puszi

– Sajnálom – sóhajtja cicám pár nap elteltével - Én mindent megpróbálok, de nem tudom, mit tehetnék még, hogy Harumi ne utáljon ennyire. - a hangja lemondó.

Nem is ez, vagy amit mondott a gond…

A baj ott van, hogy már én sem tudom, mit lehetne annak érdekében tenni, hogy összebarátkozzanak. Húgom akaratossága tényleg túltesz még az enyémen is. Pedig… Azt hittem, azon lehetetlen…

– Ne törõdj vele! – próbálom vigasztalni annyira, amennyire jelenleg telik az erõmbõl - Harumi eddig mindig mindent megkapott, amit akart, és most kénytelen rájönni, hogy nem minden van úgy, ahogy õ gondolja. – egy önzõ akaratos kis libát formáltak belõle a szüleim, amikor eljöttem otthonról.

– Tudod, – kezd el egy kekszet enni - úgy vettem észre, mintha nem szeretnéd a húgodat. – ez kicsit sem igaz, döbbenten viszonzom egy pillantását.

Honnan szedte??? Teljesen más ok miatt hagytam ott a szüleim házát.

– Nem értem, mire akarsz kilyukadni – ellenkezek vele - Nem utálom a húgomat. – kicsit sem. Csak… Félek attól, hogy ideszokik hozzánk, és rájön, valamint elmondja a szüleimnek, szerinte nem úgy szeretem Kurot, mint egy barátot, és családom tõle, valamint cicámtól is eltilt.

– De nem is bánsz vele úgy, mintha a testvéred lenne. Elég durva vagy vele. Tudom, hogy Harumi odavan érted, és velem valószínûleg azért ilyen, mert úgy érzi, hogy kettõtök közé állok. Ha nem lennék félvér, valószínûleg akkor is így érezne.

– Ez butaság - szeretem, ahogy csak tudom, és merem - Elmegyek bevásárolni, maradj itthon, és lehetõleg ne öljétek meg egymást.

Biccent, ezért habár félek attól, hogy ténylegesen szétszedik a házat, elindulok a boltba.

Ha nem így tennék, nem lenne mit ennünk.

***

És én még azt hittem, viccbõl mondom a boltos lánynak, hogy azért sietek haza, mert még a végén Kuro, és a húgom egymásnak esnek…

A hangok, amik verekedésükrõl tanúskodnak szörnyûek, az a rumli, amit csináltak hálónkban szintén.

De… Az, ahogy kinéznek mindennél borzasztóbb.

Mindkettejük ruhája tépett, cicám tele van vérzõ sebekkel, még a húgom arcát is karmolás díszíti.

– Mi folyik itt?! – nem hiszem el, hogy ezt rövid húsz perc alatt csinálták.

– Meg akart ölni! – visítja a választ húgom - Ez a nyavalyás dög az életemre tört! Én tudtam, hogy ez lesz. Mondtam, hogy öljük meg, nem?! – a könnyei potyognak, jobban meg kell néznem magamnak.

Aztán újra Kurora, majd ismét a szobára nézek, amíg nekom leül, de a látványon az újbóli körbenézés nem javít semmit.

Úgy néz ki, itt tényleg nem lesz béke, hacsak nem történik valami nagyon nagy csoda…

Harumi szavait, majd bátyus felkiáltású toppantását figyelmen kívül hagyva vonulok a fürdõbe, az elsõsegély dobozért.

Megfogom, és visszaviszem hozzájuk, hogy harcias testvérem, aki a távollétemben ismét a kis fekete cicusra akart támadni az ölembe rántva ülhessek az ágyra.

- Ellátom a sebeid, addig legalább maradj nyugton. – teszem hozzá tettemhez, amikor szabadulni akar.

Nem is engedem, hogy kiszabadítsa magát az ölembõl, de ennek ellenére Kuro félve jön hozzánk közelebb, amikor semleges hangon arra kérem, õ is kezdje el ellátni azokat, amiket szerzett az ölemben ülõtõl.

Az övéi mélyebbek, szívem szerint most nem is a húgom arcán lévõ kis csíkokat fertõtleníteném.

- Bátyó te soha nem figyelsz rám. – kezd el újra sírni Harumi egy szisszenés után, körmöcskéit mélyen a kezembe vési. – Bezzeg erre az izéra – mutat rá Kurora - mindig. Miért ennyire fontos neked?! Miért fontosabb, mint a saját testvéred?! Azért nem láttalak soha lány nekokkal járkálni, mert beteg vagy, és az ilyen nyomorék félvér fiúkat bírod?! Errõl van szó?! Ha anyáéknak ezt elmondom, megölik dühükben. Úgyhogy… Ha azt akarod, hogy csendben maradjak, küld el végre innen a fenébe! Bár… Szeretném cafatokban látni, lehet mindjárt felhívom õket - itt telt be a pohár. Ne következtessen semmire se a viselkedésembõl. Fõleg ne akkor, ha nem érti, mit miért teszek. Kurot meg már tényleg hagyja békén.

- Harumi ezt most fejezd be! – fújok rá a kicsikére mérgesen. – Nem fogod õket ilyesmikkel zaklatni. És… Nem a félvérek bírom, mint ahogy azt állítottad, csak Kurot szeretem szerelemmel. - próbálok visszább venni a hangszínembõl, de úgy érzem, ez most nem nagyon sikerül – És… Igazad van. Ha anyáék rájönnének, tényleg szeretem õt, megpróbálnák eltakarítani. – azt mondjuk soha nem hagynám - De… Akkor téged is elvinnének innen tõlem. Az is elõfordulhat, hogy soha nem engednék, hogy találkozzunk. Nem akartam, már amikor eljöttem se azt, hogy tudják, a fiúkhoz vonzódom. Nem bírnám ki, ha se téged, se õt nem láthatnálak többet.

Szegény kicsikém azért, mert kiabáltam már a szoba ajtajától néz felém, még hugi is döbbenten mered rám egy ideig.

- Azt mondod, – szólal meg aztán – hogy azért jöttél el otthonról, mert ha anyuék megtudnák, a fiúkhoz vonzódsz, eltiltanának tõled engem? – biccentek, mialatt egy tapaszt teszek sebére. Már elég nagy ahhoz, hogy tudja. Bár… Azokon a szavakon, amiket használt meglepõdtem. Nem hittem volna, hogy a mai tinik ennyire tisztában vannak a dolgokkal.

- Ha hiszed, ha nem, azt nem akarom.

Válaszul valami olyasmit motyog, ha jól hallom, hogy nem tudta, eltiltanák tõlem és sírásban kitörve ölel át, szorít magához, még csitítani se nagyon tudom azzal, hogy nyugi van.

Mint egy imát úgy mormolja azt, hogy nem fog nekik szólni róla, mert õ se szeretné, meg hogy nem is hitte volna, hogy pont azért, hogy láthassuk egymást jöttem el onnan, szorosabban ölelem át fél kézzel, a másikkal Kuronak intek. Így jelzem neki, hogy szeretném, ha folytatná sebei ellátását.

Még a végén baja lenne belõle, ha nem tenné.

Félve lép beljebb, majd még beljebb, látom, ez így nem fog menni, ezért sóhajtva állok fel hugival.

- Mindjárt visszajövünk. – teszem hozzá halkan a tettemhez. – Csak keresek neki valamit, amitõl elhallgat, és nem áztatja le a kötését.

Idegesen bólint, de látom az ajtóból, hogy Harumi távozása miatt lép bátrabban oda a kötszerekhez.

***

Mire visszaérek húgommal hozzá, már pólót, és nadrágot is cserélve kezdett bele a takarításba, sóhajtva rakom le az ölembõl a nyalókáját eszegetõt:

- Ketten csináltatok rumlit, nem szeretném, ha Kuronak egyedül kéne rendet raknia. – biccentve megy ki, majd tér vissza pár szemeteszsákkal, teljesen ki van virulva, kicsikémhez is vidámabban lép oda.

Mintha… Most nem is zavarná már annyira az, hogy õ csak egy félvér. Drága cicámon azonban látom, most jobban fél tõle, mint eddig, mosolyogva megyek hozzájuk közelebb.

Aztán… Amikor Harumi arrébb lép a söprûért, bíztatón a fülébe susogom, hogy nem haragszom egyikükre sem, és azt, hogy már nem lesz baj.

- Úgy érzed? – kérdi gyanakvón vizslatva tesóm, biccentek, majd puszit nyomok a homlokára.

Szegény… Nem érdemelt olyan sebeket, mint amiket kapott.

- Te! – tér vissza hozzánk húgom, attól, hogy rá mutat, cicám összerettenve ugrik hátrébb, védelmezõn vonom az ölembe, és nézek csúnya tekintettel Harumira.

- Nyugi van bátyus. – toppant éppen emiatt indulatosan a drága – Csak azt akartam tõle megkérdezni, hogy õ is szeret-e úgy téged, mint ahogy te szereted õt. Elvégre ez a mocs… izé… Félvér is fiú.

- Ez miért fontos? – kérdem gyanakodva, ami miatt duzzogva lép hozzánk közelebb:

- Csak tudni akarom. – szemei már megint könnyesek, gyanítom, hogy a csak mögött több van…

- Harumi… Valaki visszautasított? – mérgesen ugrik hátrébb, ami azt bizonyítja, hogy telibe kaptam az indokot, de nem felel, a délután többi részében nem is tudok belõle mást kihúzni.

- De… - többet nem szól hozzám, továbbra is Kurot próbálja utolérni, aki viszont fél tõle, és menekül elõle, sóhajtva állok neki a vacsora készítésének.

Már kezdtem abba a hitbe ringatni magam, jól ki fognak jönni, ezért mélyebb a csalódásom, mint eleinte.

Ráadásul… Úgy néz ki, amellett, hogy majd új kosarat kell valahonnan kicsi cicámnak kerítenünk, most még majd húgomból is ki kell szednem, mi a baja annak ellenére, hogy nem hajlandó róla mesélni.

– Milyen jó, hogy ilyen viccesen fogod fel – sóhajtok, nagyon remélem, késõbb se bánja meg a döntését.

Harumi sajnos képes másoknak esni, ha nem állítja le egy rokona a hisztijét.  

Bár… Ha azt veszem, mellõlem nem nagyon fognak együtt elmozdulni…

- Hát legyen, - egyezek bele döntésébe - legalább szem elõtt lesztek.

~*~

Úgy gondolom, jobb lesz, ha Harumi a bátyját látja meg ideérésekor elsõként, ezért amikor pár nappal késõbb csöngetnek, abban bízva, hogy õ érkezett meg, cicusomra hagyom a csokis sütik készítését, amivel eddig foglalatoskodtunk, és kimegyek ajtót nyitni.

Nem tévedtem, tényleg hugicám jött hozzánk, méghozzá elég háborodott lelkiállapotban, leolt engem is, miután beengedi magát:

- Miért mondtad azt anyáéknak, hogy itt maradhatok nálad?! Egyedül lehettem volna otthon az egész házban! Bulit akartam tartani! Az összes barátom csinált már a szülei távollétében! – na igen… Az pont hiányzott volna szüleinknek, hogy takarítsanak utána, amikor hazaérnek a testvéreinkkel.

- Bulit? Igen? Felrobbantani nem akartad a távollétükben a házat?!

– De én már elég nagy vagyok ahhoz, hogy egyedül éljek! Nem vagyok dedós! – nyafizza, ami szavainak az ellenkezõjét bizonyítja, agyilag most is csak egy hisztis kölyök. Észrevételem meg is osztom vele:

– De, most úgy viselkedsz, mint egy ötéves. Még gyerek vagy, és anyáék nem hagyhattak felügyelet nélkül. – remélem, egyszer megérti, hogy az, amit teszünk, az az õ érdekében van.

– Ez nem igazság! – duzzog tovább, kezdem unni a kamaszságát… Remélem, pár év alatt, és kölykök világra hozása nélkül letudja.

Várom további morgolódását, de mivel velem nem boldogul, inkább a beszélgetésünk közben szintén a szobába lépett Kuróra próbálja rávetíteni a többi benne lévõ keserûséget:  

– És õ mit keres itt? Miért kell nekem egy félvérrel együtt élnem?! Mivel érdemeltem ezt ki?!

– Harumi, hallgass el, vagy isten bizony megharagszom! – figyelmeztetem éppen emiatt.

Aztán amikor Kuro visszalép a konyhába, sütijeinkhez, a lelkére kötöm, több ilyet nem akarok tõle hallani, mielõtt abba a szobába vezetném, ahol majd aludni fog addig, amíg nálunk lesz.

Azt is elmagyarázom neki, nem lehet elõítélete másokkal csak a származásuk miatt.

- Te is neko vagy, mégis… Néha úgy viselkedsz, mint egy utolsó senkiházi. Ha így folytatod egy barátod se marad – teszem hozzá. És… Nagyon remélem, attól, hogy leosztottam kicsit magába száll, komoran hagyom egyedül, és megyek édesemhez vissza. Biztos nem szeretne a jelenlétemben kipakolni, már kezd nõiesedni…

– Látszik, hogy a húgod még mindig annyira szeret, mint amikor elõször látott – sóhajtja kicsikém, amikor mellé lépek.  

– Sajnálom, - mondom neki épp emiatt csendesen - nem akartam, hogy halld. Ki van bukva, mert anyámék nem engedik, hogy egyedül legyen. De csak tizennégy éves, még gyerek, az istenért!

– Adj neki idõt! – kér, miután egy tányérba rakja a sütit - Most dühös, de majd megnyugszik. – olyan jól hangzik az, amit mond… Kuro sokkal érettebb a koránál.

– Milyen bölcs lett valaki – kuncogom - A végén még azt hiszik, te vagy az idõsebb.

– Bármit meg lehet szokni. Tapasztalat. – mondja ismét kedvesen - Na, kész a süti – annyira szép a mosolya is - Talán ettõl lenyugszik a kisasszony. Hol van?

– A kisebbik hálóban. A mi szobánkat nem adom neki, bár nagyon nézte a kosaradat. – soha nem kaphatja meg… Ilyen téren én is elég gyerekes vagyok.

– Értem – biccent, aztán azt kérdi, viszek-e tejet, és elindul a nappaliba, ahol ha jól hallom, már Harumi tévét néz.

Pff… Igen… Morog is Kuroval, ha jól hallom most amiatt, nem fog enni abból a sütibõl, amihez hozzányúlt.

Úgy érzem, hosszú lesz a napunk maradéka, a tejet elõszedve lépek utánuk, majd töltök a kis duzzogónak, és cicámnak is, hogy tudják inni a sütihez.

Hugicám elõször tartja magát, és nem eszik velünk még az ínycsiklandozó illatok ellenére sem, de végül legyõzi õt is a csoki, és süti iránti megszállottsága, óvatosan vesz egyet magának, bele is harap.

– Nos? Milyen? – faggatja emiatt Kuro.

– Ehetõ – vonja meg a vállát válaszként testvérem - Ettem már rosszabbat is. – ennél nagyobb bókot nem kaphattunk volna tõle, ezt az is mutatja, hogy a maradék süti kivégzése után már a következõt ropogtatja, vigyorogva nézek a szintén mosolygó Kuróra.

Szerintem neki is az járhat a fejében, hogy a süti jó ötlet volt testvérem megenyhítésére.

Hmm… És… Errõl eszembe jutott valami.

Arra, hogy megleckéztessük, és elfogadja, valamint meg is kedvelje cicám egy hangyányit, van egy nagyon jó megoldás…

- Kuro gyere velem… - kacsintok rá kicsikémre, aztán amikor a konyhába érünk, elmondom neki az ötletem:

- Amíg nem kér minket arra szépen, hogy segítsünk neki, vagy fogadja el azt, amit te mondasz neki, vagy próbálsz a kezébe adni, addig magától kell boldogulnia evés, és alvás téren is, nem szolgáljuk ki. Ettõl dühös lesz egy darabig, de legalább rádöbben arra, hogy az akaratosságával nem érhet el semmit, és még talán elõtted is megnyílik.

- Biztos jó lesz így? – néz rám rosszat sejtve, vigyorogva nyomok puszit a buksijára, és veszek elõ pár halat, valamint alapanyagokat a rájuk készülõ tejszínes szószhoz.

- Ennél biztosabb nem is lehetnék a dolgomban. – kuncogom. – Rá kell ébrednie, hogy ha nem vesz vissza abból a parancsolgatós stílusból, amit mûvel, akkor tényleg nem fog segíteni neki senki. Bántani nem bánthat addig, amíg itt vagyok melletted.

- Hát jó. – vonja meg aranyosan a vállát, és vesz elõ egy serpenyõt, valamint olajt a halsütéshez, elõbbit fel is teszi a tûzhelyre melegedni.

***

- Mit csinálsz nekem vacsorára Nijiko?! – lép ki húgom a szobából mélyeket szippantva a levegõbe, amikor a hal illata terjengeni kezd, mosolyogva felelem neki, hogy semmit.

- Ma Kuro süt nekem halat. – teszem hozzá válaszomhoz, ami miatt látom az arcán a megrökönyödést. – De… Ha szeretnél, és szépen kérsz tõle, akkor szerintem csinál neked is.

- De bátyó! Egy félvérnek könyörögni?! El kell az ilyenektõl venni! – kezd el idegeskedni, amikor végre magához tér a döbbenetbõl, látom Kuron, rosszul esik neki az, amit mond, vigasztalón vonom magamhoz közel, cirógatom meg, mialatt húgom tovább morog:

- Én abból nem fogok enni, amit ez a félvér készít – Süss nekem azonnal valami olyasmit, amiben az õ mocskos keze nincs benne.

- Én aztán nem. – sóhajtom éppen ezért szívfájdalom nélkül, az se érdekel, hogy erre megint úgy néz rám, mintha most ütöttem volna meg – Ha nem akarsz Kuro fõztjébõl enni, akkor vagy nem eszel, vagy kinyitod a hûtõajtót, és csinálsz magadnak valamit. Egy nagylány képes az ilyesmikre segítség nélkül is.

Dorombolásomra már nem tud visszaszólni, felhúzva az orrát csörtet el mellettem dühösen, a hûtõajtóig, pakol ki pár tojást a konyhapultra.

Az egyik le is gurul, mert nem figyelt oda cicusom halk megjegyzésére, miszerint az úgy nem lesz jó, mosollyal az arcomon figyelem, ahogy elkezdi feltakarítani, miután azt mondja, ne szóljunk hozzá, majd terelem ki Kurot az étkezõbe.

- Szerinted tud csinálni magának ételt? – kérdi falatozás közben, ha jól hallottuk, akkor már a negyedik lábast ejtette le a földre.

- Ne aggódj. – kuncogom. – Van annyira akaratos, mint amennyire én vagyok. Biztos összedob magának valamit. Ha nem, akkor meg vagy a segítségünk kéri, vagy nem eszik ma este semmit.

Látom, ezzel nem nyugtattam meg, úgyhogy megmondom neki, egy halat a tányéromon hagyok hugicámnak, hogy azért mégse feküdjön le üres gyomorral.

- Így jó lesz. – sóhajtja, - Én is így fogok tenni. – csak ezután tud nyugodtabban enni, mosolyogva cirógatom meg tincseit, amikor felkelünk az asztaltól, és szobánk felé indulunk.

Jó a szíve még azokkal szemben is, akik bántják õt, ennek a miértjét még ha akarnám se tudnám megérteni. De… Az biztos, emiatt csak jobban szeretem.

***

- Nijiko… Nijiko… - ébresztget Harumi a vállam rázogatva, nem tudom, miért nem alszik. Azt se, hogy mennyi lehet az idõ, de körülbelül az éjszaka közepénél járhatunk.

A nyafizása miatt Kuro is felébredt, álmosan ásítva kérdi meg tõle, hogy mi a baja.

- Mi történt? – faggatom én is, könnyes arca furcsa látvány. Olyan, ami miatt meglepetten ülök fel.

- Félek. – bújik hozzám, és ölel át, még mindig értetlenkedve cirógatom meg remegõ testét.

– Azt hittem, szeretnél egyedül aludni… - ásítom.

- Én is azt hittem. – szipogja, - De eleredt az esõ, és villámlik is. Küldjed át a félvért, hadd maradjak itt veled. Könyörgöm…

Na ezt most elfelejtheti…

- Ez a szoba az enyém, és Kuroé, te vendég vagy itt – tolom magamtól egy kicsit távolabb, hogy könnyes szemeibe tudjak nézni. - Ha velünk szeretnél maradni, akkor kettõnk mellett maradhatsz. Rendben? – egy villám csap le, ezért felsikkantva biccent, majd bújik vissza hozzám, sóhajtva karolom át egyik karommal, ami miatt már szuszog is.

A másik kezemmel Kurot szeretném átölelni, miután kinevettem, de õ nincs se a párnán, se kicsit távolabb a kosarában.

- Kuro… - szólítom kétségbeesetten emiatt, szép szeme erre az ágy alól néz rám.

- Mit csinálsz te ott? – kérdem mosolyogva. – Félsz te is a villámlástól?

- Csak az az utolsó volt nagyon hangos. – sóhajtja, mielõtt visszamászna hozzám, kuncogva ölelem át, de azt nem közlöm vele, hogy nem harap. Olyan drága még remegõ fülecskékkel is… 

Yoshida-san erre a kijelentésemre válaszul udvariasan kér meg arra, hogy inkább a konyhában telepedjünk le beszélgetni, mosolyogva biccentek a kérésére.

Nekem édes mindegy, hol vagyunk. A lényeg csak az, hogy amíg Kuro alszik csöndben legyünk.

Errõl jut eszembe… Merre van a másik kiscica??? Az elõbb még itt állt mellettünk…

- Haku… - szólítom ijedten a nevén, amikor észreveszem, össze is rezzen a hangomra, mielõtt remegve rám nézne. Nem akartam így megijeszteni, de épp Kurohoz akart benyitni.

– Kérlek hagyd egy kicsit pihenni… Kell neki az erõ a gyógyuláshoz - suttogom enyhébb hangszínnel, viszont Yoshida-san mosolyogva teszi a kezét vállamra, és int le:

- Ugyan… Úgy is aludhat, ha közben õ ott ül, és nézi. De velünk ellentétben már nagyon régen látta.

Szavaira Haku lehajtott fülecskékkel, és szomorú tekintettel rám nézve bólint, helyesli az öregember szavait, sóhajtva adom be neki, és Yoshida-sannak a derekam:

- Igazatok van, menj csak be hozzá. De… Ha felébred – teszem hozzá – akkor gyere ki innivalóért, és sütiért, hogy ti is tudjatok enni beszélgetés közben. – bele se gondoltam abba, mit érezhet, ahogy abba se, hogy hozzánk hasonlóan szereti kedves barátját, és szeretne róla gondoskodni is.

- Köszönöm. – sóhajtja, aztán már surran is a szobába, mosolyogva csóválom meg a fejem.

- Nagyon összebarátkoztak. – kuncogja a vénember – Pedig amikor elõször hozzám került Kuro, úgy láttam, hogy még tõle is tart.

- Az csak mindkettõjüknek jót tesz, ha pajtások szereznek maguknak. – mosolygok rá, aztán megmutatom neki, merre van a konyha, hogy le tudjon ülni.

Sütivel is megkínálom, hozzá a kérésére teát készítek.

Én tejjel eszegetem, Haku is inkább azt kér magának, valamint Kuronak, amikor pár óra elteltével kijön hozzánk, és elújságolja, hogy cicusom felébredt.

Majd… A tálcával megrakodva indul el elég ingatagon visszafelé, aggódva figyelem.

- Segítsek? – áll fel Yoshida-san is, de az öreg kérdésére egybõl morcosan fordul vissza, és válaszol:

- Nem kell, boldogulok vele. És… - teszi hozzá – Kérlek, egy kicsit még ne gyertek be, had beszélgessek vele kettesben. – elmosolyodva a kérésén, bólintok felé, Yoshida-san is kuncogva ül vissza.

- Ebbõl is látszik, hogy ha felgyógyul, gyakrabban kell elhoznod hozzánk. – csóválja meg az öreg az ajtó csapódásakor a fejét. – A többi cicusunk ugyanennyire hiányolja a társaságát. Némelyek - teszi hozzá kicsit bátortalanabbul – téged is látni szeretnének.

- Engem? – nézek rá csodálkozva – Az kizárt. Szerintem most, hogy megint nem láttak egy ideig, ugyanúgy fogják tõlem félteni Kurot, mint akkor, amikor elõször odamentem.

- Marikora emlékszel? – kérdi mosolyogva, még mindig ugyanolyan értetlenül nézek rá, mint ahogy az elõbb.

Ismerõs a név, amit említett, de nem tudom, hogy honnan egészen addig, amíg meg nem magyarázza, hogy arról a csinos félneko-hölgyrõl beszél, aki segített a tóparttól a házig eljutásban.

- Mindig rólad cseveg a barátnõivel, és meg is sértõdött, amikor kijelentettem neki, hogy nem tarthat velem, és Hakuval. Úgy érzem, szerelmes beléd.

Tudom, arra, amit megosztott velem valami értelmes magyarázatot várna, de percekig semmi nem jut az eszembe, köpni nyelni se tudok:

- Én Kurot szeretem. De ezt ön is tudja. – türelmesen biccent:

- Pontosan. Viszont amint eljöttök hozzánk, ezt vele is meg kell beszélned, ha nem szeretnéd, hogy Kurot elszakítsa tõled. – nõk… Hogy a fene vigye el õket néha…

Ennek is olyan érdekes a gondolkodásmódja, mint amilyennel húgom büszkélkedhet.

- Rendben – sóhajtom. – mindenképp leülök vele társalogni egy kicsit errõl, ha összefutunk.

- Köszönöm. – mosolyodik el.

Aztán mivel úgy ítéli meg, hogy mára már eleget beszélgettek a cicusok egymással, arra kér, mialatt feláll, hogy szóljak Hakunak, jöjjön.

Biccentek neki, mielõtt még én is felkelnék, és a szobaajtó elé lépnék.

De… Csak miután jeleztem, hogy jövök lépek be a kicsikékhez, és jelzem Hakunak, hogy az öreg menni szeretne, valamint kérem arra, búcsúzzon el betegünktõl.

Látom a szomorúságot tekintetében, viszont nem tiltakozik a búcsú ellen, zokszó nélkül teszi, amit kérek tõle, köszön el Kurotól, és kijön velem Yoshida-sanhoz, aki már a cipõjét is felvette.

- Ne búsulj. – dorombolom neki akkor, amikor már õ is felöltözött – Ha Yoshida-san ráér, tõlem akár minden nap átjöhettek hozzánk pár órára, amíg õ nem tud hozzád elmenni.

- Tényleg? – csillannak fel a szemei, mosolyogva biccentek neki:

- Szüksége van a barátaira.

Végre újra teljesen vidám, miközben elindulnak hazafelé már azt ecseteli Yoshida-sannak, hogy mit fog helyette megcsinálni, ha holnap is eljönnek a kicsikéhez, kuncogva lépek be házunkba, majd zárom be az ajtót magam mögött. Csak ezután megyek be újra Kurohoz.

Bár…

Azt nem tudom, hogy ennél közelebb lehetek-e hozzá, nem is merek beljebb lépni szobánkba addig, amíg rám nem mosolyog.

De ekkor viszont egybõl mellé lépek, és kosara közelében elhelyezkedve simítom végig tincseit, hogy arról faggathassam, jót beszélgetett-e Hakuval.

Érintésem miatt közelebb bújik hozzám, örömmel állapítom meg neki is, hogy látom, már jobban van.  

– Jó tett a pihenés, meg hogy Haku itt volt – vallja be édes mosollyal - Sokat beszélgettünk. Sok mindent mesélt nekem, és a többiek is aggódnak értem. Szeretnék, ha elmennék meglátogatni õket, és megígértem, hogy ha felgyógyulok, elmegyek. Ugye eljössz velem? Egyedül nem hiszem, hogy ki mernék lépni a lakásból. – szegényem… Mindennél jobban vágyom arra, hogy kötõdjön hozzám, de azt sose akartam, hogy amiatt, mert egyedül hagyom kórházba kerüljön, és annyira elveszítse az önállóságát, mint amennyire most elveszítette.  

– Természetes, hogy elmegyek veled – biccentek felé - Többé nem hagyom, hogy bárki bántson téged, Kuro. Ahhoz túlságosan is fontos vagy nekem. – ha elõbb kapom el a kölyköket, mint a rendõrök, akkor még azt is megbánják, hogy megszülettek.

Attól, amit mondtam neki, teljes arca vörös lesz, zavara miatt farkincáját is idegesen kezdi el járatni, mielõtt még a tekintetembe nézne, nagy, csodálkozó szemével, és megszólalna:

 – Te…  te… kedvelsz engem? – azt hittem ez egyértelmû… 

– Nagyon is – mosolygok rá, karjaim a derekára fonom válaszom közben, hogy közelebbrõl viszonozhassam a pillantását - Mindennél jobban.

A pír, ami erre erõsebben önti el az arcát, mint eddig, még kívánatosabbá teszi õt számomra, alig bírom ki, hogy miután halkan azt duruzsolom neki, hogy  szeretlek Kuro-chan, csak egy csókra hajoljak édes ajkaira.

Tudom, hogy ha azt tenném vele, mint amit azok a fiúk, örökre megutálna, hiszen még csókomtól is megrémül, mielõtt minden kimondatlan érzésével kezdené el viszonozni.

Mégis… Annyira, de annyira ellenállhatatlan…

- Jó éjszakát cicám. – dorombolom neki, amikor levegõhiány miatt elszakadunk egymás ajkaitól, búcsú után ki is osonnék mellõle szobánkból a kanapéra, hogy véletlenül se bánthassam az éjszaka folyamán, de megragadja a kezem, és bánatosan néz szemeimbe:

- Nijiko maradj itt velem. – megdöbbent reakciójával, azt hittem, elõzõ csókom után õ fogja követelni, hogy menjek el a közelébõl.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – nézek rá kételkedve, de bólint, és  újból arra kér, hogy ne hagyjam egyedül, ezért mosolyogva húzok le az ágyról egy takarót neki, és egyet nekem is, bújok olyan szorosan kosarához, amennyire szorosan csak tudok.

Nekem is sokkal jobb mellette, elmondhatatlanul örülök annak, hogy nem fél tõlem, és vele lehetek, dorombolva cirógatom szabad kezemmel addig, amíg el nem alszik.

***

Hasonlóan boldog vagyok reggel, ébredésemkor is, Kuro ahelyett, hogy a kosarában aludna, szorosan hozzám bújik, és simogatja tincseim.

- Nem kényelmetlen a földön feküdnöd? Jól vagy? – cirógatom meg óvatosan én is buksiját, mosolyogva néz szemeimbe, majd rázza meg talán tettének leleplezése miatt vörössé vált fejét:

- Ne aggódj, már semmi bajom, és nem is a padlón alszom, hanem pár párnán, mint te. – annyira aranyos…

- Értem – kuncogom még mindig õt simogatva. – Ha valami kell, vagy valamit szeretnél, akkor meg csak szólj. Azt akarom, hogy semmiben se szenvedj hiányt.

- Rendben. – válaszol, mielõtt nyújtózna egyet. – Mindenképp szólni fogok.

- Errõl jut eszembe… - ülök fel, hogy az ágy alatt kezdhessek el kutakodni - Emlékszel a kisboltban dolgozó lányra, akitõl a sütihez akartál alapanyagok venni?

Nagyon remélem nem rosszkor hozakodom elõ neki azzal, amit a csajszi kitalált.

- Igen. – biccent - De miért kérded? -  hozzám hasonlóan ül fel õ is, és nézi, ahogy elõszedem azt a laptopot az ágyam alól, amit õ szerzett nekem addig, amíg a kicsike kórházban volt.

- Annyira bántotta az, ami történt veled, hogy csinált egy weblapot, ahonnan rendelni tudsz magadnak házhoz termékek, ha nem lennék itthon, és sütni akarnál.  

- Tényleg? – fúrja a fejét közelebb hozzám, kuncogva adom a kezébe a gépem, és mutatom meg neki, mire gondoltam pontosan:

- Nézd csak… Itt mindenki látja az áruk, de csak a te neveddel lehet belépni ott, a felsõ sarokban. Beírod a felhasználó névhez, és a jelszóhoz is. Aztán… Azokat a termékeket, amiket a kínálatból kiválasztasz, elhozza neked zárás után házhoz, és csak annyit kell tenned, hogy kifizeted.

- De jó… - lelkesedik be – Meg is tudom neki köszönni?

- Persze. Azt is megteheted, hogy levelet küldesz neki. De… Ha jobban leszel, õt is meglátogathatjuk személyesen is. Jó lesz? – biccent, és mondja is, hogy igen, nevetve húzom magamhoz egy csókra. Kell, muszáj, egy kicsit érezni akarom.

Annyira, mint amennyire õt szeretem még nem szerettem senkit.

***

Pár hét elteltével már jobban van, hosszabb sétákra is képes, barátjához mégse mehetünk át. Anyáék ma fogják elküldeni hozzánk a húgomat.

Kérték, hogy pár hétig figyeljek rá, mert neki be kell feküdnie a kórházba. Ikrei lesznek, és félõ, hogy elõbb megindul a születésük a kiírt idõpontnál.

Mivel apám vele lenne, Harumi egyedül maradna otthon. Ami… Azért nem lenne szerencsés.

- Kuro drágám… - szólítom meg, majd amikor rám figyel a tévé helyett egy pohár tejet adok a kezébe, és leülök mellé. – Nem muszáj itt maradnod, ha gondolod áthívom Hakuékat, hogy elmehess velük. De… Elküldeni se akarlak. – sóhajtom. Nem tudom, itt akar-e maradni úgy, hogy idióta hugicám is itt lesz, vagy nem, annyit látok csak rajta, hogy mióta kiderült jötte idegesebb. És… Az a legtisztább, ha ezt még Harumi érkezése elõtt megbeszéljük.

Szeretem, és mindennél jobban szeretném azt, hogy neki jó legyen. 

Haza akarok érni az én kicsikémhez.

Nem mondta, de éreztem egész lényén, hogy szíve szerint semmiképp se maradna egyedül, csak attól félt, hogy világra hozóim úgy viszonyulnak majd hozzá, mint húgocskám.

Végig, miközben családommal beszéltem is csak õ járt a fejemben, attól félek, baj éri, amíg nem vagyok mellette. Ott a sütõ, ami megégetheti, ott vannak a polcok, amikre felmászhat, és amikrõl emiatt le is eshet, és még csak a lakásról beszéltünk.

Éppen emiatt nem is meglepõ szerintem, hogy az utolsó pár métert házunkig futva teszem meg. Aztán... Amikor nem tudom kinyitni a bejárati ajtót, aggódva kezdem szólítgatni:

- Kuro! Jól vagy? Kuro! Én vagyok az, Nijiko. Légyszi, engedj be, mert nincs kulcsom. - se motoszkálás, se válasz, idegesebben rángatom meg az ajtót.

- Kuro!

Úgy gondolom, azért nem felel, mert baj érte, egyre hangosabban dörömbölök.

- Nijiko-san! Kérem... - lép mellém hirtelen levegõért kapkodva, piros arccal, és könnyes szemekkel az a kislány, aki a közeli boltban dolgozik már épp akkor, amikor betörném az ajtót. - Az a helyes kis fiú... Izé neko... Magának vásárolt pörkölt mandulát és ehhez hasonlókat? - ha a sütit akarta megcsinálni tökéletesre, akkor csak õ lehetett, idegesen biccentek neki:

- Igen. Mi történt vele? Merre van? Ugye nem történt baja??? - kérdem egyre zaklatottabban. Csak õ járhatott ott nála a boltban. És... Ez magyarázatot adna arra is, hogy miért zárta be a házat.

Én hülye... Nem kellett volna beleegyeznem, hogy tökéletesítse a receptet, amikor tudtam, mennyire kevés hozzávaló maradt a házban.

- Egy közeli kórházba vitték. Kocsival vagyok, úgyhogy elviszem magát is odáig. - töröl ki két könnycseppet a szemeibõl, aztán már nyitja is autóját, hogy bepattanhasson.

- Az nagyon jó lenne, köszönöm. - mondom neki, miközben beülök mellé, és bekötöm magam, hogy a lehetõ leghamarabb indulhassunk.

- Nagyon csúnyán megverték, és meg is erõszakolták. - szipog tovább a kórház fele menet. - Ha tudom, hogy egyedül van, akkor hazakísérem.

- Ugyan... Én vagyok a hibája, hogy megsérült. Meg kellett volna kérnem arra, ne menjen ki. - kezeim beszélés közben úgy szorítom össze, hogy a mancsomba vágjanak körmeim. Annyira idióta vagyok...

Nem akarom tovább faggatni, csöndben tesszük meg a további utat a kórházig, majd addig a szobáig, ahol fekszik. Aztán... Persze mindketten le is döbbenünk azon, ahogy be van kötözve. Szegény fekete cicukám most majdnem teljesen fehér, annyi a sérülés rajta.

Ami... Legalább annyira bosszant, minthogy egy ember kórházban van, sietve hívom ide Aokit, Yoshida-sant, de még Hakut is megpróbálom elcsalni. Ha felébred, akkor mindenki támogatására szüksége lesz.

Mégis... Tudom, ha szólás nélkül látná meg maga mellett a szüleim, akik hozzám hasonlóan aggódnak érte, csak fölöslegesen felidegesítené magát.

***

Két nap telt el, ami alatt folyamatosan beszéltünk hozzá Yoshida-sannal, amíg Aoki átvette a gyógyítását attól az orvostól, akihez került.

Haku nem mert az öreggel tartani, de attól még sokszor hívta azért, hogy megtudja, mi van barátjával, látszik, hogy aggódik érte.

Még aludni se aludtunk, úgy figyeltük, és vártuk, mikor ébred fel, emeli ránk gyönyörû szemét.

Azonban sajnos Aoki is kijelentette, hogy semmiképp se vihetjük se neko kórházba, se haza, hozzám. Döntését azzal magyarázta, hogy nem jó ötlet mozdítani most, amikor ennyire kétes az állapota.

- Nameg... - tette hozzá - Egy olyan helyen, ahol sok tisztavérû van, lehet még ennél is rosszabbul járna.

Persze pont akkor, amikor a többiek kimentek egy üdítõért, én meg elaludtam tért magához kincsem, fel is nyög, amikor egyedül próbálja meg magát arrébb mozdítani.

- Pihenned kell – nyomom vissza gyengéden az ágyba - Nagyon súlyos sérüléseid vannak. - de legalább végre felébredt.

- Gondolom - motyogja halkan - Már megszoktam. Azelõtt ezek mindennaposak voltak. - a fene vigye el... Ezt a sokkoló információt nem akartam tõle hallani. Annyira szomorú lehetett a múltja... És... Annyira nem akartam, hogy újra átélje...

- Kuro… - nyögöm elkeseredetten, viszont nem tudok tõle bocsánatot kérni, mert mielõtt megtenném tesz fel nekem pár kérdést:

- Mióta vagyok itt? És hol van ez az itt? - annyi mindent kéne neki mondanom... És... Érzem, nem fog nyugton maradni közben.

- Kórházban vagy - sóhajtom, arcán látom, hogy most én leptem meg eddig - Két napja hoztak be. Majdnem meghaltál. Félholtra vertek és megerõszakoltak. Egy ember talált rád, õ hozott ide.

- Én most… igazi kórházban vagyok? - biccentek neki – De itt nem gyógyítanak mifélénket, nem? El kell mennünk innen, mielõtt… - megnyugtatnám ismét, ahogy azt is elmondanám neki, Aoki gyógyítja, nem az emberek, ha nem lépne be két ápoló, és rémítené halálra.

- Miért? Miért adtál az emberek kezére? – annyira elkeseredett...

El is fordul felõlem, szerintem kitépve magát õrzõi kezébõl futásnak is eredne, ha haverom nem pont ekkor lép be a szobájába, és oltaná le õt, valamint a kötése kicserélésére rákészült ápolók is:

- Csillapodj már! Az én segítségem kérte amikor megtudta, hogy behoztak a kórházba. Ami elég nagy botorság volt részérõl, néhány sérülésedbe bele is halhattál volna már addig is, amíg ideérek. De... Még amikor ezt telefonba elmondtam neki se akarta engedni, hogy emberek lássanak el - újra Kuron a döbbenet sora.

Aztán a kis cicust lefogókon, amikor Aoki megparancsolja nekik, hogy azonnal engedjék el.

- Nem látják rajta, hogy megrémítették?! Kicsit még ráér az a kötéscsere. Tudtommal mintha azt is megbeszéltük volna, hogy az ilyenek én csinálom.

- Naszóval... - folytatja mellém lépve azt, amit elkezdett, ahogy az ápolók bocsánatot kérve elvonultak - Nyugalom, nem vagy veszélyben, végig itt voltunk, és most is itt vagyunk, csakis azért, hogy vigyáztunk rád - szemeiben könnyek gyûlnek, és még mindig reszketve, futásra készen ül az ágyán, rosszabbul lehet, mint elsõ találkozásunkkor, holott szerintem most Aoki a természetéhez képest elég szelíd vele.

- Kuro... - szólítom meg én is halkan - Annyira sajnálom, hogy már megint nem tudtalak megvédeni... - örök hálával tartozom annak az úrnak, aki behozta. - És... Hidd el, ha rajtam múlt volna már tényleg nem lennél itt. De... Megügyeztem az orvosokkal, hogy amikor felébredsz, egybõl elviszlek innen haza. Akár... Ha úgy gondolod, indulhatunk most is.

A kezem nyújtom felé, de szipogva rázza a fejét, és elbújik takarója alá, ha nem lépne be Yoshida-san, és vonná magára figyelmünk, ezért a reakciójáért Aoki ismét ledorombolná a fejét.

Pedig... pont a kiabálás az, ami nem hiányzik most neki. Túl sok rosszat élt át.

Ráadásul... Azt se tudom, az álma, amibe két napja süllyedt mennyivel lehetett jobb mindannál a rossznál, ami érte.

- Örülök neki, hogy felébredtél végre. - mosolyog a cicust rejtõ takarókupacra. - Már nagyon vártuk, hogy újra tudjunk veled társalogni. - szavaira persze Kuro egybõl kíváncsian csinál egy kis rést bástyáján, és dugja ki nóziját, szemét, néz végig rajtunk.

Mindannyian mosolygunk, még Aoki is próbál nem morcos lenni, úgyhogy egy kicsikét bosszúsan gondolok arra, aki pont ebben a pillanatban hívta Yoshida-sant.

A hirtelen telefonhang miatt a kicsike már összerezzenve bújt is vissza menedékébe. Nem hiszem el, hogy van most a drága épségénél fontosabb is.

Bár... Ha jól hallom a hívót is pont az érdekli, hogy hogy van. A hangja alapján...

Igen... Ez Haku...

- Nem kell félned. - simogatom meg gyengéden ott a takarót, ahol a fejét sejtem alatta. - Haku telefonált rá, ha jól hallom. Õ is nagyon várta már, hogy felébredj.

Bátortalanul biccent, de még mindig remeg, úgyhogy próbálom továbbra is óvatosan cirógatni kobakját addig, amíg az öreg újra meg nem szólal:

- Szeretne veled beszélni. Hogy érzed magad? Odaadhatom a telefont? Vagy... Inkább majd késõbb? - kérdezi tétován, aztán mivel Kuro a mancsát nyújtva biccent még mindig a takaró alól, mosolyogva teszi oda a készüléket a közelébe.

- De... - halljuk meg tétova hangját - Kérlek, menjetek ki addig, amíg beszélünk egymással... Ha... Nem nagy baj... - mosolygásra késztet kérése, vigyorral az arcomon teszem Aoki vállára a kezeim, kezdem el kifelé tolni.

Yoshida-san magától követ minket az ajtó felé, miután kuncogva mondja Kuronak, hogy természetes, hogy kimegyünk.

Tõle már Haku is kérhetett olyasmit sejtésem szerint, hogy ne hallgassuk ki azt, amit õ mond a kicsi cicusnak.

Drága kis betegem hamar végez a beszélgetéssel, és visszahív minket, legnagyobb örömömre már takaró nélkül ül az ágyon.

Ez az állapota sokkal jobb az elõzõ remegõ, és mindenkit elutasítónál.

- Yoshida-san... - szólal meg megint halkan, mialatt visszanyújtja az öregnek a telefonját. - Haku azt szeretné, ha hazamenne hozzá. Azt mondta, meg akar minket látogatni otthon, de egyedül nem mer eljönni hozzánk.

- Értem. - biccent az öreg - Ha úgy gondolja, látni akar, elindulok, hogy mire hazaértek mi is ott lehessünk nálatok. Jó lesz? - végre mosoly fut át arcán, még akkor is, ha csak halovány, mielõtt azt válaszolná, hogy nagyon örülne neki.

- Úgyis én is mehetek el innen. - folytatja aztán a beszédet halkan - Azt mondtad legalábbis... - néz rám bizonytalanul, mialatt fülecskéit is idegesen mozgatja.

- Részemrõl semmi akadálya. - lépek mellé, és simogatom meg óvatosan buksiját, aztán Aoki felé fordulok:

- Ugye elvihetem errõl a borzalmas helyrõl? Azt beszéltük, ha felébred, akkor egybõl kiírod innen. - nagyot sóhajt, és közelebb lép hozzánk, hogy így nézhessen Kuro szemébe, mielõtt válaszolna:

- Természetesen viheted. Amint átkötöztem, és megírom a zárójelentését semmi sem köt ide titeket tovább.

- Aoki ne marhulj! - szólok rá idegesen. - Nem vagyunk humoros kedvünkben.

Erre elneveti magát, és bocsánatot kér mindkettõnktõl. Aztán... Mielõtt Kuro még csúnyábban nézne rá, egy halom papírt nyújt a kezembe.

- Sokat feküdjön, és aludjon, amikor ébren van se erõltesse meg magát.

- Rendben. - biccentek neki, hogy amint elrakom táskámba a kapott papírok, és elõszedek egy nagyon széles, és nagy pulcsit. Nem akarom csak a kötéseiben kivinni az épületbõl, de felesleges fájdalmat se akarok neki okozni.

***

Szerencsére gyorsan hazaérünk, és ismét lefeküdhet aludni, kitörõ lelkesedéssel fészkeli be magát kosarába.

- Aludj csak. - suttogom gyengéden, mielõtt megcirógatnám fülét, és kimennék tõle, hogy ha Hakuék ideérnek, csendre inthessem õket.

Jobban megsimogatni azért nem merem, mert érzem rajta azt, hogy tart az érintésemtõl.

Pedig... Már a kórházban is csókokkal halmoztam volna el, amikor felébredt.

Hallom, hogy veszekednek, így én inkább kivonulok teát fõzni. Végül úgy hallom, a vendég marad, és ahogy hallom, Haruminak hívják. Talán egy rokona, mert hasonlít rá. Szemmel láthatóan, õ sem kedveli a félvéreket, mint a legtöbb neko. Beviszem nekik a teát, mire a lány úgy néz rám, mint aki kész lenne széttépni engem. Leteszem a teát, majd vonulnék el, ám Nijiko megfogja a kezem, kérve, maradjak. Halkan sóhajtok, majd helyet foglalok mellette. Nem vagyok nyugodt. Az a nõstény bántani akar, és szerintem meg is tenné, ha Nijiko nem lenne itt a közelemben. Ideges vagyok, de most, hogy Nijiko itt van, azért biztonságban érzem magam.

- Nézd hugi, dolgozom. Nem érek rá mindig, felvenni a telefont, akkor, amikor keresel, van olyan is, hogy késõ este érek haza, és csak arra van erõm, hogy bezuhanjak az ágyba. A héten is ezért nem találhattál itthon. És… Mint érezheted, most is nagy munkában vagyunk a segédemmel.

- De… - szipog õ is csöndesebben, lehajtott fülekkel, miután ivott egy pár kortyot a gõzölgõ teából. - Ezután ez így lesz? Neked se lesz még pár perced se rám? – tudom, hogy rám céloz, így kénytelen vagyok közbeavatkozni.

- Hogyhogy neki se? A családotokkal mi van? – kérdem ártatlanul, mire Harumi gyilkos pillantások közepette morog, és leteszi a csészét. Nijiko egybõl magához von. Nem értem, mi rosszat mondtam.

- Kuro hozzám hasonlóan itt lakik ebben a házban. Nincs jogod csak azért rátámadni, mert érdeklõdött irántad – mondja Nijiko komolyan, majd ránéz a húgára.

Aztán a lány duzzogva bocsánatot kér, és visszaül a helyére. Úgy látom, heves vérmérsékletû teremtés. Sõt, kiderül, az anyjuk gyermeket vár.

 - Ez biztos? – kérdi Nijiko mosolygva, mire gratulálok nekik. Harumi azonban elkeseredetten néz ránk.

- Ez egyáltalán nem jó, te is tudod! – ragadja meg Nijiko kezét kétségbeesetten. - Már most alig tudok anyáékkal beszélni, játszani, alig érnek rá a gyerekszoba tervezése mellett. Mi lesz velem, ha a kicsi megszületik? El kell költöznöm otthonról valahová, úgy mint neked miattam? El fognak felejteni?

- Jaj Harumi… - sóhajt fel Nijiko. Én tökéletesen megértem, mit érez. Nekem azért kellett elmennem, mert anyám gyûlölte a félvérségem. - Én a munka miatt költöztem el otthonról, nem miattad. És hidd el, anyáék sem felejtenének el soha engem se. Azt is tudom, ugyanúgy szeretnek engem, téged, de még a meg nem született testvérünk is. Nagy a szívük, beleférnénk még akkor is, ha húszan lennénk testvérek.

- Tényleg? - törli meg mancsával az orrát. - Ebben biztos vagy? Téged se hívnak.

- Azért nem – magyarázza Nijiko -, mert tudják, ha gond van, úgyis szólnék. Ennyire bíznak bennem. Bár… Azt csodálom, hogy nem szóltak még arról, testvérem lesz. Mikor tudták meg?

- Tegnap - válaszol halkan, alig hallhatóan. - Akartak hívni, de csak ma délután.

Ekkor csörren meg a telefon, mire összerezzenek. Nijiko felveszi. Az anyukája az, Harumit keresi, mire Nijiko megnyugtatja, hogy a lány itt van. Nijiko gyorsan leteszi a kagylót, ám eddigre a lány már a sapkáját húzza a fejére.

- Hova mész? – kérdi Nijiko idegesen, miközben átsuhan a szobán, és elkapja a húga karját.

- Keresek egy helyet, ahol lakhatok, ha már nálad se férek el - fordítja el fejét ellenségesen Harumi, miközben mancsát is megpróbálja kihúzni Nijiko mancsából.

- Figyelj! – kapja el a húga állát, és néz a szemébe. Nijiko dühös, így nem szólok semmit. - Anyáék várnak haza, azt se tudják, mi van veled, azért hívtak, mert aggódnak érted.

- Ezt nem hiszem el! - dacoskodik egy nagyot toppantva. - Nem inkább ellenkeztek veled azért, mert azt mondtad nekik, hogy visszaviszel?

- Hidd el, hogy nem – Nijiko hangja bosszús. - De majd ha hazaérünk, akkor megbeszéljük velük. - Te is jössz velünk? – fordul felém. Én? Miért? Hiszen csak félvér vagyok, és nem is vagyok családtag.

Elmosolyodom, de a fejem rázom. Én nem illek oda, nem akarok zavarni.

- Mire visszaérsz, szeretném tökéletesíteni a sütiket – mondom magyarázatképpen.  

- Rendben – egyezik bele Nijiko szomorúan. Majd elindulnak.

Igazság szerint, félek. Nem volt eddig túl jó tapasztalatom a telivér nekokkal kapcsolatban, és nem tudom, vajon Nijiko szülei hogy viszonyulnának hozzám. Remélem, minden rendben lesz, ha hazaérnek, és Nijiko hamar visszajön. Nem akarok sokáig egyedül maradni. Így olyan védtelennek érzem magam.

Visszamegyek a konyhába, hogy a félkész recepteket tökéletesítsem. Úgy döntök, teszek bele mandulát, ám az elfogyott. Talán el kéne mennem vásárolni, de nagyon félek egyedül kimenni az utcára. Ha meglátják a füleimet, vagy a szemeimet, rájönnek, hogy mi vagyok. Ám más megoldás nincs, kell a mandula, meg egy kis pörkölt dió és mogyoró. Azzal tökéletes lesz a süti. Végül sapkát, sálat, kabátot veszek, farkincámat a derekam köré tekerem. A kabát elrejti, ahogy a sapka a füleimet. Egy nekonak, de még egy félvérnek sem ajánlatos csak úgy fedetlen fõvel mászkálni az utcán. Bár nem tudom, az embereknek mi bajuk van velünk, hiszen nem ártunk senkinek, nem bántunk senkit.

Magamhoz veszem a kulcsokat, majd bezárom az ajtót, ahogy elmegyek. Pénzt és szatyrot is viszek, és elindulok a közeli kisbolt felé, ahol nagyon finom mandulát, diót és mogyorót lehet kapni. Nijiko is mindig ott szokott vásárolni, azt mondta.

Hamar oda is érek.

- Szia! – mosolyog rám az eladólány. Nem lehet sokkal idõsebb nálam. – Miben segíthetek?

- Pörkölt mandulát, diót és  mogyorót kérnék szépen – mondom ránézve. Igen csinos, ember létére. – Olyan harminc dekát mindegyikbõl.

- Azonnal – mosolyog a lány, miközben kiméri a dolgokat. – Másvalamit?

- Nem is tudom – gondolkodom el. – Esetleg egy kis fahéjat és aszalt almaszeleteket kérnék még szépen.

Hamar megkapom az árukat, majd fizetek és távozom. Boldogan megyek hazafelé a szatyorral a kezemben. Milyen jó is lesz a süti. Ettõl biztosan tökéletes lesz. Ám az egyik saroknál megtorpanok, amikor két elég rosszarcú fiú közeledik felém. Ösztönösen húzom össze magam, és lapulok a falnak, amikor odaérnek, és megállnak.

Méregetni kezdenek, én pedig indulnék tovább, amikor az egyik a kezét a falra teszi, megállítva engem, megfosztva a menekülés útvonalától. Hallottam már ilyen fiúkról, mindig a kisebbet pécézik ki.

- Az ám – röhög a másik. – Szerintem szórakozzunk vele egy kicsit, mit gondolsz?

- Kérem… engedjenek el… - suttogom kétségbeesetten, de az egyik megfogja a kabátomat, és felemel. A sapka leesik a fejemrõl, füleim láthatóvá válnak. Én meg ledermedek a rémülettõl. Most végem van, az olyan biztos, mint hogy itt állok.

- Ez egy rohadék kis neko! – mondja az Akira néven szólított fiú. – Szerintem mutassuk meg neki, hol a helye, Shota. Mit gondolsz?

Összeszorítom a szemem. Nem akarom látni, nem akarom érezni. Az elsõ ütést még érzem, a másodikat és a harmadikat is. Aztán hogy a falnak löknek, és elkezdik letépni a ruháimat. Meg akarom állítani õket, de verni, rugdosni kezdenek. Hosszú idõvel késõbb elsötétül a világ elõttem.

~*~

Fertõtlenítõ, és gyógyszerek szagát érzem, amikor magamhoz térek. Mindenem fáj, mintha összetörtek volna. Talán így is történt. Az alfelem is rettenetesen sajog, ami arra utal, valószínûleg megerõszakoltak. Mocskos vagyok, megint, mint amilyen mindig is voltam. Az a két fiú bántott, és még csak fel sem jelenthetem õket, hiszen én csak egy állat vagyok. Nem számítok értelmes lénynek. Megmozdítom a fejem, és Nijikot pillantom meg magam mellett a széken ülve. Alszik. Mióta van itt? Vajon õ talált rám, vagy valaki más? Mi történt? És hol vagyok? Kórházban? Az lehetetlen, nekokat nem engednek be kórházba. Próbálok felülni, de a fájdalomtól felnyögök, ami felébreszti Nijikot is. Azonnal odaugrik hozzám, és visszanyom az ágyba.

- Pihenned kell – mondja lágy hangon. A tekintete aggódó. – Nagyon súlyos sérüléseid vannak.

- Gondolom – mondom nyugodtan. – Már megszoktam. Azelõtt ezek mindennaposak voltak.

- Kuro…  látom a döbbenetet az arcán, de megrázom a fejem.

- Mióta vagyok itt? – kérdem, hiszen ez izgat a legjobban. – És hol van ez az itt?

- Kórházban vagy – mondja Nijiko, mire most én döbbenek le. Kórházban? Én? Egy félvér korcs? – Két napja hoztak be. Majdnem meghaltál. Félholtra vertek és megerõszakoltak. Egy ember talált rád, õ hozott ide.

- Én most… igazi kórházban vagyok? – kérdem, mire Nijiko bólint. – De itt nem gyógyítanak mifélénket, nem? El kell mennünk innen, mielõtt… - ám nem tudom folytatni, mert az ajtó nyílik és két ember lép a szobába.

Azonnal összehúzom magam, és védekezõ pozíciót veszek fel, habár ez semmit sem fog érni. Erõsebbek nálam, én pedig sérült vagyok. Nem értem az egészet. Nijiko elárult volna? Õ is becsapott? Elhagyott, mint mindenki a világon?!  

- Miért? – kérdem halkan, Nijikora nézve. – Miért adtál az emberek kezére? – a szemeim könnyesek, és elfordulok. Nem akarom õt látni. 

- Rendben, megbocsátok – jelenti ki végül, egy nagy sóhaj után, megkönnyebbülten cirógatom tovább selymes tincseit, apró vállait.

– De ez - teszi hozzá - nem azt jelenti, hogy bízom benned. Meg akartál ölni. Ha azt akarod, hogy bízzak benned, ahhoz egy bocsánatkérésénél több kell. - igen. Az akkor történtek nem is lehet ennyivel letudni. És… Szerintem ezzel Aoki is tisztában van.

Viszont… Az is biztos, hogy büszkeségének sutba dobása kezdetnek igencsak kitûnõ lépés volt részérõl.

- Tudom - jelzi kicsikémnek egy biccentéssel. - De remélem, egyszer lehetünk majd barátok.

- Talán - von vállat Kuro, mosolyogva figyelem párosuk.

Szeretném, ha barátok lennének, mégis… Ha közelebb kerülnének egymáshoz Aokira nem kicsit lennék féltékeny. Ha úgy próbálna felé közeledni meg még az is lehet, a szemeit is kikaparnám.

-  Letennél? Most már jól vagyok – emeli rám gyönyörû szemét, kérdése közben az ölemben lévõ, úgyhogy befejezem a negatív dolgokon gondolkodást, és mosolyogva engedem le a földre, az ünneplõ tömeg közé.

Többnyire még így is mellettem, és a velem beszélgetõ Setsu-san mellett marad.

Ennek kifejezetten örülök, ahogy Aokinak is hálás vagyok azért, hogy ad a kicsikének teret, nem próbál azonnal közel kerülni hozzá akkor sem, amikor minden ismerõsünk köré gyûlik, és arról kezdi el faggatni, hogy merre járt, mi minden történt vele addig, amíg úton volt.

Így is hallja történeteit, látja, igazam volt, tényleg aranyos, és nem is annyival másabb, jellemében sem egy vérbeli nekonál.

Munkaadómon Kuro mesélése közben azt érzem, nagyon megragadja Haku jelleme, ebben csak még biztosabb vagyok akkor, amikor megjegyzi, egyszer elhozhatná bemutatni.

- Szívesen megismerném. A feleségem talán örökbe is fogadná. - teszi hozzá.

- Haku utálja az embereket. Egyedül Yoshida-sant tûri meg. De egyszer meghívom majd, ígérem. - válaszol kicsim udvariasan, és kicsit talán álmosan, Setsu-sanék mosolyogva biccentenek szavára.

Kurot hamarosan el is nyomja az álom, a bulizók ekkor köszönnek el tõlünk, térnek haza. Legnagyobb döbbenetemre Aoki is csak annyit mond, még majd holnap benéz, nem jelenti be, hogy itt akar velünk lenni éjjel is, mint ahogy azt vártam tõle, fejcsóválva figyelem elvonulását.

Tényleg komolyan gondolta, hogy össze akar barátkozni Kuroval.

Amikor már üres a lakás állok fel édes kis terhemmel, viszem kosarába, majd fekszek be én is egy fürdõ után ágyamba.

Azonban… Ahhoz képest, hogy fáradt vagyok, vele ellentétben sokáig nem tudok még aludni, azt figyelem, ahogy durmolása közben felemelkedik, és lesüllyed mellkasa.

Szívem szerint mellette feküdnék, nem itt, pedig tudom, azzal megint megijeszteném.

***

Reggel korábban ébredek, mint õ, de nem is bírnék tovább aludni az után a rémálom után, amiben elvitték tõlem, úgyhogy óvatosan osonok ki a konyhába, készítek magunknak reggelit.

Feltett szándékom, hogy meglepem azzal, egy tálcán viszem be neki, viszont legnagyobb döbbenetemre mire már mindennel elkészülve visszaérek hozzá, nincs fekhelyén.

- Kuro! - kiáltom ijedten a nevét, teljesen össze vagyok zavarodva. Ha elment volna, akkor azt biztos hallottam volna.

De… Mi van akkor, ha nem???

- Fürdök! Nemsokára megyek. - kiált vissza édes hangján, megnyugodva szavaitól válaszolok neki:

- Rendben! Reggeli után megsütjük a sütit, jó? - nem olyan nagy program a sütögetés, viszont szerintem a mostani események után ez is tökéletes lesz. Kettesben, nyugalomban.

- Nekem megfelel! – válaszol õ is õszinte jókedvvel, úgyhogy megnyugodva megyek vissza a konyhába, várom.

Persze amikor meglátom, hiába is próbálom meg magam visszafogni, a vágytól legyõzöttön szorítom magamhoz, tapadok édes ajkaira egy csók erejéig.

Majd csókolom nagyobb élvezettel, beleéléssel, amikor elsõ döbbenetén túltéve magát az enyémhez hasonló vággyal, dorombolva viszonozza érzéseim, mialatt még kezeit is nyakam köré fonja. Annyira, de annyira boldoggá tesz…

A végletekig kiélvezem édes, puha ajkait, még amikor pihegve elszakadunk egymástól is határtalan örömmel a szívemben köszönök neki jó reggelt.

- Hogy aludtál? - kezdem el faggatni.

- Remekül – jelenti ki halkan, és miközben leül, próbálja úgy lehajtani a fejét, hogy ne látszódjon arcszíne, amire az elõbb már tökéletes rálátásom volt.

Muszáj nevetnem aranyos reakcióján.                                           

- Nem szép dolog kinevetni a kisebbet! - mordul erre azonban vissza - Neked hogy esne? - ha így folytatja, mindjárt még jobban kell… Elmondani nem tudom, mennyire imádom.

- Ne haragudj, - próbálom meg magamban tartani a nevetés minden formáját, hogy ne bántsam meg még jobban jókedvemmel - de olyan édes vagy, amikor így elpirulsz, utána meg bedurcizol. Ne légy mérges, pont azért szeretlek, mert olyan ennivalóan édes vagy. - eddig sikerült, már megint kitört belõlem a kuncogás.

- Nem vagyok süti, hogy édes legyek! Kikérem magamnak! - durcizik tovább, már lassan fáj a hasam a nevetéstõl.

Sok ideig nem sikerül még abbahagynom, viszont szerencsémre Kuro türelmes, addig hozzá se nyúl az ételhez, amíg meg nem komolyodok.

Reggeli után is fegyelmezetten segít a sütésben, talál ki új tippeket, amivel receptem feldobhatná.

Nagyon jól elvagyunk, kicsit bánom is, hogy elsiet ajtót nyitni, amikor csengetnek, attól függetlenül, hogy én jeleztem neki egy biccentéssel, megteheti.

Azt meg már nagyon sajnálom, hogy utána megyek megnézni, miért tart neki vendégünk beengedése ennyire sokáig. Vele szemben biztos, hogy testvérem áll.

- Te meg mit keresel itt? – fordulok egybõl hûvösen felé, ahelyett, hogy befejezném a Kuronak szánt kérdést.

Habár sokat nyúlott azóta, mióta láttam, öltözködése, ruháinak rózsaszín színe ugyan olyan. Enyémhez hasonló szemeivel is pontosan annyira vádlón néz rám, mint ahogy akkor, amikor hátrahagytam tette.  

- Nii-chan! Te meg miért élsz egy ilyen kis félvérrel? - kezd el oltani - Tudod, hogy anyáék aggódnak miattad? Ja, amúgy hogy vagy? Jöttem meglátogatni téged – nekem ez nem hiányzik…

Okkal jöttem el otthonról.

- Menj haza, Harumi! – kiáltok dühösen válaszként rá, mielõtt megpróbálnám újra kizárni az életembõl.

Sajnos nem sikerül, erõsebb lett, ráadásul, amikor ismét megpróbálom kitolni az ajtón, teljesen bejön, és még a kabátját, valamint sapkáját is a kezembe nyomja azzal, hogy akasszam fel neki.

Egyre idegesebb vagyok, Kuro, vagyis az egyetlen lény a földön, aki miatt most higgadt tudnék maradni sincs a közelemben, szerintem azért mehetett el, mert ez a kis liba megbántotta.

- Vedd vissza, és távozz. Ennyi éppen elég volt belõled. - morcosan néz rám, majd foglal helyet a kanapén, mielõtt duzzogva, ugyanazzal a hangerõvel, mint amivel beszéltem hozzá megjegyezné, hogy én mennyire gonosz vagyok vele.  

- Figyelj hugi. - dobom le mellé a ruháit indulatosan, mert most még az is bosszant, ugyanúgy érzem belõlük az illatát, mint belõle. - Teljesen jól vagyok.

- Nem úgy nézel ki, mint aki jól van, nagyon sokat fogytál is. - kezd el ismét kiabálni, csak most könnyei is eleredtek, úgyhogy leülök vele szemben, mert innentõl úgy érzem, hosszú lesz kettõnk beszélgetése. - És napokig el se tudtalak érni se telefonon se itt, amikor átjöttem. Hol voltál? Nem azt mondtad, nem kell érted aggódnunk? Akkor miért??!! És mit keres itt nálad ez a félvér is?! - mutat vádlón a belépõ Kurora, aki nagy ívben kikerülve õt lép mellém, hogy a kisasztalnak errõl a felérõl tudja közénk tenni azt a teát, amit hozott.

Udvariasan el is vonulna ismét, amikor megköszönöm neki, de mivel Harumi nekiállt kitölteni magának egy csészével kezeit megfogva kérem arra úgy, hogy csak õ hallja hangom, hogy maradjon velünk, csak amikor egy sóhajtás után leül mellém tudok enyhébben nézni testvéremre, mint eddig.

- Nézd hugi, dolgozom. Nem érek rá mindig, felvenni a telefont, akkor, amikor keresel, van olyan is, hogy késõ este érek haza, és csak arra van erõm, hogy bezuhanjak az ágyba. A héten is ezért nem találhattál itthon. És… Mint érezheted, most is nagy munkában vagyunk a segédemmel.

- De… - szipog õ is csöndesebben, lehajtott fülekkel, miután ivott egy pár kortyot a gõzölgõ teából, amit szokása szerint agyoncukrozott. - Ezután ez így lesz? Neked se lesz még pár perced se rám? - ezt a kérdését nem értem, viszont mielõtt megkérdezhetném, mire célzott szavaival, Kuro megteszi helyettem:

- Hogyhogy neki se? A családotokkal mi van? - hugi gyilkos pillantással, és morgással áll fel, a teát is letéve kezébõl az asztalra, figyelmeztetõen vonom cicám jobban magam mellé, és közlöm vele, hogy ezt hagyja abba.

- Kuro hozzám hasonlóan itt lakik ebben a házban. Nincs jogod csak azért rátámadni, mert érdeklõdött irántad. - most felém néz úgy, ahogy az elõbb a kicsikére, de legalább végre komolyan veszi azt, hogy mérges vagyok rá, és visszahuppan.

Sõt… Miután duzzogva bocsánatot kér legnagyobb elképedésemre elmondja, anya újra gyereket vár.

- Ez biztos? - kérdezem mosolyogva hozzá lépve, Kuro is gratulál a kanapéról, de erre viszont csak még jobban elkeseredik.

- Ez egyáltalán nem jó, te is tudod. - ragadja meg a karom kétségbeesetten. - Már most alig tudok anyáékkal beszélni, játszani, alig érnek rá a gyerekszoba tervezése mellett. Mi lesz velem, ha a kicsi megszületik? El kell költöznöm otthonról valahová, úgy mint neked miattam? El fognak felejteni?

- Jaj Harumi… - sóhajtok fel, megértettem végre a problémáját. - Én a munka miatt költöztem el otthonról, nem miattad. És hidd el, anyáék sem felejtenének el soha engem se. Azt is tudom, ugyanúgy szeretnek engem, téged, de még a meg nem született testvérünk is. Nagy a szívük, beleférnénk még akkor is, ha húszan lennénk testvérek.

- Tényleg? - törli meg mancsával az orrát. - Ebben biztos vagy? Téged se hívnak.

- Azért nem - magyarázom - Mert tudják, ha gond van, úgyis szólnék. Ennyire bíznak bennem. Bár… Azt csodálom, hogy nem szóltak még arról, testvérem lesz. Mikor tudták meg?

- Tegnap. - válaszol halkan, alig hallhatóan. - Akartak hívni, de csak ma délután.

Mintegy végszóra csörren meg a telefon, de mivel hugi még mindig erõsen fog, Kuronak kell átnyújtania.

- Nijiko… A húgod eltûnt… - hallom meg anyám hangját, amikor beleszólok, ahogy azt is, úgy pityereg, mint Harumi, ezért gyorsan, mielõtt folytatná kérem meg arra, nyugodjon meg, testvérem nálam van.

- Ohh Istenem… - sóhajt fel. - Hála az égnek. Érte menjünk? Feltart valamiben?  

- Nyugi, maradjatok csak, ma itthon dolgoztam, úgyhogy mindjárt átviszem. Úgyis régen beszéltünk. - válaszolok gyorsan.

- Rendben. - dorombol vissza lágy hangján, és elköszön, viszont amire leteszem már Harumi nincs mellettem, éppen a sapiját is fejébe húzva lépne ki az ajtón.

- Hova mész? - kérdem újra nem kicsit idegesen, mielõtt átsuhannék a szobán és megszorítanám a karját.

- Keresek egy helyet, ahol lakhatok, ha már nálad se férek el. - fordítja el fejét ellenségesen, miközben mancsát is megpróbálja kihúzni az enyémbõl.

- Figyelj - kapom el állát, hogy haragtól villogó szemeimbe kényszerítsem tekintetét - Anyáék várnak haza, azt se tudják, mi van veled, azért hívtak, mert aggódnak érted.

- Ezt nem hiszem el. - dacoskodik egy nagyot toppantva. - Nem inkább ellenkeztek veled azért, mert azt mondtad nekik, hogy visszaviszel?

- Hidd el, hogy nem. - sóhajtom bosszúsan. - De majd ha hazaérünk, akkor megbeszéljük velük.

- Te is jössz velünk? - fordulok Kuro felé. Nem szeretném itt hagyni teljesen egyedül. Nem jó dolog a magány.

Elmosolyodik, viszont nemlegesen válaszol.

- Mire visszaérsz, szeretném tökéletesíteni a sütiket. - teszi hozzá.

- Rendben. - egyezek bele szomorúan, viszont, mielõtt hugit magam után húzva elindulnék anyámék háza felé, még megkérem arra, nagyon vigyázzon magára.

- Mit akarsz csinálni, ha hazaérünk? – kérdi, miközben megcirógatja a kezem. Ez jólesik, tehát tényleg nem mérges rám. 

- Nem gondoltam semmire – nézek rá érdeklõdve. Hátha neki vannak tervei, azért kérdi. – Te? Terveztél valamit? – rám mosolyog, de a fejét rázza. Tehát neki sincs semmi terve. 

- Hmm… Talán gyakorolhatnánk valami olyan süti sütését, amire majd meghívhatjuk a barátaidat, vagy esetleg tévézhetünk. Jó lesz? Vagy mást találjunk ki? – dorombolva biccentek, és hozzábújok. Ez jó ötlet. Nijiko kedves hozzám, szeret, de nem tudom, én hogyan viszonozhatnám a szeretetét. Nem akarok újra csalódni, de már nem félek tõle. - Kitaláltam egy új aprósüti receptet, bár szerintem még valami hiányzik belõle. Ha szeretnéd, segíthetsz tökéletesíteni.

- Tényleg? Mit tettél bele eddig? – kérdem feléledve. Új recept? Muszáj megkóstolnom.

Meglepetten néz rám, majd elkezdi mesélni, mit is tett a tésztába. Én pedig lelkesen próbálom kitalálni, mit rontott el, és mi hiányzik még belõle. Egészen hazáig beszélgetünk, és ötletelünk. Azonban, ahogy az ajtóhoz érünk, Nijiko lepisszeg, és maga mögé utasít. A mancsomat is erõsebben fogja, mintha félne valamitõl.

- Mi a baj? – suttogom. Látom, hogy nyugtalan, és én is az vagyok. Valami nincs rendben, én is érzem. 

- Olyan, mintha betörtek volna hozzánk – lép az ajtóhoz, majd a falhoz lapulva próbálja meg kinyitni. 

Ijedten sikkantok, amikor az ajtó Nijiko egyetlen érintésétõl kinyílik. Valaki mozog, hallom, de amikor Nijiko bekiált, senki sem válaszol. Nem látunk senkit és semmit, bárki legyen is benn, ügyesen elbújt az biztos. Valamit hallok, mintha suttognának benn, és mozgolódást is hallok. 

- Többen vannak, hívjuk a rendõrséget – mondom halkan. 

- Nyugodj meg, nem lesz gond – suttog bátorítóan Nijiko, és egy puszit nyom a homlokomra. Ettõl nem nyugodok meg azért, de nem remegek már annyira. – Ha bántani akartak volna minket, akkor már megtehették volna – biccent, majd még mindig szorosan fogja a kezem.

Nagy levegõt véve megyünk be, Nijiko a háta mögé tol, talán, hogy megvédjen. Az ajtó ekkor csapódik be, és az összes villany felkapcsolódik. Setsu-sant látom meg, egy nõt, és Aokit, akivel egyáltalán nem óhajtottam újra találkozni. Mit keresnek itt? 

- Mi a fészkes fene folyik itt? – kérdi Nijiko, miközben ölbe vesz. Ugyanis dühösen fújtatok és nyávogok az ijedtségtõl, és a nem kívánt vendég jelenlététõl. Nijiko alig bír tartani, annyira le akarok menni. Füleimet hátracsapom, karmaim kimeresztem, farkincám dühösen jár ide-oda és fel is van borzolva.

- Nem akartunk így megijeszteni titeket, bocsánat… - Setsu-san meghajol, és bûnbánó arccal teszi le a tortát, a kezében volt eddig.

- Yoshida-sant hívtam este, õ mondta, hogy ma jöttök haza, és csábító volt a lehetõség, nem bírtam kihagyni – teszi hozzá Aoki. – Nem akartalak én se megijeszteni titeket. És… - folytatja jóval halkabban… - Ezzel a bulival is szerettem volna tõletek mindazért a sok kellemetlenségért, amit okoztam elnézést kérni. Fõleg tõled Kuro. Nagyon sajnálom mindazt, amit tettem ellened, nem lett volna szabad.

Nijiko még cirógat és nyugtatgat, mert mi tagadás, nem bízom Aokiban. Egyáltalán nem, fõleg azok után, hogy meg akart ölni. De az már régen volt, és ahogy ránézek, látom, hogy tényleg megbánta. Lassan meg tudok nyugodni, de továbbra sem távozom Nijiko karjai közül. Jobb most ott. Ahogy látom, mindannyian izgatottan várják, hogy mit fogok válaszolni. Végül nagyot sóhajtok. Ha õszintén bocsánatot kért, akkor meg kell neki bocsánatom.

- Rendben, megbocsátok – mondom egyszerûen, mire mindenki megkönnyebbülten lélegzik fel. – De ez nem azt jelenti, hogy bízom benned. Meg akartál ölni. Ha azt akarod, hogy bízzak benned, ahhoz egy bocsánatkérésénél több kell.

- Tudom – bólint Aoki. – De remélem, egyszer lehetünk majd barátok.

- Talán – vonok vállat. – Letennél? Most már jól vagyok – nézek Nijikora, aki készségesen enged le.

Megrázom magam, és kényelmesen kinyújtózom, majd elégedetten nyávogok egyet. Minden rendben van, itthon vagyok, biztonságban, kényelemben. Azt hiszem, most mindenki meg van nyugodva, hogy mégsem fogok nekiesni Aokinak. Bár mialatt a kis ünnepség folyik, igyekszem tõle tisztes távolban maradni, és õ sem próbál közeledni hozzám. Nem, annak még nem jött el az ideje, hogy vele barátkozzam. Ahhoz túlságosan is sok fájdalmat okozott nekem azzal, hogy meg akart ölni. Inkább Nijiko és Setsu-san közelében maradok. Setsu-san felesége aranyos nõ, és a torta is nagyon finom. Teát iszunk hozzá, finom gyümölcsteát, amit nagyon szeretek. Közben beszélgetünk, és mindenki engem faggat, hogy mi minden történt velem. Én pedig boldogan mesélek Yoshida-sanról, a házról, a nekokról, de fõleg Hakuról. Õ olyan lett nekem, mint egy testvér.

- Egyszer elhozhatnád bemutatni – mondja Setsu-san. – Szívesen megismerném. A feleségem talán örökbe is fogadná.

- Haku utálja az embereket. Egyedül Yoshida-sant tûri meg – mondom komolyan. – De egyszer meghívom majd, ígérem.

Ennyiben maradunk. Nem követelõznek, mint a többi ember, akiket eddig ismertem. Õk tényleg jó emberek.

~*~

Másnap persze nagyon fáradt vagyok, és csak késõn kelek. Mire felébredek a puha kosárkában, Nijiko már nincs a helyén. Kényelmesen nyújtózom egyet, ásítok, majd felülök és macskamód megmosom az arcom, és a füleimet. Arra sem emlékszem, hogy egyáltalán tegnap este fürödtem-e. Szerintem nem, és úgy döntök, elmegyek fürdeni.

Sokáig vagyok a kádban, és csak akkor szállok ki, amikor Nijiko a nevemet kiabálja. Ezek szerint észrevette, hogy felkeltem.

- Fürdök!  - kiabálok vissza. – Nemsokára megyek.

- Rendben! – hallom a választ. – Reggeli után megsütjük a sütit, jó?

- Nekem megfelel! – válaszolom nevetve, majd kikászálódom a kádból.

Jól megtörlöm magam, majd felöltözködöm a kényelmes, és kedvenc ruhámba. Megfésülködöm úgy-ahogy, majd a konyhába megyek. Már meg van terítve, és mikor belépek, Nijiko magához húz, és mélyen megcsókol. Meglep a dolog, de nem ellenkezem, karjaimat a nyaka köré fonva hagyom, hogy nyelvével utat találjon a számba. Annyira jólesik, hogy aprót dorombolok is hozzá, jelezve, egyáltalán nincs ellenemre a dolog. Végül hosszú percek után, a levegõhiány miatt válunk el egymástól.

- Jó reggelt! – mosolyog rám Nijiko, nekem meg olyan vörös az arcom, mint a paradicsom. Érzem, hogy ég a képem, mintha meggyulladt volna. Ez olyan ciki. – Hogy aludtál?

- Remekül – suttogom halkan, mialatt az asztalhoz megyek, és leülök. A fejemet lehajtom, és hallom, ahogy Nijiko halkan kuncog. – Nem szép dolog kinevetni a kisebbet! – morgom mérgesen. – Neked hogy esne? – nézek rá végül durcásan.

- Ne haragudj, de olyan édes vagy, amikor így elpirulsz, utána meg bedurcizol – kuncog tovább. Na, szép! – Ne légy mérges, pont azért szeretlek, mert olyan ennivalóan édes vagy.

- Nem vagyok süti, hogy édes legyek! – fújtatok aprót. – Kikérem magamnak!

Nijiko még nevet egy ideig, de aztán abbahagyja, és végre meg tudunk reggelizni. Tej van, vajas kenyér, halacska, kis husika, és tejszín. Tehát minden földi jó, amit a magamfajta nekok szeretnek.

Reggeli után nekilátunk sütni. Az egész jó mulatság, és közben ötletelünk, vajon mit is tegyünk még bele. Az alapvetõ hozzávalók persze adottak, de valamivel fel kellene dobni. Nijiko éppen egy kis mandulát aprít, amikor csengetnek.

- Majd én kinyitom – mondom, ne kelljen Nijikonak mennie. – Mindjárt jövök.

Nijiko csak bólint, én pedig úgy, ahogy vagyok, lisztesen, kötényben sietek ajtót nyitni. Azonban, amikor ajtót nyitok, meglepõdöm. Ugyanis egy körülbelül velem egyidõs lány áll az ajtóban. És nem is ez a legmeglepõbb. Hanem, hogy egy neko az. Bár a füleit egy sapka rejti el, a szagán érzem, hogy neko. Igazán aranyosnak néz ki, mégis összehúzom a szememet. Nem bízom a nekokban. Õ is végigmér, majd pár percig csak vizslatjuk egymást. Végül õ szólal meg.

- Hol van Nijiko? – lágy, dallamos hangja van, de a hangneme számon kérõ. – Hová rejtetted, félvér?

- Ki vagy te, és mit akarsz Nijikotól? – kérdem én is ellenségesen.

- Én… - kezdené a lány, de egy hang félbeszakítja.

- Kuro, hol vagy már olyan sokáig? – hallom Nijiko hangját, majd megjelenik. – Kuro, ki… Te meg mit keresel itt? – kérdi a lánytól. Ismeri? Meglepetten nézek rá.

- Nii-chan! Te meg miért élsz egy ilyen kis félvérrel? Tudod, hogy anyáék aggódnak miattad? Ja, amúgy hogy vagy? Jöttem meglátogatni téged – hadarja egy szuszra.

- Menj haza, Harumi! – förmed rá Nijiko, majd becsapja az ajtót.