|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2010. 09. 02. 21:50:52 | #7493 |
 Karakter: Michi Aimi
Megjegyzés: ~ Meerának
Aimi:
- Legyen a plüssállatom – válaszol halkan, mire szinte kigyullad arcom. Biztos vagyok benne, hogy csak viccelt. Ugye? Lassan felül, arca komoly. - Jöjjön, körbevezetem, ha esetleg szaladnia kéne – szaladni? Nem értem. Maga elé terel, elindulok előre, a szobából kifelé.
- M-miért kellene szaladnom? – hebegem halkan, és felé fordulok, immáron az ajtó előtt. Lehajol hozzám, közelről láthatom sárgás szemeit. Olyan szépek, mindig elbűvöl.
- Hát, lehet, hogy előlem – még nevet is mondata végén, mire a pirosság megint eluralkodik rajtam. Jót mulat rajtam, ezt már jól látom. Minden pasi ilyen? Lehet, hogy vocces, de ezzel folyton zavarba hoz.
Megfordulok, és elindulok valamerre, ő halad mögöttem. Remélem jó felé megyek, bár biztosan rám szólna, ha tévednék. Egy ablak mellett elhaladva csilingelő kacaj üti meg fülem, oldalra fordulva meg is látom a forrást, és azonnal rátapadok az üvegre.
- Az ott kint egy medence? Ez hatalmas!
- Itt szokták idejük nagy részét tölteni, nem ajánlom, hogy ilyenkor kimenjen – hm?
- Miért? – olyan viccesnek és barátságosnak tűnnek kint azok az alakok, miért lenne baj, ha kimennék?
- Ha azt mondom, hogy sok a facér hím, az elég lesz magyarázatnak? – Facér hím? Hm… Akkor ők biztosan mind farkas szerű lények, mint Ő. Ugye? Az ilyeneknek nagyobb az állati ösztöne, hiába emberi alakban vannak. Biztos azért mondja ezt, mert az ilyen pasik máshogy viselkednek. Lehet, hogy azért mondta így facér hímeknek? Hogy jobban elriasszon? Biztosan jó oka van rá. Lehet, hogy folyton körülöttem legyeskednének, azt annyira én sem szeretem, csak ha beszélgetni akarnak.
- Hát, akkor nem megyek ki... – pedig szerettem volna úszni egyet. Na majd, ha nem lesznek ők kint… biztos lehet a személyzetnek is néha szórakozni nem?
- Velem bármikor kimehet. De ma nem. Körbevezetem, majd hazakísérem. Ennyi mára bőven elég lesz.
- Rendben – milyen kedves. Csak a kedvemért tenné meg? Ennek igazán örülök.
***
Végigvezet az egész hatalmas épületen, és elsőre úgy érzem azonnal el is tudnék tévedni, de biztos vagyok benne, hogy hamar kiismerem magam. Sok ilyen épületben jártam már, nem nehéz hozzászokni a sok folyosóhoz és szinthez.
A kijárat felé egy nagy dörrenés ijeszt meg, de Nathaniel meg sem rezzen. Nyilván Ő minden nap átéli ezt, és hozzászokott. Akkor ez itt természetes dolog? Mert akkor tudom ehhez is hozzá kellesz szoknom.
- Egy pillanatra itt maradna? Ne menjen el sehova, kérem – bólintok. Jobb ha „szót fogadok neki” hisz… ő a főnököm is… vagy mi.
Ujjai arcomra simulnak egy pillanatra, megborzong egész lényem, majd eltűnik az ajtó mögött. Egy nagy csattanást hallok, nyüszítést, és mormolást. Bár lehet csak beszélgetnek, de így ajtón keresztül nem igazán hallom. Lehet tévedtem?
Persze kérésének eleget téve még mindig egy helyben állok, és árgus szemekkel figyelem, amikor az ajtó újra kinyílik ,kezeit porolva lép vissza hozzám.
- Minden rendben? – kérdezem kicsit előre billenve, mutató ujjamat ajkamra téve. Kíváncsian pislogok fel rá, ő pedig komolyan tekint le rám. Nagyon magas férfi, és olyan széles a válla. Vajon neki van kedvese? Furcsa gondolatok járnak a fejemben.
- Persze – válaszol, és szája sarkában egy apró, sunyi mosoly bujkál. Hm. – És most, hazakísérem – mellém lépve hátamra teszi kezét, már terelne is kifelé, de két lépés után megtorpanok.
- Haza? De nekem azt mondták, hogy hét közben kapok szállást. Már meg is mutatta nekem valaki – Mutató ujjamat görbítve szorítom állacskámhoz elgondolkozva. Igen, biztosan jól emlékszem, így történt. Még otthon is azt mondtam, hogy ez lesz, tehát jól emlékszem.
- Valóban? – vállamra simul keze az ellentétes oldalon, nagy ujjai melengetnek, igazán jól esik. Közelebb is lépek hozzá, hogy könnyebben elérjen, valamiért nagyon jól esik a közelsége.
- Ühüm – válaszolom bólogatva, de hirtelen azt veszem észre, hogy túl közel léptem, ezért elvörösödöm. Ellépni nem akarom, mert… mert nem is tudok, hisz tartja vállamat, lassan már körülölel és moccanni is alig tudok. – Lesz… mára még valami feladatom? – emelem fel rá kíváncsi tekintetem, és kábultan merülök el a gyönyörű borostyán színű szemekben. Lassan visszanyerem lélekjelenlétem. – Mert… ha nem, akkor átöltöznék… persze, csak ha nem bánja – elmosolyodom zavartan. Felemelem fejem, hogy láthassam is válaszát, de először csak bambán ámult arcát látom. Lassan szedi össze magát. Vajon min gondolkodott ennyire?
- Nem, azt hiszem nem… - válaszol végül, kicsit elgondolkodva. Ennek örülök, mert bár csinos, és kényelmesnek tűnt a ruha, hosszú távon már nem olyan simulós, mint kéne. Csúszkál rajtam minden.
Gyorsan elé pördülök, és egy kecses pukedlival köszönök el.
- Akkor holnap, találkozunk – mondom halkan, majd elindulok az ajtó felé.
- Aimi – állít meg hangja, és azonnal meg is állok, felé libbenek, majd kíváncsian nézek rá. Lehet mégis kitalált valamit?
|
| Meera | 2010. 08. 14. 18:26:55 | #6842 |
Karakter: Nathaniel Westwood
Megjegyzés: ~ timcsnek
Arcomon levakarhatatlan mosollyal hallom beleegyező válaszát, és apró lábainak hangjait, ahogy az ágyhoz sétál. Belemarok az ajtófélfába, de megakadályozom azt, hogy innen ívesen rávessem magam. Inkább erőnek erejével belököm magam, és felöltözöm.
Felöltözöm...
Röhejes ilyet mondani, mikor egy igazi, ártatlan tündérke sündörög az ágyam körül... Elképzelem, ahogy puha ujjai végigsimítanak a lepedőn, amibe nyögve marhatna bele. Beletúrok a hajamba, és felemelem a fejem, hogy némi oxigént szerezzek eltompult agyamba.
Nem vagyok normális... ha csak félig ráfeküdnék, összeroppanna. Felveszek egy fekete inget, és egy hasonszínű nadrágot. Nem fogok előtte félmeztelenül rohangálni, bár piros orcáinak látványáért megérne egy misét.
De nem hozom rá a szívbajt. Majd idővel...
- Készen van? - kérdezek ki mély hangomon, mire hallom, hogy szíve hevesebb dübörgésbe kezd, vére pedig úgy pezseg benne, mint valami buborék. Jó tudni, hogy nem csak Ő van rám hatással.
- Igen... készen van – mondja gyorsan, kicsit hebegve. Kiegyenesedik, hófehér, bársonyos arcát teljes mértékben körülöleli a vörösség. Hogy milyen édes és aranyos.
- Köszönöm – mondom elégedetten, habár inkább látnám romokban kettőnk alatt. Türelmesnek kell lennem, nem támadhatom le csak úgy. Ahogy az apját ismerem, kontinenst és bolygót is váltana kicsi lányával, nem törődve a következményekkel. Leülök a szélére, és eldobom magam rajta. Ahh, rettentően puha az egész, mintha már csak az ujja érintésétől is meglágyult volna a matrac.
Most mi a fenét csináljak?
Mondanám neki, hogy feküdjön mellém, de az egyenlő lenne az ájulással, de a végeredmény mégis ugyanaz lenne: így is, úgyis lefeküdne. Elképzelem ezüst hajzuhatagát, ahogy párnák között besüppedő fejét ölelné körbe.
Pár szolid köhintés zökkent ki egyre jobban elharapódzó gondolatmenetemből, és oldalra fordítom a fejem, hogy lássam, mit szeretne. Úgy érzem, bármit megtennék neki. Akármit.
Nagy levegőt vesz, és illedelmesen előre hajol, szemei mint valami kismacskának, úgy csillannak rám. Illata, és apró, kecses teste úgy vonz, hogy legszívesebben rávetném magam. Arw, nem szabad, nem szabad...
- Csak megkérdezném, hogy... mik lesznek a további feladataim?
Ha azt a kismillió gondolatfoszlányt, ami erre a kérdésre átfutott az agyamon elé tárnám, sikítva rohanna el, ami még pozitív reakciónak számítana. Eddig sem félt tőlem, merészen a szemembe mer nézni, halvány pirulás foltokat leszámítva. Mit feleljek hát?
Feküdj mellém?
Ölelj át?
Érints meg?
Te magasságos ég...
- Legyen a plüssállatom – mondom, mire arca olyan hihetetlen vörösre gyúl, hogy a legérettebb paradicsom is elsorvadna szégyenében. Megrázom a fejem, lábaim lelógatva felülök az ágyon, és nyugtató szándékkal emelem fel két hatalmas tenyerem.
- Jöjjön, körbevezetem, ha esetleg szaladnia kéne – állok fel, és magam elé engedem a zavart kisasszonyt. Hogy ez a szoknya hátulról milyen rövid... Combjai fehérek, és hosszúak, a függönyök között bekukucskáló fények úgy ugrálnak szépséges bőrén, mintha simogatnák.
- M-miért kellene szaladnom? - kérdezi vissza édesen, mire kinyitom előtte az ajtót, hogy kilépjen rajta. Kissé lehajolok hozzá, hogy szabadon a szemeimbe nézhessen.
- Hát, lehet, hogy előlem – nevetek halkat, majd fürdök reakcióinak kellemes zuhatagában. Olyan édesen bájos, és egyszerre csábító, mint a pokol egyik démonnője. De, ha inkább kis légies alakjára pillantok félszemmel, miközben vígan szemléli a berendezést a folyosón...
Pocsék hasonlat volt.
Ő a Mennyből lehet egy angyal, hiszen oly' jóságos, és kedves...
- Az ott kint egy medence? - hallom csilingelő hangját, mire a kapuméretű ablakhoz iramodik, akárcsak egy őzike. Két kezecskéjét rátapasztja az ablaküvegre, orrát is nekinyomja, hogy jobban lásson. Legszívesebben odasompolyognék mögé -ahhoz nagyon értek-, és átkarolnám hátulról, fejemet a nyakába temetném, élvezném ezüst tincseinek simogatását...
- Ez hatalmas! - mondja teljes áhítattal, én pedig ökölbe szorítom érte nyúló kezem, és a testem mellé szorítom, nehogy megriasszam. A francba, miért ilyen kicsi és törékeny? Inkább elterelem a saját gondolataimat is, azzal, hogy magyarázok egy kicsit. Könnyedén odalépek mellé, és kinézek én is, lopva azonban benne gyönyörködöm.
Kint, a medencében emberi alakban levő nőstények üldögélnek, hatalmas, színes úszógumikban, abból lengetik ki csábosan hosszú lábaikat a hímek felé. Azok lustán, farkas alakban hortyognak a kikövezett medence szélén, vagy emberi alakban füttyögnek hangosan, de kéjes morgásokat is hallok. Lusta banda, de ha vadászni megyünk, vagy esetleg harcolni, úgy rohannak, mintha valami lenne a szebbik felükben.
- Itt szokták idejük nagy részét tölteni, nem ajánlom, hogy ilyenkor kimenjen – mondom lassan, minden egyes szót jól megnyomva. Pont ekkor ugrik egy fiatalabb hím az egyik neonzöld úszógumira, felborítva a benne kacagó nőstényt, majd üldözni kezdi.
- Miért? - néz ki még mindig csillogó szemekkel, lefogadom, hogy a nagy, színes karikák vonják el a figyelmét, a nyugágyak, és a fák, amik kellemes hűvöst adnak alattvalóimnak.
- Ha azt mondom, hogy sok a facér hím, az elég lesz magyarázatnak? - morgom, belegondolva abba, hogy mi lenne, ha ő kimenne... Ebben a ruhában... A gondolattól is összeszorul a gyomrom, mellkasomban tűzként harapódzik el az az érzelem, ami a fajtánkra nagyon jellemző.
A féltékenység.
- Hát, akkor nem megyek ki... - mondja kissé elszontyolodva, mire elszorul a szívem.
- Velem bármikor kimehet – mosolyodom el végül, mire elbűvölő világosbarna szemeit rám szegezi, hálálkodva és vidáman. - De ma nem. Körbevezetem, majd hazakísérem. Ennyi mára bőven elég lesz.
- Rendben – ajkain mosolya úgy sugárzik, mint valami meleg lámpa.
***
Mikor már kifelé vezetném, az egyik közeli ajtónak valami irdatlan erővel nekicsapódik, majd rohangálás hangjait hallom meg bentről. Aimi picit megijedve, de mégis kíváncsian mered az ajtóra, ami még így is remeg, hogy a bent levő hozzá sem ér.
- Egy pillanatra itt maradna? Ne menjen el sehova, kérem – hangsúlyozom ki az utolsó mondatot, és nyomom meg a „kérem”-et. Parancsolhatnék is neki, mivel most... beleborzongok, ha csak felvetődik a fejemben, hogy a cselédem, a szolgám, az alattvalóm...
Megértően bólint, én pedig akaratlanul is végigsimítok ujjaimmal fehér, hibátlan arcbőrén. Nagyon puha, és illatos... Kitárom az ajtót, és gyorsan be is csukom magam mögött. Odalépek az össze-vissza sprintelő farkashoz, és egy isteneset vágok a tarkójára. Nyüszítve döndül a földre, majd onnan felveszi a megadó pózt, de hozzám dörgölőzni nem mer.
- Még beszélgetünk, Walter – marok fényes bundájába, hogy busa fejét felemeljem a földről, ahová az imént leszorította ijedtében. Vinnyogó morgással adja tudomásomra beleegyezését, nem mintha lenne más választása.
|
| timcsiikee | 2010. 08. 05. 10:14:03 | #6571 |
Karakter: Michi Aimi
Megjegyzés: ~ Meerának
Aimi:
- Aimi – szól utánam, és én azonnal megpördülök, mielőtt kiérnék a szobából. - Mostantól a szobalányi tevékenységeinek hatásköre kizárólag erre a szobára, gardróbjára, erkélyére és fürdőszobájára korlátozódik. – közli egyszerűen, és olyan gyorsan, hogy szinte alig értem. Vagy csak nem hiszek a fülemnek?
- Tessék? – kérdezek vissza, hátha nem hallottam jól. Hogy érti azt, hogy csak erre a szobára?
- Ne menjen ki innen, hacsak én nem vagyok itt. Nem mindenki olyan, mint én. – értem… azt hiszem. Biztos arra gondol, hogy vannak olyanok itt, akik nem tudják magukat olyan jól kordában tartani, mint ő. Ezt elhiszem, hisz ő egy nagyon erős férfi, látszik rajta.
- Hát, jó… - mondom végül, majd felemelem kezecskémet – De mi lesz az egérrel?
- Vigye ki nyugodtan az erkélyre, majd lemászik a borostyánon, ahonnan jött – tényleg… erre nem is gondoltam, bár az erkélyre még ki sem mentem, így nem tudtam. Közben hallom hangját.
- Tessék?
Kiviszem a kis állatkát, majd leengedem a növényen, és visszalibbenek hozzá.
- Semmi. Kérem, várjon meg, amíg felöltözöm – hajába túr, és előttem lépked, én pedig vörösödő arccal dermedek le.
- I-itt fog…? – makogom halkan. Ennyire még sosem voltam zavarban.
- Ó, nem – válaszol lágy hangon, és megsimítja felkaromat, lehajol hozzám . - Addig első feladata lehetne mondjuk az, hogy az összegyűrődött ágytakarót megigazíthatná. – fülembe suttogja, és érzem, hogy erősen megborzongok, főleg ahogy ajka éppenhogy nem éri el fülemet.
- Re-rendben – válaszolom én is suttogva, mielőtt nyelek egyet, és megszeppenve nézem, hogy mosolyogva felegyenesedik, és eltűnik egy ajtó mögött.
Kifújva egy mély levegőt vetem magam az ágyra, és elkezdem megigazítani a takarót, de a mozdulat közben megállok, felegyenesedve ülök, lábaimat magam mellé terelve, kezeimet a ruhám szoknyáján pihentetem.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon mindenkit magáz-e, vagy csak engem a múltkori este miatt.
Nem zavar igazán, csak… csak kicsit furcsa nekem. És azt sem értem, hogy miért kell itt maradnom.
Na de… biztosan jó oka van rá, így hallgatok szavaira. Tudom, hogy ő kedves ember, azaz lény így nem félek attól, hogy Ő talán átverne.
Kezemmel óvatosan végigsimítom az ágy sarkát, ami végre elrendeződik, így lassan elkészülök. Lehet hogy sietnem kéne.
- Készen van? – hallom a bársonyos hangot, és szívem akkorát ugrik, hogy még engem is felránt, az ágy mellé pattanva simítom ki teljesen az egészet.
- Igen… készen van – hadarom dadogva, és felegyenesedem, érzem, hogy megint ég az arcom.
- Köszönöm – mondja lezserül az ágyhoz lépve, végignézve, majd egyszerűen leül, és lefekszik rá, én meg egy pillanatra kidüllesztem szemeimet. Most akkor miért kellett kisimítanom, ha visszafekszik rá? Nem értem.
Én csak tanácstalanul állok az ágya mellett, míg nagyban elmélkedik. Ez… ez így olyan kínos. Mit kéne tennem?
Köhécselek párat finoman, hogy rám figyeljen, de amikor rám tereli tekintetét, a lélegzetem is eláll… Istenem, milyen… elbűvölő…
Nagy levegőt veszek és elmosolyodom, hátam mögött összefogom kezeimet, és picit előre billenve nézek rá. Gyerünk Aimi, menni fog.
- Csak megkérdezném, hogy… mik lesznek a további feladataim?
|
| Meera | 2010. 07. 26. 20:32:11 | #6328 |
Karakter: Nathaniel Westwood
Megjegyzés: {timcsnek}
Váratlanul sikítás csapódik a dobhártyámba, érzékeny füleimet rögtön hátra is csapom. Mi a fene? Honnan kerül elő ez az ezüstös paca a képernyőbe?
Egy pillanat.
Ezüstös?
Az állam szinte a földre esik, mikor meglátom a törékeny Aimit, aki egy szobalány ruhában a mellkasát szorongatja szabad kezével, másikban pedig az egeret markolássza. Először az agyamba az ugrik be, hogy miért is ilyen rövid a szoknya része? A másik pedig az, hogy hogy a fenébe került egyáltalán ide, ráadásul a fürdőmbe?
- Aimi? - recsegek, mire gyönyörű szemei kikerekednek. Nyilvánvalóan nem ismer fel farkas alakban. Rögtön megérzem édes illatát, ami számomra roppantul furcsa, hiszen már akkor éreznem kellett volna, mikor a kastély közelébe érkezett.
- Ismerjük egymást? - kérdezi halkan, miközben kezei között tartogatja az apró teremtményt, ami minél messzebb akar kerülni tőlem. Nos, mivel a farkasok nem igazán a beszéd urai, ezért elkezdek visszaváltozni. Recsegve, ropogva húzódik vissza a bunda, s helyére bőr feszül. Mikor rájön, hogy hamarosan ruha nélkül fog látni, kis arcocskája pirosra gyúl, s elfordul.
Halvány mosolyra késztet az apró jelenet, a fogasról pedig leveszem a fekete köntösömet, s finoman megszólítom:
- Megfordulhatsz – hangom hallatán gyorsan vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, s elégedetten konstatálom, hogy mosolyog.
- Nathaniel – szemeinek ragyogó örvényében szinte elveszek. - ...sama. Örülök, hogy mostantól itt dolgozhatok – kecsesen meghajol, és a tükörben kiélvezhetem a rövid szoknya előnyeit. Azonban, ahogy a „sama” elhallatszik, felemelem a szemöldököm, Ő pedig közelebb lép hozzám.
- Dolgozni?
- Igen – biccent készségesen - ma láttam egy szobalány hirdetést, és jelentkeztem, és már itt is vagyok. Elég gyorsan megkaptam a munkát, olyan furcsa volt – látom, hogy mennyire örül, de számomra ez csak egy újabb gond. Ki fog vigyázni rá a több mint negyven hím között?
- Jaj, jut eszembe, őt ki kell vinnem innen. Örülök, hogy találkoztunk – ajándékoz meg egy újabb sugárzó mosolyával, és mellettem elsétálva kifelé veszi az irányt. Ha ebben a ruhában kilép ezen az ajtón, akkor ott elszabadulhat a pokol.
- Aimi – szólok utána gyengéden, mire megfordul, hogy lássa mit is szeretnék. - Mostantól a szobalányi tevékenységeinek hatásköre kizárólag erre a szobára, gardróbjára, erkélyére és fürdőszobájára korlátozódik.
- Tessék? - pislog hatalmas szemeivel, amitől szinte elvarázsolva érzem magam. Odamegyek hozzá, és kezem a vállára simítom. Olyan puha és selymes a bőre, hogy legszívesebben beleharapnék.
- Ne menjen ki innen, hacsak én nem vagyok itt – itt kissé furcsán mered rám, s halvány pír jelenik meg rajta. - Nem mindenki olyan, mint én.
- Hát, jó... De mi lesz az egérrel? - emeli fel az egeret kissé, hogy felhívja a remegő állatra a figyelmet. Mennyire szeretnék én lenni Aimi óvó kezei között, nem való oda ez a kis satnya élőlény.
- Vigye ki nyugodtan az erkélyre, majd lemászik a borostyánon, ahonnan jött – mondom egyszerűen, mire elindul az erkélyajtó felé. Amikor törékeny és ezüstös alakja elhalad az ágy mellett, veszek egy mély sóhajt, minek következtében finom illata ismét az agyamig kúszik, ahogy a bálon. Mint valami drog.
Ki a nyavalya volt ilyen merész, hogy felvette Aimit?
Senki nem láthatta, csak...
- Walter – morgom, miközben ujjaim úgy ökölbeszorítom, hogy elfehérednek. Túl sokat engedek meg neki, ma majd megkapja méltó büntetését. Alig várom, hogy nyüszítsen a mancsaim között.
- Tessék? - kérdez a lány az erkélyről, s lassan befelé jön. Könnyed és légies mozgása minden élőlénynek jelzi, hogy hihetetlenül sebezhető. Véletlenül sem fogom még neki elmondani, hogy minden bizonnyal egy tréfa áldozata lett.
De addig is...
Élvezem a dolgot.
- Semmi. Kérem várjon meg, amíg felöltözöm – legyintek, miközben a hajamba túrok tanácstalanul. Egész nap rágni fog a tudat, hogy itt lesz félméterre tőlem, és nem támadhatom le.
- I-itt fog...?
- Ó, nem – mosolyodom el halványan, és a gardrób felé sétálva leheletnyin végigsimítok a felkarján, s óvatosan a füléhez hajolok. - Addig első feladata lehetne mondjuk az, hogy az összegyűrődött ágytakarót megigazíthatná.
|
| timcsiikee | 2010. 07. 04. 01:13:48 | #5855 |
Karakter: Michi Aimi
Megjegyzés: (Meeranak)
Aimi:
Szombat reggel vidáman kelek, mint mindig. Szeretem ezt a napot, tudok pihenni, és a ház körül ténykedni, foglalkozni az állatkákkal. Reggeli után rádobom magam a kanapéra nevetve, majd felülök, bokáimra, és magamhoz veszem az újságot, mielőtt apa elcsaklizná előlem. Rögtön az álláshirdetéseket kezdem el böngészni, hátha van végre nekem megfelelő. Minden felé járok, de egy ideje már nem kapok munkát.
Izgatottan olvasom a sorokat, amikor egy cikken megakad a szemem.
Egy különleges szobalányt keresnek egy nagy házba, aki merész és strapabíró is. Furcsa egy feltétel, de szerintem nekem menni fog. Ha itthon a sok kisállat után is tudok takarítani, akkor az emberek után sem lesz nehéz.
Gyorsan fel is hívom a telefonszámot, hogy megérdeklődjem, hol adjak le önéletrajzot, de e-helyett boldogabb választ kapok. Máris kezdhetek, csak oda kell mennem. Milyen érdekes! Lehet véletlenül én voltam az első, aki telefonált nekik? Vagy ilyen sok mindenkit keresnek? Megérdeklődöm a címet, majd leteszem a telefont.
- Anya! Apa! Van munkám! – rikkantom vidáman, és felállok a kanapén. Fordulok egyet nevetve, majd lemászom, mielőtt leesnék.
- Ennek igazán örülök! És mégis hol? – kérdezi apám kedvesen, anyám még a konyhában mosogat, de ő is kiszól.
- Egy szobalány munka, még szállást is kapok hétköznap, és nincs messze! A város szélén! – mesélem mosolyogva, mire elkomorul, végül mély gondolkozásba kezd. Csak nagyokat pislogva figyelem.
- Jól van… Ha szeretnéd, akkor elmehetsz, de nagyon vigyázz magadra. Este sose mászkálj el rendben? – apa nagyon komoly lett, ritkán ilyen.
- Persze – mondom mosolyogva, megnyugtatom, és hívok egy taxit.
~*~
A kocsi megáll az erdő közepén, bár a távolban egy kapu körvonalai sejlenek fel. De miért állt meg itt az út közepén?
- Nem megyünk tovább? – kérdezem előre hajolva, hogy lássam a sofőrt.
- Én csak eddig vihetem kisasszony – mondja halkan, majd közli az árat. Hát… jó. Egy kis séta nem fog megártani. Talán attól félt volna, hogy visszafelé nem marad elég benzin? Erre készülnie kéne.
Kifizetem, majd kiszállok, és egyedül maradok a fák között. Már délután van, lassacskán jön a napnyugta is, de még csak kellemesen süt a nap. A fák levelei között szűrődik be foltokban a napfény. Az illat… az erdő természetes illata mellett valami mást is érzek, amit nem tudok mihez hasonlítani. Furcsa, de különleges.
Lassú, kényelmes léptekkel indulok tovább sétálva. Kanyargós, mégis sima út vezet egészen a nagy kapuig, ahol a kaputelefont használva kérek bebocsájtást.
Milyen nagy ház! Kastély vajon? Nagyon szép! Kinyílik a kapu, és a hatalmas udvart egy kis kocsi szerű szeli át. Értem jön? De jó! Igaz nem fáradtam el a sétában, de nem szeretnék kifáradva nekikezdeni a munkának.
- Jó napot! – üdvözlöm mosolyogva a sofőrjét a kis kocsinak, aki először nem mond semmit, majd biccent és mutatja, hogy üljek be.
- Ugye tudja, hova jött? – mordul fel, és felé kapom a fejem.
- Igen… azt hiszem… - kicsit bizonytalanná tesz, ha így rákérdez. Mégis hova máshova jutottam volna? A taxis csak nem tévedett ekkora távon.
Lassan elérjük a nagy házat, és meglátok több alakot is kint az udvaron. Vannak farkasok, és emberek is. Farkasok? Csak nem?
- Likantrópok? – kérdezem motyogva, ránézek a mogorva alakra, aki biccent.
- Maga is egy fanatikus? – kérdi előre nézve, és megállunk, de még nem szállok ki.
- Nem nevezném magam annak. De nem zavar – mosolyogva szállok ki mellőle, és intek egyet, mire ellágyul arca. Na… ez már sokkal jobban áll neki.
Megint jön valaki elém, most egy nagyon magas hölgy, aki egész kedves velem, és bevezet a házba, megmondja, hogy mi lesz a dolgom, majd megmutatja a szobám, és a ruhát is megkapom. Milyen gyorsak!
Reggel még nem hittem volna, hogy lesz a héten munkám, és most tessék, itt vagyok. Nagyon örülök neki, főleg, még ha jól is fizetnek érte.
~*~
Felkapom a ruhát, ami pontosan passzol rám. Igazán aranyos, tetszik, bár a szoknyája egy picikét lehetne hosszabb is. Rögtön neki is látok a feladatoknak, hiába kaptam ma még szabit. Boldog vagyok, ilyenkor nagyon tudok pörögni, és ezt ki is használom.
A hölgy szerint, az egyik legfontosabb szobát kéne rendbe tennem. Nem lesz sok dolgom, csak pár apróságot kell megtenni.
Jó nagy szoba, és elő látásra olyan mintha tökéletes rend lenne, de ha jól figyelek, észreveszem mit is kell rendbe tenni.
El is kezdem, de mikor épp végzek, cincogó hang üti meg a fülem, majd kaparás. Hajaj… Egy kisegér. Vajon hogy tévedhetett ide? Szegény.
Letérdelek a földre, és lehajtom a fejem is. Benézek az ágy alá, a szekrények alá, de először nem látom. Merre lehet? Hmm… Mikor egyre jobban koncentrálva figyelek, és csendben maradok, látom, ahogy elfut, és gyorsan utána ugrom akár egy kismacska. Megvagy!
Gyorsabban kezd futni, pedig nem akarom bántani, csak kimenekíteni innen. Utána sietek, de beszalad a fürdőbe, én pedig utána. Itt nem tud elbújni, mégis eltűnik a szemem elől. Csendben maradok, hogy meghalljam, de először semmi. Bezárom az ajtót magam mögött, hogy ne tudjon elszökni, és tovább figyelek. Furcsa egy feladat, de élvezem. Hihi… Egy kicsi idő után meghallom, hogy valaki bemegy a szobába, és már épp mennék ki, amikor az egér újra mocorogni kezd, megtalálom a sarokban, és azonnal oda futva, el is kapom, gyorsan kezeim közé veszem, leülve a csempére.
- Most megvagy kis rosszaság – suttogom halkan. – nagyon rossz helyre kerültél, tudod-e? – már csak egy kézzel fogom, ujjammal pedig fejét simogatom, hogy megnyugtassam, elég izgatottnak tűnik.
Hirtelen beront valaki az ajtón, felsikkantok a hirtelen erőhullámtól, és markomban tartva a kis jószágot, a mellkasomhoz kapok.
Egy hatalmas farkas van az ajtóban és morog, bár amikor meglát, elhalkul, és én is teljesen megnyugszom.
- Aimi? – morogta állatias, torz hangján, és csak nagy szemekkel pislogok rá.
- Ismerjük egymást? – kérdezem halkan, és felállok, kezemben még mindig a kisegérrel, aki szaladgálni próbál a tenyereim között, de csak ficánkol.
De butus vagyok… lehet, Ő tudja, hogy új szolgáló vagyok itt, és megjegyezte a nevem. Sosem lehet tudni.
Elkezd visszaalakulni fokozatosan, én pedig csak remegő szemecskékkel figyelem a kibontakozó alakot. Kezd ismerős lenni. Amikor észreveszem azt is, hogy teljesen meztelenül fog előttem állni, pirulva fordítok neki hátat. Jaj… mire gondolt hirtelen? Jaj…
- Megfordulhatsz – morogja egy kicsit ismerős hang, baritonja finoman visszaverődik a csempéről.
Megfordulok tengelyem körül, és elmosolyodom. Tudtam, hogy ismerős lesz.
- Nathaniel – mondom csillogó szemekkel, majd észbe kapok –… sama – teszem még hozzá, és még jobban örülök annak, hogy köntösben látom. - Örülök, hogy mostantól itt dolgozhatok – hajolok meg még mindig mosolyogva, majd közelebb lépve hozzá, felnézek rá. Azt hiszem, sosem fogom megszokni, hogy ennyire magas.
- Dolgozni?
- Igen – biccentek – ma láttam egy szobalányhirdetést, és jelentkeztem, és már itt is vagyok. Elég gyorsan megkaptam a munkát, olyan furcsa volt – mesélem lelkesen, kicsit kuncogva hozzá. A tenyeremben megint mozog a picike, és észbe kapok gyorsan. – Jaj, jut eszembe, őt ki kell vinnem innen. Örülök, hogy találkoztunk – mosolygom rá, majd mellette elhaladva kitipegek a fürdőből, hogy majd kint a természetben szabadjára engedjem a kicsi jószágot.
|
| Meera | 2010. 06. 27. 16:25:34 | #5749 |
Karakter: Nathan [timcsnek]
- Köszönöm – sugárzó mosolyával úgy ajándékoz meg, hogy nem is ismer. Ez valahogy elismerésre ösztönöz. Hangja olyan jól eső, mint ezüstcsengettyűk halk csilingelése. Mosolyogni próbálnék, de végül elfojtom a törekvést. Még frászt hoznék rá.
- Kit keres ilyen megszállottan? - kérdezem mély hangomon, de ő még mindig az arcomat vizslatja. Hihetetlen, hogy félelem nélkül fürkészni mer. Ilyen kihívó pillantással régen találkoztam.
- Oh, én csak... az apámat – nézelődik, de teljesen felesleges, apró alakjával szinte semmit sem lát. Annyira tündéri, nem igaz, hogy nem veszi észre. De ha jobban megnézem magamnak, igencsak ismerős, már maga a kinézete és az arcvonásai is...
- Csak nem Mr. Michit? - kis fejét felkapja, haja szinte ugrik egyet a hirtelen mozdulatra, megajándékozva egy újabb illat hullámmal. Olyan édes, hogy folyton felfelé kell bámulnia. Legszívesebben ölbe kapnám, hogy egy szintben legyen a fejünk.
- Igen, csak nem látta – szemei még jobban csillognak, akárcsak apró fények az éjszakában. Lenyűgöző kis szépség, fájdalmas, hogy ilyen sebezhető, s tünékeny.
- Bocsánat, be sem mutatkoztam – biccent aranyosan, én pedig le sem tudom venni csodaszép arcáról a szememet. Az enyémhez képes szörnyen apró kezét felemeli, kézfogás gyanánt. Mennyire barátságos jelleme van, és nem fél tőlem. - A nevem Michi Aimi!
Halovány arcára egy újabb lehengerlő kis mosoly kerül. Nyúlok kis kezéért, ami elveszik az én hatalmas mancsomban, majd számhoz emelem, s fuvallatnyi csókkal illetem a fedetlen bőrfelületet. Valami isteni illata van, a fenébe is...
- Nathaniel Westwood – mutatkozok be udvariasan.
- Ön lenne, akiről már hallottam? - hirtelen vidámabban cseng a hangja, számomra rejtély, miért. Mikor ajkaim megérintik csupasz kézfejét, érezhetően megborzong. Elengedem karcsú kezét, és felegyenesedem, kicsit meg van illetődve, de ettől még édesebb, főleg, hogy egy kis pír is felszökött az arcára.
- Az apja ilyen sokat mesélt volna? - egy pillanatra elkomorulok. Az öreg fecsegi a titkot, ami nem vet jó fény életének további szakaszaira. Nem lehet ilyen meggondolatlan és botor, hogy pont a lányának kotyogja el a dolgot.
- Hát... csak pár szót – mosolyodik el megint, én pedig csak megbabonázva nézem ajkait, és kipirult arcocskáját. Mi lenne, ha még nőstényem is lenne a falkából? Akkor vajon hogyan hatna rám?
Beleborzongok a gondolatba.
- Segítek megkeresni, nem rég láttam, de... előtte még táncolhatnánk egy keveset – akaratlanul is halvány mosoly kúszik ajkaimra, mire ő is boldogan mosolyodik el.
- Persze, rendben – egyezik bele, és én csak vigyázva kísérem légies alakját. Vigyázva magamhoz vonom, hihetetlen karcsú testének közelsége... Készségesen veszi fel a tánctartást, s miközben táncolunk, haja uszályként repül utána. Olyan könnyed és apró szegényke, hogy elgondolkodtam azon, hogy vajon rángatom e? De boldog mosolyát figyelve rájövök, hogy ez felesleges gondolat volt.
Mikor a dallam véget ér látom, hogy táncpartnerem kissé piheg, talán túl gyors voltam.
Látványa annyira hergelő, puha testének közelsége olaj a tűzre, de most eltávolodott tőlem, amit vonakodva bár, de engedek. Kivezetem a tömegből, óvva aprócska termetét. Megpillantom Waltert is, aki éppen egy tüzesebb szám keretében pörget egy vörös bombázót.
- Kérdezhetek valamit? - mosolya fáradt, felkérni tehát újra nem fogom. Bólintok, mire vékony ujját begörbíti jelezve, hogy hajoljak le hozzá. Engedelmesen megteszem, hiszen szinte pár pillanat alatt az ujja köré csavart.
Gerincoszlopomon végigrohan a bizsergés, ahogy piros ajkai megérintik alig érezhetően a fülemet. Te jó isten...
- Maga is olyan lény? - forró lehelete szinte olvasztja a bőrömet. Oldalra fordítom a fejem, hogy ne legyenek ajkai olyan közel, mert megvadulok tőle. Van önuralmam. Ez kétségtelen, de nála Isten se tudhatja...
- Tessék? - kérdezem halkan, mire már csak arra kapok észbe, hogy ujjai már a hajamban matatnak, elhessegetve tincseimet szemem elől. Micsoda merészség, ezt nevezem. Ha macska lennék, valószínűleg dorombolnék. Annyira lágy az érintése, hogy az valami hihetetlen...
Nem ijed meg. Ilyen nincs.
- Milyen szép szemei vannak... mint a borostyán – súgja elbűvölő hangján, lenyűgözve. Neki az egész lényem különleges lehet, és talán majd arra is rájön, hogy ő is milyen kivételes szépségű.
- Aimi! - hallom édesapja hangját, mire Aimi rögtön arra néz, utána rám. Haja előrehullik, akárcsak valamiféle vízesés. Észrevétlenül veszek mély levegőt.
- Most mennem kell – mondja, én pedig felemelkedek eredeti magasságomba. - Köszönök mindent – mélyen hajol meg előttem, én pedig végre a hátát is megcsodálhatom. Micsoda kilátás egy parányi mozdulatban... Arcán mosoly játszik, szemei is szinte vigyorognak a vidámságtól.
Édesapja felé veszi az irányt, de néhányszor visszapillant rám, s integet. Lustán zsebreteszem kezeimet, és úgy figyelem ragyogó alakját eltűnni a sötétben.
Hatalmasat sóhajtok, mire Walter a semmiből mellém kerül, kezét vidáman a vállamra helyezi, és vigyorog. Komor arccal fordulok felé, mire észreveszem, hogy a vörös hajú nő még mindig mellette álldogál, s engem vizslat.
Ez egy nőstény.
Alfám úgy néz rám, mint mikor kisgyerek könyörög édesanyjának egy kis csokoládéért. Beereszteni nem fogom az ismeretlen vöröst kastélyomba.
- Nem. Indulunk – fordulok én is a kijárat felé, s kimért léptekkel haladok kifelé, mikor meghallom Walter csöppet sem sajnálkozó hangját.
- Hát, viszlát drágám, majd hívlak! - s máris az oldalamon terem, így ketten vágunk az éjszakának. A kocsi mellett lazán elsétálok, mire Walter tétován megszólít:
- Vezérem...
- Én erre megyek – veszem le öltönyömet, nyakkendőmet pedig lazítom, s szintén eltávolítom. Elveszi a kérdéses ruhadarabokat, én pedig lustán elsétálok arra, amerről az erdőt érzem.
Régen sétáltam már, és most kivételesen szükségem is van rá.
Aimi...
Szép név, különleges és édes, akárcsak a gazdája.
***
Ahogy a nedves, hűvös fű cirógatja a mancsaimat arra gondolok, hogy talán marasztalnom kellett volna, de sajnos nem lett volna sok időm rá. Ha kimozdulok otthonról, úgy érzem, hogy sehová sem vagyok való.
Most, átalakulva úgy érzem, hogy mindennek tagja vagyok, egy hatalmas körforgásnak, amit még én sem tudnék befolyásolni. Mintha egy lennék a természettel. Lábaim alatt puhán besüpped a föld, élvezem, mikor döndül alattam, ahogy szaladok. Szlalomozok a fák között, a cserjést egy ugrással kerülöm ki, szinte repülök a föld felett.
Hamarosan meg is tekintem kastélyomat, és felcaplatok a kikövezett úton, a kovácsoltvas kaput nemes egyszerűséggel ugrom át. A nagy szárnyú ajtót egy manccsal lököm be, mire a bent levők a hatalmas csarnokban egy emberként pattannak fel.
Lekushadnak a földre, s akik ember alakban vannak, azok jó mélyen meghajolnak. Walter arany bundáját sehol sem látom, bizonyára a szobájában rohangál. Igen, szokott olyat is csinálni, egyszer láttam is, szédítő. De jobb, hogy így vezeti le a feszültségét, mintsem szétverné a berendezést. Sokszor morranok rá, hogy inkább az erdőben rohangáljon fel-alá, de bevágta már a fejét is az egyik fába, amilyen idióta.
***
Csöndesen sétálok fel a szobámba, ahol az ágyra telepszem, fejemet mellső lábaimra helyezem, s úgy bámulok kifelé az ablakon. Percek kérdése, és mindjárt jönnek az adminisztrációval. Csak egy kicsit lennék egyedül, nem kérek mást, s ezt tiszteletben is tartják.
Karistolást hallok meg a fürdőszobámból, s érdeklődve ugrok oda. Bosszúsan csapom ki az ajtaját, de semmi különlegeset nem látok belül. Márpedig valami motoszkál a pult alatt, itt őszüljek meg.
Beleszimatolok a levegőbe, és szinte felnevetek, helyette vihogó morgás szakad fel a torkomból.
Egér?
|
| timcsiikee | 2010. 06. 27. 14:10:50 | #5744 |
Karakter: Aimi (Meeranak)
Aimi:
Egy ideje már csak itt ülök, és tétován nézek körbe a táncoló tömegen. Vajon hol lehet az apám? Már egy ideje eltűnt. Azt mondta, hogy van itt egyetlen ismerőse, vele beszél, talán még meg is kéri tőle, hogy táncoljon vele. Ez olyan… kínos.
Tudom, hogy csak jót akar, azt szeretné, hogy ne unatkozzak. Kedves tőle, de… ennyire nem kell aggódnia.
Cseppet megremegek, ahogy egy hűvös fuvallat megcsap, hisz pánt nélküli ruhát vettem fel. Végig simítom karjaimat, és újra körbenézek. Nem látom sehol. Jajh… Felállok, hogy keresésére induljak. Azt mondta, hogy itt szinte mindenki természetfeletti lény, vagy likantróp. Azt hiszem ezt mondta. De azt is, hogy nem kell félnem tőlük, mert nem rossz szándékúak. Hiszek neki, így bátran vetem magam a tömegbe, hogy megkeressem. Fejem ingázik ahogy jobbra-balra nézve kapkodom tekintetem, de nem találom sehol. Csak nem ment el nélkülem, az túl feltűnő lenne, engem sosem felejt el.
Már lassan keresztülszelem az egész tömeget, amikor valaki oldalamat löki meg könyökkel, felsikkantok, és már épp készülne testem a földdel való találkozásra, de összeszorított szemeim rejtekében kellemesen csalódom.
A kemény föld helyett szintén kemény karok simulnak derekamra, és lágyan tartanak meg, megmentve az ütődéstől. Milyen kedves. Bár aki fellökött biztos nem is vett észre, olyan kicsi vagyok. Itt mindenki olyan nagy. Felsegít és végre újra talpra állhatok, de amikor hirtelen fordulnék meg, hogy köszönetet mondjak neki, egy mellkassal találom szemben magam. Ő is milyen nagy! Hű…
- Én… - lassan felemelem tekintetem, hogy láthassam arcát. Fekete haja szemébe lóg, így csak ajkait látom, orrát, és arcának markáns vonalát. Milyen jóképű férfi!
Kár, hogy nem láthatom a szemét.
- Köszönöm – mosolygom fel rá kedvesen, mire szája megrezzen. megleptem volna? Pedig nem tettem semmit.
- Kit keres ilyen megszállottan? – arca komor, de én látom benne a kedvességet, hisz hangja is ezt sugallja. Egy kis mosoly szörnyen jól állna neki, minden bizonnyal áradoznának róla a nők.
- Oh, én csak… az apámat – válaszolok tétován, majd újra körbenézek, de sajnos eredménytelen a kutatásom. Csalódottan felsóhajtok, lassacskán feladva a reményt. Azt hiszem, az est végéig várnom kell majd.
- Csak nm Mr. Michit? – a név hallatán felkapom a fejem, újra arcát nézem, a magasba tekintve.
- Igen. Csak nem látta? – reménnyel telt, csillogó szemekkel nézek rá, majd észbe kapok… Olyan buta vagyok, tényleg. – Bocsánat, be sem mutatkoztam – Biccentek felé, bár látom, hogy ő kicsit sem japán, sőt igazán egzotikus arca van, ezért barátságosan nyújtom felé kezemet. – A nevem Michi Aimi! – újabb kis mosoly szökik arcomra, de gyorsan lefagy a meglepettségtől, amikor megfogja kezem. De nem rázza meg, hanem felém görnyed, és szájához emeli.
- Nathaniel Westwood – ohh… csak nem?
- Ön lenne, akiről már hallottam? – vidulok fel egy pillanat alatt, és végigborzong testem, amikor csókot hint kézfejemre. Megszeppenve figyelem arcát, érzem, hogy az enyém pedig közben kipirul. Milyen lovagias! Bár ezt már akkor sejtettem, amikor először ránéztem, sőt még előtte is.
- Az apja ilyen sokat mesélt volna? – csodálkozik halkan.
- Hát… csak pár szót – mosolygom rá kipirulva. Sokkal jobban érzem magam, hogy végre van, akivel beszélgethetek, és nem csak ülök egymagamban.
- Segítek megkeresni, nem rég láttam, de… - de? És vajon miért fogja még mindig a kezem? – előtte talán táncolhatnánk egy keveset – apró mosoly szökik arcára, és ettől újra boldog mosoly szökik enyémre is. Nagyon kedves, és jó társaság.
- Persze, rendben – halkan kuncogva imitálok egy pukedli félét, majd hagyom, hogy megához rántson finoman, felveszem az éppen szóló zene tánctartását.
Olyan határozottan vezet, mintha nem is lépnék, csak repülnék karjaiban. Mosolyom letörölhetetlen, főleg hogy egy ilyen jó partnerrel ütköztem össze… Szó szerint.
Nem bírom sokáig a lépést tartani, de igyekszem, viszont a dallam végén megállok pihegve. Azt hiszem ennyi elég volt egy időre, sőt talán egy estére is.
- Kérdezhetek valamit? – mosolygom fel rá fáradtan, a táncparkett szélén. Bólint… azt hiszem, így ujjammal mutatom, hogy hajoljon közelebb, nem szeretném hangosan mondani, nyilván nem mindenki tudja azt, amit én. Nem szeretnék pánikot sem kelteni.
Lassan lehajol hozzám, és én füléhez illesztem ajkaimat.
- Maga is olyan lény? – súgom kíváncsian, mire csak oldalra fordítja fejét.
- Tessék? – dörmögi vissza halkan, én csak elmosolyodom, és kihasználva a közelséget, kisöpröm puhán szeméből a fekete tincseket, hogy megnézhessem. Mosolyom nem tűnik el, sőt tekintetem is csillogni kezd.
- Milyen szép szemei vannak… mint a borostyán – súgom halkan, ujjaim közül kicsúsznak a tincsek, és továbbra is kedvesen figyelem. Akkor biztosan Ő is olyan, hisz rendes embernek nincs ilyen szeme.
- Aimi! – hallom meg apám hangját, és azonnal felé kapom fejem, majd vissza megmentőmre. Pár hosszú hajtincsem előre csúszik, egészen mellkasomra folynak.
- Most mennem kell. - Mondom halkan, megvárom, míg kiegyenesedik. – Köszönök mindent – mélyen hajolok meg, még több tincsem hullik előre, és felmosolygom rá. A kijárat felé veszem az irányt, ahol Apám vár már rám, néha visszafordulok, hogy integessek neki, de végül apa mellé érek, aki vállamra téve kezét vezet ki.
|
| Meera | 2010. 06. 26. 22:27:02 | #5737 |
Karakter: Nathan [timcsnek]
Rühellem a bálokat. Valahogy nem illenek hozzám, kiráz a hideg, ha be kell lépnem egy ilyen zsúfolt, puccos helyre, ahol bájologni kell és édesgetni az embereket. Gyűlölöm, ha emberi nők sündörögnek körém, és bókolnak, utalnak erre-arra, de arcom igyekszem mindvégig hideg maszkba fagyasztani. Ki nem állhatom ezt az egész cécót, és mégis, most kötelező volt eljönnöm.
Alfám, Walter boldogan legelteti a szemeit a női idomokon, fehérboros pohara fölött félreérthetetlen pillantásokat vet kiszemeltjeire, akik pironkodva intenek visssza.
- Nathan, imádok veled lenni – sóhajtja, s pillantásom keresi, hogy megkapja az engedélyt eltűnni, mint a kámfor. Vezérként ezt-azt meg kell engednem, különben elharapódznak a dolgok, főleg ha a fegyelem imbolyog meg.
- Walter, szólnék valamit ehhez.
- Neked mindent Vezérem – emeli szívéhez hatalmas tenyerét, zöld szeme ravaszan csillog, miközben egy szépséges nőt vizslat a tekintetével. Walter szőke haja annyira kirikít, hogy az már fájdalmas, kreol bőre pedig csak még egzotikusabbá teszi egész lényét.
Imádják a nők, és ezt ki is használja. Talán a legelégedettebb farkas az egész falkában. Hiába pártalan, élvezi az életet. Sokszor kényszerül mellém, és ilyenkor csak engedéllyel menekülhet meg csendességemtől, de szerinte ez a vonzerő az, ami neki is kijut egy-egy kiruccanásunk alkalmával.
- Fogd vissza magad – villantom rá a szemeimet hajam fátyla alól, ugyanis idebent nem vehetek fel napszemüveget, hogy takarja aranysárga szemeim. Szinte lekushad, csendesen veszi tudomásul a „nem”-et. De szempárbajt vívni akkor is tud, és fog is.
- Jó estét, Mr. Westwood – szólít meg valaki, én pedig oldalra fordítom a fejem, hogy láthassam, ki szól hozzám. Sajnos, még le is kellett kissé hajtanom a fejem, hogy végigmérjem. Eléggé alacsony férfi, habár hozzám képest mindenki kisnövésű. Fehér bőre van, és égnek meredő hasonszínű haja, arcát kissé összetörte az élet vésője.
- Mr. Michi. Üdvözlöm – emelem meg poharam, amiben pezsgő löttyen meg a mozdulat hatására. Egyik farkasom által ismertem meg az idősödő férfit, akinek ugyan nincs üzleti kapcsolata, mégis hasznos ember. Betéve ismeri a részvényeket és alakulásukat, kész zseni. Nekem pontosan erre van szükségem.
- El sem hiszem, hogy eljött. Tudtommal kerüli az effajta társaságot – a közvetlen beszédtől alfám kissé morog, de vállára helyezem a kezem, mire elcsendesül. Helyes. Hajam függönye alól pillantok a férfira, aki csupán apai mosollyal tekint rám.
- Nos, igen – bólintok udvariasan, de kezem továbbra sem veszem le Walter válláról.
- Hozzak Önnek valamit? Egy kis konyakot, rumot? - készségessége lecsillapítja alfámban a haragot, én pedig elengedem vállát. Megremeg, ahogy eltávolodok tőle, de ez így van rendjén. Erőm kissé közel került hozzá, hiába szorítottam le egészen a kilengését.
- Ne fáradjon, mister – felelek nagylelkűen, habár imponál, hogy ki akar szolgálni.
- Nem is akar táncolni?
- Urunktól ez távol áll – szúrja be kissé talán túl bőszen a szőke farkasom. Megszorítom úgy a karját, hogy szinte roppan, de ez az idős férfinek fel sem tűnik, mivel elbűvölő mosolyomra figyel.
- Miért kérdi Mr. Michi?
- Ő, csak mert... - tarkóját megvakarja zavarában, nem mer rám pillantani, de ez nem a félelem miatt van. Kissé közelebb hajolok hát, hogy halljam mit mond, de ez kitűnő érzékeimnek hála felesleges mozdulat.
De az emberek bizalmas gesztusnak veszik, és könnyedebben beszélnek. Tapasztalat.
- Hát a lányom olyan egyedül érzi magát, és... - akadozva mondja el mit akar, lelki szemeim kissé kikerekednek beszéde hallatán. - Csak magát ismerem itt. Ne haragudjon, távol áll tőlem a kerítés, csak tudja... A lányom kissé visszahúzódó, és be kellene vezetni a társasági életbe.
- Pont engem? Eléggé elrettentő külsőm van – tárom szét karjaimat kissé gúnyosan, és inkább Walter elé lépek, hogy ne tegyen semmi megfontolatlant.
- Bocsánat is, hogy ezzel zaklattam, kérem, felejtse el amit mondtam – hadarja, poharát olyan hévvel szorítja, hogy már elfehéredtek a munkába beleöregedett ujjai.
- Kérem, ne érezze ez miatt magát kínosan – egyenesedek ki, és zsebreteszem az egyik kezem. Észre sem vettem, hogy alfám mikor töltötte tele a poharam újabb adag pezsgővel. Próbál kiengesztelni. Jól van.
- De számomra akkor is az marad, hogy ilyennel traktáltam – ingatja a fejét lemondóan, és sóhajt is mellé.
***
Az est további része unalmasan telt, Walter idegesen mocorog mellettem, de mindig fegyelmezi magát, és nyugton marad. Kissé labilis a természete, de szeszélyessége miatt került magasra, pontosan alám rangsorban. Sosem lehet tudni, hogy következő lépése mi lesz, akár harcban, akár csak a sima életben. De én kiismertem már, és ezzel tisztában van.
Ahogy nézelődök, és kortyolgatom italomat, egy ezüstös csillanásra leszek figyelmes a táncolók között. Valami légies és könnyed, valami olyan, ami egyszerűen elsiklik a nagyobb tömegben is. Ruhája hófehér volt, pár piros szalaggal díszítve, amennyire meg tudtam nézni. Ezután újra szemem látóterébe elé kerül, ezúttal kissé közelebb is, mint reméltem.
Egy vékony, és törékeny lány látok meg szinte suhanni, bársonyos bőre idáig ordít, hogy érintsem meg. Érdeklődve fordulok arra, és látom, hogy ruhája milyen könnyed és elegáns. Kecses mozgása van, alkata karcsú és kívánatos, habár még nem egészen nőies. Haja szinte uszályként lebeg utána, ezüstös, selyemfényű csillanása szinte magához vonzza a tekintetem.
No lám, micsoda kincset fedezek fel a sok sötét öltöny és koktélruha között.
Kész tünemény egész lénye, én pedig poharamat kissé erősebb koccanással mint kellene, leteszem az üvegasztalra. Alfám érdeklődve mered rám, majd követi tekintetem, és észreveszi ő is az apró, tündérszerűséget. Halk morranása jelzi, hogy észrevette, de nem rajong az ötletért.
Vadászösztönöm felülkerekedik rajtam, és azon kapom magam, hogy már el is engedtem Waltert az útjára, én pedig már a tömegben üldözöm a kis szépséget. Azonnal meg is lelem, éppen kereshet valakit, ovális arca és szemet kápráztató haja türelmetlenkedve, kissé félénken forgolódik. Valamelyik táncoló ostoba meglöki törékeny alakját, s majdnem felbukik, de én még az utolsó pillanatban kecses teste után kapok, magam sem értem miért.
Megdermed erős karjaim között, amik úgy fonódtak karcsú derekára, akár valamiféle kígyók. Akaratlanul nyúltam utána, talán a kíváncsiság űzött. Óvatosan megemelem, hogy talpra állítsam szinte pehelykönnyű testét. Eddig háttal álltam neki, de mikor megfordult, hogy köszönetet mondjon kissé megiletődve, jobbára a mellkasomhoz szólna először.
- Én... - kezdi, majd rájön, hogy rossz felé pislog, és feltekint.
Ahh...
Gyönyörű, világosbarna szemei olyanok, akárcsak az olvadt csokoládé, tekintete felsiklik az arcomra, ami szinte égeti a bőröm. Most látom, hogy hófehér nyaka fedetlenül villan ki ruhájából, vonzó vállai pedig teljesen kilátszanak belőle. Talán vehettem egy igazán mély levegőt, mert szinte agyamig kúszott édeskés illata, ami bódító hatással volt rám.
Atyaúristen.
Szerkesztve Meera által @ 2010. 06. 27. 12:34:47
|
|
