|
|
Szerepjáték
(Vampire Knight)
| Törölt felhasználó | 2009. 06. 01. 21:26:03 | #141 |
Karakter: Ichiru
Ichiru 1
Ujjaim lassú, simogató mozdulatokkal siklanak le bőröm mentén, hogy aztán megszabadíthassam magam a felesleges ruhadaraboktól. Csak figyel, megbabonázva. Ugyanolyan homályos pillantással, mint amilyen az enyém.
Már párszor végig kellet csinálnom, ezt a csábító vetkőzést, de akkor, azokon az estéken, negyedennyire nem akartam, amik utána következtek, mint most.
Azt mind csak kötelességből tettem, hogy elérhessem áhított célomat, Rido-samát, és általa beteljesíthessem a bosszúmat.
- Shizuka-sama, onegai...Gomen nasai – gondolkodom némán. – Egyedül nem fogom tudni elérni a célomat. Most találtam valakit, akiben talán, megbízom.
Aki talán, számít.
Már észre sem veszem, hogy a nadrágomnál járok, annyira belemélyedtem gondolataimba, és a jeges tekintetbe. Furcsa, de nyugtatóan hat rám, ha mellettem van. Ajkaimra finom mosolyt húzok, ahogy figyelem tovább Toga-sensei, vámpírvadász urat.
- Ennyire hatok rád? Azt hittem, csak én érzem ezt a furcsán bizsergő érzést. De ha így is van, nem zavar. Mert végre érzek valami mást is, ami több mint üresség, és több mint bosszú. Még ha, ezután meg is fogsz majd vetni, meg is fogsz gyűlölni. Nem fog számítani. Csak az, hogy ebben a pillanatban érezhetek, és aki által igazán érzek, az te vagy.
Nagyon halkan felsóhajtva felé lépek, és gyengéden átölelem. Most, ebben a pillanatban, nem számítanak a körülmények. Nem számít, hogy vadász, nem számít, hogy nem szeret. Az számít, hogy velem van.
Hányan akartak már, az évek során, de mindig ügyesen kitértem a kezdeményezések elől. Kivéve egynél...Most nem akarok emlékezni annak a vámpírnak az érintéseire, a birtokló hidegségére. De még vele sem mentem el olyan messzire, mint amennyire most készültem, egy emberrel.
Egy halálos ellenséggel.
Az idő, csak pergett láthatatlanul, látszólag eredmények nélkül telt, egyre több hidegséget és keserűséget költöztetve lelkembe. Mert ha nem tudtam volna érzéketlen maradni, már nem lennék képes tovább folytatni az életemet. Már nem tudnék tükörbe nézni.
De túléltem, és megtanultam használni azt a hatalmat, amire csak általad ébredhettem rá Ichio-sama.
A csábítás ördögi erejére.
De most minden más. Mert most itt van, velem egy személy, aki nekem fontos.
Az a személy, akinek ebben a nyomorult életben, mindenkinél jobban meg akartam felelni.
Élvezettel szívom magamba, a belőle áradó hőt, élvezve az élettel teli meleget, amely átitatja érzések nélküli szöveteimet, csontjaimat. Mégis érzem, az apró ellenállást. Mert nem bízik bennem, mert attól fél átverem.
Ez most nem lesz átverés. Ez most nem...De a céljaim ettől még nem változnak.
- Miért állsz ellen...Hiszen te is érzed azt, ami közöttünk van – suttogom, és finoman megnedvesítve ajkaimat, megkóstolom az övéit. Beleremegek annak lágyságába, és puhaságába. – Teljesen rabul ejtettél – lehelem öntudatlanul ajkaira, ahogyan elszakadok tőle. Még mindig mosolyogva figyelem a tömött, selymes fürtöket, és szinte gyengéden nézem, ahogy vágytól kábán letekint rám.
- Ahogy te is engem – morogja tengermély hangján, melytől minden egyes porcikám megremeg. Meglep a belőle áradó törődés, mely szinte arcul csap, szégyennel égetve lelkemet. Ujjaim hollófekete hajkoronájába bújnak, lágyan sikló fehér kígyókként, és ajkaimat szenvedélyesen nyomom az övéihez.
Mondhatnám, hogy bízz bennem, hogy nyugodj meg, és szeress!
De ez mind hazugság lenne, mert teljesen sohasem bízhatsz bennem. Soha. Éppen ezért izgalmas ez a játék közöttünk, mert nem fogod tudni, hogyan végződik. Mert én sem fogom tudni, hogyan végződik.
Lassan hullanak le a testét takaró rétegek, felfedve előttem az erős, meztelen férfitestet. Ajkaimba harapva fogom magam vissza, hogy ne rontsak neki, mert nem túlesni szeretnék ezen a csodálatos pillanaton. Hanem kiélvezni, és megélni. Szeretném megérinteni a bőrét, szeretném végigsimítani a porcikáit, hogy tenyeremen át szívhassam magamba, a belőle áradó életet. Szeretném végig cirógatni az összes apró heget, és vágást, amely beborítja őt, és múltjáról mesél.
Pillantásomat kissé zavartan kapom el, mereven ágaskodó férfiasságáról.
Hm. Még soha nem jöttem zavarba, most mégis azt érzem, hogy nyelnem kell egyet, a saját nyugalmam érdekében. Halványan elmosolyodik.
- Most először adtad jelét valódi tapasztalatlanságodnak – fordítja fejemet maga felé, én pedig kíváncsian tekintek fel rá. - Meglepő, hiszen olyan profin csábítottál el, mint még senki. - Szégyentől égő arccal fordítom el a fejemet. Ha te azt tudnád, hogy ki vagyok valójában...Undorodva löknél el magadtól. Lehet, hogy nem adtam át magam teljesen a Vámpír Tanács vezetőjének, de a lehetőség minden egyes alkalommal ott függött közöttünk. Megtanultam, hogy a bármikor, a legmocskosabb szó a világon. Mert bármikor megteheti. És én bármikor hagynám.
Gyalázat!
- Már nincs visszaút Ichiru... – búgja rekedtes hangon, miközben magához ölel, szinte nyugtatóan. Belesimulok karjaiba, és megremegve igyekszem viszonozni a belőle áradó melegséget és törődést.
- Nem is akarok visszakozni – susogom halkan, és végigsimítom kemény mellkasát, hasát, ujjaimat pedig határozottan kulcsolom vágytól lüktet hímtagjára. Finoman csókoljuk egymást, gyengéden, ráérősen, és amint megérintem, kissé meglepetten nyög bele a csókunkba.
- Te kis bestia... – mosolyodik el játékosan. Csodálkozva pillantok fel, ajkaim is majdnem elnyílnak, de tudok magamon uralkodni. Vagyis próbálok.
Nem vagyok hozzászokva a szex közbeni gyengédséghez, és játékossághoz. Lehunyom szemeimet, és vágyakozva felsóhajtok, amint végigsimítja hátamat. Még soha nem éreztem, hogy ennyire érzékeny vagyok. Észre sem veszem, hogy az utolsó ruhadarabok is eltűnnek rólam, és váratlanul a meleg kéz simogatását, az ágynemű hideg érintése veszi át hátamon. Mosolyogva eszmélek fel, ahogyan rám nehezedik.
Vágyakozva végigsimogatom a mellettem támaszkodó izmos, karjait, és közelsége újra megnyugtat. Eltúrom az arcába hulló fekete tincseket, és szinte önfeledten mosolygok rá. Szeretek a hajával játszani. Olyan puha...Szeretem nézni, ahogy az ujjaim eltűnnek benne. Annyira éles a kontraszt a fekete tincsek, és az én fehér ujjaim között.
Közöttünk mindig annyira éles a kontraszt, mindenben.
Istenem, zavarban vagyok! Szabályosan szorongok. Észre fogja venni, és akkor...El fog fordulni tőlem...Meg fog vetni, mint a bátyám.
De mézédes csókjától egy pillanat alatt eltűnnek a gyötrő kételyek lelkemből, és céljaimról, félelmemről elfeledkezve viszonzom a forró csókokat, kiélvezve a testemen végigsikló erős tenyeret, mely ahol végigsimít, apró kéjpontokat gyújt fel bőröm alatt.
- Ez képtelenség, ilyen nincs – visszhangozza elhaló tudatom, miközben körmeimmel végigkarcolok bőrén, gerince mentén. Forró ajkai, nyakam bőrét kóstolgatják én pedig kéjes élvezettel szívom magamba a törődés apró szilánkjait. Nyelve és vágytól izzó ajkai már szinte mindenhol ott vannak, azt az érzetet keltve bennem, hogy képtelen vagyok megszabadulni tőle, az orromat betöltő illatától, az érintésétől. Ajkai már hasamnál járnak, apró harapásokkal, és szívásokkal tarkítva bőrömet, tovább taszítva az élvezetek felé.
- Rá fog jönni, és gyűlölni fog...
- Neh – suttogom utolsó, erőtlen tiltakozásomat, de vágytól lüktető, és nedvedző hímtagomat azonnal elnyeli szájának selymes melegsége. Ajkaimba marva próbálom elnémítani kéjtől vibráló hangjaimat, de az átkozott vágy, még így is elárul. Az artikulálatlan gyönyör sóhajok, és nyöszörgések kiszöknek fogaim kerítésén át, én pedig tehetetlenül, és izzadtan vergődöm az egyre bensőségesebb érzés hatására.
Alig érzékelem, hogy lüktető tagom elhagyja, ajkainak csábító melegségét, és forrón izzó testemet az ágynemű dörzsölése igyekszik kielégíteni.
De nekem ez már nem elég.
Feljebb tornászom magam, hogy remegve simulhassak hozzá, megrészegülve a testemet átjáró gyönyörtől. Ajkai gyengéden harapdálják végig hátamat, többször is elindítva a kéj apróbb, majd egyre erősödőbb hullámait, melyek maguk alá gyűrve gyötörnek és kínoznak tovább, még jobban felforgatva így is zúgó lelkemet.
Ajkaimba harapva, szememet összeszorítva érzem meg először csak óvatosan, majd egyre kutakodóbban csapkodó, nyalakodó nyelvét bejáratomnál.
Fuldoklóként harapok az ágyneműbe, nem foglalkozva azzal, hogy nyálam a finom szövetre szivárog. Nem akarok sikoltani, így csak felnyöszörgök a megrázó kéjtől, amikor nyelvével élvezettel elmélyül bennem.
Felszisszenek a vágytól, amikor végre hozzám simulva, remegve nekem löki lüktető hímtagját.
Most. Most megtörténik.
Egyetlen gondolat maradt csak elmémben, mely egyre maróbb sürgetéssel harapózik el bennem.
- Ichiru – súgja fülembe – Biztosan ezt szeretnéd? – hangja megborzongat.
Csak egy dolog, amiért ebben a pillanatban érdemes félretenni a bosszút.
- Kérlek, ne várass! – suttogom halkan, de azonnal felnyögök. Lassú, gyengéd mozdulatokkal hatol beljebb, de úgy érzem, már ettől szétreped a testem. Egyre hangosabban nyögök fel, de igyekszem a fájdalmamtól megszabadítani elmémet. Gyengéden torpan meg mögöttem, abbahagyva a lassú, ütemes mozgást, és vállamba harapva, egy mozdulattal teljesen belém merül. Apró könnypatakok csorognak ki szemeimből, de már képtelen vagyok eldönteni, hogy a gyönyörtől, vagy a fájdalomtól csorognak belőlem az átkozott könnyek.
Nem is számít.
Még soha nem bánt velem senki ennyi törődéssel, és finomsággal, ennyi figyelemmel.
Lassú, mély lélegzetet veszek, igyekezve megnyugtatni fájdalomtól izzó testemet.
- Lazítsh! – susogja nyakamba. – Nhemsokára jobb lesz, ígérem – susogja egyre halkabban, én pedig igyekezve engedelmeskedni tanácsának, mélyet lélegezve koncentrálok.
- Hm – nyögök ki egy igenlésnek szánt szót, és érzem, hogy egyre lassabban, de ellazul, görcsösen merev testem. Az izzó fájdalom, kezd egy kissé enyhülni a türelmes test alatt, miközben kezével gyengéden csípőm alá siklik keze, és kissé megemelve engem, eléri férfiasságomat. Először csak finom mozdulatokkal masszírozza végig vágytól lüktető hímtagomat, majd egyre szorosabban és erőseben fog rá, igyekezve tovább fokozni gyönyörömet. Fejemet hátravetve nyögök fel az egyszerre kínzó, és élvezetes gyönyör hatására. Tincseim az arcomba lógnak, az ajkaimból kiszakadó vad zihálás, folyamatosan lengeti a szemembe lógó hajszálakat.
Puha cirógatást érzek meg államon, és felé fordítom arcomat, hogy ajkai elérhessék enyéimet. Finom, lágy csókot kapok, mely egyre hosszabbra nyúlik, amint lassú, ringó mozgásba kezd bennem. Belenyögök a csókba, az érzés újdonságától, és homlokomat állához támasztva igyekszem viszonozni gyengéden haladó, olykor körkörös mozdulatait.
Mégis egész testén érzem a visszafogottságot. Vágya sürgeti, mégis képes uralkodni magán, miattam.
- Nhem khell – suttogom, de nem tudom befejezni a mondatot. – Ennyire óvatosnak lenned – gondolom, de képtelen vagyok megformálni, és egyáltalán kiejteni a szavakat. Fejemet az ágyra ejtve viszonzom, egyre gyorsabbá váló ritmusát, folyamatosan hozzádörgölve fenekemet a lágyan hullámzó, és nekem ütődő herékhez.
Nyöszörögve harapom be ajkaimat, éhesen fogadva egyre sóvárabbá váló lökéseit. Egyik karjával csípőmet átölelve szorít magához, míg másikkal mellettünk támaszkodik az ágyon. Remegő karjaimmal támasztom az ágyat, miközben minden idegszálammal érzem hajának és ajkának simogatását hátamon.
Varázslat, ami kettőnk között ebben a pillanatban megtörténik. Nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutunk idáig. Mi ketten...
- Hah- nyögök fel újra, ahogyan kihúzódik, majd visszaindul befelé, teljesen kitöltve engem, teljesen kiegészítve, mintha sóvárgó testem, mindig erre vágyott volna, erre az érintésre.
Már gondolkodni sem tudok, már érzékelni sem vagyok képes, ahogyan a vadul tajtékzó gyönyör elborít, hosszan görcsbe rántva testemet. Csak a gyönyört érzem, és a lüktetően izzó keménységet, amely belefeszülve testembe, követeli magáénak az enyémet.
Birtoklás.
Még hallom, ahogy valamit suttog, de a szavait képtelen vagyok megérteni.
Törődés.
- Togha – suttogom magam elé, bár fogalmam sincs, minek hívom, miért ejtem ki a nevét, ennyi áhítattal, ennyi melegséggel.
Szeretet.
Kifulladt zihálással esik be mellém az ágyba, és húzza magunkra a takarót. Képtelen vagyok mozdulni, csak fáradtan hasra esve várom, hogy végre elborítsa érzékeimet az álom. Még érzem a gyengéden körém fonódó karokat, és belefészkelve magam, hagyom, hogy elaltasson a törődése.
Sötétség.
***
Már magamra vettem az összes ruhámat, melyet szétszórtunk ebben a kicsi, személytelen szobában. Még kissé kótyagos fejjel, és fájó testtel kötöm copfba hajamat, hogy az előrehulló tincsek ne zavarják a látóteremet.
Tekintetem visszatéved kisimult arcvonásaira, és az ágyra nehezedve gyengéden elsimítok egy kósza tincset arcából.
Mennyire békés ebben a pillanatban, mennyire idilli minden. Feltekintek a hajnaltól sárga gyöngyöket permetező égre, melynek fényei egyre vadabbul törnek át az ablak üvegein. Az ég lassan derül fel fáradt szürkeségéből, én pedig egy alig hallható mozdulattal felemelkedve az ágyról, elindulok az ajtó felé.
Most el kell mennem egy kis időre, amíg elintézem a rám kiosztott feladatot.
- Lehetséges, hogy meg fog találni, de az is lehet, hogy nem.
Az üveg kellemesen simul a bőrömhöz, szinte átforrósítva azt. Pedig még egy réteg ing közte és a bőröm között van. Mégis érzem, a tisztavérűek lüktető erejét.
Már a kilincsre simul a kezem, amikor még tétovázva, de egy rövid pillanatra visszakapom tekintetemet, az ágyon békésen szendergő férfira.
A szalagom melyet az apró csengők díszítenek, most mellette hever a párnán. Valami nagyon fontosat visszakaptam az életemben azzal, hogy Toga-sensei belerombolt, és felhívta magára a figyelmet.
Azt, a tudatot, hogy valaki még hisz bennem. Valaki bízik bennem, a maga nyers, erőteljes módján, de megteszi. - Pedig tényleg nem érdemlem meg - nevetek fel keserűen, ahogyan végighaladok a hosszú folyosón. Árnyékom szinte megnyúlik, melyet a felkelő nap fest egyre hosszabbra, és hosszabbra a mellettem vakon nyújtózó falakra. Befordulok a betegszobába vezető folyosóra, és arcomon kedves mosollyal, elhaladok az ott álldogáló alak előtt. Nem foglalkozom az engem vizslató égkék szemekkel, melyek gyűlölettől fújtatva merednek rám.
- Neked is jó reggelt Aidou- senpai – hunyom le szemeimet. Minden egyes kiejtett szavam felér egy tőrdöféssel a számára. – Sikerült pihenned, miközben egy embert őrizgettél, nemes vámpír?
- Ne szemtelenkedj Kyriuu! – vicsorog rám vad indulattal.
- Hm? – vonom fel szemöldökömet. – Hát probléma, ha érdeklődöm a hogyléted felől? – mosolygok rá kedvesen.
Lassú mozdulatokkal állok meg a beteg szoba előtt, és nyomom le a kilincset.
- Mit akarsz odabent? – hallom meg magam mögül Kaname kutyájának vakkantó hangját.
- Egy kissé kótyagos a fejem – nézek rá gúnyos mosollyal -, vagy nem szabad bemennem egy kis gyógyszerért? – villantom rá hideg vigyoromat. Amint belépek a terembe, megcsap a jellegzetesen szúrós, gyógyszerillat, és a túlzott tisztaság bántóan émelyítő szaga. Ott fekszik az ágyon, kiszolgáltatva.
Egyedül...
Most minden esélyem meglenne, csak bele kellene töltenem a cseresznyeszín ajkakba a vért, és a bosszúm beteljesedhetne.
Kezem automatikusan nyúlik a zsebembe, és veszem elő az apró fiolát. Csak figyelem a törékeny kristályüveget, melyen át annyira vakítóan vörösnek hat a karmazsin színű vér.
De nem teszek semmit, csak némán állok, és figyelek. Ha most megteszem, Zerot tönkreteszem.
Ha nem teszem meg, nem leszek képes megbosszulni Shizuka-samát.
Összezavarodva pillantok újra a fiolára.
Megéri nekem, hogy még több ártatlan életet tönkretegyek?
Megéri nekem, hogy Zerot újra boldogtalannak lássam?
Hogy Yagari csalódjon bennem?
Már éppen tenném el az üveget, amikor az ajtó kicsapódik, és egy felettébb dühös senseiel találom magam szemben.
- Ichiru – zihálja halkan. – Hát nem tudsz megülni nyugodtan? – rápillantok, és felé hajítom a vérrel teli üveget. Egy laza mozdulattal kapja el, és zárja erős markába. Arcomra semmitmondó arckifejezést erőltetve indulok meg felé, nem foglalkozva ragadozó tekintetével. Mintha semmi sem történt volna, úgy haladok el mellette.
- Most meg hová mész? – kapja el karomat, jeges pillantása belevág enyéimbe. - Azt hitte, hogy...A francba!
- Csinálj, amit akarsz! – vágom hozzá, és engem is meglep hangsúlyom.
Sértettség bujkál benne. Dühösen nézünk farkasszemet, és lelkem mélyén egy édes, és gúnyos hangocska szólal meg, ahogyan rápillantok a zsebéből kikandikáló szalagra.
- Nyertél Ichiru. Mert így azt hiszik, Yuuki a célpont.
Nyertem. De milyen áron?
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:26:20
|
| Törölt felhasználó | 2009. 06. 01. 21:24:55 | #140 |
Karakter: Ichiru
Ichiru
A forró csók megszakad, és zihálva néz le rám, elmerülve hideg szemeimben. Nevetséges, de ebben a pillanatban közelebb érzem magamhoz, mint a szobában, ahol kettesben voltunk, vagy az irodájában.
Felpattan és erős kezével csuklómat megragadva ránt fel, magához. Még mindig nem tudok elszakadni a szemétől. Van benne valami.
Talán csalódottság. Talán azért csalódott, mert kezd kiismerni. Az emberek már csak ilyenek. Reménytelenül idealisták, és reménykednek abban, hogy képesek megváltani a másikat. Talán kezd rájönni, nálam ez lehetetlen.
Milyen nevetséges elképzelés! Nem éri meg ennyi energiát pazarolnia rám, mégis örömmel tölt el, hogy megteszi.
Igen örömmel.
Szánalmas vagyok.
- Igazítsd meg a ruháidat! Elkísérlek az igazgatóhoz – nyújtja felém hajamat rögzítő szalagomat, az apró lélekharangjaimmal. Valamikor talán zúgtak bennem ezek a harangok. Vagy igazából lehetséges, hogy soha nem is volt lelkem. Amikor megfogantunk és kettéváltunk, talán minden érzelem Zeroba került.
Milyen kedves gyermek volt és romlatlan. Mennyire emésztette magát miattam.
Mennyire szerettem a bátyámat.
Talán...Nem nincs talán.
Hajamat összekötöm, és ruhámat megigazítva tekintek rá. Ejnye-bejnye Yagari sensei, micsoda vérmérséklet, így letámadni egy ártatlan diákot! Húzóm hideg, tökéletes mosolyra az ajkaimat.
Ez a maszk már régen a lelkem részévé vált. Milyen érdekes! Ha sokáig játszol egy szerepet, eggyé válsz magával a karakterrel.
- Rendben – nézek rá kedvesen, és bár egyetlen arcizma sem rándul tudom, hogy meglepődött. Nem szokásom meghátrálni. Játszunk így, ha neked ez kell! Nem örülök, hogy belerondítasz a terveimbe, de már tudom is, a helyzetet hogyan mentem meg.
Teljes magabiztossággal vágok keresztül a parkon, és csak szívom magamba a friss levegőt, figyelve a fák hatalmas lombjait. Szinte romantikusnak is nevezhetném a hangulatot. Szinte.
Tudom, hogy csak azért van velem, hogy szemmel tartson, mégis teljes biztonsággal lépkedem, pusztán azért mert tudom, mellettem van.
Milyen nevetséges vagyok! Összekeverem az ellenfeleimet, és a szövetségeseimet. Ő az ellenfelem, hiába kedvelem. Mert lássuk be, valamilyen gyanús oknál fogva, nem zavar a társasága; sőt, ha nincsen a közelemben, már szinte mondhatnám azt is, hogy hiányzik.
Olykor.
Míg a szövetségeseim – veszek egy mély levegőt, és észrevétlenül kifújom. - A lábamat sem törölném beléjük, de a társaknak, nem is a homályos, és uralhatatlan érzelmi indíttatás a lényegük, nem a pillanatnyi megítélés.
Hanem a hosszabbtávú profit, az érdek.
Ezt nem érted még Yagari sensei, de nem baj! Csak azért nem, mert annyira különbözik a felfogásunk.
Bennem egyszerűen nincs az az indíttatás, hogy valamivel jobbá tegyem a világot, vagy tragikus hősként kiálljak olyan dolgokért, amelyek nem is rám tartoznak. Bár ember vagyok, mégsem éreztem soha azt, hogy a fajomat védenem kellene a vámpírok ellen. Ha tehettem volna, soha nem veszek részt a vadászképzésben. Mert bennem nem egy vadászlelke lakik.
Csak egy sötétben settenkedő egyszerű emberé...
Benned azonban ez a potenciál, ez az elhivatottság meg van. Zeroban is. Becsüllek ezért benneteket, de én nem ilyen vagyok. Ennyire mások vagyunk. A saját mércéddel mérsz, de ezért nem tudlak hibáztatni.
Nekem már mércém sincsen, amelyhez igazodhatnék.
Bőröm ebben a pillanatban szinte jéggé fagy testemen. - Pedig valamikor mindennél fontosabb volt, hogy megfelelhessek és a lelkemet is kitéve elismerjenek.
Valamikor régen. Mielőtt a szüleim halálát végignéztem. Mert úgy éreztem több törődést kapok egy idegentől, egy olyantól, akit csak ki kellene irtani. Mert ő látta bennem azt, amit a szüleim nem, mert nem a szerint mértek, aki vagyok, hanem akivé tenni akartak.
Egyszerűen láthatatlan voltam számukra. Shizuka engem látott, és amikor meghaltak és összeestek csak mosolyogtam.
Mosolyogtam, mert Zero élhetett. Teljesen mindegy, szerinte milyen nyomorul, akkor is élhet. Mert őt nem lettem volna képes leveszíteni.
De most már, egyszerűen csak a saját érdekeimért vagyok képes küzdeni.
A bosszúmért, csak azért.
Mégis...
A pokolba is!
Csendesen koppannak lépteink a folyosó lépcsőjén, amely felvezet az igazgatóhoz, ujjaimmal finoman simítom végig a faragott korlátot, és magam elé merengve gondolkodom a teendőimen. A megbízás miatt sok forog kockán, nem bukhatok el, és nem is fogok.
Az ajtóhoz érve, kezemet megemelve kecsesen bekopogok, és belépve azonnal az asztal elé sétálok, megállva pár lépéssel előtte. Nem teketóriázom, tudni akarom mit akar az öreg.
- Á Ichiru-kun – villan rám szemüvege mögül hideg, mézbarna tekintete. Ez a férfi nem az, akinek mutatja magát. Azonnal felismerem, hiszen én is ugyanezt a játékot játszom. - Merre jártál? – kérdezi kedvesen. – Az épületet szigorúan tilos elhagynod az engedélyem, vagy Yagari sensei engedélye nélkül – kezd bele megrovásomba. Az ajtó tompán koppan mögöttem, ahogy bezárul. Érzem a fanyar illatot, amely belekúszik orromba; és hallom a ruha suhogását, ahogy hosszú bőrkabátját levetve hanyagul a széles vörös kanapéra hajítja.
Lazán elém sétál és az asztalnak megtámaszkodva dugja ajkai közé cigarettáját. Éjfekete tömött tincsei az arcába hullanak, eltakarva előlem a jégkék pillantást. Lábát átveti a másikon és gyufája sercegve szántja végig barna csizmáját, én pedig enyhén megborzongok a hangra. Szemeim sarkából figyelem, ahogy meggyullad a parázs, vörösen lángol, mint egy éhező vámpír szeme. Hófehér ingje éles kontrasztot alkot fekete hajával. Finoman nyelek egyet.
Inkább kitartóan figyelem az igazgatót, nem figyelve az előttem párducként várakozó férfival.
- Egy fontos ügyet kellett elintéznem a városban – felelem könnyedén. – Ichio-sama, pedig mivel felismerte, hogy az általa is tisztelt akadémia tagja vagyok felajánlotta, hogy elhoz. Nehogy valami bajom essék – nem rándul egy arcizmom sem, de belül szinte sátánian kacagok, ahogy látom az igazgató szemöldökét összehúzódni.
- Ezt el is higgyem? – kérdezi kimérten. Hm. Van benne valami, minden nevetséges gönce ellenére. Azt hiszem veszélyes, túlzottan átlát rajtam, így azt hiszem, nem éri meg túlerőltetnem magam.
- Az, hogy mennyiben ad hitelt a szavaimnak, csak önön áll – felelem alázatosan, és ártatlanul. - Ne húzzuk tovább – mondom kellemesen. – Mi lesz a büntetésem, a kihágásomért? – sóhajtom fáradtan, de valójában nagyon élénk vagyok. A fiolát semmiképpen sem szerezhetik meg, mert az ellenkezne az elképzeléseimmel, bár ezt is be kell kalkulálnom, mint lehetséges alternatívát. Ha elveszik, vissza kell szereznem.
Pontosan a szívem felett várakozik, a vérrel töltött üvegcse. Arra várva, hogy valakibe beleáramolva annak új életet adhasson.
„Van olyan, akit én sem tennék soha vámpírrá, semmi pénzért.”
Ujjaim kissé összeszorulnak, de azonnal visszatérek valóságomba, ahogy az igazgató megszólít.
- Nem kell ennyire előrefutni a dolgokban – mosolyodik el, és szemüvegét megigazítva mosolyog rám Kainen, az akadémia igazgatója. – Egy híres vámpír család őse, a tanács vezetője miért hozna el, egy diákot? – kérdezi és metsző pillantásával rám mered.
- Ezt talán tőle kellene megkérdeznie – nézek rá, és elfintorodom. – Bár vele dolgozom együtt, mint tudja, mint munkatárs elhozhat – felelem készségesen.
Rám szegeződik a jéghideg szempár és egyre vészjóslóbban mered rám. Yagari sensei egyre dühösebb és nyilvánvalóan rám. Hm. Sajnálom, nem engedhetem a dolgokat elfajulni, nem tálalhatok ki, mert az ellenkezne a terveimmel.
- Rendben! – feleli hirtelen. - Akkor pihenj le! – szólít fel az igazgató, én pedig tisztelettudóan meghajolva feléjük fordulok sarkon, halvány mosollyal az arcomon. A kilincs megnyugtatóan siklik a kezembe, amikor a tengermély hang megállít.
- Veled tartok – morran mögöttem, és kabátját felkapva felzárkózik mellém. - Hurrá! - biggyesztem le ajkaimat. - Ezt nem úszom meg.
Az ajtó tompán csapódik mögöttünk, mi pedig némán haladunk a folyosón, egymás mellett. Nagyon feszült a csend.
A gyér fényben minden sziluett egyre nagyobbra és nagyobbra nyúlik, mintha csak halott lelkek tántorognának a falak között, tébolyultan keresve a kiutat. Némán jön mellettem, rám sem nézve. Dühe szinte perzseli a bőrömet. Amint hallótávolságon kívülre kerülünk, vad dühvel szorít a hideg falhoz.
- Rendben kicsi Ichiru – morran rám fojtott dühvel –, elég a játszadozásból! Mit rejtegetsz? Most add ide, és magadtól, akkor annyira nem tángállak el! – mérgesen nézünk szemet. Igen, még az én arcomra is kiül dühöm. Hogy mer velem úgy beszélni mint, egy óvodással?
A francba!
Azonnal rendezem arcvonásaimat, és kihívóan elmosolyodva harapom be a számat. Na, akkor vegyük elő az arzenálunk egyik leghatásosabb fegyverét. Hátha jól sül el a dolog. Lebuktam, ez van! Majd valamit kitalálok!
- Ahogy óhajtod! Bár, most mondhatnám, hogy vedd el, mert a helyzet újdonsága, hogyan is fogalmazzam? – állok meg egy pillanatra elgondolkodva, majd pajkos mosollyal csillan fel szemeimben. - Mind a kettőnk számára izgalmat és – duruzsolom -, új kihívást jelentene – teszem hozzá rávillantva csábító mosolyomat, benyúlva szívem fölé. Az üveg hidege rásimul a kezemre, de nem nyugtat meg, csak jobban felvillanyoz. Az ereimben szinte száguldozik a vérem, szívem egyre hevesebben ver. Döbbenten mered rám.
Fogalmam sincs mi ez a játék, amit játszom, de teljesen öntudatlanul teszem, és örömömet lelem benne.
- Vagy csak neked jelentene valami újat – morog rám hidegen. Magabiztosságomat egy pillanatra sem veszítem el, amikor az egyik kezét megfogva, nyitott tenyerébe helyezem a fiolát. Tovább kell puhítanom.
- Ki tudja? Lehet, hogy odaadtam volna magamtól – nézek fel rá hatalmas, csillogó szemekkel.
- Miért érzem azt, hogy becsapsz? – kérdezi, a fiolát zsebre vágva és hozzám közelebb lépve finoman a falhoz szorít. Még mindig mosolyogva nézek fel rá, enyhén párázó szemekkel. Vállamat megvonva emelkedem fel hozzá, és egy pillanatra hozzáérintem ajkaimat. Kezeimet felcsúsztatom mellkasára, hogy onnan indulhassak felderítő útra, a célom felé. Talán sikerül.
- Talán mert kezdesz kiismerni – lehelem ajkaira.
Bár valóban csak azért teszem, hogy megszerezzem azt az üveget?
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:25:11
|
| Törölt felhasználó | 2009. 06. 01. 21:21:52 | #139 |
Karakter: Ichiru
Ichiru
Hihetetlen gyengédsége elborítja összes érzékemet, szinte magába olvasztva fájó lelkemet. Mennyivel könnyebb így, hogy valakinek nekidőlhetsz, és egy pillanatig elfeledhetsz mindent, újra emberré válhatsz, aki szabadon érez. Egyik, forró keze mellkasomra siklik, pontosan a szívem fölé, én pedig képtelen vagyok uralkodni azon az egyetlen dolgon, amelyről azt hittem, már régen kiiktattam az életemből, mint felesleges akadályozót.
A szívemen.
Hátamon érzem testének óvó, és egyszerre izgató bizsergető melegségét, és őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, hogy egy férfi vagy egy nő váltja ki belőlem ezeket az érzéseket.
Az számít, hogy ezt ő teszi. Yagari Toga.
- Ichiru – súgja fülembe tengermély hangján, megborzongatva testemet. Könnyed mozdulatokkal szorít a falhoz, és erős meleg tenyere a kezemre simul. Ujjaink összefűződnek és belülről megremegek, a rám törő érzelmektől. Sokat látott szemeimet majdnem elöntik a keserű könnyek, de összeszedve magamat nézek az előttem tornyosuló érzéketlen falra, a lehető legnyugodtabban. Egyszerre lélegzünk, egyszerre dobban a szívünk.
Csodálatos érzés.
- Segíteni szeretnék – döbbenten pillantok fel rá. Segíteni nekem? – Ismerlek gyermekkorod óta...Tudom, érzem, látom, hogy szenvedsz.
Értem. Zuhanok vissza azonnal a valóságba. Szóval sajnálsz. A sajnálat legyen a legutolsó, amely hozzám vezet.
- Nem tudsz segíteni rajtam – mondom halkan, elutasítóan. Gyengéden fordít maga felé, de ezzel is csak még nagyobb fájdalmat okoz. Hát ennyire sajnálni való szerencsétlen bolond lennék? Állam alá csúsznak a hosszú erős ujjak, és pillantásom kénytelen összekapcsolódni az övével.
- Úgy nem is, ha elzárkózol előlem! – Fanyar mosolyra húzom ajkaimat, és önuralmamat visszanyerve tekintek rá.
- Ügyes trükk Toga-sensei. Kis híján bedőltem...- válaszolom halkan. Még mindig nem értesz. Újra arcomra erőltetem, már születésemkor létrejött maszkomat, és álmosolyommal tekintek fel rá. A hideg kék szem, jegessé válva mered füstös tekintetembe, egyre komorabban. Ajkának finom íve enyhén megrándul, a rátörő hirtelen haragtól.
- Azt hiszed, hogy hazudtam? – mélyül el hangja, egyre fenyegetőbb tónust felvéve. Nem, nem hazudtál. Te soha nem szoktál hazudni, mindig az emberek és vámpírok képébe mondat a véleményedet. – Jobb emberismerő vagy te ennél – veti hozzám halkan a mondatot, mely lelkembe mar.
Nem erről van szó. Hanem a te emberismeretedről. Az csak egy felszín, egy réteg, amelyet látsz.
Tudom milyen vagy. Tudom, hogy nem hazudsz. Annál sokkal nagyobb vétket követsz el ellenem a sajnálatodból táplálkozó gyengédségeddel, mely nagyobb fájdalmat okoz, mint Shizuka-sama elvesztése.
Nem akarom, hogy sajnálj, vagy megszánj! Képes vagyok megvédeni magamat. Mosolyom többé nem óv meg fagyos tekintetétől, és kiszolgáltatottan, megszégyenítve állok előtte.
Előtte akire, annyira felnéztem. Akit annyira…
Milyen hihetetlenül megalázó! Sütöm le pillantásomat.
Sűrű szempilláimmal igyekszem palástolni kicsorduló könnyemet, nehogy még ez is szégyenemre váljon.
Óvatosan, lassan hajol közel hozzám, mintha nem merne megérinteni. Mintha egy törékeny porcelánbaba lennék, amelyet bármikor eltaposhatnak a kincsekhez nem értő kezek.
Valóban ez lennék én?
Figyelem, ahogy ajkait kissé megnyitva, fejét oldalra döntve húzódik hozzám közelebb, és hozzám tapadva, gyengéden megérinti nyelvével, hirtelen szárazzá váló ajkaimat.
A levegő is belém reked, annyira megdöbbenek közelségétől, és az általa kiváltott maró forrósághullámtól. Szám szinte sistereg, bőröm pedig vadul borzongva adja át magát érintésének. Egyik kezemet elengedve finoman simít végig oldalamon, én pedig gyámoltalanul emelem fel arcához kezemet, hogy óvatosan megérinthessem. Lágy bőre bizsereg ujjaim és tenyerem alatt, bár igazából képtelen vagyok eldönteni, hogy én borzongok miatta, vagy az ő teste kelt életre érintéseimtől.
Pilláim mindig figyelő szemeimre hullanak, és ajkaimat kissé megnyitva engedem magamba a gyengéden simogató nyelvet. Cigarettától kesernyés, füstös íze átáramlik belém, hogy egyre bódultabbá változtatva, kissé felbátorodva simíthassak végig izgató nyelvén.
Nem bírok neki ellenállni – siklanak ujjaim ében hajába, és számat kicsit jobban megnyitva eresztem testem és lelkem mélyére, első igazi, forró csókomat. Érzem a belőle áradó éhes vágyat, mely szinte átszivárog belém, felpezsdítve ereimben hűvös lassúsággal folydogáló véremet.
Kívánom....akarom. Hogy megérintsen, hogy érezhessem ezt a csodát, és ezt a vágyat magamban.
De addig, ameddig nem ismer igazán, nem engedhetem közelebb.
Ködös szemekkel szakítom meg csókunkat, kissé eltávolodva tőle. Testünk már szinte fullasztóan tapadt össze, nem is vettem észre mikor fonta karjait derekamra és hátamra, egyik kezét felcsúsztatva tarkómhoz. Finoman mellkasára támasztom kezeimet, és gyengéden eltolom. Még az ingen keresztül is érzem kemény izmait, melyek ujjaim alatt forrón sugározzák az élet melegét.
Ellépve tőle nézek komolyan rá, és váratlanul visszanyert önuralmamat kihasználva, azonnal támadásba lendülök.
- Kérlek, ne alázz meg többé, Toga-sensei – kérem a lehető legnagyobb tisztelettel. Döbbenten mered rám, én pedig lazán letérdelve elé, kezembe simítom apró piros szalagomat. Mennem kell. A Tanácsnak kell jelentést tennem. Kihívó mosollyal arcomon nézek fel rá, a fal és közé szorulva.
Igazából akár az előnyömre is fordíthatnám a kialakult helyzetet. A gondoskodását. Azt hiszed, ennyitől megadom magam? Sajnos nem így fog történni!
Mert nem ismersz. Sajnálsz, mert azt hiszed, nekem rossz volt a múltban. Csak addig volt rossz, amíg nem találkoztam, Shizuka-samával.
- Ha neked megalázó, hogy valaki törődik veled – dörren rám hideg, visszafogott hangja, szeme szikrákat szórva mered rám. – Akkor szívesen megteszem ezt neked – mordul rám, és ellépve tőlem, hanyagul nekitámaszkodik asztalának.
Igen, inkább gyűlölj, vagy vess meg, de ne sajnálj nem szükséges! Nekem nem a sajnálatod kell…
- Félreértesz sensei – kötöm össze hajamat, és ismételten felöltöm kígyómosolyomat. A terv készen is áll a fejemben, ahogyan csendülnek a csengők, egyre inkább összeáll bennem minden lépés. – Nem a törődésed zavar, hanem annak a mikéntje – mosolygok rá, rakoncátlanul, mint egy diák. Szemeit összeráncolva tekint rám, ajkai dühödten préselődnek össze. Tudom, nem értesz Toga-sensei.
- Ne sajnálj! – húzom ki magam, és egy pillanatra zavartság fut keresztül kék szemén. De csak egy szemvillanásnyi időre, hogy azután ismét elzárkózhasson kristálypalotájába a hideg tekintet. Vonásai nem mozdulnak, én mégis ismerem ezt a pillantást. – Meg tudom védeni magam – sétálok a fotelhoz, melybe lehajítottam tankönyvcsomagomat.
Az eminens diák, bah! Hányinger az egész.
Felé fordulva nézek rá ismételten, magabiztos mosollyal. Mintha az előbbi édes csók meg sem történt volna.
- Délután visszajövök érted, mivel az ebédidőnket elütöttük mással – nevetek rá, mintha csak egy óra megbeszélésről jönnék el.
- Hová mész? – dördül rám hidegen. – Elfelejtetted, hogy a felügyeletem alatt állsz? – Ó, hát azt hiszem megsértettem valakit. Ki kellene engesztelnem? Közel sétálva hozzá szorosan állok meg előtte, ajkaimmal közelítve övéi felé. Mutatóujja azonban megálljt parancsolva ajkaimon landol.
- Kérdeztem valamit – néz rám tanári szigorúságát elővéve. Még így is kegyetlenül dögös. Ez van, teljesen felbolydul a testem, ha csak a közelemben van. Lusta, kegyetlen mosolyra húzom ajkaimat, és nyelvemet kidugva finoman megcirógatom ujját. Végig tartva a szemkontaktust nézek rá, lassan nyalogatva hosszú ujját.
- Beszélnem kell a feletteseimmel – nézek rá mézes-mázosan. – El akarsz kísérni? – vonom fel csábítóan a szemöldökömet, fogaimmal finoman belemarva ujjába, mint egy rakoncátlan kisgyerek.
- Állítsd le magad! – morran rám, én pedig elégedett mosollyal ajkaimon eltávolodva tőle az ajtó felé lépek. – Szóval? – pillant rám, és újra rágyújt egy szál cigarettára.
- Eleget kell tennem a kötelességeimnek, mennem kell – felelem színtelenül, szinte unatkozva. Félresöprök egy rakoncátlan tincset a homlokomból.
- Értem – zárja rövidre a beszélgetés, és izzó parazsa felett pásztáz. Lassan elsétálok az ajtóig, kezemet a kilincsre fonom.
- Nem bántam meg semmit – nevetek rá vállam felett, és kilépek az ajtón. Értsd úgy, ahogy kívánod sensei. Ajkaimon kegyetlen mosoly játszadozik.
Nem bántam meg a csókunkat, az érzéseimet.
De a múltamat és a tetteimet sem.
Nem bántam meg semmit… sétálok a kollégium felé.
***
Hatalmas árnyként magasodik fölém a hatalmas klasszicista épület. Tompa léptekkel sétálok az ajtó felé, érezve a napsugarak utolsó simítását az arcomon.
Amint beérek a hatalmas építménybe, egyenesen a vezető irodája felé veszem az utamat.
- Ichio-sama – hajtok térdet, kezemet a szívemre téve. – Hívattál, miben lehetek a szolgálatodra. Hűvösen néz rám hideg tekintetével, és egy egyszerű papírlapot csúsztat az asztalra.
- Az új parancsod – veti hozzám öblös hangján. Szinte alvajáróként indulok el a papírlap felé, a legrosszabbra számítva. – Az ügy haladéktalan teljesítést kíván – teszi hozzá, kikémlelve az ablakon.
Elhűlve olvasom a papírlapon álló kusza betűket.
- Megértetted? – koppan hidegen hangja a hatalmas, elegáns irodában. A papírt elveszi és egy fiolát ad kezembe. Az írásos parancs hamuvá omolva esik porrá az asztal, sima tetején.
Alig térek magamhoz, úgy szorongatom a hatalmas fekete autóban a szívem fölé rejtett fiolát. Észre sem veszem, mikor fékezünk, már csak azt érzem, ahogy az autó halk lökéssel megáll. Kiszállok, és hallgatom a tompa csapódást, mely az ajtó csukódását kíséri.
Nem nézek vissza az elegáns darabban ülő férfira. Szemeimmel a lépcső tetején álló férfit kutatom. Dús, fekete haja lebegve sodródik arcába, a tájon átrohanó csintalan szél hatására.
Dühös aurája szinte fojtogatva tekeredik körém. Kimért léptekkel indulok el felé.
Minek jött elém? Már megint ellenőrizni? Melléérve húzom gúnyos mosolyra ajkaimat.
- Pont olyan vagy, mint egy hűséges vadászeb Toga-sensei. Vársz rám a kapuban – mosolygok rá könnyedén, szemöldöke megrándul a beléhasító hűvös haragtól. Indulnék tovább, amikor váratlanul karcsú ujjak simulnak csuklómra.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:22:49
|
| Levi-sama | 2009. 06. 01. 21:20:06 | #137 |
Karakter: Yagari
Toga:
Bár nem látszik rajtam, de feszülten figyelem minden reakcióját. Nem ismerem, nem tudom mi lesz a következő lépése.
Kifejezéstelen arccal dől hátra a fotelben.
- Jut eszembe, ezt nálam felejtetted Toga-sensei - mondja lágyan, kedvesen és már repül is felém villámgyorsan egy tőr. Könnyedén hárítom, és az asztalba döfve pillantok rá újból. Légies kecsességgel áll fel és lép közelebb. Felkészülök a közelharcra, de nem történik semmi, csak elmosolyodva vonja meg a vállát, majd ezüst tincseit homlokából félresimítja.
Bakker.
Ezt a hidegvért! Halálosan veszélyes ez a fiú, mert soha nem tudhatod, hogy melyik lesz az a következő pillanat, amikor mosolyogva hátadba döfi a kést...
- Akkor kénytelen leszek a felügyeleted alá helyezni magam, Toga-sensei - mondja lágy hangján, szinte érzékien. - Igyekszem mindenben a segítségedre lenni, és kiszolgálni téged.
Komoly arckifejezést öltve magára, erős koncentrációt tettetve kezdi összepakolni az asztalon heverő jegyzeteket, dolgozatokat.
Komoran figyelem.
Tökéletes alakítás, csak éppen idáig érzem fájdalmát, és aurája sötétebb és elkeseredettebb nem is lehetne. A fenébe is... milyen fájdalmas titkot őrzöl az általam ismerteken kívül?
Pokol lehetett a gyermekkora felesleges, beteges gyermekként. Tudom, hisz láttam szemeiben a fájdalmat és a sebezhetőséget amikor Zerot és engem figyelt ahogy gyakoroltunk. Őt nem taníthattam, csak egy vagy két alkalommal, mert folyton beteg volt. Mindenki óvta és féltette, de nem vették emberszámba. Szörnyű lehetett neki...
De ez nem mentség arra amit tett. Szörnyű dolog volt elárulni a családját... ezt nem hagyhatom figyelmen kívül.
De ahogy elnézem...
Már ezerszer megbűnhődött érte.
A falhoz lép, és hátat fordítva nekem kezdi a polcokra pakolgatni a papírokat. Figyelem légies, kecses mozdulatait. Mennyire más mint Zero... Finom lélek... mégis mennyire veszélyes és kegyetlen...
...és gyönyörű...
Szinte lángol a testem ha csak rá nézek.
Csak akkor térek észhez, amikor már mögötte állok, és hozzásimulva ölelem át karcsú derekát. Őrülten kívánom...
Érzem ahogy a sötét aura oldódik körülötte és mozdulatlanná dermed. Nem lök el, nem mond és tesz semmit. Vár.
Ahogy egyik kezem mellkasára siklik, kalimpáló szívverését érzem. Megmozdítja fejét, és a hajába kötött kis csengettyű hangjára hirtelen intenzívebbé válik a belőle áradó negatív energia... a szomorúság és még sok minden egyéb sötét érzés.
A csengettyűk...
Egy villámgyors mozdulattal kiveszem hajából és a földre dobom. Haja kibomlik, és a lágyan aláhulló tincsekből áradó finom virágillat teljesen elbódít... Arcomat beletemetem selymes puhaságába és mélyen magamba szívva ölelem magamhoz szorosabban. Fogalmam sincs mi ütött belém...
Egyszerűen nem hagy közömbösen.
- Ichiru... - súgom a fülébe és ő megremeg a karjaimban. Egy könnyed mozdulattal a falhoz szorítom, de csak gyengéden, és a falnak támaszkodó kezeire simítom tenyereimet. Ujjaink összefűződnek.
- Segíteni szeretnék - mondom halkan, tengermély hangomon. - Ismerlek gyermekkorod óta... Tudom, érzem, látom hogy szenvedsz.
Összerándul, és arcát a falhoz szorítva hunyja be szemeit.
- Nem tudsz segíteni rajtam - válaszolja halkan. Gyengéden magam felé fordítom, és álla alá nyúlva kényszerítem hogy a szemembe nézzen.
- Úgy nem is, ha elzárkózol előlem...
Fanyar mosolyra húzódik szép szája.
- Ügyes trükk Toga-sensei. Kis híján bedőltem... - válaszolja lágyan, ismét felöltve magára azt a műmosolyt. Elkomorulva figyelem.
- Azt hiszed, hogy hazudtam? - mélyül el hangom fenyegetően. - Jobb emberismerő vagy te ennél Ichiru.
Lefagy a mosolya, és lesüti szemeit, de még meglátom benne a fájdalmát. Ah fenébe... miért érzem magam egy szemétládának? Pedig nem is bántottam.
Ajka megrándul, és egy könnycsepp csillan a szempillái alatt. Istenem... olyan gyönyörű még így is!
Képtelen vagyok ellenállni neki... ölelni akarom és csókolni, amíg minden fájdalmat ki nem cirógattam belőle... és végre kiérdemelni tőle egy igazi, őszinte mosolyt.
Óvatosan közelebb hajolok hozzá, és végtelenül finoman, lágyan csókolom meg. Még soha senkivel nem voltam ennyire gyengéd... De ő ezt váltja ki belőlem.
Nyelvemmel végigcirógatom puha ajkait, és ő beenged. Tapasztalatlanul csókol vissza. Meglep, hiszen úgy tudtam, Shizuka szeretője volt... hát tévedtem.
Szívem hevesen dübörög, testem lángol és sajog a vágytól...
Ichiru... oly gyönyörű vagy... és oly szomorú...
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:20:18
|
| Törölt felhasználó | 2009. 06. 01. 21:10:25 | #130 |
Karakter: Ichiru
Hátam a hűvös falnak feszül, arcomon ott honol örökké fensőbbséges, hideg mosolyom. Levakarhatatlanul, mint egy soha nem foszló, rugalmas maszk. Vajon, ha elrejtjük a személyiségünk valódi vonásait, mennyire válunk, és olvadunk azokká a személyekké, akiket alakítunk?
Érdeklődve tanulmányozom az igazgató egy pillanatra megfeszülő arcát.
- Beszélgetünk – hallom mély hangját magam mellett, hidegen, érzések nélkül. Az egy pillanatra felvillanó szemkontaktus nem kerüli el a figyelmemet. Még nem tudom, mire készülnek pontosan, de jobb lesz csínján bánni a két harcossal. Ez Crossal szemben maximálisan sikerülni fog, ebben biztos vagyok.
De ő. Pillantok felé elgondolkodva, nem figyelve arra, ahogy az igazgató a megrettent diákokkal elhagyja a szobát. Csak őt látom, ahogy a sárgás sugarak szikrákat vetve pattognak le haján, mely kusza rengetegként omlik fehér, felhajtott gallérjára.
Ő valami miatt más, amit nem értek.
Rám pillant jéghideg szemeivel én pedig borzongva állom pillantását. Egyszerre gyűlölöm ezt a kiszolgáltatott állapotot és élvezem, ahogy bőrömön perzselő lángokat vetve felszikrázik az éjfekete, sötét vágy.
Félnem kellene tőle vagy legalább tartanom, de képtelen vagyok rá. Minden perc, amit eltölthetek vele olyan mint, a friss levegő és nemcsak az emlékeim miatt, melyek visszaidézik milyen ember voltam a történtek előtt.
De mindig...mindig bujkált bennem egyfajta kétszínűség. Talán pont azért, mert nem éreztem magam elégnek a testvéremhez, aki a lelkét kitette volna értem. Megkeményedtem és bezárkóztam, de nem bántam meg semmit. Mégis képes valami apró ragyogást és egyben pusztító sötétséget gerjeszteni bennem, melynek hatására úgy nyílok meg számára, mint egy virág.
Egy mérgező virág...
- Menjünk – térít magamhoz kábult, szomorú gondolataimból, és az ajtó felé indulok, hogy ne maradjak le mögötte. A lélekharangok lágyan lebbenek meg lépteim nyomán, arcom egy pillanatra megrándul. Elbambultam! Rovom meg magam némán, dühösen. Mint egy ostoba kezdő, ez egyáltalán nem jellemző rám. Éberebbnek kell lennem, nem tompulhatok el a közelében, bármilyen hatással is legyen rám.
- Igen – válaszolok kedves mosolyra húzva ajkaimat, szorosan besorolva mögé. A józan gondolataim mellett azért annyit megtehetek, hogy egy picit, egy parányit szippantok az illatából. Nem? Ezzel senkinek sem ártok, vagy ha igen, akkor is csak magamnak, de nem bánom. – Nem tanácsos elkésnie az első órájáról Yagari-sensei – kezdem el anyáskodva, és magam is meglepetten hallgatom hanghordozásomat. Most úgy teszek, mintha foglalkoznék vele. Nem kellene ennyire bizalmaskodnom vele, a saját érdekemben.
- Toga...- szakít félbe, újra előidézve bennem a vad remegést. Jól hallottam? – Hívj Toga-senseinek. – Ezt jól hallottam, mosolyodom el háta mögött. Van ebben valami meghitt, hogy csak így állunk, szinte egymáshoz simulva, némán a kimondatlan vágyaink között. Mintha a levegő helyett csak a szikrázóan feszült közeg létezne, amelyben az érzékiség az úr. Mosolyogva nézek fel fekete, tömött üstökére, de a hűvös kékség nem, és nem akar rám pillantani. Akkor ne tedd! Mosolygok ajkaimba harapva, szórakozottan. Hát ez egyre jobban érdekel. Csak nem zavarba hoztalak az előbbivel? Valahogy nem hinném.
Határozottan indul el a tanterem felé, ahol az órát aznap tartani fogjuk.
Ó, csak nem megy ez egyedül is? Mosolygok befelé és barátságosan biccentek néhány kollégiumi társamnak. Elképesztő, hogy mekkora népszerűségnek örvendek, és elég volt néhány kedves mosoly, és egy kevés megjátszott elesettség. Ha segítségre szorulsz és mosolyogva közlöd a legjelentéktelenebb emberrel a világon, hogy rá, és csakis rá van szükséged, mert nélküle nem boldogulsz, és van körülötted legalább két nagyszájú rajongó, egyből megnő a népszerűséged.
Furcsa, de szórakoztató.
Összerezzenve emelem tekintetem a tágas kétszárnyú ajtó felé, mely előtt megtorpanunk.
- Ebédnél találkozunk - mélyed el végre szemeiben. Mosolyogva bólintok, miközben befelé gúnyos kacaj csendül fel bennem. Nagy játékos vagy Yagari! Óriási, egyszerűen fantasztikus! Még hogy nem ismered az épületet?! Akkor hogyan jöttél el idáig? Gyanúm hatalmas tengeri kígyóként hatalmasodik el bennem. Ahogyan a csengő megcsendül fülem mellett, nyomasztó előítéleteim egyre növekednek. Mintha soha nem akarnának többé kitántorogni a gondolataimból, az elmémből. Nyomasztó kísértettekként köröznek körülöttem, én pedig képtelen vagyok megszabadulni tőlük.
Nem bízom benned.
Előre enged, én pedig a helyemre sietve nézek le rá a magas emelvényről. Ajkaim körül halvány mosoly játszadozik, ahogy a lányok azonnal rávetik magukat.
- Sensei – emelkedik egy kis pracli a magasba. Fáradtan sóhajtok egyet. – Ön nős?
- Nem – hallom tompa, unott válaszát, és még szélesebben vigyorgok. Szerelmes pillantások kereszttüzében álldogáló vámpírvadász, haj, haj vajon mit reagálsz? Dúdolgatom némán, miközben egyre szélesebb vigyoromat képtelen vagyok elrejteni.
- Van barátnője? – tüzel csípőből az egyik kis diák.
- Nincs – hangja egyre fásultabban cseng. Hát ezt ki kell bírni sensei, mulatok magamban. Szeretni fogom ezeket az órákat, ó nagyon is. Hanyag eleganciával támaszkodik meg, hátát a táblának vetve, kezeit zsebeibe süllyesztve. Szemét lehunyva kezd neki az órának, én pedig mosolyogva révedek el lágyan csengő hangjában.
***
Ha nem lenne tartásom, és fegyelmezett önuralmam, már a pad tetején henteregnék unalmamban. A bevezetés az unalomba nevezetű tantárgyon veszek éppen részt. Most a japán nyelv írásjeleinek eredetét boncolgatjuk, dühös, barokk angyalkára emlékeztető, tanárnőnkkel. Köztudottan nincsen férje, és valamikor egyszer még jegyben járt valakivel, de elhagyták. A „valaki”, pedig soha nem lett nevesítve, tehát élhetek azokkal az előfeltevéseimmel, hogy „valaki”, egyáltalán nem is létezett. Enyhe életundor árad a tisztes matrónából, és az órái egyszerűen elviselhetetlenek.
Toga sensei órái legalább érdekesek voltak, már csak a személye miatt is. Unottan pislogok kifelé az ablakon, hunyorogva pásztázom a gyönyörű fényeket, elrévedve néhány szabadon szárnyaló madár alig kivehető sziluettjében.
Milyen gyönyörűek és szabadok.
Amint meghallom a csengő felszabadító hangját, füzeteimet összerendezve elpakolok és átkötve könyvcsomagomat, elindulok a kijárat felé.
- Ichiru- kun? – hallok hátam mögül egy félénk hangot. Mosolyogva fordulok meg, könyveimet hónom alá csapva, és nézek le az előttem álló barnahajú, megszeppent lányra. Várakozva tekintek rá, de láthatóan nagyon zavarban van. Mondjad drágám, csak gyorsan, mert dolgom van.
- Ebédelnél velem? – pironkodik, én pedig kissé meghökkenve mérem végig.
- Bocsáss meg, de már megígértem valakinek, hogy megmutatom neki az ebédlőt – mondom kedvesen.
- Bocsáss meg kérlek – hajol meg azonnal, szégyenkezve.
- Majd talán máskor – nevetek rá kedvesen, és ahogy fordulnék meg, hogy kilépjek, tekintetem képmásával találom magam szemben.
- Szervusz Zero – mosolygok rá. – Remélem kellemessé tehettem a napodat, most hogy így összefutottunk. - Kissé szemöldökráncolva lépek el mellette.
- Letörölhetnéd azt az ostoba bájvigyort a képedről – mordul rám.
- Mint mindig, elbűvöl a kellemes modorod. Ezt tanítják valahol? – torpanok meg mellette. Dühös, gyilkos szikrák táncolnak füstszürke tekintetében. Még nem váltam egy marék hamuvá, ami az én esetemben jó hír. Hiszen ha szemmel ölni lehetne, már régen nem élnék.
Mégis apró tövis marad a szívemben, ahogy ellépek mellette.
Miért bántok mindenkit, aki közel áll hozzám?
A csengettyűk minden egyes lépésemnél megrezzenek, emlékeztetve arra, kiért is vagyok itt.
A tanári felé veszem az irányt, ahol közlik velem, hogy Yagari-sensei kapott egy irodát.
- Yagari egy irodában. Mosolyodom el újra, ahogy elképzelem a látványt. Ki nem hagynám, hogy ne nézzem meg az oroszlánt a ketrecben. Szinte röppenek a megjelölt iroda felé, hogy hatalmas lelkesedéssel bekopoghassak rajta. Látnom kell, látnom kell, egy asztal mögött görnyedni.
Határozottan kocogtatom meg az ajtót, és már hallom is átszűrődi tengermély hangját a tömör faajtó mögül. Elegáns mozdulattal lépek be rajta, és körülpillantva ajkaim játékos mosolyra húzódnak.
- Üdv Toga-sensei – az oroszlán pedig feszülten várakozva figyel az asztala mögül. Hm. Ez egy találó kép rá. Olyan, mint egy folyton ugrásra várakozó nagymacska. Egy igazi ragadozó vadász, aki hűvös nyugalmával és veleszületett fensőbbségével gyűr maga alá mindenkit. Még csak az ujját sem kell mozdítania az uralkodás veleszületett erénye miatt, annyira fenséges.
Ha magamat egy állathoz kellene hasonlítanom, a kígyót választanám. Kecsesen kisiklik a kezeid közül, vagy rád tekeredik és halálos szorításával összeroppantva mar beléd, végig figyelve, ahogy áldozata az utolsó pillanatokban gyönyörtelien és egyszerre borzongva vergődik, a haláltorkában. Talán abban hasonlítanak, hogy megzabolázhatatlanok a maguk minőségében. – Helyes kis irodája van – gúnyolódom hűvösen, hiszen tudom, hogy mennyire gyűlöli a bezártságot. Ő egy szilaj paripa, egy vad mén, akit képtelenség betörni és életeleme, hogy a tág tereken, a nyílt mezőn fel-alá vágtázzon. Kutatóan figyel, én pedig lazán leülök vele szemben az egyik fotelben, hosszú lábaimat elegánsan keresztbevetve. Könyveimet a mellettem fekvő fotelba hajítom.
- Azért jöttem, hogy elkísérjem az ebédlőbe, de ha még dolga van, szívesen megvárom – cirógatom meg, legpuhább, leggyengédebb hangsúlyommal, hosszú szempilláim alól méregetve. – Csak azt nem értem, miért van rám szükség, hiszen ön rendkívül intelligens férfi. Biztos vagyok benne, hogy egyedül is eltalálna oda. – Pokolian okos vagy, de megpróbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból. Tudom, hogy utálod, ha sokat nyaggatnak, és végül úgy is megtörsz. – Ha máshogy nem is, csak a szagot kellene követnie – kacagok fel csilingelően, mégis tudom, hogy pont ezzel fogom a leghamarabb elérni a célomat. Utálja, ha ködösítenek neki. Utálja a kerülőutakat. Egyenesen rombol előre rendületlenül, nem foglalkozva a következményekkel és mégis.
Mégis képes közben tudatosan, és pontosan felmérni a helyzetet, elemezni és mérlegelni. Nem hiába ő a legjobb vámpírvadász. A legkiválóbb ösztönökkel és reakciókkal megáldott személy, akit valaha is ismertem.
- Talán ellenedre van? – kérdezi halkan, rezzenéstelen arccal. De érzem, ahogy ereje szinte fenyegetően fog közre.
Mégsem riaszt meg. Inkább felizgat, veszélyes kisugárzása, bár mozdulatlan, mégis az az érzetem támad, mintha körözve indulna meg vágytól fulladozó testem körül. Mert vágyom rá, ezt be kell látnom. Figyelem szigorú tekintetét, és oldalról enyhén ködös szemekkel felpillantva rá, csábító mosolyra húzom ajkaimat. Hasamat újra görcsbe rántja a vad, féktelen vágy, hogy tombolva áramolhasson szét ereimben, felolvadva testemben, elérve vágytól lüktető porcikáimat.
Hm. Hát igen, nem szereti, ha játszadoznak vele, pedig a történések az egymás által létrehívott játéktól válik élvezetessé.
A mi játékunktól válik tömény élvezetté.
- Mától igényt tartok a társaságodra tanítás előtt és után, egészen a takarodóig. – Arcul csap közönyös hangneme. – Ha úgy tetszik: a felügyeletem alá tartozol– jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Hogy, tessék? Áll meg bennem az ütő, de arcomra a harag vékony ujjacskája végül nem festi ki a döbbenet és a tétova düh rózsáit. Cross te átkozott! Fortyogok dühödten, de változatlanul mosolyogva a világ legtermészetesebb hangján kérdezem meg tőle a számomra legégetőbb kérdést, amelyre talán választ is kaphatok.
- Megtudhatnám az okát? – mosolygok fel szelíden.
- Nem – válaszolja keményen és flegmán, majd az asztalán széthányt papírkupacok alól előkaparva cigarettáját, lazán rágyújt. Arca elégedettséget tükröz, de sajnos nem abból a fából faragtak, aki itt feladná. Értem, akkor másik utat választunk.
Lazán hátradőlve veszem elő zsebemből a nálam maradt kést.
- Jut eszembe, ezt nálam felejtetted Toga-sensei. - Villámgyors mozdulattal hajítom felé az éles nemes pengét, de reflexeinek köszönhetően, a gyönyörű, elefántcsontnyelű tőr kemény tenyerében kikötve áll meg az eszeveszett pörgésben, és lágy rezgéssel az asztal puha fájába szegeződik.
Elegáns mozdulattal emelkedem fel, és sétálok asztala felé, nem foglalkozva enyhén megfeszülő testével.
Bájosan mosolyogva vonom meg vállamat, és hosszú ujjaimmal finoman hajamba túrva mosolygok fel rá. Szeme egy pillanatra döbbenten fennakad.
Mást vártál persze. Zero már rád borította volna az asztalt és azon ugrálva üvöltözött volna valami homályos dolgot a szabadságáról, meg az önállóságáról.
Én más vagyok sensei.
- Akkor kénytelen leszek a felügyeleted alá helyezni magam, Toga-sensei – búgom halkan, és papírjai felé nyúlva kezdem el rendezni asztalát. – Igyekszem mindenben a segítségedre lenni, és kiszolgálni téged – nézek fel megértően és keményen koncentrálva harapok ajkaimba, összeráncolva szemöldökömet, azt az érzetet keltve, hogy nagyon összpontosítok valamire. Füstös ártatlan pillantásom a papírok között siklik egyre fürgébben, hogy megtalálhassam a megfelelő iratokat és a helyüket.
Nem tudom mi az, ami visszatartja. Nem állít meg, nem szól egy szót sem, csak egyre sötétebbé váló pillantással követi mozdulataimat.
Nem mintha nem ez lett volna a célom. Vagy a döbbenet? Surrognak szárazon a papírdarabok ujjaim között. Vagy a puszta kényelem lenne, és inkább hagyja, hogy más végezze el helyette a munkát? Akár ez is előfordulhat.
Légiesen, fürge mozdulatokkal rendezem el az iratokat, és az asztal mögött álló polchoz sétálva mindet elteszem külön mappákba. Rendszerető egyén vagyok, mindig is utáltam a szétszórtságot. Végül a magas polc előtt állva csuktam be, és hajtottam össze az utolsó mappát, amikor váratlanul megéreztem a forró, perzselő izzást a hátamon és fenekemnek feszülve a lüktető, merev keménységet.
Egy apró, nagyon halvány mosoly fut végig ajkaimon, de gyorsan eltüntetem magamról, elmaszatolva magamra erőltetett álmaszkommal az igazi reakciómat. Mozdulatlanul állva várom következő lépését. Szívem mégis hevesen ver, egyre vadabbul, egyre éhesebben.
Mindig meg tudom, amit tudni szeretnék. Egyáltalán nem érdekel, milyen eszközöket kell felhasználnom ebben a játszmában, mert túl a nagy a tét ahhoz, hogy nyomorult lelkem szentségét féltsem. Ha kellene itt, és most örömmel halnék meg, ha ezzel közelebb kerülhetnék Shizuka-sama gyilkosához. Aki ebbe az őrületbe kergette, ebbe a halálra ítélt pokolba, amelyből még a halál sem jelent megváltást. Csak egy kósza lélek lett, egy megfakult árny.
Nem érdekelnek az egykor csillogó, de most kopott elhasznált ékszerekké vált morális parancsok. Csak a végtelen keserűséget érzem, a hiányt, melyet képtelen vagyok pótolni. Lélegzetem elakad, ahogy hajamban megcsendülnek a finom csengettyűk, és vad csörgéssel a földre hullanak. Ezüstös tincseim szabadon omlanak vállaimra, és megremegve érzékelem, ahogy lüktető merevedésével fenekemhez dörgölőzve temeti arcát a hajamba.
Még soha nem érintett meg senki, ennyire gyengéden.
Kérlek ne légy ilyen gyengéd. Nem érdemlem meg.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:10:44
|
| Levi-sama | 2009. 06. 01. 21:09:22 | #129 |
Karakter: Yagari
Toga:
- Úgy illik, hogy válaszolunk a kimondott kérdésekre - leheli a számra alig néhány milliméternyire. Csak egy apró mozdulat kellene, és végre megcsókolhatnám, hisz erre vágyom amióta csak megláttam múlt éjjel... Annyira vágyom rá, akarom, kell, hogy szinte fájdalmasan lüktet és kiszárad a szám. Vágytól ködösülő tudattal próbálok koncentrálni szavaira, és igyekszem tudatomból kizárni forró, karcsú testét amely hozzám simul, duzzadt, nedvesen csillogó ajkait, és csábító, ködszürke tekintetét...
- Azért jöttem ide, hogy élhessem a középiskolások mindennapi életét - folytatja lágy hangján, és minden egyes szó mintha érzéki ígéret lenne... De értelmük végül csak eljut tudatomig, és dühöm ismét felparázslik. Már megint szórakozik velem. Vagyis még mindig. Folyékonyan hazudik... és még mosolyog is, hogy egyértelművé tegye, fityfenét fogja az orromra kötni terveit. Dühösen préselem még jobban a falba.
Micsoda kis bestia!
Régen nem ilyen volt. Kisgyermekként érzékeny, finom, sebezhető lélek volt. Mennyire megváltozott...
- Ichiru... hát ilyen is tudsz lenni - dörmögöm, és karcsú nyakára hajolok, vágyamnak egy pillanatnyi szeszélyből engedve, de mielőtt megcsókolnám alabástromfehér, bársonyos bőrét... észbe kapok. Veszélyes a fiú, ezt nem hagyhatom figyelmen kívül.
Ágyékomat az övéhez simítva hunyom be szemem, mélyen magamba szívom finom illatát. Mint valami különleges, egzotikus virág... édes és mégis fanyar... ha sokáig szagoldo, megmérgez és elveszel. Illik hozzá, pont olyan mint ő. Édesen kábító a szépsége és modora, és amikor elaltatja éberséged, lecsap. Gyönyörű és alattomos...
Na de félre a kábulattal.
Mivel nem vagy őszinte, tőlem se várj mást.
- Hát akkor had mondjam el, miért vagyok itt - súgom a nyakába, és remekül érzem ahogy leheletem bizsergetésétől megremeg. Kezemben tartott csuklóin érzem ahogy száguldozik a pulzusa, ami elégtétellel tölt el.
– Vadász vagyok, és megviselt a vad élet. Mindenképpen ki kellett próbálnom, milyen a nyugodt tanári lét – hazudom folyékonyan, ahogy az imént ő, csak az én hangom elmélyült, rekedt a vágytól és kissé elfúló. Ilyen hatással van rám. Hihetetlen.
- Hát... akkor sok szerencsét az új életéhez - súgja puhán. Hangja olyan, amilyen talán szex után lehet... és én felmorranva vetem rá magam ajkaira, hogy a cél előtt néhány milliméterre torpanjak meg. Ahh istenem... még soha nem kívántam ilyen erősen senkit!
Csodálkozva csodáljuk egymást, tekintetünk összekulcsolódik. Ő is meg van lepve, látom rajta... a köztünk feszülő delejes vágy olyan erős, hogy szinte képtelenség kordában tartani magunkat. Kapkodó légvételei cirógatják ajkaimat, arcomat, lehelete mint valami különleges keleti parfüm... Őrület... és mindezt megfűszerezi a veszély pikantériája is.
Zörren az ajtózár, és vadászösztönünk beindul. Genetikai előnyünk, hogy vámpírgyorsasággal rendelkezünk. Mire az ajtó kinyílik, én az ablaknál állok, ő pedig a falhoz támaszkodva, kifejezéstelen arccal pillant a belépő Crossra.
Nem látszik rajtunk semmi, de a levegőben szinte pattognak a szikrák, és Cross nem hülye.
- Mégis mit kerestek itt? - firtatja rám pillantva, sokatmondóan.
- Beszélgetünk - válaszolom higgadtan. Nincs abban semmi, hisz ő is azt akarja, hogy Ichiru tervei kiderüljenek. Biccent, és kitereli a kíváncsian pislogó diákokat, majd egy figyelmeztető pillantást búcsúként felém küld és becsukja az ajtót.
Ichirura pillantok. Elgondolkodva figyelnek engem a gyönyörű szemek.
- Menjünk - mondom tengermély hangomon, és az ajtó felé lépek határozott, nyugalommal.
- Igen... - válaszolja lágy hangján a hátam mögé besorolva. - Nem tanácsos elkésni az első órájáról Yagari-sensei...
- Toga - vetem hátra a vállam felett a keresztnevemet. - Hívj Toga-senseinek.
Szinte magam előtt látom mosolyát, de nem és nem nézek rá.
Vezetése nélkül találok el az órarendben szereplő tanteremhez, és megfogom a kilincset de még nem nyitok be.
- Ebédnél találkozunk - nézek füstszürke szemeibe. Mosolyogva biccent, és benyitok az ajtón, őt előre engedve. A helyére siet, én pedig a tanári asztalhoz.
Bemutatkozom, és bezsebelem a diáklányok rajongó, szerelmes pillantásait, és figyelmen kívül hagyom magánéletemre vonatkozó kérdéseiket. Kamaszlányok...
*
Véget érnek mára az óráim, és már kopognak is az irodám ajtaján. Cross adott nekem egyet, és bár a berendezése egyszerű, mégis praktikus hely.
- Szabad - válaszolom, de a kisugárzásból már rég tudom ki áll az ajtó mögött. Leteszem a tollat, és már libben is be a maga légies eleganciájával vágyálmaim netovábbja. Észvesztően jól néz ki, és ezen mindig fennakadok ha meglátom. Remélem idővel megszokom majd, és nem fog belőlem minden adandó alkalommal heves szívdobogást és agyködösülést kiváltani.
Körülpillant, és elmosolyodik.
- Üdv Toga-sensei - mosolyog rám. - Helyes kis irodája van.
Biccentek, és figyelem ahogy közelebb lép, és hellyel kínálja magát az íróasztalom előtt lévő fotelek egyikében.
- Azért jöttem hogy elkísérjem az ebédlőbe, de ha még dolga van szívesen megvárom - mondja cirógatóan lágy hangján. - Csak azt nem értem, hogy miért van rám szükség, hiszen ön rendkívül intelligens férfi. Biztos vagyok benne, hogy eltalálna egyedül is oda. Ha máshogy nem is, csak a szagot kell követnie... - kacag fel csilingelően.
Szóval megint játszadozol...
- Talán ellenedre van? - kérdezem halkan, kifejezéstelen arccal figyelve őt. Megrázza fejét, és az ablakon kipillantva réved a távolba. Mire gondolhat vajon? Mi a búbánatért nem tudok olvasni az arcáról, szeméből semmit? Komoly ellenfél. Vadász ő is, és gyenge volt, de egy tisztavérű vámpír vérén nőtt fel. Erős... érzem az erejének kisugárzását, és auráján a végtelen szomorúságot. Bármennyire is elrejti mások elől sugárzó mosolyával, fajtájabelit nem téveszthet meg.
Oldalpillantást vet rám, és csábító mosolyt is kapok. Olyan merevedésem van... pedig nem is csinált semmit, csak velem szemben ül...
- Mától igényt tartok a társaságodra tanítás előtt és után, egészen a takarodóig - közlöm egyszerűen. - Ha úgy tetszik: a felügyeletem alá tartozol.
- Megtudhatnám az okát? - kérdezi, változatlanul mosolyogva.
- Nem - válaszolom, és rágyújtok egy cigire. Mélyen beszívom a megnyugtató füstöt. Nah így már sokkal jobb.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:09:35
|
| Törölt felhasználó | 2009. 06. 01. 21:03:19 | #126 |
Karakter: Ichiru
Szeretem a hajnalt. Mindig annyira tiszta és üdítő illat száll a levegőben, és mindent befed a gyorsan szertefoszló félhomály. Mint egy hirtelen elilló, édes párlat. Egyenruhámba belebújva igazítom el a mosdóm felé szerelt tükörben az utolsó simításokat. Mielőtt még összekötném hajamat, újra vetek egy pillantást a csengettyűkkel díszített piros szalagra.
- Shizuka-sama – emelem orromhoz, és belélegzem a már nem létező illatot. Csak az emlékeimben él, csak a gondolataim maradványaiban. Komoran pillantok a tükörbe, és elszántan fogom rakoncátlan ezüst tincseimet egy copfba. Minden egyes mozdulatomra megcsendülnek az apró lélekharangok, emlékeztetve arra, miért is vagyok ezen az akadémián. Egy percig meredten bámulom hideg arcomat, érzéketlen vonásaimat. Mennyivel másabb vagyok, mint Zero. Belőle süt az élet, az energia. Mint egy ragyogó égitestből, mint magából a Napból.
Arcomra kedves, életvidám mosolyt erőltetek, és magam is meglepődöm, mennyire hihető ez a művidámság, amely visszavicsorog rám a tükörből.
Kipillantok kitárt ablakomon, és rámosolygok az ébredező napsugarakra.
- Akkor induljon a színdarab – mosolygok kitartóan, és ujjaim ráfonódnak kilincsemre. Ilyen korán, még senki sincsen a folyosón. Alvó némaságba burkolózik minden. Ajkaimon hűvös mosollyal csukom be magam mögött a nyílászárót, és visszafordulok, hogy bezárjam azt.
- Ezt nem hiszem el! – fagy le arcomról a mosoly, hogy átvehesse az enyhe döbbenet és bosszúság a helyét. Lefeszítem az ajtómba állított pengét, és a vele odaszögezett levelet. – Nem hiszem el, hogy megcsinálta! Tudja mikor kelek?
Mindig korán keltek. Crossnál leszek, reggel várlak.
Y.T.
- Stílusos – húzom ajkaimat lassú, érzéki mosolyra. Lassan orromhoz emelem a papírdarabot, és elmélázva tekintek, ajkaimon bárgyú mosollyal a fa ajtajába vágott apró rés felé. Szinte jól érzem magam, egy kicsit elégedettnek és boldognak, de a következő pillanatban halk csendülésre figyelek fel. Nagyon halk és távoli jelzés. De jelzés.
Lehervad arcomról a játékos mosoly, és a kést zsebre téve, összehajtogatom a levelet, hogy a szobába visszalépve, rátehessem a katonásan bevetett ágyra. Nem is értem, miért nem dobom ki. Keményen megperdülve sarkon fordulok, és ajtómat határozottan becsukva és kulcsra zárva elindulok az igazgató háza felé.
Utam a gyönyörű fákkal szegélyezett parkon át visz, amelyet betelít a hajnal párázó, szürke ködje. Szerencsére az igazgatóhoz gyorsan át lehet érni, így nem pocsékolom az időmet. Udvariasan bekopogok a ház ajtaján, és a fiatal prefektuslány nyit nekem ajtót.
- Ohayou! Ichiru-senpai! – köszön rám hatalmas szemekkel.
- Ohayou Yuuki-san! Yagari-senseit keresem – köszönök vissza kedvesen, de még mindig szoborként megdermedve áll az ajtóban. – Azt hittem Zero a gyorsfelfogású lányokat kedveli – mosolygok rá továbbra is kedvesen, mire jeges, gyilkos pillantásokat lövellve felém, beenged a házba. – Hát igen, a hangulat megalapozásához, mindig értettem – gondoltam magamban. Tányércsörgés, és diszkrét beszélgetés hangjait sodorja felém a légáramlat. Majd bekanyarodunk egy tágas szobába, amelyben egy kerekasztal körül ül a társaság.
- Jó reggelt mindenkinek – köszönök kedvesen és tisztelettudóan a reggeliző társaságnak, de szemeim csak egy valakit látnak. Egy pillanatig hagyom, hogy belerévedjek a jéghideg pillantásba, de bóbiskolásomból egy csattanás térít magamhoz. Zero szinte vicsorogva pattan fel az asztal mellől, széke hatalmasat csattan a padló puha, csiszolt fáján. Látom, ahogy egy erős kéz siklik vállára, és erőteljesen visszatuszkolja az igazgató által felállított székre. Mindenki engem figyel, de nem a viszontlátás öröme sugárzik arcukról. Hát a hangulat továbbrontásához is érteni kell, gondolom még mindig mosolyogva.
Váratlanul siklik vissza tekintetem a férfira, akire várok, de ő még mindig Zerot próbálja megnyugtatni. Ideges rándulást érzek gyomromban, de nem foglalkozom testem kósza reakcióival. Tekintete rám siklik, biccentve felemelkedik és elindul felém. Milyen magas. Tegnap nem is tűnt fel, mennyire robosztus hozzám képest. Ereje szinte arcul csap, ahogy mellettem kilépve az előszobába elindul a kijárat irányába. Még utoljára vetek Zerora egy gúnyos pillantást.
- Csocsi – formázom ajkaimmal a szavakat, és látom, ahogy a pumpa újra felmegy benne. Hülye lennék kihagyni! Ezért az arcért, amit vág! Mintha csak akkor érezném, hogy igazán élek, ha fájdalmat okozhatok neki, vagy bosszanthatom. Gyors léptekkel zárkózom fel a magas, komor férfi mellé, és kedvesen rámosolygok.
- Akkor most megmutatom először a fontosabb tantermeket, aztán az étkezőt, a kollégiumot, és mire becsengetnek az első órára, már végzünk is – nevetek rá derűsen. Jobb így. Együtt. Zero és a többiek nélkül.
- Rendben – feleli tengermély hangján, én pedig enyhén megborzongva sandítok a mellettem haladó férfira. Most egészen más, a reggeli fények játékánál. Arcvonásai sokkal markánsabbak, mint az éjszakai csillagok homályos, bujkáló lángjainál. Haja éjsötét tengerként söpri vállait, ahogy mellettem engedelmesen haladva beérünk a tantermekhez. Hamar kiismertem magam az iskolában. Ha a tervemet pontosan végre akartam hajtani a tanácson keresztül, minden apró pontot ismernem kellett. Még jó, hogy kaptam térképet, amit tanulmányozhattam az iskolába érkezésem előtt. Talán még Crossnál is jobban ismerem. Nevetek fel feltételezésemen. Gyanús a csend, sandítok el a vállam felett, kémlelve a kifürkészhetetlen arcot. Érdekes, hogy ennyire engedelmesen követ. Biztosan forgat valamit a fejében. Biztosan. Jó viszonyban van Crossal, és mégsem ismeri az akadémia felépítését? Valahogy nem hiszem, de ha ez így is lenne...
Szívesen segítek neki. Egyszerűen, mert így a szemem előtt van, és másrészről mert jólesik. Mert jólesik – hasít belém újra az érzés.
Bár tudnám, mit tervez! Sóhajtom némán, de aggodalmamnak nem adok hangot, ahhoz túl idilliek ezek a néma pillanatok.
A kollégium előtt egy kissé görcsbe rándul a gyomrom, és hümmögve tűnődöm el testem teljesen érthetetlen reakcióin. Mit művelek? Mitől tartok? Kérdezem magamtól, igyekezve oldani az egyre jobban terjengő idegességet, amelytől jéggé fagytak ujjaim. De nem használ, nem nyugtat meg semmi.
Nem csitítgat a fák között bolyongó, csípős reggeli szél, a napsugarak szikrázó játéka az ablakok üvegén. Bevezetem a tágas előcsarnokba, és a gyönyörű oszlopokkal alátámasztott mennyezet alatt haladva felvezetem a lépcsőkön. Igazán meglep, hogy egy zokszó nélkül követ.
Mire készülhet? Vagy csak most én pörgetem túl a dolgokat? De egy élő legenda nem jönne ide tanárt játszani, ha nem lenne rá valamilyen nyomós oka. Ez így logikus.
Mivel annyira nem ismeri a szobák felépítését, lazán benyitok az egyik vendégszobába. Már nyitnám a számat, hogy elmondjam, itt szoktuk a vendégeinket elszállásolni, amikor váratlanul megelőzve, belép az ajtón. Kissé megszeppenve nézem, ahogy besétál, de engedelmesen követve belépek én is és becsukom magam mögött az ajtót. Nem egészen ez volt a célom, de..
Ha már itt vagyunk, akár az előnyeimre is fordíthatnám a dolgokat. Mosolyogva figyelem, ahogy az ablak előtt megállva bearanyozzák a fények erős alakját. Kissé elakad a lélegzetem, ahogy rápillantok sudár alakjára. Már el is felejtettem mennyi erő és szilárdság sugárzik belőle.
Megfordulva pillant rám várakozóan, látom rajta a kimondatlan, csak némán megfogalmazott kérdést. Vajon miért vagyunk itt?
Igazából ezt én is szeretném tudni. Érzem a veszélyt, tudom, hogy nem kellene tennem semmit, főleg nem azt, amire készülök. Testem mégis ösztönösen cselekszik, ahogy szorosan elé állva felmosolygok rá, és kezemet először tétován, majd egyre bátrabban közelítem arca felé.
Olyan, mint egy angyal, ebben a fényben. Meg kell érintenem, ha csak egy pillanatra is, hogy ne törjön meg a varázs. Hogy magamban érezhessem a varázst. Csuklómat elkapva állítja meg cirógató mozdulataimat, kissé kijózanítva őrjítő hatása alól. Ez hihetetlen. Igyekszem racionális maradni, de egyszerűen nem megy, ha a közelében vagyok. Csak a jól begyakorolt álcámban bízhatok, amely még nem olvadt fel vonásaimról. Komoran mered le rám, sötéten örvénylő pillantással.
- Ne játszadozz velem Ichiru – morran rám, hihetetlenül mély hangján.
- Ez nem játék – suttogom mosolyogva, és közelebb lépve mélyedek el hideg tekintetében.
- Így van, ez nem az – biccent egyet, mire rakoncátlan fürtjei a homlokába hullanak. – Véresen komoly. Miért vagy itt? Mit tervezel abban az okos kis fejecskédben? – mosolyogva hallgatom enyhe kirohanását, miközben bódultan figyelem vékony ajkainak mozgását. Annyira meg tudnám...Váratlanul fújom ki a levegőmet. Megőrültem.
De ahogy csuklómon megérzem az erősebb szorítást, rájöttem, hogy ezúttal túlfeszítettem a húrt.
Nemcsak benne.
Egy laza mozdulattal penderít a mögöttem emelkedő hideg falhoz, és fölém magasodva présel bele a testemet felfogó akadályba. Vérem egyre vadabbul száguldozik ereimben, a gyomromból kiinduló görcs pedig egyre jobban terjed szét a testemben, folyékony lávaként csorgatva szét tagjaimban az ólomszerű zsibbadt nehézséget. Forró, kemény ágyéka enyémnek feszül, én pedig feszülten igyekszem megőrizni hidegvéremet.
- És te miért vagy itt sensei? – vágok vissza összekaparva maradék öntudatomat, amelybe még nem férkőzött be testének fanyar, férfias illata. – Csak azt ne mondd – lihegem maró gúnnyal -, hogy rád tört a tanítási vágy – búgom arcába. Ajkaimon elégedett mosoly terül szét, ahogy belepillantok vágytól izzó tekintetébe. Hát így is tudsz nézni. És rám. Hozzádörgölőzve feszítem tovább a láthatatlan húrt hagyva, hogy nyögve közelebb préseljen a falhoz. Szabad kezemet hollófekete, rakoncátlan tincseibe fúrom. Gyönyörű kontrasztot alkot a két szín. Ahogy egymással vegyülve összefolyik a fekete és a fehér, nem érzékelve egymás vadító, mégis egymást taszító határait. Egy vad rántással szegezik ártatlanul kószáló kezemet a fejem mellett levő hűvös falra. Bőröm forrósága szinte pulzálva lüktet a jéghideg, fehérre meszelt vakolaton.
Fejemet közelebb biccentve hajolok ajkaihoz, alig érintve azokat, pusztán leheletemmel simogatva, perzselve övéit. Szívem vadul kalapál mellkasomban, de képtelen vagyok abbahagyni.
- Úgy illik, hogy válaszolunk a kimondott kérdésekre – susogom ajkaiba, és puhán alsóajkamba marva nedvesítem meg hirtelen kiszáradt számat. Füstös pillantásomat egy pillanatra sem szakítom el övéitől, annyira élvezem vad vágyának mardosó lángjait. Tekintete egy pillanatra elkalandozik nyálamtól csillogó ajkaimra, hogy utána rám emelhesse ködös tekintetét. – Azért jöttem ide, hogy élhessem a középiskolások mindennapi életét – ejtem ki puhán a szavakat, megeresztve egy ártatlan mosolyt. A gleccserszem felszikrázik, és vadul hozzám simulva szakítja el pillantását enyéimtől.
- Ichiru, hát ilyen is tudsz lenni – morogja nyakamhoz hajolva, de ajkaival nem érint meg, csak bizsergeti bőrömet. Halkan felnyögve érzem, ahogy hozzám dörgölőzve feszíti szét lábaimat, jobban hozzám simítva merev hímtagját. Testem felparázslik, ahol megborzongat forró leheletéve, ahol hozzám simul izzó testével, ahol csiklandoznak fekete erős tincsei. Mindenhol ahol csak megérint.
Csak súrolgatjuk, ízlelgetjük egymás határait, incselkedve, mint két kamasz, akik ismerkednek a másik testével. Holott két ellenség néz, talán kibékíthetetlenül farkasszemet.
- Hát akkor had mondjam el, én miért vagyok itt – simogatja végig leheletével csupasz bőrömet, tovább izzítva testem vad vágyait. – Vadász vagyok, és megviselt a vad élet. Mindenképpen ki kellett próbálnom, milyen a nyugodt tanári lét – zihálja fülem mellett, óvatosan megérintve puha ajkaival fülcimpámat. Nem hiszem el, hogy képes így is kivágni magát. Agyam egyre tompábban érzékelte a külvilágot, csak meredtem a felettem fehérre meszelt plafonra. Ruganyos teste olyan erővel feszült hozzám, hogy szinte beléolvadva nem érzékeltem mást, csak a belőle áradó vad forróságot, izzó lüktetést. Minden apró porcikám reagál rá, az érintésére.
A leheletére.
- Hát – suttogom -, akkor sok szerencsét az új életéhez – a nyelvem alig forogva, még képes volt kiejteni ezeket az elhaló szavakat. Halk morgás tört fel fülem mellett, és pár másodperc múlva forró ajkai már enyéim előtt lebegve nyíltak résnyire.
Egy dermedt pillanatra tekintetünk összeforrt, értetlenül keresve az okokat, amelyek miatt egyáltalán előfordulhat, hogy vadul vonzódunk egymáshoz, ennyire őrjítően. Pilláink nem csukódtak le, úgy figyeltük a másikat, nem engedve delejes hatalmunknak, mellyel mind a ketten rendelkeztünk. Már csak egy hajszálnyi választotta el lüktető ajkainkat, hogy vad csapással összeforrhassanak, amikor bódult révületünkből magunkhoz térített, a kulcs idegesítő csörgése a zárban.
- Ez itt a vendégszobánk - rombolt be az igazgató édes, bárgyú mosollyal az arcán, de azonnal megdermedt a várakozó diákok mellett, amint megpillantott bennünket a szobában. Én a falnak támaszkodva laza, karba tett kezekkel mosolyogva néztem fel rá, míg Yagari az ablakkeretet támasztva bámult kifelé az ablakon.
- Mégis mit kerestek itt? - vakarta meg Cross igazgató a fejét, de barna szemei szigorúan villantak meg szemüvege fölött, senseiem felé. Hm. Nocsak? Cross igazgató egy újabb oldala. Érdemes lesz vigyázni vele. Egyáltalán nem az, akinek mutatja magát.
Én vajon ki vagyok?
Mit jelentesz nekem? – pillantottam sűrű pilláim alól a látszólag nyugodtan álldogáló Yagari felé.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:03:35
|
| Levi-sama | 2009. 06. 01. 21:02:12 | #125 |
Karakter: Yagari
Yagari:
- Soha nem tudott uralkodni magán - fordítja ködszürke szemeit testvére felé, hangja távoli, ahogy tekintete is távolba révedő.
Gondolom, nálad jobban senki nem ismerheti.
- Régen találkoztunk, szinte felnőtt vagy - jegyzem meg.
- Eléggé régen - hagyja rám apró biccentéssel, és hajtincsei arcába hullnak. Ahogy újra felém fordul, karcsú ujjaival lágy, kecses mozdulattal söpri félre szemeiből az ezüst fürtöket. Szívfájdítóan szép...
- Mi járatban vagy? - térít magamhoz finom hangjával, arcán kedves mosoly... Miért dobog ilyen hevesen a szívem? Tetszik? Igen. Nagyon is... felébresztette a bennem szunnyadó vágyat, amiről azt hittem, rég elveszett. Az életmódom, és a sok fárasztó harc kiölte belőlem. Ezek szerint mégsem.
Itt ez a gyönyörű de veszélyes fiú... Utóbbi tulajdonsága legalább annyira vonz, mint alabástromfehérségű, ragyogó bőre. Pedig nem kéne.
Zsebre vágom kezeimet, lezserül a falhoz dőlve pillantok rá szemem sarkából, és elmosolyodom. Miért ne? Úgyis szemmel kell tartanom... hát majd szemmel tartom az ágyamban. Lesz rajta nézegetni való az biztos, hiszen semmiben sem marad el Zero szépségétől, sőt... neki van egyfajta kisugárzása is, ráadásul öntudatos. Ahogy elnézem, testvérével ellentétben tökéletesen tisztában van külső adottságaival, s nem fél használni azokat.
Úgy tűnik arckifejezésem vagy pillantásom nem tetszik neki, mert hátralép. Nocsak...
- Netán tartasz valamitől? - kérdezem kíváncsian, és előveszem a cigisdobozt, kihalászva belőle egy szálat. Végig szemmel tartom, figyelem minden apró rezdülését. Ki kell derítenem mi a fityfenét akar itt, mert nem tanulni jött ide az biztos.
- Mitől kelleme tartania egy diáknak sensei? - nevet fel lágyan, simogatóan. Mmm... végigcirógatja testemet a hangja, és puhán beburkolva engem, szinte elaltatja az éberségemet. De csak szinte. Nagyon ügyesen értesz a csábításhoz kicsi Ichiru.
- Hacsak nem attól... - folytatja. - ...hogy nem tanulja meg a leckéjét, és büntetést kap.
Meggyújtom a cigimet, és elmosolyodom.
- Büntetést? Hm... - nem is rossz ötlet. Kapásból tudnék is néhány büntetőfeladatot neki...
Gyanítom nem tudnék rá lehetőséget teremteni Az ilyenfajta rafinált fiúcskák mindig jól teljesítenek az iskolában.
- Ha ilyen jó diák vagy, akár körbe is vezethetnél holnap az iskolában, mint az új etika tanárodat - dörmögöm, mélyen magamba szívva a bizsergetően jó füstöt, majd kifújva hagyom a plafon felé gomolyogni. Ez jó ötlet. Addig is szem előtt van. Az ÉN szemem előtt. És hamarosan nem csak előttem lesz, hanem alattam is, hehe. Na de csak lassan, sorjában...
- Ez most egy vicc? Tanítani fog? - kérdezi, de nem látni rajta sem meglepődést, se mást. Nem semmi a kölyök. Néhány másodperc múlva elmosolyodik, és mintha a nap is felragyogna a sötét éjszakában.
- Örömmel segítek - mondja lágyan, és közelebb lép. - A campus területén szigorúan tilos a dohányzás. Jó éjt sensei...
Csintalan kis mosolyt kapok.
- Jó éjt Ichiru... - válaszolom mély hangomon.
Ellép mellettem, és a folyosón végighaladva folytatja útját a diákok szállása felé. Sokáig követem tekintetemmel. Finom illatát még mindig orromban érzem...
***
Befejezem a reggelimet Crosséknál, hallgatom ahogy Yuki csacsog, miközben Zerot figyelem. Szép, szoborszerű arcát, ezüstösen csillogó haját. Nem beszélgetünk, hisz jól tudja miért vagyok itt. Részben miatta... szemmel kell őt is tartanom, mert bármikor átalakulhat E-szintű vámpírrá. Ezt mondjuk kétlem a tegnap éjjel látottak tükrében. Ha Kuran valóban úgy odavan érte, minden bizonnyal már a véréből is adott neki.
Kopogtatnak, és Yuki kiszalad.
- Jó reggelt mindenkinek - hallom az ismerős, lágy hangot. A belépő Ichiru láttán Zero felpattan, de vállára téve kezemet nyomom vissza a székbe. Megnyugtatóan pillantok rá.
Biccentek Ichirunak, és elindulok kifelé. Látom ahogy egy kihívó pillantást vet hátra a válla felett testvérére. Ezúttal haját összekötötte, pedig kibontva sokkal szebb. Ahogy lágyan körüllengi arcát... gyönyörű olyankor.
- Akkor megmutatom először a fontosabb tantermeket, aztán az étkezőt, a kollégiumot... és mire becsengetnek az első órára, végzünk is. - mosolyog rám kedvesen.
- Rendben - válaszolom, és kényelmes léptekkel haladok mellette. Csendben gyönyörködöm benne, ahogy a kertbe kilépünk, és a reggeli, aranyló napsugarak felszikráznak ködszürke szemeiben, ezüstös hajtincsein. Persze kifejezéstelen arcomon nem látszik semmi.
Hallgatom kellemes, lágy hangját ahogy elmagyarázza mit hol találok, a könyvtárba is benyit. Hm. Alig két napja van itt, de alaposan kiismerte magát az iskolában. Azt persze nem kell tudnia, hogy én is jól ismerem a helyet, hiszen Cross barátomnak sokat segítettem az iskola beindításánál.
Mondjuk, amilyen intelligens fiú, lehet hogy ezzel is tisztában van, és mégis belement a játékba. Mert nyilvánvaló hogy játszadozik velem, amíg ki nem puhatolja mit akarok én itt, és tőle mit szeretnék. Valószínűleg latolgatja okos kis fejében a lehetőségeit is, és hogy mekkora kockázatot jelentek kis terveire.
Bár tudnám mit tervez...
Elérkezünk a nappalisok kollégiumába, és ahogy benyit az üres hálószobák egyikébe, meglepődöm. Követem, majd körülpillantva hallom ahogy becsukja az ajtót és kettesben maradunk. Egy szép kis szoba, két nagy ággyal.
Nocsak... vajon miért hozott ide?
Mosolyogva áll elém, finom illata körülölel, és egy kecses mozdulattal cirógatja meg finom ujjaival arcomat. Csábító pillantása teljesen letaglóz.
Megfogom karcsú csuklóját, és elhúzom arcomtól. Komoran fürkészem ködszürke szemeit.
- Ne játszadozz velem, Ichiru - figyelmeztetem halkan, mély hangomon.
- Ez nem játék - válaszolja kedvesen, és közelebb lépve néz mélyen a szemembe.
- Így van, ez nem az - biccentek. - Véresen komoly. Miért vagy itt? Mit tervezel abban az okos kis fejecskédben?
Csilingelően felkacag, és már szinte teljesen a hatása alatt vagyok. Szívem a torkomban dobog, és ágyékom felforrósodik ahogy vágyam feléled, és levegőért kapkodva szorítom meg erősebben csuklóját, majd könnyedén a falhoz penderítve szorítom oda testemmel. Oh anyám... legszívesebben itt helyben leteperném, de az óriási hiba lenne.
- És te miért vagy itt sensei? Csak azt ne mond, hogy hirtelen rád tört a tanítási vágy... - búgja lágy hangján, és ágyékomhoz, merevedésemhez dörgölőzik elégedett kis mosollyal. Pontosan tudja milyen hatással van rám a kis dög. Felnyögve szorítom jobban a falhoz. Szabad kezével hajamba túr finoman, de megfogom és a falhoz szorítom azt is. Na most jól kiszúrtam magammal... Őrjítő...
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:02:24
|
| Levi-sama | 2009. 06. 01. 21:00:49 | #124 |
Karakter: Yagari
Yagari:
- Akkor megegyeztünk - mosolyog rám szemüvege fölött Cross igazgató, régi barátom. Biccentek. Jó móka lesz, már régen tanítottam. Ha belegondolok, amióta megszereztem a diplomát, azóta csak vadásztam. Hehh...
- Jó, hogy itt vagy, barátom - mosolyog rám melegen. - Most, hogy Zero testvére a közelben van, nem árt ha van még valaki kéznél akire számíthatok.
- Ichiru? - vonom fel szemöldököm. - Nocsak...
- Mennyire ismered?
- Nos, nem túlságosan. Zerot tanítottam anno a vadász-mesterségre, őt nem, mert a szülei elmondása alapján nagyon gyenge és beteges fiúcska volt. Talán néhányszor láttam... Miért van itt?
- Nem tudom, de szerintem Zero miatt.
- Jó, akkor majd rajta tartom a szemem - biccentek, és kilépek a folyosóra.
Az éjszaka sötétjét csak néhol törik meg a folyosón lévő gázlámpák halvány, sárgás fényei és az ablakon beszűrődő ezüstös holdfény. Felfigyelek valamire, és megtorpanva pillantok ki az ablakon. Szívem nagyot dobban. Zero...
Milyen rég nem láttam... Ki az ott vele? Csak nem Kuran Kaname?
Elképedve figyelem a fejleményeket... Zero megnőtt, és szebb mint valaha. Látom a tisztavérű vámpírt sem hagyja hidegen. Hevesen csókolóznak, majd Zero ellöki magától. Elmosolyodom.
Ezt a gyönyörű, megzabolázhatatlan fiút nem lehet rabul ejteni Kaname... Ismerem jól. Mint egy szabad, gyönyörű ezüst telivér, amely fejét büszkén felvetve, lobogó sörénnyel száguld a zöld mezők felett... Csodaszép és megközelíthetetlen.
Méla mosollyal gyönyörködöm benne.
- Tetszik amit látsz, Yagari-sensei? - hallom a simulékony, lágy hangot, és oldalra pillantok. Elképesztő...
- Ichiru... - mondom mély bariton hangomon, és komoran összehúzom szememet. Pont úgy néz ki mint a testvére, csak a haja hosszabb egy kissé. A holdfény sugarai megcsillannak ezüst hajtincsein, arcát szinte földöntúlivá teszi... gyönyörű. Finom vonásai ellágyulnak, ahogy halványan elmosolyodva lép közelebb. Ködszürke szemei felragyognak rám. Magas, de még így is csak az orromig ha ér.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 01. 21:01:01
|
|
