|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2013. 02. 19. 09:02:05 | #25172 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (színészemnek) VÉGE!
Sajnálom, de el akarom őt ajándékozni. És így is eleget vártam rád.
|
| Andro | 2012. 08. 15. 08:34:21 | #22906 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Aiji-samának)
Óvatosan ledöntöm Aiji-samát takarón, majd ráülök a combjaira. Ezt kell tennem, ki kell engesztelnem, amiért rossz voltam. Lassan elkezdem kigombolni az ingét, és óvatosan, finoman kezdem el simogatni a mellkasát. Megérzem a kezeit a derekamon, ahogy mélyíti a csókot. Ezek szerint jó munkát végzek, különben már fájdalmat okozott volna nekem. Aztán, mikor már teljesen kigomboltam az ingjét, felül, miközben én még mindig a mellkasát simogatom, majd rátérek a hátára is. Érzem, hogy Aiji-sama szorosan magához ölel, ami meglep, de igyekszem nem kimutatni. Egyik kezével a hátamat kezdi simogatni, és beletúr a hajamba, miközben mélyiti a csókot. Nagyon jó érzés, de nem ragadtathatom el túlságosan magam, én csak egy szolga vagyok, egy szajha, semmi több. Ezt sosem szabad elfelejtenem. Majd belemar a hátsómba, mire megremegek. Tudom, hogy mit akar, és meg is fogja kapni tőlem, de szeretném kényeztetni, amíg lehet. Az aktusok általában mindig fájnak, és én félek a fájdalomtól.
Végül megszakítja a csókot, és belenéz a szemembe. Olyan, mintha fontos lennék neki, de én igyekszem nem kimutatni az érzéseimet. Végül ismét megcsókol, és eldönt a pléden.
Egyik kezével végigsimít a derekamon, a csípőmön, majd megáll a combomnál, és azt kezdi el simogatni, majd kissé felhúzza, hogy a fenekemhez férjen, és azon is végigsimít. Másik kezével az arcomat, és a nyakamat kényezteti, miközben egy pillanatra sem szakítja meg a csókot. Jólesnek az érintései, már régen nem volt velem senki ennyire gyengéd. Sőt, azt hiszem soha senki, kivéve talán azt az öreg bácsit, aki két éve járt nálunk. Végül gazdám újra megszakítja a csókot, és mélyen a szemembe néz. Nem szólok semmit, nem értem, mit akar.
– Figyelj Yukiyo! Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszteni – suttogja halkan, ahogy végigsimít az arcomon. Nem szólok semmit, nem igazán értem, mit akar. Majd újra megszólal. – Szeretném, ha magadtól cselekednél, nem pedig parancsra. Ha megtennél olyat, amit eddig nem szabadott – mondja lágyan, a szemembe nézve.
Félredöntöm a fejem, és értetlenül bámulok rá. Nem értem, mit akar ezzel mondani. Tegyek olyat, amit eddig nem volt szabad? Nem értem. Talán csak próbára akar tenni, hogy merek-e nem engedelmeskedni a parancsainak. Meg sem merem kísérelni, hogy ne válaszoljak, vagy ellentmondjak neki. Annak nagyon fájdalmas következményei lehetnek rám nézve. Végül megszólalok.
– Nem értem, mit óhajt, Aiji-sama – mondom halkan. – Nem értem, mit jelent, hogy nem parancsra cselekedni. Nem értem a szavai értelmét.
– Úgy értettem, hogy nem kell mindig azt tenned, amiről azt hiszed, hogy muszáj. A szex nem muszáj, és érzem, hogy feszengsz, ha szeretkezni akarok veled. Ha neked ez kényelmetlen, akkor nem muszáj megtenned – magyarázza szelid hangon, de nem hiszek neki.
– De Ön akarja – mondom komolyan. – Az Ön igényei előbbre valók az enyémeknél. Nekem nem lehetnek igényeim, nincsen választásom, mint követni a Gazdám utasítását. Én egy szajha vagyok, ne feledje, nem bánhat velem egyenrangúként. Én Ön alatt állok a rangsorban. Én az Ön tulajdona vagyok, hiszen megvett engem, uram, ne feledje! – emlékeztetem, mire döbbenten néz rám.
Azt hiszem, leesik neki, és elenged, majd felül. Én még fekszem, de amikor nem nyúl hozzám, tudom, hogy felülhetek. Rendbe szedem magam, de tudom, hogy hibáztam, tiszteletlen voltam, de valakinek tisztáznia kellett, hogy ki az úr, és ki a szolga a kapcsolatban. Nem akarom, hogy ebből később baj legyen, nem bánhat velem úgy, mintha vele egyenrangú lennék. Nem merek ránézni, tudom, hogy most haragszik, és nyilván azon gondolkodik, hogyan büntessen meg engem. Meg is érdemlem, amiért engedély nélkül szólni mertem, ráadásul még ki is oktattam.
– Ne haragudj, Yukiyo! – szólal meg hirtelen Aiji-sama, mire meglepetten nézek rá. Ő kér elnézést tőlem? Egy szajhától, akinek jogai sincsenek?! – Elfelejtettem, hogy teljesen más helyről jöttél. Azt hiszem, időbe fog telni, mire levetkőzöd a régi szokásaidat, én pedig siettetni akartalak.
– Nem Aiji-sama a hibás – sietek megnyugtatni, és odakúszom hozzá. – Hanem én. Nem lett volna szabad ilyeneket mondanom Aiji-samának, nem akartam kioktatni. De van egy határ, amit nem léphetünk át. Én… én képtelen lennék rá – suttogom halkan, és a szemeim szúrnak. – Sajnálom, ha… ha csak gondot okozok, de… de nem vagyok ehhez szokva. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy… bárki is… - itt eltörik a mécses, és sírni kezdek. Ez rossz, nem szabadna sírnom, de nem tudom abbhagyni. Halálosan félek.
Megérzem Aiji-sama karjait, ahogy magukhoz húznak. Ismét ő csitítgat engem, ismét ő ringat, és lassan meg is tudok nyugodni. Nem értem, miért csinálja ezt, hiszen én csak egy koszos szajha vagyok, egy lábtörlő, egy senki. Nem értem, miért törődik velem ennyit, miért érdekli, mi van velem.
Nem tudom, mennyi időbe telik, mire végül teljesen megnyugszom, és Aiji-sama elenged. A szemeim biztosan vörösek lehetnek, és nem is merek ránézni a Gazdámra. Ám Aiji-sama az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, majd a szemembe néz. Nem látok semmi gonoszságot a szemében, semmi aljasságot, semmi kárörvendést, semmi olyasmit, amitől annyira rettegtem. Inkább aggodalmat vélek felfedezni a tekintetében.
– Sosem bántanálak, Yukiyo – suttogja halkan, ahogy letörli a könnyeimet. – Téged soha, érted? – kérdi, mire bólintok. De ez nem jelenti azt, hogy hiszek is neki. Talán csak így próbálja elnyerni a bizalmam, hogy később rossz dolgokat tehessen velem. – De tudom, hogy a bizalmadat nem lesz könnyű elnyernem. Viszont, mindent meg fogok tenni, hogy boldog légy, érted? – néz rám komolyan, mire újfent csak bólintok.
A nap ezek után kellemesen telik, Aiji-sama nem próbálkozik semmivel, sőt, inkább sétálni visz egy kicsit. Ámulva nézem a madarakat, az apró állatokat, a pillangókat, a virágokat. Egy időre el is feledkezem arról, hol is vagyok, és ki vagyok valójában. Csak akkor indulunk vissza, amikor már kezd sötétedni. Segítek Aiji-samának összepakolni, aztán berakodni az autóba. Most is mellette ülök, nem tudom, mit szeretne, de vezetés közben általában az emberek nem szeretik, ha zavarják őket. Így én sem teszem.
Már jó félúton járhatunk, amikor Aiji-sama megszólal.
– Különös neved van, Yukiyo – mondja. – Nagyon gyönyörű. A szüleid választották? – kérdi, mire összeszorul a torkom. Nem akarok erről beszélni. Róluk nem. – Vannak szüleid? – jön az újabb kérdés, mire megrázom a fejem. Nem akarom, hogy tudja.
– Nincsenek – hazudom szemrebbenés nélkül. – Nem ismertem őket. A nevet pedig Asakawa-sama adta nekem, amikor tíz évesen hozzá kerültem.
– Olyan fiatalon?! – kérdi Gazdám döbbenten. – És azelőtt mi volt a neved?
– Nem emlékszem – mondom előre nézve. – Az már régen volt, az a múlt. Egy szajha nem foglalkozik a múlttal, Gazdám.
Aiji-sama nem kérdez többet, de nekem rossz érzésem van. Mi van, ha elkezd kutatni utánam, megtudja, ki vagyok, hogy kik a szüleim, és mit tettek velem. Nagyon félek, de nem merek megmukkanni.
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 08. 04. 14:39:23 | #22647 |
Karakter: Aiji Shizukumi
Megjegyzés: Egyetlen Yukiyomnak
- Nem értem a kérdést, gazdám. – szól halkan, és picit megrázza a fejét. – Hiszen gazdám akarta, hogy ideüljek Ön mellé. Most el akar küldeni? – kétségbe esetten néz rám. – Rosszat tettem?
- Nem, dehogy. – ülök fel teljesen és finoman megfogom a kezét. – Semmi rosszat nem tettél. De nyugodtan futkorászhatsz, kergethetsz pillangókat, vagy akármi. Azt mondtad, szabad akarsz lenni.
- Nem lehetek szabad, és sajnálom, hogy azt mondtam, hogy az akarok lenni. – kihúzza a kezét az enyéim közül, majd mélyen meghajol. – Sajnálom, gazdám. Hibáztam, és rossz voltam. Olyan dolgokat akartam, amelyeket nem kaphatok meg. Nagyon sajnálom, és bármit megteszek, hogy kiengeszteljem gazdámat. Bármit. – megremeg a hangja.
Óvatosan megérintem a vállát, de megdermed. Nem akarom, hogy féljen, azt akarom, hogy végre ő is boldog legyen. Nem akarom bántani, hanem szeretni akarom. Megsimítom a vállát, a nyakát és a hátát. Próbálom megnyugtatni, de nem nagyon sikerül. Rám tekint, de látom, hogy nincs minden rendben. Mintha legszívesebben sírna. De ezt nem hagyom!
- Ne félj! – suttogom. – Nem foglak bántani.
- Miért vett meg? Mit akar tőlem, gazdám? – kétségbeesetten kezd el beszélni. – Én… én nem ismerek más életet, sosem éltem másként. Mióta odakerültem csak azt tanultam meg, hogy fogjam be a szám, és elégítsem ki a vendégeket. Nem tudom milyen a másféle élet.
- Akkor megtanítom neked, jó? – borzolom meg a haját.
Csak egy néma bólintás a válasz, semmi több. Nagyon nehéz lesz leszoktatnom őt az engedelmességről. Talán nem is sikerül majd, de meg kell próbálnom. Ahogy rá nézek, látom, hogy fél. Vagy tőlem, vagy egy emlékképtől ijedt meg ennyire.
Végig tekintek rajta. Annyira gyönyörű. Annyira más, mint a többi ember, aki csak kihasznál, hogy egy percre is akár, de híresek legyenek. Ő annyira békés teremtés. Annyira más. Egyszerűen még festeni sem lehetne szebbet, mint amilyen ő. A nap fénye egy kicsit rávilágít arcára, így mintha egy földöntúli szépség lenne. Kicsit bearanyozza a bőrét, és mesés külsőt kölcsönöz neki. Annyira gyönyörű.
- Min gondolkozol? – szinte magától jönnek a szavak.
- Semmin. – gyorsan válaszol. – Dolgokon.
- Milyen dolgokon? – kíváncsiskodom.
- Én… – beleharap az alsó ajkába, hogy ne tudja elmondani.
- Mindegy, majd elmondod, ha akarod. – legyintek, majd inkább témát váltok. – Kérsz chipset? – elé tartom az egyik zacskót. – Nyugodtan, nem harapnak. – mondom nevetve.
Félve nyúl bele a zacskóba és vesz ki egy szemet. Minden mozdulata kifinomult, és megfontolt. Persze ez lehet, hogy csak attól van, mert még mindig fél. De én soha nem lennék képes bántani azt, akit szeretek. Már pedig őt nagyon is szeretem. Még nem éreztem senki iránt ilyet.
Óvatosan pillant körbe, hogy megnézze, hova hoztam. Nem sürgetem semmivel. Nem akarom elkapkodni a dolgokat, hadd fedezzen fel mindent maga.
- Valami baj van, Yukiyo? – kérdésemre rögtön rám pillant.
- Nem, csak… csak… én nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki úgy bánjon velem, mint Aiji-sama. Nem szoktam meg a kedvességet. Sajnálom, ha gondot okozok vele, nem szándékosan teszem. De nekem ezek a dolgok furcsák és idegenek. Sajnálom – hajtja le a fejét. Picit tétovázik, vagy gondolkozik, majd ismét megszólal. – Én nem tudom mással viszonozni ezt a kedvességet. Nincs másom, csak a testem, amellyel fizethetek Önnek, gazdám. – egyenesen a szemembe nézve mondja. – Elfogadja?
Közelebb hajol hozzám, majd megcsókol. Egyik kezével a mellkasomon siklik lefelé, és farkamat kezdi el simogatni. Óvatosan eldönt a takarón, és rá ül combjaimra. Lassan elkezdi kigombolni az ingem, és óvatosan, finoman kezdi el simogatni minden egyes apró részletet, a mellkasomból. Kezeimet a derekára simítom, és a csókot mélyítem, amennyire csak tudom.
Mikor érzem, hogy teljesen kigombolta az ingemet, felülök. Még mindig simogatja a mellkasomat és most már a hátamat is. Kezeimmel szorosan magamhoz szorítom Yukiyo-t, de nem túlságosan szorosan. Majd egyik kezemmel végig simítok hátán, és beletúrok dús hajába. Ezzel is mélyítem a csókot. Másik kezemmel pedig belemarkolok a fenekébe.
Majd megszakítom a csókot és belenézek a szemébe. Nem tudok mit kiolvasni belőle, de nekem nagyon fontos. És nem akarom elveszteni. Ez látszik is a szememen. Végül ismét megcsókolom. Fordítok a helyzeten és eldöntöm a pléden.
Egyik kezemmel végig simítok a derekán, a csípőjén, és megállok a combjánál. Azt kezdem el simogatni, és kicsit felhúzom, így a fenekét is meg tudom simogatni. Másik kezemmel az arcát, majd a nyakát simogatom, miközben folyamatosan csókolom. Aztán ismét megszakítom a csókot, és most is mélyen nézek a szemébe. Próbálok gyengéd, és kedves lenni.
- Figyelj Yukiyo! Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszteni. – mondom suttogva és mindkét kezemet az arcára simítom. Pár percig csak némán nézem őt, majd ismét megszólalok. – Szeretném, ha magadtól cselekednél, nem pedig parancsra. Ha megtennél olyat, amit eddig nem szabadott. – mondom lágyan, de tudatosan, majd ismét elveszem a szemeiben.
|
| Andro | 2012. 06. 06. 09:21:40 | #21366 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Gazdámnak)
– Te mondtad, hogy szeretnél szabad lenni. Hogy szeretnél repülni! Itt szabad lehetsz és meg tehetsz, amit szeretnél! Szabad lehetsz! Együtt lehetünk szabadok – mosolyog rám. Nem értem, mit akar ezzel. Nem értem, amit mond.
Mellém lép, majd megfogja a kezem, és megpuszilja. Félénken tekintek rá, nem tudom, hogy most mi van. Megérinti az acom, és végigsimít rajta. Tudom mi szokott ilyenkor következni. A szex. Biztosan itt akarja, hogy a kedvére tegyek, hiszen mi másért hozott volna ide? Magához húz, és megcsókol. De nem követelőző, mint ahogy a vendégeim szoktak lenni, hanem nagyon kedves. Bár lehet, ez csak a látszat, és azt akarja, hogy elhiggyem, tényleg nem akar bántani. Azt kell hinnie, hogy hiszek neki, hiszen ez a dolgom. Boldoggá kell tennem a gazdámat, hiszen mi másért venne meg?
Aiji-sama visszamegy a kocsihoz, és kivesz belőle egy plédet, amit nekem nyújt. Meg is fogom. Aztán látom, hogy pár csomag valamit még kivesz, meg egy üveg vizet is. Biztosan ezt akarja majd enni és inni. Aztán becsukja a csomagtartót, és bezárja a kocsit.
Mellém lép, és újra kézen fog, majd a mező belseje felé vezet. Csodálkozva nézek körül, gyönyörű a táj. Mindenhol fű, meg állatok, a levegőben madarak és bogarak, meg lepkék repkednek. A fűben virágok nyílnak, apró szöcskék ugrálnak. De nem merek nagyon elábrándozni, mert gazdám még megharagszik rám.
Pár perccel később állunk meg, és megkér, hogy terítsem le a plédet, amit meg is teszek. Ő pedig lerakja a zacskókat, meg a vizet, és leül. Én csak állok mellette, várva a következő utasítást. Hiszen nekem tilos a gazdám mellé ülnöm, ha nem engedi meg. Még csak meg sem szólalhatok engedély nélkül, mert azt is tilos.
– Most már nem zavarhat senki! – mondja mosolyogva. Én is tudom, nem kell mondania. Ha bármit tesz velem, úgysem hallja meg senki. Meg is ölhet nyugodtan, senki sem fogja megtudni. – Gyere, ülj le mellém! – mondja, és megpaskolja a mellette levő helyet.
– Köszönöm, Aiji-sama! – mondom halkan, és helyet foglalok, illedelmesen, a megfelelő pozícióban, és várom a következő parancsot.
Aiji-sama lustán hátradől, kezeit a feje alá téve kezdi bámulni az eget, miközben néha rám pillant. Én meg sem moccanok, csak térdelek mellette a hagyományos japán ülés szerint. Nem szabad mozognom, a gazdám pihen, és nem zavarhatom meg.
– Mért ülsz ott, mint egy szobor? – kérdi halkan Aiji-sama, és felkönyököl. – Csinálj azt, amit akarsz! Légy szabad! Mit szeretnél csinálni? – kérdi, és felbontja a chipset.
– Nem értem a kérdést, gazdám – mondom halkan, és megrázom a fejem. – Hiszen gazdám akarta, hogy ideüljek Ön mellé. Most el akar küldeni? – nézek rá kétségbeesve. – Rosszat tettem?
– Nem, dehogy – ül fel egészen, és megfogja a kezem. Olyan furcsa érzés áraszt el belülről. Nem tudom, minek nevezzem, de megijedek tőle, ám nem mozdulok. – Semmi rosszat nem tettél. De nyugodtan futkázhatsz, kergethesz pillangókat, vagy akármi. Azt mondtad, szabad akarsz lenni.
– Nem lehetek szabad, és sajnálom, hogy azt mondtam, hogy az akarok lenni – húzom ki a kezemet a kezéből, és hajolok meg mélyen. – Sajnálom, gazdám. Hibáztam, és rossz voltam. Olyan dolgokat akartam, amelyeket nem kaphatok meg. Nagyon sajnálom, és bármit megteszek, hogy kiengeszteljem gazdámat. Bármit – remeg meg a hangom.
Halálra vagyok rémülve. Most biztosan alaposan el fog verni, amiért olyan dolgokat akartam, amelyek nem illenek egy magamfajta koszos kis szajhához. Nem lett volna szabad ilyesmiket kérnem, még csak gondolnom sem szabadna arra, hogy szabad lehetek. Én sosem leszek szabad.
Aztán érzem, hogy Aiji-sama megérinti a vállam, mire megdermedek. Most jön a verés, biztosan most jön, most megtorolja a szemtelenségem. A főnök úr is gyakran megvert, ha engedetlen voltam, és utána sokáig nem tudtam mozdulni, mert mindenem fájt. De nem érdekel, megérdemlem a büntetést azért, ami után vágyakoztam. Ám a verés elmarad, helyette simogató ujjakat érzek a vállamon, a nyakamon, a hátamon. Még mindig félek, de végre felemelem a fejem. Nem sírok, nem szabad sírnom, de a tekintetem még mindig rémült. Nem tudom mit várjak ettől az egésztől. Nem ismerem a gazdámat, nem tudom, milyen ember, nem tudom, mit akar velem.
– Ne félj! – suttogja halkan. – Nem foglak bántani.
– Miért vett meg? – kérdem. – Mit akar tőlem, gazdám? – a hangom kétségbeesett. – Én… én nem ismerek más életet, sosem éltem másként. Mióta odakerültem csak azt tanultam meg, hogy fogjam be a szám, és elégítsem ki a vendégeket. Nem tudom milyen a másféle élet.
– Akkor megtanítom neked, jó? – borzolja meg a hajam.
Némán bólintok. Még túlságosan dolgozik bennem az, hogy engedelmeskednem kell neki. Az érintése viszont finom és kellemes, nem olyan, mint a vendégeimé, mint a főnöké, aki ha rosszat tettem, belemarkolt a hajamba, és úgy húzott végig a folyosókon, majd megrúgott a szobámba és megvert. Anyám is ezt csinálta sokszor, mert túl lányos voltam. Még emlékszem rá, hogy néztek rám apával, mintha valami undok mocsok lennék a cipőjük talpán. Aztán kitettek. Egy nap egyszerűen otthagytak a buszmegállóban hogy várjam meg őket. De sosem jöttek vissza. Ezeket természetesen nem mondhatom el Aiji-samának, nem szabad tudnia ezekről a dolgokról. Tilos, mert vannak dolgok, amik nem tartoznak másokra, csak rám. A múltam is ilyen.
– Min gondolkozol? – szakít ki hirtelen Aiji-sama hangja a gondolataimból. A fejem rázva nézek rá.
– Semmin – mondom gyorsan. – Dolgokon.
– Milyen dolgokon? – kérdi kíváncsian.
– Én… - beharapom az also ajkam. Nem szabad tudnia.
– Mindegy, majd elmondod, ha akarod – legyint. – Kérsz chipset? – tartja elém az egyik zacskót. Finom illat árad belőle. – Nyugodtan, nem harapnak – nevet halkan.
Félve nyúlok a zacskóhoz. Nem tudom, valóban vehetek-e, vagy ez csak egy teszt, hogy meg tudom-e állni a kísértést. De végül veszek egyet, és félve beleharapok. Nagyon finom, és a várt büntetés is elmarad. De az idegeim még mindig nem nyugodtak meg teljesen, viszont most már körbe merek nézni. Aiji-sama nem sürget semmivel, szerintem hagyja, hogy magam fedezzek fel dolgokat, vagy ilyesmi. Egyszer hallottam, hogy az ilyet a szülők csinálják, de az enyémek csak azt tanították meg, hogy jobb, ha mindig kartávolságon kívül maradok tőlük. Sosem öleltek meg, sosem pusziltak meg, sosem volt hozzám egy kedves szavuk. De őszintén szólva, egy idő után megszoktam, mert nem is tapasztaltam soha mást. Nekem ez volt a normális, a természetes, és most nem tudok mit kezdeni a kedvességgel.
– Valami baj van, Yukiyo? – kérdi Aiji-sama, mire azonnal ránézek.
– Nem csak... – nem tudom, hogy fogalmazzam meg a dolgot. – Csak... én nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki úgy bánjon velem, mint Aiji-sama. Nem szoktam meg a kedvességet. Sajnálom, ha gondot okozok vele, nem szándékosan teszem. De nekem ezek a dolgok furcsák és idegenek. Sajnálom – hajtom le a fejem.
Nem értem, annyira nem értem ezt az embert. Nem értem, miért jó hozzám, miért törődik velem, miért kedves, mikor nem vagyok több, mint egy kis féreg, akit mindenki más eltapos. Nem tudom, mivel érdemeltem ki mindezt, és ez megrémít. Nem merek még megbízni benne, túl sok veszítenivalóm van ahhoz. Rettentően félek, hogy elszúrok valamit, és mehetek vissza a bordélyba. Jólesik a kedvessége, a melegsége, de nem tudom viszonozni, ha nem hagyja. De nem is tudom mivel viszonozni.
– Én nem tudom mással viszonozni ezt a kedvességet – szólalok meg ismét, önmagamat is megdöbbentve, amiért engedély nélkül szólalok meg. – Nincs másom, csak a testem, amellyel fizethetek Önnek, gazdám – nézek egyenesen a szemébe. – Elfogadja? – hajolok közelebb hozzá, és megcsókolom, miközben egyik kezem lágyan végigsiklik a mellkasán, le egészen az ágyékáig. Ezt kell tennem. Örömet kell okoznom neki. Muszáj, bármennyire is utálom. Muszáj.
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 06. 03. 11:53:37 | #21317 |
Karakter: Aiji Shizukumi
Megjegyzés: Yukiyo-nak
- De hiszen boldog vagyok. – suttogja a nyakamba. – Olyan boldog vagyok Aiji-sama mellett. Aiji-sama sosem fog engem bántani, igaz? – kérdi halkan.
- Dehogy. – megsimogatom a hátát, hogy megnyugodjon. – Na, gyere, elmegyünk kocsikázni egyet, jó? Azt mondtad, szabad akarsz lenni, igaz? – kérdem, mire válaszul csak bólint, de értetlenül néz rám. – Bízd rám magad!
Beülve a kocsiba kihajtok a városból. Egy óra múlva már túl is jutunk a városon, és Tokió utcáin kívül kocsikázunk.
„Nem tudom, hogy mért, de nem akarom visszavinni ezt a fiút! Szeretném, ha boldog lenne! Szeretném, ha mellettem lenne boldog és nem csak tettetné, hogy az, hanem tényleg az legyen! Szeretném megtanítani újra önfeledten nevetni, bízni és szeretni! Nem akarom, hogy többet csalódnia kelljen az életben!”
- Aiji-sama… kérdezhetek valamit? – néz rám nagyon félénken.
- Kérdezz nyugodtan. – rá mosolygok, hogy ne féljen, hisz tőlem nem kell félni.
- Miért… miért akar engem… megvenni? – kérdi nagyon óvatosan.
- Tudod, nem szeretem, ahogy veletek bánnak. Nem szép dolog kihasználni és megalázni olyan fiatal fiúkat, mint amilyenek ti vagytok. Ez undorító.
- Ön mégis a gazdám lesz. – mondja, de mintha emlékeztetni akarna valamire. – Akkor már csak önnek kell engedelmeskednem, igaz?
- Nem akarok a gazdád lenni. Kivásárollak, de szeretném, ha normális életed lenne, jó?
Nem kapok választ, csak egy bólintást. Vezetés közben többször is megfordul a fejemben, hogy mi történhetett Yukiyo életében, mielőtt a Bordélyba került ahhoz a szadista állathoz. Egyszer nem vagyok kíváncsi rá, aztán végül arra a következtetésre jutok, hogy meg fogom kérdezni, hogy mi történt a múltjában. Ha elmondja, elmondja, ha nem, akkor sem fogom feladni. Kiderítem, hogy mi történt! Nem engedem, hogy többet boldogtalan legyen! Azt akarom, hogy mellettem újra önfeledten nevessen és boldog legyen!
Határozom el magamban, és rá pillantok a mellettem ülő fiúra. Valamin túlságosan is elgondolkozik, így óvatosan megérintem a vállát. Összerezzen az érintésemtől és a tekintetemtől. Kicsit talán túl kutakodó, de nem tudok mit tenni ellene, hisz ilyen a természetem.
- Min gondolkodsz? Nagyon elméláztál.
- Semmin. – megrázza a fejét. – Ostobaság.
- Mondd el! – kérlelem, de csak ismét megrázza a fejét. – Jól van, majd elmondod, ha akarod, jó?
- Igen. – válaszolja csendesen.
Nagyon sokáig autókázunk, de egy gyönyörű helyre viszem őt. Szeretném, ha szabadnak érezné magát, akárcsak egy röpke időre is. Mikor oldalra pillantok, látom, hogy lehunyta a szemeit, így vagy pihen, vagy pedig alszik. Még egy fél órát utazhatunk és megérkezünk a kiszemelt helyre.
Ilyenkor a legszebb. Tele van szárnyait frissen bontogató madárfiókákkal, az életet tanuló állat kölykökkel és frissen nyílt virágokkal.
Halk zökkenéssel megáll a motor a kocsiban. Én kiszállok belőle és a kulcsot is kiveszem a kocsiból, majd megkerülve a kocsit, kinyitom az ajtót és a kezemet nyújtom felé. Ő megfogja, majd kiszáll a kocsiból, majd becsukom az ajtót.
Csodálkozva nézi a mezőt, ahova hoztam. Tesz előre egy pár lépést, majd megáll.
- Miért hozott ide engem? – döbbent kérdést hallat. – Aiji-sama, miért vagyunk itt? – néz rám értetlenül, én pedig csak mosolygok rá.
- Te mondtad, hogy szeretnél szabad lenni. Hogy szeretnél repülni! Itt szabad lehetsz és meg tehetsz, amit szeretnél! Szabad lehetsz! Együtt lehetünk szabadok. – mondom mosolyogva.
Mellé lépve, megfogom a kezét és egy puha csókot hintek rá. Ahogy kicsit félénken rám tekint, megérintem meseszép arcát, és rá simítom kezemet. Kicsit közelebb vonom magamhoz, és egy lágy, finom csókot hintek ajkára.
Majd visszalépek a kocsihoz, és a csomagtartóból kiveszek egy plédet, amit a fiúnak nyújtok. Azután kiveszek pár csomag chipset, – ami mindig van nálam – és egy üveg vizet is előveszek. Ahogy lecsukom a csomagtartót, bezárom. Még szerencse, hogy nem egyesével kell bezárni az ajtókat, hanem központi zár van a kulcson.
Mellélépek és megfogom a kezét. Egyenesen a mező közepe felé indulunk el, kézen fogva. Szépen lassan haladunk, kiélvezve minden egyes pillanatot. Ő csodálkozva néz körbe, hogy mindent szemügyre vegyen. Én csak elmosolyodom a látványon, ahogy figyelmesen néz és mindent magába szív.
Pár perc múlva megállunk és megkérem, hogy terítse le a plédet. Miután leterítette, csak lerakom a chipset és a vizet, majd lehuppanok a földre. A telefonomat megfogom és egy egyszerű mozdulattal kikapcsolom.
- Most már nem zavarhat senki! – mondom mosolyogva. – Gyere, ülj le mellém! – mondom és megpaskolom a mellettem lévő helyet.
- Köszönöm, Aiji-sama! – mondja halkan és helyet foglal.
Én csak lustán hátra dőlök, és a kezeimet a fejem alá rakom. Az eget kezdem el kémlelni. Közben rá-rá pillantok Yukiyo-ra is.
- Mért ülsz ott, mint egy szobor? – kérdezem halkan és felkönyökölök. – Csinálj azt, amit akarsz! Légy szabad! Mit szeretnél csinálni? – kérdezem és felbontom a chipset.
|
| Andro | 2012. 02. 08. 09:56:21 | #19050 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Aiji-samának)
- Megbízol bennem? – kérdi lágyan, mikor felém fordul. Nem válaszolok, csak bólintok. Ez a dolgom, és nem merem a fejem rázni, nehogy megbüntessen. A büntetés mindig fáj, és akkor csúnya leszek utána. – Rendben, akkor gyere! – mondja megragadva a kezem, és elkezd maga után húzni.
A kocsijához visz. Talán el akar vinni valahová? Ugye nem akar kidobni? Habár, úgysem tehetnék semmit. Ekkor egy másik autó gördül be, és az a durva, nagyhangú nő száll ki belőle. Aiji-sama azonnal maga mögé tol. A nő meg odajön, és egy pofont kever le a gazdámnak. Megpofozza! Én csak nézek. Aztán egy férfi is kiszáll, talán az édesapja lehet, ahogy elnézem. Idősebb férfi, pont olyan, amilyeneket vendégnek szoktam kapni.
Kiabálni kezdenek, én meg összerezzenek. Nagyon hangosak, és rondán beszélnek Aiji-samával. Majdnem sírva is fakadok.
- Muszáj kiabálnod? Megijed tőled! – mondja Aiji-sama.
- Leszarom! Akkor minek kellett idehoznod ezt a kurvát! Úgyis szét kurták már a seggét! Több százan beleélveztek már ebbe az embernek nem nevezhető, kurvába! – mondja a férfi, de ekkor Aiji-sama pofonvágja. Ezt nem kellett volna.
- Nem tűröm el, hogy így beszélj azzal, akit szeretek! – Aiji-sama hangja halk, de érzem, hogy dühös. Én meg még mindig félek. Nagyon félek, halálra vagyok rémülve. Még sírva is fakadok. Ez pedig nem jó. Nem szabad sírnom. – Tűnjetek el a házamból!
Érzem, hogy Aiji-sama felkap, és elindul velem a házba, majd letesz a kanapéra. Hamarosan egy pohár vizet is kapok, de nem tudom abbahagyni a sírást. Teljesen ki vagyok merülve, fel vagyok zaklatva és félek is. Magához ölel, és ringatni kezd, amitől egy kicsit megnyugszom. Félálomban vagyok, amikor hallom, hogy valakinek telefonál. Ahogy hallom, egy ismerősének és sok pénzt kér. Értem. Ahogy kiveszem a szavaiból, meg akar venni, és ettől nem tudom miért, de megnyugszom. Nem ismerem még őt túlságosan, de szerintem Aiji-sama nem rossz ember. Talán ő nem fog bántani. Talán végre lesz valaki, aki szeretni fog, és nem fog velem tárgyként bánni. De már annyiszor csalódtam, hogy nem merek nagyon hinni, nem merek nagyon bízni. Mégis… a szívem hevesen ver az örömtől. Ő megvédett a szüleitől, megvígasztalt, és most meg akar venni. A tulajdona leszek. Nem tudom, az milyen lehet, de a fiúk azt mondták a klubban, hogy akkor nem kell mással csinálnom, csak a gazdámmal, és akkor nem fognak ide-oda hurcolászni. Lesz otthonom. Otthon… régen volt nekem is.
Aiji-sama leteszi a telefont, én pedig próbálok úgy tenni, mintha aludnék. Nem szabad megtudnia, hogy hallgatóztam, mert lehet, hogy akkor mérges lesz. Azt pedig nem akarom Nem szeretném mérgesnek látni, mert akkor mindig valami rossz jön.
De azt hiszem, tudja hogy nem alszom, mert megszólal.
- Tudom, hogy nem alszol – mondja lágyan, mire felugrom, és nem tudom milyen idíttatásból, a nyakába vetem magam.
- Köszönöm, Aiji-sama! Köszönöm! – mondom könnyes szemekkel.
- Kérlek, ne sírj! Azt szeretném, ha boldog lennél.
- De hiszen boldog vagyok – suttogom a nyakába kapaszkodva. – Olyan boldog vagyok Aiji-sama mellett. Aiji-sama sosem fog engem bántani, igaz? – kérdem halkan, reménykedve.
- Dehogy – simogatja meg a hátam. – Na, gyere, elmegyünk kocsikázni egyet, jó? Azt mondtad, szabad akarsz lenni, igaz? – kérdi, mire bólintok, de értetlenül nézek rá. Nem értem, mire akar kilyukadni. – Bízd rám magad!
~*~
Egy órával később már Tokión kívül kocsikázunk. Nem értem, hová akarunk menni, vagy hogy Aiji-sama mit ért szabadság alatt, de nem is érdekel. Amíg vele vagyok, nem számít más. Mégis furcsán érzem magam, hiszen engem még sosem vittek így ki. Legfeljebb fényűző partikon voltam, ahol a vendégeket kellett szórakoztatnom. De sosem vittek el engem sehová csak azért, hogy én jól érezzem magam. Ezt azonban nem mondhatom meg Aiji-samának, aki hamarosan hivatalosan is a gazdám lesz.
- Aiji-sama… kérdezhetek valamit? – nézek rá félénken. Nem tudom, hogy ettől nem lesz-e mérges.
- Kérdezz nyugodtan – mosolyog rám. Sosem láttam még ilyen őszinte mosolyt.
- Miért… miért akar engem… megvenni? – kérdem óvatosan, hiszen egy ilyen kérdés akár főbenjáró bűn is lehet nála.
- Tudod, nem szeretem, ahogy veletek bánnak – mondja. A hangja őszintének tűnik, és én kénytelen vagyok hinni neki. – Nem szép dolog kihasználni és megalázni olyan fiatal fiúkat, mint amilyenek ti vagytok. Ez undorító.
- Ön mégis a gazdám lesz – emlékeztetem halkan. – Akkor már csak önnek kell engedelmeskednem, igaz?
- Nem akarok a gazdád lenni – mondja, mire értetlenül nézek rá. De hiszen pénzt ad értem. – Kivásárollak, de szeretném, ha normális életed lenne, jó?
Nem válaszolok, csak bólintok. Nem igazán tudom, milyen az a normális élet, de majd ő biztosan megmutatja. Sosem tudtam, milyen lehet normálisan élni, szerető családban, ahol nem bántanak nap, mint nap. Elgondolkodva ülök az autóban. Nekem sosem volt normális életem, mint a többi embernek, akiket nem bántottak, nem aláztak meg, nem dobtak ki az utcára, mint egy használt rongyot.
Hirtelen érzem, hogy Aiji-sama megérinti a vállam, mire ránézek. A tekintete kutató, amit nem szeretek. A főnök is mindig így néz rám, ha akar valamit, vagy arra kíváncsi, hogy vajon hazudunk-e, vagy nem rejtegetünk-e előle valamit. Összerezzenek a tekintetétől.
- Min gondolkodsz? – kérdi. – Nagyon elméláztál.
- Semmin – rázom a fejem. – Ostobaság.
- Mondd el! – kér, de megrázom a fejem. – Jól van, majd elmondod, ha akarod, jó?
- Igen – válaszolom. Nem kell megtudnia, milyen életem volt eddig. Semmi köze hozzá, bár a gazdám.
Jó sokáig autózunk még, míg megállunk valahol. Már majdnem elszundítok, amikor az autó egy zökkenéssel megáll, én pedig felébredek. Hallom, hogy Aiji-sama kiszáll, de én nem kaptam engedélyt, hogy elhagyjam a helyem. Így nem mozdulok. Majd az ajtó az én felemen is nyílik, és Aiji-sama a kezét nyújtja felém. Megfogom, és óvatosan kiszállok, majd körbenézek. És amit látok, attól a szemem-szám elkerekedik. Egy hatalmas mező szélén állunk, nem is látom a végét, akkora. És tele van fűvel, virágokkal. Önkéntelenül teszek egy pár lépést előre, de aztán megállok. Nem értem, egyáltalán nem értem.
- Miért hozott ide engem? – kérdem döbbenten. – Aiji-sama, miért vagyunk itt? – nézek rá értetlenül, ő pedig csak mosolyog.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 10. 30. 10:44:44 | #17475 |
Karakter: Aiji Shizukumi
Megjegyzés: Andromnak
Mikor felébredek, még szinte minden alszik. A város csendes,
túlságosan is csendes. Az ilyen csendet szokták vihar előtti csendnek hívni. Felkelek
és gyorsan lefürdök. Természetesen mindent halkan csinálok, hogy ne ébresszem
fel Yukiyo-t. Valamiért nagyon a szívemhez nőtt, mintha nagyon szeretném. Nem
tudom pontosan mit érzek iránta, de szeretem és ez biztos. Elbűvölő személyiség
és megbabonáz. Halkan megyek ki a házból és megyek el bevásárolni, mert nincs
otthon a palacsintához semmi. Halkan gurulok ki a garázsból a motorral és
indulok el gyorsan bevásárolni. Miután mindent megveszek, ami kell hozzá, haza
megyek és halkan kezdem el készíteni a reggelit.
Úgy fél óra múlva meghallom a víz csobogását. Nem nagyon
foglalkozom vele, hisz tudom, hogy csak Yukiyo az. Pár perc múlva hallom meg
halk lépteit, ahogy halad egyre lejjebb a lépcsőn. Nem fordulok meg azonnal,
csak pár pillanattal később. Meglátja, hogy palacsintát sütök, öröm villan a
szemébe. Az asztalt már rég megterítettem és milyen jól tettem!
Meglepődöm, milyen csinos ebben a ruhában. Kiemeli éjfekete
haját, hófehér bőrét, és kecses, vékony alkatát. Annyira szeretem, de nem tudom
megmondani, hogy miképp szeretem. Észreveheti, hogy elbambulok, mert ő köszönt
először.
- Jó reggelt, Aiji-sama! – hajol meg.
- Jó reggelt, Yukiyo! – viszonzom gesztusát. – Jól aludtál?
- Igen, uram, – válaszolja hangjában túlzott udvariassággal.
- Akkor jó. Ülj asztalhoz, mindjárt reggelizünk. Utána majd
kitaláljuk, mit csináljunk ma. Holnap már dolgoznom kell, így reggel muszáj
lesz visszavinnem téged.
- Tudom, uram. – pár pillanat szünet és folytatja. Nem
tudom, mit csinál, mert én már visszafordultam a palacsintához. – De miattam
nem kell aggódnia. Ha hív egy taxit, el tudok menni a bordélyba.
- Szó sem lehet róla! – ellenkezem, de közben a tányérokra
halmozok egy csomó palacsintát. Teát is töltök. – Én foglak elvinni, hogy semmi
bajod ne essen.
Nem válaszol. Nagyon belenevelhették, hogy nem szabad
vitatkoznia más emberekkel. Lehet, hogy fél tőlem, nem tudom. Szeretném, ha nem
félne tőlem. Én nem akarom bántani. Én szeretni akarom, és szeretném, ha meg
tanulna ismét mosolyogni szívből.
Annyira szép és elbűvölő, hogy egész reggeli alatt őt nézem.
Tudom, hogy észrevette, de nem zavar. Csak őt akarom csodálni egész nap. Ma
este még szeretkezünk, de többet szerintem nem fogunk találkozni. Pedig még
annyira szívesen lennék a társaságában. Annyira szívesen kényeztetném.
Látom rajta, hogy ízlik neki, de csak keveset eszik. A végén
már turkálja az ételt. Hogy mennyi mindent beleneveltek ebbe a szegény fiúba.
Nem ehet sokat, nem beszélhet vissza, sőt szinte alig beszélhet. Annyira
szeretnék rajta segíteni, de nem tudom, hogy lehetne.
Reggeli után kiviszem egy kicsit a kertbe. Valahonnan érzem,
hogy szeret kint lenini. Hogy szereti a kertet, a virágokat és a szabadságot.
Mikor meglátja a rózsákat, felém néz, mire én bólintok. Ezt is belenevelték,
hogy engedélyt kérjen, szinte minden egyes lépéséért. Nézem, ahogy a rózsákat
figyeli. Én is szeretem a rózsákat. Megnyugtatnak. Persze nem csak rózsák
vannak a kertben, természetesen más virágok is, na meg persze az
elengedhetetlen szökőkút, ami egy hattyút ábrázol. Szeretem ezt az állatot,
mert fenségesség, szabadság sugárzik belőle, még ha csak egy szoborról is van
szó. Látom, hogy megcsillan a szeme, ahogy meglátja a szobrot, ezért kérés
nélkül arra kormányzom. Elkerekedett szemekkel nézi, ahogy egyre közeledünk.
- Látom, nagyon tetszik. – jegyzem meg mosolyogva, mikor oda
érünk. Ő csak bólint egyet.
- Még sosem láttam ilyen szépet. Nálunk nincs ilyen a
bordélyban.
- Akkor mi van ott? Udvarotok van? – csak bólint kérdésemre.
– És ott mi van?
- Fű, meg fák. Van egy nagy fa, ami alá szeretek kiülni, ha
jó idő van, és nem dolgozom. – meséli nagy örömmel. – Ott szoktam álmodozni.
- És miről? – kérdem, hisz érdekel, mit akar mondani.
- Butaság. – suttogja.
- Mondd el, kérlek! – próbálom lágy hangon mondani, de nem
biztos, hogy sikerült, mégis belekezd.
- Én… arról szoktam álmodozni, hogy… hogy… szárnyaim nőnek,
és… elrepülök. – suttogja, szinte alig hallom.
- Ki szeretnél szabadulni? – kérdezem, és kezemet a fejére
teszem. Rám néz sötét szemeivel.
- Mondtam, hogy butaság. – megrázza fejét. – Ugyan, ki
akarna egy olyan bőgőmasinát, mint én? – mosolyodik el keserűen.
Nem válaszolok, csupán elgondolkozom.
„ Ki szeretne szabadulni! És mellesleg szeretem is! Talán…
Nem, Aiji, felejtsd el! Nem kell ő neked! Hisz így is alig van időd magadra. Ha
ő is itt lesz, akkor már végképp semmi nem marad, hogy magaddal foglalkozz. De
szeretem ezt a fiút! Nem tudom megmondani mért, de szeretem! Azt sem tudom,
hogy, de szeretem! Már pedig itt fog maradni! Tudom is, hogy!”
Elhatározásom után, Yukiyo felé fordulok.
- Megbízol bennem? – kérdezem lágyan. Nem felel, csak
bólint. – Rendben, akkor gyere! – mondom és elkezdem húzni a garázs felé.
Mielőtt beültetném a kocsiba, begurul anyám kocsija. Yukiyot
magam mögé irányítom és várom, hogy elém érjen anyám. Egy pofonnal köszönt, ami
hangosan csattan az arcomon. A piros nyom az arcomon, máris látszik. Erőset üt
nő létére. Nem sokkal a pofon után, apám is kiszáll a kocsiból.
- Mi a jó fészkes fenét akartok tőlem? – kérdezek vissza,
nyugalmat erőltetve magamra.
- Csakhogy tanulj végre a hibáidból! – mondja apám.
- Mit beszélsz? Tudtommal felnőtt vagyok és külön élek. Van
munkám, tehát el tudom tartani magam. Mit akartok még?
- Hogy ne viseld a Shizukumi nevet! Nem vagy méltó rá!
- Mért tenném? – kérdezek vissza, most már idegesen.
- Mert én azt mondtam! – kiálltja anyám. Érzem, hogy Yukiyo
összerezzen a hátam mögött. Picit ellépek és magamhoz ölelem, hogy
megnyugodjon.
- Muszáj kiabálnod? Megijed tőled!
- Leszarom! Akkor minek kellett idehoznod ezt a kurvát!
Úgyis szét kurták már a seggét! Több százan beleélveztek már ebbe az embernek
nem nevezhető, kurvába! – folytatná, de nem hagyom, mert akkora pofont kap
tőlem, hogy hanyatt esik és a szája felrepedt.
- Nem tűröm el, hogy így beszélj azzal, akit szeretek! –
mondom halkan, hisz nem akarom, hogy Yukiyo még jobban megijedjen. – Tűnjetek
el a házamból!
Nem várom meg míg cselekednek, csupán hátat fordítva
bemegyek a házba, ölemben Yukiyoval. Lerakom a kanapéra és hozok neki egy pohár
vizet. Leülök mellé és magamhoz ölelem. Még mindig sír, viszont nem annyira,
mint eleinte. Addig ölelem és ringatom, ameddig teljesen meg nem nyugszik. Már
jóval elmúlt dél, mikor teljesen lenyugodott. Nem érdekel, hisz most csak ő a
lényeg számomra. Mikor már szinte alszik rajtam, a telefonomért nyúlok és a
Bordélyházba telefonálok.
- Jó napot! Annyit szeretnék csupán, hogy Yukiyo nálam
marad.
- Természetesen uram! Meddig óhajtja, hogy szolgálatára
legyen?
- Nem! Én úgy értem, nem viszem vissza. Az egyik barátom
menni fog és vinni fogja a pénzt. Mennyit kér? Habár ezt undorítónak tartom,
hogy egy emberért kér pénzt!
- 10 millió yent.
- Oké! Du. 3 ott lesz a pénz. – mondom és lerakom a
telefont. A legjobb barátom tárcsázom.
- Szia, mit szeretnél?
- Szia Niko. Kivennél a számlámról 10 millió yent?
- Hogy mennyit?
- 10 milliót. Kérlek vidd a Vörös Liliom Bordélyba.
- Minek is?
- Csak vidd oda és mond, hogy Yukiyoért viszed a pénzt!
Kérlek, tedd meg helyettem.
- Megteszem, de tartozol egy magyarázattal!
- Rendben!
- Amúgy, hogy vagy?
- Köszi, jól és te? Remélem találtál már valakit magad
mellé?!
- Én is jól vagyok és igen, találtam magam mellé valakit.
Majd bemutatom. Holnap jössz a megbeszélésre?
- Nem! Videó konferencia lesz belőle, mert nem mozdulok ki a
házból egy darabig.
- Oké, megmondom a főnöknek. Igaz őrjöngeni fog, de hát ez
van!
- Pontosan. Majd elhozod a forgató könyvet?
- Természetesen. Most viszont leteszem, mert mennem kell.
Szia.
- Oké, szia és köszönöm Niko. – mondom és lerakom a
telefont.
Yukiyo próbál úgy tenni, mintha még aludna, de érzem, hogy
nem alszik.
- Tudom, hogy nem alszol. – mondom lágyan, mire a nyakamba
veti magát.
- Köszönöm Aiji-sama. Köszönöm. – mondja és ismét könnyezni
kezd.
- Kérlek, ne sírj. Azt szeretném, ha boldog lennél.
|
| Andro | 2011. 09. 09. 11:54:32 | #16607 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Aiji-samának)
- Igen, Aiji-sama – bólintok, mire rám mosolyog. Majd befejezzük az evést, és a nappaliba megyünk, ahol maga mellé ültet. Ez elég furcsa, mert általában a vendég lábához szabad csak kuporodnom, hiszen nem vagyok egy rangban egy emberrel sem. Még a hostok között is van hierarchia.
- És mióta vagy host? – kérdi, miközben a hajammal játszik. Hagyom, hiszen ez a dolgom, és biztosan örömét leli benne.
- 8 éve – felelem félénken. Még senki sem érdeklődött így irántam. Általában, ha el is visznek, csak megdugnak, aztán egész napra bezárnak a házba, vagy elhívják a barátaikat, és ki kell őket elégítenem, vagy magammal kell játszanom előttük, hogy jól érezzék magukat.
- Nem unod már? Gondolom ott nem éppen kedvesek az emberek.
- Hát nem. De nem tudok mit tenni. Egy host, csak akkor szabadul fel, ha megvásárolják – mondom, és lehajtom a fejem. Nem, ezt nem szabadott volna mondanom, ez túl személyes, és meg fog verni. Már régen nem vertek meg, hiszen a bordély legszebb, legjobb kurváját nem szokás testileg fenyíteni. Mégis… félek, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szememben.
- Mi a baj? Talán valami rosszat kérdeztem? – kérdi Aiji-sama, majd az állam alá nyúlva kényszerít, hogy zöld szemeibe nézzek. Olyanok, mint egy mező. Gyönyörűek.
- Nem… Aiji-sama semmi rosszat nem kérdezett. Csak… - megállok, nem tudom kimondani. Nem szabad, mert akkor megharagszik. Azt pedig nem akarhatom.
- Csak? Tőlem ne félj. Én nem foglak bántani. Soha! – mondja lágy hangon, és legnagyobb döbbenetemre, magához ölel.
A fejemet simogatja, és ringat, hogy megnyugodjak, de nem tudok. Ez az új élmény nagyon sokkol, soha senki nem bánt így velem. Ez pedig rossz. Nem engedhetem neki, mert ha megszokom, annál rosszabb lesz később visszarázkódni.
- Kérlek, ne sírj! Nem akarom, hogy szomorú légy. Azt szeretném, ha mosolyognál és vidám lennél – mondja halkan, miközben tovább ringat. – Szeretném, ha egyszer újra felszabadultan tudnál örülni. Mindent megteszek.
Nem, ezt nem hagyhatom! Kibontakozom az öleléséből, és letörlöm a könnyeimet. Nagyon jólesik, ahogy velem bánik, de nem gondolhat rám. Én nem vagyok senki, nem vagyok méltó rá, hogy gondoskodjon rólam, hogy rendesen bánjon velem, mintha vele egyenrangú lennék.
- Aiji-sama, jó ember, de nem kell egy ilyen alantas lénnyel ennyit törődnie. Biztos Aiji-samának is megvan a maga baja – mondom, de a szám elé kapom a kezem. Tiszteletlen voltam, és ezért verés szokott járni. – Sajnálom… nem… én… nem… - ismét sírni kezdek, mire magához ölel.
Nem tudom, meddig sírhatok, de biztosan elalszom, mert amikor magamhoz térek, már sötét van. Aiji-sama ágyában fekszem, ő pedig átölel. Egy ideig nézem, majd újra elalszom.
~*~
Mikor újra felébredek, már világos van, és Aiji-sama nincs sehol. Ekkor jut eszembe, hogy ez már a harmadik nap, és hogy Aiji-sama holnap reggel vissza fog vinni a bordélyba. Erre a gondolatra szomorúság fog el, és a bűntudat, amiért ahelyett, hogy örömet okoztam volna neki, inkább neki kellett engem vigasztalnia. Ez nem jó. Biztosan be fog számolni a főnök úrnak, hogy hasznavehetetlen korcs vagyok, aki csak bőgni tud, és nem tud rendesen szopni sem. Felülök az ágyban, majd felkelek, és fürdőbe indulok, hogy rendbehozzam magam. Egy kimonót is viszek, ibolyaszínű, melyet sötétlila virágok és levelek díszítenek. A hozzávaló obi ezüstszínű, rajta rózsaszínű rózsamintákkal. Remélem, tetszeni fog Aiji-samának.
Hamar lezuhanyozom, megfésülködöm, kikészítem magam, és felöltözöm. Az obim megkötése kis időt vesz igénybe, mert azt általában Asakawa-san csinálja, de most nekem is megy. Az obit elöl kötöm meg, mint annak idején a kurtizánok. Igazából, nem sokban különbözöm tőlük, kivéve, hogy én tényleg csak prostituált vagyok. Mivel nem hallom Aiji-sama lépteit, így a konyha felé veszem a irányt. Ahogy sejtettem, ott sürgölődik a tűzhelynél, és az asztal már meg van terítve két személyre. Nem szólalok meg, nem akarom megzavarni. Egyszer zavartam meg egy vendégemet főzés közben, aki nagyon megharagudott, és büntetésből a forró lapra tette a kezem. Nagyon fájt, és végül meg is kellett műteni. A bal kezem azóta is érzékenyebb a meleg dolgokra. Azt hiszem, tizenegy éves voltam akkor, és az a férfi az egyik első vendégem volt.
Aiji-sama hirtelen megfordul, és akkor látom, hogy palacsintát süt. Igazi amerikai palacsintát, amire juharszirupot szoktak tenni. Meglepve néz rám, mire meghajolok.
- Jó reggelt, Aiji-sama! – hajolok meg.
- Jó reggelt, Yukiyo! – viszonozza a köszöntésem. – Jól aludtál?
- Igen, uram – válaszolom udvariasan.
- Akkor jó. Ülj asztalhoz, mindjárt reggelizünk. Utána majd kitaláljuk, mit csináljunk ma – mondja. – Holnap már dolgoznom kell, így reggel muszáj lesz visszavinnem téged.
- Tudom, uram – hajolok meg, mialatt a helyemre ülök. – De miattam nem kell aggódnia. Ha hív egy taxit, el tudok menni a bordélyba.
- Szó sem lehet róla! – ellenkezik, miközben palacsintákat halmoz a tányérokra, és tölt teát is. – Én foglak elvinni, hogy semmi bajod ne essen.
Nem válaszolok. Nem szabad ellenkeznem. Így is csoda, hogy nem bántott, vagy nem lett dühös, amiért azt mondtam, majd én egyedül visszamegyek. Ez az ember annyira furcsa, hogy nem is tudom, hogy képes ilyen lenni. Még sosem találkoztam rendes emberekkel, kivéve pár hostot, és Asakawa-sant, de ők nem számítanak, mert ők a bordélyban dolgoznak.
Az nem kerüli el a figyelmem, hogy Aiji-sama egész reggeli alatt bámul. Ezek szerint szépnek talál, ami örömmel tölt el. Talán még ma este óhajtja majd, hogy a kedvére tegyek, de ebben nem vagyok biztos. Azt hiszem, a tegnapi bőgésemmel mindent elrontottam, amit csak el lehetett rontani. Nem csodálkoznék, ha többé nem akarna látni, és kijelentené Tanaka-samának, hogy nem óhajt többé velem szexuális kapcsolatot létesíteni.
A palacsinta finom, de én csak mértékkel eszem, nem akarom, hogy falánk disznónak bélyegezzen. Nem akarok elhízni, és a bordélyban amúgyis folyton nyilvántartják, mit ettünk, mikor és mennyit. Egy jó host nem lehet kövér, de még csak enyhén túlsúlyos sem.
Reggeli után Aiji-sama legnagyobb meglepetésemre, a kertbe vezet. A rózsák nyílnak, és engedélyt kapok, hogy újra odamenjek. Napfényben még sokkal szebbek. Ezerféle színük van, fehér, rózsaszín, piros, sárga, lila, bíborszínű, mélyvörös, és még megannyi más. És vannak más virágok is, és puha pázsit, kövezett út, meg egy kis szökőkút, ami egy kitárt szárnyú hattyút ábrázol. A víz a hattyú csőréből és két szárnyának csücskéből zubog alá. Elkerekedett szemekkel nézem, Aiji-sama pedig arrafelé kormányoz.
- Látom, nagyon tetszik – jegyzi meg mosolyogva, mire bólintok.
- Még sosem láttam ilyen szépet – vallom be őszintén. – Nálunk nincs ilyen a bordélyban.
- Akkor mi van ott? Udvarotok van? – kérdi, mire bólintok. – És ott mi van?
- Fű, meg fák – mondom. – Van egy nagy fa, ami alá szeretek kiülni, ha jó idő van, és nem dolgozom – mesélem. – Ott szoktam álmodozni.
- És miről? – kérdi kíváncsian Aiji-sama. Olyan, mintha tényleg érdekelné.
- Butaság – suttogom.
- Mondd el, kérlek! – a hangja olyan lágy, amilyet még sosem hallottam.
- Én… arról szoktam álmodozni, hogy… hogy… szárnyaim nőnek, és… elrepülök – suttogom halkan, szinte alig hallhatóan.
- Ki szeretnél szabadulni? – teszi a kezét a fejemre, mire ránézek. Olyan fura érzés őt nézni.
- Mondtam, hogy butaság – rázom meg a fejem. – Ugyan, ki akarna egy olyan bőgőmasinát, mint én? – húzom keserű mosolyra a szám.
Nem válaszol, én pedig attól félek, megint rosszat mondtam. Olyan furcsa ez az ember, mellette olyan dolgokat is mondok, amiket nem szabadna, mégsem ver meg, nem kiabál rám, még csak rám sem szól. Nem értem őt, de szeretnék vele maradni. Viszont, ezt nem mondhatom meg neki.
Szerkesztve Andro által @ 2011. 09. 09. 11:56:15
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 30. 20:47:41 | #16421 |
Karakter: Aiji Shizukumi
Megjegyzés: ukémnak~Andromnak
Pár percig csönd telepszik ránk. Majd egy bizonytalan kis
kezet érzek a karomon. Nem sokkal az érintés után, hangot is hallok.
- Aiji-sama... – suttogja, mire ránézek. Nagyon picit
megdöbbentem, hogy Yukiyo az, és nem Arisa. - Aiji-sama... nem hibás – megrázza
a fejét. - Aiji-sama nem tett rosszat, és nem szabadna ilyennek lennie. – ahogy
kimondja, szája elé kapja a kezét. - Sajnálom... én... nem akartam ezt
mondani...
- Semmi baj, Yukiyo. – egy halk sóhaj szakad ki belőlem. -
Ne haragudj, hogy így kiakadtam, és megijesztettelek. Én csak... dühös vagyok
az anyámra, érted? – kérdezem, de csak bólint egyet. Picit megnyugszom az ő
közelében. Nem tudom mért, de olyan mintha már ezer éve ismerném… és…
szeretném. Ilyen érzések kavarognak bennem, de nem tudom az okozóját.
- Aiji, minden rendben? – hallom Arisa aggódó hangját. -
Segítsek valamiben?
- Nem kell. – hárítom. - Menj haza, és pihenj! Vagy még
jobb, ha bemész a kórházba. Hátha nii-chan felébredt már. És a fő, hogy vigyázz
magadra, nem szabad megerőltetned magad a jelenlegi állapotodban.
- Szóval Niko elmondta? - mosolyodik el. - Nem is
gratulálsz?
- Majd ha nii-chan is jobban lesz. Most menj, jobb ha ilyen
állapotban nem vagy itt.
- És Yukiyo? - kérdi, és a hangja mintha szemrehányó lenne.
- Ő tényleg egy "olyan" fiú? Egy host? Képes vagy egy ilyen gyenge
fiún kiélni a vágyaidat?
- Arisa! – a hangom fenyegetően hangzik. Arisa elhallgat, és
megérti.
Elég hamar távozik. Egy kis ideig csend telepszik ránk, majd
eszembe ötlik, hogy fel kéne takarítani. Yukiyo magától segít. Ez jól esik. Ő
olyan más, mint a többi szeretőm volt. Olyan elbűvölő. Magával ragadó
személyisége van. Szegényt, biztos sokszor megverhették, hisz van egy-két
infóm, hogy tanítják őket. Nem lennék az ő helyében. Én már megöltem volna
magam, ha az ő helyében lennék. Én szabad vagyok, és nem bírom a bezártságot. A
gondolkodásomból, Yukiyo hasa térít magamhoz. Hangosat kordul, mire ő zavartan
néz rám. Talán el is sápadt.
- Éhes vagy? – kérdezem, de csak fejrázást kapok válaszul. -
Készítek enni. Mit szeretnél?
- Én... mindent megeszek... – suttogja. - Aiji-samának nem
kell ennyit törődnie egy ilyen alantas lénnyel, mint én.
- Nem vagy alantas. – hozzá lépek, és haját borzolom meg. -
És ne samázz! Hívj Aijinak, mint mindenki.
- De én nem vagyok mindenki, Aiji-sama - rázom a fejem. - Ön
a vendégem, kijár önnek a sama megszólítás.
Lemondóan megrázom a fejem, és neki állok főzni valamit.
Csak spagettit tudok mesterien készíteni. Nem sok kell, és két tálat rakok az
asztalra. Egyet Yukiyo elé, egyet pedig magam elé. Addig nem eszik, míg én nem
kezdek el enni. Szóval ezt is belenevelték. Szegénykém, min mehetett
keresztül?!
- Ízlik? – kérdem, de csak egy nagy bólintás a válasz. -
Kérdeznék valamit tőled, Yukiyo – felelem, mire abba hagyja az evést. - Titeket
hostokat, ki lehet vásárolni?
- Igen, Aiji-sama. – bólint is közben, majd elmosolyodom. A
mosolyom sejtelmesnek mondható. Utána befejezzük az evést. Beülünk a nappaliba
és faggatni kezdem.
- És mióta vagy host? – kérdezem, és egy hajtincsével kezdek
játszani.
- 8 éve. – feleli félénken
- Nem unod már? Gondolom ott nem éppen kedvesek az emberek.
- Hát nem. De nem tudok mit tenni. Egy host, csak akkor
szabadul fel, ha megvásárolják. – mondja és lehajtja a fejét. Látom, hogy
szemébe könnyek gyűlnek.
- Mi a baj? Talán valami rosszat kérdeztem? – kérdezem, és
álla alá nyúlok, ezáltal arra kényszerítem, hogy rám nézzen.
- Nem… Aiji-sama semmi rosszat nem kérdezett. Csak… - itt
megáll, mintha tétovázna, vagy félne valamitől.
- Csak? Tőlem ne félj. Én nem foglak bántani. Soha. – mondom
lágyan, és magamhoz ölelem.
Lágyan simogatom a feje búbját. Elkezdek ringatózni vele. A
bátyám szokta ezt csinálni, még amikor kis kölyök voltam, hogy hagyjam abba a
sírást.
- Kérlek, ne sírj. Nem akarom, hogy szomorú légy. Azt
szeretném, ha mosolyognál és vidám lennél. – mondom, és a ringatózást nem
hagyom abba. – Szeretném, ha egyszer újra felszabadultan tudnál örülni. Mindent
megteszek. – határozom el magamban.
Kibontakozik ölelésemből, és letörli könnyeit.
- Aiji-sama, jó ember, de nem kell egy ilyen alantas lénnyel
ennyit törődnie. Biztos Aiji-samanak is megvan a maga baja. – de ahogy
kimondja, a szája elé kapja a kezét. – Sajnálom… nem… én… nem… - ismét
könnyezni kezd. Nem törődve ellenkezésével, magamhoz ölelem.
Pár perc után álomba sírja magát. Én az ölemben viszem fel a
szobámba és az ágyamra rakom. Betakarom és lépnék el az ágytól, de megfogja a
kezem. A szemei csukva vannak, és szerintem alszik, de motyog valamit. Befészkelem
magam mellé, és átölelem. Az egyik kezemet feje alá csúsztatom, míg másikkal a
derekát ölelem.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 08. 30. 20:49:46
|
| Andro | 2011. 08. 26. 13:57:37 | #16279 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (színészemnek)
- Kérlek, hívj Aijinak! Nem szeretem, ha uramoznak – mondja lágyan, mialatt megcsókol és végigsimít az arcomon.
Puhán kezdi el a nyakam csókolgatni, ahogy eddig még senki. Majd áttér a kulcscsontomra és végigcsókolja, nyalogatja, kényeztet. Engem nem szoktak kényeztetni, ezért nagyon jólesik, így hatalmasak sóhajtozom, és azt hiszem, tetszik neki, mert a mellbimbóimmal kezd el játszani, szopja, nyalogatja őket. Majd a hasamra csúszik, de nem sokáig időzik ott. Mégis, érzékien nyalja, csókolja végig, hogy beleremegek. Sosem éreztem még ilyen érzést azelőtt. Talán ilyen lehet, amikor én kényeztetem a vendégeket. Aztán a csípőmön időzik el hosszabb ideig, nekem pedig igencsak bűnös dolgok jutnak eszembe. Szeretném, ha tovább csinálná, mert nagyon jólesik, de gondolatban máris pofonvágom magam. Nem szabad ilyet kérnem, nem szabad ilyet követelnem, hiszen én csak egy host vagyok, nekem nincs jogom kérni semmit. Lassan ér el apró férfiasságomigm, majd hirtelen hajol rá, és kapja be. Felnyögök a hirtelen élvezettől, és hajába markolok. Aztán el is kapom a kezem. Nekem ezt tilos! Mi lesz, ha ezért megver? Nem szabad!
- Elnézést uram, nem fordul elő többet – mondom halkan, de ő nem is törődik vele, csak szop tovább.
Lassan érzékien kényeztet, én pedig hamarosan egy halk sóhajjal élvezek szájába. Ezután felhajol, és megcsókol, de olyan lágyan, mint aki nem is tekint engem szajhának. Pedig az vagyok. Nem szabad velem így bánni, nem szabad velem kedvesnek lenni. Szívesen megmondanám neki, de nem merem. Félek, hogy akkor haragudni fog. A csók közben ujjaival belém hatol, mire belenyögök a csókba. Lassan érzem, ahogy egyre több ujja van bennem, majd mikor elég tágnak érez, a lábaim közé helyezkedik, és egy határozott mozdulattal belém tör. Felnyögök a hirtelen fájdalomra, ő azonban nem kezd azonnal gyors vágtába, mint mások. Vár egy kicsit, majd ismté megcsókol, mikozben lassú, de folyamatosan gyorsulú ütemben kezd bennem mozogni. Majd ráfog férfiasságomra, és az ő mozgásával egy ütemben kezd ingerelni engem. Mennyei érzés, ilyet sosem éreztem. Sokára tart, mire mindketten egyszerre érjük el a csúcsot, és hatalmasat nyögve élvez belém, majd nem sokkal később én is követem. Rám dől, és lihegünk. Ki vagyok merülve, pedig nem is volt velem durva. Mégis... olyan jó érzés, hogy végre nemcsak erőszakot kaptam valakitől, hanem valami mást is. Azt hiszem... ezt hívják szeretkezésnek az emberek.
Végül erőt vesz magán, és a hátára fekve a mellkasára húz. Meg sem mozdulok, amikor magunkra rak egy takarót. Túl fáradt vagyok, és tudom, hogy ilyenkor amúgyis hagyni kell a vendéget pihenni. Nem szabad hangoskodni, nem szabad mozogni. Még érzem, hogy lekapcsolja a lámpát, majd elalszom én is, vele együtt.
Valamikor megszólal valami, és hallom, hogy vendégem valakivel beszél telefonon. Nem szólalok meg, csak hallgatom.
- Természetesen. Úgy 20 perc és ott vagyok – mondja, majd csak azt veszem észre, hogy kimászik mellőlem, betakar, és kapok egy puszit. Aztán már ott sincs.
~*~
Miután elmegy, én is felkelek, és rendberakom az ágyat. Nem tudom, hogy a vendégem hová ment, vagy hogy miért ment el, de biztosan fontos lehet, ha így elrohant. Nem merek mozdulni a szobából, csak csendesen ülök a földön, várva, hogy az úr visszatérjen. Mást nem tehetek, pedig kezdek éhes lenni, de nem szabad elmennem innen. Nem kaptam engedélyt rá, hogy elhagyjam a szobát.
Aztán sok idővel később hangokat hallok. Valakik veszekednek, és egy nő lép be a szobába. Nagyon szép, igazán csinos, pedig én nem értek a nőkhöz.
- Hogy hívnak? - kérdi lágy hangon. - Nem kell félned, Aiji leendő sógornője vagyok.
- Aiji? - kérdem értetlenül. Nem értem, kire céloz, én nem ismerek Aiji nevű embert. Bár igaz, nem sok vendégem nevét ismerem, hiszen a többségük be sem mutatkozik. Minek is? Én nem vagyok emberi lény, csak egy szajha.
- A férfi, aki itt lakik. Shizukumi Aiji - mondja. - Nem is tudtad, hogy hogy hívják azt, akinél laksz? És egyáltalán, ki vagy te, és hogy kerültél ide.
- Yukiyo vagyok, host - hajolok meg mélyen. - Aiji-sama hozott ide, hogy kielégítsem az óhajait.
- Örvendek - hajol meg a nő is. Pedig előttem nem szokás. - Arisa vagyok, Aijit bátyjának a menyasszonya.
Éppen válaszolnék, amikor a lentiek hangosan kezdenek üvöltözni. Az egyikük Aiji-sama, a másik egy nő, és ha a szavaiból veszem ki, az anyja lehet. Remegve nézek Arisa-samára, aki odalép hozzám, és megölel. Hallom, hogy Aiji-sama nagyon csúnya dolgokat mond, majd valaki távozik. Aztán törés-zúzás hangjait hallom, mire majdnem sírva fakadok. Biztos engem is bántani fog. Arisa-sama felhúz, és elindulunk lefelé. Alig bírok menni, Arisa-sama támogat, mint valami bábot. Mikor leérünk, szörnyű kép tárul a szemünk elé. Mindenhol törött vázák, poharak, széthajigált székek és egy asztal is. Sírva bújok Arisa-samához, aki próbál nyugtatgatni.
- Aiji! Ne csináld! Hagyd abba! Kérlek! – szólal meg Arisa-sama – Megijeszted szegény fiút!
- Nem akartam. Én csak kiborultam – mondja Aiji-sama, és a sarokba kuporodik, majd sírni kezd. – Csak kiakadtam a szüleim miatt. Hogy lehetnek ilyenek?! – kérdi a hajába túrva. Valami koppan a földön. Egy hajpánt.
Arisa-sama már szólna, de a fejem rázom, és lassan kibontakozom az öleléséből. Nem szabad, hogy a vendég sírjon, vagy szomorú legyen. Az én dolgom őt megvígasztalni, és jobb kedvre deríteni. Lassan abbahagyom a sírást, és oda somfordálok hozzá. Aiji-sama még mindig sír, és nem tudom, mi a baja. Azt tudom, hogy valahogy az anyukájával függ össze. Az ő anyukája is rossz anyuka, mint az enyém is volt. Ő sem szeretett engem, és talán Aiji-samát sem szereti az anyukája.
Odamegyek hozzá, és letérdelek elé, de nem tudom, mit is mondjak. Végül egy hirtelen elhatározástól vezérelve, lassan kinyúlok és megérintem a karját. Nagyon félek, hogy bántani fog, hogy meg fog verni, de nem szeretném, hogy ő is szomorú legyen, mert az anyukája nem jó anyuka. Én is szomorú voltam mindig, de neki nem kell. Ő más, mint én. Ő erősebb nálam, és erősebbnek is kell lennie.
- Aiji-sama... - suttogom halkan, mire rám néz. Mintha megdöbbent volna. - Aiji-sama... nem hibás - rázom a fejem. - Aiji-sama nem tett rosszat, és nem szabadna ilyennek lennie - mikor rájövök mit mondtam, a szám elé kapom kezem. Istenem, mit tettem?! Nem szabad ilyet mondanom neki. - Sajnálom... én... nem akartam ezt mondani...
- Semmi baj, Yukiyo - sóhajt halkan. - Ne haragudj, hogy így kiakadtam, és megijesztettelek. Én csak... dühös vagyok az anyámra, érted?
Bólintok, hiszen mi mást tehetnék? Nagyon is jól tudom, hogy mit érez. Bár én sosem voltam mérges a szüleimre, mindössze sosem értettem, hogy miért nem szeretnek, miért nem tudtak egyszer sem megöleln, vagy rám mosolyogni. Nem értem, miért vannak szülők, akik nem szeretik a szüleiket.
- Aiji, minden rendben? - hallom meg Arisa-sama aggódó hangját. - Segítsek valamiben?
- Nem kell - hárítja el. - Menj haza, és pihenj! Vagy még jobb, ha bemész a kórházba. Hátha nii-chan felébredt már. És a fő, hogy vigyázz magadra, nem szabad megerőltetned magad a jelenlegi állapotodban.
- Szóval Niko elmondta? - mosolyodik el. - Nem is gratulálsz?
- Majd ha nii-chan is jobban lesz - mondja. - Most menj, jobb ha ilyen állapotban nem vagy itt.
- És Yukiyo? - kérdi, és a hangja mintha szemrehányó lenne. - Ő tényleg egy "olyan" fiú? Egy host? Képes vagy egy ilyen gyenge fiún kiélni a vágyaidat?
- Arisa! - Aiji-sama hangja mintha fenyegető lenne, és Arisa-sama meg is érti.
Hamar távozik, de még jól megnéz magának. Mintha sajnálat lenne a szemében. Nem értem, miért. Nem kell engem sajnálni. Már megszoktam az életem, és bár nem szeretem, de tudom, hogy nem tehetek semmit.
Később Aiji-sama is jobban lesz, és nekilátunk rendet rakni. Kivételesen magamtól segítek neki, mert így talán nem ver meg. Azt hiszem, ő kedves ember, és csak nagyon szomorú, amiért az anyukája nem szereti őt. De nem merek rákérdezni, pedig érdekelne. Életemben először érdekel egy vendégem, pedig ez még nálam is szokatlan. Érdekes embernek tűnik, de nem tudom, mit dolgozik, pedig ha ekkora lakása van, akkor biztosan sok pénze lehet. Aztán megkordul a hasam, én pedig elsápadva nézek Aiji-samára.
- Éhes vagy? - kérdi, mire hevesen rázom a fejem. - Készítek enni. Mit szeretnél?
- Én... mindent megeszek... - suttogom bűnbánóan. - Aiji-samának nem kell ennyit törődnie egy ilyen alantas lénnyel, mint én.
- Nem vagy alantas - lép hozzám, és megborzolja a haja. - És ne samázz! Hívj Aijinak, mint mindenki.
- De én nem vagyok mindenki, Aiji-sama - rázom a fejem. - Ön a vendégem, kijár önnek a sama megszólítás.
A fejét rázza, mint akinek nem tetszik, de nem szól semmit. Nem fogom megérteni a vendégeket. Ők olyan mások, mint mi hostok. Aztán nemsokára egy tányér spagetti kerül az asztalra, elém, egy másik tányér spagetti pedig Aiji-sama elé. Nem eszem, amíg ő nem kezd neki, és akkor is csak lassan. A spagetti isteni finom, még sosem ettem ilyen jót, pedig a bordélyban sem tartanak minket rosszul, hiszen fontos, hogy jól tápláltak és egészségesek legyünk. De ilyen finomat még életemben nem kóstoltam.
- Ízlik? - kérdi Aiji-sama, mire bólintok. - Kérdeznék valamit tőled, Yukiyo - mondja, mire azonnal abbahagyom az étkezést. Udvariatlanság enni, ha a vendég kérdezni akar. - Titeket hostokat, ki lehet vásárolni?
- Igen, Aiji-sama - bólintok, mire elmosolyodik. Nem értem, miért mosolyog, hacsak nem azért, amire gondolok.
|
|
