- Semmi gond, de azért ha lehet tényleg gondold át, mert szükségünk lenne egy jó irányítóra. – mondja Methew.

- Persze átfogom gondolni, meg majd még megbeszélem George-gal is, de annyit még amúgy hozzá tenni, hogy nem csak irányító voltam a csapatomban, hanem a kapitány is. – mondja nekünk, amire kicsit ledöbben.

- Ezt nekem miért nem mondtad? – néz rám Methew. – Tudod milyen nehéz poszt ez így együtt? – kérdezi teljesen elhûlve.

- Mit tudjam én? Nem értek ehhez a sporthoz. Örülök, hogy tudok labdát pattogtatni, meg olykor Lucy-val egy kicsit mozogni, de ennyi. – mondom mentegetõzve.

- Ez kb olyan, mint ha két ketrecbe szeretnél ugyanabban az idõpontban lenni két különbözõ ellenféllel. – mondja a magyarázatot, amit jobban meg értek.– Lucy kérlek, könyörgöm, állj be hozzánk. – vált hangnemet a menedzser és szinte kiskutya szemekkel néz szerelmemre.

- Majd még meggondolom és felhívlak. – marad az eredeti felállásnál, amit Methew és én is megértünk és elköszönve hagy magunkra. Kikísérem, majd visszamenve kicsimhez nézek rá.

- Miért nem vállaltad el? – kérdezem meg kicsim, hisz mindig is profi szeretett volna lenni.

- George, már több, mint egy évet kihagytam, hiszen ott volt, hogy mikor Frank kórházba juttatott, akkor sem tudtam kosarazni majd egy hónapig, meg utána történtek még dolgok amikrõl már te is tudsz. Kiléptem a csapattól és nem is játszottam azóta. Az hogy itthon kosarazgatunk az megint más. Ott olyan hajtás van egy válogatott csapatba, hogy azt elmondani nem tudom. Oké, tegyük fel, hogy csak 4 órás edzések vannak, de olyan szinten kifárasztanak ott, hogy utána mozdulni alig lesz kedvem. – magyarázza nekem. – Ezért kell átgondolnom, hogy szeretném-e csinálni. – Megértem az állás pontját, de még sem értem miért nem kap az alkalmon, hiszen mindig is profi kosárlabdás szeretett volna.

- Rendben látom hajthatatlan vagy efelõl, így meg várom, hogy döntesz, de szeretném, ha ma elmennénk vacsorázni egy étterembe. – mondom kedvesen és nagyon remélem el jön velem.

- Miért?

- Mert szeretnélek kárpótolni, hogy tegnap nem jöttem haza pedig készültél a születésnapomra, amit én elfelejtettem. – nézek mélyen szemeibe bûnbánóan, bár eredetileg ünnepelni vittem volna, de talán így még jobban bocsánatot kérhetek tõle.

- Rendben, de nekem is lenne egy kérésem. – mondja mosolyogva, amire érdeklõdve nézek rá. – Szeretném, ha nem szednéd tovább a gátlót. – mondja elpirulva én meg teljesen ledöbbenek.

- Bi… biztos vagy benne? –Teszem fel a kérdést, mert nem igazán hiszem, hogy én kész vagyok benne biztos.

- Mármint, hogy ne szedd a gátlót? Igen… szeretnék tõled egy pici babát. –Mondja mosolyogva és én pedig inkább leülök a kanapéra, és magam elé nézek, és ezen igazán el kell gondolkodnom.

- Ezt… ezt még át kell gondolnom. –Mondom ki õszintén a dolgot és kezem mozgatom meg, azt figyelve. Nem fáj, egy cseppet sem pedig még mindig el van repedve a csont.

- Re… rendben. –Mondja és hallom a hangjában a szomorúságot. Felnézve rá húzom az ölembe és húzom szorosan magamhoz. –Szeretlek kicsim.

Nem tudom, mennyi ideig ülhetünk így és én teljesen gondolataimba temetkezek.

~Szeretnék neki örömet szerezni, egy babával, ha ennyire szeretne, de én… én nem vagyok apának való. Nem tudom mit kezdhetnék egy gyerekkel, arról nem is beszélve hogy én vagyok számára lehetõ legrosszabb apa példa. Tanácstalan vagyok.~

A csendet kicsim hangja töri meg.

- George… - felnézek rá megrázva a fejem.

- Igen cicám? –Kérdem mélyen szemeibe nézve.

- Nem szeretném, ha neked kellemetlen lenne a dolog, szóval… kérlek, felejtsd el amit kértem. –Mondja, mélyen szemeimbe nézve én pedig megrázom a fejem.

- Sajnálom kicsim, de én még nem vagyok kész az apaságra… még… még kellene egy kis idõ. –Mondom megsimítva a karját, amire elmosolyodva bólint.

A délután hátra lévõ részében csak vele vagyok és kimegyünk kosarazni is, bár nekem akkor is a gondolataim a kérése körül forognak, így még a szokottnál is bénábban kosarazok, de lassan itt az idõ, hogy menjünk készülõdni, mert a vacsorára akkor is el akarom vinni. Együtt fürdünk le, én pedig a fürdés után beveszem a bogyót, de akkor, amikor õ már bent van öltözni. Készülõdés után a kocsimba ülve viszem el egy igazán elegáns és meghitt helyre.

A környék leg elegánsabb helye és egyben elégé drága is, de nekem nincs olyan szó, hogy drága, ha róla van szó.

- George ez egy nagyon drága hely. –Szólal meg, mikor megállok az étterem elõtti parkolóban.

- Számomra nincs olyan szó, hogy drága, csak ha téged kell jellemezni. –Mondom mosolyogva és ajkaira adok egy finom csókot. Kiszállva a kocsiból karoltatom magamhoz és látom elpirult, de én csak örülök neki. Bevezetem és a recepcióshoz lépve mondom a nevet, amire le lett foglalva. Odavezetnek minket. Mivel szép tavaszi idõ van a teraszra foglaltattam helyet ahova benyúlnak a virágzó cseresznyefák.

- George ez… ez nem engesztelési vacsora… ezt te már régen eltervezted! Ide legalább egy hónap várakozási idõ van, hogy kapj asztalt. –Mondja akadékoskodóan én pedig megfogva a kezét nézek a szemeibe.

- Kicsim… kérlek, csak érezd jól magad. Ne foglalkozz semmivel. Ez most a mi esténk. –Mondom mosolyogva. Igen a végén kiderül, hogy van romantikus énem is.

- Na jó! –Mondja beadva a derekát, aminek igazán örülök. Azt rendel, amit szeretne, legalábbis én úgy hiszem, bár feltûnik, hogy a legolcsóbbat választotta ki, így a másodikat én választom ki mind a kettõnk számára, a desszertnél szintúgy én választok.

Az vacsora nagyon kellemesen telik. Finom és minõségi bort és pezsgõt rendelek, és talán most elõször beszélgetünk vacsora közben. Nem hozom fel a kosaras vagy a bunyós témát, most csak õ érdekel és senki más. Ám a desszert után nem tudok tovább várni. Felállok az asztaltól, és mellé lépve húzom kintebb a széket az asztaltól, majd elé fél térdre helyezkedve fogom meg a kezét.

- George mit csinálsz? –Kérdi, teljesen meglepõdve én pedig elõvéve egy kis ékszerdobozt kinyitva tartom felé.

- Lucy… kicsikém és életem legdrágább ékszere. Ez a gyûrû fel nem ér a te szépségedhez, de szeretném, ha elfogadnád tõlem, és hozzám jönnél feleségül. –Mondom el azt, amit már régóta mondani szerettem volna neki, bár tény elégé sok elõkészület és fejtörés kellett nekem ahhoz, hogy ezt összehozzam. Na meg a srácok segítsége az edzõteremben, mert igazából én a romantikához analfabéta vagyok.

- Jövök mindjárt. – mondom kedvesen, majd bemegy és felveszem a telefont. A fõnököm az és nem éppen örülök annak, hogy behívat edzeni.

Nagyot sóhajtva megyek be és teszem le a telefont, nem örülök neki. Ma Lucyval akartam tölteni a napot.

- Ki volt az? – kérdezi meg kedvesen.

- A menedzserem. – mondom, és úgy nézek rá. – Meg kért, hogy most kivételesen menjek be az edzõterembe, mert szeretne velem megbeszélni valamit, meg megnéznénk a kezemet. – mondom, az edzést nem akarom neki említeni, mert tudom, hogy csak aggódna.

- Verekedned is kell? – kérdezi meg. ~Ej de jól ismer már…~

- Kicsim ez nem verekedés. – mondom nagyot sóhajtva, de végül bevallom. – De igen.

- Rendben. – egyezik bele minden féle veszekedés nélkül, amin kicsit meglepõdök. – Estére hazajössz? – kérdezi meg tõlem.

- Persze, hogy hazajövök. – mondom kedvesen és mosolyogva, majd hozzá lépve adok csókot ajkaira. – Minden rendben lesz. – próbálom nyugtatni, de már nagyon jól tudom, hogy felesleges.

A délelõttöt együtt töltjük és nagyon jól telik, de délután el kell mennem. Elégé kapkodva szedem össze a cuccaim, mert eltelt az idõ és így a nagy kapkodásba otthon hagyom a telefonom. Bemenve viszont olyan dolog fogad, amire nem számítottam. Teljesen ledöbbenve nézek a srácokra, hogy mi is van, mire kinyögik, hogy „Boldog születésnapot Geroge!” ~Mi van?!~ Hatalmas nagy kérdõ jel a fejem felett és megnézve a személyim döbbenek rá, hogy igazuk van. Ürüggyel csaltak be és rendeztek nekem egy meglepetés bulit. Nem akarom õket megsérteni, így úgy gondolom, egy kicsit maradok. A buli túl jól sikerült, bár a sztriptíz táncos lányokat túlzásnak gondolom és fapofával tûröm, hogy körbe táncoljanak. Nem igazán fognak meg. Ha Lucy lenne az, akkor nem haboznék elkapni. Viszont folyamatosan tele töltik a poharam, én meg csak döntöm magamba az alkoholt.

Nem tudom, mennyi lehet az idõ, mikor haza tántorgok, és szinte beesek az ajtón. Lucy szokásosan elém jön, én pedig egybõl köszöntöm a falat fogva.

- Szia Lucy. – mondom a tõlem telhetõ legjobban, bár azt se tudom, igazából hol vagyok.

- Szia George. – köszön nekem. – Rendben vagy? – kérdezi tõle, amit idõbe telik felfognom.

- Perszeee. Nincs… - csuklok egyet. – Semmi probléma. – mondom vigyorogva. – Csak ünnepeltünk a srácokkal, mert azt mondták ma van a születésnapom. – mondom teli vigyorral.

- Igen tudom. – mondja nekem, de igazából már fel se tudom fogni mit mond. Odamegyek hozzá és magamhoz akarom ölelni, de a vége csak az lesz, hogy rá nehezedek.

- Menjünk aludni, álmos vagyok. – mondom neki halkan, bár abban sem vagyok biztos, hogy értelmesen beszélek. Végül felmászok a szobáig persze erõs segítséggel, és ahogy beérek be is esek az ágyba úgy, ahogy vagyok. Még érzek egy puszit az arcomon, de arra sincs erõm, hogy reagáljak rá. Elalszom.

~*o*~

Másnap reggel erõs fejfájással kezdek ébredezni az ablakon beszûrõdõ fény miatt. Pislogva nyitom ki a szemem, de szinte azonnal vissza is csukom, mert bánta az éles fény.

- A picsába. –szááólalok fel és szemem dörgölöm, hogy jobb legyen valamelyest, de nem akar. Lucy viszont azonnal felébred.

- Mi a baj? –Hangzik aggódó kérdése.

- Basszus… hol vagyok? –Kérdem halkan. –Kicsim… kérlek ne olyan hangosan. –Kérem meg, mert majd szétszakad a fejem. Lassan ülök fel és érzem kezét, ahogy próbál segíteni. –Basszus… mikor… mikor értem haza? –Kérdezem meg halkan és lassan nyitom ki újra a szemem és próbálom felmérni a károkat. –Ugye… ugye nem tettem semmi olyat, amit nem kellett volna? –Teszem fel a kérdést aggodalmasan.

- Azt hogy haza jöveteled elõtt tettél-e valamit nem tudom, de éjfél körül értél haza elég illuminált állapotba és az ajtóból én segítettem neked feljönni a szobába. –Hangzik kérdésemre a válasz és ekkor hasít tudatomba, hogy én mit is ígértem neki. Teljesen elszégyellem magam.

- Ki… kicsim én… én annyira sajnálom. –Mondom és hunyorogva nézek rá, de lassan hozzá szokik szemem a fényhez és teljes tekintetemmel nézek rá. –Én… én nem tudtam mire készülnek oda bent és ha… haza akartam jönni, vagy szólni neked. De… de… arra emlékszem, hogy ott ülök a srácokkal az edzõ terembe és sorra öntik nekem a piát miközben beszélgetünk. Nem… nem tudom mit ihattam…- Mondom és teljesen elszégyellem magam és magunk közé az ágyra nézek. –Kicsim… kérlek… kérlek, bocsáss meg nekem. –Mondom és õszintén nézek szemeibe és nem akartam megszegni újfent a szavam. –De ígérem, ma nem megyek sehova. –Mondom õszintén szemeibe nézve és finoman megfogom a kezét.

- Nincs semmi baj. Örülök, hogy jól érezted magad. - mondja kedvesen és megsimítja az arcom és a homlokomra ad egy puszit, de elfintorodik. - De kérlek, moss fogat, mert fertelmesen bûzlesz az alkoholtól. –Teljesen megértem a reakcióját és mély levegõt véve nézek magam elé. Idõközben kimászik mellõlem és elindul kifelé. Engem viszont mardos a bûntudat, de eleget teszek a kérésének és kimászva az ágyból erõs fejfájással megyek a fürdõbe és zuhanyozom le alaposan és mosok fogat.

Még mosni is berakok, mert nekem akkor is bûntudatom van. Miután beraktam mosni megyek le a konyhába és látom, hogy készült valamivel, mert még most is azt pakolja el. Na ez csak még nagyobb bûntudatot kelt bennem, de nem szólok. Elhatároztam. Ma meg teszem.

- Kicsim… Ma jönni fognak hozzád. –Mondom halkan és felrakom a kávém fõi, hogy valamivel tudjak magamon frissíteni még pluszba.

- Igen? Kicsoda? –Kérdi teljesen megdöbbenve.

- Majd megtudod. –Mondom mosolyogva és nem mondok többet.

A nap egész átlagosnak mondható. Egész nap vele vagyok és igyekszem rendbe rakni a lakást, hogy most pihenhessen, bár nem sok minden van szanaszét, de engesztelésképp a tegnapiért ezt szánom. Bár Lucy annak a számlájára írja, hogy beteg vagyok a tegnapi részegség miatt és elégé furcsállja most ezt tõlem. Délután mikor csengetnek, megyek ajtót nyitni és látom, hogy Methew az és tudom miért jött. Beengedem, és a nappaliba megyünk. Kicsim érdeklõdõn jön le.

- Ki jött? –Kérdi és be jön a nappaliba.

- Hozzád jöttek kicsim. –Mondom mosolyogva és kezem nyújtva neki húzom le magam mellé és Methewre nézek.

- Methew miben segíthetek? –Kérdi és értetlenül néz ránk.

- A cégünk szeretné, ha csatlakoznál a nõi kosárlabda csapatunkhoz, ugyanis megüresedett nálunk a csapat, és Georgetól tudom, hogy te nagyon jól játszottál és irányító voltál a régi kosárlabda csapatodnál. Szóval szeretnék és a cégem egy szerzõdést ajánlani neked, mint profi kosárlabdázó. Tudunk az egy éves kihagyásról is, ami nem jelent gondot, mivel még a szezon nem kezdõdött el, és van még idõnk újra bele rázni téged a játékba. –Mondja teljesen komolyan Lucy szemeibe nézve és reménykedve, hogy elvállalja.

- Szeretném, ha elvállalnád kicsim és az álmodnak élnél te is. –Mondom mélyen szemeibe nézve õszintén, és csak reménykedem, hogy elfogadja. Ha igen lesz mire fognom azt, hogy miért viszem el vacsorázni.

- Nem fogok többet verekedni megmondtam. – mondom neki komolyan és folytatnám, de csengetnek, amire nem számítottam. – Vársz valakit? – kérdezem tõle értetlenül, amire megrázza a fejét.

Elengedem és ajtót nyitok, és az ajtó mögött egy férfi áll. Gyanakvón nézek rá.

- Jó napot kívánok. Kevin Matthaw vagyok. – nyújt át egy névjegykártyát. – Ezér kerestem fel önt, mert egy jó ajánlatot szeretnék tenni önnek, amit persze a cégem is preferál. – magyarázza.

- Még is milyen ajánlat?

- Hivatásos ketrec harcost szeretnénk magából csinálni. Láttam a tegnap esti verekedését, amit a fõnökömnek is elküldtem és rájöttünk, hogy magára van szükségünk. – mondja egybõl nyájasan.

- Ezt most komolyan gondolja? – kérdezem meglepõdve.

- Teljesen komolyan. – mondja határozottan, majd kicsimre nézek, hogy õ ehez mit szól, mert nem akarom, hogy ezért újra veszekedjünk.

- A te döntésed. Nem tudok mást csinálni, minthogy melletted vagyok, bárhogy döntesz. Az elõbb mondtam, hogy ha szeretnéd, akkor csináld nyugodtan.

- Rendben elvállalom. – mondom vissza fordulva, bár tudom, nem igazán örül neki, de a hivatásos ellen nem lehet kifogása, mivel ezzel már nem kerülhetek börtönbe, ha lefülelnek minket.

- Ez csodálatos, akkor velem kéne jönnie, hogy megbeszéljük a részleteket és aláírjuk a szerzõdést. – mondja és várakozik.

- Rendben egy pillanat és jövök. – felkapkodom a cuccaim, majd kicsimhez lépek és mélyen nézek a szemeibe. – Ha hazajöttem, majd még folytatjuk. – jegyzem meg neki. – szeretlek. – mondom és oda hajolva hozzá adok ajkaira csókot, majd elmegyek.

A megbeszélés jól sikerül és megegyezünk, hogy a harcmûvészeti oktatásaim egyeztetjük az edzésekkel, mert azt nem szeretném abba hagyni. És elmondják, hogy az elsõ év csak edzés és tanulás lesz, ugyanis a hivatásos harcban az ütések technikák olyanok, amik viszonylag biztonságosak, hogy ne okozzunk egymásnak maradandó sérülést és a tv adásoknál olykor talán színészkedni is kellesz, de nem érdekel. Bunyózhatok, ráadásul hivatalos keretek között, és kicsim is megnyugodhat, mert folyamatos orvosi felügyelet alatt leszek, és nem hagyják, hogy komoly bajom legyen. A meccsek is úgy lesznek, hogy minden sérülésbõl felépülhessek. Mint ezt egy ebéd keretében tisztázzuk.

Valamikor délután érek haza és Lucy elém jön, aminek igazán örülök.

- Szia. – köszön nekem. – Milyen volt? Éhes vagy? – kérdezi meg, én pedig elmosolyodva simítom meg arcát.

- Szia. Nem vagyok éhes a fõnökséggel voltunk ebédelni. – mondom lelkesen, amire elmosolyodik. – képzeld el hivatásos leszek. Mennem kell, majd edzeni, meg az itthoni edzõtermet is rendbe kell hozni és azt mondták, hogy megyek versenyekre. – mesélem neki lelkendezve, amire elmosolyodik.

- Nagyon ügyes vagy gratulálok, nagyon büszke leszek rád és szurkolni fogok neked. – mondja, de látom, nem tetszik neki a dolog. – Biztos, hogy nagyon ügyes leszel. – mondja biztatóan és odajõve hozzám csókol meg, amit viszonzok.

- Az elsõ év csak edzés lesz, és a harcmûvészeti óráim is megtarthatom, mert úgy lesz minden rendezve, ahogy nekem jó. –kezdek bele a részletekbe és felvéve az ölembe megyek és ülök le a kanapéra. Mélyen nézek a szemébe. –Azért csak edzés az elsõ év, mert meg kell tanulnom úgy harcolni, hogy közben minimális sérüléseket okozzak az ellenfelemnek. Mondhatni színészkedés les az egész, de attól még bunyó. Folyamatos orvosi vizsgálatok lesznek meccsek elõtt és után, és addig nem lesz új meccsem, míg helyre nem jövök. –Mondom el neki a dolgokat és mélyen nézek a szemébe. –Szeretlek… és sajnálom, hogy nem tudom számûzni az életembõl a bunyót. –Mondom megcirógatva az arcát.

- George… én akkor is melletted maradok. –Mondja, és nem igazán látom rajta, hogy nyugodt lenne. Mélyen nézek a szemébe és mély levegõt veszek.

- Kicsim… cicám… - mély levegõt veszek. –Szeretlek… és tényleg szívbõl sajnálom, hogy nem tudok neked tökéletes partnered lenni. A bunyózás számomra olyan, mint neked a kosárlabda. –Mondom szemeibe nézve mélyen. Magamhoz húzva csókolom meg hosszan. Nem hagyom, hogy válaszoljon erre, mert bármit is mondana, akkor se tudok olyan társa lenni, akit megérdemel, de nem tudom elengedni. Felkapva ölembe viszem a konyhába. –Na, mit is fõztél nekem? –Kérdem mosolyogva

- De… de azt mondtad ebédeltél. –Mondja teljesen ledöbbenve. –És az elõzõ butaságot pedig felejtsd el! Igen aggódni fogok érted, de inkább legyél hivatásos, mint hogy elvigyen a rendõrség. –Mondja szemeimbe nézve. A konyhába érve ültetem le a székre.

- Én viszont ki nem hagynám a finom fõttedet. –mondom neki õszintén.

Nem eszek ugyan sokat, de akkor is eszek belõle, ha már ennyit dolgozott vele. Iszonyat fáradt vagyok, mert tegnap reggel óta nem aludtam, de még akkor is felviszem a hálónkba az ebéd után és az ágyba befektetve fekszek mellé és szorosan magamhoz ölelve alszom el szinte egybõl.

~*o*~

Telnek a napok, a hetek és a hónapok. Mióta megkaptam a felkérést majdnem minden nap van edzés kivéve a hétvége és a szerda. Szerdán van a harcmûvészeti órám, amit megtartottam. A gyerekek tanítása amúgy sem passzolt hozzám. a felnõtt férfiak nagy része pedig ezen a napon ér rá így akkor tartom. Általában ilyenkor délelõtt mindig Lucyval vagyok és pihengetünk, majd elmegyek az órát megtartani és haza jõve kimegyünk kosarazni együtt. Nem akarom hagyni, hogy elhagyja magát. Feltett szándékom bejuttatni egy kosárlabda csapatba, egy jobba, ami volt neki. A hétvégét általában végig kosarazom vele és én is javulok, bár még mindig megaláz ebben a sportban, de nem zavar. Az idõ haladtával egyre kiegyensúlyozottabb vagyok, és nem is féltékenykedek. Nyugalomban telik el egy és fél év és a cégnél hallottam, hogy akarnak alapítani egy nõi kosárlabda csapatot ahova feltett szándékom beprotezsálni Lucyt, de még nem akarom neki mondani, majd legyen neki is olyan meglepetés, mint nekem volt a szerzõdés. Havonta egy meccsem volt az év edzés és tanulás után, így a 6 hivatalos meccsemen vagyok túl. Persze az óta már voltunk együtt szexuálisan is és meg kell hagyni mennyei vele a dolog és imádom minden egyes percét, fõleg kényeztetni imádom. Nem tehetek róla, egyszerûen imádom a hangját, mikor épp a csúcsra ér. Persze õ meg azt szeretné, ha nekem is jó lenne, de nem fogja fel nekem az a legjobb, ha neki jó, és férfiaknak készített fogamzás gátlót szedek, hogy ne essen teherbe, csak akkor ha majd õ szeretne gyereket.

Átlagos hétvégi nap elé nézek, ami igazán nyugtató. Reggel kávéval megyek ki a teraszra. Körülbelül egy éve nem dohányzom már. Nagyot nyújtózkodva ropogtatom ki a hátam, amikor érzem kezeit, ahogy átölelnek hátulról.

- Jó reggelt! Máris felébredtél? –Kérdem és ásítva ölelem magamhoz és adok homlokára puszit.

- Jó reggelt kedvesem. –Mondja megsimítva a mellkasom. –Mindig felébredem, ha már nem vagy mellettem. –Mondja kedves hangon. Megfordulva ölelem magamhoz.

–Szeretlek kicsim. –Suttogom szemeibe nézve és lehajolva hozzá hosszan csókolom meg. Szerelmesen és érékien. Jelenleg van egy kis sérülésem, de nem komoly. Öklömben egy csont repedt meg, de nem is fáj. Vagy csak kiöltem már belõle az ideget.

- És akkor mi van? Megérdemelte. – jegyzem meg.

- De akkor is, õ a testvérem. Elõbb az egyik legjobb barátomat akarod laposra verni, most meg a bátyámat? Miért akarsz elüldözni mindenki a közelembõl? – kérdezi meg. Felé fordulok és mélyen nézek a szemeibe.

- Miért nem mentél vele, ha vele jobban érzed magad? – kérdezem meg mérgesen.

- Mert téged szeretlek és veled akarok lenni, te idióta. – mondja nekem kiabálva. – Ezt miért olyan nehéz felfognod?

- Nem felfognom nehéz, hanem elhinnem. Állandóan engem teszel hibásnak és mindig én vagyok a hülye. Azt hiszed nekem ez olyan élvezet? Ráadásul úgy kínzol, ahogy csak tudsz. Mindig bújsz hozzám és dörgölõdsz, aminek következtében legszívesebben úgy meg döngetnélek, hogy sikítanál. – mondom neki szemeibe nézve és egyszerûen már gondolkodni és moderálni nem bírom magam.

- Akkor mire vársz, itt vagyok dugj meg, használj te is kedved szerint, mint bárki más. – mondja nekem mérgesen. ~Még õ van felháborodva?! Még õ neki áll feljebb?~ Érzem dühöm teljesen szétárad agyamba. Nem maradok tovább.

- Hülye picsa vagy. Hagyj békén és ne mond meg, hogy mit csinálhatok és mit nem. – megyek el mellette és mérgesen csapom be magam után az ajtót. Felkapva a lakás kulcsaimat húzok el itthonról. Nem érdekel már mit ígértem. Most már túl sok feszültség, düh és harag gyûlt fel bennem. Elmegyek a Ranmyaku bárba és beállok a ketrecharcosok közé. Ki tombolom magam.

~*~

Egész este nem megyek haza. Kitomboltam magam és ugyan kaptam ütéseket arcomra is, de többet osztottam mit kaptam. Viszont szóltam a srácoknak, hogy a mai este az utolsó, mert normális életet akarok kezdeni a kedvesemmel. Haza érve megyek be és Lucy rohan elém, de megtorpanva néz rám.

- Már megint bunyózni mentél. – állapítja meg halkan szinte suttogva.

- És akkor mi van? – kérdezem meg semlegesen, mert azért még mindig haragszom rá. Nem hiszem, ahogy neki nem esik jól a parancsolgatás, úgy nekem végképp nem. Felrohan a szobájába pedig beszélni akartam vele.

Az ajtó elé érve kopogok be hozzá és mennék is be de az ajtó zárva.

- Lucy engedj be. – szólok be, de nem reagál.

Megint kopogok és megint.

- Lucy engedj be, beszélnünk kell. – próbálok továbbra is bejutni hozzá.

- Te mondtad, hogy hagyjalak békén, most megkapod. – mondja fennhangon, de nem kiabálva.

- Kicsim! Ezt ne ajtón keresztül beszéljük meg könyörgöm. –Mondom az ajtónak, de nem válaszol. Nagyot sóhajtva az ajtó mellett dõlök a falnak és lecsúszok, és a térdeimre helyezem kezem. –Akkor így fogom elmondani neked a tényállást. –Mondom és nagyot sóhajtok. A falba verem bele a fejem, amit hall.

Kicsit várok, de még mindig nem válaszol. Kicsit jobban meg emelem a hangom, hogy hallja.

- Lucy… kicsim… én nem gondoltam komolyan azokat, amit a fejedhez vágtam. Nem foglak megdugni, és nem foglak soha sem kihasználni. Szeretlek, csak tegnap este már annyira feldühített az egész nap hogy egyszerûen nem bírtam tovább… Ha elmondtad volna, hogy Tim buzi akkor máris nem férfiként kezelem… A buzik selyemfiúk nem férfiak! Cody meg direkt hergel… és már nem egyszer megverhettem volna… Az amit tegnap kapott az-az egy öklös tizede! Érted? Tizede nem volt annak, ami ideget én már lenyeltem tõle! Folyamatosan kioktatsz és korlátozol… Ilyen vagyok! Mindig is ilyen voltam… Egy verekedõs gyerek… attól mert jól tanultam még nagyon sok igazgatóim volt a suliban… Gyerek korunk óta mióta az eszemet tudom Cody engem csak piszkált! Anyáék se úgy viszonyultak hozzám ezt te is tudod… Csak egy kicsit gondolj bele a helyzetembe! Egy picit! Bele szeretek a saját húgomba, akiért tûzbe raknám a kezem. Akiért az életem adnám… 4 éve… vagyok totálisan biztos, hogy szerelembõl szeretlek. –Mondom ki a dolgokat, de halhatóan nem kapok rá választ, így fojtatom. – 3 és fél éven keresztül titkolom elõled az érzéseim és majd bele örülök, hogy mi van veled ha nem vagy mellettem… plusz azt látom ezalatt az idõ alatt, hogy Codyval milyen jól megvagytok… Cody tovább szekál engem, sõt egyre durvább lesz. Anyuék szó szerint keresztül néznek rajtam és 25 év után megtudom, hogy nem is a vérszerinti szüleim és ti se vagytok a vérszerinti testvéreim… Mindezt úgy hogy már elárultam neked, az érzéseim irántad, mert nem bírtam tovább… minden egyes csaj aki eddig az életembe volt az mind addig volt jó, míg kiadtam némiképp egy kis feszültséget!  Azért bunyóztam, hogy el tudjam viselni. Igen hirtelen haragú vagyok, ismerhetnél… Elmentem bunyózni igen. Megszegtem a szavam igen… de ha nem megyek el este bunyózni olyat tehettem volna amit nem akarok. Nem akarlak megrémiszteni, elkergetni magamtól, de én akkor se tudom elengedni a fülem mellett… gondolatba már nem tudom hányszor és hányféleképp végeztem Codyval, de nem tettem meg! Mert nem akarok neked fájdalmat okozni. Túl sokat láttam az élet sötét oldalát… bocsáss meg nekem, hogy én csak az efajta tapasztalataimtól akarlak megóvni…- Mondom és végül felállva sóhajtok és az ajtónak döntöm a fejem. Hallom, hogy bent van, de nem tudom, mit mondhatnék neki.

- Szeretlek és nem akarlak elveszíteni. Kérlek… kicsit gondolkodj el azon, amit mondtam… Jah… és szóltam a srácoknak, hogy a ma este volt az utolsó, hogy bunyóztam velük… - jegyzem meg neki mellékesen, majd végül ott hagyom a szobába. Nem töröm rá az ajtót pedig ez is megfordult a fejembe. A fürdõbe menve zuhanyozom le fáradtan és látom el a sérüléseimet. Végül a teraszra kiülve gyújtok rá egy szál cigire. Nem tudom, mit tehetnék még.

- Egy frászt volt véletlen. Láttam, amit láttam Lucy ne légy már ennyire naiv, mint amilyennek mutatod magad. – mondom teljes nyugodtsággal, mert már lehiggadtam. Ha nem áll közénk és fogja meg a kezem laposra vertem volna.

- Nem vagyok, naiv csak ismerem ezt a sportot. Ilyen bármikor és bárkivel elõfordul. – mondja komolyan. – De ha még is ilyen naivnak gondolsz, akkor minek vagy velem? Nem elég, hogy nem tudsz megbízni bennem, de még azt is mondod, hogy hülye vagyok.

- Lucy azért ne dramatizáld túl a dolgokat. Nem ezt mondtam, hogy hülye vagy. – nézek rá komolyan.

- Ott kellett hagynom a kosárlabda csapatot. – mondja nekem. – Senki nem állított meg, amikor kiléptem, még az edzõ is így gondolta, hogy jobb lesz, ha nem leszek a csapat részese többé. – erre a mondataira nem kicsit döbbenek le és csak nézek utána, ahogy kiviharzik. Sose akartam, hogy ott hagyja a kosárlabda csapatot, és mindaddig nem is volt bajom, míg lányokkal játszik vagy velem. A székre huppanok és picit átgondolva a dolgokat megyek utána.

- Lucy. – szólok neki és oda megyek mellé. – Én nem akartam, hogy ez legyen. Majd beszélek az edzõvel, hogy vegyen vissza. – mondom õszintén és leguggolok mellé.

- Nem kell. – mondja megrázva a fejét. – Majd találok mást, amit szeretni fogok. – jegyzi meg. – Amúgy meg Tim nem akar tõlem semmit, mivel pasija van. – jegyzi meg, amire ismét csak ledöbbenek.. – Meleg és ott is csak inkább a passzív fél szokott lenni. – na erre nem kicsit fagyok le és a gondolatra elfintorodom. Bocsánat férfinak néztem, bár igaz a selyemfiúhoz közelebb áll. – Neki csak szokatlan és furcsa érzés mellet fogni, de szerelmes a pasijába, ahogy én az enyémbe, csak most pipa vagyok rá. – monda komolyan.

- De ezt eddig miért nem mondtad el?

- Mindegy lett volna, akkor is így reagáltál volna a helyzetre. Nem bízol bennem, ami viszont nekem fáj. – mondja, de ebbe marhára nincs igaza.

- De ez nem így van már megmondtam. – fojtatnám, de nem engedi, mert szám elé teszi a kezét.

- Ha bíznál bennem, akkor nem akadnál ki ilyeneken és nem lennél állandóan féltékeny és bíznál abba, hogy ha kell, akkor most már segítséget kérek tõled, mert hozzád tartozok, és nem akarok senki máshoz tartozni. – mondja komolyan, majd feláll és én is.

- Lucy kérlek…

- Most elmegyek aludni egyet, de a vendégszobába és egyedül. Nem fogok elmenni, mert szeretlek, és nem akarlak magadra hagyni, de most egyedül akarok lenni. – kér meg, én pedig teljesen ledöbbenve nézek utána, ahogy bemegy a házba. Nem tudom, mit tehetnék. Megkért és egyedül akar lenni, nem fogom a társaságom rá erõszakolni. Kinn maradok és rágyújtok egy cigire.

Nem sok idõt töltök viszont egyedül, mert a hátam mögött hallom meg Cody hangját amire ismét ökölbe szorul a kezem.

- Na szépen elintézted Lucy karrierjét! Gratulálok õs tulok! –Szólal meg

- Huzz el innen míg megteheted. –Morranok rá.

- Na szép! A bátyus már meg se látogathatja a turbékoló testvéreit?!

- Azt mondtam húzz el innen és nem vagyok a testvéred! –Fordulok meg és szemeim szikrát szórnak.

- Jaj ha tudnád, hogy szavaid mennyire a szívembe szúrnak öcsi. –Teszi kezét a szíve felé és hanglejtésébõl kitûnik a szarkazmus. Arc vonásai viszont hirtelen lesznek kemények és leengedi a kezét. – Geroge! Ha nem vagy Domic akkor keresd meg a valódi szüleid, akik kidobtak téged és írasd át a neved! –mondja fennhangon. ~Igen direkt kötözködni jött… bizonygatni egoját, hogy õ jobb nálam. Igen a pofázásba jobb, de lássuk bunyóban is?~ Teszem fel magamnak a kérdést, de még nem iramodtam felé, mivel direkt az a célja hogy felhúzzon és meg üssem, hogy bizonyíthassa Lucynak, hogy agresszív vagyok.

- Már folyamatban van faszfej… de nem érdekelnek az igazi szüleim, ahogy a régiek sem… az én családom itt van és magam alakítom. –Mondom határozottan.

- Nocsak a kõbunkó megtanult gondolkodni és elõre nézni? –Vigyorog a képembe, ami csak tovább feszíti a húrt.

- Megmondtam húzz el innen Cody míg megteheted! –Kiáltok rá és a környék is bele zeng.

- Lucy ért jöttem. Elviszem errõl a leprateleprõl, mert õ jobbat érdemel nálad, és bejuttatom egy jobb kosárlabda csapatba. –Mondja és mikor az otthonom kezdi ócsárolni nem tudom már fékezni magam.

Elkapom a grabancát, hogy ne tudjon menekülni gyáva mód és lendül az öklöm.

- GEORGE NE! –Kiált rám az ajtóból Lucy és az öklöm az orra elõtt áll meg Codynak. ~Mákos… azt a rohadt mákos mindenedet! Egyszer! Istenem csak egyszer legyünk kettesben! Soha többet nem állsz fel!~

- Nocsak… egy ember, aki meg tudja fékezni a fenevadat? Csak nem elég rövid a pórázod Lucy… Hallottam, hogy kiraktak a csapatból… - Szólal meg és csak még tovább piszkál és feszíti a húrt. Öklöm az orra elõtt remeg az idegtõl és még mindig nem engedtem el az ingét.

- Mégis mi a francot keresel itt Cody? –Kérdi és hallom hangjában, még mindig mérges.

- Érted jöttem, hogy elvigyelek errõl a leprateleprõl. Te neked a pályán helyed nem ebben a putriban. –Na ez volt az utolsó csepp a pohárban. Visszahúzva a kezem lendítem újra és már nem bírom meg állítani. Lucy sincs reagálásra ideje. Öklöm már bele is csapódott Cody arcába, aki megszédülve rogyna össze, ha nem tartanám az ingénél fogva.

-NE! –Hallom meg utólag Lucy sikolyát.

- Takarodj a házamtól! –Sziszegem fogaim között. Elengedve az ingét tántorodik meg hátra és szája széle elég szépen felrepedt én pedig hátat fordítva megyek el onnan. Bár ez még tizede se annak, amit adni akartam neki. Elviharzok Lucy mellett, aki viszont Codyhoz siet. Nem érdekel már semmi. ~Azt a pávaként tetszelgõ egoista faszfejet ápolgatja… õt istápolja, mert kapott egy ütést az arcába… Nyikhaj focista.~ Gondolataim forrnak, izzanak. Az ajtóhoz érve csapom be magam után és a konyhába menve veszem le az újabb doboz cigit és megyek a hátsó udvarra, hogy távol legyek tõlük.

~Ha elmegy vele, elmegy… már nem érdekel… Mindvégig védte… mindig õt védi… oké azt mondja szeret, és nem ment el vele, de akkor miért védi? Csak egyszer… csak egyszer engedné meg, hogy laposra verjem. Láthatóan nem használ neki a beszéd… nem fog addig leállni, míg helyre nem rakom ököllel.~

Nem tudom, meddig lehetek egyedül a hátsó kertbe, de már a 8. szál cigit szívom el az óta. Nem mentem még be a házba és egyszerûen nem bírok lehiggadni. Érzem a késztetést, hogy szétverjek valamit. Hiába mennék fel a szobánkba az is üres lenne… Végül a hátsó ajtó nyikorgását hallom meg, de nem fordulok hátra.

- Elment? –Kérdezem meg, mert a könnyedebb léptekbõl Lucy lehet csak. Hangom nyugodtságot tükröz, de koránt sem vagyok az.