- Kuro, itt vagy? – kiáltom el magam, amikor már főnököm elment, és visszatámolygok a házba. – Setsu-san küldi ezeket neked, gyere, nézd meg, tetszenek-e! – ha már csak Rakka kosarát tudnánk használni, az is bőven jó lenne...
- Várj, segítek! – hallom meg hangját, majd meg is látom a kicsikét, amikor az egyik dobozt leemeli a kezemből...
- Setsu-san volt nekojának holmijai – felelek türelmesen. - Sajnos el kellett vinnük a cicát, mert a fiúk bántotta. De ne félj, Rakkának már jó sora van. Ahol most van nagyon szeretik.
Szerencsére, attól még, hogy nem bízik bennem teljesen, hisz nekem, mosolyogva bólint, mielőtt visszafordítaná figyelmét a dobozokra, amiket már én is lepakoltam kezemből.
Nem is teszem tovább próbára türelmét, segítek neki kibontani azt ami a legközelebb van hozzá, úgy, hogy végighúzom a ragasztócsíkon körmöm.
Boldogan utánozza le mozdulatom a következő doboznál, és nyitja ki, miközben farkincája ide-oda mozog izgalmában.
Rakka összes régi játékát, párnáját, és takaróját áthozta Setsu-san, de talán mindennek találunk helyet a vendégszobában, amit úgyis át akartam alakítani Kuronak, egy saját kis szobává, ahol majd kényelmesen lakhat, amíg nem lesz annyira önálló, hogy elköltözhessen külön.
Ott annyit játszik amennyit csak szeretne, és oda dobálja szét a játékait, ahova csak gondolja.
A kosarat nagyon óvatosan emeli ki, és ugyanolyan gyengéden fekszik bele, azért, hogy letesztelje, mielőtt az egyik labdával kezdene el játszani. Tehát tetszik neki. És ahogy figyeltem, jó is lesz még egy darabig.
Pff... Mosolyogva ülök le, és figyelem, ahogy cikázik a labdával, végig a nappalin. Oda, és vissza, de úgy, hogy már nézni is fárasztó.
- Látom, tetszenek – küldök felé egy bíztató mosolyt, amikor véletlenül rám pillant, az éppen keze, és lábai között tartott labda kivégzése közben. - Mind a tiéd lehet, Rakka kapott új holmikat.
- Köszönöm, Nijiko! - hálálkodik, de érzem rajta, hogy valami bántja. - De... biztos nem baj? – nyáhájj... Ez a gond?
Áthatóan nézek végig rajta, most még füleit is fejére lapítva, mozdulatlanul ül, tehát tényleg emiatt aggódik a kis lökött... Pedig... Ha gond lenne, hogy használja ezeket a dolgokat, nem hozták volna neki ide.
- Biztos. Ne aggódj! – simítok bele tincseibe - Cicuska. – ennivaló kis cicus, akit lehet, mégiscsak kisajátítok magamnak. Még dorombolni se hallottam eddig senkit ilyen szépen, mint ahogy ezt ő teszi...
- Tudod... – hagyja abba a dorombolást, és szólal meg hirtelen - a telivér nekok többsége megöli a félvéreket. Ezt tudom, mert nem egy félvér volt, akit ismertem, és az apja, vagy az anyja megölte, mikor nagyobb lett. Vagy odaadták a nekoknak, hogy tépjék szét. – igen... Én is hallottam ilyenekről, de szerencsére az ismerőseim között nincsenek ennyire kegyetlen, és emberhez hasonlatos nekok.
Vagyis... Lehet, hogy ölnek barátaim is félvéreket, de sose bántanának senkit előttem. Olyan félvért meg főleg nem bántanának, akiről én gondoskodok.
- Én is hallottam ezekről az esetekről. De veled nem ez fog történni. Ígérem - húzom közel magamhoz. Majd... Mielőtt kieresztené a körmeit, és kis piros, bosszúért kiáltó csíkokat vésne bőrömbe, megsimogatom a hátát.
Azért választottam ezt a fajta kényeztetést, mert eddig akit ismertem, senki se bírt neki ellenállni. És lám... A kis vakarék is kezd ellazulni ölelésemben. Pedig már azt hittem, máshogy kell megnyugtatnom.
Mosolyogva cirógatom, amíg el nem alszik.
***
Igazam lett... Pár nap alatt olyan jól megtanult sütni is a kicsike, hogy már a boltban, velem együtt tud futkosni, és még a tempómat is bírja. Ráadásul már nem is fél tőlem annyira, amit ha azt veszem, hogy nekokkal csak rossz élményei lehettek, egész jó.
- Ügyes vagy – dorombolom neki, amikor pontosan követve a könyvben leírt utasításokat, ugyanolyan gyorsan halad a massza elkészítésével, mint én, jó pár év gyakorlás után. - Ha mindenhez ilyen tehetséged van, talán felveszlek teljes állásba. Egy ilyen segéd mint te, aranyat ér.
- Ugyan már – horgasztja le kis buksiját - Annyira nem vagyok jó. Csak túlzol. Nem értek semmihez.
- Főzni tudsz. A sütés sem nagy művészet – borzolok bele tincseibe, legszebb, szemfogaim kivillantós vigyorommal - Na, megyek, megnézem jött-e vevőnk. Te addig kevergess csak szépen.
Biccent, ezért magára hagyom.
Az elmúlt napok tapasztalatai alapján inkább nem is próbálom meg kihívni ide. Épp elég volt mindkettőnknek az a kiscsaj, akit majdnem megtéptem amiatt, mert bántani akarta.
Az én farkincám is már megpróbálta huzigálni nem egyszer, de ez a kis lökött kölyök... Ahelyett, hogy ösztöneire hallgatva arcon csapta volna farkincájával, mielőtt még a lány kezei elérték volna, úgy, mint ahogy én eddig mindig tettem, szimplán elfutott.
A félvéreknek mondjuk nem is tudom, vannak-e ilyen ösztöneik.
Hatalmas, konyha felől jövő csattanás miatt adom át Setsu-sannak az éppen soron következő vevő kiszolgálását, azért, hogy a hátsó részbe rohanhassak megnézni, mi történt Kuroval. Rossz érzésem van...
A francba... Megbabonázva meredek egy fél pillanatig az eszméletlen cicusra, de aztán észbe kapva hívom az innen pár házzal arrébb lévő ügyeleten dolgozó haverom. Aki alig két perc alatt ide is ér. Szerencsére nem volt épp munkája. Megmozdítani nem mozdítottam a kis Kurot, hátha attól csak nagyobb baja lesz, de aggódva nézem a feje mögül egyre vastagabb vonalban folyó vércsíkot, aminek szaga betölti a levegőt.
- Hát ezt a kis korcsot jól elintézted. Lép be egyik legjobb neko haverom, Aoki a bolt hátuljába. Mit tegyek vele? Elvigyem, és én végezzem ki, hogy az üzletetek ne legyen még véresebb? – hogy mi??? Megütközve nézek a teljesen fehérbe öltözött fehér fülű, farkú, és hajú, vörös színű cicára, de mosolya alapján komolyan gondolja, amit mondott...
- Ha csak egy kicsit is súlyosabban megsérül miattad, nagyon megjárod. – fújtatok egyet fenyegetően, amitől persze megáll a kicsike felé menésben, hogy teljesen megütközve nézzen rám vissza.
Tudja, hogy általában békés vagyok, de ismeri már dühödt oldalam is, nem hinném, hogy magára szeretné zúdítani haragom, csak azzal, hogy gyógyítás helyett bántaná Kurot.
- Rendben. – válaszol csendesen. – Azt hittem csak egy kis betörő, de az, hogy ismered más. Segíts a hordágyra fektetni, átvisszük megvizsgálom. – így már más.
Még mindig gyanakodva méregetem, de amikor látom, hogy óvatosan nyúl a cicusomhoz, segítek neki...
***
- Mégis mikor fog felébredni? – nyávogom panaszosan, amire csak elmosolyodva vet ő is egy pillantást a bekötözött fejű, és még mindig alvó csöppségre.
- Hamarosan, de addig akár vissza is mehetsz Setsu-sannak segíteni, figyelek rá. – grr... Én megengedném, és tudom, hogy nem is bántaná, most, miután tisztáztam vele, fontos nekem, de Kuronak bőven elég lesz egy idegen helyen ébrednie.
Ha csak egy számára idegen neko lenne itt mellette, amikor magához tér, lehet, sokkot is kapna. Az pedig nem hiányozna fejsérülése mellé.
- Megvárom. – sóhajtom, azzal szórakozva, hogy füleim előre hátra mozgatom. – Úgyis zárásidő volt, amikor eljöttünk. – mosolygok rá fáradtan.
- Te tudod. – vigyorog vissza, majd átmegy a másik vizsgálóhelyiségecskébe ellátni a Kuro fejének kötözése közben befutott betegét. Az a neko nem olyan súlyosan sérült meg, mint cicusom, ezért várnia kellett...
- Hol vagyok? – hallok meg egy bátortalan hangocskát.
Akinek gazdájához pillanatok alatt ugrok oda, hogy ne tudjon lemászni, továbbra is nyugton feküdjön a vizsgálón.
A nagy izgalmak közepette kiment a fejemből, és ezért nem is mondtam Aokinak sem, hogy a kosarakat és a puha dolgokat szereti csak a picúr, az ágyakat egyáltalán nem.
- Jó reggelt. – dorombolom neki kedvesen, majd hozzá is dörgölöm arcom övéhez. Szerencsére már nem karmol érte le, mint ahogy azt legelső próbálkozásomkor tette, lassan de hozzászokott sajátos szokásomhoz. – Maradj még egy kicsit fekve jó? Tudom, hogy nem szereted az ilyen fekhelyeket, de pihenned kell, elég csúnyán megütötted a fejed.
- Rendben. – sóhajtja halkan, és talán bosszúsan, de visszafekszik.
- Fáj valahol? – kérdem meg, mosolyom nem bírom visszafojtani. Szegény Kuro ezzel a kötéssel a fején csak még esetlenebbnek tűnik, mint eddig.
- Inkább úgy kéne kérdezned barátom... – érzem meg a fölém magasodó, és a kis cicus arcát érdeklődve vizslató haverom kezét a vállaimon – Hogy szédül-e, és hogy van-e hányingere.
Idióta... Pedig mondtam neki, amíg kötözte Kurot, hogy irtózik az idegenektől, ne tegyen hirtelen mozdulatokat. Most ha nem fogtam volna még mindig, nem csak egyszerűen összerezzen, és fújtat hanem leugrik a vizsgálóról.
Mérgesen fordulok Aoki felé, aki érti, miért is lövöldözök felé szemeimmel villámot, és hátrébb lép.
- Nyugodj meg, ő látott el téged. - veszem kezeim közé Kurot, és simítom végig hátát, abban bízva, hogy így már nem próbál meg menekülni, nyugton marad. Vagyis, hogy legalább egy kicsit figyelni fog arra, amit mondok neki. – A neve Aoki, és egy nagyon rendes neko.
- Üdv. - Köszön az említett még mindig mosolyogva, de megkeményíti az arcvonásait, mielőtt azzal folytatná, fontos tudnia a választ az előző kérdéseire.
- Egy kicsit. – vallja be, miután még egyszer megnézte elég messze van-e tőle az orvos. Majd... Szerintem egy kicsit nehéz tartania a fejét, mert a vállamra dönti, füleit is lehajtva.
- Értem. – bólint barátom, majd a szekrényéhez lép, és előszed egy pár gyógyszer. – Nijiko mindegyikre ráírtam, mikor kell belőle adnod neki.
- Köszönjük szépen. – bólintok dorombolva. – Mivel tartozom?
- Még úgyis vissza kell hordanod egy párszor vizsgálatra, majd akkor megbeszéljük. Most viszont mennék, mert randim lesz.
- Rendben, értem a célzást, már itt se vagyunk. – állok fel óvatosan kis terhemmel.
***
Tényleg elég gyorsan távoztunk. Legalábbis Kuro állapotához képest gyorsan. Ráadásul még taxit is sikerült fognom, úgyhogy most, hogy immáron saját kis kosarába fektettem le, nyugodtan kipihenhetjük a nap izgalmait.
Meg ahogy azt elképzeltem...
- Miért mocorogsz? Nem tudsz aludni? – sóhajtom, följebb tápászkodva miközben belenézek a sötétben is tündöklően csillogó szemébe. Áthoztam magamhoz kosarastól, hogy jobban tudjak rá figyelni, de ez csak nem lehet akkora gond neki...
- Jó étvágyat! – dorombol kedvesen és leül, farkincája ide-oda jár, mint aki boldog.
Halkan és félve viszonzom jókívánságát, majd figyelem, ahogy a villájára tűz egy falatot, megszimatolja és a szájába teszi. Remélem nem lett nagyon rossz. Nem igen tudok főzni, erre nem tanítottak meg. Csak figyeltem a szakácsokat a régi helyeimen.
- Méghogy nem vagy jó szakács! - csóválja meg a fejét, miközben lenyeli a szájában levő falatot. – Ez az omlett egyszerűen mesés lett!
- Tényleg? – tényleg kérdem bizonytalanul, mindazonáltal, kissé megkönnyebbültem. Ha nem lett szörnyű, talán nem haragszik rám, mert engedély nélkül tevékenykedtem.
Bólint és elmondja, hogy neki nagyon ízlik és nagyon finom lett. Végre halványan mosolyogni is merek és nekilátok enni, mikor látom, hogy ő milyen jó étvággyal tömi magába a főztömet. Régen voltam boldog. Bár... ha jól meggondolom, talán soha. Azt se tudtam eddig, hogy tudok mosolyogni, vagy örülni valaminek.
- És most – dorombol, miután szó szerint tisztára nyalta a tányért is és én is megreggeliztem – elmegyünk egy-két ismerősömhöz, hátha egyikük tud adni nekünk egy neked való kosarat.
- De... – kezdek el szabadkozni, hiszen erre semmi szükség. Jól megvagyok én így is.
- A ruháid a fürdőszobában vannak kiterítve, tisztán. Én meg már készen vagyok, úgyhogy igyekezz.
Megköszönöm és a fürdőbe igyekszem, majd magamra csukom az ajtót. A ruháim rendben ott vannak, csak ki kéne vasalni őket. Főleg a szalagocskámat, amire mindig nagy gondot fordítottam. Leveszem az állványt, majd a vasalót, amit bedugok és bekapcsolok. Majd vasalni kezdek, ám nem figyelek eléggé és a vasaló véletlenül leesik. A vasalóállvány eldől és a vasaló a kezemre esik. Azonnal hallom, ahogy Nijiko siet befelé, én pedig dugom el a mancsaimat, de nagyon fáj. A vasaló megégette én pedig éktelenül nyávogni kezdek. Rettentően fáj.
- Mi történt?! – ront be Nijiko a fürdőbe, de nem válaszolok, ő azonban azonnal felfogja mi a helyzet. Bűnbánó és könnyes arccal nézek rá. Most biztos haragszik, amiért rosszat csináltam. - Mutasd csak! – szólal meg gyengéden.
Előkapja az elsősegély dobozt, felállítja az állványt és lekapcsolja a vasalót. Mint egy profi. Én meg keservesen nyávogok. Fáj az égés.
– Szerencsére nem vészes – cirógatja meg az égés helyét, meg a pofimat. A könnyeimet is letörlni, majd bekeni és leragasztja a sebet. Máris jobb. A kenőcs kellemesen hűsít és egyre jobb. Már nem is fáj. - De legközelebb, ha vasalni akarsz, kérlek szólj, és segítek. Szeszélyes a vasalóm, és még én is megégetem vele néha magam.
Félszegen bólintok. Nem akarok én baj. Megfogja a vasalót és a masnimat, amit kiterít. De nem várhatom el, hogy kivasalja nekem. Azt nem lehet!
- Majd én kivasalom nyakkendődet – mondja halkan és már neki is áll, hogy simára varázsolja nekem, mint valami varázsló a filmeken.
Hamar végez és a nyakkendőcském tükörsima. Én csak ámulva nézem, nem is hittem, hogy ilyen egyszerű az egész. Persze, neki könnyű, de nekem nem annyira. Sosem használtam ilyen ördögi szerkezetet még az életem során.
- Tessék! – nyújtja át immár sima és gyűrődésmentes szalagocskámat.
Magamra kötöm és illedelmesen meg is köszönöm. Nijiko boldog, azt hiszem én is. Meg fogok itt szokni, főleg, ha Nijiko ezután is így fog bánni velem. Bevallom, eddig féltem a telivér nekoktól, hiszen azok általában bántják, vagy megölik a félvéreket. Hirtelen csengetnek, mire hegyezni kezdem apró fülecskéimet.
- Mindjárt jövök, addig várj meg itt – kér meg, majd elrobog ajtót nyitni.
Hallom, hogy valakivel beszél odakinn, és amikor lépteket hallok, félve, aggódva kukkantok ki a fürdő ajtaján. Nijiko egy emberrel tér vissza, akit a főnökeként mutat be, mire én fújtatva vonulok távolabb. Nijiko hiába biztosít afelől, hogy Setsu-san nem fog engem bántani. Én egy pillanatra sem hiszek neki. Az emberekben sosem bízhat a neko. Ezt már megtanultam kiskoromban. Gyanakodva méregetem, és habár már nem morgok, nem vagyok hajlandó a közelébe menni. Füleim és farkincám izgatottan és idegesen jár ide-oda. Nem szeretek emberek közelében lenni, hiába vagyok félig én is az.
- Minek köszönhetjük a látogatásod? – tér a tárgyra Nijiko, mire főnöke bősz fejvakarásba kezd. Remélem nem valami rossz dolog és nem akar kidobni, vagy eladni, mert akkor garantálom, csíkosan megy el innen. - Megkínálhatlak valamivel, amíg elmeséled? – sóhajt Nijiko, mire Setsu-san csak int.
- Sietnem kell haza. Csak gyere ki velem, és odaadom, amiket hoztam.
- Rendben - bólint és elindul a főnöke után.
Végre elő merek merészkedni és a nappaliba megyek. Az ajtóhoz nem merek menni, félek, hogy az ember visszajön és nem akarok vele találkozni. Fogalmam sincs, hogy mit akarhat az ember és hogy Nijiko hová ment, de remélem, hamar visszajön, mert kezdek félni és unatkozni. Talán tíz perccel később lépések zaját hallom és azonnal felismerem Nijiko lépteit. Belép és egy hatalmas doboz van nála. Nem is egy, de legalább három, nem lát ki mögülük.
- Kuro itt vagy? – kiáltja el magát, mikor betámolyog. – Setsu-san küldi ezeket neked, gyere nézd meg, tetszenek-e – mondja, én pedig minden ellenszenvemet lekűzdve az emberek iránt, kiváncsian lépek közelebb.
- Várj, segítek! - mondom és elveszem a legfelső dobozt, habár ehhez eléggé kell ágaskodnom és majdnem el is esek, de sikerül leszednem és letennem a földre. - Mik ezek?
- Setsu-san volt nekojának holmijai - magyarázza. - Sajnos el kellett vinnük a cicát, mert a fiúk bántotta. De ne félj, Rakkának már jó sora van. Ahol most van nagyon szeretik - biztosít, én pedig hiszek neki. Egy neko nem tud hazudni, benne van a természetükben.
Bólintok, és miután Nijiko is letette a másik két dobozt, kinyitjuk őket. Egészen elámulok, mivel mindenféle labdák, párnák, plüssjátékok, takarók, gumiegerek vannak bennük. Az utolsó dobozban pedig egy pihe-puha hatalmas kosárkát lelek, amit azonnal le is teszek a földre és belefészkelődöm. Finom puha és kényelmes. Azt hiszem, ebben fogok aludni. Aztán a játékokat is végignézem. Jópofa pofozgatni való labdákat látok, és az egyiket azonnal birtokba is veszem. Elkezdem pofozni és annyira belejövök, hogy észre sem veszem, hogy Nijiko leül mellém és csak néz.
- Látom, tetszenek - jegyzi meg mosolyogva. - Mind a tiéd lehet, Rakka kapott új holmikat.
- Köszönöm, Nijiko! - nézek rá hatalmasra kerekedett szemmel. Jólesik, hogy valaki szeret. - De... biztos nem baj? - kérdem félénken.
- Biztos. Ne aggódj! - borzolja meg a fejem, mire halkan dorombolni kezdek. - Cicuska.
- Tudod... - szólalok meg elgondolkodva - a telivér nekok többsége megöli a félvéreket. Ezt tudom, mert nem egy félvér volt, akit ismertem, és az apja, vagy az anyja megölte, mikor nagyobb lett. Vagy odaadták a nekoknak, hogy tépjék szét.
- Én is hallottam ezekről az esetekről. De veled nem ez fog történni. Ígérem - húz magához.
Hirtelen megmerevedek, de amikor Nijiko megsimítja a hátam, egyből elszáll minden félelmem és békés dorombolásba kezdek. Ő is telivér neko, mégsem durva. Talán a nekok többsége is olyan, mint az emberek. Nem viselik el azt, aki más, mint ők. Lassan kezdek teljesen megnyugodni, holott alig egy napja vagyok nála. Ha tegnap este az a férfi nem hagy ott a boltban, ma már biztos ismét kínoznának. De ez sokkal jobb. Még sosem tapasztaltam ilyesmit. Halk nyávogással fejezem ki, mennyire jó is ez nekem.
~*~
Eltelik néhány nap, én pedig kezdek beilleszkedni. Még Nijikonak is segítek a boltban, jobban mondva a sütésnél, hiszen ki kell fizetnem a sütik árát, amit befaltam. Egész jól boldogulok.
- Ügyes vagy - közli nagy mosollyal, amikor első alkalommal sütünk baracktortát. - Ha mindenhez ilyen tehetséged van, talán felveszlek teljes állásba. Egy ilyen segéd mint te, aranyat ér.
- Ugyan már - hajtom le a fejem. - Annyira nem vagyok jó. Csak túlzol. Nem értek semmihez.
- Főzni tudsz. A sütés sem nagy művészet - simogatja meg a fejem. - Na, megyek, megnézem jött-e vevőnk. Te addig kevergess csak szépen.
Bólintok. Szeretek itt lenni, egészen megszoktam már a helyet, Nijikot, de az üzlettérbe nem merészkedek ki. Emberek járnak kinn. Utálom őket, mind nagyhangú és idegesítő, csak bámulnak. Az első nap merészkedtem csak ki, de nem bírtam öt percnél tovább, főleg, mikor egy kislány meg akarta húzni a farkincámat. Azóta inkább benn maradok.
A krém elkészül, így míg Nijiko nem jön vissza, hozzálátok a tejszínnek. Előkapom a tálat, habverőt, meg felmászok a polcra hogy lekapjam a habtejszínt. Nem egy nagy ördöngősség, ám nem veszem észre a polcon sorakozó hatalmas serpenyőket és egy nagy dobozt, amiben nem tudom mi lehet. Kicsi vagyok, így egy dobozra állok, és épphogy elérem a tejszínes dobozt. Már húznám le, és meg kell kapaszkodnom másik mancsocskámmal a polcban. Magam felé húzom a tejszínt, ám a lábam alól kicsúszik a doboz, én pedig csak azt veszem észre, hogy esek hátra. Félvér valóm miatt én nem esek talpra, vagy nem mindig, így csak egy hatalmas csattanást érzek, majd mintha valami rám esne. Futó lépteket hallok és meleg, puha valamit érzek folyni a fejemen hátul. Aztán elsötétül a világ.
- Tetszik? – kérdem meg gyengéden. Válasza egy hatalmas ásítással körítve az, hogy „puha, meleg”...
Megint elnevetem magam. És... Mivel már nem hallom a mikrót, közölnöm kell vele, hogy keljen fel, és jöjjön ki vacsorázni.
Meglep az a gyorsaság, amivel követ, de most nem nevetem ki. Legalábbis nem olyan hangosan.
A konyhában pedig az időt nem húzva tálalok neki pár halat, mielőtt magamnak is szednék. De hozzá se nyúl, várja, hogy magamnak is tegyek, és én is leüljek. És... Még most se akar egyből enni, hiába is produkált olyan gyomorkorgást, amit még a szomszéd utcában is hallottak.
Ez az egész furcsa nekem egy félvértől, de tetszik. Nagyon jó nevelést kapott...
- Jó étvágyat, Kuro! – mosolygok rá barátságosan, amire lehajtott fejjel próbálja meg viszonozni gesztusom. Azonban ebben megakadályozza az, hogy idióta voltam, és még nem mondtam el neki, hogy hogy is hívnak.
- A nevem Nijiko. Aihara Nijiko.
- Nijiko – ismétli utánam elgondolkodva – Fura név, de tetszik nekem – kis édes...
Nekem meg az a mosoly tetszik az arcodon...
– Jó étvágyat, Nijiko-san! – térít ki szemlélődésemből...
Én... San? Na neee...
Grr... Ezt a félreértést nagyon gyorsan tisztáznom kell vele:
- A Nijiko elég. Nem vagyok a gazdád. – meg idős se, hogy ezzel a megszólítással tisztelegj itt nekem.
Biccent egyet, hogy megértette, ezért nekiállok enni. A hal hidegen nem finom... És... Van egy olyan érzésem, hogy ha nem kezdenék el enni, akkor ő se enne...
Bingó... Ezt eltaláltam. Lopva figyelem, ahogy most már ő is nekiáll, és dorombolással nyugtázza az elé rakott étel minőségét.
Ezen el is kuncogom magam, megijesztve a drágát.
Sajnálom, hiszen nem tudom, mikor evett utoljára, és megzavartam, de nem tudtam nem nevetni... Nem is emlékszem, hogy láttam-e már valaha ilyen aranyos reakciót.
Leplezetlen döbbenettel nézem, ahogy az egyik, majd a másik halat is eltünteti. És... Hiába társalognék vele közben szívesen, hogy megtudjam, eddig hol élt, hogyhogy ilyen idióta gazdához került, stb... De... Nem bízik bennem, érzem rajta. Így meg nem mondana semmit, ebben biztos vagyok.
Pedig... Tőlem csak akkor kéne félnie, ha a kaparófa ellenére is szétszedné a bútoraimat.
Amikor már a tányérját is tisztára nyalta, elküldöm fürdeni.
Sok szagot érzek a testén a saját, finom kis illatán kívül, de egyik sem tetszik...
Szíve szerint nem menne, ezt érzem egész lényéből, de jobban fél ahhoz a parancsmegtagadástól, minthogy ellenkezzen velem. Ezért, miután kér egy váltás ruhát, már be is zárkózik a fürdőszobába.
Kis idő múlva már azt is hallhatom, ahogy a vizet is megengedi magának, és ahogy beleereszkedik a kádba.
Remek, nem sok bajom lesz tanításával, ha ilyen szófogadó.
És... Amíg fürdik, legalább még fekhelyét is meg tudom csinálni itt, a kanapén. Hiszen valamiért úgy érzem, hogy a vendégszobában lévő ágyban nem tudna elaludni.
Amikor elkészülök, én is megmosakodok. Persze cicásan. Reggel már megfürödtem normálisan is, nem akarok egy nap kétszer vízzel érintkezni, ha nem feltétlen muszáj.
Elég sok ideje bent van már, de nem megyek utána... Ha szeret pancsolni, pancsoljon csak. Eddig nem tudom, megtehette-e. Inkább, amíg Kuro nem jön ki, és nem tudok fekhelyét megmutatva neki elmenni aludni, bekapcsolom a TV-t. Ki tudja... A reklámok közé hátha ma a változatosság kedvéért betesznek egy kis filmet is.
És igen... Csoda történt! Egy valamennyire élvezhető vetélkedő...
Egész bele is feledkezek nézésébe, úgyhogy észre se veszem, amikor a pancsolást megunó bejön hozzám a nappaliba, addig, amíg meg nem szólal, és le nem ül elém:
- Kész vagyok – grr... Fejbe fogom verni...
- Ülj a kanapéra! – utasítom kicsit talán mérgesebben is, mint kéne – Nem vagy a házimacskám. Megágyaztam neked.
- Köszönöm! Nem kellett volna. – áll fel és hajol meg. Bár neki meg ezt nem kellett volna csinálnia. Miért ilyen idegen számára, ha valamit szívesen tesznek érte? - Én… nem igazán szeretek ágyban aludni. Jobban szeretem a puha nagy párnákat és kosarakat. – sejtettem, hogy az ágy nem jó választás. De hogy a kanapé se legyen az...!
Hát, kölyök... Akkor mást fogok neked kitalálni, amíg itt leszel. Bár az biztos, hogy csak holnap...
- Majd kapsz egy kosarat. De ma éjjel aludj a kanapén, jó? – kérem barátságosan, amire végre már kicsit bátrabban bólint, és ül le mellém.
Ez az, picúr, végre... Elvégre hiába is vagy ennivalóan édes, nem eszlek meg, nem kell ennyire félned.
Félig figyelem csak a TV-t, és nevetek egy-egy idióta poénon, hogy ne legyen feltűnő, hogy ő sokkal érdekesebb... Főleg, mivel úgy bele tudta magát tekerni a takaróba, hogy jószerivel csak a két fekete fülecskéje lógjon ki...
Amikor már nem mocorog, hanem egyenletes szuszogással alszik, kikapcsolom a zajgépet, és beteszem a ruháit a mosógépbe. Rájuk fér a tisztítás. Hiszen ezeken is érzem azokat az idegen illatokat, amiktől nem tudnék aludni, hiába is vagyok fáradt.
Olvasva várom meg, hogy kimossa őket a gép, majd amikor lejár a program, szépen ki is terítem az összeset, masnijára külön ügyelve. Ezt még majd ki is kell vasalnom, mielőtt felvehetné.
Így, hogy most már mindennel végeztem, nyugodt szívvel fekszem le. Hosszú volt a nap, ráadásul úgy érzem, a holnapi se lesz rövidebb.
Főleg ha ez a kis lökött házicicusként akar viselkedni, és emiatt fegyelmeznem kell...
***
Fenébe... Átkozott koránkelés...
Annyira, de annyira megszoktam, hogy még ma se tudok tovább aludni...
Nagyot nyújtózva kelek fel, hiszen tudom, felesleges próbálkozás még az ágyban maradnom. Az alvás nem fog menni.
Viszont így, hogy fölkeltem, legalább megnézhetem, hogy vendégem nem menekült-e el. Ha nem, akkor nem csak magamnak, neki is készíthetek valamilyen reggelit.
Hiszem biztos éhes lesz...
Meglep, hogy nem találom fekhelyén, ugyanakkor dühös is vagyok, hogy bíztam benne, és nem zártam be az ajtót, amíg meg nem hallok valami motoszkálást a konyha irányából.
Egyből lehiggadva megyek oda, és nézem meg, miben mesterkedik a kicsike...
- Jó reggelt, Kuro-chan! – mosolygok rá, amikor abbahagyja a terítést, mert megérez, és rám néz.
- Jó reggelt, Nijiko! – köszön csendesen, majd kissé talán morcosan teszi hozzá, hogy most oda a meglepetés.
Amin igen elcsodálkozok. Meglepetés? Milyen? És minek?!
- Meglepetés? – kérdem is meg döbbenten, mert nem tudok rájönni, mit szeretett volna tenni, vagy hogy mivel rontottam el tervét...
- Reggelit akartam csinálni, de bejöttél – Jaa... Értem. Ezek szerint ugyanarra gondoltál, mint én...
Újra mosollyal arcomon lépek elé, és nézek gyönyörű szemének tükrébe.
- Csak nem afféle hálaképp? – kérdem még mindig vesébe látó pillantással, de elfordítja buksiját, mielőtt válaszolna.
Ráadásul az a gyorsaság is, amivel tagad... Biztos, hogy nem mondott igazat, viszont ezért nem kötök belé. Nevetve terelem inkább másra a szót:
- Persze, hogy nem. Kedves gesztus. És mi készül? – jól érzem vajon, hogy az egyik kedvenc ételem?
- Omlett. Nem tudom, szereted-e, de nem vagyok valami jó szakács – szeretni szeretem, és az illata alapján se rontotta el, de alig várom, hogy belekóstolva is véleményt mondhassak neki...
Hagyom, hogy befejezze a terítést, és kettéossza a gőzölgő finomságot. De még ekkor se ülök le. Szigorúan csak akkor, amikor már helyet foglal. Nem akarom, hogy túl gyorsan távozzon, ha mégse sikerült neki a reggeli elkészítése úgy, ahogy szerette volna...
Mondjuk amilyen lelkiismeretesnek ismertem meg eddig, ez lehetetlen.
- Jó étvágyat! – dorombolom neki kedvesen, miközben farkamat ide-oda járatom izgalmamban. Nagyon rég készített már nekem bárki is reggelit...
Halkan, és talán félve viszonozza jókívánságom, miközben én a villámra tűzött falatot közelebbről is megszimatolom. Milyen fűszereket használt, hogy ennek az egyszerű ételnek ilyen jó illata lett?!
És... Mitől tart még mindig? Bosszant, de most nem kérdezem meg erről... Éhes vagyok, ezért ízre is tesztelni akarom, amit főzött.
Evés után úgyis mindenképp meg kell neki említenem még egyszer, hogy nincs mitől tartania, nem fogom bántani. Amúgy se szoktam olyanokat, akik engem nem bántanak. Egyedül csak a kis mostohaöcsém a kivétel...
Elkezdett remegni is, most, hogy a számban lévő ételt rágom. Bár erre még annyi oka sincs, mint az idegeskedésre. Ez a rántotta... Mennyei!
Sőt... Még annál is jobb. Biztosra veszem, hogy még a legjobb szakács ismerőseim se tudják ilyen jól megcsinálni...
- Még hogy nem vagy jó szakács... – csóválom meg a fejem vigyorogva, amikor lenyelem a számban lévő falatot... – Ez az omlett egyszerűen mesés lett... – ha a sütikkel is ilyen jól fogsz boldogulni, kölyök, nem csak addig leszel az inasom, amíg kifizeted azokat az édességeket, amiket megettél...
Igazi őstehetség... Aki ráadásul még ezt a meglepetésreggelit is úgy készítette el, hogy nem koszolta össze a konyhámat. És akinek ezért hálából reggeli után el is indulunk keríteni egy éjszakai fekhelyet…
- Tényleg? – kérdi még mindig bátortalanul. De... Legalább mintha egy kicsit megkönnyebbült volna.
Bólintok, majd újra elmondom neki, hogy ügyes volt, ez a reggeli tényleg nagyon finom lett, mielőtt folytatnám az evést.
Végre hisz nekem, és haloványan elmosolyodva lát neki ő is annak, amit kimerített magának.
- És most... – dorombolok elégedetten, amikor már ő is megette tányérjáról a rántottát – elmegyünk egy-két ismerősömhöz, hátha egyikük tud adni nekünk egy neked való kosarat.
- De... – kezd el szabadkozni, amíg föl nem állok.
- A ruháid a fürdőszobában vannak kiterítve, tisztán. Én meg már készen vagyok, úgyhogy igyekezz.
Azért...
Igaz, hogy kissé talán mérgesen köszöni meg és kel fel, de legalább bemegy átöltözni.
- Mi történt?! – rontok be a fürdőbe.
Félbehagytam az utolsó tányérom öblítését, és ide rohantam, mert az a hirtelen puffanás, valamint Kuro panaszos nyávogása, amit hallottam azt jelenti, hogy valami baj történt...
Persze kis vendégem egyből dugja el mancsát, de könnyei, valamint az állványostól a földre dőlt vasaló elárulja, mi történt.
- Mutasd csak! – kérem gyengéden.
Már a kezemben az elsősegély doboz, és természetesen ugyanilyen gyorsan, szinte pillanatok alatt állítom fel kézbevétele előtt a vasalóállványt is, valamint kapcsolom le a vasalót.
– Szerencsére nem vészes. – cirógatom meg az égés melletti, puha bőrfelületet, valamint Kuro arcát, letörölve könnyeit, majd miután bekenem, be is kötözöm sebét. Elég rá egy nagyobb tapasz. - De legközelebb, ha vasalni akarsz, kérlek, szólj, és segítek. Szeszélyes a vasalóm, és még én is megégetem vele néha magam.
Félszeg bólintás. Rendben.
Még egyszer megcirógatom aranyos pofiját, majd végignézve rajta megállapítom magamban, hogy így, kitisztított ruhában még szebb, mint tegnap. Bár... Akinek ilyen illata van, mint neki, öltözet nélkül csak még elragadóbb lehet.
Grr... Ennek még a gondolata is olyannyira feltüzel...
- Majd én kivasalom a nyakkendődet. – mondom neki, és állok fel gyorsan, hogy nekiállhassak a kis finom masni gyűrődésmentesítésének.
Még elszökne, ha most letámadnám valamilyen alantas szándékkal... Hiszen arról volt szó, hogy segíteni fogom, és nem arról, hogy úgy viselkedek vele, mint az eddigi gazdaszerű szörnyetegek, akik vigyáztak rá.
- Tessék. – nyújtom át neki.
Magára köti, és meg is köszöni szépen, illedelmesen, amikor felsegítem.
Olyannyira aranyos, és annyira megkedveltem, hogy most már tényleg azt kívánom teljes szívemből, ne kérje vissza idióta gazdája...
Csöngettek...
- Mindjárt jövök, addig várj meg itt. – kérem, és elrobogok ajtót nyitni.
Fontos ügyben keresnek, mert még egyszer megnyomta a csengőt az illető... De... Nagyon remélem, nem az az őrült talált ide Kuro miatt...
- Itt vagyok. – kiáltok ki, mielőtt bármit is tennék, mert türelmetlen látogatónk már harmadszor is csenget.
Félve, és kissé talán idegesen tárom szélesre az ajtót az érkező előtt, de megnyugszom, amikor Setsu-san mosolygós arcával találom magam szemben.
- Helló! – köszönt főnököm szélesen vigyorogva, majd minden invitálás nélkül terem bent úgy, ahogy általában mindig. Majd mire legközelebb rá nézek, már a fürdőből kifelé kukucskáló Kuro előtt áll, és őt is köszönti.
Mosolyogva követem, és mutatom be őt, mint rajtam kívüli főnökét a kicsikének, aki fújtatva vonult tőle távolabb. Valamint biztosítom arról is, hogy habár Setsu-san ember, nem fogja bántani.
Helyes... Még mindig gyanakodva méregeti, de legalább már nem morog, és kicsi farkincáján, valamint fülein se áll fel a szőr annyira.
- Minek köszönhetjük a látogatásod? – térek a tárgyra gyanakodva, nem várva arra, hogy Setsu-san újra megpróbálja megsimogatni Kurót.
Igen... Ez a fejvakarás, amit drágalátos főnököm produkált... Biztos, hogy nem ok nélkül tévedt erre... Csak gond ne legyen...
- Megkínálhatlak valamivel, amíg elmeséled? – sóhajtok egy nagyot, de erre már mosolyogva int.
- Sietnem kell haza. Csak gyere ki velem, és odaadom, amiket hoztam.
- Rendben. – bólintok, és kikísérem.
A kocsijához megyünk, ahol egy nagy dobozt nyom a kezembe, alig látok ki mögüle. Ráadásul... Ez még nehéz is...
- Mi a fene van ebben?! Beton? – kérdem meg panaszosan nyávogva, de nem válaszol, amíg nevetve be nem ül az autójába:
- Sok olyan dolog, aminek remélem, hasznát veszitek. És amik engem és kedvesemet Rakkára emlékeztetnének, ha ott maradnának a házunkban.
- Értem. – bólintok, majd meg is köszönöm neki. Setsu-san és neje sokáig tartott maga mellett egy kis aranyos nekócskát, de el kellett ajándékozniuk egyik távoli ismerősüknek, mert született fiúk olyan szinten gyűlölte és verte a kis állatot...
Bár... Azt nem értem, holmijait miért tették el, és miért nem adták neki, de mindegy... Ez most nekünk pont jól jött...
- Kuro, itt vagy? – kiáltom el magam, amikor már főnököm elment, és visszatámolygok a házba. – Setsu-san küldi ezeket neked, gyere, nézd meg, tetszenek-e! – ha már csak Rakka kosarát tudnánk használni, az is bőven jó lenne...
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 08. 19. 19:09:48
- Rendben... Szóval Kuro-chan... – lép közelebb, mire beszorulok a falhoz, és egyáltalán nem érzem jól magam. – Akkor itt fogsz dolgozni a konyhán, az én segédemként, hogy meg tudd adni azoknak a sütiknek az árát, amiket megettél. Hiszen... Gazdád nem hinném, hogy visszajön érted, és kifizeti őket helyetted. – mindezt gonosz mosollyal közli, én pedig egyáltalán nem érzem jól magam. De itt kell maradnom, ha nem akarok hozzá visszamenni.
Látom, hogy komolyan gondolja, és nem hiszem, hogy csupa szívjóságból venne magához egy ilyen kis félvért, mint én. Nem bízom benne, egyáltalán nem. Engem nem szoktak szeretni, sem kényeztetni. Én csak haszontárgy vagyok.
- Jó lesz így, vagy inkább elvigyelek a rendőrségre, mint elveszett cicust? – kérdi dorombolva, mert igaz, ami igaz, rettentően félek tőle. Levegőt is alig merek venni a jelenlétében.
- Iiigen jó lesz... – válaszolom dadogva és halkan.
- Pompás! – nyalja le arcomról a tejszínt, mire megremegek. Majd megfogja a pórázamat. Tehát ő is használni akar. Megszoktam már. – Hétfőn kezdesz. Addig is vendégül látlak, mert nem hinném, hogy van olyan hely, ahova menni tudsz. – áll fel.
Megrángatja a szíjamat, de nem merek mozdulni. Túlságosan félek. Még nem igazán volt dolgom telivér nekokkal, és akikkel mégis, elé durván bántak velem. A többségük megveti a félvéreket, mert bűnnek, szégyennek tekintik, hogy élni merészelnek. Remegve ülök a falnál.
- De... – mordul fel, mire még jobban összerezzenek. Meg fog ütni. Erősnek tűnik a szaga alapján. - Nem kérdeztem, akarsz e jönni. Azt mondtam, vendégül látlak. Hiszen itt az üzletben nem maradhatsz.
- Rendben. – állok fel végül, de szemeim megvillannak. Erre megrántja a pórázt.
Nem éppen gyengéd, de nem okoz fájdalmat. Mindössze tudatosítja, ő a főnök, én meg tegyem, amit mond.
~*~
- Itt vagyunk – töri meg a hallgatásom, mikor megállunk egy ház előtt. – Ebben a házban lakom.
Bólintok, és indulnék be, de megragadja a pórázt és megrántja. Én rondán nézek rá. Minden ok addig, míg nem akar rángatni. Azt egyszerűen utálom, és nem is fogom hagyni. Gazdáim ezért dobtak el mindig. Ő azonban türelmesen elmagyarázza, miért nem enged bemenni.
- Leszedem rólad ezt a szart, mert nagyon idegesít, hogy olyan illata van, mint annak a tökkelütöttnek. Ráadásul... innentől remélem, neked sincs szükséged arra, hogy vezessenek.
Bólintok és közelebb megyek hozzá. Magyarázni kezdenék, de ekkor érzem, hogy karmai a nyakamhoz érnek és én is odakapok. Éles karmai levágták rólam a nyakörvet, de a nyakamon egy karcolás sem esett. Viszont picit megrémültem.
- Így... Sokkal, de sokkal egyszerűbb volt. – nyit ajtót, miközben rajtam vigyorog. - Kint akarsz aludni? – kérdezi, miközben rám néz. Én még mindig megilletődötten állok egy helyben, a nyakamat fogva. Meglepett és ezt látja rajtam. - Gyere csak be picúr, mindjárt készítek vacsorát. – szól hozzám, majd bemegy a lakásba.
Óvatosan utána óvakodom. Orrocskám azonnal mozogni kezd, szimatolni kezdek. Mindent áthat a neko szaga. A bejáratnál illedelmesen leveszem a cipőmet, csak ezután lépek beljebb. A nappaliba lépek, ami igencsak ízlésesen berendezett. A hatalmas kanapé azonnal megragadja a figyelmem. Milyen puha lehet. Orrocskám ételt érez a konyha felől, így arrafelé veszem az irányt. Épp látom, hogy a neko valami ételt tesz a mikróba. Megfordul. Fogadok, tudta, hogy a háta mögött vagyok. Mi megérezzük az ilyesmit. Halat érzek. Imádom a halacskát, remélem, nekem is ad belőle, de ha mégsem, akkor sem fogok lázadozni.
- Jól érzed, hal lesz vacsorára. Remélem szereted – néz hátra
Bólintok, de még mindig bizalmatlan tekintettel méregetem. Nem bízom benne, ő neko. Sose bízhatok egy nekoban, sem az emberekben. Senkiben sem bízhatok. Soha!
- Oké. A fürdő a konyha mellett, balra, a második ajtó, moss kezet, amíg melegszik, vagy fürödj le, rád bízom. Nekem még telefonálnom kell egyet.
Válaszolnék, hogy ne bánjon velem gyerekként, de lepisszeg és telefonálni kezd. Én a fürdőbe megyek, gyorsan kezet és arcot mosok. A legtöbb nekoval ellentétben nekem nem sok bajom van a vízzel, bár félek tőle és nem szeretem. Majd visszamegyek a konyhába. Azaz, mennék, de a nappaliban ismét meglátom a kanapét. Olyan puhának látszik. Szép krémszínű. Odamegyek és megérintem. Puha anyaga van, kényelmes, így lefekszem és összegömbölyödöm. Szemeim azonnal lecsukódnak. Még helyezkedem egy kicsit, aztán elalszom. Már nagyon álmos voltam. Napok óta nem aludtam szinte semmit. Itt pedig a félelmem ellenére biztonságban érzem magam.
Halk nevetésre ébredek és nézek felfelé. A neko az, aki mosolyogva bámul rám. Álmosan pislogok.
- Tetszik? – kérdi gyengéden, mire ásítva közlöm, hogy finom puha.
Megint nevet, majd szól, hogy kész a kaja, menjek. A kaja szóra azonnal éber leszek, felpattanok és követem is. Már meg van terítve, ő pedig int, hogy foglaljak helyet. Elhelyezkedem az egyik széken, mialatt vendéglátóm kiveszi az ételt a mikróból és az asztalra teszi. A nyál összefut a számban és a pár süti ellenére is megkordul a gyomrom. Agyonéheztetett kis pocikámnak erre van szüksége. A halacska illatozik, és a neko semmi jelét nem adja, hogy meghallotta volna gyomorkorgásom. Farkincám izgatottan mozogni kezd, amikor a tányéromra rak két hatalmas halat. Majd saját magának is tesz. Türelmesen és jólnevelten megvárom, míg leül.
-Jó étvágyat, Kuro! – mondja kedvesen.
-Jó étvágyat…ööö… - most jut eszembe, a nevét sem tudom.
-A nevem Nijiko – segít ki. – Aihara Nijiko.
-Nijiko – ismétlem. – Fura név, de tetszik nekem – mosolyodok el. – Jó étvágyat, Nijiko-san!
-A Nijiko elég – rázza a fejét. – Nem vagyok a gazdád.
Bólintok és megvárom, míg enni kezd, én azután látok csak hozzá. Ahogy az első falat a számban landol, elégedett és boldog dorombolás szakad ki belőlem, amit Nijiko kuncogással jutalmaz. Morgok egyet és eszek. A hal nagyon finom és szükségem volt már egy kiadós étkezésre. Az elmúlt pár napban éheztettek minket, hogy kellően lesoványodjunk a vevők kedvéért. Senki sem akar olyan nekot, amelyiken súlyfelesleg van. Boldogan eszek, és csodálkozom, hogy Nijiko nem kérdez semmit. Kiváncsi vagyok, miért fogadott be. Én házi-neko vagyok, nem szakácstanonc, vagy valami ilyesmi. De nem merek kérdezni, annyira nem bízom még benne.
~*~
Vacsora után fürdeni küld, amit ugyan nem szívesen, de megteszek. Mikor közlöm, nincs másik ruhám, sóhajtva bár, de ad egy pólót és alsót. Az alsó akkora, hogy akár nadrágnak is használhatom, a póló is a térdem alá ér, de kényelmes. Bevonulok a fürdőbe és megengedem a vizet. Szeretek kádban fürdeni, habár ha arra gondolok, amit az egyik volt gazdám csinált velem, a kád nem jó ötlet. De remélem, ő nem fog bántani, bár biztos, ami biztos, bezárom az ajtót. Mikor már elég tele a kád elzárom a csapot és levetkőzök, majd beülök a kellemesen meleg vízbe. Hátradőlök és elterülök, szemeimmel a fürdőt pásztázva, majd a plafonon állapodik meg a tekintetem. Nem tudom, miért hagytam magam. Talán, mert nem szoktam meg, hogy egyedül legyek. Nem vagyok kóbor, nem tudok egyedül élni, nekem szükségem van az emberekre. Vagy bárkire, aki képes és hajlandó rólam gondoskodni. Sokáig ázok a vízben, kellemesen ellazulok, majd végül megfürdöm és kiszállok a kádból. Nem tudom, melyik törülközőt használhatom, ezért egy sötétzöldet veszek le, és megtörlöm magam, felöltözöm, a szennyest szépen a szennyesládába teszem és kimegyek.
Mikor kilépek és a nappaliba érek, Nijiko a tévé előtt ül és valamit néz. A kanapén meg van ágyazva, bár nem kértem. Odamegyek hozzá.
-Kész vagyok – szólalok meg és leülök a lábaihoz, mint jó házineko.
-Ülj a kanapéra! – szól rám. – Nem vagy a házimacskám. Megágyaztam neked.
-Köszönöm! – állok fel és hajolok meg. – Nem kellett volna. Én… - tétován ránézek, majd folytatom. Félek. – nem igazán szeretek ágyban aludni. Jobban szeretem a puha nagy párnákat és kosarakat.
-Majd kapsz egy kosarat – mondja. – De ma éjjel aludj a kanapén, jó?
Bólintok és leülök. Puha és kényelmes. Egy hatalmas fehér párnát tett oda nekem, fehér lepedőt és halványzöld takarót. Végül beburkolózom és onnan lesem a tévét. Nem valami érdekes, egy buta vetélkedő megy, amin Nijiko néha nevet. Én viszont álmos vagyok, így elhelyezkedem és hamarosan álomba merülök.
~*~
Már világos van, mire felébredek. Hunyorogva nyitom ki a szemeimet és ásítva ülök fel. A faliórára nézve kiderül, hogy még csak reggel hat óra. Vasárnap van, ma minden zárva tart és Nijiko is biztos még alszik. Felkelek és úgy döntök, készítek neki egy kis reggelit, hálából, amiért hajlandó engem elviselni. Nyújtózom egyet, beletúrok a hajamba és kimasírozok a konyhába. Minden szép tiszta, látszik, hogy Nijiko rendet tart, nem úgy mint néhány ex-gazdám, akik igencsak szerették a rendetlenséget és mindig engem okoltak, hogy miattam van kosz meg összevisszaság.
Benézek a hűtőbe és találok tojást. Remek, akkor omlett lesz reggelire. Előveszem a tojást, tejet, keresek serpenyőt, szalonnát, hagymát és nekilátok főzni. Hamarosan kellemes illatok kezdenek terjengeni. Éppen a terítésnél tartok, amikor megérzem a jelenlétét a háta mögött. Hátrafordulok.
-Jó reggelt, Kuro-chan! – vigyorog rám az ajtóból.
-Jó reggelt, Nijiko! – viszonzom. – Most oda a meglepetés – sóhajtok bosszúsan.
-Meglepetés? – kérdi meglepetten.
-Reggelit akartam csinálni, de bejöttél – válaszolom, mire odajön és a szemembe néz.
-Csak nem afféle hálaképp? – kérdi, mire elfordítom a fejem.
-Nem – vágom rá, talán kissé túl gyorsan is, mire elneveti magát.
-Persze hogy nem. Kedves gesztus. És mi készül?
-Omlett. Nem tudom, szereted-e, de nem vagyok valami jó szakács – vallom be őszintén.
Nem válaszol, én pedig nem tudom, elszúrtam-e, vagy mi van. A kaja kész, megterítek és szervírozok. Leülök az asztalhoz és várom, hogy ő is leüljön. Remélem, nem nyúltam mellé a tojással. Mert ha igen, akkor vége a világnak. Félek, hogy meg fog büntetni, akármilyen barátságosnak is látszik. Ő vérbeli neko és ha magamra haragítom, nekem nagyon rossz lesz.
- Nyáúú... – ásítok egyet álmosan, mielőtt levenném szakácssipkám. Muszáj, mert füleim is meg kell kicsit tornáztatnom.
Hosszú volt ez a mai nap, és még itt, fejem tetején is elzsibbadtam...
Bár már mindegy... Végre vége. Vagyis még egy fél órát maradnom kéne, de nem érdekel. Meguntam ezt az egészet, és megyek haza pihenni most... Nem akarok még egy fárasztó vendéget, csak a hétvégét, és az otthonom nyugalmát.
Nem is tudom, főnököm, Setsu-san hogy bírja vásárlóink mindig olyan higgadtan, és háznagyságú vigyorral kiszolgálni...
De... Legközelebb még extra fizetési ígérete ellenére se leszek többet egyszerre szakács, és eladó is, ha úgy, mint most sürgősen kell elutaznia.
Nem olyan seemmi kis meló ez, mint ahogy azt állította.
***
Jaj ne... Előbb kellett volna zárnom... Ennek az alaknak nem szabadott volna bejönnie így ide, hogy nincs itt más rajtam kívül...
Az illata alapján ő az egyik törzsvendégünk, ráadásul üzletünk fő támogatója is. De ő... Sajnos olyan szinten utálja a nem emberi lényeket... Biztos vagyok abban, a megtudja, hogy én, vagyis egy neko itt dolgozom... Ráadásul én sütöm a süteményeket, biztosan elküldet.
Vagy ami még rosszabb, bezáratja a boltot...
Egy pillanat alatt tárcsázom Setsu-sant, és kérdem meg, mi legyen, amikor fölveszi.
Először egy nagyot sóhajt. Majd miután fásultan közli, ez nem a mi napunk, megkér, hogy ha már egyszer betévedt, szolgáljam kiAsakawa-samat, lesz ami lesz alapon. Hiszen ha ezt nem teszem meg, akkor azért fogja becsukatni boltunk, mert munkaidőben nem vagyunk a helyünkön.
De ami kifejezetten jól esik, vagyis amit dorombolva nyugtázok az az, hogy kijelenti, támogatót könnyebben találna másikat, mint ilyen jó szakácsot. Vagyis, hogy semmiképp se akar elküldeni, még emiatt az ember miatt se.
Gyorsan visszaveszem hát pólóm, és köpenyem a telefon lerakása után, nehogy még többet várassam fontos vendégünk. És... Igaz, hogy szívem szerint nem tenném meg, de kilépek, és hatalmas mosollyal odasétálok hozzá, csak azért, hogy megkérdezzem, mit szeretne.
Még akkor is, ha a tekintetében lévő gyűlölet, amivel füleim, és farkincám szemléli, csak még jobban megerősíti idegességem.
Nem karmolhatom le... Nem karmolhatom le... És a kis félvérrel se foglalkozhatok inkább helyette, hiába is tűnik értelmesebb társaságnak...– szuggerálom magam, mert kezdeti feszültségem már teljesen átalakult haraggá.
Nem igaz. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem bír valamit kérni, és távozni, ahelyett, hogy engem próbál meg elzavarni...
- Itt dolgozok, higgye már el! – fújtatok felé csendben, már több mint tizedszer. – Nem törtem be a boltba. De... Ha nem hiszi el akkor hívja fel a főnököm.
- Nem hívom fel egy átkozott kóbor macska miatt... Tünés innen.
- Dióskrémes... – jelentem ki végső elkeseredésemben. Majd amikor döbbenetében szinte megfagy, tovább folytatom:
- Mindig azt szokott vásárolni igazam van?! Mert itt a legfinomabb, adja át üdvözletem a szakácsnak... Ezt mondta a múltkor is Setsu-sannak.
- Átkozott neko! – morog még felém, aztán orrát felhúzva távozik, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud.
Grr... Ennyit erről az ügyfélről... Szóval... Most gyorsan, még mielőtt több szerencsétlenség történne a mai nap, vagyis visszajönne, bezárom az ajtót.
Majd levéve köpenyem keresném elő újra telefonom, hogy Setsu-sannak is beszámoljak a történtekről, mielőtt még váratlanul felhívná ez az idióta ficsúr azzal, hogy fosztogatják a boltját.
Azért hagyom félbe mozdulatom, mert újra megérzem annak a kis félvérnek a szagát, aki vele volt... Sőt... Füleim hegyezve valahonnan nagyon halk csámcsogást hallok.
Nee... Itthagyta volna az a tuskó a kicsikét???
Hmm... Most hogy így belegondolok, tényleg nem láttam, hogy nála lett volna amikor kiment. Sőt... Amióta kijöttem a konyhából elvesztettem szem elől a pórázas kölyköt...
- Tudod, hogy azt ki kell fizetned? – szólítom meg, amikor elgondolásomnak megfelelően megtalálom a kiszolgálópultnál.
Azzal még se indíthattam beszélgetésünk, hogy helló öcsi! Te még itt? Mert akkor fuss azután a tökkelütött után, hátha utoléred. Még a végén fenyegetésnek venné. És... Verekedni már tényleg nem akarok mára.
- A gazdám majd fizet – hehh... Értem... Annyira belefeledkezett az evésbe, hogy észre se vette, hogy itthagyták... A kis bolond kölyök...
Abban is biztos vagyok, ha vissza is jön érte Asakawa akkor sem fog helyette fizetni.
Igen...
- Úgy tűnik, lelépett. Téged meg itthagyott. – világosítom fel. Még akkor is, ha körülnézve erre már ő is rájött. - Nos? Hogy óhajtasz fizetni? – ne támaszkodj rá cicus, próbálj meg önállóan dönteni. Esélyt kaptál. Ha most kétségbeesel, és megkérsz, vigyelek vissza, én eleget teszek kérésednek, de... Előtte... Gazdád miatt, és a sütik miatt is... Nagyon de nagyon elverlek.
- Nincs pénzem. Én házicica vagyok. – hmm... Mintha nem izgatná egyedülmaradása. Szóval... Rendben lesz.
- Ez remek! – sóhajtok egyet megkönnyebbülve. - Hogy hívnak?
- Kuro – illik rá neve...
Viszont... El kell innen vinnem, legalább ma estére magamhoz, mert ha megeszi árukészletünk többi részét is, Setsu-san nem tud mit eladni holnap.
- Rendben... Szóval Kuro-chan... – közelebb lépek hozzá, hogy közém, és a fal közé szoruljon. – Akkor itt fogsz dolgozni a konyhán, az én segédemként, hogy meg tudd adni azoknak a sütiknek az árát, amiket megettél. Hiszen... Gazdád nem hinném, hogy visszajön érted, és kifizeti őket helyetted. – gonosz mosollyal beszélek hozzá, de nem azért, mert kínozni akarom, hanem azért, mert elégedettséggel tölt el az, hogy a kicsike gyakorlatilag innentől nem tartozik ahhoz az emberhez.
Ugyanis... Annak a szemétnek, aki észre se vette, hogy nincs mellette, nem fogom visszaadni. Még akkor se, ha bírósági végzéssel jön ide érte.
Vagyis... Mire rájön Mr. Nehéz felfogású úr, hogy még itt van a kicsike az üzletben, igazi kis vadmacskává edzem magam mellett.
És akkor... Talán nem fogja ennyi sérülés borítani porcelán bőrét...
- Jó lesz így, vagy inkább elvigyelek a rendőrségre, mint elveszett cicust? – kérdem meg dorombolva, mert teljesen olyan, mintha lefagyott volna. Csak mellkasa emelkedése jelzi, hogy levegőt azért vesz néha.
- Iiigen jó lesz... – hehh... Csak nem a közelségemtől illetődött meg ennyire???
- Pompás! – nyalom le az arcán maradt tejszínhabot, miközben megragadom pórázát. – Hétfőn kezdesz. Addig is vendégül látlak, mert nem hinném, hogy van olyan hely, ahova menni tudsz. – állok fel.
A vékony, kezemben lévő szíjjal megpróbálom magam után rángatni, mert nem követ, de mivel nem akarok neki fájdalmat okozni, és nem erősen húzom, továbbra is csak ül a falnak dőlve, és remeg.
- De... – grr... Nem akarok ebből vitát... Itt nem hagyom, mert holnap pihenni akarok, nem sütni azok helyett a sütik helyett, amiket megevett. Úgyhogy ha akar ha nem jön velem.
- Nem kérdeztem, akarsz e jönni. Azt mondtam, vendégül látlak. Hiszen itt az üzletben nem maradhatsz.
- Rendben. – áll fel végül. Bár olyan fenyegető tekintettel... Muszáj felé suhintanom, mielőtt magam után húznám...
Most kicsit se vagyok annyira gyengéd, mint először. Bár... Még így is vigyázok arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
***
- Itt vagyunk. – töröm meg a bolttól idáig tartó konok hallgatásunk. – Ebben a házban lakom.
Bólint, és elindulna az ajtó felé, ha nem fognám pórázát még mindig.
Így, hogy ezen keresztül a kezemben tartom, amikor megfeszül a kötél kettőnk között, és rákiáltok, hogy várjon egy kicsit, csak annyit tehet, hogy csúnyán néz rám, amíg meg nem magyarázom neki, miért is nem engedem még belépni:
- Leszedem rólad ezt a szart, mert nagyon idegesít, hogy olyan illata van, mint annak a tökkelütöttnek. Ráadásul... innentől remélem, neked sincs szükséged arra, hogy vezessenek.
Bólint, és közelebb jön. Valamint mutatná, hogy hol is kell kikapcsolni pórázát, de mire nyakához kap, eddigi béklyója már a földön.
- Így... Sokkal, de sokkal egyszerűbb volt. – masírozok el mellette ajtót nyitni. Természetesen vigyorogva meglepettségén.
- Kint akarsz aludni? – nézek rá vissza. Hiszen már nem kéne ott állnia. Mégis... Onnan néz felém, még mindig torkát fogva. Olyan rémült arckifejezéssel...
C... Pedig tudhatná, hogy mennyire pontosan tudunk vágni körmeinkkel.
- Gyere csak be picúr, mindjárt készítek vacsorát. – szólok hozzá még egyszer, mielőtt egy macska kecsességével tűnnék el bent, meg se várva válaszát, vagy következő lépését. Éhes vagyok. És ahogy figyeltem, ő is az, még azután az 5-6 süti után is. Szóval... Mielőtt felocsúdna ijedelméből, és elkezdene osztani műveletem veszélyessége miatt, inkább előkészítem a vacsorát.
Miután kezet mosok, a hűtőhöz megyek, hogy előszedjem azokat halakat, amiket tegnap készítettem. Majd... Az egész tányér ételt berakom a mikróba, melegedni.
Sokat sütöttem, így elég lesz mindkettőnknek.
Ráadásul... Örülök annak, hogy előrelátó voltam, és már tegnap megcsináltam a mai fogást. Ugyanis... Ha még most kéne főznöm valamit, biztos belehalnék a fáradtságba.
Hehe... Hátra se kell néznem. Tisztán érzem jelenlétét. Ugyanolyan tisztán, mint ahogy orrocskája szimatolását is hallom.
- Jól érzed, hal lesz vacsorára. Remélem szereted... – nézek rá hátra.
Bólint. Rendben. Akkor nem kell felajánlanom alternatívákat. Hihi... Viszont ez a tekintet... Ennyire feldühítette az előbbi???
- Oké. A fürdő a konyha mellett, balra, a második ajtó, moss kezet, amíg melegszik, vagy fürödj le, rád bízom. Nekem még telefonálnom kell egyet.
Szólna valamit, de muszáj lepisszentenem, mert csörög a telefonom. Setsu-san lesz.
Igen. Ő az... Izgatottan ülök le az egyik fotelembe, és veszem fel a telefont.
- Tudtad, hogy valami kóbor macskát akar az az idióta elvitetni a boltomból? – kérdi meg vidáman nevetve, minden bevezetés nélkül... Én pedig... Örülök annak, hogy jó kedve van végre, de ez amit mond... Akkor se ekkora poén.
- Mintha mondott volna erről valamit... – színlelek csodálkozást. – De a végén csak ő ment el, egy másik kóbor macskát felejtve ott. – itt jelentősségteljesen nézek a még mindig csendben nézelődő, és fekete farkincáját izgatottan jártató Kurora.
- Hogy mi??? – micsoda??? Még most se jutott eszébe??? Dühtől remegve kérdezek vissza:
- Nem is említette? – az a szemét...
- Nem. – sóhajt nagyot. – Úgyhogy azt teszel vele, amit szeretnél. – igen, pontosan. Ha nem lesz vele sok gond, lehet, hogy nem csak a hétvégén fog itt maradni.
- Rendben. Akkor szeretném, ha a segédem lenne. – újra dorombolva beszélek hozzá, és izgatottan várom válaszát, de közben azért ránézek a kicsikére.
Vagyis ránéznék, mert nem látom. Így... Igaz, hogy darabos mozdulatokkal, de felállok, hogy a keresésére induljak.
Hiszen... Ha a fürdőben lenne, akkor hallanám.
- Csakis a te felelősségedre. – pff... Ilyen fásultan beszélni... Úgy érzem, nem csak engem merített ki ez a nap.
- Igen, én is úgy gondoltam. – nyugtatom meg, amikor elköszönök tőle azzal, hogy majd hétfőn találkozunk, és akkor már be is mutatom őket egymásnak.
Amikor leteszi a telefont pedig... Tiszta szívből állok neki nevetni.
Ugyanis... A kicsike... Díszpárna módjára összegömbölyödve fekszik a kanapén. És csak most, nevetésemre kezdi nyitogatni szemeit.
- Tetszik? – kérdem meg gyengéden. Amire a válasza egy hatalmas ásítással körítve az, hogy puha meleg...
Megint elnevetem magam. És... Mivel már nem hallom a mikrót, közölnöm kell vele, hogy keljen fel, és jöjjön ki vacsorázni.
A kocsiban ülök. A férfi, aki megvett, magas, erős és rossz szaga van. Annyira elhúzódom tőle, amennyire csak lehet. Mégsem megy elég messzire a póráz miatt, amit a nyakamba akasztott. Rángatom, mire fejbekólint, én pedig dühösen sziszegve és fújtatva meredek rá, még karocskáimat is kimeresztem. Ő azonban nem ijed meg.
-Nyughass! – mordul rám, én pedig kénytelen-kelletlen abbahagyom a rángatózást. – Ha nem viselkedsz rendesen, megjárod.
-Nem maga az első, aki ezzel fenyeget – szájalok vissza. – És nem is az utolsó.
-Meglátjuk, cicus – vigyorodik el, nekem pedig a hajam égnek áll, farkincám felborzolódik a gondolatra, hogy megint fenyegetve érzem magam.
De a vártak ellenére nem nyúl hozzám. Talán fél tőlem, vagy későbbre tartogat. Morgok még egy sort, de inkább nem szólalok meg. Nem vagyok a nagyhangú állatka, ahogy gazdáim neveznek. Viszont kiváncsi vagyok. Nem tudom, hová megyünk, így amíg nem érkezünk meg, inkább a kocsi belső berendezését tanulmányozom. Finom, puha bőrülés, rajta puha plüsshuzat, pont nekem való lenne, ha nem ülnék a földön. Az ablakok sötétítettek, hogy senki se láthasson be. A padló tiszta, fekete huzat van rajta, és kényelmesen lehet rajta ülni. Ezek után gazdámat kezdem figyelni. Magas és erős, a feje kerek, az álla mégis kissé hosszúkásnak tűnik. Talán a szakáll és a sűrű bajusz miatt, amit visel. A szemei sötétek, aprók és szúrósak. Elegáns vajszínű öltönyt visel, egyik kezében sétapálca. Ő is csak egy ember, aki azt hiszi, a magunkfajta nekok és félvérek játékszerek. Utálom, már most. Alig várom, hogy karmaimat az arcába mélyeszthessem. Ő is rám fog unni pár hónapon belül.
-A szokásos helyre, Asakawa-sama? – kérdi a sofőr.
-Igen. Veszünk egy kis süteményt – válaszol a gazdám, nekem pedig a szó hallatára összefut a nyál a számban.
Természetesen én úgysem fogok kapni. A házikedvencnek ilyesmi nem jár.
~*~
Nemsokára megállunk egy cukrászda előtt, és gazdám kiszáll. Azt várom, hogy itthagy a kocsiban, de nem teszi. Maga után húz.
-Gyere! – szól rám. – Viselkedj, vagy baj lesz!
-Ez az egyetlen fenyegetése? – kérdem pimaszul, mire vállon csap a sétapálcával.
-Kussolj, állat! – mordul rám. – Ez csak a figyelmeztetés volt!
Feljajdulok. Az ütés fáj, ráadásul előző gazdám a falhoz vágott és a helye még mindig sajog néha. Pont ott kellett megütnie. Másik kezemmel megfogom a vállam, és utánamegyek. Ráncigál, amit nem szeretek, de ezúttal nem szólok közbe. Nem akarok még egy verést. Úgyis sokat fogok még kapni azalatt a pár hét alatt, míg nála leszek.
Belépünk a cukrászda ajtaján, és engem azonnal megcsap az édes illat. Tiszta helyiség, kellemes berendezéssel. Kerek asztalok, körülöttük három-három szék, az asztalokon hófehér abrosz, középen egy-egy kis csokor virág. A fal fehér, néhol barackszínnel áttört. A falakon néhány kép, és dísz, semmi zsúfoltság, semmi giccs. Tetszik. De orrocskámban még mindig bennevan a sütik illata. A pult felé fordulok, ahol krémesek, torták és aprósütemények kelletik magukat. Gazdám elengedi a pórázamat, mire szinte rávetem magam a pultra. Pontosabban az üvegre, amik mögött a finomságok sorakoznak. De megérzek még valamit. Egy neko szagát. Hamarosan meg is jelenik az illető. Nagyon magas, kecses, szürkészöld szemeiből süt a lenézés, és az intelligencia. Fülei és farkincája szürke színben pompázik. Rám csupán egy pillantást vet, de nem tudom eldönteni, lenéző-e, vagy kiváncsi. Ezután gazdámhoz fordul.
Hallom, hogy beszélnek, de nem hallom, mit. Úgy döntök, kiszolgálom magam, így óvatosan a pult mögé kúszom és elveszek egy tejszínhabos tortaszeletet. Aztán még egyet. Nagyon éhes vagyok. Napok óta nem kaptam enni, és már kilyukad a gyomrom. Nem is tudom, mennyi ideje eszegetek, amikor halk neszeket hallok és egy pár lábat látok magam előtt. Feltekintek. A neko az, aki bosszús pillantásokkal méreget.
-Tudod, hogy azt ki kell fizetned? – kérdi. Hangja mély és doromboló, mint minden nekonak.
-A gazdám majd fizet – nézek a pult mögé, de szemeim elkerekednek. A gazdám itthagyott.
-Úgy tűnik, lelépett – jegyzi meg a férfi mérgesen. – Téged meg itthagyott. Nos? Hogy óhajtasz fizetni?
-Nincs pénzem – jelentem ki. – Én házicica vagyok.
-Ez remek! – sóhajt. – Hogy hívnak?
-Kuro – válaszolom.
Nem tudom, mi lesz most. Nem szeretnék itt maradni. A nekok többsége rühelli a félvéreket, mint én. Óvatosan hátrálni kezdek a fal felé. A neko tekintete ugyanis semmi jót nem ígér.
.jpg)