakolni. Kinn maradok és rágyújtok egy cigire.

Nem sok idõt töltök viszont egyedül, mert a hátam mögött hallom meg Cody hangját amire ismét ökölbe szorul a kezem.

- Na szépen elintézted Lucy karrierjét! Gratulálok õs tulok! –Szólal meg

- Huzz el innen míg megteheted. –Morranok rá.

- Na szép! A bátyus már meg se látogathatja a turbékoló testvéreit?!

- Azt mondtam húzz el innen és nem vagyok a testvéred! –Fordulok meg és szemeim szikrát szórnak.

- Jaj ha tudnád, hogy szavaid mennyire a szívembe szúrnak öcsi. –Teszi kezét a szíve felé és hanglejtésébõl kitûnik a szarkazmus. Arc vonásai viszont hirtelen lesznek kemények és leengedi a kezét. – Geroge! Ha nem vagy Domic akkor keresd meg a valódi szüleid, akik kidobtak téged és írasd át a neved! –mondja fennhangon. ~Igen direkt kötözködni jött… bizonygatni egoját, hogy õ jobb nálam. Igen a pofázásba jobb, de lássuk bunyóban is?~ Teszem fel magamnak a kérdést, de még nem iramodtam felé, mivel direkt az a célja hogy felhúzzon és meg üssem, hogy bizonyíthassa Lucynak, hogy agresszív vagyok.

- Már folyamatban van faszfej… de nem érdekelnek az igazi szüleim, ahogy a régiek sem… az én családom itt van és magam alakítom. –Mondom határozottan.

- Nocsak a kõbunkó megtanult gondolkodni és elõre nézni? –Vigyorog a képembe, ami csak tovább feszíti a húrt.

- Megmondtam húzz el innen Cody míg megteheted! –Kiáltok rá és a környék is bele zeng.

- Lucy ért jöttem. Elviszem errõl a leprateleprõl, mert õ jobbat érdemel nálad, és bejuttatom egy jobb kosárlabda csapatba. –Mondja és mikor az otthonom kezdi ócsárolni nem tudom már fékezni magam.

Elkapom a grabancát, hogy ne tudjon menekülni gyáva mód és lendül az öklöm.

- GEORGE NE! –Kiált rám az ajtóból Lucy és az öklöm az orra elõtt áll meg Codynak. ~Mákos… azt a rohadt mákos mindenedet! Egyszer! Istenem csak egyszer legyünk kettesben! Soha többet nem állsz fel!~

- Nocsak… egy ember, aki meg tudja fékezni a fenevadat? Csak nem elég rövid a pórázod Lucy… Hallottam, hogy kiraktak a csapatból… - Szólal meg és csak még tovább piszkál és feszíti a húrt. Öklöm az orra elõtt remeg az idegtõl és még mindig nem engedtem el az ingét.

- Mégis mi a francot keresel itt Cody? –Kérdi és hallom hangjában, még mindig mérges.

- Érted jöttem, hogy elvigyelek errõl a leprateleprõl. Te neked a pályán helyed nem ebben a putriban. –Na ez volt az utolsó csepp a pohárban. Visszahúzva a kezem lendítem újra és már nem bírom meg állítani. Lucy sincs reagálásra ideje. Öklöm már bele is csapódott Cody arcába, aki megszédülve rogyna össze, ha nem tartanám az ingénél fogva.

-NE! –Hallom meg utólag Lucy sikolyát.

- Takarodj a házamtól! –Sziszegem fogaim között. Elengedve az ingét tántorodik meg hátra és szája széle elég szépen felrepedt én pedig hátat fordítva megyek el onnan. Bár ez még tizede se annak, amit adni akartam neki. Elviharzok Lucy mellett, aki viszont Codyhoz siet. Nem érdekel már semmi. ~Azt a pávaként tetszelgõ egoista faszfejet ápolgatja… õt istápolja, mert kapott egy ütést az arcába… Nyikhaj focista.~ Gondolataim forrnak, izzanak. Az ajtóhoz érve csapom be magam után és a konyhába menve veszem le az újabb doboz cigit és megyek a hátsó udvarra, hogy távol legyek tõlük.

~Ha elmegy vele, elmegy… már nem érdekel… Mindvégig védte… mindig õt védi… oké azt mondja szeret, és nem ment el vele, de akkor miért védi? Csak egyszer… csak egyszer engedné meg, hogy laposra verjem. Láthatóan nem használ neki a beszéd… nem fog addig leállni, míg helyre nem rakom ököllel.~

Nem tudom, meddig lehetek egyedül a hátsó kertbe, de már a 8. szál cigit szívom el az óta. Nem mentem még be a házba és egyszerûen nem bírok lehiggadni. Érzem a késztetést, hogy szétverjek valamit. Hiába mennék fel a szobánkba az is üres lenne… Végül a hátsó ajtó nyikorgását hallom meg, de nem fordulok hátra.

- Elment? –Kérdezem meg, mert a könnyedebb léptekbõl Lucy lehet csak. Hangom nyugodtságot tükröz, de koránt sem vagyok az.

- Várok rád, ameddig csak kell. – jelentem ki õszintén és félig felülve karjára és vállaira adok csókokat finoman.

- Tudom, csak azért mondtam, hogy ne lepõdj meg, ha nem akarom a számba venni. – mondja nekem és láthatóan elszomorodik, de nem firtatom tovább, viszont gondolataimra elmosolyodok. Gondolatomban már annyi féle módon megkínoztam már és megöltem, hogy válogatni lehet közülük.

~*~

Eltelt pár nap, és nem jöttek idegenek a házba és Lucy körül se találkoztam olyan férfival, akit ne ismernék. Akit nem ismerek az számomra gyanús. Nem akarom, hogy ismét bántsák, vagy elkezdjék akarata ellenére tapizni.

Haza felé tartok a kocsimmal, amikor látom sétálni Lucyt és leállok mellé.

- Lucy. Hova mész? – kérdezem meg, a kocsiból.

- Edzésre. Tudod mondtam, hogy ma már megyek elõtte meg Tim-mel fogok gyakorolni, hogy vissza tudjak kicsit rázódni. – jegyzi meg és Tim neve hallatán akaratlanul is agyam kattan egyet.

- Miért pont vele? Miért nem az edzõddel?

- Mert az edzõ nem ér rá, mert órája van, de kicsim ne csináld már. Tudod, hogy én csak téged szeretlek. – mondja nekem.

- Szállj be, elviszlek. – mondom neki komolyan és szerencsére eleget tesz neki és beülve próbál egy csókot adni, de most inkább nem csókolom meg. Elindulva megyek a kosárpályához ahol az edzések szoktak lenni. Az ablakon néz ki miután bekötötte magát.

Megérkezve kiszáll és megy is az öltözõbe, hogy átöltözzön, bár remélem nem akarja megerõltetni magát. Én felmegyek a lelátóra. Nem sokára Tim is megérkezik, és váltunk pár szót, de utána lemegy és dobálgat párat míg Lucy ki ér.

Váltanak pár szót, de messze vagyok tõle, hogy értsem, viszont mikor neki kezdenek látom, hogy ez az egy és fél hónap kihagyás igen csak megtette a hatását.

Negyed óra elteltével viszont kezd bele jönni, és cselezget. Nem igazán tetszik, hogy sráccal gyakorol, de hát ez van. Árgus szemekkel figyelem Tim mozdulatait és mikor „baleset” történik, egybõl kiszúrom. Megfogta a mellét… persze õk véletlennek fogják mondani, de én valahogy nem hiszek az ilyen véletleneknek ez totális mellfogás volt tenyérrel. És láttam az arcán, hogy élvezte. A csípõ oda nyomása nem zavart annyira, de ez… ez már nálam elpattintotta a húrt.

Felállva indulok meg lefelé a lelátóról és látom Lucy felém néz. Szememben a féltékenység és a düh… Ha nem láttam volna az arcán azt az élvezetet, talán elhinném, hogy véletlen volt… de láttam! Élvezte!

Lassan oda érek hozzájuk és Lucy mellett állok meg.

- George… ez csak véletlen volt! –Kezdi el Lucy védeni, de egyszerûen nem tudom elhinni.

- Nem volt véletlen… akar tõled valamit és nem bízom benne… láttam az élvezetet az arcán. –Mondom és megindulok Tim felé, aki védekezõ állásba helyezkedik. Hirtelen kapom el a grabancát és ütéshez készülök, amikor megérzem Lucy kezét enyémen és megállítom az ütést.

- George! Elég legyen! –Kiált rám, és fogja a kezem.

- Engedj el Lucy! –Szólok neki kimért ám parancsoló hangon.

- Nem! George! Elég volt! Ennyire nem bízol meg bennem?! –Kérdi, amire ránézek, de nem engedem el Tim pólóját és a fiú megrémülve védi az arcát.

- Nem benned nem bízok, hanem benne! –Mondom ki a dolgot. –Sok férfi mutatja mennyire jó és közben bármire képes, hogy megszerezze azt, amit akar. –Mondom mélyen szemeibe nézve. Kezem már rég csattant volna Tim arcán ha Lucy nem fogja meg a kezem, és nem fogná még mindig.

- Õ egyáltalán nem olyan és ez nem te vagy! –Mondja és látom a bizakodást az arcán, hogy elengedem.

- Kicsim eressz el! –Kiáltok rá, de ekkor az edzõ jön ki.

- Itt mégis mi folyik?! George ereszd el! –Szól rám én még mindig nem vagyok hajlandó. Kimért léptekkel jön ide hozzánk és komolyan néz a szemembe. –George… ereszd el… Nem tudom mivel dühíthetett fel, de nyugodj meg. Biztos, hogy nem szándékos volt. –Mondja, amire fogaim szorítja össze. Eleresztem és a kosár palánk csövébe verek bele, ami megremeg, de se az öklömnek se a csõnek nem lesz baja. Mérgesen nézek Timre.

- Ha még egyszer meg fogod a mellét! Vagy bántani merészeled, nem úszod meg! –Mondom fogaim közt sziszegve és leengedem mind a két kezem. Lucyra nézek komolyan. –Otthon találkozunk. –Mondom kimérten és kivéve kezem övéi közül viharzok el onnan a kocsihoz.

A kocsiba pattanva hajtok el és nem érdekel a sebesség korlátozás és kihajtok a városból a hegy felé. Elérve úti célom egy cigire gyújtok rá és kiülve a kocsi motorháztetõjére gondolkodom el és egyszerûen nem értem miért nem hisz nekem. Csak õt akarom megvédeni. Nem egyszerûen nem bízom a férfi társaimban… Fõleg a szép fiúkban nem.

Nem tudom mennyi idõ telik el de alkonyatkor ülök vissza a kocsiba és akkor megyek haza. Mikor haza érek Lucy már otthon van. Bemenve a házba rakom le a kulcsokat.

- Megjöttem. –Szólok be a lakásba és a konyhába megyek, hogy magamhoz vegyek valami inni valót.

- Hiszékeny picsa vagy te is. Egy szert nem tudna bántani, csak meglásd, de többet hozzám ne gyertek, hogy segítsek. Végeztem veletek. – jegyzi meg, majd ott hagy minket Lucy meg nagyot sóhajt.

- Tényleg látod és érzed? – kérdezem kicsit meglepõdve, amire elmosolyodva simítja meg a mellkasom.

- Minden rezdülésed érzem, meg látom. – mondja kedvesen. – De menjünk most már haza elegem van a kórházból. – beleegyezek, és finoman átkarolva vezetem ki a kórház épületébõl és haza viszem, hogy pihenhessen. Vele maradok végig.

~*~

Már két napja, hogy itthon van, és minden szabad idõm vele töltöm. Persze nekem muszáj bejárnom az órákat megtartani, de mióta tudom, hogy biztonságban van otthon én is nyugodtabb lettem. Míg a kórházban volt felállítottam neki egy kosár palánkot, bár nem igazán szeretném, ha meg erõltetné megát. Erre külön felhívtam a figyelmét is.

Hosszú és fárasztó órák voltak és fáradtan megyek haza. Ahogy belépek az ajtón meglátom az ismeretlen cipõt amire elkomorodom, és morgóssá válok.

- Kicsim, megjöttem. – szólok be, bár igyekszem nem tudtára adni, hogy nem tetszik az ami fogadott.

- Szia, a nappaliban vagyunk. – mondja mosolygós hangon és az ajtóig ér el csak elém. Hozzám bújik és finoman csókol meg, amit viszonzok, de utána az idegen srácra nézek fürkészõ tekintettel. – Szia hogy vagy? – kérdezi tõlem, de nem igazán tudok most neki erre válaszolni.

- Te meg ki vagy és mit keresel itt? – kérdezem morogva a fiút figyelve, erre Lucytól csak sóhajt kapok.

- George ne csináld már ezt. – kér meg, majd megfogja a kezem és odavezet. – Õ Tim az iskolám fiú kosárcsapatának a kapitánya és azért jött, mert az edzõ megkérte, hogy látogasson meg. – magyarázza nekem.

-Aha…-Mondom, de csak a fiút figyelem, aki kezét nyújtja felém.

- Örülök, hogy megismerhetlek George. Lucy sokat mesélt rólad. –elfogadom a kézfogást és mosolyt erõltetek az arcomra. Erõsen fogom meg. Talán kicsit meg is szorítom a kezét tudatva, hogy melyikünk az erõsebb és erõs utalást téve, hogy jobb, ha nem próbálkozik Lucynál. Arcán nem tükrözõdik ki a fájdalom, de tudom mennyire erõsen fogtam meg a kezét.

- Én is naggyon örülök…- mondom nyájas hangon, majd kicsimre nézek miután elengedtem a kezét. –Kicsikém… hozznál nekem egy üveg sört ha szépen megkérlek? –Kérdem meg szemeibe nézve.

- Jó… de itt leszek a konyhában. –Mondja felvonva a szemöldökét rám nézve és végül nagy nehezen kettesben hagy a fiúval. Végig kísérem tekintetemmel a mozgását és mikor már nem látom, gyorsan fordulok vissza hozzá és térdemre könyökölve komolyan és fenyegetõen nézek a szemeibe.

- Na ide figyelj szép fiú! Ha csak egy kicsit is észreveszem, hogy flörtölsz vele… Vagy megpróbálod behálózni… nem leszek kedves…- Mondom ellentmondást nem tûrõ ám fojtott hangon.

- Én csak segíteni akarok neki, hogy behozza a lemaradást. –Mondja ártatlanul rám nézve, de nem mondok egyebet. Közöltem a tényállást és a kanapénak vetem hátam. Lucy is visszajön én pedig az ölembe húzva adok ajkaira csókot, miközben kiveszem kezébõl a sört.

- Köszönöm kicsim. –Mondom és a háttérbe vonulva hallgatom a beszélgetésüket, ami igen csak megakadt. Fõleg a srác részérõl. Egy rossz szót nem szólok pedig. Mire megiszom a söröm a srác inkább el is megy. Elköszönök tõle és Lucy kíséri ki. Kicsit pipa rám. Ezt észrevettem abból ahogy vissza jön.

- Mégis mi a fenét mondtál neki? –Kérdi rám nézve én meg ártatlanul emelem fel a kezeim.

- Én semmit! –Mondom és kerekre nyitom szemeim, úgy nézek övéibe. –Tényleg semmit nem mondtam.

- Persze! Ismerlek! De azt elõre leszögezem! Nem szeretem, ha féltékeny vagy, és nem kell megvédened a barátaimtól. –Mondja kicsit emelt hangon én pedig oda lépve hozzá finoman simítom meg az arcát és ölelem magamhoz.

- Kicsim… én tényleg semmi rosszat nem mondtam neki. –Mondom és lehajolva hozzá hosszú forró érzéki csókot adok ajkaira és finoman cirógatom arcát közben, hátát is simogatva. Érzem ahogy kezd megnyugodni és óvatosan veszem fel karjaimba úgy viszem fel a szobánkba. Finoman fektetem le az ágyba és fekszek mellé.

- Ne hidd, hogy ezzel levettél a lábamról. –Mondja még mindig kicsit sértõdötten.

- Pedig levettelek, mert nem áltál és nem is állsz a lábadon. –Mondom vigyorogva. Finoman húzom magamhoz, és csak nagyon óvatosan nyúlok pólója alá, de csak hasát simítom meg. Nem akarok tovább menni. Nem akarom hogy kényszernek érezze, de már nagyon vágyom arra hogy végre megmártózhassak benne, bár nem tudom meddig jutottak el Frankkal. Én mindenesetre engedély nélkül nem megyek tovább. Lassan szakadok el tõle és nézek szemeibe. –Szeretlek.

- Én is szeretlek, de nem kell féltékenynek lenned… Tim csak barát… és nekem nem kell senki más csak te… téged szeretlek. –suttogja szemeimbe nézve. Megcirógatom arcát.

- Nekem is csak te kellesz. –Suttogom vissza vágytól fûtött hangon és kicsit mohóbban csókolom meg miközben csípõjét szorosan húzom magamhoz, hogy érezze mennyire beindított oda lent. Merev szerszámom tolom ruhán keresztül szemérem dombjához.

- Én is szeretlek, de nem kell félned meg fogsz gyógyulni. – mondom neki és megcirógatom kezét. Nem fogom hagyni, hogy itt hagyjon. Szeretem és most… hogy tudom nem a vérszerinti testvérem nem igazán lehet kifogása. Gondolataimban viszont megfogalmazódott már. Ha nem vagyok a bátyja… akkor azok, akiket eddig szüleimként ismertem. Õk se a szüleim, de akkor kik?

- Csókolj meg. – kér meg, amire nem kicsit meglepõdök meg, majd felállok, és felé hajolva tapadok ajkaimra, amit egybõl viszonoz, miközben egyik kezünket összekulcsoljuk, míg másikkal az arcom kezdi el simogatni. Kiélvezem a csók minden egyes pillanatát, de gondolataim, most máshol járnak.

Levegõhiány miatt szakadunk el egymástól és mélyen nézünk egymás szemébe.

- Azt mondtad, hogyha teljesen a tiéd leszek, abba hagyod a verekedést örökre. – jegyzi meg kedvesen, mosolyogva. – Akkor azt hiszem ideje, hogy abbahagyd a verekedést örökre. – teszi hozzá. Hosszan nézek a szemébe és mikor felfogom, mit is akar ezzel mondani, elmosolyodok. Válaszolnék, de megérkezik Cody, így csak visszaülök a székre, de kezét nem engedem el.

- Szevasz öcsi. – köszön erõteljes arroganciával hangában. Kezem megfeszül, de igyekszem nem mutatni semmit. Lucy érdekében. Miután lerendezett ránéz. – Szia hugi. – neki már kedvesebben köszön.

- Szia Cody. – köszönök neki Lucyval együtt.

- Most egy másik szerencsétlen juttatott kórházba hugi? Ennyire meg vagy áldva a hülyékkel? – kezd bele. ~Ha nem lenne itt Lucy és nem lenne rá szüksége én itt helyben péppé verném. Francba az öklöm épségével és hogy már javulgat.~

- Cody kérlek, fejezd be, vagy ha csak ezért jöttél, akkor inkább mehetsz és keresek mást, aki meg tud menteni. – jelenti ki neki.

- Jól van hugi, de úgy látom, hogy George valamit nagyon szeretne mondani itt nekünk. – néz rám vigyorogva, de csak fapofával nézek vissza Codyra. ~Én tényleg péppé fogom verni. Ígéret ide, vagy oda… mihelyst nem lesz Lucy életveszélyben, és biztos, hogy felépül teljesen, elkapom.~ Igyekszem még mindig nem mutatni feszültségem. Behunyom a szemem és mielõtt kimondanám, ökölbe szorítom azt a kezem, amivel nem fogom Lucy kezét.

- Te vagy a jobb testvér kettõnk közül. – mondom ki, amit hallani akar. Hangomban semmi õszinte nincs, de most a feszültséget se tükrözi. Semleges.

Míg az orvos bennem jön folyamatosan szekál, de most türtõztetem magam. Élvezze ki, mert még egy ilyen alkalma nem lesz. Az örvös bejön és elviszik mintát venni. Végre kicsit megszabadulok tõle, bár igazán megnézném, hogy tûri azt a fájdalmat, amivel jár a minta vétel. Kiélvezném, ahogy könyörög hagyják abba és sír a fájdalomtól.

Végre megint kettesben vagyunk.

- George. Nem kell ezt csinálnod. – mondja nekem, mire értetlenül nézek rá. – Nem kell dicsérned, meg hagynod, hogy szívasson.

- De igen kell. –mondom szemeibe nézve. Hozzá fûznék én még egyebet is, de nem teszem. Nem akarom, hogy emiatt kezdjen el most aggódni. Most az a legfontosabb, hogy meggyógyuljon.

- Ilyen áron nem kell a csontvelõje. – mondja õszintén. – Gyere ide. – int nekem, amire fölé hajolok és finoman cirógatom meg arcát. Hosszan nézek a szemébe, majd édes csókot kapok tõle, amit azonnal viszonzok. Érte teszek mindent. Az életemet képes vagyok eldobni érte. Szeretem!

Viszont nem tudunk sokáig együtt lenni, mert érte jönnek, hogy elvigyék a mûtétre, mert kiderült, hogy Cody jó és egybõl készítették is elõ õket.

- Itt foglak várni. –mondom utána nézve. Oda sajnos nem mehetek be vele.

- Szeretlek. – mondja nekem õszintén, majd végül betolják a mûtõbe, hogy elvégezzék a mûtétet, ami megmenti az életét.

Én odakint maradok a mûtõ elõtt és gyötrelmes órák várnak rám, míg a mûtétet csinálják. Aggódom érte és egyszerûen nem tudok magammal mit kezdeni. Idegesít, hogy nem tudom, hogy haladnak, hogy nem lehetek mellette. Mindamellett az is gondolataim közé férkõzik, hogy akkor kik lehetnek a szüleim. Persze az már világos, hogy tényleg én voltam a család fekete báránya és az is maradok, mivel nem vagyok a vérszerinti gyerekük… Sõt így már a gyereküknek se tekintem magam. A kérdés az Cody tud-e a dologról. Ha tud… érthetõ, hogy miért volt õ is ellenséges velem. Fõleg miután Lucy a vérszerinti testvére megszületett.

Visszaemlékszek arra amikor mondták nekünk, hogy lesz egy kistestvérünk. ~Anya arcán teljes volt a boldogság. Annyira boldognak még sose láttam, mint akkor. Azután kezdõdött el minden… kevesebbet foglalkoztak velem, és mikor suliba kerültem és nem sportoltam, mint Cody… elkezdték a fejemhez vágni, hogy én nem fogom semmire se vinni. Én miért nem sportolok… van jó izomzatom. Miért nem megyek versenyekre… persze mikor elkezdtem a harcmûvészetet szakközépbe az se tetszett nekik… pedig az is sport… Mindegy is… ne ezen agyaljak. Lucy élete veszélybe került és én megint nem tudok rajta segíteni… megint nem tudtam neki segíteni.~ Leülök a folyosón, mert egyszerûen nem bírok semmit se kezdeni magammal. Terpeszülésben könyökölök térdeimre és nézem a földet.

Nem tudom, mennyi idõ telhet el, de ez számomra az örökké valóságnak tûnt. Mint ha évek teltek volna el a gondolataim társaságában. A doki jön ki és jön oda hozzám.

- A mûtét sikeres volt, de egy hónapig bent kell tartanunk megfigyelésen és steril környezetben kell lennie. Naponta csak 1 órát mehet be maszkban és védõ felszerelésben. –Mondja a doki az instrukciókat és látja meggyötört arcom.

- Köszönöm Doki… és… és mondja… rendbe fog jönni? –Kérdem teljes aggodalommal.

- Ha minden jól megy, akkor igen, és nem lesz szükség a Kemoterápiára. De korai lenne bármit is mondanom. Reménykedjünk a legjobbakban. –Mondja és kezet fogva velem megy el. Jelenleg nem mehetek be hozzá, és amúgy is alszik. Kórterméhez menve az ablakon keresztül figyelem. Az üvegre helyezem kezem és csak úgy figyelem, ahogy ott fekszik az ágyon lélegeztetõ maszkkal az arcán infúzióval kezében. Rossz így látnom, de tudom, hogy szükséges.

- Nem hagyhatsz itt kicsim. –Suttogom magam elé és szívem szorul össze, hogy így látom.

~o~

Lucy mûtéte óta 4 hét telt el az-az egy teljes hónap. Ez alatt az idõ alatt nem igazán tudtam vele lenni sokat. Legalábbis közvetlen mellette. Minden nap csak 1 órát lehettem mellette és a maszk miatt még egy csókot se adhattam neki. Iszonyatosan hiányzik, és az óta nem is mentem le ketrec harcolni. Az öklöm teljesen helyre jött. Ma engedik ki a kórházból és szerencsére már teljesen rendbe jött. Nem kellett a Kemoterápia. Amikor a leletekkel kijön óvatosan, de szorosan ölelem magamhoz.

- Lucy kicsikém…- suttogom fülébe és vállára hajtom fejem. –Annyira örülök, hogy rendbe jöttél. –Suttogom fülébe és érzem hogy viszonozza az ölelésem. Szorosan bújik karjaimba.

- Én meg örülök, hogy végre kijöhettem. –Arcomra ad puszit én pedig kicsit felegyenesedve tapadok ajkaira és végre megcsókolhatom. Hosszan csókolom és nem akarom elereszteni. Apró levegõket veszek és megfeledkezve önmagamról csak csókolom mindaddig míg bírom. Cody jelenik meg.

- Ti meg mégis mi a francot mûveltek? –Mordul rám és hirtelen szakítja ki a karjaimból és a falhoz szorít bár nem olyan erõs a fogása.

- Eressz el, mert megbánod. - Sziszegem fogaim közt és megvetõen nézek rá. Lucy egybõl megfogja a karját.

- Cody ne! Kérlek, fejezzétek be! –mondja aggódó hangon.

- Miért csókoltad meg? –Kérdi kicsimre nézve.

- Mert szeret engem! –adom meg neki én a választ és könnyedén leszedem magamról.

- Testvérek vagytok! Lucy õ is csak olyan, mint Frank! Megint azt akarod, hogy bántsanak?!

- Õ egyáltalán nem olyan, mint hiszed! Szeret engem és én is szeretem õt, és nem vagyunk vérszerinti testvérek! –Mondja ki de Cody arcán nem látok megdöbbenést.

- Attól még együtt nõttetek fel!

- Jaj megszólalt benned a testvéri gondolat? –Kérdem lenézõen és egyszerûen mikor meglátom, idegeim pattanni készülnek. Lucy miatt nem teszek jelenleg semmit. Eljön még az én idõm.

- Kuss! Legalább neked lenne eszed! A húgod az isten szerelmére! –Na ez a hangnem az amit nem tûrök el. Megfogom pólóját és közel húzva magamhoz nézek szemeibe mérgesen.

- Nem vagy a bátyám, és ha Lucy nem lenne itt… pofád se maradna épségben. –morgom halkan, hogy csak õ halja. Kicsim fogja meg a kezem és ölel át hátulról.

- George! Ne csináld, kórházban vagyunk. –Szól rám aggodalmasan, én pedig eleresztem Cody pólóját.

- Legalább nem kellene messzire vinni a plasztikai sebészhez… -morgom, de Lucy miatt engedem csak el. Magamhoz ölelem. –Menjünk innen. –Mondom és elkezdem elvezetni onnan mikor Cody ragadja meg a kezét és kihúzza ölelésembõl.

- Lucy! Mi a jó eget csinált veled? Ez nem te vagy! Térj már észhez! Ez egy agresszív állat! Nem tudja fékezni a dühét. Sose tudta és nem is fogja! –Ökölbe szorul kezem és tényleg pattanásig feszíti a húrt.

- Csak a kezem miatt maradnál? – komolyan nézek tekintetébe, de érzelmeket nem mutatok. Kíváncsi vagyok mi lesz a válasza.

- Miattad maradok.

- Rendben belemegyek ebbe a feltételbe. – mondom elmosolyodva, amire õ is elmosolyodik.

A nap hátra lévõ része nagyon kellemesen telik. Együtt vagyunk és jókat beszélgetünk, meg jó hogy itt van mellettem. Ölelem és örülök, hogy nem csak egy délibáb volt.

~*~

Egy hét telt már el mióta itt van nálam és ennek igazán örülök. Minden este mellettem alszik, én pedig sokkal nyugodtabb vagyok mellette. Viszont mindig elkísérem a suliba az edzéseire meg mindig érte megyek. nem akarom, hogy baja essen. Hogy bárki is bánthassa. Meg fogom védeni, bár csak remélem, nem rémisztem el ismét ezzel magamtól, de láthatóan nem okoz neki gondot aggodalmam.

Most éppen együtt alszunk egy kis délutáni szieszta címszó alatt, mert egész héten folyamatosan güriztünk. Ölelem magamhoz finoman és a szipogására ébredek fel, majd lassan ül fel és én erre nyitom ki álmoskásan a szemem. Látom, hogy kisiet a mosdóba én pedig fáradtan ülök fel és teszem le a lábaim a ágy mellé.

- Lucy minden rendben? – kérdezem meg utána nézve és lassan felállva csoszogok utána és mikor beérek a fürdõbe finoman simítom meg a hátát.

- Vérzik az orrom és nem akar elállni. – mondja nekem fáradtan. – ne tartsd így elõre. Hajtsd hátra a fejedet. – azt teszi, amit mondok, de még így sem változik a helyzet, mert elõre hajolva köpi ki a vért.

- Hé nem azt mondtam, hogy fulladj meg. – mondom ismét megsimítva a hátát. Aggódom érte.

- Nem tehetek róla nagyon vérzik az orrom. – mondja nekem és kezd kicsit kétségbe esni. – Mit csináljunk George? – kérdezi tõle és nem tudom, mit válaszolhatnék neki. Kipróbálunk minden orvérzés elállító technikát. A zsebkendõ tampont az orrba, az se segít, csak át áztatja rendre az összes papír zsebkendõt. Hideg vizes borogatást a tarkójára és orrnyergére az se segít.

Akkor adom már fel a dolgot mikor annyi vért veszített, hogy kezd gyengülni. Óvatosan tartom meg.

- Mentõt hívunk. Nem várunk tovább. – jelentem ki, miközben tartom és már tárcsázom is a mentõsöket, hogy siessenek, vagy itt fog elvérezni.

Nem sokkal késõbb már a vizsgálóba vagyunk és vizsgálják épp Lucyt amikor a nõvér jön be a leletekkel. A doki hosszan nézi a papírokat. Az orrvérzését szerencsére már elállították.

- Nincsenek jó híreim. – kezd bele, de mielõtt még valaki beleszólna, folytatja. – A kisasszony kezdõ stádiumban lévõ Leukémiás. Ahhoz, hogy megtudjuk elõzni a további romlást és a kemoterápiás kezelést sürgõsen egy csontvelõ donorra van szüksége. – jelenti ki, amire nem kicsit ledöbbenek hirtelen azt se tudom, hogy ez hogy lehetséges. Ám hamar kapcsolok.

- Mit kell tennem Doki? –Teszem fel a kérdést erõsen utalva, hogy én leszek a donor. –Tegye meg kérem a szükséges lépéseket én leszek a donor.

- Ácsi… ácsi… elõbb meg kell vizsgálni, hogy alkalmas-e rá. –Mondja a doki nyugtatásképp rám, de nem értem mi gondja lehet.

- Miért ne lennék alkalmas? A bátyja vagyok. –Mondom teljesen ledöbbenve.

- A mai világban édes fiam… Voltak olyan betegeim, akik szerelmesek voltak két külön családnevük volt és kiderült, hogy féltestvérek.

- Jó rendben, mondja, mit kell tennem! –Mondom határozottan hezitálás nélkül és látom Lucyn, hogy nehéz feldolgoznia a dolgot. Nekem is, de minél hamarabb cselekednünk kell, mert azt akarom, hogy meggyógyuljon kemo nélkül.

- Kérem fáradjon át a másik vizsgálóba. Oda küldünk egy kollegát aki mintát vesz a gerincvelõjébõl. Kisasszony önnek én végzem el. –Mondja az orvos én pedig puszit adok Lucy homlokára. –Kitartást. Mindjárt jövök. Ígérem, meggyógyulsz! –Mondom neki és ekkor kapja el a kezem.

- Kérlek, ne hagyj magamra. –Kér meg és látom szemében a kétségbe esést. A dokira nézek, aki beleegyezik, hogy maradjak. Óvatosan fektetjük a hasára és kezét fogva fejénél foglalok helyet és megkezdik a minta vételt. Elégé fájdalmas lehet, mert arcáról ezt szûröm le. Kezét puszilgatom és bíztatom, hogy kibírja és meg fog gyógyulni, mert nem fogom hagyni, hogy itt hagyjon. Amint megtörténik a minta vétele puszit nyomok arcára és megdicsérem, de ezután az én gerincvelõmbõl következik a mintavétel. Ekkor kénytelen vagyok magára hagyni.

Amikor tõlem veszik a mintát, érzem milyen piszkosul fáj, de nem érdekel. Fogaim összeszorítva tûröm a fájdalmat, hiszen érte teszem és éltem én már meg ennél sokkal durvább fájdalmat is. Mikor kész vagyok nehezen állok fel és sajog a tû helye, de nem érdekel vissza megyek Lucy mellé és együtt várjuk az eredményt, hogy adhatok-e neki gerincvelõt.

Talán két óra telik el mikor a doki visszajön és arca nem igazán bizalomgerjesztõ.

- Mi az Doki?! Kérem, mondja, hogy jó hír…-Mondom reménykedve de megrázza a fejét.

- Sajnálom George… ön nem adhat Lucy Domicnak gerincvelõt…

- Miért nem?! –Teszem fel teljesen ledöbbenve a híren. Nem volt még elég a meglepetésekbõl mára?

- Mert nem fér bele az eltérés a megengedettbe ugyanis önök nem vérszerinti testvérek.

- Micsoda?! –Teljes döbbenet mind a kettõnkön és én teljesen kiakadok. Nem vagyok vérszerinti bátyja Lucynak? Jó valamelyest örülök neki de ez a legrosszabb hír amit csak most közölhetett volna, hiszen így hogy segítsek neki?

- Doktor úr ez… ez igaz?

- A vizsgálatok ezt bizonyítják. –Mondja, és oda adja Lucy kezébe a leleteket. –Esetleg van valaki aki még szóba jöhet donorként? Szülõ, másik testvér?

- A szülei… már idõsek…- mondom a dokira nézve. –De talán van egy vérszerinti testvére. –Világosodom meg, hisz akkor Cody és Lucy a vérszerinti gyerekeik és mikor Luy megszületett én csak egy megtûrt gyerek lettem. –Megyek, felhívom a bátyát. –Mondom teljesen elkomorodva és Lucy utánam nyúl, de már nem tudja megfogni a kezem. A folyosóra megyek és a telefont elõvéve hívom fel Codyt. Kicsöng a telefon és felveszi.

- Mit akarsz? –Szól bele nem éppen kedves hangnemben.

- Hidd el nekem sem öröm, hogy téged kell, hogy hívjalak… faszfej… de Lucynak szüksége van rád.

- Mit tettél vele seggfej?

- Leukémiás lett… - mondom ki komoran, komolyan és aggodalommal és szomorúsággal.

- Akkor adj neki gerincvelõt vazze és ne engem baszogass…

- Adnék faszfej… de én nem vagyok alkalmas rá. Szerinted hívnálak, ha megoldható lenne? Ennyire sík hülye vagy, hogy arra se jössz rá, hogy csak akkor hívlak fel, ha én nem tudok rajta segíteni?

- Bezzeg te hogy mondtad, hogy megvéded! Egy feltétellel repülök oda…

- A húgod élete nem elég bazdmeg! –Kiáltom el magam a telefonba, mert agyilag totálisan felhúz!

- Ugyan George… Lucy élete fontos, de a bosszú még finomabb… Ha oda megyek… egy ujjal nem érhetsz hozzám, és Lucy elõtt kell bocsánatot kérned és eltûrnöd minden egyes sértésem… - Mondataira ökölbe szorul a kezem és fogaim is összeszorítom. –Mi az megkukultál? Vajon neked melyik a fontosabb… a büszkeséged? Vagy Lucy élete? –Hallom a diadalt a hangjába. –Jah és Lucy elõtt el kell ismerned, hogy én vagyok a jobb bátyja. –Iszonyat mérges vagyok és egyszerûen most ütném ki és kényszerrel kapcsoltatnám a gépre ha itt lenne, de így nem tudok mit tenni. Lemondóan hajtom elõre a fejem.

- Csak segíts Lucyn… - mondom neki. –Bármit megteszek… csak segíts rajta…- jelentem ki.

- Okos fiú… egy óra és ott leszek. Melyik kórház? –Kérdezi és én válaszolok neki. Lerakva a telefont akkor jön ki a doki és elmondom neki, hogy egy órán belül itt lesz. Reménykedek benne, hogy a faszfej segíteni tud rajta. Visszamegyek Lucyhoz és ágya mellé ülve fogom meg a kezét.

- Egy óra múlva itt les Cody…- Mondom kezét megcsókolva, és semmit nem mutatok elfolytott mérgembõl.