Lassan ébredek, úgy érzem, mintha valami meleg és puha simulna hozzám. Mikor kinyitom a szemem, Kait pillantom meg magam mellett, ahogy hozzám bújik, kezei a nyakam körül, miközben én pedig a derekát karolom át. A felismerés úgy ér, mint a villámcsapás, azonnal elengedem, majd egy szempillantás alatt ugrom ki az ágyból.

- Kai, jó ég... ne haragudj... nem volt szándékos... – kapkodok levegõ után. Ez igen kínos, most mit gondolhat? A végén azt fogja hinni, hogy bántani akartam.

- Yuuto mért... piros? – kérdi értetlenkedve, mint akinek fogalma sincs semmirõl. Hát persze, hogy nincs, emlékeztetem magam, hiszen semmit sem tud a világról.

- Amikor... amikor az ember zavarban van, megugrik a pulzusszáma, vér áramlik az arcába és ettõl lesz piros, ahogyan te fogalmaztál...- mondom beletúrva a hajamba, és lassan kezdek megnyugodni. Ezek szerint semmi rosszra nem gondolt, ez jó. Neki legalábbis, mert én szörnyen zavarban vagyok, ami meglep.

Felöltözöm, miközben Kai továbbra is a takaró alatt gubbaszt, és úgy tûnik, meg van ijedve.

- Valami rosszat... tettem? – kérdi szinte suttogva, hangjában enyhe félelemmel. - Bocsánat... – hebegi rémülten, majd teljesen magára húzza a takarót.

- Nem tettél semmi rosszat – fordulok felé, és még egy halvány mosolyt is sikerül kipréselni magamból. Nem akarom megijeszteni, bár nem tudom, mikor lettem ennyire érzelgõs. - Ez csak... egy kellemetlen incidens volt, ne foglalkozzunk vele, rendben? – nyújtom felé a kezem, mire bólint, és hagyja, hogy kihúzzam a takaró alól. Nem tudom biztosan, hogy megértette-e, amit mondtam, de legalább már nyugodtabbnak tûnik.

A kezébe nyomok pár ruhát, és a konyhába indulok, hogy reggelit készítsek. Most már valószínûleg egyedül is fel tud öltözni, bár vannak még kétségeim. Rizst fõzök, miso levest készítek, meg elõkapok némi savanyított retket, uborkát, szárított halat és mindent, ami egy normális reggelihez kell. Kai nem zavar, de hirtelen hallom, hogy a tévé felzúg a nappaliban, és Kai felsikít.

- Látom sikeresen megtaláltad a távirányítót! – nevetek fel, de nem fordulok felé. Remélem, a tévé leköti annyira, hogy ne keverjen bajt nekem.

- Yuuto... miért vannak emberek a dobozban? És mért bántják egymást?! – hallom rémült hangját, mire végre odafordulok. Úgy tûnik, éppen sikerült egy tegnap éjszakai rendõri beavatkozást megnéznie. - Segíteni kell nekik! Vérzik! Yuuto, nem tudom kiszedni... – tapogatja a tévét, mintha ki akarná nyitni.

- Azok az emberek nem igaziak – lépek mellé, és megnyugtatóan a vállára teszem a kezem. - Vagyis igaziak, de nincsenek benne. Ez egy felvétel, amit ez a gép lejátszik nekünk... – próbálom elmagyarázni, hogy megértse. - Mint az álmaid. Azok sem igaziak...

- Álmok?

- Azok a képek, amiket alvás közben látsz. – Erre csak bólint, mint aki végre megértette, mit is akartam mondani. Jól van, haladunk, haladunk. Nem is buta ez a fiú. De úgy érzem, több van benne, mint elsõre látszik.

Tovább nézi a tévét, majd mikor szólok neki, hogy kész a reggeli, engedelmesen asztalhoz ül. Úgy tûnik, a miso leves ízlik neki, de mindenbõl eszik. Még nincs kialakult ízlése, így mindent megeszik. Ha valami nem ízlene neki, akkor olyat többet nem kap. Estére csinálok hamburgert, azt könnyû elkészíteni, csak el kell menni hozzá vásárolni. Reggeli után visszaültetem a tévé elé, amíg elmosogatok. Nem tudom, lesz-e ma megbízatásom, mert ezt reggel sosem lehet tudni. De bízom egy nyugodt napban. Anyámhoz is be kéne mennem, pedig tudom, hogy nem változik az állapota. Dr. Kisaragi már jelezte, hogy fontoljam meg az eutanáziát, és talán tényleg jobb megoldás lenne. Anyának is, aki valószínûleg sosem ébred fel többé.

- Yuuto? – hallom meg Kai hangját, és mikor odanézek, könnyes szemekkel jön felém. - Mért ilyen ostobák az emberek? Én nem akarok közéjük tartozni, nem akarom bántani a másikat, csak mert az rosszat tett és nem akarok féltékeny meg dühös meg gonosz lenni... ugye, nem engeded, hogy az legyen? – kérdi riadtan, miközben ömlik belõle a szó. Halálra van rémülve.

Egy pár pillanatig csak döbbenten állok, mielõtt reagálni tudnék. Odalépek hozzá, és nem tudom, milyen indíttatásból, megsimogatom a haját. Olyan puha, selymes, amilyet még sosem éreztem. Aztán arra leszek figyelmes, hogy Kai hozzám bújik, kezeivel a pólómba markol, keservesen zokog, én pedig sóhajtok egyet, és megölelem. Sután megveregetem a hátát, mintegy próbálva lenyugtatni, de nem igazán tudom, hogy kell ezt csinálni. Azóta az este óta valahogy nem vagyok képes gyengédséget mutatni, erre jön Kai és kihozza belõlem az emberi felemet.

-       - Nincs semmi baj, Kai – dörmögöm halkan. – Azért nem minden ember bántja a másikat. Vannak azért jó emberek is a világon.

-       - Té… tényleg? – emeli fel könnyáztatta arcát, és néz a szemembe, mintegy megerõsítést várva. – De… de akkor a tévében… miért nem mutatják õket?

-      - A tévének szenzáció kell – vonok vállat. – A háború, meg a rossz dolgok mindig több embert érdekelnek, ennyi az egész. Szerinted én rossz ember vagyok?

-       - Nem – rázza a fejét.  – Yuuto jó ember, de… néha félelmetes.

-       - Tudom – bólintok. – Na, töröld le a könnyeidet, aztán gyere! Van egy kis dolgunk, és szerintem érdekel téged a kinti világ, nem?

Szaporán bólogat, de idõbe telik, mire végre megnyugszik. Van idõnk, én türelmesen megvárom, míg az utolsó könnycseppje is felszárad, õ pedig elég nyugodt hozzá, hogy végre egy bakancsot és kabátot adjak rá. Érdeklõdve bámulja a fekete lábbelit a lábán, de úgy tûnik, kényelmes neki. Még az enyém volt annak idején, de sosem gondoltam, hogy valaha még hasznát veszem majd. A kabátja fehér, rajta fekete mintákkal, és kap egy fehér sálat, meg egy fekete-fehér sapkát is.

-       - Kint hideg van – magyarázom. – Ráadásul a sapka elrejti a furcsa hajszínedet is. Nem kell, hogy egybõl kitûnjön, hogy nem vagy ember, ugye érted? Nem akarom, hogy megbámuljanak az emberek, ennyi – teszem még hozzá, Kai kérdõ tekintetét látva.

- Még kap egy kesztyût is, majd én magam is felöltözöm, magamhoz veszem a pénztárcámat, telefonomat és a kulcsomat, majd indulunk is.

~*~

Úgy tûnik, Kainak tetszik a kinti világ, mert ide-oda forgatja a fejét, miközben jön mellettem. Minden érdekli, így sokszor kénytelenek vagyunk megállni egy-egy kirakat elõtt, hogy hadd bámészkodhasson. De cseppet sem zavar, még az sem, hogy tucatnyi kérdéssel áraszt el, amelyekre néha elég nehéz válaszolnom. Így a boltig tartó, normális esetben tíz perces séta most jó háromnegyed óráig tart, de nem baj. Kai legalább megnyugodott. Még az embereket is megbámulja, bár szólok neki, hogy nem illik ezt túl feltûnõen csinálni, mert másoknak kellemetlen lehet. Nem tudom, hogy megérti-e. Mikor pedig elérünk a bolthoz, ami elég hatalmas, szeme-szája tátva marad.

-       - Gyere, itt vásárolunk estére – mondom. – És maradj mellettem, mert sok ember van itt ilyenkor, nem szeretném, ha eltûnnél.

-      -  Rendben – bólint, miközben elkerekedett szemekkel néz közbe. Szerintem az esze félig nem is itt jár.

Szerzek egy bevásárlókocsit, ami nagyon tetszik Kainak, így hagyom, hogy õ tolja, amitõl nagyon meg van elégedve magával. Elnézõ mosollyal nézem, miközben gyengéden irányítom, merre is menjünk. A húst, és a zöldségeket sikeresen megvesszük, miközben Kainak be nem áll a szája, hiszen mindent tudni akar. Kezdve attól, hogy miért viselnek egyes emberek olyan fura ruhát, ami egyforma, egészen addig, hogy, mik azok a fura szalagok, amik nem állnak meg, és amire mindenki felpakolja a vásárolnivalót.

-     -  Futószalagnak hívják – magyarázom türelmesen. – Azok az emberek pedig azért viselnek egyforma ruhát, mert itt dolgoznak, érted? – kérdem, mire csak bólint.

Majdnem mindent sikerül megvennünk, még a tejet és a kenyeret is, mikor úgy döntök, hogy valami rágcsálnivalót is beszerzek estére. Egy kis sósat és édeset is. El is megyünk az édességes részre, ahol hagyom, hogy Kai válasszon, amit csak akar. Én is válogatok, ám amikor a kocsiba teszem a saját cuccaimat és felnézek, Kait nem látom sehol. Hová tûnt?

-     -  Kai! – szólongatom, de semmi válasz. – Kai, hol vagy? – indulok el a sorban, majd átnézek a másik sorba is. De sehol nincs. Kezdek megijedni. – Kai! Kai, gyere elõ, ne bújócskázz! Kai!

- Kész is vagyunk – szólalok meg, miközben a másik adagot is ráteszem a tányérra. - Fogd meg ezeket, én hozok kanalat – mondom. - Tedd oda az asztalra!
Miután lepakolunk, leülünk egymással szemben, és Kai kezébe veszi a kanalat. Persze fordítva, és nem tud vele mit kezdeni.
- Nem úgy, fordítva kell tartani – sóhajtok fel, majd kiveszem a kezébõl az evõeszközt és megfordítom. - Ezzel a felével enni kell – mutatok a vastagabbik részére, majd enni kezdek. Kai pár pillanattal késõbb engem utánozva kezd enni. Úgy tûnik, ízlik neki. - Hogy ízlik?
- Finom… - válaszolja, majd lassan rágni kezdi. Jó érzés, hogy ízlik neki, és nem köpi ki. Ezek szerint nem allergiás a tojásra. Igaz, valószínûleg azt sem tudja, milyen ételek vannak, így jelenleg bármit megkóstol.

- Jó. Kaja után megmutatom, hol találod a fürdõszobát. Rád férne egy fürdés – jegyzem meg halkan, mire bólint. Bár van egy olyan érzésem, hogy egy szavamat sem érti, nem tudja, mirõl beszélek. Nem baj, majd megtudja. Egy meleg fürdõ jót fog tenni neki, legalább tiszta lesz.
Lassan, csendben eszünk, miközben azon gondolkodom, hogy most mégis mihez kezdjek ezzel a… valamivel. Egyértelmûen nem démon, nem tündér, nem sárkány, nem természetfeletti lény. Inkább… nem tudom megfogalmazni, de nagyon fura egy lény, az biztos. Mindegy, van idõm kitalálni. Seiji hála égnek nem jelentette be, így nem kell aggódnom amiatt, hogy a Központ vadászni fog rá. Ha megtalálnák nálam, magyarázkodhatnék, hacsak nem csuknának be egybõl. Elvégre Kai nem éppen legális valami, bármi legyen is. Ha nincs regisztrálva, könnyen megjárhatom, ha rájönnek, hogy nálam van.

Végül végzünk a vacsorával, elmosogatok, elpakolok, miközben még mindig nem jutottam dûlõre. Nem akarok társat, se szobatársat. Még kutyám sem volt soha, nem érek én rá arra, hogy egy másik élõlényre vigyázzak. Nincs is hozzá türelmem, erre Seiji rám tukmálta ezt itt. Nagyon boldog vagyok, mondhatom. Remélem, kitalál valamit, mert sokáig nem fogom bírni.

- Oké Kai, a fürdõszoba arra van. Tudod egyedül használni? – kérdem, de õ csak értetlenül bámul rám. – Sejtettem – fújom ki a levegõt, majd bevezetem a fürdõbe.

Persze, mindent megvizsgál, amibõl arra következtetek, hogy bárhol is volt eddig, nem nagyon szocializálódhatott. Sõt, semennyire, ha még az alapvetõ dolgokkal sincs tisztában.
- Oké, Kai, itt találsz tiszta törölközõt, itt pedig tusfürdõt. A csap elég trükkös, könnyû túl forróra állítani – mutogatok körbe, majd megnyitom a csapot a kádnál. Kai hátrébb lép, inkább ijedtében, mikor elõtör a víz a csapból. Úgy harmadáig töltöm meg a kádat, annyi elég lesz. - Oké, nézd meg, hogy így jó-e a hõmérséklete
- Hõmérséklet? – néz rám, majd a vízre. Mint aki keres valamit.
- Dugd bele a kezed! – mondom, mire teszi, amit mondok. Komolyan, ha ez mindig így fog menni, elég hamar ki fogok merülni. - Na? – Csak bólint, majd mászna be ruhástul a vízbe, mire visszarántom. - Nem ruhába szokás fürdeni. Vedd le ezeket, mielõtt bele mászol – mutatok a rajta levõ ruhákra, mire azonnal elkezdi azokat ledobálni magáról. Elfordítom a fejem, komolyan, semmi szégyenérzet nincs benne?! Vagy azt sem tudja, mi az.
- Yuuto?
- Az emberek nem szoktak csak úgy levetkõzni a másik elõtt – pillantok újra rá. Meg kell állapítanom, szép, nyúlánk teste van, viszont a bõre deréktól lefelé szürkés színû. Mintha valami kifacsart evolúció alakította volna így. Nem hasonlít egyetlen általam ismert lényre sem. - Mássz be a kádba! – mondom végül.

Bele is ül a meleg vízbe, miközben én felveszem a habfürdõt, majd beleöntöm a vízbe. Kellemes illata van, mint az óceánnak. Aztán fogok egy szivacsot, egy kis tusfürdõt nyomok rá és Kaihoz fordulok.

– Kell a szivacs, ha le akarom mosni rólad a koszt – jelentem ki, õ pedig nyugodtan hagyja, hogy megmossam a karját és a hátát.

Aztán hirtelen fogja, kiveszi a szivacsot a kezembõl, és nekilát bevizezni a karomat. Csak döbbenten figyelem, amit mûvel, de nem akarom megállítani. Úgy tûnik, kezdi megérteni, mit akartam, bár én jobban szeretek egyedül fürdeni. Mikor már a pólómat is be akarja vizezni, megfogom a kezét, mire õ rám néz.

-       - Tudod, egyedül is meg tudok fürdeni, Kai – mondom. – Neked viszont nem ártana, ha a hajadat is megmosnám. Elég sok minden beleakadhatott és kissé össze is van ragadva.

-       - Én nem érzem – von vállat, de engedelmeskedik.

-      -  Nem baj, most szépen hajtsd hátra a fejed, hadd vizezzem be a hajad, jó? – nézek rá türelmesen. Muszáj vele annak lennem, pedig sokkal szívesebben sietnék, de nem tehetem. Mintha egy kisállatot tanítanék. Bevizezem a haját, majd a kezembe nyomok egy adag sampont. – Na, tartsd így a fejed, ha nem akarod, hogy a sampon a szemedbe folyjon. Hidd el, az nagyon tud ám fájni.

-       - Nem akarom, hogy… fájjon… - mondja ijedten, de azért hátrahajtja a fejét.

-      -  Nem fog, ha azt csinálod, amit mondok – mondom, majd nekilátok beledörgölni a sampont a hajába.

Úgy tûnik, tetszik neki, hogy a hajában matatok, mert teljesen ellazul, a szemét is becsukja, és a kezével paskolgatja a vizet a kádban. Komolyan, mint egy kiskutya, és halványan el is mosolyodom a látványra. Gyorsan dolgozom, alaposan megmosom, majd kiöblítem a haját, végül õt magát is megmosdatom. Aztán törülközõért indulok.

-       - Na, gyere, állj fel, hadd törüljelek meg, mielõtt megfázol nekem – szólok neki, mire engedelmesen feláll. Ahogy látom, nem szívesen hagyja ott a meleg vizet. – Majd holnap is megfürdesz.

-       - Holnap? – kérdi tétován, mint aki nem érti, mit jelent a szó.

-       - Igen, holnap, amikor megint világos lesz odakinn – magyarázom, miközben kiemelem a kádból és leteszem õt a kád elõtti szõnyegre. – Most már este van, sötét, ilyenkor az emberek fürdeni szoktak, aztán aludni.

-       - Mi az az alvás? – kérdi kíváncsian, mire elgondolkodva pislogok párat.

-       Az egy olyan állapot, amikor… nem tudom, hogy magyarázzam meg – mondom, miközben törölgetni kezdem a testét és a haját. – Kellemes állapot, akkor következik be, amikor álmos vagy. Mintha lebegnél a semmiben.

Azt hiszem, ezzel a magyarázattal vagy elégedett, vagy észrevette, hogy erre én sem tudom a megfelelõ választ. Végül elég száraznak ítélem, a haját is kifésülöm, amit egészen jól tûr. Hamar meg fog száradni, rövid neki, és itt benn elég meleg van. Végül a hálóba vezetem, ahol érdeklõdve néz körül.

-       - Ez itt az ágy – magyarázom az ágyra mutatva. – Ezen szoktunk aludni. Elég nagy két személynek is, szóval, ha gondolod, alhatsz velem. Alváshoz nincs szükséged ruhára, ha nem szeretnéd.

-       - Ilyenkor nem baj ha… ha ruha nélkül látsz? – kérdi értetlenül.

-       - Ne aggódj, ha alszunk, úgyis sötét van – mondom. – Sötétben meg úgysem látni semmit. Hacsak te nem vagy erre képes – nézek rá kíváncsian.

-       - Nem… tudom… - rázza a fejét, majd óvatosan az ágyhoz lép és megérinti az egyik párnát. – Puha – jegyzi meg. – És szép… színe van…

-       - Sötétkéknek hívják – magyarázom. – Feküdj le, én is mindjárt jövök, csak megfürdöm és rendbe rakom a fürdõszobát.

-       - Yuuto… nem jön… még? – A hangja félelemmel teli, mire sóhajtok egyet.

-       - Mindjárt jövök – magyarázom, majd felhajtom a takarót. – Feküdj le, égve hagyom a kislámpát, hogy ne legyen olyan sötét.

Tétován rám néz, majd engedelmesen lefekszik, én pedig betakarom. Mocorog, oldalra fordul, a párnát és a takarót tapogatja, helyezkedik, majd végül összegömbölyödik. Mint egy kiscica. Komolyan, mindig valami állatkához hasonlítom.

-       - Meleg – jegyzi meg, és halványan elmosolyodik.

-       - Az jó, különben fáznál – mondom. – Nemsokára jövök.

Elhagyom a hálót, a fürdõbe megyek és gyorsan én magam is megmosakszom. Még rendbe teszem a fürdõt, leengedem a vizet és felakasztom a használt törülközõket.  A szennyest a szennyeskosárba dobom. Jól megtelt, holnap már mosnom kell. Aztán egy egyszerû atlétát és alsónadrágot húzok, majd visszamegyek a hálóba. Mikor Kaira nézek, látom, hogy alszik, békésen szuszog. Akaratlanul is elmosolyodom, amin meglepõdöm. A mai nap sokkal többet mosolygok, mint az elmúlt évek alatt összesen. A fejem csóválom, nem értem mi van velem. Óvatosan kinyúlok, és már majdnem megérintem a fiú arcát, amikor észbe kapok, és visszahúzom a kezem. Komolyan nem értem magam. Mit mûvelt velem ez a lény?

Magam sem tudom miért, de egészen jól megy, annak ellenére, hogy sosem fogtam ilyet a kezembe azelõtt… igazából azt sem tudom mi ez, de odakint láttam ilyet egy gyerek kezében…és mintha Seijinél is ilyen lett volna…
Egész érdekes ez a tevékenység, tetszenek a színek és a formák, így nem is veszem észre amikor Yuuto vissza jön, csak amikor megáll, közvetlenül mögöttem. Érzem a jelenlétét és a szívverését is tisztán hallom. Hátra pillantok rá, közvetlenül a szemeit figyelem… rá akarok jönni mi a célja velem…de semmit sem értek a tekintetébõl.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz rajzolni – jegyzi meg elkapva a tekintetét
- Én… sem… - mondom halkan. Bár értem amit nekem mondanak, a beszéd még annyira nem megy – Ez itt… te vagy
- Látom, de miért engem rajzoltál? Azt hittem, Seijit jobban kedveled – Nem igazán értem, ezzel mire céloz– Nem érted a kifejezést, igaz? – csak bólintok – Azt akartam mondani, hogy Seijitõl nem félsz, de tõlem igen.
- Yuuto tanít… engem… - és talán ezzel el tudom érni hogy kedvesebb legyen velem. Vissza fordulok a rajz felé, hiszen még nincs kész.
Hallom ahogy hangosan fújja ki a levegõt, nem tudom, ez a cselekvés valamiféle jelzéssel bír-e, így nem foglalkozom vele különösebben.
Ahogy a szeméhez érek kicsit megállok. Nem olyan színû, mint az enyém…ez vajon normális? Az övé sötét…rémisztõ színû, de valahogy mégis kellemes érzéseket kelt bennem…nem értem miért.
Már éppen kész lennék, mikor valami finom illat csapja meg az orrom. Bele szimatolok a levegõbe, majd leteszem ami a kezemben van és elindulok az illat forrását keresve. Yuuto mellett lyukadok ki végül, bele nézek az edénybe…igen, biztos, hogy ennek van ilyen jó illata…csak tudnám mi ez
- Rizses omlett – mondja mintha hallaná a gondolataimat – Ez egy nagyon népszerû étel nálunk és nagyon finom. Ha nem vagy most éhes, megeheted késõbb. – be se fejezi a mondatot, a hasam máris valami fura hangot ad ki– Szóval éhes vagy.
-  Éhes? – ezen elgondolkodok kicsit…hallottam már ezt a szót, de nem igazán értem a jelentését– Az olyan, amikor… amikor… fura hang jön innen? – mutatok a hasamra
-  Igen – bólint, majd kiönti valami másik edénybe és elölrõl kezdi az egészet– Mindjárt kész vagyok, utána ehetünk, rendben? Meg kell tanulnod étkezni, ha életben akarsz maradni. Az élõlények számára az evés, az ivás és az alvás fontos dolgok az életben maradáshoz.- nem igazán figyelek arra amit mond, inkább az ételt lesem. Jó illata van, így egész közel hajolva szimatolok bele.
- Kész is vagyunk- szólal meg Yuuto majd a másik adagot is rátolja egy tányérra.- Fogd meg ezeket, én hozok kanalat- utasít- tedd oda az asztalra…
Miután lepakolunk leülünk egymással szembe. A kezembe fogom azt a kanálnak nevezett valamit… Hogy is kell használni?
- Nem úgy…fordítva kell tartani- sóhajt fel újra majd kiveszi a kezembõl és megfordítja- ezzel a felével enni kell- mutat a vastagabbik végére. Újra megfogom, majd rá pillantok és figyelem, õ hogy használja. Két három mozdulat után leutánzom…egész finom.- Hogy ízlik?
- finom…- kezdem lassan összerágni. Ennek más állaga van mint a rizsnek…és melegebb is.
- Jó… kaja után megmutatom hol találod a fürdõszobát. Rád férne egy fürdés- jegyzi meg halkan, de nem néz rám. Ugyan nem tudom mirõl beszél, de rábólintok…nem akarom magamra haragítani és nyilván tudja mit beszél.
Különös érzés, ahogy egyre többet eszek ebbõl az omlettnek nevezett dologból a hasam egyre csendesebb. nem igazán értem az összefüggést, de Yuuto szerint ezt nevezik jóllakásnak…vagy valami ilyesminek..
- Oké Kai, a fürdõszoba arra van. Tudod egyedül használni?- kérdi de én csak értetlenül nézek rá- sejtettem- fújja ki újra a levegõt, majd elmossa az edényeket és elindul egy másik szoba felé, én pedig jobb híján követem. Az elõbbihez hasonló vízforrások vannak itt is, de több van belõle és más a szoba. Fura illatok terjengnek, van ami  kellemes, van ami kevésbé
- Oké, Kai… itt találsz tiszta törölközõt, itt pedig tusfürdõt. A csap elég trükkös, könnyû túl forróra állítani- mutogat körbe, majd megnyitja a csapot. Hátrább lépek, amikor hirtelen elõ tör belõle a víz.. ez hangosabb mint a másik. Mikor már egyharmadik megtelik vízzel elzárja- Oké, nézd meg, hogy így jó-e a hõmérséklete
- Hõmérséklet?- nézek rá majd a vízre….de nem látok semmit
- Dugd bele a kezde…- bele is mártom. Eléggé meleg, de kibírható- Na?- csak rábólintok, majd már másznék is bele de vissza ránt- Nem ruhába szokás fürdeni..vedd le ezeket mielõtt bele mászol- mutat a ruhákra, mire mindenféle elõzetes nélkül elkezdek vetkõzni, el is kapja a tekintetét amikor már nincs rajtam semmi. Nem igazán értem miért teszi, hisz a ruha alatt õ is így néz ki..nem?
- Yuuto?
- Az emberek nem szoktak csak úgy levetkõzni a másik elõtt- pillant rám újra. Tekintete végig fut rajtam, bár nem tudom mi jár a fejében- mássz be a kádba- adja ki végül az utasítást. Bele ülök és úgy figyelem Yuuto minden mozdulatát. Egy flakonból színes folyadékot önt a vízbe aminek jó illata van, majd egy puha, kerek valamit márt bele és felém nyúl, de elhajolok. – Kell a szivacs, ha le akarom mosni rólad a koszt- jelenti ki, és ezúttal hagyom is, hogy végig dörzsölje vele a hátamat és karomat. Kellemes érzés, de mintha õ olyan nagyon nem élvezné… talán ha én is megmosadtnám…hirtelen kiveszem a kezébõl a  szivacsot és elkezdem összevizezni a karját… legyen õ is tiszta!

Végigsietünk az utcákon, remélve, hogy még azelõtt sikerül eljuttatnom hozzám, hogy bárki rájönne, hogy elhoztam. Rá fognak jönni, csak idõ kérdése, és el fognak jönni érte. Remélem, Seijinek lesz mentõterve. Nem venném szívesen, ha meg kéne védeni magam. Embereket nem szoktam ölni. Mikor megérkezünk a panelház elé, ahol lakom, Kai hirtelen lecövekel, és hiába akarom behúzni a bejárati ajtón, nem jön. Hihetetlen ereje van, mint egy makacs gyereknek.
- Ne csináld már, Kai, nem maradhatsz itt kint – fordulok felé idegesen. - Ezzel az erõvel ott is hagyhattalak volna
- Ez… mi? – mutat a házra, és látom, hogy fél. Reszket, és nem a hidegtõl.
- Panelház. Még ne láttál ilyet? – kérdem, de nem válaszol. De végre, úgy tûnik megkapja a választ, amire várt, mert jön utánam.
Végül szerencsésen felérünk a lakásba, ahol leveszem a kabátom, a fogasra akasztom, és idegesen járkálni kezdek fel-alá. Tudom, hogy hibát követtem el azzal, hogy idehoztam, csak nem tudom, most mihez kezdjek vele. Sosem volt senkim, mióta az a dolog történt. Se társam, se barátom, még egy kutyám sem.
- Ülj le a kanapéra, itt útban leszel – mutatok az említett bútordarabra, õ pedig engedelmeskedik. Legalább szófogadó.
Végül abbahagyom a járkálást és Kai elé ülök. Csak nézem õt. Olyan apró, törékeny és furcsa. Vagy talán különleges. Ha démon, akkor még sosem láttam ilyen fajtát. De persze lehet, hogy Seijinek van igaza, és nem démon, hanem valami más. Valami, amivel még nem volt eddig dolgom, így meg kell ismernem. Nem szól semmit, csak néz engem, mintha tanulmányozna.
- Nem fázol így? – kérdem végül, csak hogy megtörjem a csendet. Az orvosi köpeny van rajta, mezítláb van, kizárt, hogy ne fázna, de csak megrázza a fejét. Talán nem érzékeli olyan mértékben a hideget, mint az emberek. - Mindenesetre jobb lesz, ha kerítek neked valami ruhát… orvosi köpenyben nem maradhatsz.

Felkelek, és a hálószobába megyek. Alacsonyabb és vékonyabb nálam, de a ruháim biztos jók lesznek rá. Elõkapok egy zoknit, alsónadrágot, nadrágot és pólót. Egyszerûek, nem nagyon csípem a hívságot. Visszamegyek, majd a kezébe adom a ruhákat, de úgy bámulja õket, mintha még sosem látott volna ilyesmit.

- Csak azt ne mond, hogy öltözködni sem tudsz- sóhajtok fel idegesen.
Végignézi a ruhákat, majd rám bámul, és próbálja leutánozni, hogy rajtam hogy állnak a ruhák. De ne megy neki. Jézusom! Lehet, hogy sosem hordott még ruhát? Végül megunom, és magam állok neki öltöztetni õt. Majd megtanulja.
- Ez zokni, a lábadra kell húzni – guggolok le elé, és megfogom a lábát. Olyan, mint a jég, kizárt, hogy ne fázna neki. - Istenem, jég hideg a lábad… - morgom, majd folytatom az öltöztetést. Minden ruhadarabnak megmondom a nevét, és hogy hová kell felvenni. – Remélem, hamar megtanulod, mert baromira nincs kedvem ezzel vacakolni minden nap – pillantok rá, de szemmel láthatóan a szavaim hidegen hagyják. - Látom nem is figyelsz rám… - sóhajtok fel, majd az egyik polchoz lépek, és pár papírt és ceruzát veszek le onnan. - Tessék, pár papír és ceruzák. Foglald le magad valahogy, nekem most dolgom van.

Fogom magam, és magára hagyom. Szükségem van rá, hogy lenyugodjak és telefonáljak egyet. Tudnom kell, hogy a Központban tudnak-e már Kairól. Seiji biztosan nem mondta el, habár jelentenie kellett volna. Remélem, senki sem nézte vissza a kamerák felvételeit. Felkapok egy vastagabb pulcsit, majd kilépek az erkélyre, és rágyújtok. Minden nyugodt és csendes, az utcákat hó lepi, az emberek szorgos hangyaként sietnek a dolguk után. Nekidõlök az ajtófélfának, és mélyet szívek a cigimbõl, majd tárcsázom Seijit. Nem veszi fel, talán valamin dolgozik. Lehet, hogy a Kaitól vett mintákat elemzi, a tudja. Írok neki egy üzenetet, hogy majd hívjon, vagy írjon, hogy mi van. Kíváncsi vagyok, milyen lénnyel állunk szemben. De addig is együtt kell élnem vele, meg kell tanítanom öltözni, fürdeni, meg mindenre, amire szüksége van ahhoz, hogy itt éljen köztünk. Egy olyan világban, ahol a démonok és más lények jelenléte teljesen természetes, õ sem fog kilógni a sorból.

Kényelmesen elszívom a cigimet, majd mikor már kezdek kicsit fázni, úgy döntök, hogy ideje bemennem. Ráadásul meg kell néznem, hogy a kis démon nem szedte-e szét a lakást. Csak remélni merem, hogy még minden a helyén van. Bár, ha történt volna bármi, akkor azt valószínûleg hallottam volna. Csak az a kérdés, hol fog aludni. Az ágyam ugyan elég nagy két személynek, de nem szándékozom oda beengedni. Majd alszik a kanapén és kész. Ha nem jó neki, akkor így járt.

Mikor visszamegyek a nappaliba, Kait nagy munkában találom. Éppen rajzol, és úgy elmélyül a dologban, hogy nem is veszi észre, amikor óvatosan közelebb megyek. Mikor meglátom a képet, amit készít, a szemeim elkerekednek. Hiszen az én vagyok, és a kép, amit rajzol, egész élethû. Szóval a rajzoláshoz van tehetsége. Megérzi a jelenlétem, mert abbahagyja a munkáját és felnéz rám. A tekintetünk találkozik, én pedig újfent elámulok azokon a furcsa, de mindenképpen gyönyörû kékes-lilás szemein.

-       - Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz rajzolni – mondom a képre mutatva.

-       - Én… sem… - mondja kissé akadozva. – Ez itt… te vagy – mutat rám.

-      - Látom, de miért engem rajzoltál? Azt hittem, Seijit jobban kedveled – mondom, mire értetlenül pislog rám. – Nem érted a kifejezést, igaz? – kérdem, mire bólint. – Azt akartam mondani, hogy Seijitõl nem félsz, de tõlem igen.

-      - Yuuto tanít… engem… - mondja, és mintha ezzel minden meg lenne magyarázva, visszatér a rajzoláshoz.

Sóhajtva túrok a hajamba. Ez nehezebb lesz, mint képzeltem, mert a szavak jelentésével sincs tisztában. És még beszélni sem tud rendesen. Mindegy, megígértem Seijinek, hogy vigyázok rá, és most már nem vonhatom vissza a szavamat. Egyébként is, õ is sokat segített már nekem, ez a legkevesebb. De ha rájönnek, hogy Kai itt van, akkor mindannyian bajban leszünk. De addig megteszem, ami tõlem telik.

Most viszont kezdek éhes lenni, így fogom magam, és a konyhába vonulok. Le is kéne tusolnom, de az ráér, elõbb ebéd. Kai legalább enni tud, de meg kell tanítanom a kanál használatára. Ez az, majd rizses omlettet csinálok, azt úgyis kanállal szokás enni. Tojás is van itthon, rizs is, meg minden, ami kell hozzá. Hamarosan már vidáman töröm a tojást, vágom a hagymát és a rizs is meg van mosva. Még egy kis só és bors kerül az összekevert tojásra, mielõtt az olajos serpenyõbe önteném. Jó illata van, és már éppen össze is tekertem a rizzsel teli omlettet, amikor megérzem magam mögött Kai jelenlétét. A démonvadászat kiélesítette az érzékeimet, így megérzem, ha valaki áll mögöttem. Nem szólalok meg, õ pedig óvatos, halk léptekkel óvakodik mellém, majd a serpenyõbe néz. Szemmel láthatóan az illatok vonzották ide, és az arcát nézve roppant mód kíváncsi rá, mi sül éppen.

-       - Rizses omlett – mondom. – Ez egy nagyon népszerû étel nálunk és nagyon finom. Ha nem vagy most éhes, megeheted késõbb. – Még szinte ki sem mondom, amikor a gyomra megkordul. – Szóval éhes vagy.

-     -  Éhes? – kérdi, majd elgondolkodva méreget. – Az olyan, amikor… - látom, hogy keresgéli a szavakat – amikor… fura hang jön innen? – kérdi a hasára mutatva.

-      -  Igen – bólintok, majd tányérra teszem az elsõ omlettet és nekilátok a másodiknak. – Mindjárt kész vagyok, utána ehetünk, rendben? Meg kell tanulnod étkezni, ha életben akarsz maradni. Az élõlények számára az evés, az ivás és az alvás fontos dolgok az életben maradáshoz.

Most nem fél tõlem, úgy látszik, hogy érdekli, amit mondok, bár fél szemmel az ételt lesi. Akaratlanul is elmosolyodom, pedig már régen nem tettem. Nem volt rá eddig okom.

Vállat von, majd elhagyja a szobát. Ez biztosan valami emberi dolog lehet…
A másik felé fordulok, aki kíváncsian méreget továbbra is. Fura szerzet
- Emlékszel bármire is arról a helyrõl, ahonnét jöttél?- ül le velem szembe. Elgondolkodok egy kicsit, de semmire…aztán beugrik valami
- Csövek…-ingatom a fejem. Nem tudom ez fontos-e vagy sem…azt sem hogy hol vagyok pontosan, de nem úgy tûnik, mintha veszélyt jelentene rám
- Csövek? Érdekes…mi a neved?- teszi fel a következõ értelmetlen kérdést
- A nevem?
- Ahogyan szólítanak. Biztosan hívnak valahogy…- elgondolkodok egy kicsit ezen is…nem igazán szólt hozzám senki eddig, hacsak…
- Kai..13- ha jól emlékszem így szólított az a férfi, közvetlenül azután hogy magamhoz tértem
-13…többen voltatok?- kerekednek ki a szemei
- Nem tudom…- húzom föl a lábaimat, bár magam sem tudom miért.
- Mindegy. Pihenj egy kicsit, ha pedig felébredsz, készítek neked valamit enni- elmosolyodik, majd magamra hagy. A hátamra fekszem és csak bámulok magam elé. Mi ez a hely? Egyáltalán én ki vagyok? Vagy mi…nem olyan vagyok mint õk…

Végül aztán elnyom az álom, és újra abba a furcsa állapotba kerülök. Nem szeretem ezt csinálni… ilyenkor nem tudok magamról, nem látom azt ami körülöttem történik, de már rájöttem az elsõ két nap után, hogy mondhatni létszükséglet, a testem nem bírja elviselni a hiányát

Mikor magamhoz térek a köpenyes férfi mellettem ül és csendben figyel
- Kai, felébredtél?... Ugye, hívhatlak csak simán Kainak?- felém nyújt valami edényfélét, amiben apró fehér szemcsék díszelegnek- tessék, egyél, rizs. Lássuk meg tudod-e emészteni- kiveszem a kezébõl, de csak nézem elõször.. nem tudom mire jó. Forgatom a tányért, majd az ujjaimmal kezdem bökdösni- Várj, nem úgy!- veszi ki a kezembõl, majd két hosszú rudat ragad meg és valami fura tartással felcsippent egy adagot abból a rizs nevû valamibõl. A szájához emeli, de közben végig engem figyel, én pedig a mozdulatait, ahogy egy pillanat alatt eltûnteti a szemeket. Mikor végez felém nyújtja- most te jössz
Kiveszem a kezébõl, majd az elõbb látott mozdulatot leutánozva felveszek egy kicsit és a számhoz emelem. Bíztatón bólint, mire a számba veszem és rágni kezdem. Fura az állaga… és az íze is, de nem rossz
- nagyon jó!- mosolyodik el, majd a karján lévõ izére néz- már ennyi az idõ?- sóhajt fel- ha azt megetted, el kell végeznem rajtad pár vizsgálatot- nem igazán értem amit mond, de azért rá bólintok. Biztos tudja mirõl beszél…

Csövek állnak ki a karomból, amikben vöröslõ folyadék imbolyog- vér- így nevezte, és egészen meglepõdött amikor meglátta. Talán neki nincs ilyenje?
Mikor végez a dolgával kihúzza a tûket, majd sietõsen távozik…nem mond semmit, se azt hogy mit akart a véremmel, sem azt, hogy megtalálta-e.
Percekig ülök még mozdulatlanul, de nem jön vissza…hová mehetett?
Végül megunom az ücsörgést és mászkálni kezdek. Minden olyan fura… van pár tárgy amit felismerek, de csak látásból, egyiket sem tudom mire jók… Kivéve amiket az imént használt rajtam. Egy nagy, átlátszó felület elõtt állok meg és kinézek rajta. Emberek jönnek mennek, nem törõdve a másikkal, sem semmivel  lényegében, csak magukkal.. önzõ faj, már látom.

Kis idõ múlva hallom hogy nyílik az ajtó, amikor pedig vissza fordulok Seiji és Yuuto  lép be a szobába. Megdermedek a látványától, beugranak a képek, ahogy tegnap este olyan ingerülten viselkedett…azt hiszem ez a jó szó rá..
- Jól van, Kai, nincs semmi baj – mondja Seiji amikor hátrálni kezdek. Õ kedves volt velem.. benne bízhatok azt hiszem – Yuuto nem akar téged bántani.
- Nem… bánt? – kérdem értetlenül
- Nem, nem foglak bántani. Nem akartalak megijeszteni, csak éppen… rossz napom volt, ennyi.
Kikerekedett szemekkel, szótlanul nézek rá. Ha nem bánt, miért érzem magam ilyen furán a közelében…nem értem, igaz, sok mindent nem értek még…
- Yuuto segíteni fog neked, hogy mindent megtanulj a világról, rendben? – mosolyogik el ismét Seiji. Nem tudom miért, de jobban érzem magam az õ hangjától – Most vele kell menned, itt nem maradhatsz, mert vannak, akik bántani akarnak majd téged.
- Miért? – kérdem, bár a hangom még mindig furán cseng számomra– Miért akar engem… bárki… bántani?
-  Mert vannak rossz emberek, Kai. Gyere, el kell tûnnünk, mielõtt rossz emberek jönnének.- Seiji csak bólint, én pedig hagyom, hogy Yuuto magával vigyen. Idegesnek tûnik. Hallom ahogy felgyorsul a szívverése az erõltetett tempótól, ahogy a kezemet szorítva vonszol maga után. Igyekszem felvenni a ritmusát, de a lábaim néha össze akadnak, vagy nem azt teszik amire utasítom õket.

Végül elérünk egy nagy, doboz szerû valamit. Yuuto be akar vonszolni az ajtaján, de én csak megmakacsolom magam és nem mozdulok
- Ne csináld már, Kai… nem maradhatsz itt kint- fordul felém- ezzel az erõvel ott is hagyhattalak volna
- Ez…mi?- mutatok magam elé. ezekkel van tele a környék, emberek mászkálnak ki-be ezekbe a monstrumokba, de nem tudom miért
- Panel ház. Még ne láttál ilyet?- látni láttam, csak épp azt nem tudtam mi ez. Végül hagyom magam és elindulok utána.
Egy kis helyiségben kötünk ki végül. Megállok és csak figyelem õt, ahogy ledobja a kabátját és járkálni kezd…még mindig szapora a szívverése és a légzése
- ülj le a kanapéra, itt útban leszel- mutat egy nagy szürke tárgyra, én pedig engedelmesen teszem amit mond.
Szóval ezekben a lyukakban élnek az emberek… érdekes
Végül leül velem szemben és csak nézeget, szótlanul. Én sem mondok semmit, bár ezernyi kérdésem lenne
- Nem fázol így?- töri meg végül a csendet. Végig néz rajtam, mert még mindig az a ruha van rajtam amit Seiji adott. Megrázom a fejem. Tudom milyen érzés, tapasztaltam már azt hiszem, de nem érzek most semmi olyat- mindenesetre jobb lesz, ha kerítek neked valami ruhát…orvosi köpenyben nem maradhatsz- felkel és bemegy az egyik szobába, majd egy halom ruhával tér vissza. A kezembe nyomja, de fogalmam sincs mit kezdhetnék vele- csak azt ne mond, hogy öltözködni sem tudsz- sóhajt fel ingerülten.
Egyesével, alaposan végig nézem mindet, majd Yuutot is, tekintve hogy rajta is ilyesmik vannak…Ez lesz alul, ez pedig fölül…de hogy rakjam magamra?
Végül megunja a várakozást és kiveszi a kezembõl
- Ez zokni. a lábadra kell húzni- guggol le elém és megfogja az egyik lábamat- istenem, jég hideg a lábad..- morogja az orra alatt. Miután végez rám adja a nadrágot és a pólót is, most már legalább tudom a nevüket is.- remélem hamar megtanulod, mert baromira nincs kedvem ezzel vacakolni minden nap- pillant rám. Nem is igazán a szavaira figyelek, hanem az arca mozgására.

- Látom nem is figyelsz rám…- sóhajt fel pár pillanat múlva. Fejét ingatva áll fel és lép az egyik polchoz- tessék, pár papír és ceruzák. Foglald le magad valahogy, nekem most dolgom van- leteszi elém az asztalra, majd ott hagy. A kezembe veszek egyet és nézegetem egy kicsit, mielõtt rajzolni kezdek…lerajzolom Yuutot…

Kilépek a romhalmazzá tett épület maradványai közül, és lassan sétálok a lakásom felé. Hideg van, hull a hó, a karácsony már elmúlt, de ennek ellenére az emberek veszettül vásárolnak Újévre. Nem értem õket, igaz, nekem senkim sincs, akivel eltölthetném a karácsonyt, vagy az újévet. Senkim, mióta gyerekként végignéztem, ahogy apámat széttépi egy veszett démon. Amely azóta már halott, én végeztem vele. Arra gondolok, bemehetnék a kórházba, de a látogatási idõ már elmúlt. És egyébként is, anyám úgyis kómában van, nem is érzékeli, ha ott ülök mellette, és beszélek hozzá. Néha arra gondolok, talán jobb lenne lekapcsoltatni a géprõl, de valami mégis mindig megállít, mikor erre akarom kérni az orvosokat. Talán a gyermeki hála, vagy szeretet, vagy a tököm tudja, hogy mi.

Hideg van, összehúzom magamon a kabátom, és nézem, ahogy az emberek elsietnek mellettem, mintha bizony valami katasztrófa történt volna. Elmélázva nézem õket, olyanok, mint a hangyák, folyton nyüzsögnek. Aztán a szemem megakad valamin az egyik falnál, egy sikátor szélén. Egy alakon, amely ott gubbaszt egy szál pokrócba bugyolálva. Egy hajléktalan?! De hát ilyen idõben még azokat sem kergetik ki a szállóból, vagy a melegedõbõl. Közelebb lépek, és akkor látom, hogy egy fiatal fiú, talán velem egyidõs lehet. Reszketegen szívja be a levegõt, az arca sápadt, a szemei és a haja lilás színû, és ahogy elnézem, egy nyakörvön kívül semmi más ruhát nem visel. Az arca gyönyörû, mintha nem is ember lenne.

- Hé... minden rendben? – kérdem aggodalmasan, mire révetegen rám néz azokkal a lila szemeivel, de szemmel láthatóan nincs ereje megmozdulni. – Hé! Hé! Nehogy meghalj itt nekem, hallod?! – lökdösöm meg, mikor becsukja a szemét. Elájult, mert lélegzik, ami jó.

Lökdösésemtõl az õt betakaró, már fagyott pokróc lehullik róla, és elég tárul nem túl magas, de vékony és izmos alakja, valamint a karjain és derekától szürke bõre. Biztos, hogy nem ember, inkább valami démon, de olyan fajta, amit még én sem láttam. Az elsõ gondolatom az, hogy végzek vele, de mégsem bírom elõvenni a pisztolyt, hogy lelõjem. Valami megállít. Ez a lény szenved, és a Központ talán ki tud róla deríteni valamit. Bennem is van azért emberség, ráadásul nem szolgálna örömömre lelõni egy legyengült lényt. Akkor veszem észre a sérülést az oldalán, amelybõl csordogál a vér. Vörös vér, a démonoknak pedig általában lila, zöld, vagy fekete a vérük. Valami hibrid lenne? Félvér? Nem tétovázom tovább, leveszem a kabátom, és óvatosan beleburkolom a lényt, majd a hideggel nem törõdve sietõsen, gyalog a Központ épülete felé veszem az irányt. Nincs messze, alig tízpercnyi gyaloglás innen, viszont taxiba nem szállhatok vele. A taxisok többsége nem igazán szereti a beteg utasokat.

~*~

A Központban egybõl Dr. Kitamura Seijihez tartok, aki démonszakértõ, és általában õ szokta megvizsgálni a sérült, de békés démonokat. És persze néha a vadabbakon kísérletezik is. Õ talán tud nekem segíteni. Bár amikor meglátja, hogy mit hoztam, még õ is a fejét csóválja.

-       - Életemben nem láttam még ilyen démont – mondja, miközben lefekteti a fiút és betakarja. – Ez valami új faj lehet, mert nem hasonlít az eddig ismeretes fajtákhoz. Több idõre van szükségem.

-       - Annyit idõt kapsz, amennyi szükséges – morgom, miközben nézem, ahogy összeölti a lény sebét, majd be is kötözi. – Szerinted túléli?

-       - Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, hogy aggódsz érte – kuncog fel rekedten a szemüveges, fekete hajú orvos, mire összehúzom a szemeimet. – De hogy válaszoljak a kérdésedre, fogalmam sincs. Sok vért vesztett, és szerintem órákon át volt kinn a hidegben ruha nélkül, egy szál plédbe bugyolálva. Valószínûleg melegvérû lényrõl van szó, ha képes volt majdnem halálra fagyni a hidegben. Ezek szerint nem tudja hibernálni magát, mint néhány démon.

Csak bólintok, és várakozó álláspontba helyezkedem. Nézem Dr. Kitamurát, aki a lény életjeleit figyeli, majd olyan hajnali két óra tájban a lény megmozdul. Mindketten azonnal éberek leszünk, ahogy a fiú kinyitja lila szemeit, és láthatóan bántja õt a benti fény. Úgy tûnik, nem tudja, hol van, mert tanácstalanul bámul erre-arra, már amennyire mozogni képes.

- Magadhoz tértél? Remek! – kérdi Dr. Kitamura, mire a lény ránéz. Én meg sem szólalok, és a doktor is csak néha pillant rá, majd visszatér a papírhoz, amit olvas. Amikor a lény mozogni kezd, a doktor elteszi a papírt, és a lénynek szenteli minden figyelmét. Még én is látom, hogy fájdalmai vannak.
- Ne mozogj, mert felszakad a varrat! – nyomja vissza, amikor a lény fel akar ülni. Persze mozdulatai gyengédek, és határozottak. Szemmel láthatóan nem akar újabb sérülést okozni a sebesültnek. - Nagyon mély a sebed, csodálom, hogy nem haltál meg rögtön… és a végtagjaid... nem ember vagy… igaz?
- Em.. ber..? – szólal meg a lény bátortalanul, kissé reszelõs, de ugyanakkor nem túl mély hangon. Mint aki elszokott a beszédtõl, és szemmel láthatóan õt magát is idegenül érinti a saját hangja.
- Ez csak idõpazarlás! – mordulok fel, mire a lény rám néz, és úgy veszem észre, felismert. - Mint ahogy mondtad, nem ember, tehát semmi keresni valója sincs itt! – csattanok fel, mire õ elkerekedett szemekkel bámul rám. Talán megijedt, de nem érdekel, így elfordulok.
 - Én azt mondom, inkább tanulmányozni kellene. Talán nem is démon.. sokkal inkább… - kezdi Dr. Kitamura, de a szavába vágok.
- Na, jó, nem érdekel, hogy mi az. A tied lehet, ha akarod! – vonok vállat, majd elhagyom a helyiséget.

Még hogy nem démon, füstölgök magamban. Fáradt vagyok, ingerült, és nem tudom, mi a jó fenének mentettem meg ezt a lényt. Nem baj, Seiji kiélheti rajta a kísérletezõ kedvét, ha úgy gondolja. Alig érek ki a szobából, kezeim máris automatikusan csúsznak a zsebembe cigit és öngyújtót keresve. A dohányzásra kijelölt helyre megyek, és pillanatokkal késõbb már bele is szívok a mai nem tudom hányadik cigimbe. Kell a nikotin, hogy az agyamban helyreálljon a vérkeringés és gondolkodni tudjak. Igaz, hogy Seijinek nem mondtam, de érdekel engem ez a démon, vagy akármi is ez. Ki tudja, mi lehet, és ha úgy alakul, akár még hasznunk is lehet belõle. Nem mintha érdekelne a démon adás-vétel. Tudom, hogy egyesek ártalmatlan, gyenge démonokat adnak-vesznek egymás között, amelyek aztán jó szolgálatot tesznek az illegális cirkuszokban, vagy egy gazdag vénség ágyában. Engem mindez hidegen hagy, engem a veszélyes démonok érdekelnek, azokért kapok pénzt, nem holmi luxuskurvák kinyírásáért. Persze a jogvédõ szervezetek tiltakoznak, de csak addig, amíg egy felbõszült lény õket is meg nem támadja. Jobb félni, mint megijedni.

~*~

A padon ülve elaludhattam, mert gyengéd rázogatásra ébredek. Mikor kinyitom a szemem, Seiji izgatott, sötétbarna tekintetével találom magam szemben. A férfi arcán százwattos mosoly ül, amibõl arra következtetek, hogy valami jó dolog történt. Vele legalábbis.

-       - Nem démon! – mondja izgatottan a doktor.

-     -  Mi van? – kérdem még félig álmosan. – Elõbb kávé, cigi, aztán dumálj! Tudod, hogy nem vagyok még teljesen éber. Amúgy hány óra van?

-     -  Reggel hét – jön a válasz, miközben egy papírpohárban forró kávé kerül a kezembe. Bele is iszok, és megnyugodva nyugtázom, hogy se cukor, se tej nincs benne. Tiszta fekete, ahogy szeretem.

Amíg megiszom a kávét, és elszívom a reggeli elsõ cigimet, hallgatom Seijit, amint izgatottan magyaráz. Mint kiderül, lényünk nem démon, hanem valamiféle hibrid, talán egy kísérlet eredménye.

-    -  Beszélni még nem nagyon tud, de gyorsan tanul, ahogy észrevettem. Enni már sikerült neki egyedül, mikor megmutattam, hogy kell. Hihetetlenül okos, vagy inkább tanulékony, mint egy gyerek. És úgy is reagál mindenre – mondja Seiji. – Valószínûleg õ maga sem tudja, hogy pontosan mi õ, vagy honnan jött.

-      -  És neve is van? – kérdem, mert be kell vallanom, hogy kezd érdekelni a dolog.

-    -   Õ saját magát Kai13-nak nevezi, ami akár utalhat arra is, hogy õ a tizenharmadik. De amikor erre rákérdeztem, nem tudott válaszolni – kapom a választ. – Mindazonáltal kíváncsi, és szüksége van valakire, aki bevezeti az életbe.

-     -  Sok sikert – mondom felállva, majd a papírpoharat és az elnyomott csikket a szemetesbe dobom.

-     -  Én rád gondoltam, Yuuto – mondja Seiji, mire ledermedek. Ezt nem mondhatja komolyan. – Nézd! Tudom, hogy gondolkodsz a démonokról, vagy bármirõl, ami nem emberi, vagy nem nevezhetõ állatnak, vagy növénynek. De gondolj bele, milyen eredményt érhetnél el, ha kitanítanád ezt a lényt. Egy nap hihetetlenül hasznos lehet a démonok elleni harcban. Ha viszont rossz kezekbe kerülne, vagy ne adj isten, odafenn tudomást szereznének róla, tudod, hogy mi történne vele. A vezetõség apró darabokra vagdaltatná, aztán eltüntetné a bizonyítékot. És neked sem ártana egy új társ.

-       - Nem kell új társ! Fõleg nem az ott! – mutatok ingerülten a szoba irányába.

-       - Azért adj egy esélyt neki, jó? – néz rám könyörögve Seiji. – Kérlek! Az én kedvemért!

Olyan kétségbeesetten néz rám, hogy végül bosszúsan felsóhajtok, és bólintok. Tényleg jó barát, és sokszor segített nekem. Ráadásul ott velem, miután Ryu meghalt. Nem tehetem meg vele, hogy visszautasítom. Együtt megyünk vissza a szobába, majd mikor belépünk, azt látjuk, hogy Kai az ablaknál áll, és érdeklõdve néz kifelé. Nem visel más ruhát, mint egy kórházi köntöst. Jöttünkre megfordul, és azt hiszem, a jelenlétemre kissé megijed. Na, igen, tegnap éjjel a frászt hoztam rá.

-      - Jól van, Kai, nincs semmi baj – mondja megnyugtató hangon Seiji. – Yuuto nem akar téged bántani.

-       - Nem… bánt? – kérdez vissza a lény.

-     -  Nem, nem foglak bántani – válaszolom. – Nem akartalak megijeszteni, csak éppen… rossz napom volt, ennyi.

Kai értetlenül néz rám, mint aki azt sem tudja, mirõl beszélek. Tényleg olyan, mint egy gyerek, és ha nekem kell ”embert” faragni belõle, akkor hosszú lesz az út.

-      - Yuuto segíteni fog neked, hogy mindent megtanulj a világról, rendben? – Seiji hangja lágy és kedves, úgy tûnik, Kai megnyugszik tõle. – Most vele kell menned, itt nem maradhatsz, mert vannak, akik bántani akarnak majd téged.

-       - Miért? – kérdi Kai értetlenül. – Miért akar engem… bárki… bántani?

-     -  Mert vannak rossz emberek, Kai – mondom. – Gyere, el kell tûnnünk, mielõtt rossz emberek jönnének.

Kai rám néz, majd Seijire, aki bátorítóan bólint. Aztán elindul felém. A hátsó ajtót kell majd használnunk, ha nem akarom, hogy a Központ tudomást szerezzen rólunk. Ha eddig ugyan még nem tették meg. Itt mindenhol kamerák vannak. A fenébe, mibe engedtem én magam belerángatni?!