 Karakter: Paul McAllen
Megjegyzés: ~ lawinak
Paul:
Már épp haladnék tovább, amikor apa még utánam szól.
- Még valami. Kérlek, öltözz majd fel rendesen, elmegyünk vacsorázni.
- Étterembe? – döbbenek le. Minek mennék? Bár alapból azt nem értem, hogy miért kéne „rendesen” felöltöznöm. Sosem ülünk be puccos helyre.
- Nem… szeretnék neked mondani, vagyis bemutatni valakit. Ezért hozzájuk megyünk vacsorára.
- Oh, értem már – vigyorodom el megtámaszkodva a falon. Szóval fater végre megmutatja az új nőjét, akiről eddig csak „hallottam”… vagyis sejtettem valamit.
- Akkor jó. Tűnés tanulni mielőtt megyünk – hehh… pedig reméltem, hogy e miatt elfelejti, na mindegy.
Beleolvasok az egyik könyvbe, de meg is unom hamar, inkább kíváncsian meredek a plafonra. Vajon milyen lehet a nőci? Kíváncsi vagyok. Ha ennyire be akarja mutatni, akkor az azt jelenti, hogy valószínűleg komoly a dolog. Ezek szerint lesz egy pótanyám? Dejó… mondjuk nem ítélek előre, majd meglátjuk. És mivel azt mondta apa, hogy „hozzájuk”, gondolom én, hogy a gyerekére gondolt, nem valaki másra… nyilván. Akkor lesz egy féltesóm is? Kösz apa, hogy szóltál előre, és felbolygatod az életem, a tiéddel együtt. Bár szerintem Őt ez nem igazán érdekli… sőt.
Hahh, na mindegy. A szekrényemhez lépek, előkapok egy lezser, sötétszürke inget, egy fekete farmert és készen is vagyok. Nem viszem túlzásba, elvégre nem kell visszafognom magam… úgymond.
~*~
Egy kedves kis családi ház, bár hasonló nagyságú, mint a miénk. Nem rossz… bár nekem valamiért túl… baba. Jobb jelzőt nem tudok rá mondani.
Egy kedves asszony fogad minket, egész fiatalos meg minden, majd a konyha, vagyis étkező felé terel minket. Nem is rossz.
Viszont amikor a nőcin kívül meglátok mást is, egy pillanatra fejbe vág a tudat és nyelnem kell egyet.
- P… - ő csak ennyit tud kiköpni magából, és a nagy döbbenetből én találom meg előbb a hangomat.
- Lorrin?! – nane… ugye ez csak egy vicc? Fogadjuk fater szervezte be, és mindjárt előlépnek kamerával a kész átverés showból, csak előbb még egy kis műsort akarnak. Ugye?
- Paul, te mi a lófaszt keresel itt?! – fakad ki, és kezdem nagyon úgy érezni, hogy őt is baromira átverték a palánkon, mint engem. Ez talán mégis az élet és nem show?
- Kicsim, ne beszélj így az új testvéreddel! – szólal meg a nőci. Mintha olyan könnyű lenne lenyugtatni ezt a mitugrászt. Várjunk csak… új testvér? Ez most tényleg komoly? Ugye nem?
- Maradj csendbe, ahelyett, hogy elmondtad volna undorító mód titkolóztál, mire számítottál?! – kiabál anyucival? Ej… mondjuk én is ezt tettem volna ha apa engem próbált volna csitítani. Ebben egyetértünk. Szólhattak volna.
- Sajnálom drágám, de hidd el, jobb volt ez így – na persze… az én haverom meg a húsvéti nyuszi. Ezek komolyan azt hiszik, hogy mi élni tudnánk egy feléd alatt? A nőci apámhoz lép, mintegy mentsvárként. Hát… összeillenek, bár belül egy régi kis énem azt súgja soha nem lesz olyan jó mellé, mint anyám volt.
- Jobb?! Jobb?!! Mégis mi lett így jobb?! – kelek ki magamból. Most az egyszer Lorrinnal értek egyet. Lehet hogy felnőttek, de azért ilyet nem lett volna szabad tenniük. Apa már valamivel határozottabban próbál csendre inteni, végül Lorrin anyja töri meg a vitát, kevés sikerrel, és fájó arckifejezéssel terel mindenkit az étkező asztalhoz. Számíthattak volna arra, hogy ez lesz, ehhez képest mégis neheztelően méregetnek, és sóhajtoznak. Húzzanak a rákba… Bármit nem csinálhatnak meg a gyerekeikkel.
Összeugrott gyomorral nehezebb nekikezdeni az evésnek, de mivel a sulii ebéd óta nem zabáltam semmit az első falat után könnyebben megy letolni az egészet. Persze nem gyorsan, mert az életkedvem is elmegy attól, ha Lorrinra nézek, aki csak turkálja az ételt. Fater és a nőci elvannak. Legalább valakik jól érzik magukat…
- Drágám, mutasd meg a szobádat Paulnak, ne unatkozz ilyen látványosan – hirtelen köpni nyelni nem tudok, főleg akkor, amikor Lorrin feláll az asztaltól és magával ráncigál. Mi a franc? De ahelyett, hogy azt tenné amit drága anyucija mondott, a nappaliban a falnak csap, de némi ellenállásomnak hála a falra azért nem ken fel.
- Kurvára nem tudom, hogy ez milyen elcseszett poén akar lenni, de villámgyorsan csináljál valamit mielőtt kikaparom a szemeidet és feldugom a seggedbe – halkan, visszafogottan morog arcomba, szinte már vérben forgó szemekkel. Hohó.
- Hé, figyelj, ez nekem sem kellemes ám, nem én találtam ki te seggfej, szóval rohadtul le lehet szállni rólam! – ez már komolyan nem vicc. Pedig nagyon szerettem volna, ha az lenne, viszont egyre jobban érzem, hogy ez bizony nem a „hogyan verjük át a kölyköket” műsor. Vagyis félig az, de a TV-be legalább nem kerül be. Viszont felbőszít hogy azt hiszi ez nekem poén így mondandóm közben már én kentem fel a falra viszonzásul. Legszívesebben tapétát csinálnék belőle.
Pár pillanatig még folytatódik a kutyákat megszégyenítő vicsorgás és morgás egymás felé, majd kiszakítva magát a szorításból elindul az emeletre. Most két választásom van. Vagy visszamegyek az étkezőbe és nézem az enyelgő felnőtteket valamint leszúr apám miért nem maradtam Lorrinnal, vagy követem. Azt hiszem a kisebbik rosszat választom. Felcaplat én komótosan utána, majd becsörtet egy szobába, ahová követem. Kitágult szemekkel nézek körbe. Na ne… ez tényleg az Ő szobája?
- El lehet ám takarodni, kurvára nem kértem, hogy ide gyere! – tör-zúz mint egy jó szappanopera dívája, majd seggre vágja magát az egyik falnál. - Takarodj, gyerünk! Mond meg a többieknek, hogy tele van virágokkal és plüssállatokkal a szobám... csinálj amit akarsz, kurvára nem érdekel! – felhúzza a térdét, arcát tenyerébe temeti, és hirtelen elszáll a haragom. Na nem, ettől nem leszünk pajtik, hogy közösen szar sorsunk lesz. Mert ki a frász gondolta volna, hogy az égi mesélő ekkora troll humorral megáldott? Bassza meg…
Nem mondom semmit, csak kicaplatok a szobájából, és becsapom az ajtót magam után, jó hangosan. Először gondolkodok azon, hogy leüljek-e csak a nappaliban vagy szétunjam az agyam, vagy szó nélkül húzzak haza, esetleg visszamenjek az étkezőbe. Nos ötvözzük egy kicsit a dolgokat.
Halk léptekkel komótosan lépkedek be az étkezőbe, majd köhécselek egyet, mire szétrebbennek. Visszafojtom vigyoromat. Ahh, ez de jólesett.
- Menjetek inkább szobára. – morgom épp annyira, hogy még tisztán lehessen érteni azt, amit mondok.
- Paul, ne szemtelenkedj! – dörren fel apa most nem túl hangosan, viszont az ő feje is vörös. Ehhe… Vállat vonok. Itt a kemény lázadás ideje. Eddig jó fejnek tartottam, de ezzel kihúzta nálam a gyufát. Sorry fater, te kerested a bajt.
- Lorrin? – kérdi összekaparva magát a nőci. Nos a nevét nem jegyeztem meg, de nem is nagyon érdekel, fogom még hallani.
- Olyan jó puszipajtások lettünk, hogy rögtön haza kell szaladnom leírnom a naplómba – válaszolok kellemes szarkazmussal kissé flegmán, de úgy néz ki ez a nő immunis rá.
- Tényleg? – kérdi egyszerre meglepetten és felcsillanó szemekkel. Erre kap egy „ugye most szórakozol velem?” pillantást, mire összébb húzza magát. Hehh… anyucit könnyebb szívatni mint Lorrint, bár a fiát sokkal élvezetesebb.
- Szeretnék hazamenni – nézek apámra. – A nappaliban megvárlak. – lassan kiballagok, majd levágódok a kanapéra és úgy teszek mintha a kezem baszottul érdekes lenne, és azt nézegetem.
Hosszú kínos pillanatok telnek el, mire apám kijön és int, hogy mehetünk. Mielőtt kilépek még észreveszem, hogy Lorrin a lépcső tetején gubbaszt, de csak egy villámló, morcos pillantást kap tőlem, és végre kilépek a rémségek házából. Ilyen szar estét… pedig reméltem, hogy valami normális csonkacsalád anyukájával jött össze a fater, de azt rémálmomban sem képzeltem volna, hogy pont ezekkel…
Hazafelé tartva sokáig csak feszült csend áll közénk.
- Ez azért nem volt szép tőletek, Lorena olyan sokat készült az estére – áh, szóval így hívják. Most már ezt is tudom.
- Bocs, de nincs kedvem arról vitatkozni mi a szép és mi nem. Neked meg most pláne nincs jogod erről papolni. – morgom halkan. Egy ideig nem szól semmit, majd nagyokat sóhajt.
- Szerinted mivel lett volna jobb, ha előre szólok? Valószínűleg vontatóval se tudtalak volna elhozni – ebben van valami. Csak karba tett kézzel, kussban ülök mellette.
Szólásra nyitnám a szám, de inkább visszafogom magam. Nem…. most nem akarom magam még jobban fölbosszantani. A kérdéseimet ráérek majd később is feltenni.
~*~
Suliba most direkt korábban értem be. Na nem azért, mert annyira imádom a iskolát, vagy a légkört, szimplán csak nem akarom hogy megint elgázoljon a dzsungelszökevény. Amennyi virág a szobájában volt… te jó ég… még csoda, hogy nem fulladt meg. Na meg a plüssök… Lehet öcs helyett egy hugicát kapok? Na jó inkább ebbe nem gondolok bele. Meg kéne kérdeznem apámtól, hogy ugye nem akarnak összeköltözni, viszont pontosan tudom a választ és nem akarom hallani. Amíg nem muszáj addig szeretném ezt az egészet elfelejteni.
Nem sokkal becsengő előtt jelenik meg Lorrin. Lassan, félve lép be az osztályba, körbenéz, de a szokásos köszönéseken túl senki nem foglalkozik vele másképp, mint máskor. Kissé meglepetten pislog, próbál engem elkerülni tekintetével, de mikor leül a padjához, rajtam állapodik meg tekintete. Inkább elfordulok tőle, mielőtt a szemünk is egymásba meredne, és előpakolom az első órához való cuccokat. Eddig lusta voltam hozzá, most sincs hozzá nagyobb kedvem, de nem sokára becsengetnek és jön a tanár.
Közben egy szék húzódik hozzám közelebb, és Lorrin ül rá, a támla a hasánál, rátámaszkodik és engem figyel.
- Mi van gyökér? – morgom halkan, mire csak összevonja szemöldökét pár pillanatra, de ahogy megjelent ez a morcosság úgy el is tűnik.
- Nem mondtad el nekik? – suttog halkan, hogy csak én halljam.
- Melyikre gondolsz? – vigyorodok el szélesen, oldalt könyökölve a padra, majd megtámasztom a fejem.
- Tudod mire gondolok – lesüti a szemeit, majd oldalra néz. Ha nem utálnám ennyire, most igazán aranyosnak gondolnám. De hát nem csípem és ez csak álszenteskedésnek tűnik számomra.
- Ha az ősökre gondolsz, inkább nem reklámoznám. A szobád meg… - most megint rám néz, mintha csak a kegyelemdöfést várná, de nem kapja meg… legalábbis nem olyan módon, mint ahogyan vár rá. Vállat vonok. - Nekem abból semmi nem jó, ha mások cikiznek - elvigyorodok – én akarlak cikizni.
Na erre visszatalál a jól ismert arckifejezés, és amikor a karjára mutatok ujjammal lenéz, majd jó erősen megpöckölöm az orrát. Arcához kapva olyan hirtelen áll fel, hogy ha rendesen ült volna a széken felborult volna, így csak hangosan csikorog.
- Rohadj meg! – morog rám befogott orral, majd a helyére csörtet, én meg hangosan nevetek fel, és persze megint mindenki minket néz. Ahogy ránézek látom tanakodik azon, hogy vajon hozzám vágja-e a táskáját vagy a görijét, de gondolom túl értékesnek tartja őket ahhoz, hogy rám pazarolja. Jobb is… ha valamit hozzám vágott volna, abból egész napos háború lenne.
~*~
Kémia órán végre kicsit kísérletezünk. Imádom mert ilyenkor plusz tudok trollkodni Lorrinnal. Már ha a közelembe jön. És micsoda mázli, a „padtársával” a mellettünk lévő kisasztal mellé kerülnek.
Amíg elterelem az egyik figyelmét a másik követi, beleteszek valami plusz cuccot a kémcsövükbe, és ahogy a tanár fejezné ki magát az anyag heves reakcióba kezd. Ergo habzik mint állat míg a többieké csak füstöl és mire visszanéznek a hangzavarra mindketten ijedten lépnek hátra, és meg csak magamban röhögök.
- Hát ti meg mi a fenét csináltok? – szól a tanár hátulról mire kitör belőlem a röhögés páran halkan követnek amolyan aláfestésképp, Lorrin persze nem hülye azonnal rájön, és szinte vicsorogva néz rám.
- Te szemét, elbasztad a kísérletet – és máris vágna hozzám valamit az asztalról, de a tanár már közelebb jött és ránk dörren.
- Azonnal fejezzétek be! Ti ketten – mutat rám és Lorrinra - órák után jelentkezzetek a tanáriban. Erre mindenki elkomolyodik még én is. Franc, nem hittem volna, hogy egy ilyen apróság miatt bünti jár. Mr. Wills elég morcos kedvében lehet.
- Igen is! – vágjuk rá egyszerre, de dühösen szisszenve nézünk a másikra utána a tipikus „ne utánozz” nézéssel.
~*~
Órák után mint kiderült ki kell takarítanunk a kémialabort, magyarán mosogathatunk, amit a nap folyamán használtak eszközöket. Nem elég, hogy utálok mosogatni, de még törékeny is ez a sok szar és óvatosan kell. Fú de rühellem a mosogatást. Tuti, hogy soha az életben nem fogok laborban dolgozni, ennyi szvötyit és nem mindegy hova önti az ember… Kész rémálom. Ez még rosszabb mint az edénymosogatás.
Elég irritáló még az is, hogy Lorrin áll mellettem a másik csapnál és valamivel ügyesebben csinálja, mint én. Franc bele… Csinálja az egészet. Itt is hagynám a francba, ha nem tudnám hogy Mr. Wills valahol a folyosón van.
Elmélyülten próbálom az utolsó darabokat befejezni, mikor valami rám fröccsen, és ugrom egyet. Oldalra nézve látom hogy Lorrin bazsalyogva csapkodja felém a kezeit.
- Na mi van, beszarsz egy kis víztől? – jegyzi meg diadalittasan, mire elkomorulok.
- Baszki… honnan tudjam, hogy nem savat fröcskölsz rám? – épp végzek az utolsóval is, de ahelyett hogy megtörölném a kezem, viszonzom a szívességet, bár nem hatja meg annyira mint engem az előbb, csak elfordítja a fejét és maga elé tartja kezeit.
- Nem vagyok hülye – válaszol morcosan, majd rendezgetni kezdi az elmosott edényeket. Muszáj nekem is mert így soha nem leszünk kész.
Kurva idegesítő ez a néma csend. Viszont pont vele beszélgetni… mintha lenne közös témánk.
Bár jobban belegondolva, van…
- Hé – kezdem halkan, nyugodtan a tőlem nem megszokott módon. Gyanakodva is néz oldalra rám – Tudom talán tabu téma, de… mit gondolsz arról amit az ősök művelnek? Mármint… csak így hagynunk kéne? – otthon egyedül már gondolkodtam ezen, de… csak én nem tehetnék ez ellen. Na meg apára is gondoltam annak ellenére, hogy Ő rám nem, mikor nem szólt előre… Jó lenne, ha a fater megint boldog lenne… vagy mi a frász. De ezt ilyen egyszerűen nem hagyhatom…
Épp azt várom hogy elküldjön a francba vagy elmeneküljön, de nem, csak befejezni a rendezgetést… Ezzel végeztünk is.
- Miért mit tehetnénk? Szerinted van beleszólásunk a dologba? – elhalad mellettem, és ki is megy a kémia szertárból, én meg csak követem.
Jó kérdés… én sem tudom. De az hogy őt látszólag nem zavarja annyira a dolog, engem ez zavar, pedig amikor náluk voltunk, elég dühösen kimutatta nemtetszését. Egy pillanatra még meglepően egyetértettem vele akkor, ami ritka eset. De most… Fingom nincs mit higgyek.
|
