|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Meera | 2010. 08. 22. 21:16:00 | #7128 |
Karakter: Ouzo
Megjegyzés: ~ Reámnak
Totál fáradtan pattannak ki a szemeim, mintha semmit sem aludtam volna. Éhes vagyok, álmos vagyok, kész nyomorékság az egész. Biztos újabb váltásom lehetett, a hülye is észreveszi. Ahogy annak lennie kell, leesem az ágyról, de a valódi ok nem az, hogy tunya vagyok, hanem hogy beletekeredtem valamibe. Mi a rosseb?
Takaró?
Ailina volt a takaró, erre kapok egy plédet... Kedves tőle nem? Talán meg kéne köszönnöm... Egyszer... ráérünk nem?
Feltápászkodva letépem a karomról a kötéseket, és a klotyó felé mozdulok. Hiába vagyok démon, a slozira járás ugyanúgy szükséges, és levizelni sincs erőm a kanapét. Leszek inkább illedelmes, azt passz. Ledobom a ruhámat is, az a tollas köcsög úgyis elbaszta, pedig az egyik kedvencem volt... Egy ásítás keretében lófrálok ki a konyhába, és kinyitom a hűtőt, ami csilingelve nyílik ki, jelezve, hogy az oldalába tett üvegek összekoccantak.
Ó, micsoda kaja, lopok már párat, csak nem sajnálja tőlem... Kikapom a tálakat, és megfordulva a köntösös, kissé nyúzott Ailinát pillantom meg, aki valami érthetetlen oknál fogva elvörösödve fordít hátat.
- Jó reggelt... - eléggé fásult a hangja. Látom ő sem aludt jól...
- 'reggelt – válaszolok hasonló hangszínben, hangom eléggé morgós és rekedtes, de nem tudok mit tenni vele. Felpakolok mindent egy tálcára, és mikor elhaladok mellette, valami édesen frissítő illat csapja meg az orrom. Mintha a pórusaiból áradna, a bőréből... Lehunyt szemekkel szippantok mélyet a csábító aromából, majd utána rögtön egy orbitális ásítással fűszerezem meg a pillanatot.
- Kérsz esetleg... kávét? - még mindig nem fordul meg, úgy beszél hozzám tulajdonképpen nem zavar, csak az piszkálja a csőröm, hogy valami baja van velem.
- Nem kösz, alszom tőle – utasítom el, majd őszinte formám elővéve tudakolom meg. - Van valami rajtam?
- Te-tessék? - látom, hogy a kávéfőzőt milyen lassú mozdulattal kapcsolja be. Miért nem néz rám? - Nem... Nem semmi.
- Biztos? Hát oké, leültem kajálni – roppantom meg a nyakam, és visszacsoszogok a nappaliba. Leülök a kanapéra, ami kellemesen besüpped a seggem alatt. Egy rúgással a kezembe kerül a távirányító, és bekapcsolom a tévét.
Orbitális hiba volt.
- Hé! Nincs műholdas kapcsolatod? Hol a négyszáz csatorna? Hol van a... - pakolom be az ételt a számba. Mondjuk, olyan mindegy, ez a húsz csatorna is elég, de a kapcsolgatás örömét elveszi. Mindent meg tudok nézni, de ezen még pornó és horror sincs. Ahh...
- Mivel nem nagyon vagyok itthon, értelmetlen lenne fizetni érte – hallom meg a választ a fortyogó kávéfőző pöfékelése mellett. Hm...
- Gyere ki, nézzük együtt – nyomok el egy újabb ásítást, mielőtt még a falon lógó képek szereplői mandulavizitet tartanának nálam. Halk motoszkálás jön a konyhából, majd némi neszezés után Ailina is előkerül a köntösében, és látom, hogy szemeit egyetlen egy pontra szegezi: vagy a hajamra, vagy a mögöttem levő nem t'om mire.
Leül mellém, amit szinte meg sem érzek. Milyen könnyed és légies járás. Puhák a tappancsai, akárcsak egy újszülött kismacskának. Édes jelenség, legszívesebben magamhoz ölelve aludnék vele az örökkévalóságig.
Az a poén, hogy mivel én középre vetettem le magam, ezért mind két oldalamon kevés a hely, de ő még ezt is ki tudta használni. Szinte felült a karfára, és furcsa módon szorongatja a csészéjét, két olvadt íriszét pedig a képernyőre szegezi.
- Komoly lehet rajtam valami... - forgolódom, magam tapogatva. Felhasadt a nem létező sebem? Leszart egy madár idebent, vagy mi a rák? Hát én semmi furcsát nem látok magamon, de a halandóknak minden különös különös. Ez emberes megfogalmazás volt.
- Am, kaját? - tolom felé a saját főztjét, ami tulajdonképpen eléggé slendrián felfogásra utal. Mármint tőlem. - Egyél, mert még a végén...
Nem tudom végigmondani, ásítok akkorát, hogy talán egészben le tudnám nyelni kanapéstól mindenestől. Kapcsolok egyet a tévén, és az egyik kedvenc együttesem klipje megy. A zene olyan jó basszusos, és az énekes hangja olyan mély, hogy az veszettül jó. Talán kissé felráz. Leteszem az asztalra a tálcát, és hátradőlve lehunyom szemeimet, élvezve a zenét. Most tudom, hogy nem fogok elaludni, de az ásítás a pokolban sem képes békén hagyni.
A klipben van egy bárszerűség, és eszembe jut, hogy nekem is kellene egy tiszteletteljes látogatást tennem a haveroknál. Kinyitom a szemeimet, és azt veszem csak észre, hogy Ailina érdeklődve áll előttem, és figyel. Gyönyörű szemei örvénylenek, sok minden kavarog bennük, amitől kellemesen borsódzik a hátam.
- Most lelépek - kelek fel lassan, és felemelkedve veszem rendesen észre, mekkora is vagyok hozzá képest. Egy robusztus állat, eh? Ujjaimmal lustán végigcirógatok az arcán, mire érzem, hogy megborzong.
- Majd jelentkezem, ha elviselhetetlenebb és elviselhetőbb leszek – húzom el a számat, és megroppantva a nyakam lehajolok hozzá. Egy végtelen percre összekapcsolódik a tekintetünk, és szerintem ez a varázs mondatta ki vele azt amit:
- Hová mész? - formálja édes ajkaival a szavakat, mire elfojtok egy ásítást. Szivi, ha aktívabb lennék jelenleg, mint a szomszéd nagymutter, tuti nyögdécselnél valahol... alattam...
- Felturbózom magam, és szétcsapok mások között, zaklatom a szomszédokat és a járókelőket. A szokásos – vonok vállat, mire az is vészjóslóan roppan meg.
- Ilyen... állapotban? - kérdi, mire lassan felvonom az egyik szemöldököm.
- Hogy máshogy? Maradjak itt? Azt nem akarod – mondom ki a dolgok jelenlegi állását könnyedén, de mégis vontatottan és rekedten. Ajkaimmal súrolom puha homlokát, és mélyet szippantok illatából. Olyan szexi, hogy kócos...
- Mondanám, hogy megadom a számom, de sosem hívnál fel, meg nincs is telóm. Hát nem egyszerű az élet? - folytatom egy fanyar mosoly kíséretében.
- Kikísérlek – rázza meg a fejét, mintha kellemetlen dolgokat akarna elhessegetni. Lehet, hogy neki is van olyan ördög-angyal párosa. Remélem a kis piros ancúgos suttog neki, bár fogalmam sincs, hogy a tollas mit suttoghatna neki.
- Hogy milyen kedves tőled – vágom zsebre az egyik kezem, a másikkal pedig átkarolom a derekát, és magamhoz vonom. Meleg, puha, illatos... A picsába, csináljak már valamit! Váratlanul valami élesen tompa fájdalom mar a lábamba.
Mi a halál f...?
Sziszegés, fújás, kaparászás, valami a lábamba harap. Lenézek, és egy macskát veszek észre. Ailina olyan gyorsan kapcsol, hogy szinte ellöki magát tőlem, én pedig már a nyakánál levő bundájánál fogva emelem fel a kérdéses állatot. Annak körme véres, valamint a pofája is.
Teljes erőből rám támadott, és most tiszta fekete vérben úszik. Micsoda pökhendi állat! Egy szemvillanással ledermed, és bámul, bámul, bámul, bámul. Csöndes szemezés, ahol én nyerek.
- Jobban teszem, ha elhordom az irhám. Nem szeretem a macskafürdetéseket. Mert lenyalogatni úgysem fogja... Neki az én ízem körülbelül olyan, mint neked a benzin. De most már látom, hogy bírni fogjuk egymást – fújok egy kis levegőt a macskára, Ailina pedig rémülten összerezzen. Nem okádok lávát egy macskára! Odafordulok felé, és a macskát egy könnyed mozdulattal kinyújtott karjába ejtem.
De ami rémmód furcsa az az, hogy már egy ideje itt vagyok, és nem vett észre. Be volt zárva valahová, vagy lustán fetrengett Ailina ágyán? Mert egyedül abban a helységben nem jártam. Még...
- Köszönöm, hogy betakartál – suttogom, mikor elhaladok mellette, és ásítozva, ropogva kisétálok az előszobába, hogy felvegyem a bakancsom.
|
| Meera | 2010. 08. 17. 13:45:38 | #6933 |
Karakter: Ouzo
Megjegyzés: \Reámnak\
Szavaimon mereng, az angyalka pedig fészkelődik, de nem tud kievickélni. Hmm, talán rá kellett volna csavarnom egy gázvezetéket. Milyen szépen égett volna, a sikolyuk a legszebb szimfonikus zenekart is lenyomja. És ahogy a tündibündi hajacskája feketévé aszalódva porrá égett volna...
Az a finom égett illat...
Váratlanul az asszony olyat csinál, amit talán ezer éven belül képzeltem volna el róla. Megfordul, finom ujjai megtalálják felsőm, és azt megmarkolva arcát mellkasomba temeti. A totális megdöbbenés iskolapéldája terül szét az igen véres pofámon, de végül egy rettentően elégedett vicsor kerül a helyére. Ó, milyen illatos és puha...
Átkarolom drága kis testét, ha eredeti alakom lenne rajtam, talán szárnyaimat is fenyegetően szegezném előre. Kikúrt elégedett vagyok, flex-szel sem lehetne leszedni a pofámról vigyoromat.
Legszívesebben felröhögnék, de szerintem kicsapná Ailina dobhártyáját, ami az elkövetkezendő időszakban nem lenne egyikünk számára sem kellemes.
- Ailina ne! Ez a fiú túl veszélyes! - fiú? Röhögnöm kell, idősebb vagyok, mint az összes hajszálad száma. Ne pofázzon bele az idilli jelenetembe, mert megküldöm egy betonfallal.
Aztán csipoghat a kis pihés...
- Kopj le tollas, örülj, hogy meghagytam azt a nyomoronc kis életed! Választott! - vigyorgok rá, fogaim szinte világítanak a sötétben. Na, azért nem foszforeszkál, de elég fényességesen fényességes. Legszívesebben rácsattogtatnám az állkapcsom, és gégéjén keresztül fűznék egy láncot. Házi csirke.
Vajon tud tojni arany tojást? Uhh, inkább ne, bizonyára szeretet lenne a héjon belül. Öehh...
- Ezt nem fogod megúszni, ha a lánynak bármi baja esik, akkor – csikorog a foga, mire simán letorkollom. Ailina puha közelsége szörnyen jól esik, de az a gáz, hogy kezdek álmos lenni.
- Akkor? Akkor mi lesz? - gúnyolódom. Az őranygalok alapból köcsögök, hiszen „őrzésre” hivatkozva mindenhol ott vannak. Amikor fürdesz, amikor vetkőzöl, amikor mással dugsz. Ennyit a magánélet szentségéről.
Álszent népség.
- Elég... - hallok meg egy halk hangot valahol a két mellbimbóm között. Höhö... De mielőtt szóvá tehetném, szítva ezeket a kedvesen édes indulatokat, megragadja a kezem. Kész rejtély hogyan csinálta. Húzni kezd maga után, mire felvonom a szemöldököm. Tollast védjük még mindig?
Visszafordulva még egy kegyetlen pillantást vetek a szőkére, és ujjaim a nyakam előtt elhúzva utalok arra, hogy ha megérzem valahol, szarni fogok hogy hányan nézik, és kik avatkoznak bele.
A ház előtt elengedi a kezem, mire megállok az ajtóban. Hmm... Szép kis fenekét kitolja, ahogy leveszi a cipőjét, de a küszöbnél megtorpanok. Bal vállamon egy pukkanással egy vörös ancúgba öltözött ördög jelenik meg, gúnyos hangján rögtön beszélni kezd:
~ Na, behívott a házba, innentől szabad a pálya – duruzsolja, én pedig szabadon ereszteném a fantáziámat, de a fél agyam már bealudt. A jobb vállamra nézek, mire az apró ördög vasvillájával megszúrja az állam oldalról.
~ Te barom, nincs is neked olyan! - télleg... most hogy mondja, miért lenne lelkiismeretem, vagy ilyen tógás angyalkám hárfával. Tépelődni ritkán szoktam. Inkább felderítem a terepet, és körülnézek. Ha lehajolnák a bakancsomat kifűzni, akkor lehet, hogy állva maradnák, nem kockáztatom meg a bejárat előtti szobor alvást. Targoncával sem lehetne arrább taszajtani.
Hmm... Kanapé. Levágom magam rá. Itt mindennek asszony illata van, ami csodák csodájára kellemesen megnyugtat és ellazít. Nem kellett volna rendes kaját ennem, nézzék meg, tunya lettem.
Megérzem jelenlétét a fejemnél, és már arra kapok észbe, hogy valami marja a pofám.
- Ez csíp! - jelentem ki a nyilvánvalót, de szar erre felrázódni. Elfojtok egy ásítást.
- Sajnálom – jelenti ki, de ennek ellenére tovább pátyolgat. Mivel érdemeltem ezt ki nyuszó? Kicsit undorodó és lemondó arckifejezéssel tisztogatja a sebeimet, érintéseinek száma az egekbe szökik, egy idő után nem is számolom, csak nézem ahogy ténykedik.
- Énekelj – mondom lustán, mire rám pillant, s végül beleegyezve rázendít egy dalra. Ettől még álmosabb leszek, ez a cél. Nem nagyon óhajtok hazamenni, itt jobban érzem magam, valahogy otthonos, mintha örökké ide jártam volna aludni. Na, és ha nem aludnék el, akkor lehet, hogy édes kis popsijával már máshol lennénk.
- Ouzo... - ahogy a nevem kiejti, megbizseregteti a gerincem, agyamban újabb kisebb kisülés. Ó, neee...
- Hm?
- Tulajdonképpen mit akarsz tőlem...? Én... nem hiszek a „szerelem első látásra” dologban. Még is, semmit sem tudsz rólam, és... Felejtsd el.
Lehunyva szemeimet felsóhajtok, és egy mosoly kíséretében végigsimítok arcán bekötözött kezemmel. Meglepetten pislog, én pedig csöndesen magyarázni kezdek neki:
- Nem tudom mit akarok. Nem tudom mi az a szerelem. Tudni ezt-azt tudok rólad, és sose vond vissza, azt, amit kimondasz – húzom magam felé, majd két markommal megfogom derekát, és felültetem magamra. Tekintetemmel szorosan tartom az övét, nehogy még véletlenül elszaladjon. Végigsimítok a felkarján, mire megremeg.
- Azt hiszem talán az fogott meg, hogy az ijedős pofikád egyre többször lesz beletörődő, és engedelmes, de mégis tudsz meglepetést hozni – veszek el egy tincset a hajából, és míg ujjaim játékára figyel, ajkaim az övére tapasztom. Lágyan és finoman, közben pedig megsimogatom az arcát.
- Ó, és kíváncsi vagyok, hogy el tudsz e engem fogadni így, ahogy folyamatosan váltok. Eszméletlen nem? - fúrom ujjaim tarkójánál hajába, és fejét a mellkasomra hajtom, szabad karom pedig a derekára fonom. - Hallod? Nekem is van szívem, dobog is, csak nem használom olyan sűrűn...
Perceken belül már alszom is mint a bunda, ráadásul a lábaim is lelógnak a kanapéról, úgy festhetek, mint egy kinyúlt gyalogbéka, robosztusabb kiadásban és sötétebb színárnyalatokkal...
|
| Meera | 2010. 08. 16. 13:30:23 | #6910 |
Karakter: Ouzo
Megjegyzés: \Reámnak\
Még halkan szóvá teszi, hogy a táskája ott maradt a földön... Nekem ugyan nincs rá szükségem, maximum a pénzt lopnám ki belőle, de végül lustán odafordulok érte, és felveszem. A lakásom ajtaját csöndesen kinyitom, leteszem kecses kis testét, s mikor látom, hogy nem igazán akar moccanni, akkor beljebb tolom. Becsukom az ajtót, és amíg a kilincsre teszem az ujjaim, megnyalom a szám szélét.
Mikor megfordulok látom, hogy reszket, és bőre szinte hullámzik az alatta feszülő rémülettől. Odalépek mögé, karjaim a derekán kúsznak körbe, mire tompa puffanással kiesik kezéből a táska. Fejem a hajába temetem, és élvetegen érzem meg az aromás illatot, ami rettentően izgató...
Csúnyán morgok, és ajkaimmal nyakának érzékeny bőrét kezdem el csókolni. Milyen puha és hamvas, üde és illatos. Egyik kezem felkúszik oldalán, hogy érezni tudjam nőies domborulatait, ami már az első találkozásunk alkalmával is borzolta a fantáziámat. A másikkal pedig lefelé simítok végig rajta, hasán kissé elidőzve. Úgy remeg karjaim között, mint a kocsonya, de csöppet sem tud érdekelni.
- Ne! - kéri, de eleresztem fülem mellett a kérést. Mindig is szelektív hallásom volt, csak azt hallom meg, ami érdekel. Minden más nagy ívből le van szarva.
Mellébe markolok, kezem lábai közé siklik, hogy a szakadt ruhán keresztül megérinthessem... Nyögve rándul meg, teste kissé meghajlik, könnyei túl hangosan kopognak a padlón. Ehh... finnyás. Megfordítom, hogy végre rátapadhassak a barackhoz hasonlatos ajkakra. Csókom domináns, és heves, mindent elsöprő. Apró, gyenge kezei a mellkasomra kerülnek, és megpróbál eltolni magától, de hasztalan.
Pillanatok alatt dobom az ágyra, és magasodom főlé, karcsú testéről letépem a ruhacafatokat, amik feleslegesen takarják kívánatos, csábító testét.
- Ne! Hagyd abba! Könyörgöm! Nem akarom! - gyűjti össze a maradék erejét, amit még nem emésztett fel a félelem és a rémület. - Inkább szorongasd meg a nyakam! Verj össze, késelj meg! De ezt hagyd abba!
Adod itt az ötleteket, normális vagy?
Keservesen sírni kezd, sérült és meggyötört testével oldalra fordul, és mint valami macska összegömbölyödik. Pofátlanul értetlen képpel szuggerálom, ahogy rángatja a zokogás, reszket, mint a nyárfalevél. Csak nézni tudom, teste mellett támaszkodva, ahogy mit össze nem szenved, elmémben pedig egy apró villanás következik be.
- Hagyd abba – szólok rá, hangomból érezhető a bosszankodás. Hogy ez mennyire esetlen és béna lélek. Kisírt szemekkel nem éppen ínyemre való. - Nem erőszakollak meg.
Lemászom róla, és a ledobott táskákhoz cammogok lustán. Érzem hitetlenkedő és megrettent tekintetét, majd a ruha surrogás arra figyelmeztet, hogy felvette a felsőjét.
- Elmehetsz – jelentem ki kimérten, és egy gyíkot tömök a számba, mielőtt még más is kiszaladna rajta. Szó szerint rágódom. Kapkodja a tekintetét, mintha abba is belekerült volna valami, és félig-meddig odafordulva megkérdem:
- Na mi van, nem mész? - lebukdácsol az ágyról, felkapja a táskát futtában, és elspurizik. Ahh, basszus, rohadt hangulatok, a fenébe is, basszák meg... Elengedtem ezt a finom kis falatot? Normális vagyok én?!
\~\
Kiderült, hogy nem.
Miután elment, rögtön rácuppantam, és követni kezdtem. Lehet, hogy bunkó és pöcs vagyok, nem mellesleg hülye, de azért annyira ostoba nem vagyok, hogy ne tűnjön fel az a tény, miszerint a közelében a hangulatom ugyan változik, de mindig pozitív irányba. Állandóan eleresztem, ami szúrja a szemem.
Első napja olyan unalmas, hogy bealszok a szemközti ház kéményén, amiről figyeltem. A hátam közepe pont a nyílás felett van, én pedig szétdobott végtagokkal fekszem, mint egy részeges mikulás.
Ám, az egyik szépséges estéim egyikén, mikor már a pofám rongyosra támasztottam, egy fehér tollat fúj felém a szél. Bele a pofámba, úgy van, hová máshova... Elkapom, és fellángol az ujjaim között, csupán a csonkított kemény rész marad, majd azt is elhamvasztom.
Ó, szóval nem avatkozunk bele, de segítséget hívunk, glóriás?
Hogy milyen tökéletesen kedves és jóságos, kifordul tőle a belem, komolyan mondom. A barna, kedves szemek, a szőke haj, mint a méz... Mintha egy tehén jól végig szopta volna, olyan fényes és csilli-villi az egész lénye. A szárnyai azonban elárulják, hogy nem nagy durranás, de az baszottul nem tetszik, hogy Ai körül leledzik, szépít és ámít.
Na de mikor bájologva hazakíséri... Lemarom a vakolatot a téglákról, hogy a télapónak nincs szüksége kapaszkodóra. Az is egy kurva nagy piros ruhás, dagadt angyal. Utánuk lendülök, de a háza előtt lelépek a tetőről, és az utcában leereszkedve támasztom a falat.
Nyomorult szarzsák, ha le mered taperolni, akkor búcsút inthetsz ennek az egésznek. Vagyis, jobban mondva a földi küldetésednek, ugyanis szarok a törékeny vonalakra, és kibelezlek, hogy aztán azzal ugráló kötelezhessem.
Ajkait rányomja Ailina homlokára, és szinte látom, hogy az aranyos-fehéres fény furcsa motívumokkal feldereng feje fölött. A rohadék! Belemarok a falba, hogy levezessem feszültségem, mielőtt odadobom az egész háztömböt, és a nőm megsérülne.
Kurva életbe, miért is nem jelöltem meg?!
A bájgúnár zsebreteszi kezeit, és már körmeim alatt érzem cafatokra tépett bőrét, és öltönyének darabjait. Most, most véged. Kibújok rejtekemből, arcomra ocsmányul ronda fintor kerül fel, de nem felejtek el a szépségem házának ablaka felé rúgni egy követ. Az olyan erővel száguld, hogy átszakítja az ajtót, és valahol a falban állhatott meg a feje mellett.
Hehe, nézd csak végig.
Fogadd el, és próbálj megint változtatni rajtam. Hidd el, nem fog sikerülni. Tollaska barátja befordul az egyik sarkon, én pedig figyelemfelkeltésképpen felrúgok pár szemetest. Megfordul, szemei egy pillanatra kikerekednek, majd mindentudóan elmosolyodik.
Pofádba rögzítem az állkapcsod, nyomorult jóságos kis szar...
- Tudhattam volna, hogy nem tűröd tovább – emeli fel karjait, szemeit megadóan hunyja le, de az a rühes vigyor...
- Ki vagy te, hogy tegezz? - morgom vissza, természetesen még emberi hangszínen belül.
- Ó, megsértettelek? Igazán ne haragudj. Az egyik barátom említette, hogy segítségre van szüksége. Nem értettem igazán, de téged látva nem csodálkozom.
- Csodálkozni a Mennyben kell – körözök körülötte, mint valami keselyű. Aurája vibrál a kedvességtől és a nyugalomtól, hogy fordulna fel az aranyos pofája. Ezek azok, akik azt mondják, hogy a külső nem minden?
- Itt a Földön is sok a látnivaló, bukott – mondja könnyedén, cseppet sincs beszarva. Hát majd még lesz. Izzó szemekkel környékezem, a kör, amit járok, egyre jobban szűkül.
- Bukott? A nagybátyám, az a bukott. Én egyszerűen csak király vagyok. Ez az én területem.
- Nem láttam sehol a neved... - húzza el a száját, mire erőmet korlátozó bűbájomat félig feloldom. Szárnyainak vége megperzselődik, szemöldöke eltűnik, haja vége égetten felkunkorodik.
- Mindig is szerettem volna egy tollpárnát – nyalom meg ajkaimat, és vészes vicsorral állok meg előtte. Kezeim a zsebemben, testem kicsit előre billentem, hogy belepofátlankodjak a tiszta arcába.
- Nem mered megtenni. Túl törékeny a vonal a két világ kö... - kezdi, én pedig válaszul úgy megfejelem, hogy orrának roppanása egy dobszólóval ér fel. Elszáll a tűzlétra felé, de elkapja annak korlátját, és fellendíti magát. Ezüst vére lefolyik a földre, de rohadtul nem tud érdekelni. Szárnyaival tartja magát egyensúlyban, ujjai között egy fényesen csillogó ostor jelenik meg.
- Fattyú! Patás!
- Ó, csak nem káromkodást hallok? Jaj, hagy én is. BAZD MEG! - üvöltöm, és két kezem összeillesztve létrehozok egy plazmagömböt. Valami Bűbájos Boszorkák című sorozatban is láttam az egyik démonnál, így utánanéztem. Tanulható, ha a démon fogékony rá.
A fényes sistergő gömb elzúg felé, kis híján eltreffelte, de elugrott előle. Semmi baj, sorozatot is tudok lőni. Kis nyomorék, azt hiszi, csak azért, mert itt neki van szárnya, felülről el tud kapni?
Nyakamra tekeri azt a szart, mire nem törődve azzal, hogy húsig marja a kezem, megragadom, és egy íves rántással átlendítem a fejem felett, mire beleágyazódik a földbe. Felhörög, de nem igazán tud érdekelni. Odaugrom, mielőtt még kiugrik, ezek túlságosan is virgoncak. Szárnya kicsap, és jól oldalba ver, és mielőtt felkenődnék a falra, megpördülök repülés közben, és belemarok a falba, hogy megálljak. Felrohanok a falon, mint valami pók, és a tető széléről morgok rá.
Előkapom a laposüvegem, és egy mozdulattal kinyitom a tetejét, majd felé tartom. Látom, hogy nem igazán ijeszti meg pár csepp alkohol, és a fitymáló vigyor már ott is a szája sarkában. Csúnyán rávicsorgok, és számat odaillesztem a laposüveg végéhez. Szabályos lávaeső esik rá, hallom hogy ordít, de egy pillanat alatt megjelenik mögöttem.
Ostora rákúszik a bokámra, lendít rajtam egyet, mire belekapaszkodom a párkányba, ami betonostól mindenestől kiszakad, engem pedig ledob a két ház közé, de félúton megköti az egyik antennán, így most fejjel lefelé lógok.
Csak gyere közelebb, pi-pi-pi-pi-piii...
Suhogás, és hallom, hogy valami fémes súrlódik, de válaszul lendülök egyet, és az üveget az irányába hajítom, majd lebegve leszedem lábamról az ostort, és az eldobott tárgyat egy kis elmei segítséggel egyenesen a pofájába csapom.
Lezuhan a földre, de ezúttal szorosan követem. Belepasszírozódik a földbe, én pedig morogva emelem fel a grabancánál fogva, hogy kiszedjem a lyukból. Szárnyai ernyedten lógnak, még jó, hogy csak én látom őket.
- Mutasd a valódi alakod! - kiáltja, ujjai az enyémeket próbálják lefeszíteni. Mindhiába.
- Nem tuuudooom – nyújtom el dallamosan, majd sárgán felvillanó szemekkel fúrom tekintetem az övébe. Megcsap félelmének kesernyés illata, én pedig emelem a kezem, hogy átszakítva mellkasát kirántsam dobogó szívét. Totálisan meg fog csapni az aranyos fényesség, de leszarom. Pár pillanatnyi vakság megéri.
- Vissza a mennybe, tollpárna – susogom, de mielőtt végleg megpecsételném mind a kettőnk elkövetkezendő Sorsát, puha ujjak fonódnak a könyökhajlatomra, úgy húzva vissza a karomat. Odakapom a fejem, és látom, hogy az asszony az.
Eh...
Bőg.
Milyen meglepő.
Talán meg kellene átkoznom, hogy ne tudjon sírni, de ehhez is különleges pecsételés kell, mint ennek a rohadéknak az áldása. Már azt is furcsállom, hogy meg mert érinteni, hát még hogy rám néz könyörgően.
- Ne bántsd... kérlek...
- Már késő, ha nem látnád – ráznám le magamról, de meglepetésemre kapaszkodik. Kitágult szemekkel nézek rá, és látom, hogy szemei kikerekedetten összpontosulnak a homlokomra.
- Mit nézel? - horkantok fel bosszúsan. Amit csinált, az felér egy megcsalással, de a búvalbaszott életbe, hogy nem fogad el... Mi a kurva anyámat csináljak? Attól a riherongytól örököltem ezt, nem kértem bassza meg...
- Megsérültél... - mondja nagyot nyelve, keze úgy remeg, hogy már az enyém is ráng.
- Ne érdekeljen. Csak ez a görcs érdekel nem? - emelem fel kissé a ziháló testet. Az angyal feje véres, de nem ezüstös csillogással, hanem fekete sötétlő cucc folyik végig rajta. No lám, megsebzett volna? Kis hamis...
- Mutatok valamit engedelmeddel – vágom vissza a földre a pasast, és megkerülöm testét, majd hátulról halántékára teszem az ujjaim. - Csináld te is ezt.
Akadozottan teszi azt amit kérek, bizonyára azért, mert fél, hogyha ellenkezik, mind a ketten felperzselődve repülnek felfelé. Bársonyos ujjbegyei megérintik halántékom, olyan, mintha apró ajkak csókoltak volna meg.
- És most láss – duruzsolom a fülébe, mire látom, hogy fekete mágiám körülfonja testét, így láthat úgy, ahogy én látom ezt a férget. Fehér fényesség, glória, közepes méretű szárnyak...
- Gyönyörű, nemde? Varázslatosan ontja magából a kedvességet és a jóságot, de ha egy kicsit jobban megnézed, belemászhatsz az elméjébe. Csupán küldetés vagy neki, egy probléma, amit bizonyos kereteken belül kell tartania. És hidd el, ezt kivételesen nem a Viasat History-ról szedtem – suttogok minden egyes szót a fülébe. Élvezem a hatást, amit kiváltok belőle, de mikor meg akar fordulni, hogy engem is lásson, nem engedem neki.
- Tetszik? Nem olyan sötét, és bunkó mint én, de nem is olyan változatos. Félelmetes vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy egy gennyláda. Érzed, hogy ontja a meleget? - lépek közelebb hozzá, és így hozzásimulok. Erre az angyalka megpróbál felkelni, de nem sok sikerrel.
- Én hideg vagyok talán? - lehelem fülébe, és elengedem halántékát, mire megszűnik látni, de nem mozdulok mögüle. Körmöm végét háta közepére nyomom, és egy apró fekete villanással ráteszek egy pentagrammát. Pont olyat, ami az üvegen is van. Így az áldás is rajta marad, de a jelzés, hogy az enyém, az is. Nem érzi, mivel a félelem rázza még mindig, de ezzel szemben mégis meglepetten bambul.
Nem fogja egy ideig észrevenni, de ha ellenséges démon ér hozzá, azt kegyetlenül megcsapja.
|
| Meera | 2010. 08. 14. 18:09:15 | #6837 |
Karakter: Ouzo
Megjegyzés: \Reámnak\
Napokig lógatom a lógatni valót a lakásomban, nem mozdultam már ki régen itthonról, az angyalkás incidens óta. Mocskos tollasok, azt hiszik, mert glória a fejükön van, akkor nekik mindent lehet, mert minden, amit tesznek az a felsőbb jóért történik, és Isten jóvá is hagyja. Ennyi erővel felégethetném az egész földet, mivel azt a Sátán úgyis jóvháhagyná.
Az ostoba és jóhiszemű észjárásuk az, ami egyszer a pokolba fogja őket taszítani. Én pedig röhögve tárnám ki karjaim, mikor lefelé zuhannak, pörkölődött szárnyaikkal.
Hehe.
Átdobom magam a másik oldalamra, feledve, hogy ez az ágy kisebb mint az otthoni, így sikeresen kikötök a földön. Eszem ágában sincs felkelni, ezért pofával lefelé nyomom a padlózatot. Odakint megint folyik a vita a kártevők miatt, de tehetek én róla, hogy vonzom őket?
Naná.
Olyan vicces hallani a sikítozást és a káromkodást, hogy az egyszerűen rémes. Ahogy a seprűvel vagy a konyharuhával suhintanak az állatok felé, az különösen kellemes. Nem igaz, hogy nem tudják megszokni őket...
- Egér! - sikolt a szomszéd, és hallom, ahogy több mázsás csülkeivel a földre zuhan. Minden bizonnyal leesett a székről, amire felmászott ijedtében. Rossz ötlet, mert akkor a patkány és az egér utána mászik.
Intelligensek nem?
Az ajtómon kopogtatásszerű dörömbölés hallatszik, én pedig lustán intek a földről, mire kitárul az ajtó. A szomszéd férje az, érzem rajta a piát. Minden reggel megiszik egy pohár vörösbort.
- Átjönne segíteni? Megfizetjük... - szinte hallom, ahogy ujjai között serceg a haja, amit megvakar szégyenében. Nagy nehezen feltápászkodom a padlóról, amit már pedig kellemesen felmelegítettem. Felkapok bőrdzsekit, egy ugyanilyen anyagú nadrágot, s átlépek. Nem veszek fel trikót alá.
Minek?
Szomszédéknál szabályosan áll a bál, amire csupán elvigyorodom. Az asszony megrémül tőlem, és berohan a fürdőbe, ahol biztonságos terepet diagnosztizált. Perceken belül megfogom az egereket, akik önként vonulnak hozzám, pár ciccentés után. Megkapom a bankókat, a rágcsálókat pedig ívesen kihajítom az ablakon.
Hm...
Pénz.
\~\
Rögtön fel is dobom magam az egyik buszra, hogy meglessem Ailinát. Lehet, hogy hülye vagyok, és tapló, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam megjegyezni, merre is lakik. Ráadásul olyan illata van, mint a frissen kibontott vaníliás karikának, szóval...
Bakancsom a busz összezáródó ajtajai közé vágom és úgy szállok fel, mintha még lehetőségem lett volna rá. Levágódom az egyik ülésre, s ekkor meg is pillantom azt a gyönyörű haját. Megnyalom ajkaim, és inkább csendben bámulom.
Olyan édes, hogy nem tűnik fel neki a csupa bőr szerelés, és a mellkasom kivillanása a dzsekiből... Egy könyv van a kezében, nyilván az foglalja le annyira, hogy levegőnek néz, vagy ami rosszabb: utastársnak.
- Én utálok olvasni – jelentem ki, és előre szegezem a tekintetem. Hangomra szinte felnyüszít, erre viszont már odafordulok, hogy meglepetten elkerekedő szemeibe mélyeszthessem a sajátjaimat.
Kiveszem a könyvet a kezéből, és jobban megvizsgálom. Valami angyalos hülyeség, bizonyára romantikus regény, vagy mit t'om én. A nők ezeket szeretik, leheletnyi izgalommal és kalanddal keveredve. Nos, inkább olvasson, mint horrort nézzen.
Ezekre a gondolatokra gúnyosan elvigyorodom, mire halkan sikkant egyet, és lejjebb csúszik az ülésen.
- Ennyire szörnyű volnék? - hajolok oda hozzá, orrom szinte az övét súrolja. Szemei akkorák lesznek, mint egy kistányér, felelni akkor sem fog szerintem, ha elkapom a torkát, és kényszerítem rá. Látom, ahogy megremeg, ezért elégedett szippantással ülök vissza a helyemre, könyvét az ölébe teszem, s nem felejtem el combján futólagosan végigdobolni ujjaimmal.
Ehh...
Újabb hangulat. És ez tetszik.
Kinyílik az ajtó, felszállnak újabb utasok, én pedig mint mindig, kifogom az öregebbeket, de ezek már külsőmre pillantva elcsoszognak hátulra, kapaszkodót keresni. Ailina elteszi a könyvet, és félig felállva hozzászól valakihez:
- Tessék leülni kérem – mutat a helyére, mire az öregasszony szabadkozni kezd.
- Nem-nem kedveském, úgyis mindjárt leszállok – nyel egyet, és rám pillant, mire rámordulok.
- Akkor menjen tovább vén szatyor, ugyanis mi is leszállunk a következőnél – összeszűkült szemekkel méregetem ráncos arcát, ami nekem soha nem lesz olyan. Hirtelen vészjósló, de mégis elégedett mosoly kerül ajkaimra, majd megfogom Ailina karját, és a helyére teszem.
- Ne mocorogj feleslegesen, mert egy esetleges fékezésnél az ölembe kerülsz – villantok rá egy cseppet sem jót ígérő vicsort, majd visszafogva magam lejjebb süllyedek a széken. A lábaim így sem fértek be túlzottan, miért vagyok én a bűvös százkilencven körül?
Megáll a busz, én pedig megragadom Ailina csuklóját, és levonszolom magammal a járműről, ami mintha egy kicsit gyorsabban indulna el a kelleténél. Ó, persze, ennek a sofőrnek nyomtam benzines tölcsért a szájába...
Pedig annak olyan jó illata van...
Mélyet szippantok a kellemes emlékek hatására, mire a karmaim között tartott kéz megremeg, majd az egész test is.
- Ugyan már, csak boltba megyünk, nem foglak felfalni – duruzsolom jókedvűen, és kezét nem eresztve indulok meg, mire ő vonakodva bár, de követ. Az a kellemes, vaníliás illat olyan bódító, hogy legszívesebben itt helyben leteperném a nyílt utcán, de nem fogom.
Erőt veszek magamon.
A bolt előtt mondom neki, hogy várjon meg kint, amíg vásárolok. Odabent olyan pofa be hangulat fogad, hogy kishíján leszakad a pókhálós csillár is. A sötét és nem éppen sok jót kecsegtető üzlet a sikátorok között bújik meg, innen szoktam kaját venni magamnak, ha hazait szerenék.
- Ouzo úrfi – hallom meg a nyekergős hangot, és egy banya kerül elő a semmiből, görnyedt háttal. Így tökre felesleges meghajolnia is. Hehe. - A szokásosat óhajtja.
- Ja, de dupla adagot kérek – teszem el a pénzt az asztalra, mire a néne kibotorkál kezében két papírzacskóval. Elmarja a pénzt karmos és bütykös ujjaival, majd zsebreteszi. Hirtelen kifordul a szeme, és monoton hangon jelenti ki.
- A lenti világ új asszonya veszélyben forog... - dünnyög, mint egy rossz motor, a számban ficánkoló gyíkot erre szétroppantom.
- He? Ó, bazd meg, nyanya... - fordulok meg, és egyik hónom alatt tartva a papírzacskókat, és az utcára úgy lépek ki, hogy nem látok kívül senkit. Talán halk sikkantásokat és nyöszörgést hallok meg, azt is északi irányból. Rögtön odafordulok, és kimért léptekkel elindulok arra. A levegőbe szimatolok, és gúnyosan elvigyorodom. Ezek se tudják mikor kell lekopni.
A sikátorban a következő látvány fogad.
Ailina két szemetes között sínylődik, egy marcona srác felfogja a két csuklóját a feje fölé, késének lapjával cirógatja az arcát. Ez lopja az ötleteimet? Arcán van egy apró vágás, ami halványan bár, de vérzik. Illatát megérzem, s vállaim úgy megremegnek, hogy a zacskó megcsörren a hónom alatt.
Lehunyt szemekkel egyenesedem ki, mint egy ragadozó, orrom kicsit magasra emelem, és kaján vigyorral fordulok vissza feléjük, szemeim lassan kinyitva. Többen vannak elrejtőzve Ailina kétségbeesetten vergődik, és néz rám. Láttomra virgoncabb lesz, mire egy vércsepp indul útjára arcán, le a nyakán, be a mellei közé.
- Ahmr – morgok kéjesen.
- Cső Ouzo, mizu tesó? A mi Ánizspálinkánk – kerül elő a sötétségből a vezetőjük, mire kitágult orrcimpákkal sikerül az arcom elrántani Ailina melleiről. Fokokkal hűl le a levegő, szavaim nyomán megfagy a levegő, a nőmet tartogató egyén keze úgy megremeg, hogy a kést is elejti.
- Semmi, Bourbon, a mi Whisky-nk – lépek oda hozzá, és megfogjuk a másik alkarját. Alvilági szokás, és ő csak félvér, de azért mégis tisztában van az effajta üdvözléssel.
- Szép fogás, csak kár hogy foglalt – mondom szemeim az övébe fúrva.
- Igen, most láttuk meg a banya üzlete előtt, csinos mi... Ó? Foglalt? - kerekednek ki szemei, kék haja ijedten csillan meg.
- Igen – fújom ki hosszan a levegőt, ami a tüdőmben rekedt. Rögtön a zsebébe nyúl, és elővesz egy sodort spanglit. Elveszem, meggyújtom, és intek, hogy kotródjanak el, különben nagyon fájni fog.
Mindezt sárgán felvillanó szemek nélkül.
Ailina feltápászkodik, ruhája félig-meddig egyben van. Én pedig annyira ráizgulok, hogy a spangli nyugtató hatása fogja meg erősen a gyeplőt. Odalépek hozzá, mire bársonyos hangján megszólal. Úgy cirógatja a torkom, hogy már a számban érzem a leheletét.
- Köszönöm... - suttogja szégyenkezve, arcát mikor meg akarja törölni a vértől, megfogom kezét, és elhúzom onnan.
- Van mit, és tudom is, hogyan háláld meg – hajolok az arcához, ahol az apró vágást ejtették. Megborzongva a tudatba, hogy mindjárt bőrének és vérének íze a nyelvemen lesz, kicsit erősebben ránthattam fel a fejét magamhoz. Nyelvem úgy bújik ki a számból, mint valami kígyó, és végighúzom a seb felületén...
- Ahmr – hagyja el a torkomat egy mélyről jövő morgás. Úgy reszket, mint a nyárfalevél, és megérzem a sós illatot, ami jelzi, hogy hamarosan sírni fog. Lejjebb futtatom nyelvemet az illatos és puha bőrön, eltüntetve a vércsíkot, és annak mentén haladok tovább. Nyakán kicsit hosszabban elidőzök, megcsókolom hevesen lüktető nyaki erét, vagyis pontosabban a felette vibráló bőrt. Szipogva bár, de felnyög az érintésre.
Helyes.
Kulcscsontjára tévedésemkor egyik keze megmozdul, és félénken az arcomra tapad, hogy eltoljon onnan. Hajamba könnyek hullanak, és élvezem, ahogy leszánkáznak a fejbőrömön. Nem engedelmeskedve kérésének jutok lejjebb, mire ajkai közül kiszakad egy sóhajjal vegyes kiáltás:
- Ne!
Válaszul rögtön ajkaira tapasztom számat, szenvedélyes csókot váltva vele. Olyanok az ajkai, mint a lédús barack... Édes és hamvas... Megnyalogatom őket, majd hirtelen ölbe kapom, és lustán elindulok vele hazafelé. Sikkantva kap a nyakam után, hisz végül is valamiben meg kell kapaszkodnia...
- Hazaviszlek – jelentem ki, pedig ha tudná, hogy mekkora kín az, hogy nem a földön fekszem rajta...
Csak ő nincs tisztában azzal, hogy „hazafelé” tulajdonképpen mit takar. Nem, egyelőre még nem a Poklot.
|
| Meera | 2010. 07. 27. 15:25:25 | #6342 |
Karakter: Ouzo
Megjegyzés: \Reámnak\
Álmomban a nagybátyám kerget, csupán csak azért, mert elloptam a bal csizmáját... De könyörgöm, neki patája van!!! Egyébként is, minek kellene nekem pont egy csizma?! Már mikor éppen felnyársalna a hegy méretű szuronyával, lágy, dallamos hangot hallok meg. A jelenet megáll, a nagybátyám is csöndesen fülel abba az irányba.
Én pedig, mivel született szépség vagyok, és nem fogok itt elpatkolni, elrohanok abba az irányba, amerről hallom. Hál' Sátánnak megmenekülök, de a magas oszlopsorok közül nem látom a hang kiadóját. A csarnok teteje felé pillantok, amiben apró lángörvénnyel bevont lyukak vannak. Hát egen, innen hullanak a friss halottak lefelé.
Kissé pörkölődötten, kissé kilapulva bár, de imádom őket cseszegetni.
Csak azt ne mondják, hogy egy hulla danol ilyen szépen, mert visszamék akkor a trónterembe, és... Felül azonban az egyik kripta alja kékes színben pompázik, mintha a mennybe vezetne, de... a hang onnan sokkal erősebben szól.
Fekete szárnyaimmal csapok egyet, és rögtön fel is repülök a kérdéses lyukhoz, de bele nem fogok menni. Érdeklődve repülöm körbe, mire a bal oldalamról egy hulla esik le, és a nadrágomba kap.
- Eressz el, aljadék! - rúgok egy hatalmasat, minek következtében kissé közelebb lendülök a kéken gomolygó tűzhöz, amiből egy arany karperecekbe bújtatott női kéz nyúl ki, és ránt be azonnal, s a hang felerősödik...
Szemeim automatikusan nyílnak ki, én pedig kissé meglepődve veszem észre, hogy Ailina halkan énekel. A hangja... Gyönyörű és lelket simogató, az enyém már visít is, hogy fejezze be. Túl mennyei dallam, túl megnyugtató, túl kellemes... De mégis hallgatni akarom még, így csöndesen szuggerálom éneklés közben. Ettől egész lénye totál más megvilágításba kerül, mintha egy másik világból jött idegen énekelne. Szemeit félig lehunyja, ajkai úgy formálják az édes dallamokat, amit egy szirén is megirigyelhetne.
Egyszerűen így túl szépséges.
Ám hamarosan be is fejezi az éneklést, mikor észreveszi, hogy nézem őt. Villámgyorsan abbahagyja ezt az egész dudolászást, tekintete egyszerre ijedt és zavart.
- Ne...ne haragudj! Nem akartalak felébreszteni! Nem szándékos volt... - hebegi, és most kivételesen nem haragszom. Valamiért totál nyugodtan keltem fel, erre nem volt példa időtlen idők óta.
- Ne bánts! - kéri halkan, és akkor szép barna szemeit elfátyolozzák a könnyek.
Na neee... Bármit csak ezt ne. Nehogy bőgni kezdjen!
Nyújtózom egy kicsit, megroppantom a vállaim, s egyik kezemmel átnyúlok az asztalon. Riadtan menekülni próbál, szinte belelapul a paravánba, de nincs esélye, mert elkapom törékeny csuklóját. Amin legnagyobb meglepetésemre megcsörren két arany karkötő. Kimért arccal nézegetem, hátha bizonyságot kapok, hogy ez a kéz biztos nem az, ami álmomban volt.
Ailina szép szemeit összeszorítja, mintha várná azt, hogy most jól kiverem belőle a szart is. Nos, pont hogy nekem kéne hálásnak lennem, mivel ilyen könnyeden még pelusos korom óta nem ébredtem.
- Nyugalom – mondom mély hangomon, és mikor rám tekint, eleresztek egy sármos, megnyugtató mosolyt. Igen, tudok ilyet is.
- N...n...nem haragszol...? - kérdezi félénken, mire felkelek, odamegyek az ő részéhez lehajolok hozzá, s a kezemet nyújtom, hogy fel tudjon kelni.
- Nem – felelek könnyedén, mire a kezemre néz. Szinte látom a lelkében a kételyt és az aggodalmat. Nem meri megfogni, itt állni pedig végig nem fogok, szerencséje van, hogy az egyik rendes énem mászott elő a purgatóriumból.
Végül, tépelődve az alsó ajkába harap, amit igen szexinek vélek, s apró kezét az én hatalmas tenyerembe helyezi. Felsegítem, s előre engedem, némán is finoman az ajtó felé terelve. Most olyan kicsinek látszik, az előbb viszont sugárzott. Ha a fater ezt látta volna, minden bizonnyal adna egy virtuális pirospontot az esetért.
- Ailina! Ki fog bezárni? - hallok meg egy parancsoló hangot, idillem szilánkokra törve esik szét. Mély levegővétellel fordulok meg, kijjebb taszítva a nőt az ajtón, majd becsukom mögötte.
- Te fogsz bezárni – mordulok rá vészjósló hangon, szemeim bizonyára sárgára válthattak, mivel hátrahőkölt.
- Tu-tudom mi vagy! És nem engedem, hogy Ailinát megrontsd! - mondja igencsak határozottan, amit úgy gondolok, itt az ideje elfojtani.
- Honnan tudnád pont te, hogy ki vagyok? - lépdelek közel hozzá, fantázia világom apró szilánkjain taposva. Suttogásom még frászt hoz az edényekre is a háta mögött.
- Látom az aurád...! - hatalmas árnyékom fenyegetően nyúlik végig, ha tudnék olyan varázslatot, akkor bele is olvasztanám, hogy örökkön-örökké a talpamat kelljen csókolnia.
- Eddig nem okozott problémát, tata – morgok rá, s a ruhájánál fogva megemelem, hogy egy szintben legyen az arcunk. Kivételesen azért nem ölöm meg, mert a nőcinél rossz pont lenne, a bőgést pedig szeretném elkerülni. Azt akarom, hogy lásson át az ördögi lényemen, és meglásson bennem valami olyat, ami számára érdekes.
Mélyet szippantok a levegőbe, és gúnyosan elvigyorodom.
- Ó, hát az őrangyalod megajándékozott egy pillanatnyi áldással? - dobom el a pult mögé, mire pár pohár ráesik, s felnyög keservesen. Megfordulok, és sercegő hangon duruzsolom:
- Gyere elő tollaska, nem bántalak.
Válasz nem érkezik, de így is jó. Gyilkos erőmet feloldom egy pillanatra, ami szinte mindent elsöpörve egy láthatatlan testet csap a helyiség másik végébe. Bingó. Megvagy. Odaugrok, és elkapom, mielőtt még elszaladna, de ekkor valami puha súrolja a fejemet.
- Ne avatkozz a dolgomba glóriás – szorítom a nyakát, mire egy halk nyögést hallok meg, de alakját még mindig nem veszi fel.
- Nem engedem, hogy egy tiszta lelket megronts! A te lelked lehetetlenség tisztára mosni!
- Nem is nagymosást kértem – kerül vigyor ajkaimra, mire érzem, hogy idegesen mocorogni kezd. - Nyugalom, nem nyiffantalak ki, mivel nem akarok balhét. Csendesen húzom meg magam itt kurva régóta, és szeretném tudni, miért pont most kellett beleavatkozni a dolgomba?
- Nem engedem, hogy a Sátán fia a közelemben garázdálkodjon! - eltökélt világ-megmentés hangjától hánynom kell.
- Nem vagyok a fia, ott is halnék meg. Kismillió őrangyal lebeg körül nap mint nap. A szomszéd néni angyala sem tett ellenem semmit, nem hogy te. Figyelmeztetlek – tolom feljebb, s erősebben a falnak nyomom. - Az a nő ott kint az enyém. Ha megint lépsz ellenem. Ki-foglak-nyírni.
- Ailina olyan nő, aki sosem tudna téged értékelni! Hagyd őt békén, keress magadnak a Pokolban asszonyt! - ez a zengő hang... csak tudnám honnan szerzik ezt az aláfestést...
- Ki mondta, hogy asszonyt keresek? Uram ördögöm, ti már rögtön a házassággal jöttök? És hidd el, értékelni fog. Valamelyik oldalam biztos – eresztek meg egy sátáni mosolyt felé, mire még izgágább lesz...
Dolgom végeztével kilépek az utcára, és kissé ingerülten veszem észre, hogy Ailina eltűnt. Körülnézek, és meg is pillantom a buszmegállóban, a padon. Lustán leülök mellé, előrehajolok, karjaim a combjaimon támasztom meg, kezeim lábaim közé ejtem.
Kínos csend telepszik ránk, én pedig nem tudok mit mondani, tehát ezen töprengek, benne pedig kétes érzések kavarognak, melyben a félelem a domináns.
- Én... hazamennék... Ha nem gond.
- Elkísérlek.
Mély kuss ölel körül bennünket, ahogy csöndesen sétálok mellette háza felé. Már most elgondoltam, mit fogok csinálni vele holnap, és azután, és azután... Hmm. Olyan kis védtelenül édes, hogy az valami hihetetlen, de mégis szúrja a szemem, hogy ennyire alázatos.
Mondjuk, az ő helyében nem is igen pattognék.
Takaros környéken lakik, nem olyan panelblokkban, mint én. Hát, akinek jól megy... Az ajtó előtt tétován pillant rám, de én a kerítés mellett maradok szigorúan. Egyrészt ha beljebb mennék, pofátlanul behívatnám magam, letámadnám, és istentelenül megkefélném. Másrészt most elég az is, ha furcsának és érdekesnek talál, a kíváncsisága ígyis-úgyis feltámad irántam, s én majd akkor lépek.
- Kösz a reggelit, az ebédet és a vacsorát – támaszkodom meg lazán, majd ellökve magam elindulok hazafelé, meg sem várva, hogy mit reagál erre.
Talán pár napig hagyom, hogy eméssze a dolgokat.
Asszem pénzt kellene keresnem.
Mintha láttam volna egy bankot errefelé...
|
| Meera | 2010. 07. 26. 14:55:30 | #6310 |
Karakter: Ouzo
Megjegyzés: \Reámnak\
Várom a reakcióit és a válaszát, ugyanis ha nemmel merészel felelni, bizonyosan kettékapom, és megeszem. Nem szeretem az emberhúst, túl sós és vas ízű, ha átsütik, akkor meg nagyon porhanyós, nyersen pedig rágós, szóval röviden: szar.
- Re...re...rendben – bólogat megrémülve, de testét még mindig rázza a félelem. Akárhogy is, az illata bódító és vadító egyszerre.
- Akkor induljunk – egyenesedek fel, s körbe tekintek a placcon. Alig van pár járókelő az utcákon, azok is gengszternek és drogosnak néznek ki, mind egy szálig. A nőci szolid kussban sétálgat mellettem, néha lopva rám pillant. Elnyomok egy ásítást, és elég laposakat pislogok. Ahh, kérlek, ne aludjak már el járás közben, olyan kellemetlen volt legutóbb is...
Egy megyével arrább találtam magam, és halvány lila fingom sem volt, hogy kerültem oda, majd a meglepődött arcokat látva gondoltam, hogy megint bealudhattam. Csodás emlék, kár, hogy visszafelé nem ment ilyen egyszerűen.
\~\
Egy japán kajáldához követtem a csinos popsiját, és az igazat megvallva tetszett a dolog. A kínait imádom, szóval a japók kajája sem lehet rosszabb, sőt, egyesek azt rebesgetik, hogy a sushi és a tofu mindent visz. Ahogy belépünk a küszöbön, lehetőségem nyílik körülnézni. Nem sokan vannak bent ilyenkor, szent igaz, de akik itt üldögélnek, azok jómódúnak és rendesnek látszanak, erre a nyugodt és jóságos vibrációval égő aurájukból következtetek.
Kis párnákon üldögélnek, afféle boxokban, amik fából készültek, és takarják a vendégeket egymástól. Az asztalok olyan kis méretűek, hogy a nagylábujjam se férne be alá, habár látom, hogy ezek térdelve iszogatnak és esznek. Apám, hová kerültem...
Szép hely, jó hely, csak kissé csendes.
- Ailina! Csak hogy beértél végre! - hallok meg egy megrovó hangot szemből, és a pult mögül egy eléggé agresszív emberke pattan elő. Jé, eredeti ferdeszemű. És a bájos pénztárcámnak pedig Ailina a neve... Hmm...
Gyönyörű neve van, ezt el kell ismernem, s illik is rá.
- Sajnálom... - hajol meg a férfi felé, én pedig zsebre vágott kézzel hallgatom a diskurálást. Óvatosan rám pillant, majd azután felel csak főnökének. - Dolgom...dolgom volt...
A pasas lemondóan legyint, engem pedig a bűbájos csinibaba odavezet egy asztalhoz. Levágom magam a párnára, és hátam nekidöntöm a paravánnak, s lábaim pedig kinyújtom, de annyira, hogy az asztal másik végén kandikál ki a lábfejem. Talán nem volt jó ötlet a beülős részbe helyet foglalni...
- Rendelj...en amit csak akar, minden fizetek... - mondja tápászkodásom közepette, így szolid módon morranok egyet, hogy vettem a lapot. Fogja magát, és elindul, bizonyára azért, hogy átöltözzön.
Hm.
Csípője finom, ringó hatással táncol, ahogy megy, lábai hosszúak és szépek. Ha önként szétdobná őket, akkor nem is lenne érdekes, és ez így számomra sokkal kényelmesebb és tetszetősebb.
Először is, imádom az ingyen kaját, főleg ha csaj veszi.
\~\
Hamarosan vissza is tér, én pedig faarccal olvasgatom az étlapot, amit nem is tudom hogy találtam meg. Mennyi ismeretlen hülyeség, eszem faszom megáll... Mikor felpillantok rá, észreveszem, hogy igen kis csinatos, jól kicsípte magát, az biztos. Arcán a régies időkre emlékeztető smink, ruhája pedig tradicionális japán női öltözet.
Te kárhozott pokol, ki tudtam mondani...
- Választott? - kérdezi meg, kissé feszülten. Jaj de aranyos, hát nem magáz? Erre babakorom óta nem volt példa.
- Igen. Hat lazacos sushit kérek, plusz tonhalas töltettel kettőt, gyömbér nem kell, a wasabi viszont jöhet duplán – fejezem be apró monológom, és odanyújtom neki az étlapot, amit megrökönyödötten vesz el.
- Darabra kéri, vagy... adagra?
- Nos, itt adagra vannak feltüntetve a kaják, drágám – húzom el a számat, de szemeimmel végig az arcát figyelem. - És örömmel töltene el, ha leülnél ide addig, amíg eszem.
Fhúha, micsoda megfogalmazás! Kellett nekem megnézni azt a hülye régi francia filmet... Ha most kedveskedő hangulatomban talál el, a végén még leráz.
- S...sajnálom, de most dolgozom, és... a főnököm rossz néven venné – mondja kissé vékonyka hangon, mire mélyet sóhajtok, azután pedig felállni készülök, de inkább nem teszem.
- Hívd akkor ide.
- Tessék?
- Szerintem nem dadogtam – felelem csípősen. El akarom kerülni, hogy négyszemközt beszélgessek a japánnal vagy mi a fenével. Nem lennék sem udvarias, sem kedves, ez a buksza meg végül elveszíteni a munkahelyét főnök hiány miatt.
És oda lenne az ingyen étkezésem, amit nem fogok hagyni.
Elsiet, és halk horkantással konstatálom, hogy ez a ruha szinte mindent takar belőle, hogy csessze meg... Hamarosan fel is tűnik az ipse, aki egy meghajlás keretében üdvözöl.
- Valami gond van uram?
- Ja – csak a szemem sarkából figyelem az arcát, karom pedig a felhúzott lábamra dobom.- A kiszolgálással van bajom.
- Elnézést, de nem értem – biccent megint, látszik rajta, hogy ő is kezdi kellemetlenül érezni magát a társaságomban. Ó, pedig az erőm egy negyede leng körülöttem, a rossz érzés jogos, de mégsem elégséges.
- Maga is süket?
- Nem, uram. Mi a problémája?
- Én úgy figyeltem meg, hogy ez egy hagyományos japán étterem. Na mármost ha az ismereteim nem csalnak, akkor a régi hagyományok szerint a felszolgálók leülnek a vendéghez, ha nem is végig, de megtisztelik figyelmükkel amíg fogyaszt – vágom le ezt a monológot úgy, hogy Ailina csupán kikerekedett szemekkel bámul vissza rám.
Hát, egen, tudok ezt-azt, folyton tévét nézek. Az intelligenciám nem fogom csillogtatni, mivel nincs is, de ennyi apróságot még én is meg tudok jegyezni. Hízelgő, hogy egy tanulatlan, bunkó parasztnak képzelt el, de ezt most lerombolom, amibe belegondolva egy bánatos sóhajt produkálok.
- Igen, kérem. Ailina, kérlek, ülj le az úrral szemben, majd én kihozom a rendelést – feleli alázatosan a férfi, és ha itt látszanának a szárnyaim, bizonyára megsuhintottam volna a fejét. Mikor elhúzza végre a belét, elégedetten fonom össze karjaim a tarkóm mögött.
- Na végre, azt hittem le kell nyomnom egy National Geographic hülyeséget, hogy felfogja mit akarok – kerül egy gonosz mosoly az ajkaimra, majd nekilátok enni, mikor elébem kerül a koszt...
\~\
Olyan jól laktam, hogy hihetetlen. Mindent egy falásra megettem, pedig nem is zabáltam gyorsan. Tökéletesen megelégedve dőlök hátra, és merőn bámulom Ailinát. Nos, valóban, a szépségét sok démonnő irigyelheti, sőt, talán még a szárnyas bagázs is odafent. Furcsa, nem látok körülötte védőangyalt, biztos valahol máshol mutogat a fejem fölött szamárfület.
Na ha a szarvaim meglátná, akkor mutogatna tovább?
Ahogy így merengek, Ailina megszólal csöndesen, eddig nem is nagyon beszélgettünk, csupán pár szót, hogy ízlik e az étel, meg a szokásos sablon dolgok...
- El... khm... kell mennem, egy pillanat – kel fel, amit végül is megengedek neki. Kimérten biccentek, és hagyom, hogy el húzza a csíkot, nyilván slozira megy, vagy ha a rendőröket akarja kihívni, akkor az bukott ötlet. Eléggé ismernek már, és sokszor elengedtek eddig.
A démoni varázs... egyszerűen király.
Lehunyom a szemeimet, s miközben ezen merengek, a lappangó álom az elmémre mászik, és mint valami pók, behálózza az egész fejem...
Szerkesztve Meera által @ 2010. 07. 26. 14:58:53
|
| Meera | 2010. 06. 26. 22:29:06 | #5739 |
Karakter: Ouzo
Fárasztó reggeleim egyikén úgy döntök, hogy mégis kikelek a kanapéból nyitott ágyamból, és egy csontropogtató nyújtózás után körülnézek a szobában. Szürke hétköznapjaimon hol rám tör a takaríthatnék, hol teljesen hidegen hagy a szétdobált szemét. Ma az utóbbi napomat élem, tehát érdektelenül ballagok el egy sörös doboz és egy éttermi kiszállító edény mellett, amiben egy szem étel sem maradt.
Egy szál gatyában sétálok ki az erkélyre, orrvérzést okozva a szemben lakó néninek, aki éppen kedvenc muskátlijait locsolgatja. Gúnyos mosolyomtól a szívéhez kap, és betámolyog a lakásába, leeresztve redőnyt, s becsukva palettát. Megvakarom a jobb felkarom, majd visszalépek valami ruháért.
Furcsa ez az emberi világ, örüljenek, hogy nem meztelenül mászkálok az utcán, mert az tökéletesen megszokott nálam. Felkapok egy fekete bőr gatyát, oldalán lánccal, majd egy hasonló színnel rendelkező izomtrikót is. Egy ásítás keretében felhúzom bakancsomat is, amit még az alvilágban csináltattam, eredeti sárkánybőr. Ujjaimmal megfésülöm a hajam, lusta voltam világ életemben rendes fésűt venni, apám mindig utánam hajította.
Mikor mindezt sikerült bökkenők nélkül elintéznem, s megfogom a kilincset, eszembe jut egy igen fontos kérdés: minek keltem fel?
Bevágom magam mögött az ajtót, eldöntöttem, hogy most éhes leszek, s perceken belül meg is kordul a hasam. Valami kínait kellene keresni, vagy salátát, tegnap rengeteg pizzát legyűrtem, elég volt.
Lecammogok a lépcsőházban, szinte remeg talpaim nyomán az egész szerkezet. Az ajtóban meglátom a gondnok irományát, és csak puszta kíváncsiságból rátekintek. Sosem érdekel az öreg papolása, nem fogom akkor sem felmosni az egész kócerájt, ha térden állva könyörög.
______________________________________
„Tisztelt Lakók!
Ezúton szeretném felhívni kedves figyelmüket, hogy épületünkben elszaporodtak a kártevők, ezért kártevőirtásra kerül sor a reggeli órákban. Kérjük, hagyják el pár órára az épületet, hogy a munkások zavartalanul végezhessék munkájukat.
Előre is köszönöm megértésüket.”
______________________________________
Hogy jézus vitt volna el, vén majom.
Kicsapom a lakóház ajtaját, és a kissé csípős időbe vetem magam. A zebránál egy öregecske szólít meg, és én mogorván tekintek rá. Nem hatsz meg ember, láttam már nálad szánalmasabbat.
- Elnézést fiatalúr, de... - veszi udvariasra, és könyörgőre.
- El van nézve – felelem bunkón, és ahogy zöldre vált a lámpa, nemegyszerűséggel átgyalogolok a túloldalra, még hallom, hogy valaki emleget.
- Micsoda faragatlanság! Tessék bácsi, majd én segítek magának, még zöld a lámpa.
Élvetegen vigyorogva érintem meg a lámpa oszlopát, mire a szerkezet a démoni energiára reagálva azonnal pirosra vált. Szeretnék felröhögni, de akkor mindenki szörnyethalnak a közelben.
És kit érdekelne?
Gonoszan kuncogva hallgatom a szitkokat, hogy „átok rád” meg hogy „az ördög vinne el”, sőt, még ezt is hallottam: „sátánista állat”. Minden beletalált, és még mondják odalent, hogy az emberek együgyű lények.
Tettemtől egészen felvidulva lépkedek az utcán, lerí rólam, hogy valami nagy boldogság ért, de ez csak a látszat. Kajánul csillogó szemeim láttán mindenki eltávolodik, erőmet érezve egy kisbaba felsír a kocsijában.
Mi lenne, ha az arcomat is látná?
Hehe.
***
El is kapok sikeresen egy buszt, ami a kedvenc éttermem felé visz. Megvárom, amíg a záródást jelző csengő sípolni kezd, és akkor szállok fel kegyesen a járműre. Levágom magam az első szabad ülésre, nem érdekel, hogy egy vénasszony szatyrokkal a kezében az én helyemre pályázott.
Két megállót kell mennem, addig csak nem törik ki tőből a lába.
Ásítok egyet, lejjebb csúszok az ülésen, hallom a „langaléta állat” szavakat, mikor meglököm az előttem levő szerelmespár közös ülését. Lehunyom a szemeimet, megint hatalmába kerített az álom, és én szívélyesen fogadom.
Perceken belül alszom is, mint a bunda.
***
- ..bredjen fel! ...em hallja? - szólongat valaki, de hatalmas tenyeremmel csak lendítek egyet, hogy mint egy legyet, elhessegessem az alkalmatlankodót. Nem adja fel, és kissé lökdösni kezd.
Nem jó felébreszteni az alvó oroszlánt, ez esetben démont. Oldalra fordulok, de tompa fájdalom nyilall az oldalamba, így kinyitom a szemeimet, hogy lássam, mi is az. Egy cső, amibe a kiegyensúlyozatlan törpe emberek kapaszkodnak. Rákönyökölök, mire a vas kissé meghajlik, de ezt testemmel takarom.
Óriásit ásítok, még mindig álmos vagyok.
- Ez a végállomás, keljen fel! Hahó?
Ki duruzsol még mindig, hogy valóban egyem a szívét? Lustán odafordulok, szemeim belefúrom az övébe, fekete hajam kicsapom az arcomból, miközben fáradtan beletúrok. Egy kedvesnek látszó, túlságosan is segítőkész hölgyike áll előttem, teste karcsú, alakja formás, mellei igazán markolnivalóak.
- Mi van már? - morranok rá, és felülök rendesen. Meghökken, nem számított arra, hogy így lehordom, ráadásul ilyen hangnemben. Barna szemei értetlenül villannak rajtam, de érzem, hogy tetoválásomat ösztönösen megbámulja.
- Mindjárt újraindul a járat, már Trettenville-ben vagyunk!
- Mi vagy basszus, légikisasszony? - mordulok rá nyersen.
- Khem, ez egy busz.
Megrázom a fejem, és unottan pillantok szemeibe. Számoljunk csak, aztán úgyis elteszlek láb alól. Elindultam a Garten-ből, az annyi mint...
Bassza meg.
Ötven megálló?!
- Azt a rohadt kurva életbe – mondom, és hirtelen sípolni kezd az ajtó, a dallamos női hang már zizegi is, hogy a járat újraindul. Nekem se kell több, minthogy felpattanjak, amitől az előttem álló nő meghátrál, s rémülten tekint rám. Még sikít is, mikor a hónom alá csapom, és leugrok vele a napelemes járműről. Majdnem odacsukja a rohadt ajtó a ruhámat, szerencse is, mert különben nem éppen művészi mozdulattal szedtem volna darabokra.
Leteszem a földre áldozatomat, és hatalmasat nyújtózkodok, a hideg hűvös szellő kitisztítja kissé a fejemet. Nem is figyelek a mellettem álldogáló nőre, aki kikerekedett szemekkel, és megrovó csillanással a szemében szuggerál.
Felé is fordulok rögtön, ujjaimat fenyegetően ropogtatni kezdem, majd' másfél fejjel magasabb vagyok, mint ő. Nem üthetek meg nőt? Ugyan nevetséges, ez emberi szabály, az pedig engem nem érdekel.
- Mi-mit akar tenni?
- Amire már reggel óta vágyom - duruzsolom negédesen. A falnak szorul, én pedig elkapom azt a kecses nyakát, és feljebb tolom a téglákon. Mikor épp azon filózok, hogy a nyakánál kezdjem e meg, vagy a combjánál, éktelenül megkordul a hasam. A nő arca szinte merő rettegés, szemei félelemmel telin vizslatnak, és nem tudja levenni szemét az enyémről. Furcsa ez az esztelenség vagy ostobaság, mivel így rám mer nézni. Elengedem, mire karcsú és puha teste a fal mellett lecsúszik.
- Elnézem, ha meghívsz valami kajára – nyújtózok már megint egyet, de szemem nem veszem le róla, sőt, leguggolok hozzá, s szinte az arcába hajolok. - Nos bébi?
Szerkesztve Meera által @ 2010. 06. 26. 22:30:14
|
|
