Egy új asztalhoz megyek ki ahol egy fiúkból álló csapattal találom szemben magam.

- Szép estét kívánok! Mit hozhatok? –kérdem kedvesen mosolyogva kicsit oldalra biccentve fejem. Érzem a fiúk tekintetét, ahogy végig mérnek, de koránt sem zavar. A bõrszínû testre simuló dresszünk mindent megmutat, mégis takar.

- Szép estét neked is csini baba! –vigyorogva köszön nekem egy fiatal szõke hajú srác. –Végre valaki ide fárad hozzánk! Ez aztán a gyors kiszolgálás! –Mondja vigyorogva erõs szarkazmussal. Nagyot sóhajtok lemondóan újabb nagyképû bagázs…

- Mit hozhatok? –Kérdezem meg újra, majd végre elmondják és el is indulok leadni a rendelést. Közben más asztalokhoz is ki kell rohangálnom és kb 8 perc múlva térek vissza a szõkehajó ficsúrhoz és a bandájához, persze újabb szarkazmus tenger fogad fõként a szószólótól.

- Ezt nem hiszem el! Nem igaz, hogy ennyit kell várni egy rohadt Whiskyre és társaira. –mondja fennhangon és az asztalra is csap, mint egy hisztis kis kölyök. –Nem igaz, hogy már a hírességek itt sem élveznek elsõbbséget! Legközelebb csipked magad cuki pofa! –mondja rám nézve én pedig egy bájos mosolyt húzok az ajkaimra.

- Kedves uram… meg kérem szépen, hogy ne becézzen cuki pofának. –Mondom ránézve erre felállva lép oda hozzám és hajol felém Legalább egy fejjel magasabb nálam. Egyik copfok veszi a kezébe és kezdi el tekergetni.

- Miért ne hívhatnálak úgy ahogy szeretnélek cuki pofa. –mondja közel hajolva hozzám. –Már hogy tudnál nekem ellenállni. –mondja nagy képüen, mire csak behunyva szemem tolom el magamtól és kiveszem a kezébõl a hajam.

- Sajnálom uram, de én nem ismerem magát és egy tacskó nekem ne, csapja a szelet. –Mondom határozottan, amire csak még dühösebb lesz, de egyben döbbent is.

- Nem ismersz engem?! ENGEM a Red Roses énekesét?! –Kérdi döbbenten egyben felháborodva.

- Red Roses? Az egy banda? –kérdem felvonva a szemöldökömet és keresztbe fonom a karjaimat. –Elnézést uram, de nem önök az egyetlen vendégeim, mint láthatja a Ranmyaku Bár ma este tömve van és nem csak önöket, de sok más vendéget is ki kell szolgálnom. Higgadjon le és cserkésszen be egy fan girlt ha annyira nagy sztár… bár nem látom, hogy tolonganának itt az elkényeztetett visongó lányok, szóval nem lehet valami nagy szám az énekhangja. Most pedig engedelmükre megyek a dolgomra. –mondom határozottan és megfordulva indulok el onnan a tálcámmal.

- Ne haragudjatok. – kér bocsánatot szeretett lányom.

- Semmi baj kicsim, de legközelebb ne csinálj ilyet rendben? – mondom komolyan lányomnak és odahajolva hozzá adok puszit fejére.

Ivy bólogat és szorosan bújik anyjához. Jó látni, hogy ennyire felnyílt a szeme még ha ehhez mind kettõjüknek a kórházba kellett kerülnie is. Lucy végig bent van vele, de nem is baj hiszen neki is a kórházban a helye. Sikerült elintézni, hogy egy kórterembe lehessenek. Én azért haza, haza megyek és az edzõtermet is vezetni kell továbbra is. A lányokat egyszerre hozom haza.

~*~

12 év múlva

Az évek hamar elrepültek és a kor is felettem. A gyerekeink kirepültek, amire Lucy nehezebben reagált mint én, de hát ez az élet rendje sajnos, bár én is féltem õket. Az edzõterem még mindig mûködik, de már nem tartok órákat, viszont magam akkor is formában próbálom tartani, ami már eléggé nehezen meg így vén fejjel. Én vagyok a legidõsebb az edzõ terembe, de hát ez van. A kor senkit sem kímél. Fõleg nem a bunyósokat. Eléggé gyakran fájnak már az izületeim és a derekam, de nem mutatom ezt kicsimnek és senkinek se. Fõleg nem a gyerekeknek.

Az eset után Ivy eljárt velem az edzõterembe és csak hamar rátalált az ösvényre és anyjával szerencsére megjavult a kapcsolat, sõt! Már néha úgy érzem nem is az én kicsi lányom, hanem inkább kicsimé, de hát ennek így kell lennie. Lucassal is hellyel-közzel megjavult a kapcsolatunk fõleg azok után, hogy egyetemre ment és családot alapított. Igen már van egy 3 éves unokám is és rendkívül büszke vagyok a gyerekeimre. Ivy egyetemen, Lucas dolgozik, és saját családja van. Megtalálták a helyüket az életben, aminek nagyon örülök, és szerencsére egyikük se követte az én utamat. Lucas kosaras lett legnagyobb örömünkre.

Csendes a ház, és ez Lucynak fáj a legjobban. Mindig is mondja, de már idõsek vagyunk ahhoz, hogy gyereket vállaljunk és hát már én nekem se mindig sikerül elkapnom kicsim úgy, ahogy szeretném. Na meg… már az unokáknak van itt az ideje, nem a mi közös gyerekünknek.

Most viszont karácsony van és ilyenkor a gyerekek mindig haza jönnek és összejön az egész család, aminek rendkívül örülök, szerelmem még inkább. Az emeleten vagyok elõkészíteni a szobákat a családnak, mert ajánlom nekik, hogy itthon aludjanak, mert ha nem bezárom a kijárati ajtót és a kulcsát lenyelem. Azért… ezt ne mondjátok el senkinek, de nagyon szeretem a gyerekeim és a családom. Még… még ha nem is volt könnyû összehozni, és rögös volt az út. Nem cserélném el õket semmi pénzért. Szeretem és imádom õket, de ezt még nekik se vallanám be.

Azt meg végképp nem, hogy hiányoznak nekem is a gyerekek, hiszen milyen apa lennék, ha nem engedném élni a saját életüket, és még most is önzésbõl itthon tartanám õket? Förtelmes… ezért sem mondom nekik, és senkinek se. Ez is maradjon meg az én titkomnak.

- Mama. – hallom meg unokám kiáltását és rohanását odalentrõl. Egy könnycsebb csordul ki a szemembõl és letörölve veszek erõt magamon.

- Szia kicsikém. – hallom szerelmem hangját is. – George, gyere le, megjöttek Lucasék. – kiált fel nekem és én összeszedve magam megyek le és látom meg a fiamat és a menyemet. Mosolyogva nézek rájuk.

- Szia anya. – bejönnek és köszönnek. Megölelve adnak puszit neki, én meg a fiam közelébe se jutok.

- Sziasztok. Olyan jó, hogy itt vagytok. – mondja boldogan és még egy könnycsepp is kicsordul a szemébõl. Igen tipikusan Lucy, de õ kettõnk helyett is kimutatja az érzéseit.

- Anya ne sírj, itt vagyunk. – öleli meg szorosan Lucast és látom, hogy mennyire igyekszik vissza fogni magát. Kezet fogok közben fiammal és menyemnek és unokámnak is köszönök.

- Tudom, de olyan jó, hogy itt vagytok. – mondja nekik kedvesen és végre én is megölelhetem férfiasan erõs izmos fiamat. Vállát veregetem meg, de utána én unokázok.

Leülünk a nappaliban, de kicsim még mindig tûkön ül és percenként néz ki az ablakon. Nagyon jól tudom kit vár. A lányunkat, akit tudom, hogy nem sokára itt van. Bár mondtam neki, hogy kimegyek érte a vasútállomásra, de azt mondta, hogy ne menjek. Nagyot sóhajtva egyeztem bele.

- Szivem nem sokára itt lesz. – mondom kedvesen átölelve kicsimet és próbálom nyugtatni.

- Tudom, de annyira hiányzik. Szeretném a karjaimban tartani. – mondja nekem, de már nyílik is a ajtó. Hát igen én megmondtam, hogy mindjárt itt van.

- Anya apa. – hallom meg Ivy hangját.

- Ivy. – csillan fel a szeme, majd kezemet megfogva indul ki elé és ekkor látom meg, hogy nem egyedül jött, hanem egy sráccal. – Jó napot. – köszön neki mosolyogva kicsim, de láthatóan nem is érdekli hanem Ivyt öleli meg szorosan. Én viszont alaposan szemügyre veszem azt aki a lányomnak mer udvarolni. – Jó hogy itthon van édesem. – mondja és most már nem tudja vissza fognia könnyeit. Erre számítottam is. Megsimítom kedvesem hátát, de újra a srácra vetem pillantásom méregetõn.

- Szia apa. – köszön nekem is végre Ivy, ekkor kapom rá a pillantásom és elmosolyodom kedvesen.

- Szia kicsim. – ölelem meg végre én is lányomat, mikor szerelmem elengedi. Még jó hogy egyáltalán ennyit hagy nekem.

- Jó estét kívánok Jaden Holgen vagyok. – mutatkozik be. – Ivy barátja.

- Örvendek Lucy vagyok Ivy anyukája õ meg George a férjem. – mutat rám, és talán jobb, hogy õ mutatkozott be. Egy kezemmel engedem csak el Ivyt és nyújtom oda a kezemet a köszönésre, amit elfogad és persze szokásomhoz híven ezzel tesztelem le. Mélyen szinte metszõn nézek a szemeibe, miközben erõsen fogom a kezét, de állja. A kéz fogása is erõs és masszív. Helyes!– Jöjjön beljebb. – hívja be kicsim.

A karácsony tökéletesre sikerül, és büszkén nézek végig a családomon, és egyszer viccelõdnöm is kell azzal, hogy bezárom a kijárati ajtót és a kulcsokat lenyelem, mert innen ma este nem mennek el. Boldogság, szeretet és béke. Ez az amilyennek a családunknak lennie kellett volna mindig is, de hát… az idill nem hiába idill nem igaz? A nappaliban ülve az ajándékok bontása után szerelmemet átölelve hallgatom a gyerekek beszámolóit. Kedvesen türelmesen, mint amilyennek mindig is lennem kellett volna.

- Szeretem a családomat. –suttogja szerelmem fülembe és mosolyra húzódik ajkam. – Boldog vagyok, hogy veled alapíthattam meg ezt a csodálatos családot. – mélyen nézek szemeibe és mérhetetlenül boldog, büszke vagyok. Keresve se találhattam volna jobb anyát, kedvest, szeretõt.

- Boldog vagyok, hogy te boldog vagy mellettem. – mosolyodok el kedvesen és hozzá hajolva finoman csókolom meg szerelmemet, majd csak vállamra döntve fejét figyeli tovább a családunkat, ahogy azt én is teszem. Védelmezõn és biztonságban tartva õket, még ha távol is vannak.

THE END 

- Inkább jó, hogy te itt vagy nekünk. – válaszolom szerelmesen megnyugodva, és egy csókot adok ajkaira, amit gyengéden viszonoz. Elszakadva egyenesedem fel, s hagyom, hogy lányunkra figyeljen

- Nem haragszok Ivy. Nem a te hibád. – mondja neki, és úgy simogatja az arcát, amibe teljesen bele simul. Látom, mennyire bánja azt amit az anyja fejéhez vágott, és tudom is.

- De az én hibám. Miattam futottál el. Annyira sajnálom. – kér megint bocsánatot.

- Gyere ide kicsikém. – tárja ki karjait kedvesem, bár én nem szeretném, ha fájdalmat okozna neki. Ivy egybõl oda bújik és szorosan öleli anyját.

- Ivy azért óvatosan. – szólok rá finoman, de Lucy leint. Bár igaz régóta nem ölelte így az anyját.

- Nincs semmi baj. Nem a te hibád édesem. – suttogja neki és a fejét simogatja.

- Megváltozok, ígérem. El fogok járni apuval az edzõterembe. – folynak belõle a szavak, és jó hallani is, csak az a rossz, hogy kicsimnek ehhez a kórházba kellett jutnia. Nem tudom mikor fog tudni kijönni, de remélem elég hamar.

- Úgy se fogsz tudni megváltozni. – vágja be Lucas, ami nem tetszik és szúrósabban pillantok fel rá.

- Fiam hogy mondhatsz ilyet? De igen is meg tud változni és segíteni fogunk neki. – mondja nekik komolyan és úgy öleli tovább Ivyt.

- Lucas szerintem maradj csendbe. Ne súlyosbítsd a dolgokat. – szólok rá komolyan.

- Csak a véleményemet mondtam el.

Nehezen sikerül teljesen megnyugodnia a családnak, bár Ivy miatt aggódom, mert tudom és ismerem az érzést, amin keresztül meg most. Viszont estére haza kell mennünk, mert a látogatási idõ lejárt és Lucynak is pihennie kell, ahogy a gyerekeknek is. Egész este a nappaliban vagyok, hogy figyeljek a lépcsõre, hogy ha Ivy lejönne, tudjak vele beszélni, így a kanapén alszom be.

Másnap reggel viszont olyan meglepetésben részesülök, mikor Ivyhez nézek be amit nem akartam. Az egész lakást, az udvart mindent felkutattam Ivy után de sehol nem találtam. Tajtékzom és aggódom a lányomért. Viszont azt se akarom, hogy Lucynak baja legyen és gyanakodjon így Lucast elküldöm az anyjához, de lelkére kötöm, ne mondja el, hogy Ivy nincs meg, de azt elfelejtem mondani, mit mondjon, merre vagyunk.

Elrohanok kocsival keresni a lányom ugyanis odakint tombol a tél. A környéket végig érdeklõdöm, de sehol semmi. Egyszerûen nem tudom, mit tehetnék. Minden helyet, ami eszembe jut megnézek, de nem találom sehol.

Út közben a kórház felé is elnézek és a gyalog úton látom meg Lucast és Lucyt. Leparkolva szállok ki és sietek oda hozájuk.

- Lucy te még is mit csinálsz? A kórházban lenne a helyed. – vonom kérdõre, és jegyzem meg.

- Szerinted mit csinálok? Megkeresem a lányomat. – mondja nekem és egy olyan oldala jött elõ, amit régóta nem láttam.

- Most vissza fogsz menni a kórházba. – mondom komolyan, mert nem akarom, hogy nagyobb baja legyen.

- Nem. És nem érdekel, hogy mit mondasz most. George a lányomról van szó, aki miattam tûnt el, mert bûntudata van. Nem fogom hagyni kint megfagyni. Meg ketten több mindent látunk. – hosszú idõ után most mond ellent nekem. – Úgyhogy szállj vissza a kocsiba és keresd tovább és mi is keressük Lucas-szal. – mondja nekem, és hiába aggódom, ha most nem engedek neki, megint megtöröm.

- Lucy… – kezdené bele, de egyrészt nem akarom újra olyannak látni, mint régen, másrészt pedig le is int.

- Ne is folytasd. A gyerekemrõl van szó. Nem fogom magára hagyni. Szüksége van rám. Vagyis máshogy fogalmazok. Most rám van szüksége. – mondja komolyan, és mint ha itt se lennék, indul el újra Lucassal. Nagyot sóhajtok.

- Jól van, de gyere, szállj be a kocsiba. – kérem meg, beleegyezve a dolgokba és szerencsére ebbe enged nekem és így hárman megyünk el keresni Ivyt.

~*~

Az egész család ki van idegileg, de Lucy a legjobban. Már a rendõrségre is be lett jelentve, mivel a 24 óra eltelt. Ahogy Lucy én se alszom két napja és próbáljuk megtalálni, de esténként már nem akarom, hogy Lucy kint legyen így kénytelen vagyok én is feladni olyankor a keresést. Kész kínszenvedés és nem kívánom ezt egy szeretõ szülõ párnak se.

Ma este lent vagyok kicsimmel és látom felöltözik.

- Kicsim hova mész? – megyek oda hozzá.

- Meg kell találni George. Nem bírok itthon ülni és várni, hogy mikor fog hazajönni, mert magától nem fog. Te se jönnél haza, ha nem hoználak haza. – mondja nekem és én ezt tudom nagyon jól. – Elmegyek sétálni. – kinyitja az ajtót és hóvihar van, mint az elmúlt napokban volt.

- Várj, veled megyek. – sóhajtok fel, bár én is menni akarok keresni Ivyt. Felkiáltok Lucasnak, hogy maradjon itthon és nem mehet sehova, majd úgy kapom fel a dolgaim és indulok meg kicsimmel.

Gyalog megyünk és még én is fázok, nem hogy a kislányom, aki isten tudja hol van. A keresés közben észre se vesszük, hogy már az edzõteremig eljöttünk. Látom kicsim arcán a könnyeket, így jobbnak látom kicsit bemenni, melegedni az épületbe.

- Gyere menjünk be az edzõterembe. – kérem meg, és szerencsére bólint, így bemegyünk az épületbe.

- Nem hiszem el, hogy nincs meg. – megyünk be, majd úgy sétál végig a termen.. – Ki viszem a szemetet. – Szól oda nekem kicsim és a zsákot kivéve megy ki a hátsó ajtó felé. Nagyot sóhajtva nézek utána és a kiskonyhába megyek, hogy feltegyek melegedni teát, mikor hirtelen hallom meg kintrõl a csörömpölést és kicsim hangját.

- George gyere ide. Meg van Ivy. – kiáltja el magát, amire azonnal eldobok én is mindent és rohanok kifelé a konténerhez. Azt látom, Lucy térdel a hóba és tart valakit. Odasietve látom, hogy a szemég becsukó Ivy az. – Ivy. Kicsikém térj magadhoz kérlek szépen. – mondogatja, mert be van csukva a szeme. – Ivy! – öleli magához és nem engedi el egy kicsit se. Letérdelek mellé.

- Lucy! Azonnal vigyük be a melegbe. –Mondom neki ellentmondást nem tûrõen és felguggolva kapom mind kettõjüket az ölembe. Erre jó ha valaki edz és jó erõbe van. Bemenve az edzõ terembe ültetem le õket az egyik fekvõ padra.

Kapkodva rohanok fel alá és pokrócokat összeszedve terítem mind a kettõjük köré alaposan bebugyolálva Ivyt és Lucyt is.

- Hívom a mentõket. –Mondom kicsimre nézve, aki könnyeivel küszködve szólongatja még mindig a lányunkat, amit nem is hagy abba, de nem baj. A mentõket és utána a rendõrséget is felhívom, hogy megtaláltuk. A mentõk hamar kiérnek és Lucy és Ivy még mindig elválaszthatatlanok, pusztán a mentõbe rakja le Lucy az ágyra és a mentõbe elkezdik kezelni és melegíteni.

~*o*~

A kórházba vagyunk Ivy kórtermébe. Még mindig rengeteg takaró van rajta és ágymelegítõ alatta, hogy felmelegítsék a testét. Majdnem kihûlt. Ha még az éjszakát kint tölti, ha késõn érünk oda elveszítettem volna a lányomat. Még nem tért magához, de az infúziót is kapja, hogy a szervezete kapjon némi táplálékot, míg alszik, mert a két napban enni sem evett. Lucy zokog az ágya mellett, amit nem is csodálok. Próbálom nyugtatni,hogy minden rendben lesz, de neki is pihennie kellene, így behozatok egy másik ágyat és arra fektetem le kedvesemet.

- Nyugodj meg megtaláltuk rendbe fog jönni. Neked is ideje aludnod kicsim. –Mondom neki és simogatom karját, de féloldalasan fekszik és Ivy arcát simogatja aggódón és védelmezõn. –Gyere feküdj be mellé. –Mondom neki és segítek neki átmászni Ivy mellé akit szorosan ölel magához és nem érdekli az sem, hogy rengeteg takaró alatt van.

- Ivy kicsikém. Miért kellett ezt a butaságot csinálnod. –nyöszörgi és végre a kislányom kezdi nyitogatni a szemét. Már Lucast is hívtam, hogy elõkerült a húga, mert azért csak aggódott õ is.

- Ho… hol vagyok? –kérdi gyenge nyöszörgõ hangon. Lucy egybõl kinyitja a szemét és szorosabban öleli.

- Biztonságban vagy kicsikém! Jaj Ivy ne csinálj ilyet többet! –Mondja sírós hangon. Az ágy mellé ülve simítom meg én is az arcát.

- Nincs semmi baj kicsikém, minden rendben lesz. Itt vagy a kórházba, ahol meggyógyítanak. –Mondom elmosolyodva kedvesen és az én szemeimbe is könnyek szöknek. Kezdek gyengülni, ezen idõszakba a második, hogy sírok, de nem érdekel. Szeretem a családom.

- Anya… apa? –kérdi, és úgy néz hol egyikünkre, hol másikunkra és sírni kezd. –Anya! –öleli meg szorosan, bár az infúziós karjával nem tudja, mert azt én fogom, hogy ne hajlítsa be, mert az fájna neki.

- Cssss itt vagyunk kicsikém. –nyugtatja lágy hangon Lucy. –Nem lesz semmi baj. –küzd a könnyeivel.

- Ivy… miért szöktél meg?-kérdem és félek nagyon is jól tudom a választ.

- Nem… nem akartam anyának fájdalmat okozni azzal, hogy nem fogok tudni megváltozni. Szeretem anyát és nem akarom, hogy miattam sírjon. - nyöszörgi ki keserves hangon.

- Biztos vagy benne, hogy megengeded? – kérdezek rá még egyszer, amire megsimítja arcom.

- Benned bízok meg. – ad csókot ajkaimra, majd feláll és elém teszi a levest, amire kértem tõlem. – De elõbb egyél és majd utána beszélsz velük.

- Rendben beszéljünk vele együtt? – kérdezem meg, érdeklõdve, bár kérdésem után látom rajta a kétkedést.

- Megpróbálhatjuk, de nem tartom nagyon jó ötletnek. – jegyzi meg.

Nem akarom erõltetni, viszont ez a kettõnk döntése és jobb, ha ezt Ivy is felfogja. Felmegyünk együtt a szobájához és kopogunk, de nem várjuk meg a visszajelzést és bemegyünk.

- Mit akartok itt? – kérdezi eléggé ellenszenvesen.

- Mi ez a hangnem kisasszony? –kérdezem meg dorgálóan, mert koránt se tetszik.– Beszélgetni szeretnénk veled. – mondom a lányomra nézve és leülünk együtt kicsimmel az ágyra, de nem fordul felénk, ami koránt se tetszik. – Ivy fordulj ide. – szólok rá erélyesebben.

- Mi van? – fordul meg és úgy néz az rám. – Nyögjétek ki mit akartok végre és had folytassam a dolgom.

- Nyugodj már le kisasszony. – mondom komolyabban. – Csak szeretnénk, ha délutánonként edzésekre járnál a tornatermembe. Kicsit az agressziódat kezelni.

- Mi van? – áll talpra. – Nekem nincs semmi bajom. Ti vagytok túl idióták, hogy olyat beszéltek be nekem, ami hülyeség. – akad ki.

- Állítsd le magad és ilyen hangnemet ne üss meg velünk. – állok fel én is, mert ezt a hangnemet koránt sem fogom eltûrni a saját lányomtól és ezek után az anyja se. Lucy is fel áll és úgy fogja meg a karomat.

- Kicsim kérlek ne. – kér meg.

- Gyámoltalan senki vagy anya. Nem is tudom, hogy apa hogy volt képes egyáltalán elvenni meg hogy képes hozzád nyúlni. – mondja kicsimnek intézve a szavakat amit már nem tûrhetek tovább. – Egy kudarc lehetsz apa életébe.

- Fejezd be Ivy, mert kihúzod a gyufát. – mondom szavába vágva ingerülten és ez csak tovább fokozódik ahogy folytatja. A végére viszont nem bírom tovább és ugyan megfogadtam gyerekeimet nem fogom megütni ezt most megszegem, mert túl lõtte a határt. Kap egy kisebb pofont, mert azért csak nem fogok neki akkor át adni, hogy a fal adja a másikat.

- Utállak. Gyûlöllek benneteket. Bár csak ne te lennél az anyám. – keményít be még jobban, amit kicsim már nem bír és elengedve rohan ki. Iszonyatosan mérges vagyok Ivyre és felkapva csapom a vállamra és a fenekére már nagyobbat sózok és sietek kicsim után.

- Lucy. – kiáltok utána, de nem áll meg. Az ajtóba érek Ivyvel amikor látom, hogy kirohan az útra és elüti a szemem láttára az autó. Ivyt azonnal lerakom és kiáltva a nevét rohanok oda.

- Lucy. Kedvesem. –oda érve guggolok le egybõl hozzá és Felnézek Lucasra, aki a kiáltásomra rohant ki Ivy az ajtóba teljesen megszeppenve, de Lucas szerencsére kapcsol és hívja a mentõket. – Kicsim hogy érzed magad? Mindjárt itt lesz a mentõ, csak kérlek, beszélj hozzám. – kérem kétségbe esetten beszélek hozzá és lábamra húzom a fejét és arcát simogatom, de nem marad velem. –Ne Lucy! Ne! Nem veszíthetlek el! –Kiáltom neki és a könnyeim is elindulnak. Ivy elõször lát sírni. Igen én is sebezhetõ vagyok.

Kis idõmúlva Lucas rohan oda ki hozzánk és a mentõk hangját is meghallom. Mikor kiérnek Lucas húz el onnan, hogy a mentõsök tehessék a dolgukat, de teljesen kikelek magamból és tehetetlenségembe fel rúgom a kukánkat. Még Lucast is megrémítem, nem hogy Ivyt, aki szintén látta azt, ahogy az anyját elgázolják. Remélem elégedett.

Mikor sikerül kidühöngenem magamból csak térdre rogyva támaszkodom elõre támaszkodva nézek magam elé és folynak a könnyeim. Lucas tudja nagyon jól, hogy nagyon szeretem az anyját és azért is hadakozik Ivyvel, mert bántja Lucyt. Lassan jön oda hozzám Ivy és sírós hangon kérdezi meg.

- Anya… anya meg fog halni? –kérdi halkan és lassan nézek fel a két gyerekemre.

- Lehet Ivy. –Mondom neki keserû rekedtes hangon. Magamhoz ölelem õt és Lucast is. Kis higgadás még kell nekem mielõtt kocsiba ülve utána mennék. Lucas megkérdezte melyik kórházba viszik és el is mondja, amire bólintok és úgy megyek be a gyerekekkel.

~*o*~

Hosszú órákon keresztül mûtik Lucyt a belsõ vérzése nem igazán akar elállni, és egyszer a szíve is meg áll, amit a mûtõ elõtt hallunk. Ekkor Ivy keservesen sírni kezdett és a karjaimba bújt. Talán… talán a baleset megváltoztatja az anyjával való viszonyát és úgy fog viselkedni vele, ahogy kell. Mikor hozzám bújik és kicsit megnyugszik el mondtam neki hogy az amit az anyja fejéhez vág rendszeresen nagyon fáj neki és azért szaladt ki és sajnos pont ki szaladt a kocsi elé mert figyelmetlen volt.

Amikor végre stabilizálják az állapotát, nem mehetünk be hozzá, mert az intenzíven van, de él és remények szerint teljesen helyre is fog tudni jönni, de az is lehet, hogy a lábát nem fogja tudni használni, bár ezt a gyerekeknek nem mondom el.

Haza viszem a gyerekeket. Otthon vacsorát adok nekik és csendben vacsorázunk meg. Csak a vége felé szólal meg Ivy.

- Apa… szeretném ha anya meggyógyulna.

- Mi is kicsim, de ha meggyógyul nem fogom haza hozni arra, hogy te még mindig úgy viselkedsz vele, mint eddig. Anyukád nem gyenge, csak volt régen még születésed elõtt egy nagyon csúnya vitánk… hát ennyi… én is ilyen voltam mint te. Azt is bántottam akit szeretek. Össze törtem anyukád és azért lett ilyen. Nem szabad ilyennek lenned és én legyek elõtted a negatív példa. –mondom és megeszem az utolsó falatot. Felállva teszem a mosogatóba ahova vizet kezdek el engedni.

- Apa… szeretném, ha segítenél változni és leküzdeni ezt. –Motyogja, és hátra nézve rá bólintok.

- Segítek.

~*o*~

Másnap reggel korán kelünk és megyek be a gyerekekkel a kórházba, mert kivettem õket a suliból. Szerettek volna ott lenni, mikor magához tér. Hát én bízom a legjobbakban. Mikor beérünk szerencsére jó hír fogad és már egy kórterembe van, stabil az állapota, és elmúlt az élet veszély, de még alszik mert este még adtak neki altatót, hogy a teste pihenni tudjon és ne legyenek fájdalmai. Mikor ébredezni kezd mi már bent vagyunk nála és az ágya két oldalán állunk. Ivy a kezét fogja és ráborul én arcát simogatom Lucas pedig a másik kezét fogja.

- Kicsim! Kedvesem. –Szólítom meg elmosolyodva és most a megnyugvástól és örömtõl csordul ki egy könnycsepp a szememen.

- Anya! Én annyira sajnálom! –Szólal meg sírós hangon Ivy.

- Szerencsére itt vagy anya! Itt vagyunk mindannyian. –Szólítja meg Lucas is.

8 évvel késõbb.

Eltelt egy jó pár év, mióta újra együtt vagyunk kicsimmel és ugyan kellett egy év, hogy helyre jöjjön, de most már rendben van a kapcsolatunk és õ is. Nem veszekszünk és el is kerüljük a vitákat és én is nyugodtabb lettem azóta. Bár én irányítok a kapcsolatunkban, azért õ is élvezi és örömmel van benne, nem úgy, mint az elején, viszont koránt sem korlátozom. Vannak barátai, bár nem igazán tartja velük a kapcsolatot.

Folyamatosan segít nekem és leszervezi a dolgokat és az edzõ terem is jól megy szerencsére, így sosincs hiány a pénzbõl. Egy évre rá, hogy újra össze jöttünk született egy csodálatos kislányom, aki külsõre az anyjára, de személyiségben rám hasonlít aminek nem örülök. Kicsit sem. Nem jó az anyjával a kapcsolata és olyanokat vág a fejéhez, amit alig akarok én elhinni. Elõttem nem is csinálja annyira, mint akkor, amikor nem vagyok ott és ez az óvodakezdés óta csak egyre rosszabb. Igyekszem nevelni, és Lucy már teljesen rám bízta a dolgot, mert nem tud vele mit kezdeni. Megértem, nem könnyû eset és még van, hogy velem is vitázik, bár velem annyira nem mer.

Lucassal viszont Lucy jön ki jobban. Kosarazni tanul és kedvesem sokszor segít neki és edz vele, aminek igazán örülök. Fiammal viszont nekem nem az igazi a viszony, de ez betudható annak, hogy 6 éven keresztül nem láttam. Rendseresen fel is hánytorgatja, de erre nem igazán tudok mit mondani neki. Fáj, de igaza van. Lucy rendszerint gyomorgörccsel jön haza és már van, hogy haza se akar jönni, ami már nem állapot. Elhatároztam, hogy le fogom kötni valamivel a lányom agresszióját és megtanítom az önuralomra, mert annak igen csak híján van. Most is bent vagyunk az edzõ terembe, de ideje haza menni a gyerekekhez, így bemegyek kicsimhez az irodájába, hogy haza csalogassam.

- Kicsim. –szólítom meg kedvesen és finoman ölelem meg hátulról. – Lassan ideje hazamennünk. – mondom neki, de látom, ahogy elhúzza a száját.

- Képtelen vagyok. – rázza meg a fejét. – Ha nem lenne bennem a tudat, hogy a gyerekeimrõl van szó csak aludni járnék haza. – mondja el nekem ami fejecskéjében van, amit meg is tudok érteni.

- Tudom, de haza kell menni. Ott leszek veled. Nem foglak magadra hagyni. – próbálom nyugtatni.

- Félek, hogy ma mit fog a fejemhez vágni, már az meg volt, hogy én vagyok a világ legrosszabb anyukája. Már azt várom, hogy mikor fogja azt mondta, hogy nem vagyok soha többet az anyja és semmi közöm hozzá. – csuklik el a hangja kicsit.

- Cssss. – felállítom és magamhoz ölelem. – Minden rendben lesz ígérem. Ez soha nem fog eljönni.

- Én lennék ennyire rossz anya tényleg, hogy ezt érdemelem a gyerekemtõl? – kérdezi meg tõlem a butaságot, de csak még szorosabban ölelem és csitítgatom.

- Ez nem így van. Felejtsd el, ezeket a buta gondolatokat. – kérem meg, és úgy ölelem. – Majd én beszélek vele. Te csak kosarazz otthon Lucas-szal gyakorolj vele. Rendben? – nézek mélyen a szemeibe és letörlöm a kicsorduló könnyeit.

- Rendben. – bólint, még egy kicsit nyugtatom az irodába, de utána kocsiba ülve megyek haza. Tudom, mekkora nagy gyomorgörccsel jön be, mert a gyerekek már megint veszekednek. Nagyot sóhajtva lépek be és kicsim köszön elsõnek.

- Sziasztok. – köszön nekik, de semmi reakció. Finom puszit adok kicsim homlokára.

- Menj, egyél valamit, meg kérlek, melegíts nekem egy kis levest jó? –kérem meg és a konyhába kísérem meg mosolyogva. Adok neki egy bíztató csókot és a gyerekek még mindig nem vették észre, hogy haza jöttünk. Az emeletre megyek fel és nem érdekelve mit szakítok félbe mennék a szoba felé amikor Ivy rohan ki mérgesen.

- Elegem van belõled! –Kiáltja vissza a bátyának én pedig könnyedén kapom el a grabancát és Lucas is kilép.

- Rohanj árulkodni apának de kis hiszti zsák! –Kiáltja a húga után én pedig szigorúan nézek mind a kettõjükre.

- Lucas a szobánkba most! –mondom ellent mondás nem tûrõen és Ivyt húzom magammal, aki agresszíven mar csíp és harap, amit csak tud, csak hogy szabaduljon, de engem koránt se érdekel, mert csinálhat bármit nekem koránt se tud nagyobb fájdalmat okozni, mint azzal ahogy az anyjával viselkedik.

Egy eléggé hosszú beszédet nyomok le nekik, amire látszólag igen csak megemberelik magukat és normálisabban viselkednek egymással, bár kíváncsi vagyok meddig fog tartani. Azt is elérem tõlük, hogy lemennek a konyhába és megölelik az anyjukat, persze szorosan a sarkukba vagyok fõleg Ivynek.

- Szia anya! –Köszön Lucas mosolyogva és egy puszit ad az arcára. –Anya, ma is ki megyünk kosarazni? –Kérdi kedvesen, aminek igazán örülök.

- Persze Luke. –mondja kedvesem halovány mosollyal. –Szia Ivy. –köszön a kislányomra, aki most kivételesenoda megy és megöleli a derekát.

- Szia anya. –mondja, de elis ereszti és inkább a lépcsõ felé idnul.

- Hova-hova nagylány? –kérdem utána nézve.

- Sok a leckém. –mondja durcásan amire nagyot sóhajtok, és látom Lucyn, hogy a szíve facsarodik össze. Odalépve hozzá ölelem meg finoman.

- Nincs semmi baj kicsim, te csak Lucassal foglalkozz. –Suttogom neki és csókot adok ajkaira finoman, amit viszonoz.

- Melegítettem neked leves. –mondja kedvesen amire bólintok.

- Köszönöm kicsim. –Mondom elmosolyodva és még egy csókot lopok és leülök enni. –Lucy… gondolkodtam, hogy Ivy energiáit le kellene kötni valamivel ami érdekli. Szeretném kikérni a véleményedet. Mi lenne, ha az edzõ terembe elvinném suli után. Persze úgy, hogy elõtte haza hozlak, hogy tudj edzeni Lukekal. –Mondom felnézve rá érdeklõdve, mert ebben tényleg ki kérem a véleményét. –Mondjuk tanulhatna Taidzsutsut, vagy Kidout. –Mondom el ötleteimet kicsimnek.

- Szeretnél ott dolgozni? – kérdezem meg, amire csak egy bólintást kapok, ami koránt se gyõzött meg. – Teljesen biztos. – kérdezem meg újra.

- Igen. – ad egy halk választ.

- Akkor majd megbeszéljük. Egyenlõre kicsit rendbe váglak és majd utána. Így jó lesz? – bólogat, de nem beszél hozzám. Rossz õt így látni. – Szeretlek kicsim. – suttogom neki és a hajába puszilok bele.

- Én is szeretlek. – ajkaimra ad egy bátortalan csókot, miközben a kezét mellkasomra simítja, és lejjebb siklik a keze, egészen ágyékomig.

Kívánom, és szeretnék vele együtt lenni, de azt se akarom, hogy kényszernek érezze az egészet. Ahogy ágyékom simogatja akaratlanul is ébredezni kezdek és bele szusszanok a csókunkba, de mikor bontaná ki a nadrágomat, finoman fogom meg a kezét és állítom le.

- Lucy most ne. –mondom és finoman fogom a kezét.

- Ne haragudj, sajnálom. Nem akartam rosszat csinálni. – mondja egybõl, de még a szemembe se néz.

- Nem csináltál semmi rosszat. – sóhajtok és finoman, de szorosan ölelem át. – Csak nem akarom, hogy kötelezõnek érezd. – jegyzem meg, és az, hogy nem csinálja újra, arra enged következtetni, hogy ezt csak én élveztem volna. Azt pedig marhára nem szeretem.

- Lassan menned kell Lucas-ért nem? – kérdezi meg, majd kibontakozik a karjaim közül. – Köszönöm, hogy átjöttél nagyon jól esett. – néz végre a szemeimbe, de fel is áll és én felállva lépek oda hozzá.

- Gyere te is velem és hozzuk el együtt Lucast az oviból. Menjünk haza. Légy ott velünk. – kérem meg és nagyon szeretném ebbõl az egészbõl kimozdítani.

- Mennyire rémülne meg, ha ilyen állapotban látna? – kérdezi meg tõlem.

- Nem lenne semmi gond, meg neked is nagyon jól esne meg jót tenne.

- Rendben, akkor menjünk el együtt és utána hozzátok. – egyezik bele, bár koránt se hiszem, hogy azért mert õ is így látja.

Elmegyünk Lucasért és nem is rémül meg a fia, bár látom rajta, hogy koránt se vidám. Nem tudom, mit kellene tennem, de szeretném, ha jól érezné magát, így otthon hagyom, hogy azt tegye amit szeretne, de persze így én játszom többet a fiúnkkal õ meg csak a konyhában van.

~*o*~

Eltelt két hét mióta kicsim haza költözött, de én alig látok rajta változást. Még mindig fogy, és alig akar helyre jönni lelkiekben, bár néha már talán õszintén mosolyog.

Azóta már jó párszor próbálkozott Lucy kényeztetni, de nem igazán akarom neki engedni, mivel az úgy jó ha mind ketten élvezzük, viszont ez koránt sincs így, mivel ha én kényeztetem, akkor az nem megy. Nem tudja élvezni a dolgokat és ezáltal az én kedvem is lelankad, de azt se akarom, hogy úgy érezze nem kívánom így olykor olykor engedek neki, de koránt se élvezem úgy. Lélektelen baba lett, amit ideje helyre raknom, és így csak lassan sikerül.

A mai reggel viszont más mint a többi, mert ma van Lucy szülinapja és szerettem volna én korábban kelni, de ez mostanában képtelenség. Most is mire felébredem már nincs mellettem. Nagyot sóhajtva megyek le utána a konyhába és hozzá simulva ölelem át kedvesemet.

- Jó reggelt szülinapos. – mosolyt húz az ajkaira, de látom, hogy ez koránt sem õszinte. – Miért is te készíted a reggelit, amikor én akartam?

- Ne haragudj. – kér tõlem bocsánatot pedig nem is kellene. Ekkor veszem észre, hogy irmét nagyon sokat fogyott, amit nem értek.

- Lucy, te még is mióta nem eszel? Meg eddig ettél mindig. Hogy-hogy még is fogsz? – teszem fel gyanakodva a kérdést, bár sejtem a választ.

- Túl sok ételt szeretnél, hogy megegyek, és nem bírja a gyomrom, így amikor megtelítõdik, így visszajön belõlem. –mondja el nekem a dolgokat, aminek koránt se örülök. Ha nem esik jól neki, minek eszi meg az egészet? – De lassan menni fog, hogy annyit egyek amennyit szeretnél. – mondja nekem bíztatóan, de érzem, hogy ezt õ se gondolja komolyan. Finoman veszem ki kezébõl a dolgokat és vállára puszilok.

- Akkor nem kell annyit egyél, de enned kell kicsim. –mondom neki mély levegõt véve és átvéve a reggeli készítést terítek meg és Lucas is nemsokára lejön. Együtt reggelizik meg a család és miután végeztünk fiamra és kicsimre nézek.

- Menjetek fel és öltözzetek fel sportosan. Van egy kis meglepetésem a számotokra. –Mondom mosolyogva kedvesen és kicsim arcára adok egy puszit.

- Mégis mihez öltözzünk fel sportosan? –kérdi kicsit döbbenten, de nem árulom el neki. Lucas vidáman felkiáltva rohan fel az emeletre, mert tudja ha sportosan kell öltözni, vagy kirándulunk vagy valami szabadtéri dolgot fogunk csinálni.

- Nem mondom még el kicsim, csak gyere, öltözzünk fel. –Mondom mosolyogva és kezét megfogva húzom magammal fel az emeletre a szobánkba a reggelit ott hagytuk az asztalon, de most nem is ez érdekel. Kiveszek magamnak és neki is egy melegítõ nadrágot, és egy pólót, neki még a kedvenc sport melltartóját is és úgy adom oda neki. Mint ahogy számítottam is rá szó nélkül öltözik fel. Nagyot sóhajtok, és remélem, ez vissza fogja hozni a jó kedvét.

Az öltözködés jól megy és kocsiba ültetve a családomat hajtunk el a régi sportpályára, ahol edzett Lucy. Az edzõvel még a csapatot is összeverbuváltuk, akikkel Lucy kosarazott. Már ott várnak minket a lányok és az edzõ a pálya szélén. Lucast ölembe kapva és Luyt átkarolva vezetem oda és látom értetlen arcát.

- Sziasztok! –Köszönök oda és alig ismernek Lucyra. Na igen… sikeresen össze törtem, bár nem ez volt a célom, viszont remélem a régi arcok és a régi jó kosarazás visszahozza élet kedvét.

- Sziasztok! –köszönnek vissza a lányok és egybõl Lucy körül kezdenek el sürgölõdni és mosolyogva kedvesen közvetlenül viselkednek vele. Lucast is bemutatjuk és lerakva megyek a kilátóra. Lucy nem igazán érti a dolgokat, hogy ez mire fel van, de én csak bizakodok.

Kis beszélgetés után jön oda hozzám.

- George… én…

- Szeretném, ha játszanál a lányokkal kicsit. –mondom ránézve mélyen a szemeibe, és az utóbbi két hétbe ha ezt mondtam mindig mindent meg tett. Hát most is így legyen és jöjjön vissza az a Lucy aki örömét leli a kosarazásba.

- Jó rendben. –mondja és azzal vissza megy a pályára és Lucas is ott van velük. Én viszont nem vagyok jó kosaras és érzékem sincs hozzá, így én csak a kispadról figyelem az eseményeket.