Hamar megmosom kicsiny testét, az enyémnek is nekiállnék, de aranyosan rám nézve nyújtja felém mancsait, jelezve, át akarja venni tõlem a szivacsot.

Elõször hezitálok, aztán végül úgy gondolva, ebbõl nagy baj nem lehet, felé nyújtom, hogy viszonozhassa a fürdetést, ha tényleg szeretné.

Furcsa érzés, hogy mosdatnak, már rég volt ilyenben részem, viszont meg tudnám szokni apró kezecskéinek érintését testemen.

Annyiban rossz viszont ez az egész, hogy nagyon vigyáznom kell arra, most ne tegyek semmilyen ostobaságot ellene, folyamatosan szabályoznom kell magam gondolatban, nem lazulhatok el rendesen. Zavart még mindig, érzem rajta. És… Biztos vagyok abban, még ha megsimogatni is próbálnám csak, elfutna.

Pedig… Belehalnék abba, ha ismét elrohanna tõlem egy apró hülyeség miatt.

Nem is engedem messze magamtól, akkor se, amikor kiszállunk a kádból, mellé lépve tekerem be egybõl egy törülközõbe, hogy meg ne fázzon, mielõtt ölbe kapnám, és kiélvezve közelségét a szobába vinném.  

- Tudok járni – nyávogja, viszont szavaival ellentétben egyáltalán nem próbál szabadulni, dorombolva bújik jobban karjaim közé.

- Tudom, de szeretlek vinni – eresztek meg felé egy mosolyt.

- Holnap reggel hazamegyünk – jelenti ki ásítva - Utána... annyit…

- Annyit mi? Hmm? – kérdezek rá gyengéden, de halk szuszogása azt jelzi, elaludt.

Mosolyogva teszem le kosarába, és takargatom be. Nem megyek el az ágyig, az messze lenne tõle, pár szanaszét lévõ párnát dobok kosara mellé, és buksiját simogatva fekszem le rájuk.  

Tudom, holnap, ha lesz kedve hozzá, úgyis folytatni fogja, amit elkezdett. Csak ki kell várnom.

***

Nagyon nehezen ment az elalvás, háborgó gondolataim miatt, nem is sokáig tudtam aludni. Álmosan nyújtózom még egy hatalmasat, mielõtt elindulnék Yoshida-sanhoz. Érdekelne a véleménye arról, szerinte hogyan is kéne Kuróhoz úgy közelítenem, ne riasszam el. Biztos van már tapasztalata a hozzá hasonló cicusok kezelésében.

Valamint… Ha nem hagynám el a szoba területét, és kopognék be az öregemberhez, Haku, aki egy ideje érzem, hogy figyeli szobánk az egyik sarokból, talán be se menne Kuróhoz elköszönni.

***

Érdemes volt Yoshida-sant meglátogatnom.

Kaptam néhány hasznos tanácsot tõle, és egy ígéretet, miszerint majd õ, és az idõsebb félvérek is segíteni fognak nekem mindenben, amiben csak tudnak, mert látják, mennyire a szívemen viselem a kicsike sorsát.

Azonban nem tart sokáig beszélgetésünk, hamar visszatérek szobánkba, hozzá.

Hiányom van belõle.

És…

Tudom, hogy szemét dolog, de féltékeny vagyok kicsit a vele lévõ cicusra is.

Arra, aki amint meglát az ajtóban, egybõl meghajolva távozik szobánkból, még az ajtót is betéve maga mögött, hogy kettesben maradhassunk Kuroval.

- Mirõl beszélgettetek? – kérdem egybõl kíváncsian, amikor leülök vele szemben.

- Semmiségekrõl – vonja meg vállát. - Mondtam neki, hogy majd meglátogatjuk egymást. Remélem, nem baj.

- Egyáltalán nem, te kis buta. Majd sütünk sütit, ha jön. – nyugtatom meg nevetve.

Legnagyobb döbbenetemre õ is felnevet ezen, mint megtudom, amikor már szóhoz tud jutni, pontosan ezt válaszolta barátjának. 

- Mirõl beszélgettél Yoshida-sannal? - vált azonban hirtelen témát. És… Talán csak képzelem, de most õ tûnik annyira féltékenynek, mint amennyire az elõbb én tûnhettem annak. - Haku azt mondta, vele beszélgetsz, azért nem vagy itt.

- Errõl-arról – felelem végül, kitérõen. - Lényegtelen dolgokról.

Nem faggat tovább szerencsére, inkább nekilát a Haku által behozott ételeknek.

Illedelmes, és bátortalanka, nem sikerült teljesen ellazulnia még, ami talán most nem is baj…

Én is nekiállok enni, aztán segítek neki összepakolni azokat a cuccokat, amiket itt kapott, hogy nemsokára már a kapu elõtt állhassunk.

Csöndesen köszönünk el Yoshida-santól is, amikor pedig elindulunk, megpróbálok vele ismét szóba elegyedni, látom egész lényén, azért annyira mégse volt egyszerû neki otthagyni barátait, mint ahogy azt kijelentette:

- Mit akarsz csinálni, ha hazaérünk? – cirógatom meg kezemben lévõ kezét is közben.

- Nem gondoltam semmire. – néz rám érdeklõdõ, de mégis egy kicsit szomorú tekintettel. – Te? Terveztél valamit? – mosolygásra késztet aranyos válasza, viszont még nekem sincs konkrét tervem.

Amit biztosan akarok, az egy kis nyugalom, vele az oldalamon, hogy kipihenhessem teljesen azt az idõt, amit a keresésével töltöttem.   

- Hmm… - gondolkodok. - Talán gyakorolhatnánk valami olyan süti sütését, amire majd meghívhatjuk a barátaidat, vagy esetleg tévézhetünk. Jó lesz? Vagy mást találjunk ki? – dorombolva biccent, és közli jó ötlet a lazulás, valamint bújik hozzám közelebb, ezért felbátorodva, ugyanakkor fogam szívva ismét feléledt vágyakozásom miatt folytatom, amit elkezdtem neki:

- Kitaláltam egy új aprósüti receptet, bár szerintem még valami hiányzik belõle. Ha szeretnéd, segíthetsz tökéletesíteni.

- Tényleg? Mit tettél bele eddig?

Meglep lelkesedése, de boldogan kezdem el mesélni, eddig mit is raktam a tésztájába, milyen arányban, õ pedig ugyanennyire lelkesen tippelget arról, mit, vagy hol rontottam el.

Egészen hazáig folytatjuk a beszélgetést, és az ötletelést.

Itt is csak azért pisszegem le, és utasítom magam mögé, mialatt mancsát is erõsebben fogom meg kicsit, mert otthonunk ajtaja, vagyis inkább a kilincs nem úgy néz ki, ahogy hagytam.

- Mi a baj? – suttogja. Õ is érzi, nyugtalan vagyok.

- Olyan, mintha betörtek volna hozzánk. - lépek az ajtóhoz, de a fal mellõl kerülve, majd megpróbálok benyitni.

Kuro ijedten sikkant, és öleli át derekam, amikor az ajtó egyszerûen attól, hogy hozzáérek kinyílik, és valami mozgást látunk a kanapénál, én viszont bekiáltom, hogy ki van ott. Jók a szemeim, viszont nem látom az illetõt, ügyesen fedezékbe vonult…

Nem válaszol a kiabálásra senki, viszont valaki még mindig motoz. Sõt… Mintha sugdolóznának is a sötétségben.

- Többen vannak, hívjuk a rendõrséget. – erõsíti meg gyanúm cicusom.

- Nyugodj meg, nem lesz gond. – suttogom, egy bátorító puszit is hintve homlokára. – Ha bántani akartak volna minket, akkor már megtehették volna. – biccent, de még mindig ugyanolyan szorosan tart. Sajnos nem is tudnánk segítséget hívni, a telefonom a sok víztõl, amit kapott úgy érzem, használhatatlan lett.

Nagy levegõt véve lépünk beljebb, még mindig teljes testemmel takarva Kurot az esetleges támadók elõl.

Ekkor csapódik be az ajtó mögöttünk, és vágódik fel az összes villany, hogy Aoki, Setsu-san, valamint a felesége léphessenek elõ meglepetést kiáltva.

- Mi a fészkes fene folyik itt? – veszem ölbe és kezdem el cirógatni dühösen Kurot. A kicsike már úgy megijedt, félõ, ha nem tettem volna, megint elmenekül elõlünk.

- Nem akartunk így megijeszteni titeket, bocsánat… - teszi le kezébõl a tortát, és hajol meg bûnbánóan Setsu-san felénk, amikor észreveszi, nem úgy sült el meglepetésük, mint ahogy tervezték.

- Yoshida-sant hívtam este, õ mondta, ma jöttök haza, és csábító volt a lehetõség, nem bírtam kihagyni. – teszi hozzá Aoki. – Nem akartalak én se megijeszteni titeket. És… - folytatja jóval halkabban… - Ezzel a bulival is szerettem volna tõletek mindazért a sok kellemetlenségért, amit okoztam elnézést kérni. Fõleg tõled Kuro. Nagyon sajnálom mindazt, amit tettem ellened, nem lett volna szabad.

Cirógatom, és nyugtatom továbbra is, de egyenlõre a cicus még mindig karjaim közt reszket, azt se tudom, hallhatta-e, amit Aoki mondott neki. Izgatottan, és kicsit talán félve várom a válaszát, ahogy haverom, és munkáltatónk is.  

Nem tudom, mennyi idõ múlva térek magamhoz, de azt érzem, hogy melegben vagyok. Takaró van rajtam, fejem alatt puha párna, és mintha egy kosárban lennék. Talán… Nijiko megtalált és hazahozott? De amint ébredezni kezdek, azonnal megérzem a fura szagokat, idegen nekok, és egy ember szagát. Azonnal felülök, de fejembe visszatér a fájdalom és kezecskéimet kobakomra szorítom. Nagyon fáj, panaszosan nyávogok fel, de nem merek mozdulni. Hátha elraboltak. Fogva tart valaki? De amikor már ki bírom nyitni a szemem és körbenézek, a hely egyáltalán nem látszik börtönnek. Egy világos szobában vagyok, ahol több kosárka is van, szám szerint talán tíz, és rengeteg játék. Én az egyik kosárban ülök, és körbenézek a szobában. Sok polc, tele játékokkal, szekrények, néhány asztal és székek. Aztán nyílik az ajtó, és arrafelé kapom a fejem. Egy nálam valamivel fiatalabb, naranccszínû hajú félvér jön be rajta. Egy fiú. Tudom, hogy félvér, mert érzem a szagán, hogy az. Mikor meglát, elindul felém, én pedig ösztönösen morogni kezdek.

-          Ne félj, nem bántalak – mosolyog rám. – A nevem Haku – mutatkozik be. – És te?

-          Kuro vagyok – válaszolom halkan. – Hol vagyok? Mi ez a hely és mit keresek itt?

-          Ez Yoshimura-san háza – mondja. – Yoshimura Satoshi a mi apánk, aki vigyáz ránk. Õ ember, de jó ember.

-          Nincsenek jó emberek – rázom a fejem. – Csak rosszak.

-          Gyere! Bemutatlak neki – nyújtja a kezét.

Engedem, hogy felsegítsen. A fejfájásom elmúlt közben, és követem ki a szobából. Több félvérrel futunk össze, Haku köszön nekik, õk pedig félénken, de kiváncsian bámulnak rám. Utálom, ha bámulnak. Nem látszanak félõsnek, vagy alultápláltnak, mindegyikük erõs és egészséges. Vannak egészen fiatalok, de pár félvér idõsebb nálam. Igyekszem nem nagyon figyelni rájuk, de idegesítenek. Így végül rájuk sziszegek, amitõl eltakarodnak. Haku a fejét csóválja. Végül egy ajtó elé érünk. Haku bekopog, majd belép.

Szép szobába érkezünk, hatalmas, nagy ablakokkal, fehér falakkal és egy asztallal, ággyal, szekrénnyel, az asztal elõtt egy székkel, amiben ül valaki.

-          Apa, én vagyok az, Haku – mondja a félvér, mire a székben ülõ alak megfordul.

A hajam az égnek áll, farkam felborzolódik az ember láttán. Éreztem a szagát, de nem hittem el, hogy valóban az. Öreg, talán az ötvenes éveiben járhat, haja már õszes, arca kedves vonású, szemei barátságosan csillognak a szemüvege mögött. Keze ügyében sétapálca, amitõl rossz érzés fog el. A sétapálcákkal nagyon is közeli ismeretségbe szoktam kerülni, hiszen nem egy gazdám használta fegyelmezés, vagy szórakozás gyanánt, amikor megvert vele.

-          Tehát felébredt a kis vendégünk – mondja az öreg. Kellemes hangja van, nem az a recsegõs öreges, hanem az a kellemes, mély, bariton öreges hang. – Üdvözöllek. Yoshimura Satoshi vagyok. És téged hogy hívnak?

-          Kuro – válaszolom gyanakodva. – Miért fogott el? El akar adni? Vagy használni óhajt, uram?

-          Dehogy – rázza a fejét az öreg. – Én nem csinálok ilyen undorító dolgokat. Hála égnek hogy épp arrafelé jártam, ahol aludtál. Ha nem mentelek meg, talán már nem élnél. Honnan keveredtél oda? Megszöktél?

A fejem rázom. Nincs kedvem elmondani, fõleg nem neki. Kiváncsi vagyok, vajon Nijiko mit csinálhat. Vajon keres engem? Vajon valaha viszontlátom? Végül az öreg elmondja, hogy õ gondoskodik a félvérekrõl, és hogy nyugodtan maradhatok. Bólintok.

~*~

Egy hét telik el, mióta idekerültem. Egész jó itt, mindent megtudtam Yoshimura-sanról, és a többiek is kedvesek. Haku lett az egyik legjobb barátom, és két másik neko, Kara és Nino, akik mindketten tizennégy évesek és ikrek. Nagyon jól összeszoktam velük, de Nijiko még mindig hiányzik. Azt hittem, én is hiányzom neki, de eldöntöm, ha nem kellek neki, én sem fogom magam rátukmálni és ittmaradok. Épp ezért döbbenek meg annyira, mikor délelõtt a házban sétálva hangokat hallok meg. Az egyikük Yoshimura-san, de a másikuk… Belépek a szobába és döbbenten szólalok meg:

     - Nijiko?

Felém fordul, és látom a zavart az arcán. Õ is megdöbbent. De ezek szerint tudnia kellett, hogy itt vagyok. Látom, hogy meg akarna ölelni, de nem mer. Én is félek. Miért jött ide? Vissza akar vinni, vagy el akar rabolni? Vagy talán el akar tõlem köszönni.  Lassan, zavartan sétálok oda hozzá, miközben Hakuék figyelmeztetõen kiabálnak hogy menjek onnan, a neko veszélyes, és bajba kerülhetek. Halkan motyogok, bocsánatot kérve, hogy elszöktem. Eljött utánam, mégsem hagyott magamra.  Végül  ölelõ karjait érzem magamon, amint magához húz, és simogató kezét a hátamon. A fülembe súgja mennyire sajnálja hogy kiabált, hogy nem az én hibám, hogy mennyire aggódott miattam. Nagyon meglep, de aztán visszaölelem. Olyan jó meleg az érintése, puha és biztonságos. Annyira hiányzott, hogy el sem tudom mondani.

Hirtelen valaki meghúzza a farkam, mire felszisszenek.

-          Mi történt??? – ereszt el, majd a hátam mögé néz. Én is megfordulok.

Kara és Nino a farkamat húzzák, mert azt hiszik, Nijiko bántani akar. Nem is csoda, mindketten egy neko-ember családban születtek, az anyjuk ember volt, és az apjuk – aki neko -, a szemük láttára verte agyon az asszonyt, majd velük is végezni akart. Nijiko elenged és már szólna rájuk, hogy hagynak békén, mire a kicsik Yoshimura-sanhoz menekülnek és könyörögnek neki, mentsen meg.

-          Srácok nyugi, nincs baj – csitítja õket az öregember. – Ha olyan lenne, akkor már elintéztük volna.

-           

Én is odasietek, hogy megnyugtassam az „öcséimet”. Hiszen a testvéreim, valamilyen szinten.

Majd engedélyt kapok, hogy Nijikoval sétálhassak egyet a kertben. Hakuék döbbent tekintettel nyugtázzák az engedélyt, de nem mernek közbeszólni, vagy Nijiko közelébe jönni. Kimegyünk az udvarra. Az ott tartózkodó félvérek azonnal elszelelnek, ahogy megérzik Nijiko közelségét. Tudom miért. Ezeket a fiatalokat többnyire nekok bántalmazták. Haku még ma is viseli a bátyja által okozott sebeket a hátán, amikor az „játszott” vele, majd kis híján széttépte. Haku csak hat éves volt, de az apja nem védte meg, csak kidobta a házból.

Az udvaron járunk, napsütéses idõ van, és hamarosan elérjük a kedvenc helyemet, egy virágokkal szegélyezett kis rétet, amelynek a szélén egy nagy, öreg fa van. Leheveredek alá, és intek Nijikonak, tegye ugyanezt. Mellém fekszik, én pedig hozzábújok. A fájdalmaim már elmúltak, a fejem is meggyógyult hála égnek. Sokáig fekszünk némán. Nem igazán tudom, mit is mondjak. Aztán hirtelen Nijiko szólal meg.

-          Sajnálom – suttogja, mire felemelem a fejem. – Nem szabadott volna kiabálnom veled. Rosszul tettem.

-          Nem haragszom – rázom a fejem. – Yoshimura-san jó ember, és az itteni félvérek szeretik. Õ az apjuk, ha szabad így mondanom. Jól érzem itt magam.

-          Ezek szerint – néz rám Nijiko -, itt maradsz? Nem jössz vissza velem?

Ránézek. A szemei szomorúak. Magányos nélkülem, de én egy félvér vagyok, nem telivér neko. Õ nem értheti meg, mit jelent félvérnek lenni. Végül sóhajtok.

-          Nem mondtam, hogy itt akarok maradni – mosolygok rá. – Nijiko, nekem te vagy a családom. Yoshimura-san ugyan befogadott, a többiek is kedvesek, de nem érzem itt otthon magam. De ha visszamegyek, a barátod megint ronda dolgokat fog mondani. Félek tõle – suttogom a végén.

-         Aokival nem kell törõdni – morran fel. – Ha megint kellemetlenkedik, majd elintézem. Hiányoztál, picúr – dörgöli magát hozzám.

Nem válaszolok, de halk dorombolással jelzem, nagyon is jólesik nekem ez a gesztus. Sokáig fekszünk így, kicsit beszélgetünk. Én mindent elmondok, hogy mik történtek eddig, és Nijiko is mesél egy pár dolgot. Tudom, hogy vissza kell mennem, ez itt nem az én életem, nekem Nijiko mellett van a helyem. Tudom, hogy boldog, amiért úgy döntök, hazamegyek. Hiányzik a kosaram és a labdáim. Na meg a konyha és a cukrászda is. Végül feltápászkodunk. Amint elindulunk vissza, egy narancsszínû fejet pillantok meg. Haku az, és látszólag nagyon feldúlt, arca vörös, szemei könnyesek.

-          Hazug! Áruló! – szólal meg dühösen. – Sose hittem volna, hogy képes vagy erre! Egy nekot választasz, és még te ígérted, hogy itt maradsz! Gyûlöllek! – elrohan.

-         Haku! – kiáltok utána, majd Nijikora nézek.

Mikor kimegy, még sokáig állok ott ijedten, rémülten, sérült, vak szememet fogva. Látta! Meglátta, és most biztos gusztustalannak, visszataszítónak hisz. Nem csodálkoznék rajta. Sokáig tart, mire erõt veszek magamon, és annyira le tudok csillapodni, hogy kimásszak a kádból. Megtörülközöm, felveszem a ruháimat, visszakötöm a szemkötõt a szememre, majd csendesen és óvatosan az ajtóhoz osonok és kinyitom. Résnyire nyílik az ajtó, én pedig kiszimatolok rajta. Nijiko szagát érzem, de õt nem látom. Félek, mit fog most tenni velem. Az elõzõ gazdám megvert, aztán kidobott az ablakon, mikor meglátta a szemem. Hála égnek nem sérültem meg nagyon, mert csak az elsõ emeleten laktunk, de akkor is fájt. Vajon Nijiko is ki fog vágni? Vagy õ simán szétmarcangol, mint a nekok szokták a félvéreket? Az is csoda, hogy megtûr, hiszen két neko egy lakásban nem jó választás.  

- Sajnálom, hogy rád törtem – hallom meg Nijiko hangját, mire azonnal visszahúzódom a fürdõbe, bár az ajtót résnyire hagyom. – Csak azt akartam megkérdezni tõled, nem láttad-e a habverõket, de idióta voltam. Meg kellett volna várnom, amíg kiérsz.

- Pontosan... – mondom halk, elkeseredett hangon. Nem jön ide hozzám, ami jó jel, tehát nem akar bántani, vagy legalábbis nem most.  – Most láttad. És... és... biztos, hogy visszataszítónak tartod – hangos puffanással zuttyanok a földre.

Hallom, ahogy gyors léptekkel jön oda hozzám, mire összehúzom magam. Veszély! Veszély! Az idegeim és az emlékeim jeleznek, mint valami vészharang. Baj van! Vész van! Vér lesz! De csak leguggol mellém.

- Szomorúnak tartom, nem visszataszítónak. Ilyen szép cica ellen ekkora kegyetlenséget... – hallom a hangját.

Elpirulok, de amikor hozzám akar érni, ösztönösen eresztem ki apró, de hegyes karmaimat, és már vájom is bele kézfejének bõrébe. Aztán dühösen és félve fújtatva vonulok az egyik biztonságot jelentõ sarokba. 

Nijiko feláll, lenyalogatja a kezét, majd  felém indul, de összekuporodok és a kezeimmel a fejemet védem. Közben halkan motyogok bocsánatot, bár ez sosem szokott beválni. Meg fog verni, szét fog tépni, ahogy azt kell. Végül megáll. Én mindjárt sírok.

- Fáradt vagy, ha már így félrebeszélsz – közli szigorúan. Istenem, most fog bántani. – Úgyhogy elküldelek. Méghozzá most! Takarodj! Takarodj a szemem elõl aludni! Nagy szükséged van a pihenésre. Tõlem még egy jó darabig nem fogsz szabadulni, még akkor sem, ha több ilyen tetoválást csinálsz kezemre – mosolyodik el végül.

Megszeppenve vizslatom, és jó sokáig tart, mire elér a tudatomig, hogy nem igazán mérges rám, és hogy az alvást tényleg komolyan értette. Mégsem dob ki? Viszont, nem bízom benne, így végig, amíg a kosárkám felé oldalgok, rajta tartom a szemem. Látom, hogy ez bántja, de jelenleg túlságosan félek ahhoz, hogy bízzak benne. Elhelyezkedem, és összerezzenek, amikor jó éjt kíván. De végül elalszik, én azonban még nagyon sokáig vagyok ébren. Valamit tennem kell, ezt tudom, de nem tudom, mit is csináljak, hogy kiengeszteljem. 

~*~

Pont  végzek, amikor meghallom Nijiko hangját. Már ennyi idõ lenne?

- Kuro? – kérdi

- Itt vagyok – válaszolom félénken. Mi lesz, ha haragszik, mert nem pihenek?

- Mit csinálsz? – jön ki dorombolva. – Feküdnöd kéne még.

- Csak nem tudtam aludni, és befejeztem, amit elkezdtél – válaszolom félve. Most kiabálni fog velem.

- Jobban vagy? – lép közelebb, mire automatikusan hátrálok pár lépést

- Iiigen, és saj...

- Nem kell, már mondtam. Én sajnálom, hogy benyitottam... Többet nem fogok macskabecsület szavamra – szorítja egyik kezét a szívére, másikat meg felfelé nyújtja. – Hiszel nekem?

- Rendben. Viszont most, az lenne a legjobb, ha visszamennél a szobába, és szundítanál még egy keveset mielõtt a doki megvizsgál – nyújtja oda a gyógyszereimet.

Elveszem tõle és lenyelem, majd próbálom meggyõzni, hogy jól vagyok, nem akarom, hogy idehívja azt a nekot. Azonban Nijiko hajthatatlan, és visszaparancsol a kosaramba. Morogva mászom vissza. Nem akarom, hogy az az Aoki megvizsgáljon. Õ szemmel láthatóan gyûlöl engem, mint minden valamirevaló neko. Hiába, mi félvérek nem vagyunk népszerûek.

~*~

Végül jó egy órával késõbb hangokat hallok. Nijiko az, és ha jól hallom, Aoki. Valamin összevitatkozhattak, mert Nijiko hangja határozott és erõs. Kezdek félni. Amikor Nijiko bejön a szobába, látom, hogy dühös.

-          Nem! Ebbe nem megyek bele! – mondja.

-          De õ egy félvér! – tiltakozik Aoki. – Nem tarthatod itt! Félig ember!

-          Félig meg közénk való! – vágja rá Nijiko. – Nem adom oda annak az embernek! Kuro már túl sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy ezt érdemelje! És ne is próbálj meggyõzni!

-          Az az ember sok félvért tart és gondoskodik róluk – veti fel Aoki. – Jobb helye lenne ott, mint itt.

-          Én is beleszólhatok? – próbálkozom halkan, de mikor Aoki villámló szemekkel néz rám, inkább csendben maradok.

Aoki megvizsgál, bár láthatóan undorodik tõlem. Én is tõle. Mikor elmegy, magával viszi a tortát is. Nijiko õrjöng, én pedig nem igazán értem, mi volt ez az egész dolog, de nem merem megkérdezni. Hagyom, hadd mondja el õ, ha akarja. A kosaramban fekszem, de egy idõ után unalmas, így felkelek, és kisétálok a konyhába. Nijiko a pultnál áll, valamit vagdos, de olyan dühösen, hogy szívrohamot kapok menten. Meghallhat, mert abbahagyja, amit csinál, és megfordul.

-          Az az idióta! – mondja dühösen, mire összerezzenek, pedig nem is rólam beszél. – Azt akarja adjalak oda valami vén manusznak, aki félvéreket nevel. Majd ha kisbalták, meg vénasszonyok hullanak az égbõl! Mégis mit képzel?

-          Talán… - suttogom, mire rám figyel – tényleg jobb lenne… ha… ha… odaadnál neki. Én itt csak bajt okozok és…

-          - Eszednél vagy?! – ordít rám, mire szó szerint kimenekülök. – Kuro! Gyere vissza! Nem akartalak megijeszteni!

Én azonban nem figyelek oda. Feltépem az ajtót, és kirontok a lakásból. Félek, rettentõen félek. Nijiko üvöltött velem, én meg annyira félek tõle. Mi lesz, ha tényleg odaad? De… végülis, nem maradhatok nála, mert veszélyt hozok rá. Annyira ki vagyok merülve idegileg, de nem állok meg, az utcán vagyok és rohanni kezdek. Körülöttem emberek, néhányan rám néznek és undorodva fordulnak el. Nem érdekel. Berohanok egy néptelen kis utcán át egy sikátorba. Lábaim remegnek, így kénytelen vagyok leülni. Éhes vagyok, nem is reggeliztem még. Nijiko biztos keres, vagy talán nem is hiányzom neki. A fejem is kavarog. Annyira fáj… Aludni kéne… Aludni…

 Hallom, ahogy Nijiko kimegy és becsukja az ajtót. Én pedig még mindig hisztérikusan takarom a szemem. Látta! Istenem! Látta azt, amit nem kellett volna!