- Csináltam Lucas-nak egy gyerek szobát, hogy ha ideköltöztök, akkor legyen hol aludnia. – szembe fordul, majd úgy néz rám. – Ez nem jó, hogy ennyi mindennel elhalmozod. – mondja nekem. – És emiatt egy kicsit mérges vagyok rád.

- Lucy én csak szeretném bepótolni azt a 4 évet, amit nem tudtam vele tölteni. – magyarázom õ meg nagyot sóhajt.

- Megértem, de akkor sem úgy kell, hogy elhalmozod mindennel. – mondja nekem. – Ezzel rosszat csinálsz neki is, magadnak is meg nekem is, hiszen amire eddig próbáltam nevelni az semmibe vész. Meg kell tanulnia, hogy nem kaphat mindig mindent, amit szeretne, meg hogy valamiért meg kell dolgoznia, mert így azt fogja gondolni, hogy ez természetes, hogy õ mindent egybõl megkap és kérnie sem kell.

- Ne haragudj. – nézek rá nagy bocsánatkérõ szemekkel, mert nem akarok rosszat magunknak.

- Nem haragszom, csak kérlek, több ajándék ne legyen, csak akkor, ha nagyon megérdemli, vagy ünnep van. – kér meg.

- Ígérem, csak akkor lesz. – megölelem és finoman csókolom meg, amit viszonoz..

Érezhetõen élvezi csókom, mert el kezd húzni ágyunk felé, de át veszem az irányítást és finoman fektetem le az ágyunkba és felé kerülve csókolom tovább hosszan, szenvedélyesen. Nem akarom elereszteni hihetetlenül kívánom. Épp hogy belemerülnénk a dolgokba, amikor meghalljuk Lucas sírását odakintrõl.

- Lucas! – pattan ki egybõl alólam és siet ki a fiúnkhoz én pedig utána.

Fiúnk a földön ül és láthatóan lehorzsolta a térdét. ~Jaj istenem hát ez katona dolog.~

- Kicsikém mi történt? – kérdezi tõle kincsem a lábát nézve.

- Játszottunk a kutyussal, de elesetem. – mondja szipogva õ meg a fejére ad egy puszit. – Fáj a lábam. – mondja panaszosan.

- Minden rendben lesz. – csitítja, majd rám néz. – Van fertõtlenítõd? ~Hogy a viharba ne lenne.~

- Persze hozom. – szaladok is be, majd a nappaliba a kanapén találom õket. Elveszi tõlem a fertõtlenítõt, meg a kötözõt. Neki látna a fertõtlenítésnek, amikor a fiam hisztibe és hatalmas sírásba kezdve nem engedi az anyjának, hogy lekezelje. Mintha csak Lucyt látnám ennyi idõsen.

- Kicsim kérlek, had tisztítsam le utána jobb lesz. – próbálja nyugtatni.

- Neeeeeeeem. Fáááj. – kiáltja és ki kel teljesen magából, amire nagyot sóhajt Lucy. Leguggolok kicsim mellé és komolyan nézek a fiamra.

- Lucas. Egy ilyen nagyfiúnak már nem szabad sírnia. – szólok neki, mire kicsit abba hagyja a sírást. – Tudod a meccsek után nekem is volt sérülésem, amit le kellett ápolni és akkor én is hagytam. – mondom neki, amire bólint a pici. Aminek örülök, mert végre engedi az anyjának lekezelni a sebet és láthatóan nem is csípett neki.

- Már nem sírok. – mondja nekem és próbál mosolyogni.

- Ügyes vagy, gyere megmutatom a szobádat. – felveszem az ölembe és kicsim homlokára adok egy puszit, majd felviszem Lucast az emeletre. Azt hiszem, el kell beszélgetnem a fiammal.

Felérve az emeletre beviszem a szobájába, ami nagyon tetszik neki és látom, mennyire örül a dolognak. Hagyom kicsit felfedezni, így lerakva csak figyelem egy darabig én pedig leülök az egyik puffba, amit neki vettem. Figyelem és mellette vagyok, majd oda siet hozzám és szorosan öleli meg a nyakam.

- Ez annyira jó! –Mondja lelkesedve én pedig elmosolyodva ölelem vissza, majd veszem fel az ölembe.

- Örülök, hogy tetszik fiam. –Mondom komolyan és õszintén, majd szemeibe nézve simítom meg a hátát. –Viszont beszélnünk kell fiatalember. –Mondom komoly hangon, amire látom, mint ha picit megszeppenne.

- Valami rosszat csináltam? –Kérdi ártatlan szemekkel rám nézve.

- Nem tetszett az, hogy anyura nem hallgattál és nem engedted neki, hogy lekezelje a sebedet. Attól, mert én most már itt vagyok, még anyának is szót kell fogadni. –Mondom õszintén. –És csak azért kaptad most ezt a sok mindent, mert szeretném, ha át jöttök hozzám, tudj mivel játszani. –Mondom õszintén és még hosszan beszélgetünk a dolgokról és látom meg érti azt amit mondani szeretnék neki. Azután viszont együtt megyünk le a nappaliba, majd a földszintre. Lucyhoz lépek és homlokára adok ismét puszit. Ki veszem kezébõl a szivacsot, amivel már törölget és magam felé fordítva simítom meg arcát.

- Haragszom rád. –Mondom szemébe nézve. Lucas pedig már kint van újra az udvaron. –Nem azért vagy itt, hogy mosogass, hanem hogy kikapcsolódj. Gyere menjünk játszani a fiúnkkal élvezzük ki a napot kérlek. –Mondom neki komolyan szemeibe nézve és finom csókot adok ajkaira, amit érzek viszonozni, bár látom rajta a vívódást. Bántja valami.

- Rendben. –Mondja elmosolyogva, én pedig szemeiben próbálok olvasni, de feladom.

Kimenve a kertben megtartjuk a családi délutánt. Sokat játszunk együtt és még kosarazni is beálltunk. Lucast a nyakamba véve adtam kezébe a labdát, hogy dobja bele a palánkba és igyekeztünk megszerettetni vele ezt a játékot. A délutánunk így telt, de végül én csak magukra hagytam õket, és bemenve a konyhába kezdtem elõszedni a grillezéshez a szükséges dolgokat. Ki-kinéztem rájuk és mosolyogva nézve õket elégedettség lett úrrá rajtam.

~Igen õk az én családom, bár még hiányzik mellé egy kis tesó. Na, majd felvetem Lucynak az ötletet, ha már visszaköltöztek hozzám. Mondjuk egy kislány, aki úgy néz ki, mint Lucy. Bár remélem, nem az én temperamentumom fogja a kiscsaj örökölni úgy, mint Lucas az anyjáét.~

- Vacsorára grillezünk mit szóltok? –Teszem fel nekik a kérdést és Lucas láthatóan meglepõdik.

- Mi az a grill? –Teszi fel a kérdést, de mielõtt válaszolhatnék, az anyja kezdi el a magyarázatot.

- Az hússütés a szabadban parázson. –Mondja türelmesen mosolyogva.

- Így van, és anyukád sose panaszkodott a grillezett húsomra. –Mondom szélesen elmosolyodva. –Kicsim megcsináljátok a salátát ketten Lucassal? –Kérdem rájuk nézve és kicsim bólint Lucas pedig lelkesen kiáltja az igent és berohan a házba. Lucy pedig mellém lépve kiált utána.

- Moss kezet!

- Igen anya! –Érkezik a válasz és rohan is fel az emeletre a mosdóba én pedig megsimítom kicsim arcát.

- Lucy… szeretném, ha visszaköltöznétek. –Mondom neki komolyan mélyen szemeibe nézve cirógatva arcát. –Szeretlek és Lucast is… és szeretném… -Kezdek bele egy újabb mondatba, de megállok és finoman leveszem nyakláncát majd róla az eljegyzési gyûrût és visszarakom a nyakába, majd finoman megfogva a kezét húzom fel az ujjára. –Ha most már itt hordanád. Mert még mindig szeretném, ha hozzám jönnél feleségül, és hivatalosan is egy család lehessünk. –Mondom mélyen szemeibe nézve és újra megcirógatom arcát és lehajolva hozzá hosszan csókolom meg.

- George nem csak te tehetsz a dolgokról. – mondja neki. – Én erõltettem a dolgokat, miközben te mondtad, hogy nem akarod. Közös megegyezéssel jöttem el tõled, mert nem akartalak semmire ráerõltetni, mert akkor tényleg rádöbbentem, hogy túllõttem a célon. – mondja õszintén. – De elvetetni meg nem akartam, hiszen vágytam rá és nem akartam õt olyanért büntetni, amit nem követett el. – magyarázza nekem.

- És igazad volt, hogy megtartottad. –mondom nyugodtabban, mert idõ közben visszanyertem magam, bár még akkor is fáj, hogy elkergettem. – Tényleg annyira sajnálom. Visszajöttök hozzám? – teszem fel a kérdést, ami szívem leghõbb vágya.

- Szívesen visszamennék, de nem lehet egyik pillanatról a másikra. Lucas itt nõtt fel neki még kell egy kis idõ, meg mindent meg kell vele beszélni, hogy megértse. Nem szállíthatom csak kedvem szerint. – magyarázza.

- Igaz bocsánat. - elmosolyodik és megsimítja a mellkasom, ami következtében lenézek kezére. – Nem hordod a gyûrût. – állapítom meg. – Van valakid?

- Nincs senkim. – mondja, majd elõveszi a nyakláncát, amin rajta van a gyûrû. – És a gyûrûd itt van a szívem felett. – mutatja meg. – Amúgy akkor már nem volt bajom a bunyózással, amikor leszerzõdtél. Akkor már örültem neki, csak addig nem örültem neki, meg akkor féltettelek nagyon, amikor illegálisan csináltad. – magyarázza. – Üljünk le. – kér meg és le is ül a kanapéra én pedig mellé.

- Hogy-hogy csak ilyen kicsi házban laktok, hiszen küldtem elég szép kis összeget mindig.

- Azt a pénzt, amit küldtél félretettem mindig és bankban van. Nyitottam egy számlát Lucasnak és azt a pénzt arra tettem félre, hogy ha majd nagyobb lesz, legyen induló tõkéje. – jegyzi meg, én pedig tarkóm vakarom meg.

- Én is tettem félre neki, bár nem tudtam, hogy látom-e valaha.

- Biztos, hogy láttad volna, ha nem most, akkor késõbb, hiszen minden vágya volt, hogy lásson és megismerjen téged. – mondja kedvesen. – A te születésnapi ajándékod felülmúlhatatlan volt számára, mivel ma van a születésnapja. – elkerekedett szemekkel nézek rá kicsit értetlenül.

- Még is mit adtam neked, aki felülmúl mindent? – kérdezem meg tudatlanul.

- Megkapott téged. Eddig csak azért nem kerestünk meg, mert nem tudtam, hogy miként vélekedsz a dolgokról, hogy szeretnéd-e megismerni vagy sem és ezért nem mentünk. – mondja kedvesen.

- Volt melletted valaki, aki segített a dolgokban? – érdeklõdök tovább.

- Egyedül csináltam végig. Úgy voltam vele, hogy ha képes voltam egyedül elintézni a dolgokat, akkor a többit is végig csinálom egyedül és sikerült. – mondja mosolyogva, én pedig hátra dõlve húzom magamhoz.

- Soha többé nem kell egyedül lenned. Nem foglak elengedni titeket. –Mondom ki õszintén a dolgokat.

Az este további részét átbeszélgetjük és mikor kifogytunk a témából szinte azonnal egymásnak esünk. Annyira hiányzott, hogy az valami elmondhatatlan. 5 és félévi szexuális vágy gyûlt fel bennem és ezt most mind ki is adom. Nem érdekel, mennyire ellenkezik, hosszú ideig csak kényeztetem kiélvezve édes hangját és édes nedvének minden cseppjét és talán egy óra kényeztetés után hagyom, hogy én is testi élvezethez jussak. Sokáig ott maradok, és teljesen kimerülve dõlök be mellé az ágyba. Aznap este ott alszom náluk.

~*o*~

Másnap viszont nekem mg azelõtt el kell mennem, hogy Lucas felébredhetne. Még van a cégnél elintézni valóm, így kénytelen vagyok ott hagyni családomat. Amikor elintéztem a cégnél a maradék dolgot akkor még elmentem bevásárolni pár dolgot, mert elhatároztam valamit, amit véghez fogok vinni. Házamhoz viszem a vásárolt dolgokat, de délutánra megyek is vissza kis családomhoz. Persze mind kettõjüknek vittem egy kis apróságot. Lucasnak egy játék kocsit Lucynak megy egy szép fülbevalót. A délutánt ott töltöm náluk és csak késõ este megyek onnan haza. Két hét telik el így, hogy minden délután ott vagyok náluk és minden nap viszek valami ajándékot a fiamnak. Délelõttönként viszont otthon serénykedek. Az elsõ hét gyorsan eltelik, de sehogy nem haladok tervemmel így mikor haza jövök este ismét neki állok és csinálom a terveim szerint a dolgokat. Persze ennek köszönhetõen napról napra fáradtabb vagyok amit Lucy észre is vesz, pedig nem akarom, így mikor a délutáni alvás van Lucasnak nem hancúrozhatok vele, hanem a fiammal kell aludnom, ami jól is esik, de inkább kihasználnám ezt az idõt, hogy Lucyval legyek kettesben, de hát nincs mit tenni. Mindent megteszek, hogy visszakapjam õket. Egyszer viszont meg kérdeztem tõle, hogy nekem is így kellett volna bánnom vele? De erre csak egy mosolyt kaptam válasznak. A lényeg eltelt a két hét és hát szerencsére befejeztem. Fáradt vagyok és hajtottam, de kész vagyok. Ma szombat van így ebédre megyek kicsikémhez és a fiamhoz, de ma ebéd után nem alváslesz hanem hozom õket elõszor magamhoz. Hát remélem tetszeni fog nekik a látvány.

- Megjöttem! –Mondom mosolyogva belépve a lakásba és Lucas egybõl rohan elém.

- Apa apa! –Örül nekem és öleli át a lábam és mosolyogva simítom meg a fejét, és kezébe adom a szépen becsomagolt kerek valamit.

- Tessék fiam ez a tiéd. –Mondom mosolyogva és leguggolok hozzá és a szemébe nézek. –És ma meg mutatom, hogy hol lakom. –Mondom és erre teljesen bezsong és szorosan ölel meg. Erre jön ki kicsim a konyhából.

- De jó, de jó, de jó! –Kiáltozik fiam, majd akkor bontja ki az ajándékát amikor én felállok és szenvedélyes csókkal ajándékozom meg szerelmemet.

- Szia kicsim. –Mondom mosolyogva és megsimítom a hátát.

- Szia… George… már mondtam nem jó ha ennyi mindennel elhalmozod. –Mondja kicsit rosszallóan.

- Ugyan kicsim… ez még semmi. –Mondom vigyorogva szemeibe nézve. Amikor kibontja, benne van Lucas elsõ kosárlabdája, amire kicsim igen csak meg lepõdik, mert nem akár milyen kis olcsó kosárlabda.

- George! Ez… - Látom arcán hogy õ is meglepõdött Lucas értetlenül néz fel rám.

- Mi ez apa?!

- Ez az elsõ kosárlabdád, amivel majd anyu megtanít játszani, mert apa ahhoz buta…

- George ez piszok drága labda! –Mondja és leguggolva nézi meg, de végül csak elfogadja, hogy bizony én ezt vettem a fiamnak.

Végül leülünk ebédelni, amit végig beszélgetünk, és jó kedélyjel töltjük el, majd kocsiba ülve fuvarozom el hozzánk a kis családomat. A kertben egy kis kutya szalad elénk. Egy Husky kis kölyök kutya lelkesen csóválja a farkát miközben bemegyünk. Fiam egybõl simogatni kezdi.

- De aranyos! –Mondja mosolyogva.

- George ugye ez nem…

- De igen Lucasé és még nincs vége. –Mondom vigyorogva és látom kicsim nagy sóhaját. –Gyertek! –mondom és hátra vezetem õket ahol egy kisebb játszótér szerûséget építettem a fiúnknak. Lucas teljesen megörül neki és egybõl sohan, hogy kipróbálja kicsim arcán pedig látom a döbbenetet.

- George ezt te…- kérdi hüledezve.

- Igen ezt én építettem a fiúnknak. –Mondom és ránézek mosolyogva. A játszó részen van egy fa kereteken álló hinta hozzá építve egy famászó házzal.

- Ez… ezen dolgoztál az elmúlt két hétben? –Kérdi akadozott hanggal.

- Igen, de kérlek, gyere velem. –Mondom neki és Lucas pedig a kis Husky kölyökkel kint maradt az udvaron játszani. Nem félek kint hagyni õket, mert el van az udvar kerítve és még az annak idején Lucynak felállított kosár palánk is ott van a kis lebetonozott résszel. Bevezetem a házba, ami nem változott, de felvezetem a hálónkba, amit kicsinosítottam és kettõnk ízlése szerint rendeztem be. A régi meze bekeretezve a falon és egy kosárlabda alatta, amit kedvenc kosarasa dedikált. –Ezt pedig neked szántam. –Mondom mosolyogva és remélem, tetszik neki.

- Apával megyek. – mondja makacskodva. De ismerõs…

- Kicsim apa, most rendbe szedi magát utána meg megyünk beszélgetni. – magyarázza neki, de csak még szorosabban ölel meg.

- Semmi gond. Jöhet nyugodtan. Sietünk. – mondom neki, amire nagyot sóhajt. Nos, igen nem is tudom ki ennyire makacs.

- Rendben a büfénél megvárlak titeket. – simítja végig mellkasom és fiúnk hátát. – De aztán szót fogadni apának, vagy kutya világ lesz. – hívja fel fiúnk figyelmét, én pedig csak jót mosolygok rajta. ~Nekem is így kellett volna bánnom veled?~ Kérdezem meg gondolatban, miközben fiam bólogat.

Ezek után fiammal az ölemben megyek az öltözõbe, ahol el kezd kérdezõsködni, hogy mi micsoda én pedig türelmesen elmagyarázom neki az új tárgyakat, hogy mi miért kell. Pontosabban kellett. Míg letusolok hagyom, hogy turkáljon az öltözõmben, ahol megtalál egy plüss macit. Mikor kijövök már utcai ruhába felöltözve a macit mutatja felém.

- Az a tiéd. –Mondom elmosolyodva, mert tényleg neki vettem. Örömmel öleli magához és én pedig összeszedve a maradék holmim a vállamra dobom a sport táskát és az ölembe veszem. Ahogy sétálok a büfé felé, elalszik az ölemben nyakam és a macit ölelve. Megérkezve megyek oda Lucyhoz. Egy eldugott helyen van, de én jobb szeretnék családias környezetben beszélgetni vele.

- Mit szólnál, ha nem itt beszélgetnénk, hanem nálam vagy nálatok? – kérdezem meg, mert csak jobb lenne a fiúnknak ágyban aludni, mint rajtam, vagy az anyján.

- Rendben, de menjünk hozzánk, kérlek. – kér meg, amire bólintok. Feláll és felveszi a dolgokat, amiket vett, majd úgy indulunk el kifelé.

- Hogy vagy? – szakítom meg a kettõnk között beállt csendet, miközben sétálunk.

- Mihez képest? – mondja kicsit mosolyogva. – Nagyjából jól.

- Gondolom George tõled tudja, hogy az apja vagyok. – jegyzem meg, miközben oda érünk a kocsihoz.

- Lucas az elsõ neve. George a második. – mondja el nekem. – Hátra ülök hozzá. – mondja nekem, amire amúgy is kérni akartam, majd beül és mivel nincs gyerekülésem, így elfektetjük, de a fejét anyja ölébe helyezem óvatosan. Végül én is beszállok. – És igen tõlem tudja. Nem akartam, hogy úgy nõjön fel, hogy nem ismeri az apját. – magyarázza nekem.

- De hisz mindig azt mondtad, hogy hagyjam abba a verekedést, akkor még is miért mutattad ezt a gyereknek, hogy az apja verekszik? – Nagyot sóhajt.

- Majd nálunk megbeszéljük. – mondja nekem, majd megmondja a címet és elmegyünk hozzájuk.

Kiszáll és vinné is fel, de át veszem tõle. Az én fiam. Eddig nem foghattam szeretném bepótolni, és nem fogom hagyni, hogy mostantól elszakítsa tõlem. Ha már így se tudtam elkerülni, hogy tudja verekszem.

- Majd én viszem. – mondom, amin elmosolyodik, majd mutatja az utat és beenged a bérházba, majd a lakásba.

- Megmutatom a szobáját. – mondja nekem, és én türelmesen megyek utána. Át vezet a lakáson, ami nem nagy, de végül is nekik elég. Viszont nem értem, miért ilyen kis lakásba vannak, hisz mindig küldtem nekik pénzt.

Kinyitja az ajtót és mikor belépek nem várt látvány fogad. Az egész szobában ott vannak, a rólam készül poszterek. A reklám poszterek és minden egyéb.

- Ez meg? – ennyit tudok hirtelen mondani a döbbenettõl.

- Minden meccsedet látta a tv-ben és az összes posztered és interjúd meg van neki, ahol csak láthat. – meséli el nekem. – Istenít téged és minden vágy az volt, hogy találkozzon veled. Születésnapjára is csak ennyit kért, hogy menjünk el a meccsedre és had láthasson élõben. – folytatja, amire nem kicsit kezdek félni. Nem akarom, hogy verekedjen. – Ne aggódj. Nem verekszik. Igazán jó fiú, õ inkább a labdákat szereti. – mosolyodik el, és rólam pedig mintha egy mázsás kõ gördülne le. - Mikor elkezdett beszélni az elsõ szava az volt, hogy apa. – mondja mosolyogva és az egyik posztert nézi én pedig õt, majd felém fordulok. – Fektesd le nyugodtan az ágyra. –Mondja én meg csak õt nézem. Ennyi idõ… ennyi idõn keresztül egyedül állt helyt… mert én gyáva mód elmenekültem, mind hiába. Akkor is tudta, hogy ki vagyok vagy, hogy mit csinálok. Szemeimbe ismét könnyek szöknek, de mielõtt Lucyt ölelném meg óvatosan befektetem az ágyra Lucast és fejére adva egy puszit takarom be. Olyan jó az alvókája, mint az enyém.

Lassan felegyenesedve lépek oda Lucyhoz és szorosan magamhoz ölelem. Egy szó nem jön ki a torkomon, mert akkora gombóc lett benne, hogy nem engedi. Teljesen magamhoz húzom, és szemembõl kicsordulnak a könnyek. Nem bírom tovább. Az erõs és kemény férfi most elbõgi magát. Halkan keserû hangon szólalok meg motyogva.

- Sajnálom Lucy… sajnálom, hogy gyáva mód elmenekültem… hogy nem tudtam szembe nézni önmagammal, hogy nem lehettem ennyi idõn keresztül az életetek része. –Mondom teljesen másféle kiborulással. Eltört a mécses. Vállam rándul egy kettõt, de nem tudok többet mondani. Szorosan ölelem magamhoz és megsimítva fejét egész testét magamhoz húzom. Nem akarom elengedni. Soha többet. Érzem, ahogy viszonozza az ölelésem, és nem tudom, õ miért nem mond semmit, de én folytatom. –Szeretnék úja az életed és most már Lucas élete része lenni… Ma volt az utolsó meccsem, és már régen elhatároztam, hogy ha végre visszavonulhatok, meg kereslek titeket, bár nem tudtam mennyire lett volna jó ötlet, mert semmit nem tudtam, hogy esetleg te az óta találtál valaki mást, aki méltó apja lehetne, de látni akartalak titeket. Kérlek… kérlek, bocsáss meg nekem. –Mondom ismét ki, mert itt én voltam a hibás… én voltam fafejû és hajthatatlan. –Nem volt nap se éj, hogy ne rátok gondoljak, hogy ne jutottatok volna eszembe. –Vállára adok egy puszit és nem tudom már tartani magamba a dolgokat. Könnyeim vállára cseppennek át áztatva blúzát. Lassan egyenesedem fel és törlöm le szemem. –Sajnálom… egy férfi sose sír…- mondom rekedtes hangon és inkább ki megyek a szobából, hogy kicsit lenyugodhassak. A nappaliba megyek ki, de nem ülök le. Orrnyergem össze csippentve próbálok újra uralkodni magamon.

- Ne áltasd magad Lucy akkor is megcsináltad volna, mert csak a saját fejed után mész. Csak egyszer ebben a rohadt életben légy már rám is tekintettel. Miért akarsz olyan lenni, mint a család, ahol felnõttünk? – kérdezem még mindig kiakadva.

- Mert engem õk nemzettek. – mondja halkan és inkább bemegy a lakásba.

Még egy darabig kint vagyok a cigimet szívva és érzem ez az egy szál is megterhelõ a tüdõmnek, de nem érdekel. Érte raktam le a cigit… hogy ne károsítsam, de minek? Azért hogy utána ezt tegye velem. Hát ezt érdemeltem? Meg se beszéli velem csak megy a feje után. Miután elnyomom a cigit bemegyek a konyhába. Már higgadtabb vagyok, bár jobbnak látom, ha kilépek az életükbõl. Megfordult a fejemben, hogy itt hagyom nekik a lakást és elmegyek valahova, de ekkor csomagokkal jön le Lucy.

- Még is mit csinálsz? – kérdezem meg és úgy nézek a táskáira.

- Elmegyek. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattam, meg nem akarok olyan felelõsséget a nyakadba sózni, amit nem szeretnél. – mondja nekem õszintén, de néha elcsuklik a hangja.

- És még is hova mennél? –teszem fel a kérdést, mert ez érdekelne, bár legszívesebben itt hagynám neki a házat, hisz ide csak a rezsit kellene fizetnie, de azt meg soha nem engedné.

- Eleinte visszaköltözök anyukéhoz, majd utána keresek egy albérletet és odaköltözök. – mondja el nekem.

- Rendben. Kérem a bankszámlaszámodat. –mondom szemeibe nézve, és nem akarom itt marasztalni. Nem azért, mert nem szeretem, vagy mert mérges vagyok rá… hanem mert én nem lennék olyan apa akit megérdemel a gyerek.

- Miért? – kérdezi meglepõdve.

- Mert attól, hogy nem laktok itt, még szeretném, ha nem szenvednétek hiányt semmiben. – mondom teljesen komolyan és ebbõl nem engedek. Mégis csak az én gyerekem van a szíve alatt.

Elõvesz egy papírt és leírja a bankszámla számát és lerakja elém a pultra. Fájdalom van a szívemben. Hát elhagy… elmegy, és nem látom többet õket. De talán így lesz a legjobb a gyereknek. Legalábbis addig, míg bunyózom. Bár addigra lehet, hogy lesz más, akit szerethet. Nem akarom elengedni, de a gyerek érdekében ezt kell tennem. Nem vagyok apa modell.

- Akkor megyek. Vigyázz magadra. – néz rám. – Szia. – köszön el, majd a táskáihoz megyek, és úgy megy ki, ahol már a taxi várja. Az ajtóig kimegyek utána. Mielõtt beszállna, visszanéz rám, és legszívesebben oda kiáltanék, hogy eszed ágába ne legyen elmenni, de nem tudom megtenni. Szívem teljesen összefacsaródik, de el kell engednem. A kicsi érdekében. Az érzelmeim nem igazán sikerült kimutatnom sose, így most is ridegen nézek rá.

Végül beszáll és elhajt a taxi. Hosszú ideig csak nézek a taxi után és nem bírom elhinni, hogy hagytam õket elmenni. De igen… ez a helyes.

~*~

Egyedül maradtam a lakásba. Hosszú idõ után újra egyedül maradtam. Ürességet érzek és fáj… az elkövetkezendõ idõkben pontosabban 9 hónapon keresztül, hogy lekössem az itthon töltött idõmet egy szobát kezdtem el berendezni egy gyerek számára. Utána jártam dolgoknak és igaz nem vagyok benne biztos, hogy mindent jól csinálok, de próbálkozok. Végül 9 hónap elteltével egy komplett gyerek szoba készen ál a jövevény fogadására, de igazából nem is tudom miért csináltam, hisz nem várhat senkit sem ide. Mégis… megnyugtat a tudat, ha esetleg Lucy meggondolná magát, akkor van hely a kicsi számára. Minden egyes nap örökké valóságnak tûnik nélküle. Nem hagyom el magam, mert a szerzõdésem köt, és most is értük bunyózom. Minden hónapban jelentõs összeget utalok át a fizetésembõl, és magamnak csak épp annyit hagyok amennyibõl meg tudok élni. Miután Lucy ott hagyta a kosárlabda csapatot újfent rajtam csattant az „ostor” még három évet kellett aláírnom kárpótlásul a cégnek. 3 gyötrelmes évig még nem lehetek része a családomnak, ha csak õk haza nem jönnek.

Számomra lassan telik az idõ, és végre tovaröppen 5 és fél év.

~ Úr isten… 5 és fél év… 5 és fél éve hagytam el a családom… már nincs is értelme talán megkeresni õket… biztos, hogy már van barátja, aki szeretetben és jó példával elõl járva neveli a gyerekem. 5 és fél év és nem tudom lányom, vagy fiam van… George… te agyon hajszolt megfáradt hülye…~

Ezekkel a gondolatokkal megyek ki a ringhez. Utolsó meccs. Utolsó meccs és vége… nem bunyózom tovább. Ha nem is nevelhetem a gyerekem, legalább látni szeretném õket. A meccs alat a tömegbõl hallok egy gyerek hangot. Egy kis fiút, de nincs idõm oda nézni. „Apa hajrá” biztos az ellen felemnek szurkol. ~Sajnálom kis öcsi… ezt nem nyeri meg apu.~ A végén nekem lett igazam én nyertem.

A meccs után lemenve a ringbõl a folyosóra megyek ki ahol az utolsó autógramm osztás vár és az utolsó interjú, ahol megegyeztünk a céggel, hogy elköszönök a rajongóimtól. Épp az interjút adom amikor meghallom ugyan azt a hangot amit meccs közben.

- Apa! Apa! – Kiabálva rohan felém. Ismerõsnek hat az a fiú és végül én hozzám rohan oda és teljes erejébõl belém csapódva öleli meg a lábam én pedig hirtelen lendület miat meg ingok. Fáradt vagyok a meccs után, így ez is közre játszik. Lenézek a kisfiúra, és mint ha tükörbe nénék. ~Hát itt vannak?~ Hirtelen kapom fel a fejem és Lucyt kezdem el keresni abból az irányból ahonnan futott a kis srác. A keresésbõl fiam ráz vissza.

- Apa! Annyira örülök, hogy nyertél! –Mondja nekem teli mosollyal. ~Azt a kiköpött anyád mosolyát, azt!~ Lehajolva veszem fel az ölembe és nézek a szemeibe.

- Szia. –Köszönök neki és most elõször látszik érzelem arcomon. Szemeim szinte könnybe lábadnak és ekkor szól közbe a riporter.

- Jaj de aranyos kis fiú! De miért szólított apának Geroge? –Kérdi és erre mind a ketten oda nézünk a riporter hölgyre. Kérdésére felvonom a szemöldököm.

- Talán nem elég szembe tûnõ, hogy az én fiam? –Kérdezem meglepõdve, hisz azért nagyon nagy a hasonlóság. Remélem személyiségileg inkább az anyja, bár mosolyát elnézve igen. Fiam felnevet és szorosan öleli meg a nyakam és ad izzadt arcomra egy hatalmas puszit. Amire ránézek és letörlöm a száját. –Ezt ne csináld… izzadt vagyok és koszos… - Mondom ránézve.

- Jaj de aranyos és hogy hívják? –Kérdi amire ismét csak Lucyt keresem, de ekkor megpillantom. Nincs messze tõlünk és mosolyogva mutat rám. Valahogy az.az érzésem ezek alapján hogy rólam nevezte el.

- George. –Mondom és fiam ismét rám néz ebbõl tudom, hogy igen ez a neve.

- És hol rejtegette eddig, hisz szemmel láthatóan már elégé nagy. –Mondja a riporter. –Na meg hogy a rajongói errõl miért nem tudtak? Eddig miért nem mondta?

- Egyszerû az ok… a magánéletem… az a magánéletem. És ha megbocsájtanak, ideje visszavonulnom és nekik szentelnem az idõmet. –Mondom és ezzel el is köszönök a riportertõl és a kamerától, akik szerencsére veszik a lapot. Tény és való sose voltak rólam botrány cikkek vagy olyan ahol épp csajoztam, mert ezeket sose tettem. Fiamra nézek, és oda megyek Lucyhoz.

- Szia. –Köszönök neki és mélyen nézek a szemébe. Nem vagyok mérges, sem dühös amiért eljöttek, bár kíváncsi lennék honnan tudja, hogy én lennék az apja… tuti hogy az anyja keze van benne. Makacs…

- Szia. –Köszön vissza és ekkor nem tudom magam türtõztetni tovább. Fiam könnyedén tartom az egyik karomban, míg másikkal átkarolom Lucyt és lehajolva hozzá adok ajkaira egy puszit. Nem kérem, hogy viszonozza, hisz 5 és fél éve nem láttam, de én még mindig ugyan annyira szeretem õt sõt még talán jobban. Fiam húzza vissza arcom.

- Apa nem szabad izzadt és koszos vagy! –Mondja és letörli anyja száját, amin csak jót derülök.

- Igen igazad van! –Mondom mosolyogva és visszanézek Lucyra. –Beszélni szeretnék veled. –Mondom komolyan szemeibe nézve.

- Lucy. – szólok neki, majd hirtelen sírva borul a nyakamba.

- Igen igen igen. – mondja egymás után és úgy ölel és kezdenek el kicsit folyni a könnyei, amire szorosan ölelem magamhoz és csókokkal halmozom el.

- Szeretlek Lucy. – mondom, amire szemeimbe néz, majd úgy tapad egybõl ajkaimra és mohón szenvedélyesen, boldogággal átitatottan csókol, amit viszonzok hosszan és úgy állok fel vele. Szorosan ölelem.

- Nagyon szeretlek. – mondja nekem a fullasztó csók után, majd felhúzom neki a gyûrût és úgy megyünk egy kicsit táncolni, hogy lemozogjuk a vacsorát, de az igazi mozgás az majd csak a hálóban történik meg, amikor hazaérünk a vacsoráról és megkoronázzuk az esténket egy egész éjszakán át tartó szeretkezéssel.

~*~

Fél év tel el mióta eljegyeztem, és nagyon boldogok vagyunk. Továbbra is szedem a gátlót, mert nem érzem magam kész az apaságra. Szerencsére a téma nem is jött elõ újra, bár szeretném majd vele ezt megbeszélni, csak sose voltam a szavak embere. Elment a kosár csapatba aminek igazán örültem és ugyan az elsõ hónapban igazán kimerült volt attól még nem akadályozta meg, hogy esténként letámadjon. Persze jól esik, hogy ennyire kívánkozik, de kezd nekem kicsit furcsa lenni, bár én inkább élvezem a dolgot, hogy nem mindig nekem kell kezdeményezni.

Ma reggel viszont nagyon nem éreztem jól magam és meg is beszéltük, hogy elmegyek az orvoshoz és szól az edzõnek, hogy ma nem megyek edzésre, amiért hálás vagyok. Az orvosnál viszont megtudtam, hogy már vagy 3 hetes terhes vagyok, aminek annyira örülök. Boldog vagyok és haza fele menet is sugárzok a boldogságtól, de végül úgy határozok, hogy nem haza megyek, hanem az edzõterembe és ott újságolom el a hírt kicsimnek.

Ma reggel viszont nem érezte jól magát ezért megbeszéltük, hogy a dokihoz megy el és én meg szólok odabent, hogy lebetegedett. Remélem nem lesz semmi komoly baja. Az edzõ terembe vagyok és készülök a következõ meccsemre, ami 2 nap múlva lesz, bár ez most csak egy kis „baráti” mérkõzés lesz, de akkor is fel kell készülnöm.

- Hé. George. – szól nekem oda, az egyik haverom, amire ránézek. – Itt az asszony. – mondják nekem, és utána észreveszem Lucyt. Edzõ társamra nézek.

- Egy kis szünetet kérek. – mondom, majd leszedem a védõ felszerelést, és úgy sétálok oda hozzá. Ahogy oda érek megcsókol és teli mosollyal néz rám én meg aggódok érte mi van vele. – Mit mondott a doki? – kérdezem meg aggódva.

- Annyit mondott, hogy ezek tipikus tünetek. – mondja nekem, de én ezzel nem vagyok kisegítve

- Mire tipikus tünetek kicsim mondjad már? – kérdezem türelmetlenül.

- Terhes vagyok. – amint ezt kimondja teljesen lefagyok. ~Bumm az elsõ ütés… és õ ezen vigyorog?~

- Még is kitõl van a gyerek? – kérdezem meg és egyszerre érzek dühöt és csalódottságot is. – Kivel csaltál meg?

- Senkivel. – mondja, pedig én ezt nehezen tudom elhinni. – A gátló gyógyszereidet kicseréltem ~Bumm a második ütés, de gyomorszájon.~ spermaserkentõre és így tõled van a gyerek. ~Még egy ütés de ez már ágyékra. Úristen Lucy mit tettél?!~ Már szedem a vitaminokat is, hogy a babának minden csak jó legyen bent a pocakomban. – mondja nekem és lehajtja a fejét, én pedig totálisan ledöbbenve nézek rá. Mégis hogy a fenébe gondolta ezt?

Leülök az elsõ közeli zsámolyra és térdeimre könyökölve dörzsölöm meg kicsit borostás arcom. Erõtelesen gondolkodásba esek. Mérges vagyok elmondhatatlanul, de egyszerûen most megszólalni nem tudnék higgadtan. Lucy térdel le elém és próbál szemeimbe nézni.

- Kicsim… én nagyon szeretném a babát tõled. –Mondja, és ekkor nem bírom magamba folytani.

- Mégis hogy a fenébe képzelted ezt?! Nem kellett volna ezt megbeszélnünk elõtte?! Sejtettem, hogy készülsz valamire! Feltûnt, hogy egyre többet akarsz velem lenni, de eszembe nem jutott, hogy erre képes vagy. Nem egyszerûen nem tudom elhinni, hogy ezt megcsináltad velem Lucy! Én nem vagyok apának való! –Kezdem el mondani és egyszerûen nem tudok parancsolni magamnak. Igen emelt hangon már-már kiabálva mondom neki szemeibe nézve. – Egy gyerek nem olyan, mint egy kisállat! Még egy állatról se tudok gondoskodni nem hogy egy gyerekrõl! Mégis milyen élete lesz?! Agresszív apa aki épp hogy az anyjára tudott idõt szakítani, nem hogy õ rá! Én ezt nem akartam! Nem akartam, hogy olyan gyerek kora legyen, mint ami nekem volt! –Fakadok ki teljesen és felállva elõle lépek el. Most még a könnyes szemeivel se tud meghatni. Nem most nagyon mérges vagyok rá. Ott hagyom és a többiek is teljesen ledöbbenve néznek rám. Ilyennek még sose láttak. Az öltözõbe megyek

Ott kezdem el kidühöngeni magam és a falba ütök. Most nem tudok lehiggadni és átöltözve megyek ki- Lucy még mindig ott van, csak már a zsámolyon ül és sír. Oda megyek hozzá és vissza fojtott méreggel és dühvel ridegen mondom neki.

- Gyere… haza viszlek. –Mondom és feláll, mert jelenleg nem mer velem ellenkezni. Kiviszem a kocsihoz és beültetem majd beülve mellé hajtok haza. Nem szólok hozzá. Nem tudok neki mit mondani. Nem itt… épp elég hogy a kollegáim elõtt kifakadtam.

Mikor haza érünk leállítom a kocsit és komolyan nézek rá. Még mindig haragszom. Õ pedig csak sírdogál mellettem, bár igyekszik vissza fogni a könnyeit.

- Lucy… szerettem volna megbeszélni veled! Már annyiszor mondani akartam neked, de egyszerûen te esélyt se adtál nekem rá! Akárhányszor próbáltam bele kezdeni belém fojtottad a szót. –Mondom komolyan és mérgesen. Kiszállok a kocsiból és a hátsó ülésrõl elõveszem azt a cigis dobozt amivel leszoktam. Még bontatlan, de most már megbontom. Rágyújtok, hogy lehiggadjak. Elindulok a kertbe és mindenbe belerúgok egy hatalmasat, ami a közelembe kerül, így a kosárlabdába is. –Mégis mi a francért güriztem annyit, hogy bevegyenek abba a rohadt kosár csapatba, ha ennyivel elintézed a dolgot egy fél év után! Szerzõdést kellett hosszabbítanom, hogy felvegyenek a kosárlabda csapatba! Vissza akartam vonulni, hogy tényleg olyan apja lehessek a gyereknek, mint akit meg érdemel, aki nem bunyózik, és nem jár el negatív példával elõtte. 2 évet… 2 rohadt évet kellett volna várni! Két kibaszott év! –üvöltöm, ahogy a torkomon kifér mert egyszerûen nem bírom vissza fogni a hangom. –Két év alatt hol jár le a biológiai órád könyörgöm! Oké szeretnél gyereket tõlem. Tessék megkaptad… de az neked cseppet sem számít, én mit akarok?! Megint itt tartunk?!