A mellettem lévő asztalnak támasztja harapni való seggét, majd karba tett kezekkel néz le rám gyönyörű kék szemeivel. Hiába nézel ilyen szúrósan, úgysem tudsz felnyársalni… vagyis… nem úgy, ahogyan te szeretnéd. Hehe… De ahogy én szeretném, na, az más tészta.
- Néhányszor betoppanok majd hozzád, hogy lássam jól vagy-e, tisztességesen bánnak veled, és hogy bejársz-e melózni. – milyen kedves tőled anyuci. Vacsit nem hoztál nekem O-bento-s dobozban? Egy laza mozdulattal ellököm magam a székkel együtt, halk, guruló hangon érkezem meg elé térdeimre könyökölve támasztom meg fejem, és édesen pillogok fel rá.
Ugyan anyuci… mindketten jól tudjuk, hogy azért jöttél, hogy eldádázz engem. Rossz fiú voltam, büntess meg! Hörr…
- Nagyfiú vagyok már, David. Nem kell engem pesztrálni. Inkább... – kiszáradt számat picit körbenyalva nézek buján, meglepett szemeibe. Egyik kezemet rásimítom combjára, amir rózsaszínné váló arccal seper le rólam izgatottan. Oh… csak nem? Lassan, észrevétlenül állok fel, egyre közelebb kerülve hozzá, már bizsereg a bőröm is, hogy érintsem, visítanak pórusaim, de az ő hangja hangosabb, mint az övék.
- Hátra! – morogja kissé idegesen, de inkább riadtan. Csak nem megijedtél? Talán azért mert… még nem közelítettek hozzád így?
Védekezőn emelem fel kezeimet, mintha csak megadnám magam. Fújtatva túr bele rendezett hajába, elvigyorodva figyelem minden mozzanatát. Milyen édes… úgy néz ki enyém lesz a megtiszteltetés, hogy betörjelek. Tökély, jobb, mint gondoltam.
- Van egy kis időm, ha szeretnéd, bemehetünk a pihenőbe – ajánlom fel a naaagy lehetőséget végre, amire már várok egy ideje, hogy feltegyem. Igaz nem pont így, és nem a legjobb hely, de nekem mindegy. - Ott kettesben lehetünk. – erősítem meg célzásomat, s mutató ujjamon megforgatom a kulcscsomót.
Először nem érti, furcsállóan néz rám, de ahogy lepottyan a tantusz még vörösebb rákfejjel, felpattan és elfordulva lép el tőlem az ajtó felé. Hehe… még mindig édes, sőt… egyre édesebb.
- Nem vagyok partner a kisded játékaidban, Devon. – ahh végre, lehunyt szemmel mosolyodom el, fülemet szinte csiklandozza búgó hangja, ahogy nevemet ejti.
- Mondd újra a nevem – sóhajtom halkan, mélyet hördülök, és már épp azon lennék, hogy berángatom magammal a pihenőbe, amikor kicsapja kezemből a kulcsot.
- Bocsáss meg, kissé fáradt vagyok. Megyek is, hagylak dolgozni. Szia – franc… pedig olyan szépen indult. Ne hagyj itt anyuci! Ki fog elfenekelni? Kiviharzik a szűk fülkéből, de én utána kiáltok.
- Mikor találkozunk újra? – az ajtófélfába kapaszkodva. Kétségbeesett tekintetet igyekszem magamra varázsolni, végigmérem alakját, ahogy hátra fordul felém.
- Szerdán ebédeljünk együtt – gyengéd kis mosoly, ami ugyan meglep, de tetszik.
- Jó! – egyezem bele, hasonló mosolyt virítva felé.
- És akkor majd szeretném azt hallani tőled, hogy nem gyújtottál rá egy szál cigire sem azóta. Jó munkát Devon. – és szépen magamra is hagy, én meg addig nézem a naci alatt ringó popsiját, míg ki nem megy. Mély sóhajjal dőlök az ajtófélfának, ajkaimra vigyor kúszik, és meg is nyalom őket. Alig várom…
~*~
Kibaszott szerda… nem hiszem el, de végre itt van. Olyan kanos vagyok akár egy kiéhezett disznó egy jó kis moslékra. Na jó ez pocsék hasonlat volt, de a szándék a fontos. Kiéhezettség stimmel, disznó stimmel, csak a moslék nem. Mert amire én vágyom, az egy édes dögös, szexis nevelő bácsi. Hrr… remélem, az egyenruhájában jelenik meg, bár a múltkori látogatásakor sem az volt rajta. Milyen kár. Azóta tartom magam. Nem vertem ki, nem néztem pornót, sőt még emberre sem néztem. Mindenem neki tartogatom. Höhö… Remélem, értékelni fogja ezt is, ahogyan azt is, hogy a mai nap nem gyújtok rá a kedvéért. De csak most. Vajon jönni fog elém? Mert nem hiszem, hogy melóba, hacsak nem vámpír az én kedvenc nevelő tisztem, és az ebédet éjfélre értette. Azt sem bánnám… Hehe…
Ahh… Harapj meg!
Komótosan kelek fel reggel, azaz… délelőtt, természetesen álló farokkal, mint az elmúlt napokban. A fürdőben lemaratom magam jéghideg vízzel, de még ez sem segít, csak a fekete, cukor nélküli kávé, egy csepp tejjel. Talán ré kéne telefonálnom? Áh… biztos megtalál, bárhol vagyok, pláne ha itthon várom. Remélem nem kamuzott, bár nem is nézném ki belőle.
Tizenegy óra.
Magamra küzdök egy sötétzöldes inget, egy farmert, majd beletúrok hajamba, s ekkor megszólal a csengő. Azonnal vigyor kunkorodik arcomra, hisz tudom, hogy ki az. Főleg, hogy egyrészt ő mondta, másrészt nem nagyon keresne meg akárki.
Az ajtóhoz sietek, lazán könyökölök a falra fejemmel egy vonalban, ujjaimat halántékomnál támasztom meg, majd egy sármos mosollyal nyitom ki az ajtót.
- Helló – búgom halkan, de egy pillanat alatt fagy le arcomról a vigyor, tekintetemet a vártnál feljebb terelem, és még szemeimből is kihuny a fény. – Te? – vakkantom iszonyat kelletlenül, fintorra húzva szám. Ez a nigger kopasz balfasz meg mit keres itt? – Mit akarsz? Gyorsan lökd, mert nem érek rá.
- Azt látom – vigyorodik el a napszemcsi mögül, és végigmér. Húzz anyádba, és ne legeltesd rajtam a szemed te dög – Meló lenne – mily’ meglepő, ha nem mondod nem is hiszem el.
- Remek, de most még arra sem érek rá, hogy meghallgassalak. Gyere vissza később, mielőtt meglát a kedvenc kis zsernyákom – vigyorodom el újra, karba font kezekkel.
- Cöhh… - ciccen fel, én pedig elkomorulok.
- Komolyan mondom… húzd innen a beled – egy fintorral rendez le, kezembe nyom egy szar pici telefont, amiben egyetlen szám van elmentve. ha ráérek, majd azt hívom. Zsír…
Kilökdösöm a pacákot, körbenézek az úton, hogy a közelben van-e, majd megnyugodva sóhajtok fel. Bah… nem hiszem el. Hogy lehet valakinek ilyen szar időzítése?
Épp hogy becsapom magam mögött az ajtót, kocsi tompa fékezése üti meg fülem, és ha jól észlelem, akkor a lakás előtt. Csak nem? Ideje lenne már.
Fél tizenkettő.
Kitárom az ajtót, megint lezserül támaszkodom meg, ügyelve arra, hogy az ingem felső két gombja ki legyen oldva. Hallgatom a léptelek a lépcsőházban visszhangzódni, mosolyom egyre csak szélesedne, de visszafogom magam, mert mire felérne, tuti vigyorral fogadnám.
Meg is látom körvonalát, megdobban a szívem. Végre megjött kedvenckém.
Felnéz a lépcsőn és persze rögtön észrevesz, picit előre hajtott fejjel jön tovább, fellépve a lépcsőfokokon. Imádom, ha ilyen szégyellős néha. Édesebb lesz a betörés.
- Szia – dörmögöm halkan, mikor felér, két mély sóhajjal rendezi légvételeit, majd válaszol.
- Neked is.
- Akkor… bejössz, vagy bejössz? – kérdem egy elterült vigyorral, mire csak megrázza fejét egy apró mosollyal. Mosolyog? Múltkor még elpirult az ilyen kifejezésre. Hm… talán edzette magát ellenem? Ejnye.
- Ha kész vagy, mehetünk is. – csak biccentek, bezárom az ajtót, és követem. Minden szükséges nálam van. Iratok… kulcs… pénz… síkosító… gumi… csak a legszükségesebbek.
- Na és hova megyünk? – kérdezem már a kocsiban ülve, persze jó kisfiú módjára bekötve. A rosszalkodás marad későbbre.
- Van ötleted? Őszintén szólva nem készültem, sok munkám volt – Oh… ennyi erővel akkor maradhattunk volna nálam is… Ha ő megelégszik az én fehérjémmel nekem is megfelelt volna ebédre. Hehe.
- Miért nem megyünk fel hozzád? – fordulok oldalra, felé, majdnem teljes testtel -ahogy az öv engedi- és felpillázok rá.
Csak egy pillanatra sandít rám, arca továbbra is pókerbe illő, pedig szívesebben látnék rajta egy kis érzelmet. Mondjuk… pirulást, miközben nyög… Mrr…
- Kizárólag étteremben gondolkodj – hát… jó, legyen, Ne hidd, hogy ki tudsz fogni rajtam.
- Hm… - az ablakon kilesve keresem a jobb helyeket, majd eszembe jut egy pár. Olyan kéne, ahol a fülkék el vannak zárva egymástól. – Mit szólnál, a… Don Angellohoz?
- Az merre van? – csodálatos, tehát nem ismeri.
- Egy városszéli egyszerű kis étterem, finom olasz kajákkal és jó hangulattal – ecsetelem a reklámszöveget, magamban pedig kis ördögszarvacskákat növesztek. Muhaha.
- Jól hangzik, navigálj – ezer örömmel.
~*~
Kocsijával alig tíz perc alatt elérjük a kívánt célt.
Előre megyek, ő pedig követ, szerencsére így nem láthatja vigyoromat. Fél szemmel hátrasandítok, látom, hogy épp körbenéz a helyiségben. Nos… biztosan észrevette, mennyire jól elszeparáltak a fülkék egymástól.
Megkérdezem van-e szabad hely, persze ezzel arra utalok, hogy az egyik leghátsót kérem, és mutatja, merre menjek. Remek.
Épp hogy leülünk, már olvassuk is az étlapot, de én már tudom, mit kérek, meg is rendelem.
Egy szava sem lehet rám, eddig visszafogtam magam, de nem lesz ez így sokáig.
Magunkra maradunk egy-egy ital társaságában, és ahogy magamhoz húzom sörömet, ferde szemmel néz rám. Most meg mi van?
- Remélem alkoholmentes. – vonja fel egyik szemöldökét, és meg csak elmosolyodom.
- Dehogy az – emelném fel a poharat, de kiveszi a kezemből, és áttolja nekem a kóláját. – Ne máár… - nyafogok morogva.
- Csak azért nézem ezt el neked, mert ennek alacsony az alkoholtartalma – Bahh… nem hiszem el.
Na, jól van, te akartad. Ha nem tudom piával lefoglalni magam, akkor majd veled töltöm le a feszültségemet, éppen ideje.
Míg várunk a kajára, körbenéz ülve, én egy kicsit közelebb csusszanok hozzá. Persze azt nem tudja, hogy csak akkor hozzák ki az ételt, ha megnyomok az asztal alatt egy kis jelzőgombot. Jó kis találmány, tárgyalásoknál tökéletes, mert nem tudnak „véletlenül” semmi közepébe belekontárkodni.
Míg próbál átnézni egy másik fülkébe, persze sikertelenül, én közelebb hajolok hozzá, oldalra dőlve, és egyik kezemet észrevétlenül a combjára simítom, de nem is akárhova. A legfelső részen, ahol utána már könnyedén csusszan két lába közé, pontosabban ágyékára mancsom. Huh, de forró van itt.
Azonnal felém kapja fejét, hatalmas, kikerekedett szemekkel, majd megint kivörösödve rántja ki onnan kezemet, de én csak vigyorogva figyelem.
- Mit művelsz? – próbálja hangját visszafogni, de mégis hangosabban csúszik ki a kelleténél a mondat. Még mindig édes… - Devon… megmondtam már, hogy nem leszek a játékszered – ahh, imádom, ahogyan ejti a nevem.
Meglepettségét kihasználva egy pillanat alatt hajolok közvetlen arca elé, hogy mélyen nézhessek a gyönyörű szempárba, ami a szemüveg mögött rejtőzik. Mh, szívesen levenném rólad ezt a nyelvemmel.
- És én lehetek a tiéd? – kérdem széles vigyorral, ajkaira súgva a szavakat.
A raktárépület a város szélén, egy kevésbé jól szituált negyedben van. Bérbe adják a tároló helyiségeket, bárkinek aki fizet érte. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy piszkos dolgok is folynak itt. Nem ezért vagyok itt, de nem árt azért nyitott szemekkel járnom.
Az alkalmazottak, akik éjjel is pakolják az árut, készségesen útba igazítanak, így hamar megtalálom akit keresek egy őrfülkében üldögélni. Lábai az asztalon, lazán hátradől, kezeit tarkóján összefűzve végtelenül lazán.
- Szia – üdvözöl engem egy sugárzó mosollyal, épp csak a szájában fityegő cigaretta rontja asz összképet.
- Szia – dörmögöm miközben kiveszem szájából és eltaposom. – Igazán leszokhatnál. Hol van a többi?
Fiatal kölyök még, ezért befolyásolható is. Talán le tudom szoktatni. Talán nem.
- Neked nem tudok hazudni – mondja ártatlannak tettetve magát és megfordul, az asztalra támaszkodva mutatja nekem fenekét. - feldugtam, hogy ne tudd elvenni, ha kell szedd ki!
Megbotránkozva fordítom tekintetem a plafon felé. Bah... sok energiámat fogja felemészteni ez a kölyök, már látom. Felém fordul és hanyagul visszavetődik a székbe.
- Nem tudom mit vagy oda, manapság már a 15 évesek is rendszeres dohányosok és alkoholisták. Miért jöttél? Csak nem hiányoztam?
Mellé telepszem az asztalra. Kissé szűkös ez a bódé kettőnknek, de nem gond. Karba fonom kezeimet és komolyan nézek rá.
- Néhányszor betoppanok majd hozzád, hogy lássam jól vagy-e, tisztességesen bánnak veled, és hogy bejársz-e melózni.
Elém gördül a székével, és térdeimre könyökölve pislog fel rám. Ilyen közelről látom milyen csinos, és olyan hosszúak a szempillái, mint egy lánynak. Zavar ez az intim közelség, de nem mozdulok. Tudom hogy csak kóstolgat, dominancia harcolgat, kompenzálni akar.
- Nagyfiú vagyok már, David. Nem kell engem pesztrálni. Inkább... – megnyalja a száját és pillantásától a kamaszkislányok beájulnának az asztal alá. Én csak szimplán zavarba jövök, de leplezem reakciómat és hátradőlök, kezeimmel az asztal felületén megtámaszkodva. Egyik kezére támasztja fejét, a másikkal végigsimítja combomat de lesöpröm magamról. Kissé melegem lett... Észrevesz valamit rajtam, mert elvigyorodik és lassan feláll, szemei fogva tartják az enyémeket. Mire észbe kapok, szinte hozzám simul, olyan közel áll. Kapkodva veszem a levegőt, nem is értem miért.
Elkomorulok, és fagyosan nézek vissza rá, mély hangom feldörren.
- Hátra!
Szót fogad, kezeit felemeli, mintha fegyvert szegeznék rá. Arcán széles vigyor. Beletúrok a hajamba és mély levegőt veszek.
- Van egy kis időm, ha szeretnéd bemehetünk a pihenőbe – búgja lágyan, ujja hegyén megpörgetve egy kulcscsomót. – Ott kettesben lehetünk.
Homlokomat ráncolva nézek rá, majd leesik mire céloz és felforrósodik az arcom. Felpattanok az asztalról, majd észbe kapok. Nem szabad látnia rajtam, hogy zavarban vagyok, mert ez a gyengeség jele, és nem fog tisztelni. Fenébe, elszúrtam. Dühösen szűkülnek össze kék szemeim.
- Nem vagyok partner a kisded játékaidban, Devon.
Behunyja a szemeit és elmosolyodik.
- Mondd újra a nevem – búgja, majd amikor felhördülök, felkacag lágy és erotikus hangon. Erotikus?! Miket gondolok én?!?!?! Reflexből kiütöm kezéből a kulcsot és észhez térek végre.
Hajamba túrok, veszek egy mély levegőt és elszámolok magamban tízig. Nem értem miért reagálok így, hiszen tudom hogy a rabok úgy is csinálják. Lehiggadva nézek ismét rá. Bedőltem egy kekeckedésnek. Bizonyára a fáradtság teszi... Hosszú napom volt.
- Bocsáss meg, kissé fáradt vagyok. Megyek is, hagylak dolgozni. Szia – intek neki és elindulok kifelé. Odakint megállít a hangja:
- Mikor találkozunk újra?
Hátrapillantok a vállam felett. A fülke ajtajában áll, karcsú ujjaival az ajtófélfát szorítja, hogy a körmei egészen elfehérednek. Tekintetében valami könyörgésféle csillog. Bizonyára borzasztóan magányos lehet, ezért próbált így közelebb kerülni hozzám. Hozzám, az egyetlen személyhez, aki törődik vele. Szegény kölyök.
- Szerdán ebédeljünk együtt – mosolyodom el halványan.
- Jó! – derül fel az arca.
- És akkor majd szeretném azt hallani tőled, hogy nem gyújtottál rá egy szál cigire sem azóta. Jó munkát Devon.
Szép orrát figyelem, ahogy rezzenéstelenül fordítja oldalra, és az asztal széléhez sétálva, karba teszi kezeit.
- Nem ámítalak Devon. Nagyon nehéz lesz visszailleszkedned az emberek közé. Sok sérelem fog érni, így frissen szabadulva sokkal érzékenyebbek vagytok, ezért hajlamosabbak az agresszióra is. – mintha én akarnék a társadalomba kerülni. Visszailleszkedni? Röhej… soha nem is tartoztam a társadalomba, már születésem óta, nincs hova visszailleszkedni.
Érdeklődve figyelem, ahogy zsebébe nyúl, majd előkap egy cetlit.
- Ez a számom. – nyújtja felém - Bármikor felhívhatsz ha baj van, remélem nem kerül rá sor. – ah, el sem hiszem! Ez tényleg a száma? Oh anyám, szextelefona fel! Éjszaka nem hagyok neked nyugtot dögös görögistenem.
- Kösz – morgom halkan, és a számokat figyelem, hogy talán hamis-e a szám. De miért is adna nekem hamisat az én naiv cicám? Ráadásul a számokból ítélve is valódi. – Meghívhatlak egy italra, David? – kérdem elhúzott vigyorral, de először csak felsóhajt.
- Ha majd véget ér ez a nehéz időszak, és sikeresen utadra bocsáthatlak, akkor iszunk majd együtt. Addig azonban nem. – ahh, milyen kár… ha ezen múlik akkor soha nem jön el az a nap, hogy leitatom és rámászom egy kupiban.
Egy asztalon fekvő kütyü kezd el rötyögni, aminek ráadásul válaszol is. Mit rötyizel azzal a cuccal? Gyere ide és tépj szét jófiú módjára.
- Köszönöm. Mary – elengedi a gombot, majd végre felém fordul, és egy pillanatra meglepettség fut át arcán, mikor meglátja, hogy a névjegykártya szélét fogaim közé vettem finoman. Legszívesebben őt harapdálnám, de hát azt sajnos még nem lehet - Mára végeztünk, Devon. Néhány nap múlva meglátogatlak a munkahelyeden, most elmehetsz.
- Muszáj? – vágom rá azonnal a kérdést, lebiggyesztett ajkakkal.
- Igen, kérlek menj ki – utasít halkan, mire felsóhajtok. Na jó, akkor majd máskor, de az holtbiztos, hogy nem, menekül előlem. Legalább egyszer még satuba fogom farpofáimmal cölöp farkát mindenképp. Höhö…
~*~
Kurva jó ez a meló, de kurva unalmas is… Mi a cifra faszomnak kell itt dekkolnom, amikor úgy is tudom, hogy nem fog semmi történni? Kint annyi a rejtett fegyveres ős és bérgyilkos a tetőt, mint annak a rendje egy ilyen sötét üzletelésnél. Én meg itt hintázok a széken, tarkónál összefont kezekkel, és lehunyt szemmel szívom szál cigimet. Kurva kicsi ez a fülke, bár nem is tudom mit várok. Jakuzzit? Talán…
Elismerem mindez azért van, hogy egy ideig fedezzenek, de ez akkor is gáz. Egyetlen mázlim, hogy azóta még nem kaptam megbízást.
Unatkozom… talán fel kéne hívni Davidet, biztosan örülne, ha hajnali fél egykor hívogatnám, perverz hangon. Muhaha… Itt a tündéri védenced, épp rólad fantáziál vajon melyik irányba lóg a kukid, ha háttal fekszel. Ha jobbra, über fasza vagy az ágyban. Ha balra, akkor még jobb, csak hozzá nagy is a dákó, viszont ha egyenesen, vagy felfelé… akkor máris röppenek, hogy ráülhessek. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne nekem.
Épp mikor kinyitom a szemem, és valóban fontolóra veszem vigyorogva a hívás gondolatát, amikor a monitorra pillantva látom meg, hogy a kapunál David közeleg. Oh micsoda meglepetés, most tényleg nem számítottam rá ilyen hamar, de kellemes csalódás. Örülök, ha velem foglalkozik jó sokat, így lesz alkalmam rávetni magam.
Minden monitoron figyelemmel kísérem ahogy engem keres, persze mindenki tudja mi a helyzet, és megmutatják neki a kis kuckómat, ahol azóta is füstölögve várom.
Megáll az ajtóban, és én felé fordulok a székkel, hasamon összefűzve ujjaimat. Imádom ezt a morcos pofit, annyira kekszi. Óh, ugye lecsalogathatom majd nyelvemmel a szemüveged? Biztos vagyok benne, hogy sokkal helyesebb úgy.
- Szia – üdvözlöm a szál mögül vigyorogva, mire ő is köszön, és felé lépve veszi ki finoman a számból a majdnem csikket, és a földre dobva tapossa el.
- Igazán leszokhatnál… Hol van a többi? – néz rám szúrósan, és én mint aki mér a kérdést várta, vigyorogva állok fel a székből.
- Neked nem tudok hazudni – veszem fel a hülye, naiv álcát, majd hátat fordítok neki, kezeimet az asztal szélére támasztom és jól bepucsítok, visszanézve rá – feldugtam, hogy ne tudd elvenni, ha kell szedd ki! – reakcióját látva röhögnöm kell, de csak egy vigyorba fojtom hangomat, figyelve, milyen szép ívben forgatja kék szemeit.
Lehet, hogy neki nem vicces, de én szörnyen élvezem. Kiegyenesedem, és komolyra véve a figurát fordulok vele szembe.
- Nem tudom mit vagy oda, manapság már a 15 évesek is rendszeres dohányosok és alkoholisták – karba teszem kezeimet, és visszahuppanok székembe, majd visszaterelve rá tekintetem mosolyodom el újra. – Miért jöttél? Csak nem hiányoztam? – mosolyom vigyorrá szélesedik.
- Van. Kezdhetnénk máris a motozással? – kérdezi halkan nevetve, látom jól szórakozik. – Követelem a részletesen kiterjedő motozást! Ki ne hagyja a nyílásokat!
- Látom, nem veszed komolyan a dolgot. Pedig ideje lenne.
- Én várok.
Ez a pimasz mosoly... dühít.
- Hagyd abba – dörrenek rá, és ő látszólag meghunyászkodik, de szemeiben a pimasz csillogás változatlan.
- Igenis, Mr. Snooow. Zavarna, ha rágyújtanék?
Mielőtt rágyújtana, felállok és elveszem tőle. Gyűlölöm a cigarettafüstöt.
- Hé! Az utolsó szálam! – hőbörög azonnal, de elveszem tőle a dobozt is.
- A gyújtót – nyújtom ismét a tenyeremet, de megrázza a fejét, szőke tincsei arcába hullnak a mozdulattól.
- Harminc dolcsit – vigyorog. Szinte gyermeknek tűnik ezzel a széles mosollyal még, pedig már rég nem az. Lélekben legalábbis. Jól tudom, hogy az alvilágban a kor nem számít, akár egy tizenéves gyermek is rendelkezhet olyan komoly tapasztalatokkal, amelyekkel én negyven évesen sem fogok.
Végigmér kék szemeivel.
- Mondtam már, hogy „szeretem” az egyenruhát?
Nem válaszolok a kérdésére, inkább vele szemben letelepedek az íróasztalom szélére és karba font kezekkel nézek le rá.
- Nem ámítalak Devon. Nagyon nehéz lesz visszailleszkedned az emberek közé. Sok sérelem fog érni, így frissen szabadulva sokkal érzékenyebbek vagytok, ezért hajlamosabbak az agresszióra is.
Hangom mély, kedves. Türelmesen pillantok rá szemüvegemen keresztül. Szegény kölyök... Ingem mellényzsebébe nyúlok, egy névjegykártyát húzok elő és felé nyújtom.
- Ez a számom. Bármikor felhívhatsz ha baj van, remélem nem kerül rá sor.
Csodálkozva veszi el, a pimasz álarca egy pillanatra semmivé foszlik. Igen, ez az igazi arca, és ez jobban is tetszik.
- Kösz – mormogja, alaposan megnézi majd elvigyorodik. – Meghívhatlak egy italra, David?
Sóhajtva túrok a hajamba. Nehéz lesz ezzel a kölyökkel, már látom.
- Ha majd véget ér ez a nehéz időszak, és sikeresen utadra bocsáthatlak, akkor iszunk majd együtt – bólintok. – Addig azonban nem.
Megszólal az asztali készülék, és én oldalra fordulok ültömben hogy megnyomjam a beszélőt.
- Mr. Snow, megérkezett a következő – szól bele az idős titkárnőm rekedtes hangja.
- Köszönöm,Mary. – Elengedem a gombot és visszafordulok Devon felé. Élveteg mosollyal rágcsálja a névjegykártyám sarkát, szemei szinte felfalnak engem. Homlokráncolva nézek rá.
- Mára végeztünk, Devon. Néhány nap múlva meglátogatlak a munkahelyeden, most elmehetsz.
Felém nyújtja karját, amivel először csak élvetegen szemezek. Oh, micsoda mancs… vajon naponta hányszor verheti ki vele magának? Szeretem a puha kezet, jó abba – is – élvezni. Hehe…
- David Snow nevelőtiszt vagyok – hópihe? Oh, de cuki. Meleg napokon szívesen elnyalogatnálak, de ha neked úgy is jó, hideg napokon is. Elemzel szépségem? Belőlem ugyan nem olvasol ki semmit, max azt, hogy milyen züllött is vagyok. Ha engem meg akarsz javítani, erősebb szerszámokra lesz szükséged a farkadnál. Bár ha elég nagy, talán beérem vele… Talán.
Viszonzom a gesztust, tekintetéből azonnal lerí, hogy elégedett. Én már nem mutatkozom be, hisz felesleges, jól tudja, ki vagyok. David… cuki…
- Nagyon örvendek – vigyor terül arcomra, és csak nagy nehezen akarom elengedi a puha kis kezecskét. Naah… hadd fogjam még kicsit, megmutatom hova való. Egy kis ujj, két kis ujj…
De sajnos végül csak muszáj elereszteni, visszahuppanok a székre, és megnyalintom ujjaimat. Gyenge ez az íz, viszont már előre érzem milyen fincsi. Mrr… Gyere havacska, nyalakodni van kedvem.
Először szinte észre sem vesz, majd végleg előre hajol, és előkap egy lapot, tollat.
- Az új címét és telefonszámát diktálja be kérem.
- És most az önét – teszem hozzá, miután ledaráltam neki a számokat, újra rám sandít, és élveteg gonosz mosollyal figyelem. Nem válaszol, pedig komolyan gondoltam. Hahh…
- Munkahelyet talált már?
- Aha. Éjjeliőr egy raktárban – vakkatom neki, mire méricskélni kezd. Nah… ne csak a szemeddel falj cukipofi, a szádnak jobban örülnék, sokkal.
- Kutyával? – teszi fel az ökör kérdést, mire felnevetek.
- Állatnak itt vagyok én – mutatok is magamra – Nem kell más…
- A munkahely címét és telefonszámát is kérem.
Felkönyökölök az asztalra, és tenyereimbe támasztom arcomat, hogy közelebb hajolva jobban halljam, és illatát is érezhessem végre. Nekem az igenis fontos.
Halkan duruzsolni kezdem, hangszálaimat kímélve. Majd később megerőltetem egy kis nyögéssel. Csak neked. Höhö.
Befejezi a firkálást, és Ő is felkönyököl, majd méreget. Oh igen, ezek a szép szemek közelről sokkal jobban tetszenek, mint a távolról, még be is látok a kukker mögé. Hosszú pillanatokig méregetem puha száját, és ezer meg egy gondolat fut át agyamon, hogy mire is jó az a szép száj. Ohh, ha nem hagyom abba, begerjedek.
Hupsz… már késő is. Remélem, szereted a sátrakat kicsi havacska.
- Mától én felügyellek. A várost nem hagyhatod el, csak velem vagy az én írásos engedélyemmel. Bármikor hívlak, elérhetőnek kell lenned, főleg az első két hétben. Meglepetésszerűen betoppanhatok hozzád és a munkahelyedre is, amikor csak akarom. Ha úgy látom szükségét, hogy csoportterápiára járj, vagy orvosi vizsgálatra menj, az kötelező érvényű. Bármikor megszondázhatlak, vérvételre küldhetlek, megmotozhatlak és a lakásodat is átvizsgálhatom. Ha hibázol, elkaplak és visszaváglak a sittre. Van kérdésed?
- Van. Kezdhetnénk máris a motozással? – elkuncogva magam dőlök vissza hátra a székbe, kisebb terpeszbe vágom lábaimat, hátra dőlve még jobban, kitárom karjaimat – Követelem a részletesen kiterjedő motozást! Ki ne hagyja a nyílásokat! – vigyorogva figyelem, ahogy fagyos arccal mér végig, ujjait összefűzi, és csak csalódottan morran egyet.
- Látom, nem veszed komolyan a dolgot. Pedig ideje lenne. – Oh, én halálosan komoly vagyok. nem hiszed? Bebizonyíthatom, milyen komolyan tudok szopni is, hidd el, élveznéd. Ilyen komolyat még nem láttál.
- Én várok – mondom vigyorogva, még mindig széttárt karokkal, és lábakkal. Mi lesz már? Csak egy kicsi motozást. Kiscica szemeket akarsz? Az szopás, mert olyat nem tudok.
- Hagyd abba – dörren kicsit hangosabban hangja, és csalódottan húzom magam össze lassan. Na jó… de később mélyreható turkászást fogok követelni, csak azért is. hehe…
- Igenis, Mr. Snooow – hangsúlyozom nevét mélyen, egyik lábamat lazán átvetem a másik felett, majd belenyúlok zsebembe, míg ő feláll a helyéről. – Zavarna, ha rágyújtanék? – kérdezem már a szál mögül, gyújtóval a kezemben. Gyors vagyok mi?
Nem válaszol először, csak kikapja a számból a szálat, és egy kézzel kettétöri, bedobja a szemetesbe.
- Hé! Az utolsó szálam! – rikkantom, mire orrom elé dugva kezét tartja tenyerét.
- Kérem! – mondja szigorú tekintettem, bár engem nem hat meg. Viszont… miért ne kedveskedhetnék neki? Higgye azt, hogy kezdek jófiú lenni. Szem forgatva veszem elő a dobozt, amiben már csak pár szál van abból a fosból, amit a haver hozott. Legalább megszabadulok tőle.
- A gyújtót – tartja újra kezét, majd mellé teszem sajátomat, ugyan úgy.
- Harminc dolcsit – vigyorogva nézek fel szemébe, elmerülve tekintetében. Valami valamiért édes párducom. Végigmérem előttem álló komoran alakját, és konstatálom, hogy tökéletes helyzetben vagyok, fejemmel pont ágyékát érem el. Minő véletlen. Ez a szék, nekem lett kitalálva.
Leereszti kezét ahogy én is, mikor rájön, hogy bizony a gyújtómtól nem vagyok hajlandó megszabadulni. Elégedjen meg a cigimmel és azt dugdossa a seggébe, amíg meg nem dugatom magam vele. Hehe…
Viszont még midig előttem áll, és én bizony nem veszem le róla éhes tekintetem, gondolatban már réges-rég lecincáltam róla minden textilcafatot.
- Mondtam már, hogy „szeretem” az egyenruhát? – dörmögöm halkan, újra felnézve szemeibe, és megnyalva ajkaimat.
Visszaeső és nem visszaeső elítéltek jönnek és mennek. Ma egész nap az irodámban leszek, ilyenkor nagy a nyüzsgés. Ezek a hétfők...
Hajtás.
Kora délután, már korog a gyomrom, de még mindig nem végeztem. Aktatáskámból kihalászom a legújabb gondozottak aktáit. Hm, ez csak egy. A képen egy szőke, jóképű kölyök felszegett fejjel, tipikus félmosollyal. Igazi bajkeverő típus, az aktája szerint csak betörésért ítélték el, pedig igazi nehézbűnöző.
Nyílik az ajtó, és épp a épen vigyorgó srác élő mása sétál be rajta. Vállig érő tépett szőke haja keretezi helyes arcát. Szemei okosan csillognak, hidegek akár a jég. Tapasztalt vagyok, tudom jól kinek a szemei ezek. Az akta tehát igazat állít, a fiú igazi nehézsúlyú bűnöző, átvitt értelemben persze. Hiszen alig 170 centi, átlagos testalkatú.
- Devon Murray? - üdvözlöm őt mély hangomon.
- Ahogy mondja - válaszolja pimasz mosollyal. Megmoccan bennem valami, valami együttérzés. A munkám része, hogy kifejezetten nehézsorsúakon kell segítenem. A modoráról nem tehet, ezt tanította neki a kemény élete, de idővel ha majd beilleszkedik a társadalomba, munkát szerez és barátokat akik majd megbecsülik őt, akkor megváltozik. Alig várom.
- Üljön le - intek a székre, határozottságommal előre letisztázom a szerepeket, hiszen ez így szokás.
- Ahogy óhajtja - bamm. Belevágódik a székbe, de az egy strapabíró darab, hisz ezt a mutatványt már pár százan eljátszották őelőtte is. Kezdetben mind megjátsszák a laza nemtörődöm csávót, aztán ahogy a bizalmukba férkőzöm, megváltoznak velem szemben.
Szemüvegem mögött komolyan nézek szemeibe, egyenesen és tisztességesen. Kinyújtom felé a kezem.
- David Snow nevelőtiszt vagyok.
Tízből öt-hat szokta elfogadni a kéznyújtásomat, és már ebből rengeteg információhoz jutok. Megfogja kezemet, egyenesen a szemembe néz és megszorítja. Remek. Alkalmazkodó típus, hideg fejjel mérlegelő, intelligens típus. Ha nem züllött el teljesen, még megmenthető. Talán.
- Nagyon örvendek - mosolyog rám hamiskásan, a kezemet csak lassan engedi el, majd hátradől és megnyalintja ujjait. Szóval játszadozni akarsz. Keresztülnézek a próbálkozásán, és előveszek egy üres kartont. Kitöltöm gyorsan az elejét, majd rápillantok ismét.
- Az új címét és telefonszámát diktálja be kérem.
Megteszi, én pedig lekörmölök.
- És most én az önét - dorombolja gonosz kis mosollyal. Elengedem fülem mellett a megjegyzést, és lapozok.
- Munkahelyet talált már?
- Aha. Éjjeliőr leszek egy raktárban.
Érdeklődve nézem őt. Meglepő állás egy frissen szabadult rabnak, nyilván kapcsolatainak köszönhetően tett szert rá, az pedig nem sok jót jelent.
- Kutyával?
- Állatnak itt vagyok én - vigyorodik el. - Nem kell más...
Kifejezéstelen arccal figyelem, nem vagyok vevő az ilyen poénokra. A baj az, hogy róla elhiszem hogy igazat beszél.
- A munkahely címét és telefonszámát is kérem.
Előrehajol, az asztalra könyököl és kezeire támasztva fejét néz közelről a szemembe. Elbúgja a kért információkat, én pedig úgy teszek, mintha nem zavarna hogy ennyire közel van hozzám. Finom illata van, de zavarba ejtő ez a hideg szempár és ez a szép arc. Leírom a hallottakat, majd leteszem a tollat, és az asztalra könyökölök én is, mélyen a szemeibe nézek. Hosszú pillanatig hagyom őt kedvére nézelődni. Meg is teszi, pofátlanul.
Belevágok a mondókámba, letegezem őt hiszen felesleges a hideg távolságtartás:
- Mától én felügyellek. A várost nem hagyhatod el, csak velem vagy az én írásos engedélyemmel. Bármikor hívlak, elérhetőnek kell lenned, főleg az első két hétben. Meglepetésszerűen betoppanhatok hozzád és a munkahelyedre is, amikor csak akarom. Ha úgy látom szükségét, hogy csoportterápiára járj, vagy orvosi vizsgálatra menj, az kötelező érvényű. Bármikor megszondázhatlak, vérvételre küldhetlek, megmotozhatlak és a lakásodat is átvizsgálhatom. Ha hibázol, elkaplak és visszaváglak a sittre. Van kérdésed?
A hűvös levegő mardossa izzadt testemet, magamra kapom egyen pólómat, és elvigyorodom. Fincsi búcsúajándék volt, habár én találtam ki.
- Megmondtam haver – körbenyalom ajkaim, és megigazítom nadrágomat. – Ott hajtogatok rajtad pinát, ahol akarok. Hehe… - Csak lesokkoltan remeg alattam, amit halk kuncogással jutalmazok. Hahh… már nem sok idő van hátra, és végre kiszabadulok innen. A rácshoz lépek, kidugom alkarjaimat, és előre görnyedve lesek ki a köztérre. Hol vannak már a fakabátok? Ilyenkor bezzeg mindig késnek. Bahh…
Mikor a lenti ajtó nyílik elvigyorodom újra. Egy rohadt évet kellett letöltenem ebben a kuplerájban, pedig valójában halált érdemelnék. Hurrá az imádott ügyvédemnek. Nem is számolom már mennyi rohadékot öltem meg, erre bevarrnak betöréses lopás miatt. Hát nem ironikus?
Megy a szokásos névsorolvasás, és mikor hozzám érnek csak felpislogok, jól ismert elégedett vigyorral ajkaimon. Bizony fatökű, engem már kihúzhatsz a listádról.
- Devon Murray… Jöjjön – kinyílik a rács, hátrébb lépek, és rögtön le is bilincselnek, a fegyőr meg beles mögöttem.
- A társával mi van? – bólint felé, és hátra fordulok.
- Szerintem fázik – jelentem ki egyszerűen, majd megint a reszkető vékony alakra nézek. – Csá bébi! – bezáródik a rács, én pedig hangosan felnevetek, miközben kivezetnek, hangomtól zeng az egész épület.
Mikor a külső folyosóra érünk már csak két kísérőm marad, leveszik a bilincset és a két folyosót elválasztó rács elhúzódik. Höhö…
~*~
Ahogy látom, nem vagyok egyedül a szabadulós témával, de nekem oly’ mindegy. A lényeg, hogy eljussak St. Louisba. Jópofa, hogy még választhattam is, hova megyek a szabadulás után, és még el is kocsikáznak. Tiszta hawaii. Bár annak nem örülök, hogy megfigyelés alatt fogok állni, és még mellékállást is kell keresnem. Tiszta gáz… a „szabadidőm” felét elveszi majd az, hogy jobban álcáznom kell magam, mint eddig.
Nem társalgok senkivel az úton, inkább rendesen kialszom magam. Jó végre a rendes cuccaimban lenni, már nagyon untam azt a semmi színű büdös ruhát.
~*~
Mire letesznek végre, mélyet szippantok a város levegőjéből… Áhh kurva jó… végre emberi szagok, nem csak az a fülledt dohos, meszelt fal, mint bent. Szerencsére már minden le van zsírozva mire ideértem. Elég volt pár telefon, van szállásom, és munkám is… Zsír, mehetek durmolni.
Sétálok egyet, keresztüljárom a várost, majd a megbeszélt helyen találkozom az ismerőssel, aki átadja a cuccokat. Kulcsok, és a melóhelyem adatai, ahova néhanap be kellesz tévednem.
Szar dolog, de kénytelen vagyok megtenni. Ha nem ezt dolgozom, akkor mással fogok tartozni annak az alvilági fejesnek, akié a nagyker, és ahhoz semmi kedvem, hogy ingyen öldököljek neki.
Egyszerű éjszakai raktáros leszek, persze sosem szemmel tartva. Helyes.
A zsáknyi cucc között találok egy doboz cigit is. Hát nem édes, hogy gondolt rám? Rohadjon meg, hogy ilyen csóringer gyengét, mert rám sózni. Jobbat érdemlek… Na mindegy, inkább kihasználom, kidobni kér lenne.
~*~
Másnap fintorogva ébredek. Neem, nem az ággyal van gondom, és nem is a környezettel, az tökéletes. Végre egyedül aludtam, és ébredtem is nyugodtan, óbégatás és hajnali ébresztés nélkül szunyálhattam majdnem délig. Nem… az enyhe undorom, másnak az oka… Az egyik, hogy már hiányzik a másnaposság, a másik az, hogy be kell másznom a rohadék nevelőtiszthez. Miért nem jön ide Ő? Bassza meg… Felkelek, és zuhanyozok, felkapva valami kényelmes sötét cuccot nekiindulok a semminek. Mit is mondtak merre kell mennem? Biztosan megtalálom, nem lehet nehéz.
~*~
Megérkezem az irodához, de sajna nem elég csak úgy bedobni az adataimat, be kell mennem a nevelőtisztemhez, aki majd figyelni fog. Remek… idő előtt megismerhetem a következő faszfejet, akivel jó pofiznom kell.
Kivárom a sorom, már úgy érzem, belehalok az unalomba, mikor közlik, hogy menjek be.
Belépek, és rögtön meg is torpanok, ahogy végigmérem magas alakot… Ahh… szexi! Szívesen magamra gyűrném.
Megszállottan fixíroz egy lapot egy mappa tetején, majd engem néz… Na mi van hapikám? Nem tetszik valami? Mondd csak ki!
- Devon Murray? – hmm… tetszik ez a hang, bár lehetne érzékibb is.
- Ahogy mondja – húzom gúnyos mosolyra számat, és karba teszem kezeimet. Dögös ez az egyenruci, kár hogy utálom a zsernyák holmit, de rajta kibaszott jól feszít. De majd lecincálom. Hehe…
Biztos vagyok benne, hogy nélküle sokkal jobban néz ki.
- Üljön le – mutat a székre, és Ő is helyet foglal, saját székében, az asztal másik végén. Kár, al tájékon még nem nagyon tudtam beazonosítani, de azt már megállapítottam, hogy legalább egy fél fejjel magasabb nálam.
- Ahogy óhajtja – morgom negédesen, majd levetődöm kényelmesen a székbe. Ahh… közelről még dögösebb.
