Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

Whaler2017. 02. 06. 01:20:18#35006
Karakter: Derek Jensen



Sicaria ismerős – és ez a mondat már önmagában is sok ellentmondást generál. Az az „ehhez kísértetiesen hasonlót biztosan láttam már valahol”- ismerős. Mint mikor az ember lát egy filmet, aminek minden jelenete, minden karaktere visszaköszön valahonnan, mert sablon, klisé, mert látta már az összes filmben, nem pont így, nem teljesen ezt, de valahol mégis, és épp ezért tudja, mire számíthat, mik lehetnek a határok és a lehetőségek. Egy jó film ilyenkor hozza be a legnagyobb csavarokat. Nem vagyok benne biztos, hogy kitörő örömmel fogadnék itt bármi ilyesmit.

Az ember körülnéz ebben a városban és az az érzése támad, hogy egy túl jól sikerült díszletet lát, egy ablakot a múltba, vissza a történelemkönyvek lapjaira, az ősi amerikai, eufráteszi civilizációkra. A színes vályog- és kőfalak, apró erkélyek, zászlók, zsúfolt, árusokkal telt utcák legalábbis arra emlékeztetnek az állataikkal, a szekereikkel, kútjaikkal, bódéikkal, a hosszúruhás alakokkal, gyerekekkel. De hiába ismerős, érződik rajta az idegenszag, hogy a sokat látott formák alatt az egész nem is lehetne kevésbé megszokott. itt vannak a hosszú szálfa alakok, akik túl emberiek és túl mások egyszerre a hosszú tagjaikkal, karcsú alakjukkal, megnyúlt arcukkal és kortalan, fehér bőrükkel. Talán az UV hiánynak lehet hozzá köze. Talán, ha nem lennénk kitéve a napnak, mi sem öregednénk így. De idegenek az állatok is, amik mintha csak rosszul, rossz fajokból lettek volna összerakva: csőrök, farkak, mancsok és semminek, amit ideáig láttam, nem volt bundája. De ott vannak akár a furcsán érett gyerekek, az idegen áruk, amikről azt hisszük használati tárgyak még meg nem mozdulnak, ránk nem fújnak, vagy mászni nem kezdenek. És ott a hangzavar a léptek, a szekerek döcögése, a csörtetés és fújtatás, a beszéd, duruzsolás, az árusok kiáltása, a színek és illatok áradata, parfümök és fűszerek szaga. Ismerős formák és ettől csak fájóbb és ijesztőbb lesz az egész idegensége. Kényelmetlen érzést kelt ez a kettősség. Megcsóválom a fejem.

Calcasék a város főútján vezetnek minket keresztül, ha van itt olyan egyáltalán, ahol elhaladunk, a hosszú népek felfigyelnek ránk, rendeződnek körülöttünk, elhallgat a beszéd, a csapkodás, a moraj, suttogva, ránk mutogatva térnek ki előlünk, hol messzire húzódva, hol irritálóan közel kerülve. Sosem éreztem még ennyire kicsinek magam.

– Nem szabadott volna levenni a páncéljainkat – jegyzi meg Lichten. Az implatoktól az ő arcán sem látszik az idegesség, vagy a félelem, de érződik a hangján. Valahol igaza van, de én még mindig azt mondom, jobb ez így, legyünk nyitottak, látszódjunk sebezhetőnek, esendőnek, hogy ne ijesszük meg őket, alábecsüljenek minket, nehogy az előtt elkezdjenek morogni ránk, mielőtt erősítést tud a központ áttelepíteni ide. Ez azokban a kevlár páncélokban nem menne, bármennyire szeretem őket, még ha jobban is esne, ha elszigetelne ettől a világtól. Persze ezeket a dolgokat Lichten is tudja, csak morcos és ideges. Minden joga megvan rá egyébként.

 

Egyre több ember gyűlik körénk, kijönnek a furcsán világos házaikból, boltjaikból, bódéik mögül, fölénk magasodnak, beszélnek. Nyugtalanítóak, mert ők sokan vannak, én meg többé-kevésbé fegyvertelen. Nem tesz jót nekem ez az egész, és mégis valahol nagyon mélyen a tartás és frusztráció alatt ott az izgalom és a kíváncsiság. Mert érdekel, mert ha túl vagyunk ezen, és lesz lehetőségem, felfedezem magamnak az egészet: a színes falakat, a város mélyét, a természetet, ezeket a lényeket, amiket el kellene neveznünk valahogy, mert embereknek mégsem nevezhetjük őket – képtelen vagyok rá.  A város lenyűgöző és izgalmas önmagában is, de főleg, hogy idelent még nem járt senki, ezt még nem látta senki, nem kóstolta senki. Idegen, vad és lenyűgöző – mikor először voltam a Marson, az volt ilyen érzés. Ha más körülmények között lennék itt, ha nem százezrek, talán milliók élete lenne a döntéseim mögött, ha nem lenne egy csapat, ami függ tőlem, ha nem tárgyalni, közvetíteni küldtek volna, már egy hátizsákkal járnám az utcákat.

A nyitottságom és a hozzáállásom miatt küldtek éppen engem az implantos osztagból ide a Föld mélyére, és hogy ezért hálás leszek, vagy síromig fogom átkozni őket, azt majd csak az idő dönti el. Bár belegondolva, hogy én vagyok az első, aki kommunikál egy idegen civilizáció tagjaival, ez nagy plusz pont, még akkor is, ha főleg activity-zünk.

A várost nem lehet lemásolni, de próbálok belőle megörökíteni annyit, amennyit lehet. Az implantátumaim teljes energián működnek, egyszerre kezelem a fordítót, a szótárat, felvételeket, videókat készítek a helyről, térképet rajzolok a látott kép alapján, de csúnyán sárgában van már az energiamérleg, egyre nehezebb mindent rendesen működtetni és még a lépést is tartani. És ha bármikor, most nem engedhetek meg egy migrént.

– Jól van, őrnagy? – zárkózik mellém Campbell, hogy segíthessen, ha szükséges.

Megcsóválom a fejem. – Túlélem.

– Szerintetek az összes városuk ilyen? – szól Lichten.

– Ilyen ókor szintű? – megy bele a beszélgetésbe Campbell.

– Ja. Szekerek, dárdák, vályogfalak, bőrpáncélok, a Symmes egymaga porig rombolja ezt a helyet és meg sem izzad. De most komolyan, mint egy vicc, mint nem is tudom… Indiánok vs felfedezők, ufók vs minden nemzet odafönt, amelyik nem Amerika.

– Túl sok régi filmet nézel – csóválom a fejem, a hangunkra még inkább elnémul a tömeg, hátrább húzódnak, idegesen méregetnek.

– Nem ez a lényeg. De csak gondolj bele, ezeknek itt lent semmi esélyük, nem mintha minket nem tudnának megölni, de a Symmes burkát már megkarcolni sem tudnák. Nem is értem miért szórakozunk velük.

– Emlékszik, Lichten, mit mondott Wilcox hadnagy erről? – ráncolom a homlokom. – Ez nem a Felföld, Föld, vagy bánom is én, az itteni élet nem stabil, annak látszik, de nem az, csak gondolja el, itt minden az állandósághoz alkalmazkodott, evolválódott. Leosztott fényárnyék, hosszú élet, állandó fényintenzitás, hő is csak magassággal változik. Itt nem dobálózhat csak úgy a bombáival. Odafönt az ökoszisztéma része a változás, megbolygatja az erdőt, az regenerálódik, az élet utat tör, de ki tudja, hogy reagál ez a rendszer a kis behatásokra is. Gondoljon bele, még 300 évvel ezelőtti adatok érvényesek! 300 éves! Odafönt 300 éve még nemzetek voltak és senki nem is gondolt a városokra. Óvatosnak kell lennünk, nagyon könnyen el lehet szúrni az itteni rendszert, és ha ez megtörténik, akkor a homlokunkra kenhetjük a porvárosok leköltöztetését.

– Akkor csak a városaikat bombázzuk le. Ezek még csak nem is emberek, őrnagy.

– De megfeleltethetők.

– És? Mindenki egyért, a saját fajáért.

– Mondja a nagy állatvédő. Előbb védené az orángutánokat, mint ezeket?

Nem látok hátra és a migréntől nincs kedvem forgatni a fejem, de majdnem biztos vagyok benne, hogy Lichten pofákat vág mögöttem. Az a sok év vezetői tapasztalat…

– Látod főnök, neked is csak „ezeket”.

– Őket – javítom ki ingerülten.

– Az orángutánok a mieink, hozzánk tartoznak, ezek itt nem. Erősebbek vagyunk, okosabbak vagyunk, bajban vagyunk, ha ellenkeznek, nem működnek együtt, akkor nem nagyon lesz más választásunk. Nem mintha én háborút akarnék, de egy kis jó időben történő erődemonstráció rendesen megkönnyíthetné a dolgunkat.

Erre már inkább nem mondok semmit, egyrészt mert igaza van, másrészt mert téved – senki nem mondta, hogy egyszerű lesz. A kérdés persze az, mennyire emberek ők. De nem is, nem ez a kérdés, csak szeretnénk, hogy ez legyen, de ha az űrben találtuk volna valahol ezt a nyelvet, fejlettséget, kultúrát lehugyoznánk a bokánkat örömünkben. Persze közrejátszik az is, hogy szükségünk van a földjükre és egyszerűbb dolgunk lenne, ha alsóbbrendű fajnak nevezhetnénk őket, nem velünk egyenlőnek. Moralitás. Sokan azt mondanák, hogy az emberiség nem moralizálna ilyen helyzetben, de ez nem igaz – legalábbis nem igaz, amíg van választása. Hogy sajnos, vagy nem sajnos az pedig majd elválik.

Remélem, hogy nem lesz háború, de látatlanba is azt mondom, hogy a békéhez vezető út keskeny és nehéz, ki tudja lesz-e majd türelme végigjárni a feleknek? Ki tudja juthat-e egyáltalán megegyezésre két olyan faj, akikből az egyik 120 évet él, a másik több százat. Mikor ennyire más a felfogás, az értékrend? Az ember nem ér rá, a lenti talán nem siet, mást fog fel a két faj a világból, más az érték és a kérdés az, van-e egyáltalán közös metszéspont. Van-e egyáltalán értelme keresni?

Soha nem támogattam háborút, sem mészárlást, semmilyen indokból – ez lehet a másik oka, hogy engem küldtek –, és nem támogatom most sem. Túl érdekes, túl gazdag az élet, hogy kiirtsunk belőle valamit, és talán nem szeretem ezt a helyet, talán annyira idegen, annyira zavarba ejtő, amennyire valami lehet és a katolikus pokol legmélyebb bugyraiba kívánom éppen, de a szubjektivitás nem változtat a tényeken. Szeretek objektíven gondolkodni, még akkor is, ha tudom, hogy az egész illúzió és hazugság. Egy számítógép lehet objektív, de amint valami ki tudja mondani, hogy én vagyok, elveszti ezt a képességét. És mi marad? Érvek és érzelmek. Ez talán jó hír, de ki tudja előre? Talán, ha megismerjük őket, ha belelátunk a fejükbe, ha megértjük őket, meg tudunk egyezni – nézek végig a városon, a körénk gyűlt tömegen. – Talán. Vagy talán túl szentimentális vagyok katonának.

Calcas léptet elém az állatán, amit nem vagyok hajlandó lónak hívni. Fekete és legalább másfélszer akkor, mint a fenti verziója, de olyan, mintha ételt sem látott volna még életében, egy része dagad az izomtól, másik része zörög, nincs farka, de olyan feje van, mintha egy karakteresebb tehén belerohant volna egy nem egészen egyenes falba. Gondolatban hátba veregetem magam, ilyen sok baromságért már igazán jár valami díj.

Haladj! – szól rám, én meg bólintok, hogy tudomásul vettem. Egészen jól működik a szótár. Campbell újra felzárkózik mellém.

– Gondban vagyunk?

– Ná! – válaszolok neki, még mindig Calcason tartva a szemem. Pont fényben áll, az arca sötétnek látszik azokkal a szinte világító szemekkel, én meg hunyorgok. – Csak nem tetszik nekik a tempó.

Az előttünk haladó, még mindig az állatán ülő Dorran nevű megrántja a láncot, én meg kis híján előre esem.

Nem hallod, Bec? Haladj!

Persze nem értek még minden szót… Azt igen, ahogy Calcas rászól, vagy legalábbis a szándékot. Optimalizálnom kéne a rendszert, ha fel tudnám tölteni végre, ez így nem állapot, nagyobb ram kell a szótárnak, a középtávú memóriának és nyugvóba lehet tenni egy csomó fönti programot, hátha jobb lesz az energiamérleg, de ki tudja, mit terveznek velünk ezek a… lemberek. Elfintorodom. Ez már mindennek az alja.

 

Az épület, ami előtt végül megállunk valami palota, vagy templom féle, kupolás, hófehér márványból épült és legalább kétszer akkora, mint a többi ház körülöttünk. Itt óriásnak tűnik, de odafönt elférne a városirányítás előcsarnokában. A CIA-s fájlok szerint az ittenieknek erősen teokratikus berendezkedésűek, vagyis az igazi hatalom a vallási vezetőkön keresztül érvényesül, de ettől a valóság még lehet bármi. Bár ez a vallásközpontú dolog eddig nem tűnik nagy mellélövésnek, egy-két régebbi beszélgetés-kezdeményezés is értelmet nyerne vele rögtön, persze ez még nem az a pont, amikor következtetéseket kel levonni.

A következtetés-levonós pont pillanatokkal később jön csak el, mikor próbálja egy szerencsétlen katona elmagyarázni, hogy vegyük le a cipőinket, mert kell. Itt már elég biztos vagyok benne, hogy templomban vagyunk, csak a vallások lehetnek ennyire… nos, körülményesek. Calcasra pillantok, ő pedig bólint. Ha le, hát le, nem mondhatja senki, hogy nem vagyok nyitott az újra és utasítom Vándort is, hogy csináljon mindent utánam.

A katonák hátramaradnak, Calcas és Dorran az ajtóhoz lép, de én nem vagyok biztos benne, hogy menünk, vagy maradnunk kellene-e inkább. Ha a saját embereik sem léphetnek be, akkor három jövevény miért tehetné, de Calcas egy hátraküldött pillantása gyorsan meggyőz arról, mennyire nagyon szeretnék én oda bemenni. Ami egyébként igaz, mármint komolyan, ez valahol izgalmas – valahol nagyon mélyen, de mégis az.

Átlépünk a hatalmas aranyozott ajtón, egy óriás, oszlopos márványterembe, amit ugyanolyan erős fény világít be, mintha odakint állnánk, és amiből széles lépcsők vezetnek a felső emeletekre, és amin épp egy vörös ruhás, kopasz lember – kreativitásból itt buktál meg Derek, köszönjük a részvételt – tart épp felénk.

– Mint egy buddhista szerzetes – súgja Campbell.

– Azok nem narancssárgák? – vitatkozik Lichten.

Próbálok Calcasékra figyelni, de amilyen hosszú, összetett mondatokat használ a kopasz, még teljesen esélytelen, hogy megértsem.

Valami vallási vezető lehet, vagy helytartó, politikus?

– Valami pap-féle lesz, az eddig… – szólok közbe.

Elhallgass! – Fölkapom a fejem a hangra és az érthető szóra, a pap-féle dühösen bámul minket.

– Kevéssé értik a nyelvünket – kel a védelmünkre Dorran, Calcas pedig felém fordul.

– Én nem bántalak – mutat magára –, de ő igen – int a sámán felé. – Érted?

Igen.

– bólint, ahogy visszafordul a Sámán felé. – Ő gyorsan tanul – bök rám. – A másik kettő szerintem egyáltalán nem ért minket.

Ő vezetőjük? – mér végig. – Neve?

Nem zavarja őket, hogy itt állok, de persze hasonló esetben az enyémeket sem zavarná, nem is zavarta soha. Van egy rabszolgapiac utánérzésem, ami nem tesz jót az önbecsülésemnek. De legalább a pap-féle nem olyan magas, mint a többiek és a márvány is csak kicsit hideg a talpunk alatt. Ilyen helyzetben a kis dolgoknak is nagyon kell örülni.
Jensen. A Helytartó mikor fogadja őket?

Helytartó, akkor ez lenne a világi politika errefelé.
Ma nem – mondja a pap-féle. Mond még mást is, de az bonyolult és most túl fáradt vagyok, hogy megértsem.
Velük mi lesz? – néz le ránk Calcas.

Megint olyan mondatokat használ, miket nem értek és nincs is elég energiám feltörni őket. Nagyon jó kódtörő programom van egyébként, amit lehetne a nyelvtanuláshoz használni, de körülbelül négyszer annyit fogyaszt, mint a szótár. Azért lementem a mondatokat hangfájlként, hogy később foglalkozzak velük.

Dorranhoz fordul a pap-féle, aki túlságosan készségesen reagál a szavaira – ettől a lembertől ez sosem jó jel. Megmarkolja a karom – ugye mit mondtam –, érzem, hogy próbálja megszorítani. Ezzel nyugodtan próbálkozhat, falat is ütöttem már ki vele és egy karcolás sem esett rajta, de azért sok sikert.

A társaim idegesen fészkelődnek, Calcas még beszél valamit Dorannal, majd az kivezet minket a teremből.

 

Calcas és Dorran utolsó párbeszédéből nem sikerült elkapnom sokat. Azt igen, hogy állatoknak nevezett minket, ami… nos én is hasonló hangvételben beszéltem róluk nem sokkal ezelőtt, szóval ezen most átsiklok. Nem tudom ez nekünk most jó vagy rossz jel, őszintén nem tudom. Ha nem vagyunk elég fenyegetőek, hogy tartsanak tőlünk, az jó, de vagyunk-e elég érdekesek, hogy megtartsanak minket? Nem tudok eleget, hogy megítélhessem a helyzetet. Lehunyom egy pillanatra a szemem a cella padlóján fekve.

Már egy jó ideje bezártak minket ide, enni is kaptunk, ha nem is olyan normális kaját, mint a táborban, de energiát visszatölteni jó volt. A nap felvételeit játszom vissza fejben, próbálom a felvett hanganyagokat elemezni, dekódolni, amit lehet, átrendezni a futó programokat, tárhelyeket… minden optimalizálni kell, rendszerezni. A szótáram pedig szépen bővül, az kár mondjuk, hogy Campbellre és Lichtenre alig ragad valami.

Campbell lép mellém, leül a lábamhoz, Lichten békésen szuszog nem messze tőlünk a csupasz, barna földön, mert a leterített rongyokra nem volt gusztusa ráfeküdni. Felnézek alfára, felvonom a szemöldököm.

– Irigylem ezt az idiótát, hogy tud ilyenkor is pihenni.

Elmosolyodom, Lichten mindig ilyen volt, kicsit mindig túl jól működtek a rendszerei – bár ennek köze lehetett ahhoz is, hogy itt végre sötét van. Nincs ablakunk, fényünk csak amennyi a folyosóról bevilágít és a régen várt félhomály jól esik. Megnyugtatott minket, vagy legalábbis engem és Lichtent biztosan, de Campbell a sötét, csupasz falakat fürkészi most is, a belekarcolt mintákat. Nyugtalannak látszik.
A lábára teszem a kezem, bátorítóan megszorítom. – Nem leszünk itt sokáig, a Helytartóhoz fognak vinni bennünket.

– Ez most a bátorítás? – kérdezi morcosan, de aztán csak felsóhajt. – Nem tetszik ez nekem őrnagy.

Jelentőségteljesen fújok egyet, de nem mondok rá semmit. A plafont bámulom, az egyenetlen sziklát és a belevésett karcolásokat, egyik kezem alfa lábán, másik a fejem alatt, a padlóra érő hajamat piszkálva.

– Maga érti őket, mit gondol, mit terveznek velünk? A Helytartó után úgy értem. Gondolja, hogy kivégeztetnek? Vagy kijutnánk? – folytatja Campbell.

Elfintorodom, végiggondolom a problémát. Nem mintha én nem töprengtem volna már ilyesmin, de egyelőre annyira keveset tudunk a kultúráról és a rendszerről, hogy hiába a számítógép a koponyámban, nem tudok jó százalékkal prediktálni. Ez megijeszt, vagy legalábbis elbizonytalanít, nem vagyok hozzászokva, hogy 20%-os biztonság alatt következtessek. Rosszabb napokon is könnyen hozom a 65-öt.

– Nem hiszem, hogy azonnal megölnek minket – mondom az egyetlen dolgot, ami biztosnak tűnik. – Túl intelligens faj, hogy ne járjon utána a világában felbukkanó idegeneknek. Olyanok vagyunk itt, mintha minket meglátogatnának az ufók, mi sem gyilkolnánk le őket azonnal.

– Arról is megoszlanak a vélemények, mi mit csinálnánk, és nem csinálnánk egy idegen fajjal. Bár azt hiszem az hamarosan egyébként is kiderül – mondja elgondolkodva. – Nem tudom, mivel járnánk jobban, ha olyanok lennének, mint mi, vagy ha éppen nem.

– Ne legyen ennyire negatív, nem vagyunk olyan rosszak odafönt! Sokkal rosszabbat gondolunk a népünkről, mint amilyen.

– Mondja ezt a városainkról.

– Azok az emberek nem azért élnek odakint, mert nem akarjuk őket beengedni Campbell, és ezt maga is tudja. Persze minden rendszernek megvan a férgese, de a városok ott próbálnak segíteni, ahol tudnak.

– Többet kellene.

– Mi éppen itt tesszük a többet.

Campbell felsóhajt, és nem tudok vele nem egyetérteni. Valahol a helyzet iróniája, hogy épp egy börtönbe bezárva, ismeretlen sorssal előttünk beszélünk a Föld megmentéséről.

– Ne keseredjen el, egyelőre nem vagyunk olyan rossz helyzetben, ha belegondol, és egyébként is, hamarosan jönnek a többiek.

– Mit gondol mennyi idő?

– Nagyjából két napja hagytuk ott a Symmest, valamivel kevesebb, de akkor a fentiek már fúrták a csatornát. Azt mondanám még pár nap, nem is kell egy hét, aztán ha biztonságos lesz az átjáró, jönnek a többiek a tudósokkal.

– Nincs kommunikáció?

– Az nincs, de tudni fogjuk, ha megjöttek, higgye el! – Valahol rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban, de azt neki nem kell tudni. Persze mi zárja ki, hogy neki is rossz előérzete legyen, Campbell sosem volt hülye és kommunikáció híján neki teljesen másképp jönnek valószínűleg át az események. Nem örülnék neki, ha az ő verziója jönne be végül.

– Ha megjönnek, csatlakozni fogunk hozzájuk – mondja félig kérdezve.

– Legalábbis biztosan kapcsolatba lépünk velük.

– Őrnagy…

– Nyugodjon meg, Campbell, ne essen pánikba, kézben tartjuk az eseményeket!

Vagy ha azt nem is, de mindenesetre van beleszólásunk a dolgokba és az az egy teljesen biztos, hogy nem adjuk fel – és ha ez megoldható harc és vérontás nélkül, az csak még jobb.

 

 

Másnap, vagy legalábbis néhány órával később – nem egyszerű a lenti időt a föntinek megfeleltetni – őrök jönnek, láncra vernek minket megint és a helyi vezetők elé visznek. Egy sorba ülnek előttünk a fejek a díszített teremben, egy nő középen, ő bizonyára a főnök, a Helytartó, mellette jobbra a pap-féle, de csak a bal legszélső néz ki katonának, az ő kezében lehet a sereg, a középső nő és a tiszt-féle közötti lember talán valami gazdasági, kulturális, valamicsoda lehet. Kíváncsi vagyok, hogyan oszlik meg errefelé az irányítás. Calcas és a Dorran-nevű szintén ott állnak a főnökök mögött és nem először gondolkodom el azon, milyen és főleg milyen magas rangban is vannak vajon.

A pap-féle letérdeltet minket, de aztán a nő veszi át a fonalat – az biztos, hogy az egyenjogúsággal nincsenek problémák, legalábbis ebbe az irányba. Majd meglátjuk.
Üdvözöllek benneteket. Melyikkőtök a Jensen nevű?
– Én vagyok
– lépek előre egy pillanatnyi habozás után.
A mi nyelvünkön szólalt meg – fordul Calcas felé a nő. – Ő az, aki gyorsan tanul?
Calcas helyesel és bólint. Ezek a gesztushasonlóságok ijesztőek. Már ha csak belegondol az ember, ezek még odafönt is különböznek a népek között, más habitus, kicsit más jelzések és ez érthető a kultúrák, hagyományok sokszínűsége miatt. De egy ilyen fajnál – akivel talán valami nagyon régi leszármazási ágon rokonok vagyunk, bármennyire elképzelhetetlennek is tűnik ez – az ember azt várná, hogy sokkal jobban elkülönülnek, vagy akár teljesen mások lesznek a gesztusok, a nonverbális kommunikáció, de nem. Talán a genomban van, talán az emberformák viselkedése mégiscsak sokkal jobban esik genetikai meghatározottság alá, mint hitte azt eddig bárki. És nem lenne ez valami egészen zseniális felfedezés? Újraírná az egész pszichológiát, etológiát, szociológiát…
Fog érteni bennünket, ha kérdéseket teszünk fel neki? – zökkentenek vissza a beszélgetésbe.
Nem tudom. Talán idő kell ahhoz, hogy megértse minden szavunkat.

Már sokkal jobb, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy csak másfél napja tanulom a nyelvet, egyszerűen zseniális. Más kérdés, hogy ezt nekik nem kell tudni, egy igazi úriembernek mindig vannak titkai, és mindenkinek jobb, ha nem tudják pontosan mennyit is értek a nyelvükből. Ez a kódtörő program igazi áldás egyébként…
Nem intheted türelemre a Helytartót - szól közbe mérgesen a pap-féle. – Nem vagy a feljebbvalója.

Calcas szabadkozik és mi ez, ha nem érdekes. Az ilyen kis apróságok helyükre teszik a hierarchia rendszert.
Jensen érted, amit mondok? – fordul hozzám újra a nő, ezúttal lassan beszél, akár egy gyerekhez.
Értem.
– Kik vagytok?
– Emberek
. – Szinte érzem, ahogy Vadász kínosan feszeng mögöttem.
Honnan jöttetek?
A Földről.
Az emberek az asztalnál egymásra néznek, ugyanaz az értetlenség süt róluk, mint a katonákról, akik megtaláltak minket, mínusz a félelem. Legalábbis az a fajta rettegés nincs, inkább csak tartanak tőlünk, mint minden normális gondolkodó lény, ha teljesen ismeretlen dologgal találja szemben magát.
Még mindig ehhez az ostobasághoz ragaszkodsz? – csattan fel Dorran. Hagyja csak az ember erre a férfire, hogy megcáfolja az összes gondolatát.

Minden kultúrában megvannak ezek az alakok, akiknek nagy a szájuk, gyors az öklük, néha az eszüknél is gyorsabb, de bátrak, hűségesek és megbízhatóak, talán, mint senki más. Persze nehéz néhány mondat alapján következtetést levonni valakiről, de minél többet látok belőle, annál jobban emlékeztet Lichtenre, leszámítva persze, hogy Dorran nem ember. Komolyabb tétet tennék rá, hogy más körülmények között szimpatikusnak találnám, sőt, akár a csapatomban is szívesen tudnám – végül is Lichten sem véletlenül került ide –, ha barátok nem is lennénk feltétlen.
A Földről – ismétli a nő elgondolkodva, majd a pap-féléhez fordul. – Hazudik?

Mégis mit vártok? Mondjam, hogy így születtem? Úgy érzitek, annyira hasonlítunk, hogy ez hihetőbb magyarázat lenne? A kopasz feláll, hozzám sétál, megáll előttem egy karnyújtásnál is közelebb. Pont abban a pozícióban van, hogy le tudnám fejelni.
A szemembe nézz! – parancsolja, nekem meg van egy olyan érzésem, hogy ezt nem fogom szeretni. – Most válaszold meg újra a kérdést! Honnan jöttetek?
A Földről – válaszolom nyugodtan, mire a kopasz egy ideig méreget, aztán bólint, visszafordul a nőhöz.
Nem hazudik.
Ez nevetséges – vágja rá a balra-második ember, akit valami gazdasági, kulturális miafenének tituláltam és elhagyja a termet. Én magam sem mondhattam volna jobban. De most komolyan, mi volt ez?! Nézz a szemembe és úgy mond, hogy nem etted meg az utolsó fánkot! De mégis mi? És hogy? És miért? Ezekkel az implantokkal? A szememből? De egyébként is! Persze örülők, hogy nem akarjátok kínzással kiszedni belőlem az igazat, hálás vagyok meg minden, de na! Ha a cserkészbecsszó a következő, akkor nagyon csalódott leszek. Bár ki tudja, lehet pap-félének tényleg van valami hatodik érzék miacsudája – csak éppen kétlem.
Calcas - fordul most hozzá a nő. – Te szót értesz vele?
Csak annyira, mint itt bárki más.
Szeretném, ha megkérnéd, mutassa meg, hol van a többi társa. Vezessen el benneteket oda, ahol tábort vertek.

Most, hogy tudom, hogy tudják, hogy értem a nyelvet, sokkal jobban zavar, hogy elbeszélnek a fejem mellett. A kopasz kérdez tőlem valamit, elvonva a figyelmemet a többiekről, de nem értem elsőre a kérdését. Zavaromat látva megkérdezi lassabban, egyszerűebben.

Tényleg a Földről jöttetek, igaz? Ahonnan a vasmadarak.

Erre hirtelen felkapom a fejem, a komolyabbik berendezéssel kezdem rögzíteni a beszélgetést. – A mik?

Vasmadarak. Drónok – mondja, mire mintha gyomorszájon rúgott volna a meglepetés, hirtelen azt sem tudom, mit feleljek neki.

Honnan tudsz ezekről? – nyögöm.

Láttam őket, találkoztam velük, a tieiddel, csak sosem láttam őket a burkuk nélkül, azt hittük azzal lettetek teremtve, mindig csak a szemek látszottak a kis réseken.

– Innen tudtad, hogy nem hazudok. – A pap-féle erre csak bólint. Ez már majdnem túl sok egyszerre, ez a lény tényleg találkozott emberekkel, de mikor legutoljára élő ember járt lenn, az több száz éve volt. Nem vicceltek odafönt, mikor azt mondta ezek sokáig élnek.

Még gyerek voltam, mikor találkoztam veletek és nem éltem ebben a városban, hanem följebb a falvakba. Két keményburkos ember jelent meg arrafelé, bejöttek a faluba, beszéltek velünk, tanultak tőlünk. Közülük való vagy? Onnan tudod a nyelvet?

– Nem, én… de, mondhatjuk. De ha te ismersz minket, akkor miért nem szóltál a Helytartónak? – csúszik ki a kérdés.

Mert démonok vagytok – vágja rá már hátrálva pár lépést. Én csak pislogok, nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem az utolsó mondatot, sőt, de nincs idő ezen gondolkodni, mert a kopasz már újra beszél.
Olyan helyről érkeztetek, ahová nem ér el Isteneink keze, így nincs jogotok, hogy ők mondjanak rátok ítéletet. – Ezzel visszaül. Egy pillanatra el sem tudom dönteni, ki van nagyobb zavarban, mi emberek, vagy mindenki más. A helytartónő azonban ezután hamar leveteti a láncainkat, és ha ez nem győzelem, akkor semmi nem az.

Ezúttal Calcas lép oda hozzánk, fölém magasodik, de alig tudok rá figyelni, annyira megzavartak a kopasz szavai. Nem hittem volna, hogy találkozunk valakivel, akinek nem leszünk újdonság és még nem tudom eldönteni, hogy ennek most örülnöm kéne, vagy újra kéne terveznem mindent. Nagyon zavar ez a sok változó, hogy túl sok információ hiányzik, hogy lemodellezhessem a lehetséges kimeneteleket és ez kicsit olyan érzés, mintha a föld inogna a lábam alatt.
Nem bántunk benneteket – szólal meg Calcas. – De meg kell mutatnod, hol vannak a társaid.

Teljesen el is felejtettem, hogy közben ez a beszélgetés is folyt. A fene egye már meg ezt az egészet!

Értesz engem? – kérdezi, mikor nem reagálok.
Értelek – teljesen higgadtan jön a válasz.
Segítesz is? – Az már más kérdés. – Békés nép vagyunk, nem akarunk vérontást. Elvezetsz a társaidhoz?

Föl kell rá néznem. Ő is próbál olyan nyugodtnak és legkevésbé sem fenyegetőnek látszani, amennyire csak képes és valószínűleg nem is tudja, hogy milyen igaza van, de ettől még elvinni őket a többihez… Vagy most nemet mondani. Innen már csak az a kérdés, melyiknek lennének súlyosabb következményei… vagy akár nagyobb haszna. Egyáltalán realitása.
El – válaszolom végül. – De nem mehetünk sokan. Te, meg ő – mutatok Calcasra, majd Dorranra – és egy-két ember.

 

 

– Hogy mit csinálunk? Bocsásson meg őrnagy, de úgy értettem azt mondja, elvisszük őket a Symmeshez, de ezt nem mondhatta, mert ez lenne a legnagyobb őrület valaha!

Türelmetlenül forgatom a szemem a fekhely szélén ülve. Kaptunk egy rendes szobát ágyfélékkel, polcokkal, egy káddal – hogy majd fürödhessünk, ha rájövök, hogyan szerzünk vizet – és más berendezési tárgyakkal. Egyszerű, de egészen pofás ahhoz képest, és őröket is csak az ajtónk és ablakuk elé állítottak, ami ad végre egy kis magánéletet. Vadász és én is fellélegeztünk először, de a nyugalom csak addig tartott, míg el nem kezdtem beavatni őket a nap eseményeibe.

– Arra kértek mutassam, meg hol vannak a társaink és a táborunk.

– És akkor mi ugrunk, hogy persze, had vezessünk el titeket a mieinkhez, mutassunk meg mindent, esetleg adjuk nekik tálcán Jayce-t és Wilcoxot is, hátha senki nem éli túl közülünk ezt az utazást! Bár amilyen naiv és gyerekes Wilcox, ő biztos ugrálna örömében, ha tudná, hogy megyünk.

– Vigyázzon magára Lichten!

– Én vigyázzak magamra, őrnagy? Mégis melyikünk az, aki ki akar adni minket a lentieknek? – próbálja nem felemelni a hangját velem szemben, de egyelőre vesztésre áll. Dühösen járkál a teremben, Campbell magába roskadva ül a földön, onnan figyel minket.

Felsóhajtok. – Hány éve dolgozunk együtt Lichten? Bízhatna bennem kicsit jobban. Azt hiszi, nekem tetszik? Nem tetszik, jobban örülnék, ha nem kéne egy csapat lentivel visszamennem ugyanezen az úton, nem kéne kitalálnom, hogyan mutassam meg a tábort úgy, hogy nem mutatom meg a tábort, kisakkozni valahogy, hogy mennyit láthassanak a Symmesből, mert valami eszközt, amivel ide keveredtünk, azt mindenképpen kell mutatnunk, de úgy, hogy a valódi erejét ne foghassák fel… Maga szerint én ezt akartam?

Lichten még fújtat, de látszik a tartásán, hogy valamennyire megenyhül.

– És hogy tervez ártalmatlannak feltűntetni egy MASH 10-est? Tehetnénk virágokat a gépágyúkba, vagy festhetnénk rá szívecskéket Wilcox körömlakkjával.

– Nem hiszem, hogy felismernek egy gépágyút. Dárdáik és íjaik vannak, de még csak acélt sem láttunk eddig sehol – szól közbe elgondolkodva Campbell.

Megcsóválom a fejem, a halántékom masszírozom. Így van és ettől csak még bonyolultabb a helyzet. Nem azt mondom, hogy a lenti civilizáció fejleten, mert nem az, de technológiai szempontból megmaradtak nagyjából a bronzkor szintjén – valami nyersanyaghiány lehet talán mögötte –, semmi komolyabb fegyver, technika, gép nincsen, és ki tudja, hogy reagálnának a mi eszközeikre. Mit szólnának a lemberek egy helikopterhez, egy kétéltűhöz, ha leragadtak a szekérnél? A fegyvereinkről nyilvánvalóan nem tudták, hogy micsodák, vagy hogyan kell őket használni, ami jó, de amilyen pánikkal reagáltak már ránk is… Félek, hogy megijeszti őket a technikánk és ezzel elvágjuk magunkat, mielőtt elkezdhettünk volna bármit. Ezért kell nekünk Calcas.

– A MASH akkor is ijesztő, ha nem tudják, pontosan mekkora erővel néznek szembe. Nem szabadna megmutatni nekik – mondja Lichten.

– Ez nem megoldás. Mit mondunk nekik, csak úgy itt teremtünk? És Jayce-t és Wilcoxot hova tesszük? Ha van tábor, vannak ott emberek. De igazuk van, jobb lenne, ha csak Calcas látná egészében a Symmest. – Erre a két emberem összenéz. – Mi van?

– Nem barátkozni vagyunk itt őrnagy – morogja Lichten.

Mogorván, a homlokom ráncolva nézek fel rá, ő összefont karokkal áll előttem. – De pontosan, hogy barátkozni jöttünk Lichten. Megismerni. És egyelőre Calcas az egyetlen lenti, aki nem ellenséges, vagy kap idegrohamot tőlünk, szóval, ha be akarunk kerülni a köreikbe, meg akarjuk ismerni őket, szót akarunk érteni velük, akkor eddig ő az egyetlen esélyünk. Ő a szövetségesünk az udvarban, és ha el akarunk érni itt bármit, a jó oldalán kell maradnunk, ehhez pedig áldozatot kell hozni.

– Az Irányítás nem fog ennek örülni.

– Az Irányítás nincs itt, rendelkezési jogom van, hogy azt tegyem, amit jónak látok, amíg a feletteseim meg nem érkeznek, és ha nyitottak, megbízhatóak, ártalmatlanok akarunk maradni, akkor ezt most meg kell lépni. De egyébként is, ha visszamegyünk a Symmeshez tudunk kommunikálni, megtudjuk, hogy állnak odafönt, el tudjuk küldeni nekik a város és a beszélgetések felvételeit, a frissített szótárat, hogy a fenti diplomaták készülhessenek, mi is tudni fogjuk, mit terveznek a továbbiakban. Ez egy olyan esély, amit nem hagyhatunk ki, még ha kockáztatunk is vele.

Lichten már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de akkor kopognak az ajtón, mindhárman arra kapjuk a fejünket. Calcas lép be, én gyorsan fölállok, de Vándort leintem, hogy maradjon veszteg. A lenti végigmér bennünket, csak aztán fordul hozzám.

Nem kaphattok fegyvert a visszaútra, sem a páncéljaitokat.

Bólintok. Ezt még akkor kérdeztem meg, mikor ebbe a házba kísért bennünket a kihallgatásról. Ha nem is a saját fegyvereinket, páncéljainkat, de legalább az övéik közül valamit kaphattunk volna – nem mintha tudnánk használni, de nem baj, ha azt hiszik esetlenek vagyunk a fegyvereink nélkül. Nem számítottam rá, hogy a fejesek rábólintanak, de nem is ez volt igazán a cél..

Viszont könyvet hoztam neked – nyújt felém egy valóban távolról könyvre emlékeztető dolgot. Ez is a fegyverekkel együtt kértem.

Átveszem, sokkal nehezebb és tömörebb, mint amilyennek kinéz és nem is úgy van kötve, mint a mi könyveink, bár valami fából készült borító-féle ezen is van, de a lapok konkrétan kötve vannak, még ha egyébként gyönyörű iparos munka is. Belelapozok, de a papírjuk anyaga is más, rendes barnás fából készült lap, kicsit olyan, mint odafönt a félfamentes, a tintájuk pedig kékes, de nagyon stabil. A lapok kopottak, látszik, hogy sokat forgatták, de a betűk – vagy legalábbis írásjelek– nem koptak el rajta. Az írás külsőre az arabra emlékeztet, kicsit talán a thai-ra is, de azt sem zárnám ki, hogy egy végletekig egyszerűsödött, elvonttá váló képírással van dolgunk. Ha rájövök, honnan kell kezdeni, jó lesz írást és nyelvet tanulni. Majd bescannelem, ha egyedül leszünk.

Miről szól?

– Harcosokról. Régi történet, Legenda a címe.

– Köszönöm. – Calcas erre csak bólint.

A nyelvünket fogod belőle tanulni. – Nem egészen kérdésként teszi fel, de lehetne az is. Bólintok. Egyszerűbb lesz így, mert a párhuzamos fordítás egyelőre működik, de az sokáig nem lesz elég. Egyrészt mert túl sok energia, másrészt, mert hosszútávon nem megoldás. Az, hogy a számítógép-implantom le tudja fordítani, én meg vissza tudom mondani a fordítást, nem egyelő azzal, hogy beszélem a nyelvet, és sokkal zökkenőmentesebb lenne minden, ha nem kéne oda-vissza fordítgatnom.

Sokat fog segíteni, egyszerűbb lesz beszélni.

A Tanács tárgyal róla, hogy kirendelnek melléd egy tanítót, aztán kikérdeznek ismét. De én is segíthetek az út alatt.

Elmosolyodom, bólintok. Calcas tekintete elkalandozik az embereimre, nem néz rám, úgy folytatja.

Az egyik emberednek itt kell maradnia, amíg visszatérünk.

– Nem – mondom nagyon határozottan, megfagyó vonásokkal.

Ha nem okoztok problémát az út alatt, nem esik baja.

– Ezt nem ígérheted meg, ők nem is beszélik a nyelvet. – Vándorra nézek, akik egyre idegesebben pislognak ránk ültjükből, érezve, hogy rájuk terelődött a szó.

Nem lesz bántódásuk.

– Nem – ismétlem legalább olyan nyomatékosan, mint az előbb.

– Nincs választásod – mondja élesen, a szemei megvillannak, ahogy felnézek rá, de egy pillanat alatt újra megenyhülnek a vonásai. Összeszorítom az ajkaimat, úgy figyelem az embereimet, de egyébéként nem látszik az aggodalom az arcomon, csak magamban szitkozódom. Valahol persze ennek is meg volt a lehetősége és logikus is, de ettől nem kell örülnöm neki. – Válaszd ki, kit hagysz itt, aztán indulunk!

 

 

Morcos vagyok és feszült, ideges, még ha nem is látszik, és Lichten is az. Végül Campbell maradt a városban, mert ő az, akiből kevésbé nézem ki, hogy valami őrültséget követ el, ha egyedül hagyom. Ettől még szörnyű volt látni a riadt tekintetét, mikor megmondtam neki a hírt. Bűntudatom van, még ha valamennyire alaptalan is. Az igazság, hogy benne volt a pakliban, hogy nem jövünk vissza. Ha olyan híreket kapunk, akár csatlakozhattunk volna azonnal a mieinkhez, Campbell pedig retteg tőle, hogy ez lesz a vége az egésznek. Tudnia kellene, hogy nem hagyom hátra, ez nem az a csapat és nem az a helyzet, de képtelen lennék a szemére vetni. Ezzel a négy emberemmel már évek óta dolgozunk együtt, ha nem a felettesük lennék, akár barátok is lehetnénk, vagy bármi. Ezt Lichten is tudja, Campbell is tudja és fel sem merülne egyikőjükben sem a hátramaradás lehetősége, ha odafönt küzdenénk valami ellen, de itt lent, ezen az idegen helyen sokkal keményebb harcot kell vívni a kételyekkel és a belső félelmekkel is, mint kellett bármikor odafönt. Néha elbizonytalanodom én is, de a ragaszkodás, a célok, elvek megerősítenek. Ebben a helyzetben egy konkrét cél, egy kézzel fogható, elérhető távlat, a „nem hátrahagyni Cambellt” biztonságérzetet ad, biztos pontot, amivel számolni, és amire tervezni lehet. Nagy újdonsága ez az elmúlt pár napnak.

 

Nem azon a sziklaoldalon másztunk fel, ahol leereszkedtünk, hanem a folyóvölgy felé kerültünk, amerre egyszerűbb a terep, de nyílt, füves, messze a hihetetlen magas, terebélyes fáktól. Mi is kaptunk hátasokat, amiket megülni felér egy csúnyább veréssel, jobban feltörte a hátsónkat, mint akármilyen földi gép – lovon még ott fönt sem ültem, így összehasonlítási alapom ebből a szempontból nincs, de ha ez számít, a katonai gépeket sem kényelem szempontjából tervezték. És mivel nyűgös vagyok és panaszkodni akarok, most igenis számításba veszem.

Hat ember jött végül velünk, Calcasson és Dorranon kívül, vagyis nyolc – nem is tudom miért így számoltam. Ez sok, jóval több, mint amennyit én leokéztam, de mint utóbb kiderült ezek közül nem mind katona. Jött olyan ember, aki az állatokat, felszerelést, sátrakat felügyeli, valaki, aki gyanúsan orvos-szerűségnek tűnik és ketten, akik furcsa ruhákban vannak és a csomagjukban több edényke, papír és könyv van, mint bármi más, és ha tippelnem kéne valamit, azt mondanám tudósok. Tehát Calcasson és Dorranon kívül csak két katona, ami így már majdnem meglepő. Plusz ugye a másik csapat, akik a Symmes után mentek, ha kint vannak még egyáltalán. Ők lesznek majd még öten, ha találkozunk velük.

Sokkal gyorsabban haladunk, mint idefelé, de így is megállunk táborozni gyanúsan ugyanott, ahol idefelé, de legalábbis az a bizonyos fa, amihez ki voltunk kötve nagyon ismerős. Ezúttal nem vagyunk foglyok, bár az is túlzás, hogy úgy jöhetünk-mehetünk, ahogy kedvünk tartja. Dorran és a két katona folyamatosan szemmel tart minket, valaki mindig épp őrt áll a közelünkben, de ami igazán idegesítő, az a két tudós, akik folyamatosan a nyomunkban járnak, követnek és zaklatnak minket, a nagy papírtekercsikre jegyzetelve. Amíg csak kérdezgettek, addig néha válaszoltam, de mikor megpróbáltak letapogatni, méricskélni, rávenni minket, hogy csináljunk feladatokat, meg trükköket, akár valami kutyák, vagy csimpánzok, elkezdtem tettetni, hogy nem értem őket, majd faképnél hagytam az egész bagázst. Szórakozzanak az anyjukkal és a felmenőikkel, nekem nincs türelmem ehhez! Pont elkaptam Calcas tekintetét, ahogy elmasíroztam, de ő csak bámult. Nem merek megesküdni rá, hogy vigyorgott, mert ahhoz azért messze volt, hogy lássam, de nagyon úgy nézett ki. Szép mondhatom…

 

Nem igazán beszéltem velük, Calcassal sem, a többiekkel meg annyit sem, csak Lichtennel – értelem szerűen. Nem volt rá alkalom nagyon az út alatt és a hangulat sem volt annyira könnyed, hogy meg merjem kockáztatni, most a táborban pedig nyíltan szeparálódtunk. Ösztön ez, azt hiszem, mindenki a maga falkájával. A hátam mögé lesek, azon gondolkodom, hátradőlök a fűbe, de nem szeretném, hogy valami idegen világi miacsoda bemásszon a felsőm alá. Lichtennek ilyen problémái nincsenek és elgondolkodva bámulja mellettem heverve ég helyett a Földbelső másik oldalát.

Én képtelen vagyok huzamosabban fölnézni. Messze van a másik oldal, hogy kivehető legyenek rajta a dolgok, csak barna, zöld, kék, fehér foltok látszanak, és az egész közepén ott van a fényforrásuk, ami nem csillag, a fúzió túl sok lenne ide, de ezen kívül nem tudom, hogy működik. Bárhonnan néz föl az ember, mindig a fény van velünk szemben, de a nappal ellentétben, ebbe hunyorogva bele lehet nézni. Diszorientáló az egész, és ha fölfelé nézek, egy idő után úgy érzem, zuhanok, mint mikor gépből ugrottam és közeledett a talaj… Azt sem szerettem.

– Itt egyetlen rakétaállomásból bármit eltalálunk – mondja hirtelen Lichten. – Odafönt bezavar a görbület, itt minden egy gömb belső felületén van. Egy jó fegyverrel ebből az egy pontból, innen fektemből megölhetek mindent ezen a helyen.

– A domború föld taktikailag előnyösebb, olyat mondj, amit nem tudok – mondom morcosan, mire elvigyorodik.

– Néha olyan, mintha csak nagyon be lennénk lőve – mondja nagyon komolyan.

– Azzal az új kék cuccal az utcákról?

– De őrnagy, honnan tudhatnám, hiszen katonáknak tilos – mondja tettetett rosszallással, de közben vigyorog. – Mint egy túl hosszú álom… – folytatja elmerengve. – Tudom, miért vagyunk itt és hogy valóságos, csak… Nem találtunk semmit odakint, a Mars-kolónia alig működik, sosem jutottam ki oda sem… Ki gondolta, hogy idebent fogunk új fajt találni?

Lenézek Lichtenre, a kócos szőke hajára, éles, borostás arcára, de mielőtt válaszolhatnék neki, kiszúrok egy felénk igyekvő katonát. Megbököm Lichtent, hogy üljön fel.

A Kapitány hívat téged.

Lichten az orra alatt morog, a fejét csóválja, de én csak bólintok, felállok és felhúzom őt is a földről. A katona közbe akar szólni, de egy csúnyább pillantással beléfojtom a szót. Egyik emberemet magára hagyni egy dolog, de ha azt hiszik, megyek egy tapodtat is a másik nélkül, nagyon tévednek. Nem hiszem, hogy Calcas bántani akarna minket, de senki másért nem tenném tűzbe a kezem – pedig az implantom bizonyítottam tűzálló.

A lemberek a sátrak között ülnek, de csak Calcas, Dorran és az orvos van ott, a tudósokat egy ideje nem láttam, csak messziről. Vagy föladták, vagy el lettek tiltva tőlünk. A lényeg, hogy nincsenek itt. Calcas felkapja a fejét, mikor a közelükbe érünk.

Jensen, csatlakozzatok!

Helyet csinálnak nekünk, mi pedig beülünk a körbe. Dorran ül épp szemben velem, morcosnak látszik, mint mindig, de nem mondhatom, hogy nem értem meg. Csak nem kell felhúzni, nem jobban, mint eddig, úgy értem. Gondolom nem viselte jól, hogy megütöttem, de én meg nem viselem jól, ha idegen lények nyúlkálnak felém a páncélom nélkül, legyenek bármilyen ártalmatlanok.

A kör közepén tálakba színes dolgok vannak kirakva, kicsit olyanok, mint a fenti aszalt gyümölcsök, de lehet, hogy itt ez így terem. Az sem biztos, hogy gyümölcs. Az sem biztos, hogy ehető – bár ezt a doktor gyorsan megcáfolja, mikor egy marékkal töm a szájába. A mellettem ülő Calcas megint méreget, Lichten érezhetően feszeng mellettem.

Jól vagytok? – kérdezi.

Szívesen válaszolnék valami enyhén szarkasztikus, kommenttel, de nincs meg hozzá a szókincsem. A közös nyelv hiányának vannak előnyei is úgy látszik.

Jól.

A táborotokról beszélj! – vág közbe Dorran. – Hová megyünk, hányan vagytok?

Ránézek, Dorran törökülésben, a térdeire támaszkodva figyel minket. Nem olyan pozíció, amiből könnyen föl lehet pattanni, ami azt mutatja, már tőlünk sem számít hirtelen támadásra. Nem tudom mennyit érdemes nekik elmondani, itt még nyilvánvalóan túlerőben vannak, és ki tudja, hogy reagálnak, ha megtudják, hogy mi tényleg kevesen vagyunk, mármint egykézenszámlásósan kevesen. Sokat hazudni pedig nem hiszem, hogy épp most lenne kifizetődő. Úgy vagyok vele, hogy játszunk nyílt kártyákkal, amíg lehet, amiben lehet.

Öten vagyunk – mondom Dorrannak. – Hármunkkal találkoztatok. A táborunk kicsi, abban a szerkezetben lakunk, amivel átkeltünk a vízen.

Még nem elég bő a szókincsem egy rendes beszélgetéshez, de legalább a mondatoknak van eleje meg vége és legfőképp értelme – talán –, a többi pedig úgyis csak ráadás.

Hol vannak? – folytatja még mindig ő, de erre a kérdésre én sem tudom a választ.

Tudnak mozogni, de én megtalálom őket.

Dorran látványosan nem elégedett a válasszal, de Calcas közbeszól, mielőtt folytathatná a kikérdezésünket.

Miért jöttetek?

És ez egy olyan kérdés, amit csodáltam is, hogy nem tettek fel a kihallgatáson. A miértek… Próbálom kikutatni a szótárban a megfelelő szavakat. Sajnos sem a felfedezni, sem a tudós, sem a kutatás szavak nem szerepelnek benne.

Megismerni – mondom végül. Nem pont az, amit kerestem, de nincs jobbam. Calcas ráncolja a homlokát.

Bölcsek vagytok? – kérdezi hitetlenkedve. Ez a szó kicsit megkavarja a szótárt és kell néhány másodperc, még helyre teszem, mit és hogyan is akar jelenteni.

Én nem. Katona vagyok, a kapitányuk – használom azt a szót, amit Calcas saját emberei használnak rá. – Én vigyázok rájuk, de az embereim a táborban, ők bölcsek. A szerkezetben, amivel jöttünk, és amiben lakunk csinálják a bölcsek dolgát.

Ennek a mondatnak még a saját fülemben sincs semmi értelme, de egyelőre ez a legjobb, amit ki tudok hozni.

Kutatják az istenek munkáját?

Nem. Nem tudom. Lehet, hogy nem is ugyanarról beszéltünk végig. Sosem gondolkodtam teokráciában, odafönt a tudomány elég hamar elvetette az isteneket a kísérletes-bizonyítós utat követte, nem a „csak mert isten/istenek ilyenre formázták, ne tegyél fel hülye kérdéseket” hozzáállást és soha nem kellett ebből a gondolatvilágból kilépnem, de most az ilyen mondatokkal nem igazán tudok mit kezdeni. Mert akkor most kik is a Bölcseik? Pap-félék? A kopsz is bölcs volt, vagy ő valami más? Vagy a mi tudósainkhoz hasonlóak, mint az a kettő, aki velünk utazik, csak épp a vallásuk ennyire rányomja a tudományukra is a bélyegét, ennyire nem szabad a gondolatviláguk? Ha az istenek munkájának tartják az itteni világot, akkor a hagyományos tudósok is lehetnek, vagy vallási mittudoménmik.

Mi kutatjuk a… – Na igen, hogy is van agarthaiul a növény, állatvilág, klíma? Ez szörnyű. A hatalmas fa felé bökök, remélve, hogy megértik.

Fákat? – próbálkozik bizonytalanul Calcas. Halleluja az okos agyadért, barátom. Bólintok.

Mindent. Fákat, vizet, mindent – intek körbe. Ezúttal Calcas bólint, hogy megértett. Legalábbis rendkívül remélem, hogy valamennyire értjük egymást.

Miért? – vág közbe Dorran.

Újra át kell pörgetnem a mondatkészletemet, hogy erre tudjak válaszolni, a lemberek türelmesen várnak, minden szem rám szegeződik.

Mert nem ismerjük. Egy helyen vagyunk, tudjuk, hogy itt vagytok, de nem tudjuk milyen, hogy működik, kik vagytok. Meg akarjuk ismerni, kíváncsiak vagyunk.

Dorran összeszűkült szemmel méreget, majd Calcasra pillant, én meg követem a tekintetét. A kapitány elgondolkodva figyel Lichtent és engem, de végül, mint aki döntésre jutott magában, jelez Dorrannak, hogy felőle rendben van. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez volt az üzenet lényege, nem bólintott, vagy ilyesmi, egyszerűen csak úgy változott az arca, a tekintete. Talán a megenyhül lenne rá a jó szó, de eddig sem volt igazán elutasító, vagy ellenszenves.

A doktornak titulált figura azonban látványosan feloldódik, elénk löki a tálat, amiből eddig szemezett, hogy vegyünk belőle mi is. Dorran mond valamit Calcasnak, amire fölkapom a fejem, mert nem értem, nem azon a nyelven van, amin eddig beszéltek. Elönt a harag és ha nem dolgoznának az implantjaim bizonyára az arcomon is látszódna. Persze nincs kötelezően egy nyelv idelent sem, mint ahogy odafönt is rengeteg féle van. Talán van egy világnyelv itt is, mint fent az angol, de ez nem zárja ki a többit. Az biztos, hogy rólunk beszélnek, különben nem váltott volna olyan nyelvre, amiről tudja, hogy nem értem meg. Szórakozik velem, amire persze minden joga és lehetősége megvan, én meg már csak azért sem veszem fel a kesztyűt. Nyugodt, érdektelen arccal harapok a gyümölcsfélébe, amit a doktor adott és még csak véletlenül se foglalkozom velük.

Lichten közelebb csúszik, megkérdezi miről volt szó, én meg elmondom neki a kérdéseket és a rá adott válaszokat. A homlokát ráncolja, de végül csak annyit kérdez, biztos vagyok-e benne, hogy ők is úgy értették-e, amit mondtam, mint ahogy én szántam, de erre ugye egyikőnk sem vehet mérget.

 

Nem tudom mennyi idő telt el, a belső órám itt haszontalan és nincs nap, ami alapján be tudnám lőni, de sok nem telhetett el, félóra, egy talán. A doktor ott hagyott minket és elment lefeküdni, a katonák közül is az egyik, Dorran vette át a helyét, de úgy helyezkedett, hogy rajtunk tarthassa a szemét. Mi nem nagyon mocorogtunk. Az implantokkal viszonylag sokáig bírjuk alvás nélkül, de ebben a konstans világosságban, feszültségben nehéz is aludni. Sosem hittem volna, hogy egy sötét cellát találok majd a legbékésebb, legmegnyugtatóbb helynek ebben a világban, de a meglepetések tárháza úgy tűnik végtelen.

A sátraik sem jobbak, nagyon vékony anyagból készültek, gyakorlatilag nem fényszűrők, majdnem nappali világosság van odabenn – ahogy a látottak alapján a jobb házakban is –, csak az időjárástól és a rovaroktól nyújtanak védelmet. Ami logikus, hiszen egy állandó fényhez alkalmazkodott faj, miért keresne sötétséget az alváshoz? Nappal élnek, nappal alszanak, főleg, mivel éjszaka egyáltalán nincsen, nincsenek nappali, vagy éjszakai állatok. Kíváncsi vagyok a mi fajunk, hogy fog ehhez alkalmazkodni. Az épületek biztos sötétíthetőek lesznek, klímaszabályozottak… annyit akarunk majd lehozni a fenti világból, amennyit csak lehetséges.

Én még így is szívesebben lennék a sátorban, hogy ne kelljen látnom a földbelsőt és éreznem ezt a gyomorforgató diszorientációt és klausztrofóbiát, de Lichtent lenyűgözi az egész, nekem meg nincs szívem elrángatni.

Calcas nem nagyon mászkált el, mióta odamentünk, egyszer elment elintézni valamit, de aztán visszajött. Már egy ideje itt ül újra közelünkben – a mellettünk azért túlzás, de mindenesetre velünk – és ő is a földbelsőt figyeli, ahogy Lichten, csak ő ültéből, az én emberem fekve.

Én a kapott könyvet vizsgálgatom. Az írásuk gyönyörű, bár kicsit körülményes, gyorsírásra kell legyen egy egyszerűsített forma, vagy lehet hogy nem  annyira alapkészség náluk az írás, mint odafönt. A régi civilizációkhoz lehet hasonló: a törvények és fontos dolgok írva, de a hétköznapi ember szóban kommunikál, nem ír. Furcsa ez úgy, hogy nekem szinte minden szociális kapcsolatom a világhálón keresztül fut odafent, de nem lenne elképzelhetetlen. A hosszú élettel és nagy egyéni élettapasztalattal is összefügghet ez a viselkedés. Megcsóválom a fejem. Kíváncsi vagyok az eszmefuttatásaim mekkora része valóság és mennyit képzelek bele én. Mindig a bátyám volt az okosabb, ő biztos jobban átlátná a helyzetet. Magával a könyvvel egyébként nem boldogulok rosszul, a címét tudom és ez alapján már a kódtörő programommal szépen lassan le tudom fordítani a szöveget.

Milyen a Föld? – kérdezi hirtelen Calcas, rám szegezve az ijesztően kék szemeit.

Felnézek rá, kizökkenve a gondolataimból, de sokáig nem szólok semmit, próbálom összeszedni a gondolataimat.

Milyen is…? Nyitott – mondanám neki legszívesebben először. – Szabad. Nincs boltozat, a tér és az űr… fel sem fogtam mennyire zseniális, lenyűgöző ez, amíg ide nem kerültem. A nap vándorol, a fény változik, ahogy kering a test a pályáján, de ők ezt nem érzik, ők nem tudnak a mozgásról, a térről, az űrről, a helyünkről a világegyetemben. Talán ezért is van náluk teokrácia, nincsenek szembesítve a változással, a kicsiségükkel, a jelentéktelenségükkel. A Föld az űrben kering egy csillag körül, ami fúzióval izzik a végtelen térben. Nincs gömb, nincs bezártság. Van fény, van sötétség, ott a hold a bázisokkal, ott vannak a csillagok az elképzelhetetlen messzeségben, ott a szél, ami tombol néha, a felkelő és lenyugvó nap vöröse, a hullámok felcsapása, az északi fények, a lenyűgöző magasságok, a csontig hatoló hideg – ugyanebből már egyre kevesebb – és a forróság. A modern városok fényei, falai, lüktetése és a porvárosok csapzott bája, a menedékvárosok nyomorúsága, a fények, az emberek, az illatok, a steril tisztaság, az acél és a technológia, az autók, a gépek, a csupa üveg toronyházak, a melegvíz, a puha ágyak, az internet, a játékok, a virtuális tér és valóság. Az az elképesztő információ, és élet és ár, mikor minden történik, és minden egyszerre történik… És aztán itt van ez, Agartha, ez a lassú hely, ez a rendezetlen, technológiamentes, bezárt hely, ahol csak a rovarok nesze hallatszik az üres réten, a világ a bezárt agyakkal, véges határokkal és én nem tudom szeretni. Értékelni igen, elfogadni igen, még megismerni is meg szeretném, de megszeretni talán sosem fogom, mert nem az enyém, nem az otthonom, nem a közegem. Kiborg vagyok egy olyan világban, ami acélt sem látott még, nemhogy elektronikát. Honvágyam van, nem először, de először fáj ennyire. És most mindennél jobban örülök, hogy visszafelé tartunk a Symmeshez, mert úgy érzem kell, muszáj hogy lássak valamit, amit ismerek, ami az enyém, amiben biztos vagyok, gépeket és elektronikát, embereket, valamit, ami az hozzám tartozik. És akkor megkérdezi, milyen a Föld… De hogy magyarázod el a sötétséget, a napot, a teret, a technikát valakinek, aki elképzelni sem tudja? Mintha a színeket kéne magyaráznom.

Nincsenek hozzá szavaim – mondom végül és én is meglepődök mennyire komolyan, távolian cseng a hangom. –, de elmondom neked egyszer, ha már tudom.

Calcas megérezhetett valamit a hangulatomból, mert sokáig ő sem mond semmit, csak figyel. Megcsóválom a fejem, beletúrok a hajamba, ő követi minden mozdulatomat a tekintetével. Azon gondolkodom, mégis mondanom kellene neki valamit, mert megérdemli, hogy tudja, hogy beszéljek, de nem érzem magam elégnek hozzá. Se magam, se a szókincsem.

Mi az? – kérdezi, én meg hirtelen nem tudom, mire gondol, csak egy pillanattal később esik le, hogy a kezem még mindig a fejimplantom közelében matat.

Ez? – pöckölöm meg a koponyámra fekvő kis fémlapot, mire ő bólint.

A számítógép külső burka, ez alatt vannak a csatlakozók a hűtés egy része, de ezt persze nem mondhatom.

– Ez segít tanulni.

– Ettől tanulod ilyen gyorsan a nyelvet.

Bólintok. – Egy kis szerkezet, ami a fejemhez kapcsolódik, okosabb vagyok tőle.

– Minden kapitánynak van ilyen?

– Nincs – csóválom a fejem. – Kevés embernek van, nehéz használni.

– És fáj?

Öntudatlanul is a kis fémlaphoz nyúlok, végigsimítok rajta, de elfintorodom az emlékekre. Nem mondom, hogy a legrosszabb emlékek közül való, de nem hiszem, hogy bárki szívesen emlékszik vissza egy több mint 12 órás éber agyműtétre.

– Néha. Amikor betették, adtak olyan anyagot, amitől nem éreztem, de néha fáj.

Főleg, ha túlhasználom és túlmelegszik, vagy olyan migréneket okoz, hogy legszívesebben agyonverném saját magam egy téglával. Nem egyszerű használni, megszokni sem az, de ha egyszer hozzászokott az ember, leszokni róla még nehezebb, és most, hogy nem működik teljes kapacitáson, olyan érzés, mintha valamelyik végtagomat vesztettem volna el.

Akkor miért? Rangjelzés, vagy büntetés?

Ezen elmosolyodom, a füvet piszkálom magam előtt. – Szerettem volna. Megkérdezték, akarom-e és én igent mondtam, ők meg betették. Nem olyan rossz dolog, hasznos is, tudok veletek beszélni, tanulni.

Ezen gondolkodik egy sort, de végül nem mond rá semmit, újra csönd lesz, amit ezúttal én török meg. A könyvről kérdezem, mert az kellően neutrális téma, mégis enged egy kis bepillantást a hitvilágba, kultúrába. Rákérdezek, hogy valóban megtörténtek-e azok a dolgok, amiket a szerző leír, ő pedig mesél nekem a legendákról, amik az írót ihlették, a városról, ahol játszódik, cserébe pedig én is mesélek neki egy történetet odafentről, egy az övékhez nagyon hasonlót, egy harcosról, aki nagy utat jár be és különböző istenségekkel találkozik. Az Odüsszeiát, legalábbis amennyire emlékszem belőle, Kirkét, és a háromfejű kutyát, a sziréneket, a hazatérését, de elmondom neki azt is, hogy ezek mesék, nem hiszünk bennük, ő pedig figyel, néha kérdez, néha mesél ő is. Dorran vet végül véget az egésznek, mikor a dolga végeztével lehuppan mellénk a földre.

 

 

Most vagyunk nagyjából ott, ahol elkaptak minket egy négy-öt nappal ezelőtt, és úgy a felét tettük meg annak az útnak, amit tegnap megtettünk. Egyelőre egy ösvényként látszó utat követünk, de már Calcas és Dorran is megkörnyékezett együtt és külön-külön is, hogy merre kellene továbbmennünk. Nem tudtam nekik megmondani. Egészen eddig.

Szinte érzem a kattanást, ahogy a Symmes sugárzási hatókörébe érünk. Az agyimplantom szinte rácuppan, mint éhező ember a marhahúsra, mintha egy hiányzó rész került volna a helyére, mintha hirtelen kitárult volna a tér, a helyére került volna sok minden, ahogy – legalábbis az én oldalamon – visszaállt a kapcsolat. A rendszerek csekkolnak és mint az őrült frissítenek, én pedig megragadom a mellettem lovagló Lichten karját, aki először nem tudja mi történt, de aztán amennyire finoman és feltűnésmentesen tudja, elkezdi kutatni a tájat a Symmes jelei után.

Próbálom hívni őket, de egyelőre nincs válasz, pedig ha már az implantommal is tudok kapcsolódni, akkor bőven benne kell lennünk az erősebbik monitorzónában. Leadom még párszor a hívójelet, mire valami kattan. Jelzek Lichtennek.

– Őrnagy! – hangzik a fejemben Wilcox megkönnyebbült hangja. – Hála az égnek! Rettenetesen aggódtunk magukért.

– Jó hallani a hangját, hadnagy – mosolyodom el Lichtenre figyelve, hogy ne legyen feltűnő, hogy magamban beszélek. – Látnak minket?

– Igen, nyolc itteni és két ember hátasokon… – elakad a hangja. – Mi történt, őrnagy? Elvesztettünk valakit?

– Figyeljen rám, hadnagy, nincs semmi gond, Vándor jól van, de Campbellt a városban kellett hagynunk, ahová minket vittek. Nem fogadtak minket rosszul, tudunk kommunikálni, nem teljesen elutasítóak, de meg kell mutatnom nekik a táborunkat. Merre vannak?

– Jó ötlet ez, őrnagy? – szól közbe Jayce meglepően komolyan. Istenem, de jó hallani a hangjukat!

– Innen már egyébként sem fordulhatnak vissza – vág közbe gyorsan Wilcox, már küldve is a koordinátákat, én meg gondolatban igazat adok Lichtennek, aki még a városban megjósolta, hogy bezzeg Wilcox örülni fog nekünk, de nem is csoda, mindünk közül ő az egyetlen igazi tudós.

– Mi a helyzet arra?

– Följebb kellett szállnunk, most egy sziklaperemen vagyunk, még álcában, az a csapat, akik pár napja leváltak a főcsapattól még itt vannak a környéken, de nem találtak meg minket. Mindenesetre nem lett volna biztonságos a nyílt terepen maradni a közelükben. Ma a korai órákban indultak el visszafelé, valószínűleg a készleteik fogyása miatt, de még nem jutottak messzire.

Akkor ezek szerint velük is találkozni fogunk.

– Figyeljenek rám, mindketten, megkaptam a koordinátákat, arrafelé fogom vezetni a csapatot. Szálljanak valami földszinti sík területre, szüntessék meg az álcát és szereljenek le minden fegyvernek látszó dolgot a madárról!

– Fél óra alatt? – háborodik fel Jayce.

– Minél többet beszél, kiber, annál kevesebb lesz, húzzanak bele! Wilcox, közben elkezdem átküldeni a rögzített adatokat, tartsa fenn a legnagyobb sávszélességű csatornát! Küldünk egyébként föl valamit éppen?

– A friss elemzést a központi energiagömbjükről.

– Valami érdekes? De tudja mit, majd személyesen. Szakítsa meg az átvitelt és kapcsoljon párhuzamos megosztásra, hogy a feltöltött adataim azonnal menjenek föl a felszínre!

– Igenis, uram!

– Húzzanak bele, nemsokára ott vagyunk, minden mást megbeszélünk személyesen!

Megszakítom a beszélgetést, de a kapcsolatot nem. Eszméletlen jó érzés végre visszalépni a hálózatba, még ha ilyen aprócska is, mint a Symmesé. Calcas engem figyel, feltűnhetett neki, hogy valami nincs rendben. Intek neki, mellé léptetek.

Megtaláltam őket, megmutatom az utat.

 

A Symmes el van foglalva a feladatokkal, amit kaptak tőlem, de azt jelzik, mikor a másik lenti csapat percepciós sugarába érünk – igaz kicsit későn. Az előőrsként kiküldött katona előbb veszi észre a másik csapatot, minthogy én módosítani tudnék az útvonalunkon, hogy elkerüljük találkozást és Calcasék arra veszik az irányt, hogy találkozzanak a többiekkel.

A másik csapat tagjai – mind az öt lember, de még a kutyaszerűségek is – elcsigázottnak tűnnek, fáradtnak, de nem is csoda, ha ők végig a vidéket járták, míg mi a városban voltunk. Mindkét csapat leszáll a lóról, hogy köszöntsék egymást és így teszünk mi is, közelebb akarok menni, hogy jobban halljam őket, de Lichten megragadja a karom.

– Ők azok, akik továbbmentek, mikor elfogtak minket? – Bólintok. – Megtalálták a Symmest?

– Wilcox azt mondja nem, az álcájuk nagyon jó, főleg, ha az ember nem tudja, mit keressen.

Lichten fintorog, bizonytalannak látszik.

– Gondolja, hogy becsatlakoznak? Nem tetszik ez nekem, nem kéne ide még öt katona.

– Meglátjuk mi lesz, nincsenek jó bőrben.

Otthagyom Lichtent, hogy fölzárkózzak Calcasékhoz. Az újonnan jött csapat vezetője bizonytalanul méreget, nem tud hova tenni, vagy legalábbis azt, hogy szabadon mászkálok a társai között. Calcas bemutat minket egymásnak. A másik négy katona kissé távolabb áll, nem fenyegetőek – valószínűleg, mert Calcas itt van, és nem mernek mellette ugrálni –, de nyilvánvalóan nem értik és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.

– Épp a felfedezésetekről számoltál be – emlékezteti Calcas a Niinant, az bizonytalanul rám sandít, hogy vajon beszélhet-e előttem, de aztán csak nyel egyet és folytatja.

Ahogy mondtam Kapitány, az állatok folyamatosan jeleztek, de másképp sajnos nem bukkantunk a nyomukra és úgy döntöttem visszavezetem a csapatot, hogy erősítést szerezzek és a sámán segítségét kérjem.

– Nem lesz rá szükség, a táborukba tartunk, Jensen elvezet bennünket.

Niinan hitetlenkedve, bizalmatlanul méreget, de aztán csak bólint.

Talán velünk kellene tartaniuk – szól közbe Calcas másik oldaláról Dorran és úgy lép közben, hogy rám lásson. – Hacsak Bec-nek itt nincs ellenvetése.

Gúnyosan és kötekedőn cseng a hangja, amolyan „próbálkozzál csak idegen az ellenvetéssel és azt is megbánod, hogy megszülettél.” A reakciómra kíváncsi, de csúnya előnyöm van vele szemben. Játszadozik velem, vagy legalábbis próbál, de már majdnem szórakoztató látni a frusztrációját, mikor ezúttal sem sikerül reakciót kicsikarnia. Calcasnak is feltűnt a kis játékunk, mert morcosan méreget bennünket.

Nincs ellenvetésem, Dorran – mosolygok rá ridegen. Nagyon csúnyán néz rám, mikor a nevén szólítom, de lepereg rólam. – Mindannyitokat fogadunk a táborunkban.

Ugye, milyen szép nyelvtan? Az irodalom sokat segít, már majdnem választékosan tudom elküldeni az anyjába. Ezúttal neki kell a vonásait rendezgetnie, de Calcas közbeszól, mielőtt folytathatnánk a civódást.

Hogy vannak az emberei, kibírnak még egy utat? – fordul Niinan felé.

Természetesen Kapitány, ha ez a feladatuk.

Calcas rám néz, gondolkodik, nem tudom vár-e tőlem valami reakciófélét, de nem mondok semmit, ez a legbiztosabb. Bárhol is foglalok most állást, abból csak rosszul jöhetek ki és ebbe a játékba nem vagyok hajlandó belemenni. Döntsenek őt, szüljék meg ők a megoldást, mert így aztán nem hozhatják fel ellenem, még ha nagyon remélem is, hogy hazaküldik a másik öt lembert.

Tartsatok velünk akkor! – Ennyit a hazaküldésről.

Niinan sem feltétlenül örül a döntésnek, de bólint és közli a hírt az embereivel. Calcas rám néz, de én tüntetően visszafordulok a hátasom és Lichten felé. Nem tiltakozom, ellenkezem, nem emlékeztetem, hogy egy-két embert ígért nekem, mert nem lenne értelme, hagyom, hogy leperegjen rólam az egész, fejben már a következő lépést fontolgatom. Olyan az egész, mint egy sakkjátszma, ahol az ellenfél dámát lép, nekem meg valahogy nyerni kell. Nem tudom megjósolni mi fog következni, mert egyáltalán nem tudom a szabályokat. Próbálok kihívásként gondolni a helyzetre és nem kétségbeesni.

Amíg csak néhány ember miatt kellett aggódnom, addig úgy voltam vele megoldjuk. Még ha halálra is rémíti őket egy majdnem húsz méter hosszú acélhelikopter, bízhattam benne, hogy esetleg Calcas racionalitása elnyomja ezt a félelmet, le tudja higgasztani őket annyira, hogy elmagyarázhassak dolgokat, főleg, hogy akár Dorran vagy a két tudós-szerűség is a kapitányuk mellé állhatott volna ebben. De ezek a katonák egyszerű népségnek tűnnek, ráadásul fáradtak, nem utaztak velünk eddig, nem ismernek minket, félnek tőlünk és eddig hiába keresték a MASH nyomát. Nem tudom, mennyire építhetek Calcasra velük szemben. Még nem is az, hogy a táborra milyen reakciót adnak – bár rettenetesen remélem, hogy nem torkollik agresszióba az egész, erre nagyon kell majd figyelni, közbe kell lépni, amint a legkisebb jele is van ilyesminek –, de sokkal nagyobb probléma, hogy mit mesélnek majd odahaza. Mit mesél egy ilyen szerkezetről egy csomó rémült, egyszerű katona, akik ráadásul valószínűleg démonoknak hisznek minket? Ennyi ember reakcióit és történeteit nem lehet kontroll alatt tartani. És az, hogy mi jut el a fejesekhez egy dolog, hiszen ők minden bizonnyal a Kapitányra fognak inkább hallgatni, de a maradék ép testrészemet tenném rá, hogy a visszatértünk utáni másnap már az összes kocsma, szórakozóhely, piac ettől a látogatástól lesz hangos, és ki tudja ezek az egyszerű lemberek hogy élik meg, mesélik, torzítják, nagyítják fel az eseményeket? A közhangulatot és a köznép hozzáállását ezek a történetek fogják meghatározni és ennyi lembernél gyakorlatilag nulla befolyásom van rá innentől kezdve.

Közlöm Lichtennel az eredményt, ő pedig nem rejti véka alá, hogy csalódott és hogy haragszik rám, de most nincs türelmem ehhez sem. Valahogy meg kell ezt oldanom, ki kell találnom.

– Symmes! – jelentkezek be.

– Jelen, őrnagy – válaszol azonnal Wilcox.

– Találkoztunk a másik csapattal, csatlakoztak hozzánk, indulunk maguk felé. Megpróbálom nem a Symmesre zúdítani az összes embert, de próbálják valahogy ártalmatlannak feltüntetni a gépet! Hagyják nyitva a kommot, figyeljenek ránk, hogy azonnal reagálhassanak, ha történik valami.

– Igenis, őrnagy!

Megszakítom a kapcsolatot és Calcas mellé léptetek.

Messze vagyunk? – kérdezi, én meg megrázom a fejem.

Nem, már csak kicsit kell menni.

Ő viszont nem indul, továbbra is engem figyel.

Nem örülsz neki, hogy jönnek.

– Miért örülnék? Én… – na, itt jön az a pont, hogy mennyit is lehet megosztani. Talán elmesélni, hogy félsz, hogy a közvélemény megnehezíti a tárgyalást a földjeikről nem túl nyerő ötlet. – tartok a reakcióiktól. Nem akarok olyan riadalmat kelteni, mint az első találkozásnál.

Van ott valami, amitől tartanunk kell?

– Nem, de minket sem fogadtak jól a katonáid, hiába nem ártottunk nektek.

– Ura vagyok az embereimnek – mondja ridegen, én meg bólintok.

Tudom, nem is ez aggaszt.

Ő csak néz rám, mint aki nem nagyon tud kiigazodni rajtam, majd csak megcsóválja a fejét és jelez, hogy induljunk tovább.

 

 

A saját GPS-em előbb jelzi a Symmest, minthogy a látótérbe kerülne. Nincs messze, de ez a terület még sziklás, párkányos, még egy ilyen hatalmas gépet sem nehéz elrejteni benne. Az első térképészeti felméréseink alapján ez a terület egy alacsonyabb hegységrendszer lába, ami körülbelül patkó alakban veszi körbe az északi pólust és az átjárót, amin bejöttünk. Közvetlen a víz körül kiterjedtebb néhol dombos síkság húzódik, és az megy át errefelé ezekbe a magasabb dombos, meredekebb, párkányos hegységkezdeményekbe. Maguk a csúcsok messze vannak tőlünk, de jól látszanak, részben a homorú domborulat miatt, ami hihetetlenül megnöveli a látótávolságot. Amiben most haladunk valószínűleg egy rendkívül széles hágó, vagy hasonló, ami a belső területekre vezet, elég széles akár egy egész városnak is, de a domborzata bonyolult és nehézkes, ha az ember letér az útról.

Most egy széles árokszerűségben haladunk, mellettünk kétoldalt magas, párkányos sziklafalak, amiket benőtt a növényzet és bizonyára állatból is rengeteg van körülöttünk, de most egyet sem látok.

Fölöttünk egyenes vonalban ott izzik az energiagömb. A geometriai kialakítás miatt a Földbelső minden pontját egyes vonalban éri a fény, technikailag ez olyan, mintha odafönt mindig éppen dél lenne, és így itt lent az árnyékok nem nyúlnak, nőnek, vagy változnak, minden növény, minden élő csak közvetlen maga alatt vet árnyékot, ami egy nagyon furcsa, idegen külsőt kölcsönöz az egyébként is szokatlan világnak. Azt megfigyeltem, hogy a lemberek mindig a fényen haladnak, nem mintha itt az árok közepén sok árnyék lenne, vagy félnének tőle, de ha meg is állunk pár pillanatra, ők nem húzódnak az árnyékokba, ahogy az emberek szoktak. Mi Lichtennel bekalandoztunk az út alatt a fák alá, automatikusan, reflexszerűen keressük, hol vet valami árnyékot fölénk, bár hűvösebb ott sincs. A fenti biológusok és pszichológusok nagyon jól el fognak szórakozni ezekkel a kis apróságokkal. Az ő tudósaik is megbámulnak minket, jegyzetelnek néha valamit a lapjaikra, de egyébként nem zargatnak.

Az utolsó sziklapárkány előtt intek a mellettem haladó Calcasnak, hogy álljunk meg. A MASH a párkány másik oldalán van, innen nem látszik, csak a kutyaszerűségeik jeleznek, a nyelvüket nyújtogatva, furcsa hangokat adva rángatják a köteleiket.

Calcas kérdően néz rám.

 – Megérkeztünk, a másik oldalon vannak. Tudom, hogy nem bízol bennem, de nem akarok bajt. – Sokáig nem szól semmit, csak összeszorított ajkakkal figyel, mérlegel, majd bólint.

 – Niinan, Dorran és ti ketten – int a velünk utazó két katona felé – velem tartotok! Te vagy felelős a többiekért – mutat az egyik katonára a másik csapatból.  – Amint jelet kapsz, csatlakozz hozzánk a csapat maradékával!

A katona nem tiszteleg, de annak az agarthai megfelelőjét csinálja, meghajtja a fejét, kicsit úgy, mint odafönt a japánok. Persze nem egyedül a japánok csinálják így, de ők is – főleg olyan szintű globalizáció után, ami fönt ment szembetűnő, hogy bezzeg ők nem engedtek a hagyományiakból. De ez most mindegy is. Calcas int Dorrannak, mire az fölzárkózik mögém, Niinan Lichten mögé, fegyvereik kézben. Nekem egy dárda éles hegye fúródik az alsóhátamban, nagyjából abban a szögben, hogy egyetlen fölfelé irányuló mozdulattal átszórja a szívem a legkisebb baljós jelre – ha nem lett volna eddig épp elég a stressz. Dorran nem szól semmit, csak jelentőségteljesen a húsomba nyomja a dárdát, nem érzi úgy, hogy ehhez még fenyegetőznie is kéne. Hadifogoly vagyok a saját táboromban, ami itt most érthető, meg sajnos nem is szokatlan – ez egy teljesen másik történet. Ugrálnak a gondolataim és ez rosszat jelent, talán az átvitel miatt túlterhelt a rendszer.

Calcas jelez és megindulunk előre.

Nincs messze, de lassan haladunk, a lemberek úgy viselkednek, ahogy mi tennénk: bizalmatlanok, körültekintőek, tartanak tőlünk, de ugyanakkor úgy gondolják, a kezükben van az irányítás. Nem reagálnak nagyon másképp, mint mi tennénk hasonló helyzetben. Az emberfélék kíváncsi állatcsoport, legyenek a fajok bármilyen távoli rokonok. Mi is kikérdeznénk, vizsgálnánk őket, de nem lennénk ellenségesek egy az egyben, elemeznénk a technikájukat, megtudnánk róluk annyit, amennyit lehet, rájuk kényszerítve a saját szabályainkat, mindig elővigyázatosak maradva, mindig három-négy b tervvel a tarsolyunkban. Először a katonaságot küldenénk rá, hogy biztosítsa, majd a tudósokat, hogy elemezzék. A nagy különbség, hogy mi tudnánk mivel állunk szemben: egy idegen intelligens fajjal, egy más kultúrával, fejlett civilizációval, amit értékelni kell, nem is lehet másképp. De itt? Itt megjöttek a démonok egy túlvilági szerkezetben. Megrémít ez a fajta gondolkodás, de valahol érthető: ez egy bezárt világ, egy gömb belseje, miből gondolhatták volna? De vajon tényleg ez az oka, vagy a teokráciájuk? Vajon ha az emberiség teokrata lenne így reagálna? Vajon bármilyen nem fejlett civilizáció így reagálna teokrácia ide vagy oda? Odafönt sem szívlelem a vallásokat, lehet, hogy az én előítéleteimmel van itt a fő probléma.

A térdig érő gazban haladunk, amik között meglapul a sziklatörmelék, a barna csipkés sziklafalak magasodnak mellettünk, helyeken benőtte őket valami futónövény. Az állatokat hátrahagytuk a többi katonával,  inognak a kavicsok a lábunk alatt.

Csak meg kell kerülni a párkányt és ott vagyunk, de még sosem éretem ilyen hosszúnak 60 métert. A katonák idegesek, nyugtalanul fogdossák a fegyvereiket, a tekintetük körbejár, mintha minden pillanatban, minden oldalról támadásra számítanának.

Nem tudok rendes szöveges üzenetet küldeni az implantjaimon keresztül, csak hangot, de vannak előre beépített válasz modulok, amivel előre gyártott rövid parancsokat tudok küldeni az embereimnek. Támadj! Halad! Maradj! Ilyenek, vagy egy, ami az aktuális koordinátáimat kezdi sugározni vészhelyzetben. Ezen keresztül üzenek a Symmesnek, hogy maradjanak a gépben, amíg más utasítást nem kapnak.

 

Arra a látványra semmi nem készíthette fel a lembereket, ami a sziklapárkány mögött fogadta őket. Elképzelni sem tudom, milyen élmény lehetett befogadni a Symmest a hatalmas méretével, a világos neonzöld burkával, ami amolyan green screen-ként funkcionál és az álca alapját adja. Lehet, hogy meg ezt a színt sem látták soha, nem hogy ezt a formát, az acéltestet, a szálüveg szélvédőt, a gép szárnyait, az oldalra kinyúló két hatalmas „uszonyt”, amibe beleépítették a két-két propellert. A gép bő 3 méter magas a lábaival együtt, meghaladja a 10 métert a legszélesebb pontján és a 18,5 méteres hosszával legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a leggazdagabb házak a városban. És a gépágyúk még fel sincsenek szerelve a testre.

Egy szívdobbanásnyi döbbenet után eluralkodik a pánik.

 – Milyen átkozott szerkezet ez? – kiáltja mögülem Dorran. – Meghalni csaltál bennünket ide, te démon! – kirúgja a lábam, a földre taszít, éppen csak ki tudom támasztani magam a kezeimmel, hogy ne csattanjak a köveken, hátamra térdel, a tarkómhoz szorítja a lándzsáját, hol nekem, hol Calcasnak kiabál. A fejemben cseng Jayce és Wilcox rémült hangja, de leintem őket. Lichten is idegesen, ugrásra készyen figyel, ő könnyebben megúszta, mert Niinan annyira ledöbbent, a fegyverét is kis híján kiejtette a kezéből. A másik két katona a vak pánik és a bénító rémület között oszcillál, hol rettegve hátrálnak, hol támadni akarnak, hol a többiekért kiabálnak, mindezt töredékmásodpercek alatt, Calcas pedig hiába igyekszik fenntartani a rendet. Ő is döbbent, a szemei hatalmasak, a tartása, állkapca feszült, rövid dühös parancsokat osztogat, de nem sokat számít. Egyre inkább elharapódznak az indulatok, a katonák elvesztették a kontrollt, Calcas egyszerre küzd velük és a saját félelmével, látszik rajta, hogy legszívesebben visszavonulna, vagy támadna ő is, és minden erejével igyekszik visszaszerezni a kontrollt, de mögöttünk már szólnak az ideges hangok, ahogy a maradék ember próbál áttör a gaztengeren.

 – Wilcox – kapcsolódok fel a hálózatra –, tegye, amit mondok, vegye le a páncélját, engedje le a haját, sétáljon ki nagyon határozottan és innentől bármit is hall tőlem a kommon, ismételje meg ezeknek itt hangosan!

 – Hangodat ne halljam! – térdel jobban a hátamba Dorran, belecsapva a fejem a kövekbe. Wilcox ijedten felkiált a fülemben, az éles hang és a hirtelen fájdalom olyan, akár egy villanás.

 – Tegye, amit mondok hadnagy, bízzon bennem! – préselem ki magamból az ütés ellenére.

 – Öljük meg őket! – hallatszik valahonnan, nem tudom hirtelen, hogy Dorrantől-e, de közel van, én meg „azt már nem” előrevetem magam, fordulatból ledobva magamról Dorrant. A tekintetünk találkozik, a szemei villámokat szórnak, a földre került, de a fegyvere kézben és még én sem vagyok talpon, a homlokom megsérült, érzem ahogy néhány csepp vér végigördül az arcomon. Calcas hangját hallom, de itt már az régen túl kevés. A szemem sarkából látom Wilcoxot felbukkanni a Symmes mögött.

 – Abbahagyni! – mondom, Wilcox pedig hangosan ismétli. Fogalma sincs, mit jelentenek ezek a szavak, de próbálja a lehető legjobban utánozni a kiejtésemet a saját félelme ellenére.

A társaság megfagy, minden szem a nőre szegeződik, Jane Wilcox olyan egyenes háttal és határozottan áll kint, akár egy igazi uralkodónő. A magas termetével, sötét vállig érő hajával és karcsú alakjával azt nem mondanám, hogy hasonlít a lentiekre, de mindünk közül ő különbözik legkevésbé. Közelebb lépek hozzá, amennyire lehet háttal a lembereknek, meghajtom a fejem, mintha tisztelegnék, de csak azt akarom, hogy ne láthassák, ahogy mozog a szám. Aggodalom ül a hadnagy szemében, ahogy rám villan a tekintete, de nem esik ki a szerepéből.

 – Én vagyok Jane, a küldöttség vezetője – mondja utánam határozottan. – Fogadtalak titeket és ti viszályt hoztatok az udvaromba, bántottátok az embert, aki a nevemben beszél.

Nem látom Calcasékat a hátam mögött, de szinte érzem a döbbenet szagát a levegőben. Ez az az esély, amit meg kell ragadni.

 – A Földről jöttem, a másik oldalról. Hús vagyok, csont és vér, ahogy ti, békés szándékkal jöttem, mint szomszéd a szomszédhoz, testvér a testvérhez, hogy megismerjelek, hogy te is megismerhess engem. Békém jeléül fogadtalak titeket a táboromban, hogy megmutassam, nincs titkolni valóm előletek, nem vezérel ártó szándék. A katonám, Jensen megmutatja nektek.

Csak erre fordulok hátra, nézek végig lassan a lembereken. Földbe gyökerezett lábbal bámulnak ránk, fegyver még a kézben, de legtöbbeknél leengedve, mintha maguk sem tudnák, hogy akkor most hányadán állnak, hogyan tovább, mit kellene kezdeni a szituációval. Még Dorran is döbbenten mered Wilcoxra, időről időre elkapva a tekintetét, mintha ránéznie sem lenne szabad.

Lassan, békéltetően feltartott kezekkel Calcashoz lépek, ő is legalább annyira le van sokkolva, mint a többiek.

 – Megmutathatom neked – nézek fel rá. Ő bizalmatlanul bámul vissza, a kék szemei szinte égnek, Wilcox és közöttem ingáznak, végül bizonytalanul bólint.

A gép felé indulok, ő pedig követ, úgy mozgok, hogy minden rezdülésemet jól lássa a Kapitány és az emberei is. Közvetlenül a Symmes teste mellett állunk meg, én a fémre teszem a kezem.

 – Ez a gép, amivel átjöttünk a vízen. A túloldalt egy másik világ van, ami hasonló, mint a tiétek.

 – Miféle teremtmény ez? – méri fel a gépet. Jóval magasabb nálam, de neki is magasra kell emelni a fejét.

 – Nem teremtmény, a népem építette a saját két kezével.

A kezemre siklik a tekintete, ami még mindig a fémnek van támasztva, vissza Wilcoxra, aki egyszerre tart szemmel minket és a többi katonát, majd vissza rám és a gépre. Jayce  nem bukkant fel, minden bizonnyal odabenn van, készen, hogy a legkisebb jelre megvédjen minket a madárral. Calcas habozva, tétován kinyújtja a kezét, ujja hegyével a géptesthez ér, majd mikor nem történik semmi különös, hozzányomja az egész tenyerét, végighúzza a testen.

 – Az istenekre…

Megindul előre keze a gépen, amíg csak a szárnyakhoz nem érünk, elhúzódom az útjából, de egy lépést sem maradok le mellőle. Megkerüljük a gépet, megnéz mindent, megfog mindent, de nem kérdez, rám sem néz. Nem kérdezi, hogy működik, mit tud, hol az ajtó, annyira le van taglózva a látványtól és az egész idegenségétől, hogy eszébe sem jutnak kérdések. Csak akkor néz rám megint, mikor körbeérünk a gép körül és visszaérünk a kiindulási ponthoz.

 – Vérzel – mondja nekem, mintha csak akkor vette volna észre. A halántékomhoz érek, de a vér nagy része már megalvadt, semmi komoly.

 – Egy karcolás. – Erre nem mond semmit, csak bámul rám még egy pillanatig majd hátat fordít és csatlakozik kissé távolabb az embereihez, akik azonnal körbeveszik.

Lassan reszketve fújom ki a levegőt, amit nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam. Ha nem lennének implantjaim biztosan kiakasztanám a vérnyomásmérőt. Hirtelen gyengének és fáradtnak érzem magam, legszívesebben leülnék, de a kalandnak még messze nincs vége.

Wilcox lép mellém, vállamra téve a kezét, aggódva fürkészve az arcom.

 – Nagyon megsérült, őrnagy?

 – Jól vagyok, hadnagy. Nagyon jól csinálta. Megmentett minket. – Erre Wilcox tekintete a távolabb, körben beszélgető Agarthaiakra siklik, nagyot nyel, de mondani nem mond semmit.

 – Tudta, őrnagy, hogy ez lesz? – csatlakozik hozzánk Lichten is.

 – A könyvben, amit tőlük kaptam volt szó a nőkről, itt úgy tűnik, ők uralkodnak. Minden magasrangú vezető nő, a hitükhöz lehet valami köze, de még nem látom át eléggé.

 – Ezért volt nő a Kormányzó is – morogja a férfi, én bólintok, ő meg az orra alatt szitkozódik, már csak feszültség levezetés céljából is.

 – Helytartó – javítom ki, mire csak megvonja a vállát.

 – Mi lesz most őrnagy? – fordul hozzám Wilcox.

 – Most ők lépnek – nézek én is a lemberek felé, akik erősen gesztikulálva beszélgetnek, hol felénk, hol a gépre mutogatva. – Maga Wilcox továbbra is a vezetőnkként fog szerepelni, maga lesz az ék a diplomácia jégtörőjén – mondom nagy drámaian. – A többit meglátjuk. Fel kellene vennem a kapcsolatot a fentiekkel.

 

 

A nap hátralévő része feszülten telik, mindenki lábujjhegyen járkál az üvegcserepeken, egyfolytában csak egy ferde tekintetre vagyunk az újra kirobbanó konfliktustól. Wilcoxot elől hagyom, pokrócokon és párnákon terítünk meg neki a Symmes előtt, mert a jelenléte úgy tűnik feszélyezi a lembereket és segít fenntartani a nyugalmat. Lichten végig ott van mellette, Jayce is felbukkant, de az ő jelenléte már nem is keltett szinte felfordulást, az eddigi eseményekhez képest. Calcas nem keresett meg újra sem engem, sem Wilcoxot, az embereit rendezgeti, a katonákat fegyelmezi, akik közben felzárkóztak hozzánk és újra átmentek azon a pánikon, mint az első csapat. Niinan azóta néhány emberrel visszaindult a város felé, a többiek maradtak, szemmel tartva minket, mi meg őket.

Most, ha nem is nyugalom, de legalább fegyverszünet van, a tudósaik, bölcseik, vagy kicsoda az a két málészájú  körbejárják Calcas vezetésével és Dorrannal a gépet, rajzokat készítenek róla és rólunk. Ők már kérdeznek: miből van? Mit tud? Vegyes szénszálas- fémmátrixos kétfalú szigetelt burka van, két nagy és négy kis motorja, elektronikus agya, ami éppen csak a gyerekedet nem neveli fel helyetted, de persze ezt nem mondom. Sok mindent nem mondok, mert nem lehet, nem értenék és megfordul a fejemben érteni fogják-e egyáltalán valaha. Mit fog ez nekik jelenteni, hogy itt vagyunk, hogy ezt látják, hogy a semmiből csöppen az ölükbe?

Én jártam az űrben, voltam kint a Mars-kolónián, világ életemben lenyűgözött a földön kívüli élet lehetősége, fajok felfedezésének a lehetősége, aminek mindig is volt egy nagyon fontos szabálya: Nem adsz olyan fegyvert mások kezébe, amihez még nem nőttek fel. Azt válaszoltam a tudósaiknak, hogy olyan anyagból van, mint az ő bronzuk és szövetük ötvözve és úszni tud, meg a szárazföldön haladni, de ennél fognak többet tudni. Fognak többet látni. Csak talán felfogni és megérteni nem fognak többet soha. És ez ijesztő, mert a technológiánk itt lesz, lehozzuk majd magunkkal, széjjelhagyjuk, látni fogják, akarják majd és meg fogják kapni, mert adni fogunk nekik belőle. Ők pedig felelőtlenül fogják használni, mert nem ismerik az értékét, a felelősségét. Talán az játszódik majd le itt, mint odafönt az atombombával. Kétszer ledobták, senki nem nyúlt hozzá később, mindenkinek volt, de senki nem használta, mert látták, mit fog tenni, mert emlékeztek rá, tanultak belőle, megfizették a tudás árát. De ez itt nem lesz, az ölükbe fog hullani valami, amit fel sem fognak ésszel, aminek soha nem tapasztalták meg a következményeit. Csak ez jár a fejemben, ahogy a tudósok csillogó szemmel, egyre csökkenő rémülettel járják körbe a gépet. Ebből a költözésből egyedül jól nem lehet kijönni.

 

Később kicsit csillapodnak a kedélyek, a lemberek a saját csoportjukba gyűlnek, mi a miénkbe, Wilcox köré, kölcsönösen szemmel tartva egymást a másik csapattal. Jayce a nap folyamán észrevétlenül visszasurrant a gépbe, de most újra fölbukkan, lassan leül hozzánk, az enyémnek döntve a hátát. Mindenki szeme rászegeződik.

 – Elég messzire jutottak a drónok az üvegszálas kábelekkel, hogy lehessen kommunikálni a felszínnel, magát keresik őrnagy.

Bólintok, de nem mozdulok azonnal, megvárom, míg az agarthaiak nem ránk figyelnek és akkor slisszanok be a gép mögé. A Symmes ajtaja az ellenkező oldalon van, de tökéletesen illeszkedik, légmentesen zár, szinte lehetetlen észrevenni, ha nem tudja az ember, hogy mit kell keresnie. A megfelelő pontra teszem a kezem, mire az ajtó hangtalanul elcsúszik. Nincs ujjlenyomatom, de van egy kis elektromos kódom, ami pont ugyanúgy működik.

A Symmes irányító központjába érkezek, a lakórészek hátul vannak, itt a gépeket és a felszereléseket tartjuk, előrébb pedig ott a pilótafülke. Ezen a ponton a gép összes falát lehet ablakként, vagy monitorként használni, de most sötét van bent, minden ki van kapcsolva, kivéve a számítógépek, amik fölfele küldik az anyagokat és a rádió, amin most egy vörös lámpa villog. Arrafelé veszem az irányt, átmászva a kintről leszerelt, behordott fegyvereken, alkatrészeken. A szárnyak nélkül a Symmes teste kevesebb, mint 4 méter széles, amiből kettőt levesznek a műszerek teljesen, így mindig szűkös. Leülök a rádióhoz, megkeresem a megfelelő kábelt, bedugom a gépbe, majd az agyimplantom burkát finomam felpattintva bedugom a megfelelő lyukba a másik végét. A hálózatra felkapcsolódni mindig olyan… maradjunk annyiban, hogy jó érzés. Nagyon jó. Valószínűleg így lett bekötve.

Átkattintom az átvitel gombot.

 – Irányítás, itt Verne, vétel. Derek Jensen őrnagy bejelentkezik AD20412, hallanak?

 – Karcosan őrnagy, de érthetően, itt George West ezredes az Irányítástól. – A hang recseg és halk, de legalább nem kellett rá nyolc órákat várni. – Megkaptuk az anyagokat őrnagy, és a felvételeket, jó… – berecseg az adás, megpróbálom a hangszínek finomhangolásával valahogy előhozni a beszédet a háttérzajból. – Felszereltük vele a különleges alakulatot – folytatja az ezredes. – A szótárát rendszerezzük, azt folyamatosan bővítenie kell, hogy a diplomatáink felkészülhessenek.

 – Mikorra várjuk az utánpótlást?

 – 56 óra múlva tudnak az első csapataink partra szállni. Tábort fognak fölhúzni az ellentétes parton, a diplomaták érkezése még 94 óra, az addigra álló táborban fognak kikötni Ellie Roth alezredes asszony irányítása alatt. Történt említésre méltó, az utolsó bejelentkezésük óta?

Elmondom a föntieknek mindazt, ami kiderült, a lentiek reagálását a gépre, Wilcoxra, a nőkre úgy általában, mit tudtunk meg róluk, miközben ők rólunk akartak dolgokat megtudni.

Az adás többször berecseg közben, ezért egyáltalán nem egyszerű érthetően közvetíteni az információkat.

 – Érdekes, őrnagy, szép munka. Maga van ott, maga látja a helyzetet, a rendelkezési jogát megerősítem az alezredes asszony érkezéséig, utána újratárgyaljuk a fejlemények tükrében. Addig menjen vissza a városba! Az új küldetése előkészíteni a terepet a diplomatáink érkezésére, azt akarjuk, hogy szívéjesen és nyitottan fogadjanak bennünket, próbáljuk konfliktuskerülően rendezni a helyzetet, ameddig lehet, de ne felejtse őrnagy, itt most milliók sorsa múlik a maga döntésein.

 – Feladatot vettem, Irányítás.

 – Van valamire szükségük?

Még beszélünk pár szót az ellátmányról és a felszerelésről, hogy készüljenek, mire számítsanak, milyen adatokra van ASAP szükségük és mik várhatnak a felküldéssel. Átkapcsolgatom a kapcsolókat, átkötöm az átviteleket és mikor mindent rendben talál, Irányítás kilép, én pedig csak ülök csöndben, magam elé meredve, a műszereket bámulva. Egyszerre érzem magam fáradtnak és energikusnak. Az új feladatok mindig felpörgetik a rendszereket, beindulnak a tervező folyamatok és ez meghajtja az áramköröket, már azon jár az agyam, hogyan lépünk innen tovább, kinek mit kellene mondanom, hogyan szervezni az eseményeket.

A beszélgetés a felvilággal jó érzéssel tölt el, új emberi hangot hallani nagyon jól esik a kis lelkemnek és majdnem szomorú, hogy vissza kell váltanom agarthaira, de ez van, ez a munka. Nem sietek vissza, idebent félhomály van, én pedig rettenetesen élvezem a több napi világosság után. Hiányzik az éjszaka, sosem gondoltam, hogy pont az fog hiányozni. Bárcsak alhatnék itt pár órát, de ez nem így működik. Kihúzom a kábelt a fejemből, visszatolom a fedőt és óvatosan visszamegyek a többiekhez. Találkozik a tekintetünk Calcassal, ahogy visszaülök a társaimhoz. Letérdelek Wilcox elé, elmondom az embereimnek az állást, mindent, amit a föntiek üzentek, és hogy mi lesz a feladatunk és hogyan fogjuk csinálni.

 – Wilcoxnak és nekem mindenképpen vissza kell mennünk, hogy beszéljünk a Helytartóval és a tanáccsal – mondom nekik –, de ha van rá lehetőség, megpróbálom elérni, hogy maguk ketten maradhassanak a gépen.

 – Gondolja, hogy majd csak úgy hagyni fogják?

 – Nem hiszem, hogy vissza akarnák vinni a városba. Vagy meggyőzzük őket, hogy nem lehet. Én azt mondanám, inkább őriztetni fogják a helyet, de itt most nincs annyi pihent ember, hogy sokat hagyhassanak itt, mire visszaér az erősítés, addigra pedig a tó túlpartján már lesz táborunk.

Az emberek nem mondanak semmit, mindegyikük szépen magában próbálja végiggondolni az eseményeket. Wilcox izgatottnak látszik, a füle mögé tűrögeti a haját.

 – Nem lesz semmi baj hadnagy.

 – Nem is beszélem a nyelvet.

 – Én igen, beszélem mindkettőnk helyett – meggyőzően és bátorítóan cseng a hangom, de ettől a hadnagy még ideges marad. – Itt maga vezető, a mi főnökünk és én vagyok a kapitánya, nem hagyom, hogy baja essen. – Mikor Wilcox bólint, csak akkor mosolyodok el halványan. – Megtanítok magának pár mondatot hadnagy, ezeket kellene elmondania a vezetőjüknek. Calcasnak hívják egyébként. Az adóvevőjén keresztül fogom én is hallani és segítek.

 

Én ülve maradok a helyemen, Jayce mellettem, úgy ülünk, mintha egymással beszélgetnénk, míg Wilcox és Lichten az agarthaiak csoportja felé veszik az irányt. A hadnagy nagyon jól hozza a szerepét, általában egy vidám, laza nő, de most meg nem mondaná az ember, hogy nem állítottak karót a seggébe. Az agarthaiak összenéznek, ahogy a két emberem közeledik, nem nagyon tudják, hirtelen mit kezdjenek magukkal, de amikor Calcas föláll Wilcox hadnagy előtt, úgy tesznek a többiek is. Nem adnak neki úgy tiszteletet, mint a sajátjaiknak, természetesen, de éppen elég körültekintéssel mozognak körülötte, hogy jó kezdetnek lehessen értelmezni.

 – Üdvözöllek immár személyesen Calcas, Agarthaiak kapitánya! A kapitányom beszámolt az utatokról, a városotokról, a sok csodáról, amit út közben látott. Ha nincs ellenvetésed, a kapitányommal veletek tartanánk vissza a városba, a népem hivatalos követeként.

Sikerül a körülményekhez képest jó kiejtéssel elmondania az egészet, de pillanatokig nem kap választ. Calcas őt nézi, fölé magasodik, akár egy szálfa, minden más lember pedig Calcast. A csönd hosszúra nyúlik, kényelmetlenné válik, mire a kapitány aprót bólint.

 – Nem tagadom meg tőled a látogatást, Jane, a vizentúliak vezetője.

A hangja komoly, de távolságtartó, Wilcoxhoz beszél, de mondat végén felnéz, a tekintetünk találkozik, és biztos kiverne a víz, az éltől a tekintetében, ha nem működnének az implantjaim.


LastBreath2016. 08. 03. 21:40:03#34480
Karakter: Calcas
Megjegyzés: Whalernek


 Sicaria gyümölcsöző városa az Égi Vízeséstől csupán két fordulatnyi járásra van, mondhatni, szinte a közvetlen közelében fekszik. Eredetileg egy apró bányászfalu volt, melynek lakói csodálatos ékköveket emeltek ki a sziklák közül. És bár az ékszer kereskedelem szép lassan kivirágzott, mégsem ez jelentette a város legnagyobb bevételforrását. Az, amit mélyen a hegy gyomrában találtak sokkal értékesebb kincs volt bármilyen ásványnál, s ez nem volt más, mint egy különleges és nagyon ritka növény. Az Istenek Étke a bányászok elmondása szerint kékesen izzik a legmélyebb sötétségben, azonban a fényre hozva elmúlik a varázsa. Rendkívül értékes és mennyeien finom ízű gyümölcse van. A kereskedők betegre keresik magukat rajta és a ciklusok során sikerült megtalálni annak a módját, hogyan tenyésszék a növényt. A dolog hátulütője csupán annyi, hogy kint a fényen nem nő meg, csenevész és érvénytelen cserje marad, ami nem hoz gyümölcsöket. A bánya köré hamar felépült a város, ami egyik fontos pontja lett Agarthának.
A bányászokat is felveti a jólét, hiszen nagyon kevesen mernek bemerészkedni az állandó sötétségbe. A fényhez szokott szemünk nem is bírja odalent sokáig, ha nem tudjuk, hogyan védjük meg szemünk világát. S, ha ez nem lenne elég, lent a mélyben alattomos állatok is lapulnak. Árnyékok és sötét üregek között lopakodnak, falkában járnak, és nem kímélik azt, akit kiszemeltek maguknak. De ellenük is megtanultunk védekezni. Az állandó sötéthez szokott szemük nagyon érzékeny a fényre, így fáklyákkal és lámpásokkal biztosították ki a folyosókat.
Bár Agartha számos részén jártam már, ez az első alkalom, hogy ebbe a városba vezet az utam. Mégsem bámészkodni érkeztem. És a városban megállni sincs szándékom. Azok, akiknek befolyásuk van, már tudnak arról a küldetésről, amit az Uralkodótól kaptam. Egy tucat emberemmel így elkerüljük a város falait és az Égi Vízesés felé vesszük az irányt. Mellettem két legjobb emberem, Dorran és Niinan. Ők a tanácsadóim és a többi emberem fölött állnak. Remek harcosok és lojális barátok. Megbízom bennük.
Niinan markáns kiállású, sötét hajú, sötét szemű férfi. Fonatai belevegyülnek szabadon hagyott tincseibe, melyek lapockáját verdesik. Ő vezeti azt a négy fős csapatot, akik a kopókat idomítják és tartják féken. Tíz ciklussal ezelőtt ismertem meg, vagyis ekkor került a csapatomba, ám hozzáértésével és tehetségével hamar kivívta a tiszteletem. Niinan olyan, mint egy csendes patak. Halkan nevet, halkan beszél, halkan bosszankodik. Sosem kiabál, sosem harsány. Igazából soha nem láttam még, hogy valaha is kijött volna a sodrából.
Dorran már teljesen más eset. Ő forró fejű és lobbanékony, s bár együtt kezdtük meg a katonaságot, s együtt jutottunk el oda, ahol most állunk, különbözünk egymástól. Természetesen az ő véleményére is sokat adok, hiszen kimagaslóan remek stratéga, ám olykor az érzelmei kerekednek felül, és ilyenkor logikátlan döntések meghozatalára is képes. Mindezt leszámítva ő a legközelebbi barátom, és benne bízom a legjobban, mert a megérzései még soha nem hagyták őt cserben.

A fáradtságtól és a hosszú utazástól kimerülten tábort verünk egy tisztáson. Sátramba térve újra átfutom az uralkodó levelét, melyben arról biztosít, hogy Sicaria Helytartója nem csupán küldetésünk mibenlétéről fog információt kapni, de csapatom méreteiről is. Továbbá jogot szolgáltat neki a szükséges igazságszolgáltatáshoz. Ideiglenesen kinevezi őt törvényes képviselőjének, míg a Vízesés körüli bonyodalmak meg nem szűnnek, avagy okai nem tisztázódnak. Ezért nem is volt szükségünk rá, hogy megálljunk a városban. Nem vesztegethetjük az időnket fölösleges kitérőkkel, mikor sürget a szükség.A következő fordulat kezdetekor tábort bontunk és tovább indulunk a Vízesést szegélyező erdőség és sziklás hegységek felé. Viszonylag régóta haladunk, mikor a kopók, lilás nyelvükkel végre szagot fognak. Innentől fogva óvatosabban haladunk tovább, de hátasaink karmos lábai nagy port kavarnak körülöttünk. Ha van is valami, vagy valaki a közelben, messziről kiszúrhatott minket. Van ideje elmenekülni, vagy elrejtőzni, míg egyre közelebb érünk a buja fák által benőtt sziklás terephez.A kopók egyre nyugtalanabbak. A fák közé vezetnek minket, majd megtorpannak. Idegesen nyújtogatják nyelveiket, majd ismét elindulnak egy sziklacsoport felé. Hamarosan mi magunk is meglátjuk, miért. Három valami pattan ki a sziklák mögül. Vadak lehetnek? Két lábon járnak, karjuk és fejük is ott van, mint nekünk. De hozzánk egyáltalán nem hasonlítanak. Intésemre a hátasok csapata kettéválik és körbeveszik őket. Embereim nyugtalanul kiáltoznak. Szörnyeknek, ocsmány bogaraknak, torz törpéknek nevezve a három alakot. Az állatok épp annyira idegesek, mint mi. Idegen az alakjuk és a szaguk is.
- Nyugalom. – csitítom társaimat, bár nem járok eredménnyel.
- Vágjuk le őket most azonnal! – szólal meg egyikük.
- Ocsmány jószágok! Semmi jót nem hordhatnak magukkal. – kontráz rá egy másik.
- Nyugalom. – ismétlem meg magamat határozottabban és hangosabban.
Lassításra fogom hátasom, s így tesznek a többiek is. Szorosan körül zárjuk a rémült jószágokat, s azok közül egy feltartja sötét karjait, ahogy minden fegyver rájuk szegeződik. Talán még értelmesek is lehetnek. Így végignézve rajtuk, valamiféle páncél lehet rajtuk. Kemény, fényes, olyan, mint a bogaraké, melyek a baromfikra szoktak támadni. Velük könnyebb dolgunk lenne, a hasuk puha és védtelen. De ez a három valami körös-körül kemény páncélt hord. A fejüket is beleértve.
- Mik vagytok? – kérdezem a feltartott kezűhöz intézve szavaimat. Nem válaszol egyik sem. Talán nem értik? Vagy nem tudnak beszélni? Mégis csak valamiféle állatok volnának? – Mik vagytok? –nem érkezik felelet.
A csapatban zúgolódás támad. Nyugtalanul méregetik a jövevényeket, átokról suttognak, én mégsem hagyhatom, hogy izgalmuk rám is átragadjon. Türelmet erőltetve magamra veszek levegőt, hogy ismét megpróbálkozzak szót érteni velük, azonban az egyik fiatal felkiált, kitör hátasával a sorból és nekiront az egyik fekete valaminek. amaz kitér előle és elsodorja társát. Hirtelen történik minden. Különös eszközeiket úgy emelik ránk, mintha fegyverek lennének, bár egynek sincsen sem hegye, sem éle, biztosra veszem, hogy valóban fegyvereket tartanak kezeikben.
Az, amelyik velem szemben áll, és rám szegezi fegyverét megszólal. Hangja ismeretlenül cseng, idegenül, ahogyan a szavai is, melyeket nem értek meg. A sisakja miatt nem látom az arcát, és ez nyugtalanít. Nem nézhetek bele a szemeibe, hogy lássam, mit akarhat.
- Nem bánt! – kiált fel hirtelen ismét, ezúttal úgy, hogy én is értsem szavait. Meglepődöm, a kiejtésén hallom, hogy egyáltalán nem is beszéli a nyelvet, mégis megpróbálkozik vele. – Nem bánt. – ismétli meg, lejjebb eresztve a dolgot a kezében.
Egyik társa bizonytalanul szól hozzá, és a férfi válaszol neki a saját, különös nyelvén. Lassan illeszti helyére a különös fegyvert, miközben Dorran megelégeli a feszült csendet és felé döf dárdájával.
- Elég! - fogom vissza barátom és legjobb emberem karját. Ha eddig sikerült elkerülnünk a vérontást, ez után is szeretném megtenni. Ha képesek vagyunk szót érteni velük, arra is lehet esélyünk, hogy kivallassuk őket.
A háromfős csapat vezetője most ismét megadóan felemeli kezeit, ám mozdulata közben sisakjához nyúl. Bizalmatlanság hullámzik át embereimen, és én melegen ajánlom az idegeneknek, hogy ne próbálkozzanak trükkökkel, mert hiába vagyok én a vezető, nem tarthatom fel a nyugtalan embereket a végtelenségig. Halk kattanás hallatszik, a következő pillanatban pedig az idegen megszabadul a sisakjától. A hitetlenkedés és elborzadás csendje zuhan embereimre, akik egyetlen feszült pillanat alatt újra beleesnek a zavarodottságba, és újra kezdik emlegetni a jó és rossz isteneket, s hogy ideje lenne végre felkoncolni az idegeneket. A férfi rezzenéstelen arccal áll a felbolydult kör közepén, társai ezzel szemben idegesek és reszketnek. A férfi beletúr hajába. Nem tudom, és fel nem foghatom, hogyan volt képes túlélni, hogy valamiféle vasat verjenek a koponyájába, de lassacskán én magam is kezdek afelé hajlani, hogy a jövevények démonok. Nincs olyan ember, aki önszántából alávetné magát ekkora kínzásnak, s túl is élné, miközben megőrzi józan eszét. S vajon milyen bűnöket kellett elkövetnie ahhoz, hogy ezt érdemelje ki?
- Szörnyeteg! – kiált fel valaki hátulról és elszabadul a pokol.
- Neit és Macha ocsmány szolgái! Én azt mondom, öljük meg őket most!
- Igen! Mégis mi hasznunk lenne abból, ha kihallgatnánk őket?
Dorran rám emeli tekintetét.
- Ugye tudod, hogy most jól kell döntened, különben veszítesz a tekintélyedből? – kérdezi komoran. – Nem kelhetsz a jövevények védelmére, ki tudja, milyen trükköt használnának, hogy a bizalmunkba férkőzzenek?
- Elég legyen! – emelem fel a hangom, hogy csitítsam embereimet, de idegességükön ez vajmi keveset használ.
- Nyugalom! – kiált fel a férfi is. – Nyugalom!
Szavai nyomán csak még inkább eluralkodik a düh csapatomon, s készek azonnal meglincselni a három alakot. Ám amíg én vagyok a csapat vezetője, ez nem fog megtörténni.
- Azt mondtam, hogy elég legyen! – kiáltok rájuk, s ők végre elhallgatnak.
Az idegen, úgy tűnik nincs tisztában saját helyzetével, szólásra nyitja a száját.
- Kik vagytok? – kérdezi, majd saját magukra mutat. – Föld. Ember.
Föld. Ember. Többször is elismétlem magamban a szavakat. Mesebeli kifejezések. Gyerekkorunkban mind hallottunk azokról az emberekről, akik az Égi Vízesésen túl élnek, mert nem érdemelték ki az Istenek kegyeit. De ezek csak mesék, melyekkel a fiatalokat szórakoztatják szüleik.
- Eresszétek le a fegyvereiteket. – adom utasításba, s leszállok hátasom nyergéből. Dorran mellkasomra fekteti tenyerét.
- Ne légy meggondolatlan Kapitány. Nyilvánvaló, hogy ezek az apró ördögök csak meg akarnak téveszteni bennünket.
Eltolom a kezét és megrázom fejem, ahogy a kis csapat vezetője felé lépek. Túlzás lenne azt mondanom, hogy törpék, de alacsonyak. Talán valami betegség miatt ilyen aprók és gyengék, különben nem hordanának ilyen vastag és nehéz páncélokat.
- Föld? – kérdezem komoran. – Azt állítod, hogy az Égi Vízesésen túlról jöttetek?
- Igen. – válaszol kimérten bólintva.
A sisakjára mutatva nyújtom ki kezemet. Remélem, érti a gesztust és a szándékomat. Odaadja, amit kértem tőle. Jó. Amíg segítőkész, addig nem lesznek gondok. Megforgatom a sötét sisakot, belenyúlok, belenézek, de nem látok rajta semmi fenyegetőt. Továbbadom, de senki nem nyúl érte.
- Kapitány, lehet, hogy átok ül rajta.
Hátra pillantok embereimre. Az én türelmem is véges. Mély levegőt veszek, de ez sem segít csillapítani feszültségemet.
- Ne legyetek ostobák! – szólok rájuk akaratom ellenére is emelt hangon.
Egyikük kiveszi kezemből a sisakot, így visszafordulhatok a jövevények felé. Tekintetem az övén függő dologra téved, melyet nem is olyan rég úgy szegezett rám, mintha halálosan veszélyes fegyver volna.
- Fegyvereket is. – bökök rá a tárgyra és az idegen újfent megérti, mit akarok.
Amíg átadják fegyvereiket elgondolkodom. Azon, hogy nem is olyan régen még azt sem tudták, hogyan szóljanak hozzánk. Gyanítom, a másik kettő még mindig nem ért minket, de az, amelyiknek vas van a fején, gyorsan tanul. Gyorsabban, mint ami elnézhető lenne. Egy újabb olyan képesség, ami nem emberi és aggodalomra ad okot.
- Elvisszük őket a városba. – tudatom embereimmel.
- De Kapitány! – hőköl hátra egyik emberem. – Nem tudjuk, hogy mifélék ezek a szörnyetegek. Nem vihetjük be őket a város falain belülre.
- Itt nem kérdezhetjük ki őket. – rázom meg a fejem. – A Helytartónak is látnia kell őket, hiszen ezért küldtek minket. – körbejáratom tekintetem. – Az volt a feladatunk, hogy derítsük ki, mi okozta a Vízesés nyugtalan robaját.
- Calcas, én sem tartom jó ötletnek, hogy magunkkal vigyük őket. – léptet elém Dorran a hátasán ülve. – Kétlem, hogy csak hárman lennének.
- Én is. – adok neki igazat, majd a kopókat féken tartó embereim felé fordulok. – Haladjatok tovább a Vízesés felé, és ha a kopók bármit találnak, ha megtaláljátok a társaikat, akkor azonnal küldessetek értem.
A kis csapat tagjai bólintanak és tovább indulnak. Ezután kiadom parancsba, hogy kötözzék meg az idegeneket. Kezükre kötél, míg lábukra lánc kerül. Végre indulásra készek vagyunk. Hátasomra szállok és a csapat élére vágok, hogy vezessem őket. Dorran mellém léptet és rosszallóan méregeti a foglyokat válla fölött.
- Nem értek veled egyet. – közli végül.
- Tudom. – bólintok.
- A barátodként mondom, hogy balsejtelmem van velük kapcsolatban. Hiszen láttad a fejét! Az a valami nem lehet ember.
- Márpedig annak kell lennie. Éppen csak alacsonyabb.
- Calcas… szőrös az arca, mint valami állatnak. – elhallgat, és én nem válaszolok neki, pár pillanat múlva azonban folytatja. – Csak bajt hoznak ránk ezek a démonok.
- Vállalom értük a felelősséget Dorran. – pillantok rá.
Én sem örülök a jövevények felbukkanásának és tudom, vagy legalábbis érzem, hogy rossz ötlet volt ezt a hármat magunkkal hoznunk, de mi mást tehettünk volna? Ha otthagyjuk őket, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem jönnek utánunk a kémeik, ha megöljük őket, talán vérbosszút fogadnak a társaik, és egy sokkal nagyobb csapattal térnek vissza. Azt sem tudhatjuk, hányan vannak még. Azt sem tudjuk, mikre képesek a fegyvereik. Addig nem fenyegethetnek minket, amíg tudják, hogy a társaik életben vannak. Legalábbis ebben reménykedem, hiszen mi másba kapaszkodhatnék?


Ugyanott táborozunk le, ahol korábban is tettük. Foglyainkat egy, a táborhoz közeli fa törzséhez kötözi egyik emberem. Itt szem előtt vannak, ha valami gyanúsat csinálnának, vagy rosszban sántikálnak, azt azonnal észre fogjuk venni.
Parancsok nélkül is megtalálja a dolgát mindenki. Van, aki sátrakat állít; van, aki a hátasokat látja el; van, aki az ételt készíti elő, és vannak páran, akik a foglyokra ügyelnek. Én félrevonulok gondolataimmal és kételyeimmel, ám hamarosan Dorran alakja magasodik előttem. Hosszú hajába belekap a szél, zavaró tincseit gondterhelten söpri ki arcából.
- Leülök. – közli és helyet foglal mellettem a fűben. – Vékony jégen jársz Kapitány.
- Te hogy döntöttél volna a helyemben? – emelem rá a tekintetem.
- Nem tudom, nem én vagyok a Kapitány. – feleli elgondolkodva. – Valószínűleg ugyanígy.
- Nem lesz probléma, ha fokozottan odafigyelünk rájuk.
- Engem akkor is zavar a jelenlétük és nem bízom bennük.
- Én sem. És az, hogy magammal hoztam őket, még nem jelenti azt, hogy nem zavar a jelenlétük, s hogy ne gyanakodnék rájuk. Én nem dönthetek a sorsuk felett Dorran. Az a Helytartó dolga lesz.
- Aludnod kellene. – kel fel mellőlem. – Mindenki azt teszi.
- Menj, pihend ki magad. – pillantok fel rá.
- Veled mi lesz?
Megrázom a fejem. Barátom végigmér, majd sarkon fordul és a sátrak felé veszi az irányt. Mégsem maradhatok magamra hosszú ideig. Hamarosan felbukkan egy emberem, aki egy tál meleg ételt nyújt át nekem. Megköszönöm.
- A foglyok kaptak már enni?
- Nem, Kapitány. – feleli félve.
- Adjatok nekik enni. Nem lesznek hasznunkra, ha az éhségtől összeesnek az út során.
- Kapitány… mi lesz, ha túl erősek lesznek és fölénk kerekednek?
- Gulien, ezek nem mesebeli szörnyek. – sóhajtom fáradtan. – Ugyanolyan emberek, mint mi, csak nem idevalósiak.
- De mi van, ha tévedsz? – kérdezi a fiú reszketegen.
- Kapjanak a foglyok ételt. – utasítom elvesztve türelmem, és a fiatal bólintva továbbáll.

 

 

 

 

Álomtalanul fekszem a sátorban, míg egy bozótban fészkelő madár éles hangja nem jelzi a következő fordulat kezdetét. Megterhelő időszak áll mögöttünk. Az elmúlt pár fordulat során túl sok minden történt, túl gyorsan. Amikor Sicaria falaihoz értünk, álmaimban sem gondoltam volna, hogy a háborgó Vízesésen kívül bármi mást is találunk majd, és most itt van ez a három, különös jövevény, akik ideges kíváncsisággal vizsgálják maguk körül a világot, mintha tudatlan gyermekek volnának, s nem látták volna mindazt, ami most a szemük elé tárul.
Sátramból kilépve magamba szívom a hegyek felől érkező friss levegőt. Tekintetemet körbejáratom a táboron, végül a fához kötözött foglyokon állapodik meg. Elkerülhetetlen, hogy beszéljek velük. Legalább azt meg kell tudnom, hogy kik ők és mi célból vannak itt. Nem állhatok a Helytartó elé úgy, hogy nem tudok foglyainkról semmit. Hajamba túrva indulok el feléjük, ám hamarosan Dorran is csatlakozik hozzám. Nem szól semmit, csak felveszi lépteim tempóját.
- Oldozd el őket. – szólok utána, majd megállok az egyik őr mellett. – Minden rendben volt?
- Nem csináltak semmi gyanúsat. – rázza meg a fejét. – Bár az ott - bök a kapitány jobbján lévő férfi felé. -, be nem állt a szája. Ha valami rituálét készített elő, vagy hatástalan volt, vagy még nem fejtette ki a hatását. Ő lehet a sámánjuk.
- Ezt kétlem. – mosolyodom el és megveregetve emberem vállát ellépek mellette.
Az immár hátra kötött kezű jövevények felé veszem az irányt. Lassú léptekkel közelítek és megfigyelem mindhármuk arcát. Ketten teljesen tanácstalannak és idegesnek tűnnek, ám a vezetőjük hűvös nyugalommal várakozik.
- Köszönöm Dorran. – a szólított némán bólint és arrébb áll.
A fa tövében ülőkhöz fordulok. Három, apró kuporgó jószág. Leguggolok. Csak egyiküknek nem szőrös az arca. Gondolom ő lehet a legfiatalabb. Ám egyikükön sem fedezek fel olyan vasat, mely a vezetőjük fejét díszíti. Kezdem úgy gondolni, hogy nem gonosztevő; talán az ő népénél ez valami szimbóluma annak, ha magasabb beosztásban, státuszban van az ember. Akkor sem értem és fel nem foghatom, milyen barbár nép képes a nagyjait alávetni ilyen embertelen dolgoknak.
Bőrének színe sötétebb, mint itt Agarthán bárkinek, de talán a víz majd lemossa róla. Rövidek a lábai, rövidek a karjai és torzója is zömökebb. Tényleg különös, ember-szerű szörnyeknek tűnnek a vasdíszeikkel és nehéz, vastag páncéljukkal. Végül úgy döntök, eleget bámészkodtam. Tenyeremet mellkasomra fektetem és a vezér szemeibe nézek.
- Calcas.
- Jensen.– feleli a maga különös, ízes hanglejtésével. Bólintok.
Eddig minden rendben halad. De ennél többet hogyan is tudhatnék meg róla, róluk? Elsimítom a földet a lábuk előtt és rajzolni kezdek. Egy kört, a két nagy lyukat és az Örök Napot. Rábökök, majd a Jensen nevezetűre nézek.
- Agartha.
A férfi megrántja a karját és én intek, hogy oldozzák el. Ekkor ő is rajzolni kezd. Egy kört rajzol Agarhta köré, a külső kört összeköti a belsővel, egy embert Agartha belsejébe rajzol, majd tám mutat. Aztán rajzol egy embert a külső körön kívül és saját magára bök.
- Föld. – mutat a külső körre, aztán vonalat rajzol ami a kinti emberke útját jelzi a mi világunkba.
- Ostobaság. – szólal meg Dorran. – Azt hiszi, elhisszük nekik, hogy kívülről jöttek? Odakint nincs semmi, csak sötétség. Ha belezuhansz az Égi Vízesésbe, nem fogod megvetni a lábad a másik oldalon.
- Ő mégis azt mondja, hogy onnan jöttek. – fürkészem tovább a rajzot, majd a férfi komoly arcát. – Neit küldöttei vagytok? – kérdezem, de megrázza a fejét, jelezve, hogy nem érti, amit mondok.
- És mi van a páncéljaikkal? – kocogtatja meg dárdájával a Jensen nevű lábát.
A férfi figyelemért int nekünk, és leveszi páncéljának kézfejét takaró részét. Felém nyújtja és én elveszem tőle. Elképzelésem sincs, hogy mit várnak egy ilyen vékony, meghatározhatatlan anyagból készült páncéltól. Ami az ő zömök testükön vastagnak és nehéznek tűnik, valójában egészen könnyű. Tapintásra nem fogható semmihez, amivel eddig találkoztam. A páncéldarabot átadom Dorrannak, majd intek Jensennek, hogy szabaduljon meg felszerelésének többi darabjától is. Hezitál, habozik, mintha olyasmit kértem volna tőle, amit nem tehet meg; vagy sokkal inkább nem akar megtenni. Kíváncsian fürkészem. Vajon ellenszegül? Figyelem rezzenéstelen arcát és szemeiből próbálom kiolvasni gondolatait, ám a férfi talány számomra. Megismétlem a korábbi gesztust, hátha ezzel, akár csak ha egy kicsit is, de nyomást gyakorolhatok rá. Bár kétlem, hogy ez miatt adná be a derekát. Egyszerűen csak nincs más választása. Még mindig tétovázik, ám riadalmat nem látok szemeiben. Mély levegőt veszek. Nem jutunk egyről a kettőre, ha nem értjük egymást.
- Nem bántalak. – szólalok meg, annyira meggyőző hangsúllyal, amennyire csak tudok.
Lassan bólint, majd hozzálát ahhoz, hogy végre megváljon páncéljától. Másik kézfejéről is lekerül a különös darab és Jensen feláll. Felállok hát én is, hogy mindent jól láthassak, és szemügyre vegyek. Megnyújtóztatja elgémberedett tagjait, én pedig várok. Páncélja, mely körülöleli felsőtestét, most megmozdul, anélkül, hogy ő bármit is tenne, vagy bármihez is hozzáérne. A mellvért, amiről azt hittem egyetlen összefüggő darabból készült, most láthatatlan csörlők segítségével lemezeire csúszik szét, hogy viselője megválhasson tőle. Eddigi életem során még nem láttam hasonlót. Sokkal inkább a kíváncsiságomat kelti fel, semmint a félelmemet.
Társain nyugtalanság fut át, és egyikük meg is szólal, melyet követ a másik kontrázása, ám vezérük higgadtan válaszol nekik.
Jensen a kezembe adja mellvértjét, hogy megvizsgálhassam. Páncéljának többi darabját a földre helyezi. Karba fonja kezeit a mellkasán és várakozóan néz rám.
- Erre már te sem mondhatod, hogy nem ördögi szerkezet. – szólal meg Dorran mellettem.
A következő pár pillanat olyan gyorsasággal zajlik a szemem előtt, hogy reagálni is alig vagyok képes rá és ez egyaránt felbosszant és összezavar. Dorra a férfi felé lép, hogy megvizsgálja, megfogja, vagy közelebbről szemügyre vegye azt a különleges vasdarabot a másik koponyáján. Bár barátom szándékai most előttem is tisztázatlanok. Ekkor a Jensen nevű durván elcsapja parancsnokom karját, aki felüvölt fájdalmában és meghátrál. Azok, akik eddig bámészkodtak, mind fegyvert ragadnak és csak az én szavamra várnak, hogy támadhassanak. Elkapom a csuklóját, durván megrántom, szorítom, ám végül az én tenyerem sajdul bele. Mintha sziklából, vagy tömör vasból volna a karja is. Lassan elveszítem minden türelmem és kezdek én is afelé hajlani, hogy újdonsült foglyaink valóban szörnyetegek, vagy démonok.
- Mi vagy te? - kérdezem halkan, az indulattól remegő hangon. Nem felel, csak rendületlenül fürkészi tekintetem. - Mi vagy te? - kiáltok rá, de ismét süket fülekre talál kérdésem.
Dühömben eltaszítom magamtól a kezét és még időben fogom vissza parancsnokomat, aki egy lándzsát szerezve már készen áll arra, hogy azonnal keresztüldöfje Jensen testét.
- Kötözzétek meg! - parancsolok rá az őrökre, akik csak erre vártak.
Rávetik magukat a férfira, aki nem ellenkezik. Dorran mindezt nem nézi jó szemmel, hangját azonban nem emeli fel velem szemben. Itt, az emberek előtt ő nem a barátom, hanem a jobb kezem. A ranglétrán ez a férfi alattam áll. Nem meri és nem is teheti meg, hogy ebben a helyzetben ellenkezzen velem.
 

 

 

 

Elidőzünk a táborban. Embereimnek magukhoz kell térniük a hosszú út és a váratlan események forgatagában. A sátrak közt össze-összesúgnak, gyanakodva méregetik az idegeneket. Nem mennek a közelükbe. Nem állíthatom meg őket abban, hogy gyanakodjanak, vagy hogy beszéljenek róluk. Az egyetlen, amit tehetnék az az volna, ha rájuk támadnának és közéjük kéne állnom. Szerencsémre, s talán az ő szerencséjükre is, ezt nem teszik.
Tábort bontunk. A másik kettő is megfosztatik különös szerkezetű páncéljaiktól, s így, mint valami riadt állatok, nem ellenkeznek az ellen, hogy ismét sorba állítsák őket. Engedelmesen, csendesen vonulnak az idegenkedő katonák gyűrűjében.
- Nem mondasz semmit? - léptet mellém Dorran, válla fölött hátra pillantva.
- Nincs mit mondanom. - felelem neki, s a beszélgetés így hamvába holt.
Az állatok, akik aranysárga pusztaságok szülöttei, most ismét kénytelenek megmászni a rögös emelkedőket, kiszimatolni a halvány ösvényeket és haladni egyre felfelé az előhegyek oldalán. A kapocs szoros, köztünk és a hátasok között. Kölyök koruk óta velük vagyunk, neveljük őket fegyelemre, bizalomra. S ők is tanítanak minket. Türelemre, s szintúgy bizalomra is. És ez a bizalom az, ami most lehetővé teszi, hogy ilyen úttalan utakon a hátukon hordjanak bennünket, bízva abban, hogy nem esik bajuk, ha mi vezetjük őket.
Végül elérkezünk utunk azon részéhez, ahol vége szakad az ösvénynek és Sicaria gazdag völgyének dimbes-dombos, meredek falához érünk. A hátasok, erős karmú lábaikkal biztonságos talajt keresnek maguk alatt, ahogy lassan felkapaszkodunk a gerincre. Megérkeztünk. A város úgy nyúlik el alattunk a völgyben, mint egy ezerszínű ékszeres doboz. A foglyokhoz lépek, ám most a vezérük Jensen sem vesz rólam tudomást, ahogy látszólag érzelemmentesen fürkészi a tájat.
– Ez Sicaria. – szólalok meg, tekintetemmel követve az övét. – Ősi város. 
Meglepetten kapja rám tekintetét, majd visszafordul a város látképe felé.
Csodálatos. – mondja elismerően.
Magára hagyom, hogy felkészíthessem embereimet a völgybe való leereszkedésre.


Sicaria úgy kapaszkodik fel a hegyre, mint iszapból csurgatott homokvár. Még ilyen közelről is lélegzetelállító. A városba érve minden, utcán ténfergő, dolgát végző ember megbámulja a jövevényeket, akiket kísérünk. Összeverődik a tömeg a csapat köré és zúgolódva, izgatottan sugdolózva mutogatnak rájuk. Sicaria közepe felé vesszük az irányt. Ahogy Agartha közepén az Istenek lakhelye ontja örök fényét, úgy városaink közepén is a legtekintélyesebbek laknak; köztük a Sámán és a Helytartó. A ház, amiben székelnek, hófehér márványtömbök masszív építményeként magasodik oltalmazóan a város házai fölé. Az egyébként szerény, agyagtéglás, vagy tömésfalú házak között a Helytartó otthona tekintélyt parancsoló. A színes épületek, a gazdag teraszok és tornyok között a Szentély hatalmas igazgyöngyként terül el.

Nesta születésétől fogva el volt döntve, hogy ő lesz Sicaria következő helytartója. Mindig a Sámán kötelessége az Istenek tanácsát kérni, és ők kiválasztják Agartha városainak helytartóit. Ám ennek is megvan az ára. Férjhez nem mehet, gyermeket nem nemzhet. Minden tudását és erejét arra kell, hogy fordítsa, hogy a városát és az Uralkodót szolgálja. Ő szolgálja a város politikai támaszát. Ezzel szemben a Sámánnak mindig tanítványa van, aki átveszi a helyét és kitanulja minden titkát az Istenekkel való kapcsolatfelvételnek. Három tanítványa közül, végül a legeredményesebbet választja önnön helyére. Bár a Helytartó dolga az igazságszolgáltatás és a törvénykezés, tanácsában a legelőkelőbb helyen a Sámán áll.
A jövevények érdeklődve forgatják fejüket, rácsodálkoznak szinte mindenre, beszélgetnek a maguk nyelvén, melyre vezetőjük is reagál olykor, ám a férfi egy ideje előre szegezi a tekintetét és elgondolkodva mered maga elé a porba, ahogy haladunk.
- Mi van vele? – kérdezi Dorran szemöldök ráncolva.
- Nem tudom. – rázom meg a fejem, majd hátasom kantárát megragadva visszafordítom az állatot és Jensen elé léptetek. Erre reagál. Rám emeli tekintetét, ugyanúgy méreget, mint mikor először találkoztunk. Meg akar fejteni, ám ez rám is épp oly igaz. – Haladj. – szólok rá és ő aprót bólint, jelezve, hogy értette a parancsot.
A balján haladó ember felzárkózik mellé és valamit kérdez tőle. A férfi továbbra is rám függesztett szemekkel válaszol neki. Dorran megrántja a láncot, ezzel kényszerítve őt, hogy tegyen pár lépést előre.
- Nem hallottad Bec? Haladj! – dörren rá.
Menetirányba fordítom hátasom és barátom mellé léptetek.
- Erre semmi szükség. – figyelmeztetem, majd újból a csapat élére állok és folytatjuk utunk.
Hamarosan megérkezünk a szentély falai elé, ahová hátassal belépni szigorúan tilos, így mindannyian kipányvázzuk állatainkat és megválunk saruinktól is, hogy a kinti mocskot se vihessük be a tisztaság házába. Egyik emberem ráveszi a foglyokat arra, hogy szabaduljanak meg lábbelijüktől, ám ezt vonakodnak megtenni. Jensen elkapja pillantásom, kérdőn néz rám, ám én csak bólintok. Ő pedig megválik lábbelijétől, s utasítja társait is. Ide nem léphet be akárki. Egyedül nekem és Dorrannak van jogunk hozzá, így a többieknek kint kell várakozniuk.
Kitárulnak a kapuk, és ahogy bezárulnak mögöttünk, a Sámán alakja tűnik fel a lépcső tetején. Tógája olyan vörös, mint az agyag, kopasz fején megcsillan a nap fénye, szemeiben végtelen tudás tündököl, azonban mosolya cseppet sem nyájas.
- Mi a magyarázatod Királynő Kegyeltje arra, hogy ezek a lények akkor érkeznek, mikor az Örök Nap fénye halványabban ragyog? – tárja szét karjait.
Fejet hajtok előtte, ahogy azt Dorran is megteszi. A foglyok érdeklődve figyelnek.
- Üdvözöllek Sámán. – egyenesedem ki.
- Üdvözöllek Calcas és Dorran. – mosolyodik el. – Benneteket mindig szívesen látnak Sicaria Szentélyének falain belül. Gyertek és…
Hangja megakad, ahogy a duruzsoló jövevényekre téved a tekintete.
- Elhallgass! – szól rá Jensenre, aki utoljára szólt.
- Kevéssé értik a nyelvünket. – tudatja vele Dorran, míg én a hármas felé fordulok.
- Én nem bántalak. – mutatok magamra. – De ő igen. – intek fejemmel a sámán felé. – Érted?
- Igen. – válaszolja.
- Jó. – bólintok, aztán a Sámán felé fordulok. – Ő gyorsan tanul. – mutatok a mellettem álló férfira. – A másik kettő szerintem egyáltalán nem ért minket.
- Ő a vezetőjük? – méri végig. – A neve?
- Jensen. – felelem. – A Helytartó mikor fogadja őket?
- Ma nem. – rázza meg a fejét. – A következő fordulat kezdetén fogadja őket. Veled óhajt most beszélni.
- Velük mi lesz? – nézek a foglyokra.
- Megkötve és láncon hoztátok ide őket. Ha te magad veszélyesnek gondolod őket, tömlöcben a helyük. – feleli a Sámán. – Dorran számíthatok rád? – a kérdezett bólint és karon ragadja a Jensen nevűt.
- Ne ragadtasd el magad. – súgom oda neki, ő pedig számító mosollyal viszonozza tekintetem.
- Olyanok, mint az állatok.
- Dorran. – figyelmeztetem nevének kimondásával és ő enyhülni látszik.
- Nem teszek velük semmit.
Bólintok és Dorran elvezeti a foglyokat.
- Gyere fiam. – teszi vállamra kezét a Sámán. – A Helytartó már vár.

A Helytartó, a nő, aki egy egész várost irányít. Alakja karcsú, mozdulatai megfontoltak és kecsesek, ahogy felém tart, hogy üdvözölhessük egymást. Lángoló vörös haja, mint a tűz élő zuhataga, suhan utána. Fűzöld szemeiben örömmel vegyes aggodalom tükröződik. Telt ajkai körül halvány mosoly játszik. Kortalan arcán pajkos szeplők kergetőznek. Térdre ereszkedem, ahogy hozzám elér.
- Kelj fel. – utasít dallamos hangján. Eleget teszek kérésének, és ő vállaimra teszi kezeit. – Üdvözöllek Calcas.
- A megtiszteltetés az enyém. – hajtok fejet előtte, majd ismét kihúzom magam.
- Gyere. – indul el a tanács asztala felé, ahol már ott ül minden tag. – Ülj le közénk.
- Üdvözöllek benneteket. – foglalok helyet a nekem szánt széken.
- És mi is üdvözlünk téged. – bólint szélesen mosolyogva a város bölcseinek legöregebbje.
- Csapatod több embert számolt, mikor elindultatok. – szólal meg a Helytartó. – Mi az oka annak, hogy csak ilyen kevesen tértetek vissza?
- Csapatom egy részét tovább küldtem a sziklák mentén a kopókkal, hátha megtalálják ezeknek a különös embereknek a táborát. – válaszolok engedelmesen. – Nem esett el egy emberem sem, mert nem került sor harcra. Túlerőben voltunk azzal a hárommal szemben, és ők megadták magukat nekünk.
- Bölcs döntés volt. – bólint a Sámán.
- Láncra verve hoztátok őket. – szólal most meg a helyi katonák kapitánya, aki egyben a tanács utolsó tagja is. – Tán történt valami, ami miatt ez szükségessé vált?
- Éles a szemed Uram. – mosolyodom el hűvösen. – Embereim miatt éreztem szükségét a láncoknak. Nyugtalanok voltak és az Istenek akaratát emlegették. – vetem pillantásom a Sámánra. – Úgy tartják, hogy ezek az emberek Niet és Macha küldöttei.
- És te hogy látod? – hajol közelebb összekulcsolt kezei fölött a bölcsek feje.
- Csak emberek. – vonok vállat. – Alacsonyak és szőrösek, de csak emberek. Ugyanolyan idegesek, mint mi, ugyanúgy nem értik mi folyik körülöttük, mint mi. Legalábbis így hiszem.
- No és a vezérük? Gwaun említette, hogy nem beszélik a nyelvet, de a vaskoponyás gyorsan tanul. – szólal most meg az úrnő.
- Valóban túl gyorsan tanul. – ismerem be. – De ez biztosan hátrányos ránk nézve?
A tanács tagja összenéznek, majd a Bölcs int, hogy folytassam.
- Jelenleg áldás számunkra a vezérük fogékonysága. Mégis hogy tudakolhatnánk meg tőlük, milyen szándékkal érkeztek és hogy kerültek ide, ha képtelenek megtanulni a nyelvet, amit mi beszélünk?
- Említett a vezérük bármit azzal kapcsolatban, hogy honnan érkeztek? – kérdez most a Kapitány.
- A Földről. – felelem.
Döbbent némaság ereszkedik a teremre, ahogy a tanács tagjai igyekeznek megemészteni a hallottakat. Végül a Sámán megköszörüli a torkát és gúnyosan elmosolyodva megszólal.
- No és Calcas, az Uralkodó Kapitánya ily könnyen megvezethető?
Hűvösen viszonzom a férfi mosolyát.
- Csupán azt tárom elétek, amit tőlük megtudtam.
- Van egyéb, ami említésre méltó? – kérdezi a Kapitány.
Eszembe ötlik a páncéljuk különös szerkezete, és Jensen karja, ami mintha sziklából készült volna. Eszembe ötlik Dorran gyűlölettől fűtött tekintete, ahogy a vezért mustrálja, miután amaz elcsapta a karját. Megrázom a fejem.
- Rendben van Calcas. – mosolyodik el a Helytartó. – A foglyok kikérdezésére a következő fordulat kezdetekor kerül sor. Ne késs el.
- Nem fogok. – biztosítom.
- Elmehetsz katona.
- Köszönöm.
Felemelkedem a székből, meghajtom magam a tanács előtt, majd elhagyom a tanácstermet, végül a Szentélyt is.


A fogadó, ami korokkal ezelőtt egy apró faház volt, most robusztus méretekkel áll a hegytől nem messze, a város északi részén. Az eredeti épületet lebontották, miután beindulni látszott a bányászat. A kereskedők és vándor-bányászok, a bámészkodók és az utazók mind itt szállnak meg. A fogadóban mindig zajlik az élet. Csapatommal is itt szállunk meg. Ételt rendelünk, és az italtól víg katonák önfeledt csevegése megtölti élettel, az egyébként is zsongó és élettől lüktető nagytermet.

- Mit mondott a Tanács? – ül le mellém Dorran az asztalhoz egy korsó itallal.
- Nem kötöttek az orromra semmit. – válaszolom.
- Ez várható volt.
Maga elé húz egy tányért, majd kenyeret és húst vesz magához. Követem a példáját. Csöndesen eszünk egymás mellett ülve. Arcát nézve, mérget mernék venni rá, hogy töri valamin a fejét és nem is kell sokat várom, hogy kibökje.
- Ugye képes leszel feladni a kíváncsiságodat és előtérbe helyezni a kötelességedet? – mered rám sötéten.
- Ezt hogy érted?
- Ugyan már Calcas. – legyint. – Emlékezz mi történt legutóbb, amikor a kíváncsiságod győzött.
- Csupán érdekelt, hogy merre tartanak a majmok. – vonok vállat.
- Hála neked, alig úsztuk meg épp bőrrel. – csóválja meg a fejét. – Ha nem törsz be a területükre, ők sem támadtak volna rád.
- Szokatlan volt a hordától, hogy egy olyan helyet választottak, ami hemzseg a ragadozóktól.
- Ciklusról-ciklusra vándorolnak. Ebben nincs semmi szokatlan.
- Dorran, ezt már ezerszer átbeszéltük. – komorodom el. – Valami nincs rendben. Az Örök Nap halványabban izzik, a termés lassabban érik be és az állatok is különösen viselkednek.
- És most itt vannak ezek a jövevények. – sóhajt fel, melyre én csak bólintok. – Talán valamivel magunkra haragítottuk az Isteneket.
- Lehetséges. – kortyolok bele saját italomba. – A foglyok?
- A vaskoponyás rideg, mint a szikla. Rezzenéstelenül hagyta, hogy rács mögé dugjuk. Ellenben a másik kettő folyamatosan karattyolt.
- Nem értenek minket. - rázom meg a fejem.
- És pont te akarod megtanítani őket a nyelvünkre? – vonja fel egyik szemöldökét kétkedve.
- Miért ne? Jensen gyorsan tanul.
- Kapitányom, mint barátod, figyelmeztetlek: ezek nem holmi gyíkok, akiket hazavihetsz, hogy megtartsd őket, mint kölyök korodban.
- Ha nem engedjük nekik, hogy bármit is megtudjanak rólunk, mi sem tudhatunk meg róluk semmit.
- Vendégekként kezeled őket, mikor fegyvert fogtak ránk. Ezt elmondtad a tanácsnak? Vagy azt, hogy Bec nem is olyan ember, mint amilyennek gondolják? Mi van, ha a másik kettő is olyan? Ki tudja, milyen istentelen dolgokban sántikálnak?
- Azt hiszed, hogy ezek a kételyek nem gyötörnek engem is? – emelem rá a tekintetem. – Te magad mondtad Dorran: vékony jégen járok. Nem cselekedhetek megfontolatlanul a Királynő nevében.
- A Királynő. – vigyorodik el és az előző feszült légkör semmivé foszlik. – Tett már neked házassági ajánlatot?
- Ugyan miről beszélsz? – nézek rá megütközve.
- A pozíciód remek, a címed szintén. Sőt egyetlen uralkodónk igen csak szimpatizál veled.
- Nem való nekem a családalapítás. – rázom meg a fejem.
- Valóban nem Kapitány. – ad nekem igazat. – De ha a Királynő mégis ajánlatot tenne neked, ne légy olyan ostoba, hogy visszautasítsd. – felkel az asztaltól és nagyot nyújtózik. – Nyugovóra térek. Tedd azt te is, mert hamarosan jelenésünk lesz a Tanács előtt.
Megveregeti a vállam és távozik, azonban nekem valami hirtelen eszembe ötlik.
- Dorran! – kiáltok utána és ő megfordul. – Niinanről semmi hír?
- Semmi. – rázza meg a fejét.
- Ettől féltem. – komorodok el, s intek barátomnak, hogy mehet.

A tanácsterem most átrendezve várja, hogy kezdetét vegye a foglyok kihallgatása. Az asztal a dísztelen székekkel eltűnt, ez helyett faragott, hófehér székeken foglalnak helyet a Tanács tagjai. A Helytartó jobbján a Sámán, balján a Bölcs, s a Bölcs mellett a Kapitány ül. A foglyok előtt érkezünk, Dorran és én. Nekem a Sámán mellett jut hely, barátom pedig a Kapitány balján foglalja el helyét. Mi nem vagyunk előkelőségek, vagy a város polgárai, így széket sem kapunk. Rövidesen bevezetik Jensen kis csapatát is, láncon. Nem messze tőlünk állítják meg őket az őrök, egymás mellé sorakoztatják az embereket és közrefogják őket.
- Térdre. - int feléjük a Sámán.
Egy pillanatig nem történik semmi, aztán Jensen féltérdre ereszkedik, s példáját a másik kettő is követi.
- Felállhattok. - szólal meg ismét a kopasz férfi.
- Üdvözöllek benneteket. - veszi át a beszéd fonalát a Helytartó, mikor a három idegen újból kiegyenesedik. - Melyikőtök a Jensen nevű?
A két másik összenéz, és egy rövid ideig nem történik semmi, majd a szólított előre lép egyet és megszólal.
- Én vagyok.
- A mi nyelvünkön szólalt meg. - intézi szavait most felém a Helytartó. - Ő az aki gyorsan tanul?
- Igen. - bólintok.
- Fog érteni bennünket, ha kérdéseket teszünk fel neki?
- Nem tudom. Talán idő kell ahhoz, hogy megértse minden szavunkat.
- Nem intheted türelemre a Helytartót. - szól közbe bosszúsan a Sámán. - Nem vagy a feljebbvalója.
- Bocsáss meg. - hajtok fejet a Sámán előtt kelletlenül.
- Jensen érted, amit mondok? - a Helytartó most lassan és tagoltan beszél.
- Értem. - érkezik a felelet.
- Kik vagytok?
- Emberek. - válaszol egyszerűen.
- Honnan jöttetek?
- A Földről. - jelenti ki.
Egyszerű kérdésekre egyszerű szavakkal válaszol. Ám válaszai nyomán zavar lesz úrrá a Tanács tagjain is.
- Még mindig ehhez az ostobasághoz ragaszkodsz? - horkan fel Dorran, ám a város Kapitánya egyetlen pillantással belé fojtja a szót.
- A Földről. - ismétli meg a Helytartó. - Hazudik? - fordul most a Sámán felé, aki komoran felkel a székből és Jensenhez sétál.
- A szemembe nézz. - utasítja, és a fogoly engedelmeskedik. - Most válaszold meg újra a kérdést. Honnan jöttetek?
- A Földről. - ismétli meg korábbi válaszát.
A Sámán a férfi vonásaiban és szemének csillogásában igyekszik meglelni a hazugság legapróbb szikráját is, végül bólint saját magának és a Tanács felé fordul.
- Nem hazudik. - válaszol a Helytartónak.
- Ez nevetséges. - szólal meg most a Bölcs. Felkel a székéből és minden további nélkül elhagyja a termet.
- Calcas. - fordul felém a Helytartó. - Te szót értesz vele?
- Csak annyira, mint itt bárki más. - ingatom meg a fejem.
- Szeretném, ha megkérnéd, mutassa meg, hol van a többi társa. Vezessen el benneteket oda, ahol tábort vertek.
- Niinan még mindig utánuk kutat a kopókkal. - válaszolom.
- Óvatosnak kell lennünk. - halkítja le a hangját. - Nem bánthatjuk őket, míg meg nem bizonyosodtunk a szándékaikról. Madarat küldök az Uralkodónak, hogy értesüljön róla, mi történik birodalmának ebben a távoli sarkában. Arra kérlek Calcas, hogy maradj hű hozzám, amíg az Uralkodó képviselőjeként hozhatok döntéseket.
- Ahogy kéred. - hajolok meg a nő előtt, aki ezt egy halvány mosollyal nyugtázza.
Ekkor üti meg fülemet a Sámán duruzsoló, fojtott hangja, ahogy Jensennel beszél. A férfi készségesen válaszol a szentember minden kérdésére, s amaz elégedettnek tűnik. Végül hátrál tőlük pár lépést és széttárja karjait.
- Olyan helyről érkeztetek, ahová nem ér el Isteneink keze, így nincs jogotok, hogy ők mondjanak rátok ítéletet. - ezzel befejezettnek tekinti szerepét és helyet foglal székében.
- Le a láncokat. - parancsolja meg az őröknek a Helytartó, s azok abban a szempillantásban cselekednek is. - Calcas. - néz rám most a nő és én bólintok.
Odalépek Jensenhez.
- Nem bántunk benneteket. - szólalok meg. - De meg kell mutatnod, hol vannak a társaid. - várok egy kicsit, majd folytatom. - Értesz engem?
- Értelek.
- Segítesz is? - ezen elgondolkodik és nem válaszol azonnal. - Békés nép vagyunk, nem akarunk vérontást. - fürkészem rideg vonású arcát, hátha nekem is sikerül valamit kiolvasnom belőle. - Elvezetsz a társaidhoz?
- El. - válaszolja végül. - De nem mehetünk sokan. - kiejtése és szavainak rendje még sántít, de bámulatos, milyen gyorsasággal sajátítja el az ismeretlent. - Te – mutat rám. -, meg ő. - bök most Dorran felé. - És egy-két ember.
- Rendben. - bólintok.
De vajon tényleg elég ennyi? Dorran nehezen meggyőzhető és csapdát fog gyanítani, de ha bármelyikőnket is megölik, egy egész birodalom hadseregével kell szembenézniük. Csak annyit tudok, hogy mennyi kockázatot vállaltam én, arról azonban fogalmam sincs, hogy mennyi kockázatot vállalt ezzel a jövevények vezére. Nem vagyok mágus, vagy sámán, hogy a jövőbe lássak. Nem tudhatom, hogy a Helytartó és tanácsadói, hogy én magam rossz döntéseket hozok-e. De a végső döntést az Uralkodó hozza majd meg.


Whaler2016. 04. 18. 23:09:01#34210
Karakter: Derek Jensen
Megjegyzés: Kezdés



 

„Ha sósavat öntünk a mészkőre—”               „Nem támogatom! Túl fiatal még egy ilyen faladathoz, hiába vannak implantjai, azok nem…”

„Kisfiam, a tanárod keresett az iskolából, beszélni szeretne velünk.”                  „Dobd, üresen vagyok!”

   „Ő itt Naomi, veled fog együtt dolgozni.”                 „Derek!”               „Még! Mélyebbre! Istenem, ez az!”

„Fedezékbe, azonnal mindenki! Itt Vörös Egyes, ismétlem, itt Vörös Egyes, kapcsoljátok ki az EMP ágyút, implantosok vannak velem, ismétlem —”

„Mi tettek veled?”

Höh.

      „Csak felnyitjuk a mellkasod, és belevezetjük ezeket az elektródákat a szívedbe…”  „Jayce, azonnal vedd le a tetves lábad az irányításról!”

„Nagyon élveztem a tegnap estét, igen, mit szólnál, ha szerda este megint együtt vacsoráznánk?”

         „Ne lőj, azt mondtam, ne lőj!” „De meg fognak ölni mindenkit!”        „Nem is olyan rossz, mint amilyennek hangzik. Az agyműtétnél meg ébren leszel.”

                  „Hogy érted, hogy sáskával dúsítják a marhahúst?”              „Abe, valamit el kell mondanom…”

Elég.

                 „Túl erős az áramlat, neki fog csapni bennünket a szikláknak!” „Kibírjuk? Azt kérdeztem, kibírjuk, katona!?”

 – Őrnagy?

„Belső Föld. Egyesek úgy tarják lent élnek az idegenek és a dinoszauruszok.”     „Köszönöm, kedves tőled, de én nem akarok gyereket.”

Elég legyen már!

Egy pillanatra csönd lesz, én meg kifújom a bent tartott levegőt. Sajog, lüktet a fejem, az idegimplantok, pánikszerűen futtatják a rendszerellenőrzést.

Csontok. Csekk.

Szalagok. Csekk.

Elektronikus rendszer. …                      „Rendben van, de ha még egy bárból kidobnak miattad, nem állok jót magamért.”

Felnyögök, ahogy megpróbálom betájolni a végtagjaim helyzetét és valahogy magam alá húzni őket, hogy fel tudjak állni. Valami van a számban, rettenetes íze van. Tompán lüktetnek a tagjaim, ahol fájdalmat kellene éreznem – tényleg jók ezek az új védőruhák.

 – Jensen őrnagy?

 – Hallgatom, hadnagy.                    „A legfontosabb, amit tudniuk kell a Verne-ről, hogy a burka a nyomás kivédésére készült, nem a sziklákéra.”

 – Hála az égnek! – sóhajt egy megkönnyebbült női hang a mikrofonba. – Egyben van?

 – Túlélem. – nyögöm, hogy lassan feltápászkodom. „Megint a rossz levesport hoztad, kincsem, tudod, hogy apád ezt nem eszi meg.” – Bár azt hiszem, a memória egységem elszállt. Random emlékeket játszik be folyamatosan.

Nehézkesen, valami gazba kapaszkodva húzom fel magam a földről, még mindig lüktet a fejem, szédülök, nagyon beverhettem. Megpróbálom kikotorni a koszt a számból. Föld és Levelek. Nagyszerű, ha ettől nem kapok el valami földöntúli nyavalyát, akkor semmitől.

 – Őrnagy, itt Jayce, próbálta kikapcsolna, majd bekapcsolni?

 – Eszem a humorát, Jayce, majd ne felejtsek el szólni, ha vicces lesz. – Beleröhög az adóvevőbe.

 – Vicc nélkül főnök, ha nincs komoly baja, a helyreállító magától megoldja, csak kapcsolja ki egy időre. Nem mintha épp most lenne rá égető szüksége.

 – Miért is tartjuk magát, kiber, ha csak olyan dolgokat mond, amit mindenki tud?

 – Hogy megszereljem a marha exkluzív és marha érzékeny rendszerit miután leveti magát egy sziklapárkányról, természetesen. Ez így van benne a munkaszerződésemben.

 – Nem én voltam. – nézek föl a sziklaperemre. Jó 15 méterrel magasodik fölém, és egy rövid függőleges szakasz után lejtőbe megy át, bár annak jó 70 fokosba. Ez mentett meg valószínűleg, meg a bokrok, és a fa, aminek végül nekicsapódtam. Én meg hálából egy Derek-alakú ösvényt vágtam a közepébe. – Megtámadott.

 – Mi támadta meg?

 – A… fa? – próbálom homlokráncolva visszaidézni a néhány perccel ezelőtti eseményeket. Jayce vonyítva röhög, miközben a hadnagy próbálja lenyugtatni.

Odafönt voltunk, a tábor körüli környéket térképeztük fel, mintákat gyűjtöttünk, felvételeket készítettük, amiket majd vissza lehet küldeni a felszínre. A peremről nagyon jó kilátás nyílt a vidékre, közel-távol nem volt semmi fenyegető, így kimerészkedtünk a szélére. A két emberem hátramaradt, de ott voltak csak méterekre mögöttem. Megfordultam, hogy odahívjam őket, de…

 – Az az izé, fa, vagy akármi, rám támadt. Mikor megfordultam ott voltak az ágai – csápjai? – csak centikra tőlem. Én mondom, ez a valami mögém lopakodott, el akart kapni.

Jayce még mindig fuldokolva röhög, ahogy bekapcsolom a holotort és infravörösre váltva végig szkennelem a környéket valami élő után. Ha az a cucc tényleg rám tudott támadni – és még itt van –, meg kell jelennie a hőtérképen. De sajnos szkennerek most sem bizonyulnak hasznosabbnak, mint tegnap. Minden infra jelet ad, az egész képernyő vörös és sárga, még a növények és egyes kövek is.

 – A Symmesen sem állt vissza az infra rendszer?

 – Ugyanaz, mint tegnap.

Ez baj, ha az energiagömbből érkező sugárzás már egy 18 méter hosszú, 9 tonnás MASH 10-esen is tönkreteszi a rutinrendszert – amit eredetileg pont ennek kivédésére gyártottak –, akkor nem sokra fogunk menni a kütyüinkkel. Vagy ebben a világban tényleg minden él, és ennyire más, mint nálunk. Nem tudom melyik az ijesztőbb.

 – Hol vannak a többiek?

 – Megkerülik azt a szakadékot, amiről maga a gyorsabbik utat választotta.

 – Elég lesz, Jayce, fogja be most már! Vándor Alfa, Bravo, jelentést kérek!

 – Itt Vándor Alfa, most ereszkedtünk le a párkányról. Nyugatra vagyunk az elválási ponttól. – jelentkezik be Campbell.

 – Nem nyugat, nézd meg, - vág közbe a mikrofonon keresztül Lichten – erre mentünk, akkor…

 – Hadnagy, a Symmes látja őket?

 – Igen, küldjek koordinátát?

 – Őrnagy, látja azt a hegyet, aminek két csúcsa van? Abban az irányban vagyunk a perem mentén. – vág közbe Lichten.

 – Meg ne mozduljanak, ott vagyok.

Még egy pillantást vetek a perem tetejére, de semmi nem mozdul odafönt. Lehet, hogy képzelődtem, a stressz, a halál-közeli megérkezés, a napok óta nemalvás okozhat ilyesmit – elvileg. Más kérdés, hogy velem még sosem fordult elő. És azaz izé… De ide nem jött utánam, talán nem tud, vagy nem akar, vagy itt lent is van belőle épp elég. Mérsékelt lelkesedéssel vizslatom magam körül a legnagyobb gaztengert, amit életemben láttam. Erre nincs azokból a tizensok méteres fákból, amiket eddig kerülgettünk, de cserébe mindenfelé bokros, liánszerű növények, amerre a szem ellát, olyan áthatolhatatlannak tűnő dzsumbujt alkotva, amit a fönti őserdőirtásokból visszamaradt bozótosok is megirigyelnének. Most, hogy egy ideje nyugalom van körülöttük az állatvilág felbátorodott, zúg, csörög, duruzsol körülöttem a zöld, még ha nem is látok semmit. Elfintorodom. Nem mintha bármilyen állat beehetné magát a kevlárom alá – legalábbis remélem. Újra előhívom a holotort, radarral 3D térképet készítek a körülöttem fekvő tájról. Origótól olyan 60 méter sugarú körben dolgozik megbízhatóan a rendszer, azt még nem tudjuk mennyire hat rá az interferencia. Ösvényt azonban biztosan nem talál, úgyhogy nyugodt szívvel indulhatok bármerre.

 

Talán a legjobb ebben a helyben a levegő, mert az legalább tiszta, nincs benne az a finom, szálló por, mint fönt, amitől maszk nélkül egy nap alatt halálra köhögi magát az ember. Persze ez a sok izé, ami száll – valami termések, vagy apró rovarok? –, azok borzasztóak. De jó, inkább ez, mint a por. És gyönyörű, valóban gyönyörű – lenne képről, vagy egy kétórás séta erejéig. Az a szép benne, hogy él, az viszont valóban lenyűgöző. Ámulatba ejtő. Ámulatba ejtő és kiborító. Odafönt, ami maradt erdő, az rendezett, a fák sorokban állnak, néha vágásokkal megszakítva, nem mint itt, minden ott nő, ahol kedve van. Szeretem azokat az erdőket, csivitelnek a madarak, néha látsz egy-két rovart, de egyébként csönd van, nyugalom, jó oda elvonulni. De itt? Itt minden zajong, zúg, minden összevissza nő, minden átláthatóság nélkül és azt sem tudod nem akar-e épp megenni valami a következő fa mögött. Minden lépésnél rovarok tucatjai rohannak a talpam alatt, madarak csapnak ki mellettem a bozótból, egyes növények nedvesek, ragacsosak, ahogy átküzdöm magam közöttük. És még odafönt a „természet-közeli munkák” után az ember hazament a kis lakásába, lemosta magáról az út porát egy meleg zuhannyal, addig itt a víznek a közelébe sem akar menni. Az algáktól a vizek partjai zöldesek, ami még hagyján, de nem tudsz kettőt lépni úgy, hogy ne gabalyodjál bele valami vízinövénybe, vagy állatba, ami bizarr. Persze fönt is ilyenek a magukra hagyott tavak, de nem véletlenül nem megyünk bele azokba sem. Jayce volt az egyetlen, aki kipróbálta milyen itt fürdeni, mi többiek még nem voltunk eléggé rákényszerülve, és neki is elég volt azaz egy alkalom. Leszaggatom az utamba kerülő liánkat, majd a kevláromba épített pengével átvágok néhány bokron. Mint valami börtön olyan ez az egész, csipkerózsika tövisekkel benőtt tornya. Izzadok, fáradtnak érzem magam, biztosan a nemalvástól, és ölni tudnék egy steril, meleg vizes fürdőért.

Nem aludtunk rendesen vagy… egy hete? Na várj, útnak indultunk február 6-án, ma van 11-e, úgyhogy majdnem egy hét. Bár mondhatnám, hogy egy pillanat alatt elröppent! A hatodika este már nagyon idegesen telt, aztán hajnalban merültünk a Verne III-al. Több mint 72 órát tartott a merülés, mert a nyomáskiegyenlítés miatt nagyon lassan kellett mennünk, és többször meg kellett állnunk. Mikor mondtam az egyik haveromnak, mennyit leszünk víz alatt, nem értette mi tart olyan hosszan, mikor a Mariana-árok fenekére 5 óra az út. Mondtam neki: persze, csak itt a 11 kilométerhez, adj hozzá még hatvanat, meg istentudja mennyit a másik oldalon a felszínig. A nagyobb probléma, hogy az előre leküldött drónok szerint a két felszínt az elmúlt közel 80 év kőzetmozgásai miatt már csak egy keskeny barlangrendszer köti össze. A keskeny itt egy 600-800 méteres átmérőt jelent, de rögtön nem tűnik ez olyan soknak, ha víz alatt, áramlatok és örvények között, a vaksötétben kell rajta végigmanőverezni úgy, hogy a hajót meg sem próbálták az ütközések kivédésére alkalmassá tenni, különben vagy a nyomásnak nem álltunk volna ellen, vagy feljönni nem tudtunk volna a másik oldalon. A barlangrendszer bejáratától mind a négy emberem falfehéren tapadt a képernyőire és próbálta valahogy helyzetben tartani a Verne-t és közben még a térképező rendszert is felügyelni, ami a geológia, geometriai információkat küldte folyamatosan a felszínre. Szóval nem, nem sokat pihentünk – Egész testemmel nekifeszülök egy vékonyabb fának, sikerül eltolni és átbújni a résen. –, főleg miután beütött a krakk és a fedélzeti elektronika és a saját erőfeszítéseink ellenére is a falnak csapódott a hajó. Magunkat és a felszerelést is sikerült átmenekíteni a Symmesbe, és végül azzal jöttünk fel, míg a Verne véglegesen beékelődött egy hasadékba.

Akkor, a halál torkából épp csak kimenekülve a hátunk közepére sem kívántuk az egészet, de mint utóbb kiderült a Verne a lehető legjobb helyen ragadt be. Az ütközés után ugyanis a zsilipei lezártak, az átvivőrendszere pedig nem sérült, továbbra is működik, így most erősítőként működik köztünk és a felszín között, megkönnyítve az kommunikációt, ami a drónoknak mindig gondot jelentett eddig. Persze ez sem működik még tökéletesen.

 ­­– Symmes, mi a helyzet az adatátvitellel? – Fújtatva csapok szét néhány bokrot, a lábam minden második lépésre beleakad valamibe. Nem is a fáradtság, inkább a frusztráció kezd kihozni a sodromból. De valamivel előrébb már fák állnak, kicsit tisztulni látszik a környék.

 – Itt Wilcox hadnagy, Jayce kibernetikus épp azt szereli. Megérkezett az első adatcsomag visszaigazolása Földről, sikeresen végigkövették a nyomvonalunkat a barlangokon át, megkezdik a járatok kifúrását a hadsereg tengeralattjáróinak. Azt az utasítást kaptuk, hogy további jelig tartsuk a Symmes pozícióját és küldjük az adatainkat a felszínre.

 – Basszus, mennyi ez, hadnagy, 24 órás eltolódás? – Valami bogár került a számba, istenem, de gyűlölöm ezt a helyet! Le kéne engedni a sisakom alját.

 – 20 és fél, de igen, nagyon nagy. A mozgó olvadt kőzetek teszik, marha jól vezetnek. Jayce azt üzeni, le tudja vinni 12 alá, akár 10 alá is, ha sikerül hozzákalibrálni a rendszereinket a lenti naphoz.

 – Milyen gyorsan?

 – Azt mondja, ha minden jól megy, két nap.

 – És ezt miért nem ő mondja nekem? – morgom, ahogy újabb összenőtt, liánokkal egybekötött bokorcsoporton verekszem magam keresztül.

 – Épp fejjel előre lóg az infotérben. – Tusé. Megállok, újra leképezem a tájat, de továbbra sincs semmi érdemleges körülöttem, azon felül, hogy jól láttam, néhány méterrel előttem tényleg tisztul a terep, majd kezdődnek a fák.

 – Őrnagy? – szólal meg a hadnagy bátortalanul, privátra kapcsolva a kommunikációs rendszert.

 – Mondja, Wilcox!

 – Gondolja, hogy van még ennyink?

 – Mennyink?

 – Két napunk. – mondja gyorsan – Mielőtt felfedeznek minket.

Fogós kérdés. Mikor a drónok felvételeket készítettek négy és két hét prior, akkor minden voltak nyomok a lenti civilizációról. Épületek, művelésbe vont területek nyomai, de mind alacsony fejlettségi szintűek és meglehetősen messze az Északi-átjárótól, ahol a drónok beléptek. Semmi nyoma komolyabb harci technológiáknak, vagy a miénkkel összemérhető haderőnek, de magukról a lakókról nem sikerült kideríteni semmit a képek gyenge felbontása miatt. Az egyetlen anyagunk, ami van róluk, régebbi CIA akták, még az 1950-környéki monitorozásból, amikor az átjáró még könnyebben megközelíthető volt. Az viszont meglepően sokat elárult róluk, testalkati, viselkedési adatokon kívül még egyes kultúrabeli sajátságokat is feltüntetett, ami majdhogynem vicc, tekintve hogy jó 300 évvel ezelőtt végezték, közelében sem voltak a mai technikának, mégis jobb eredményeket kaptak. Ez van. Meg ki tudja 300 éves adatok mennyit érnek itt lent, ha a Földi – Fenti-Földi, Felföldi, teljesen mindegy – életről akarnánk valamit mondani ilyen korú adatok alapján, rendesen megütnénk a bokánkat. Amennyiben viszont ennyi év után is olyan civilizáció van itt lent, akivel érdemben számolni kell, aki tényezője lehet a honfoglalásnak, akkor az figyelni fogja a hatalmas víznyelőjét, valahogy biztosan. És ha elég fejlett, hogy a legkisebb problémát is jelentse, akkor mi is fel fogunk tűnni neki és nem a hadsereg érkezésekor kapja majd fel a fejét.

 – Ne aggódjon, hadnagy, a Symmes egy MASH 10-es helikopter, tankelhárító páncélzattal, álcája van és akkora tűzereje, hogy felmoshatná vele az indítóbázist. Másrészt ez a feladatunk, nem? Feltérképezni a környéket, kapcsolatba lépni a helyiekkel, felmérni a lehetőségeinket, hogy a többiek nyugodtan jöhessenek. Előbb-utóbb úgysem ússzuk meg a találkozót.

 – Nem, de nyugodtabb lennék, ha rendben lenne a kapcsolat. A kommunikációs csúszás a Földel egy dolog, de a MASH rendszereibe is belezavar a sugárzás, 15 kilométeren tiszta a vétel, de a maximuma is csak 70. Ezzel a rendszerrel odafönt a mélytengeri tengeralattjárók és az űrállomás között bájcsevejt lehetett folytatni! És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mindegyikünk elektronikus implantjában komoly zavarok vannak.

Ebben igazat kell adnom a nőnek, a helyzetünk bár nem súlyos, azért kecsegtetőnek sem nevezném. És persze a gondjaink nagysága elsősorban attól függ, hogy fogadnak minket a helyiek.

 – A Symmes még mindig álcában van?

 – Igen, fénytörő álca, kívülről tulajdonképpen láthatatlan. Folyamatosan monitorozunk 10 kilométeres körzetben, ha javul a megbízhatóság, akkor majd 20-on és 30-on.

 – A minták?

 – Növény és állatmintákat folyamatosan elemzi a számítógép és óránkénti csomagokban küldi tovább.

 – Így folytassák, én még Vándorral be akarom járni ezt a szektort a folyóig, 1800-ra… Oh.

Áttörve az utolsó bokron a gaztengert mintha elvágták volna, helyét azonnal az 5-10-20 méteres fák váltották fel. Ugyanazok a csupasz törzsű óriások, akiknek a lábuktól alig látszott fent a lombkoronájuk, olyan magasan voltak, és olyan jól zártak, hogy a lábuknál tulajdonképpen félhomály uralkodott. Fent a peremen elszórtan állt belőlük egy-kettő, de itt az egész erdőrészt ők alkották. Félelmetes.

 – Őrnagy?

 – Csak a fák. Küldök képeket vissza. – mire nem jó egy fejimplant? Bár a konstans hipernet hozzáférésem nélkül, kicsit olyan, mintha az agyam egy részét kanyarították volna ki a fejemből. Annyira a részemmé vált, folyamatosan kísért a hiányérzet.

 – A középponti energiaforrás miatt van, minél magasabbra, minél szélesebb lombkoronával nőnek annál több fényt tudnak nyelni, és mivel itt nincs az a típusú szél, mint a felszínen, ezért a törzseik is vékonyak. Biztos jó ott a föld, ha ekkorára megnőttek. Gyönyörűek.

Csak a hadnagy tartana ilyesmit gyönyörűnek. Az egyetlen jó dolog bennük, hogy nem látszik tőlük az ég, illetve a földbelső másik fele. Az embereim el voltak ájulva, mikor meglátták, az én egyetlen gondolatom pedig az volt: uramatyám, csak most ne jöjjön rám a klausztrofóbia! Hogy millió kilométerek vannak közöttünk? Nekem senki nem magyarázza meg, hogy mikor egy óceánt látsz a fejed fölött, az nem klausztrofób élmény. Meg ez a rohadt hányinger! Az emberi szem nem látja a Föld görbületét, de az agy és az egyensúlyrendszer érzi, hogy valami nincs rendben – több ezer éves evolúciót nem ír felül pár nap –, olyan egyensúlyzavarokat és hányingert tudnak produkálni, hogy rossz nézni.

 – Őrnagy. – csatlakozik be Campbell a beszélgetésbe a nyíltcsatornán. – Mozgást látunk tőlünk délre. Több személy, magasak, lovon vannak – vagy legalábbis valami hasonlón –, szerintünk a helyi népek. Symmes, látod őket?

Egy csattanás hallatszott a MASH csatornájáról, majd ezúttal Jayce szólalt meg.

 – Nem, kitágítom a keresést 20 kilométerre.

 – Vándor, merre van?

 – 10 kilométeres origó, 48 fokmetszet.

Beviszem gyorsan a rendszerbe, csak párszáz méterre vannak tőlem, de egy másik sziklaperem köveinek a takarásában.

 – Egy perc.

 – Vándor, megvannak. – jelentkezik újra a Symmes. – 14 nagy- és 4 kisméretű objektum tart felétek. 17 kilométer origó, gyorsan közelednek.

Az hét kilométer hozzánk, ha csak 30 km/órával jönnek is, akkor is elhaladnak mellettünk 13 percen belül. Bekapcsolom a kevlár páncélon az álca funkciót és átrohanok a fák és az újabb perem sziklái közötti rövidke nyílt terepen az embereimhez. Ők szintén álcában, a kövekhez lapulva figyelik a közelgő idegeneket. Rájuk közelítek a sisakomba épített lencsékkel.

 – Vándor, mi történik? Helyzetjelentést! – szól bele a hadnagy.

 – Létszám megerősítve. – veszi át Campbell. – 14 humán testalkatú lovas. A hátasokat nem tudom besorolni, talán a mi lovainkhoz hasonlítanak, de nem megfeleltethető. Ha közelebb érnek tudok képeket küldeni.

A közeledőket kémlelem, próbálom valahogy beazonosítani őket a porfelhőn keresztül, amit az állataik vernek. A középső lovas – hívjuk most lovasnak – látszik a vezetőnek, a tartásából, és ahogy a többiek körülötte rendeződnek. Balra közvetlen mögötte szintén egy vezető ember, illetve sokan igazodnak a jobb harmadik emberhez, aki kissé kijjebb halad a csoporthoz képest az indokoltnál.

 – Őrnagy.

Végigfuttatom az érkezőkön a modell-programomat, ami a látott kép alapján 3D modellt készít róluk, majd próbálja összevetni az adatokat a hozzáférhető adatbázisokkal, ahol persze várhatóan nem talál semmit az átlagos humán testalkati formák hasonlóságain kívül, mint a végtagok és testrészek száma.

 – Őrnagy, mi legyen?

 – 14 kilométer origó. – Vág közbe Jayce. Vagyis nyolc perc. Az útjuk pont a perem alatt halad el, aminek a sziklái mögött meghúztuk magunkat.

 – Talán elmennek mellettünk.

 – Túl közel kerülhetnek a MASH-hez.

 – Megtámadhatjuk őket, alig vannak néhányan. Lelőjük őket, mielőtt felfognák, mi történik.

 – Fékezze magát, Lichten! – szólok rá félvállról, de még mindig nem veszem le a tekintetem a közeledőkről. Próbálok valami kommunikációt felfedezni, de úgy néz ki, csöndben vannak.

 – De őrnagy…

 – Css! – szakítom félbe.  A csoport lelassított, megállt, néhányan a hátasaikról is leszálltak. Mi a fene… Most bezzeg mozog a szájuk, de túl gyorsan mozognak és túl messze. A kutyák az oka, illetve azok a valamik, amiknek a szerepét nálunk a kutyák töltik be. Hüllőnek látszanak, úgy nyújtogatják a hatalmas nyelvüket, mint a Felföldi hüllők, de úgy néznek ki, mintegy dobermann és egy varánusz beltenyésztett szerelemgyereke. Nem csúnyák, de otthonra nem kéne. A fejeik gyanúsan egyöntetűen a mi irányunkba fordulnak, nem lehetnek messzebb 1,5 kilométernél. Amilyen idegen szagunk van, nem is csodálom, hogy ilyen messziről felfedeztek.

 – Symmes, attól tartok kiszagoltak minket. Nem fogjuk elkerülni a kapcsolatfelvételt. Nem hiszem, hogy ártani tudnának nekünk ilyen kis létszámban, de nem fogunk ellenkezni, amennyiben elvezetnek minket. – Végül is ez a dolgunk, nem? Majd adok én nektek kapcsolatfelvételt! – Amennyiben nem áll módunkban visszatérni a MASH-re és kikerülünk a kommunikációs mezőn, úgy folytassák a Földtől kapott utasításokat a hadsereg érkezéséig, vagy amíg fel nem tudom venni a kapcsolatot! Próbálják minden lehetséges módon kerülni az erőszakot, amíg arra más utasítást nem kapnak!

 – Igenis, uram.

 – Őrnagy, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

 – Akkor még jó, Lichten, hogy magát nem kérdeztem.

 – 11 kilométer origó. Őrnagy, két perc és ott vannak. – Jayce hangjából tisztán hallatszott az idegesség.

 – Oké, kimegyünk, Vándor. Semmi fenyegető mozdulat, együttműködést várok, ha nagyon rossz a fogadtatás, akkor is próbáljátok őket nem megölni, világos? – automatikusan lehalkítom a hangom, de még nagyon messze vannak egyébként is, hogy halljanak. Campbell és Lichten is int, hogy megértették.

Kikapcsolom a fénytörést a ruhámon, de bekapcsolom az emlékrögzítést az implanton, hogy innentől minden információról küldhető formátumú biztonsági másolatot készítsen. Ez minden energiámat le fogja szívni a nap végére. Kívánjatok szerencsét… Átlendítem magam a sziklákon és stabilan érek földet a másik oldalon, mögöttem a két emberemmel. Apró kövek gurulnak szanaszét a lábaink alól, Lichten hangosan káromkodik a nyílt csatornán, ahogy kis híján elveszíti az egyensúlyát. A helyiek akkor már nagyon közel vannak, a portól csak az elektronikus rendszereinkkel tudjuk jól kivenni őket. Leeresztem a sisakom alját, hogy kivédje a szálló port. Gyorsítanak, ahogy meglátnak minket, mi nem mozdulunk. Érzem, hogy egy pillanatra fölszökne a pulzusom a stressztől, de az idegimplantok azonnal korrigálnak, csak az érzékeim élesednek ki és az a stresszel járó feszülő érzés marad meg. Egyre közelebb érnek, mindjárt itt vannak. A vezetőjük intésére szétválnak, két oldalról körbevesznek minket, köröznek körülöttünk. A régi filmek indiánjai jutnak róluk eszembe, ahogy a karavánokat körbezárták. A felkavart portól csak az elektronika látja őket, felcsapódó kövek pattognak a ruháinkról. Sokan vannak, hatalmasak, míg a földi lovak átlagosan akkorák, mint egy ember, addig ezek jóval magasabbak, és innen közelről még kevésbé hasonlítanak a mi állatainkhoz. Hatalmas a hangzavar, az állatok, a lábak dobogása, a lovasok kiáltásai. Mi nem mozdulunk, csak egy pár lépést teszünk hátra, hátakat összevetve zárunk mi is egy jóval kisebb kört, hogy mindenki szemben és védve legyen. Nem hallom a parancsot, amire lassítani kezdenek, majd megállnak, de cserébe azonnal 14 fegyver mered ránk: íjak, dárdák, más kézifegyverek. Nem hiszem, hogy bármelyik akár megkarcolhatná a páncélom, mégis megadóan feltartom a kezeimet. Az egyik lovas, pontosan velem szemben kiléptet a körből, egyenesen a mellkasomnak szegezi a fegyverét.

Ennyit rólatok, ötödik típusú találkozások.

 

Az állatok idegesen topognak mellettünk és az emberek – nevezzük őket az egyszerűség kedvéért embereknek, hiszen legalább nagyjából hasonlítanak ránk. Sötétben az utca túloldaláról. – is kikerekedett szemekkel, holtra válva bámulnak minket, fenyegetően hadonászva a fegyvereikkel. Teljesen megértem, hogy három kevlárpáncélos, sisakos idegent nem tartanak bizalomgerjesztő látványnak, de rettenetesen remélem, hogy nem terveznek minket az állataikkal megtapostatni. A gépeim közben próbálják leképezni körülöttünk őket: helyzet, fegyverek, testalkat, testtartás, légzésszám, minden, ami ebből a pozícióból rögzíthető.  A vezetőjük, ­­– egyenes tartású, fekete hajú, fehér bőrű férfi (?) – gondolom a nemek azért hasonlóak a föntiekhez –, közvetlenül velem szemben, engem figyel a rám emelt fegyvere mögül, én meg próbálom tartani vele a szemkontaktust a sisakon keresztül. Ez a Földön legtöbbször működni szokott, kivéve az olyan népeknél, ahol az ilyesmit sértésnek tekintik. Szívből remélem, hogy ez nem olyan.

Mond valamit, a hangja mély és fenyegető. Bekapcsolom az automatát, hogy próbálja meg kikeresni a CIA-tól kapott kis szótárból a jelentést, de nem várok csodát. Egyrészt ezek az anyagok is a 300 évvel ezelőtti felvételekből öröklődtek ránk, másrészt amilyen botrányosan kevés szó meg kifejezés van abban az adatbázisban, az lesz a csoda, ha egyáltalán olyasmit talál, ami megközelítőleg hasonlít a mai nyelvükre.

Elismétli, ezúttal kissé erőteljesebben. A szótár még mindig nem talált semmit, de körülöttünk az emberek kezdenek idegesek lenni, fenyegetően hadonásznak a fegyvereikkel, sugdolóznak, beszélnek, ami újra és újra bezavar a keresőnek. Megnyitom a holotoron a manuális felületet, hátha így gyorsabban találok választ. Kíváncsi vagyok, hány dárdát próbálnának belém állítani egyszerre, ha nem takarná a sisakom a monitort. A vezetőjük újra szóra nyitná a száját, de kiáltás hallatszik mögülünk, az egyik embere előrelendül, a dárdája centikkel kerüli el Campbell nyakát, akinek sikerül kitérnie előle, lerántva magával a közvetlen mellette álló Lichtent, előre tolva engem, és válaszul azonnal rászegezi a támadóra az övéből előkapott fegyverét. A helyi férfi visszahőköl, de a többiek azonnal támadó állásba helyezkednek az emberemmel szemben, míg a másik oldalt a gyorsan talpra ugró Lichten tartja sakkban két félautomatával. Én is előkapom a fegyvereimet, a vezetőjükre szegezem, megállítva ezzel a felénk nyomulókat. Sakk. Ennyit arról, hogy ne keverjük magunkat nagy bajba.

 – Vándor! – az embereim lefagynak, de nem engedik le a fegyvert. Kínos. ­­– Nem akarunk bajt. – Mondom a legmeggyőzőbb hangomon az embereimnek és a vezetőjüknek egyaránt, de ő természetesen nem érti. Csak úgy pörög az agyam és az elektronikám, hogy kitaláljak valami megoldást. Csak van valahol a szótárunkban egy hasznos kifejezés… Újra mozgolódás támad körülöttünk.

Nem bánt! –kiáltom az első használhatónak tűnő mondatot a vezetőjüknek, amit találtam, aki csak mereszti rám meglepetésében a szemeit. – Nem bánt. – ismétlem el valamivel nyugodtabban és lassan leemelem róla a pisztolyom, de még nem eresztem le teljesen.

 – Őrnagy?

 – Csak maradjatok nyugton! – mondom higgadtan, még mindig tartva a szemkontaktust a vezetőjükkel, aki gyanakodva méreget, ahogy lassan visszateszem a tokjába a fegyverem. A mellette álló felém bökne a dárdájával, de a vezetőjük egy határozott szóval megállítja. Most már kíváncsi, eddig jó, talán mégsem lesz itt mindjárt vérontás. Találatot jelez az automata szótár még az előző keresésre: Ki vagy?/Kik vagytok?/Mik vagytok?/Mi a származásotok?/ Törzs/ Eredet/ Népképviselet/ Spenót Most akkor ezt mind jelenti, egyiket jelenti, vagy mindre kicsit hasonlít? Már csak a helyzet iróniája miatt is remélem, hogy a spenót a jó válasz.

Lassan emelem fel újra a kezeimet, véletlenül se tűnjek fenyegetőnek, és kikapcsolom a sisakom rögzítését – a helyiek visszafojtott lélegzettel figyelnek –, majd leemelem a páncélt a fejemről. A mozdulatot agy pillanat néma csönd követi, majd egyszerre kezd mindenki újra mozgolódni és beszélni. Campbell és Lichten idegesen markolássza a félig leeresztett fegyvereit. Kezdenek újra elszabadulni az indulatok. Marha ijesztőek lehetünk, hiszen csak majdnem teljesen nézünk ki úgy, mint ők. Automatikusan beletúrok a sisaktól lelapult hajamba, de egy pillanattal később már meg is bánom, mert ahogy visszaigazítom a hajam a fejem tetejére, teljes egészében láthatóvá válik a fejimplantom. Persze, hogy nem tudják, mi az, honnan tudnák? Érthető. Olyan pánikot viszont, ami erre kitör még csak plázarobbantásnál láttam. Újra hangzavar, fegyvercsörgés, az állatok ágaskodnak, a helyiek ránk mutogatva kiabálnak, beljebb zárják a kört és nekünk egyszerre kell minden irányba figyelni, nehogy fennakadjunk egy előre meresztett dárdán. A vezetőjük próbál úrrá lenni a helyzeten, mérsékelt sikerrel.

 – Nyugalom! – kiáltom én is, próbálva túlharsogni a katonákat. Ezt a szót a vezetőjük használta az előbb, mikor visszafogta az emberét, de csak most zárkózott fel hozzá a szótár. – Nyugalom!

Az én szavaimra csak nagyobb lesz a felfordulás, de a vezetőjüknek elege lesz, felemeli a hangját, mire a katonák visszahőkölnek. Egy rövid időre megint csönd lesz, de a feszültség tapintható a levegőben.

 – Kik vagytok? – Próbálom a hallottakhoz leghasonlóbb kiejtéssel ejteni a szavakat, ahogy a vezér figyelme újra ránk irányul. Magunkra mutatok. – Föld. Ember.

Nem merném azt állítani, hogy a felismerés fénye villant a szemében, de az is biztos, hogy nem most hallotta először ezeket a szavakat. Parancsot ad az embereinek, mire azok vonakodva lejjebb eresztik a fegyvereiket, bár a veszély még közel sem múlt el, én meg szorgosan mentek minden kifejezést a háttértárba. Leszáll az állatáról, az egyik embere megpróbálja visszatartani, de ő leinti. Közelebb lép hozzám. Nagyon magas, a szekenner szerint több mint 2 méter, simán rám ver plusz egy fejet, a testalkata pedig vékony, gracilis, hosszú végtagokkal. Sötét, díszes bőrpáncélt visel. Vajon mennyi esélye van egy ilyennek a lőfegyverekkel szemben?

 – Föld? – majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy kérdés volt. Aztán kérdezett még valamit, amiből a rendszerem csak a vizet és valamilyen mozgásra utaló igét – jönni, menni, haladni, valami ilyesmit – ismert fel. Gondolom az ide utunk módjára vonatkozott a kérdés, de se egyetértéshez nem volt szókincsem, se elmondani neki, hogy nem értem miről beszél. Vagy mégis…

 – Igen. – válaszolom bólintva, és csak remélem, hogy ez a jó válasz a jó kérdésre. Mégiscsak vannak itt hasznos szavak, csak ezeket külön kategóriába gyűjtötte a rendszer.

Már közvetlenül előttem áll, fölém magasodik, de széltében talán fele akkora sincs, mint én. A sisakra mutatva felém nyújtja a kezét. Odaadom neki, ő megvizsgálja, forgatja az ujjai között. A beleépített elektronikus rendszerek azonnal kikapcsolnak, ha lekapcsolják a páncélról, így nem félek, hogy talál benne bármit is. Hátranyújtja az embereinek, hogy vegyék el, de azok nem nyúlnak érte, úgy húzódnak el előle, mintha legalább radioaktív lenne. Rájuk förmed, mire az egyik végre kénytelen-kelletlen elveszi.

 – Fegyvereket is! – bök a pisztolyaimra az övemen. Ezt kivételesen értem, mert ugyanazokat a szavakat használja, amire válaszul az emberei is leeresztették a fegyvereket. Ha nem is örömteli hír, de várható és érthető. Természetesen csak azokat a fegyvereket – a két pisztolyt és a késemet – adom elő, amikről tudják, hogy azok, vagy könnyen felismerhetők. Mindegyiket megszemléli, majd továbbadja az embereinek. A másik két emberem is lefegyverzik, a sisakjaikat is levetetik velük, de a páncéljainkat rajtunk hagyják.

Elfordul tőlünk, parancsokat kezd osztogatni az embereinek, amiből kisebb vita támad. Néhány embere idegesen mutogat ránk, gyanúsan a közelükben sem akarnak tudni bennünket. A vezetőjük még egyszer alaposan végigmér bennünket, majd elhajtja a többit. Lassan rendeződni látszik a helyzet, és a helyiek csapata kettéoszlik, öt ember a varánuszkutyákkal továbbindul arra, amerre eredetileg mentek, a többiek körülöttünk rendeződnek, újra fegyvereket fognak ránk, miközben egy remegő térdű katona megkötözi a hátunk mögött a kezeinket. A kisujjamat sem kellene megerőltetnem, hogy letépjem, de a páncéljukban még az embereim is ki tudnának szabadulni belőle. Körbevesznek minket újra az állataikkal, láncba kötnek minket a lábainknál fogva, majd menetirányba állítanak.

 – Symmes, lát minket? – Én vagyok az egyetlen, aki a feji implantjai miatt a sisakja nélkül is kommunikálni képes a MASH-el, de mondjuk a vétel sokkal rosszabb így. Lichtenhez fordulok, úgy teszek, mintha vele beszélnék, nehogy a helyiek frászt kapjanak.

 – Világosan.

 – Ötfős csapat tart irányba, húzódjanak be, maradjanak álcában, figyeljék őket, de kerüljék el a találkozást! A kapcsolatfelvétel megtörtént, a helyiekkel tartunk ismeretlen helyre, amennyiben módomban áll, jelentkezni fogok. A kapcsolatfelvétel dokumentációját átküldöm, azt nyers fájlként továbbítsátok a felszínre ASAP!

 ­­– Értettük, őrnagy. Vigyázzon magára, Vándor!

 – Vigyázzon magára, Symmes! Vándor kiszáll.

 

Visszavonok mindent, amit a levegőről meg a porról mondtam. Itt, gyalog ezek között a hatalmas hátasok között, újra alig lehet levegőt kapni most, hogy nincsenek a szűrős sisakjaink. Campbell folyamatosan köhög és tüsszög, mire az egyik lovas hátba rúgja. Nem mintha ennyi megártana volna Alfának, de a helyi ezzel szerzett egy nálunk egy nagycsomó feketepontot. Lichten ki is kéri magának a dolgot, de csak egy dárdavéget kap válaszul az arcába.

A helyzet csak akkor lett jobb, mikor végre elhagytuk a poros, köves terepet és réteken, erdőfoltokon keresztül haladtunk tovább. Amennyire ki tudtuk venni, ugyanazon az úton, ösvényen haladtunk, amelyiken idefelé jöttek. Nem engedtek bennünket beszélgetni, de még akkor is fenyegető tekintetekkel bombáztak minket, ha csak a lépés ritmusát eltévesztettük.  Kikapcsoltam a szkennereket, hogy energiát spóroljak, lassan sárgásba váltott az energiamérlegem, ami annyit jelentett a közeljövőben be kellett ütemeznem valamilyen étkezést. Meg nem mintha bármi értelme lett volna itt folytatni a felderítést, ugyanolyan erdőkön és tisztásokon vágtunk keresztül, mint amilyeneket az elmúlt két napban is vizsgáltunk, ráadásul a kommunikáció is megszűnt a Symmessel, ahogy elhagytuk a rádiójuk hatótávját.

A CIA-tól kapott szótárakat böngésztem, próbáltam memorizálni a hasznosabbnak tűnő kifejezéseket, a kísérőink, fogvatartóink beszélgetéseiből elraktározni a kiejtéseket, a nyelv dallamát, a különböző szóváltozatokból valamennyi ragozást, még ha magát a jelentéseket nem is sikerült összeraknom. A baj, hogy nem volt viszonyítási alap, beszélhettek rólunk, a napjukról, az időjárásról, bármiről és néhány szó megvolt ugyan, de túl kevés ahhoz, hogy a többire következtetni tudjak. Persze, mennyivel egyszerűbb lett volna ezeket a kifejezéseket még a Felföldön memorizálni, de egyrészt 300 év után már senki nem emlékezett, hogyan is kell ezeket rendesen kiejteni, hiába voltak eredetileg is fonetikusan írva – még a szótár is csak azután ismerte föl a kifejezéseket, hogy az első pár mondat alapján egy nagyjáboli kiejtéssémát összerakott. Azután már könnyebben ment a keresés és a hosszú menet alatt hallgatózva sikerült még valamennyit finomítani a rendszeren. – Másrészt, és ez az, amiért a púpom tele van megint az öltönyösökkel, hogy a szótárat természetesen indulás előtti nap délutánján töltötték csak fel, azt is csak nekem, mondván túl régi és egyébként is hiányos, de azért hátha… Jó, ki gondolt arra, hogy 300 év múltán a beszédük még nem változott? De attól én még nyugodt szívvel vagyok mérges.

Bő három óra után jön előröl a parancs, hogy megállunk. Szívesen mondanám, hogy éjszakára, de itt nincs sötétség. Sosem. Nincs lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a francos energiagömb, itt egyfolytában nappal van, ami gonosz dolgokat művel az időérzékemmel. Az elmúlt két napban az energiám jelentős része arra ment el, hogy az idegimplantok próbálták a cirkadián ritmusom az új körülményekhez optimalizálni, de mivel az egész biológiai óra rendszert a fényviszonyok változása finomhangolja, így fel volt adva neki a lecke.

Egy erdőszéli tisztáson táborozunk le, az egész területen le van taposva az eredetileg nagyjából nyakig érő fű, úgyhogy gondolom odafelé is itt álltak meg. A fák itt nem olyan nagyon magasak, de ezeknek is magasan növő, nagyon terebélyes lombjuk van, viszonylag kevés, de hatalmas levelekkel, sima kéreggel. Egy fához kötöznek minket, míg az emberek sátrakat vernek, megitatják, megetetik az állataikat, és nekilátnak főzni. Az illatok alapján komolyan megkísért a fűrészpor ízű energiaszelet a páncélomban, ahogy Lichtent is, csak ő a fenntartásainak hangot is ad. A férfi egyébként is egy nagyszájú figura, aki akkor is beszél és szid minden szeme elé kerülőt, amikor jó napja van, hát még mikor sokórás menetelés után azt is el kell viselnie, hogy kikötözik egy fához. Campbell ellenben a kilátástalanok nyugalmával térdére hajtott fejjel figyeli a tábori sürgölődést, néha vissza-visszaszólva, helyretéve Lichtent. Én csak fél füllel figyelek rájuk, lefoglal a beszélgetések kielemzése, a szótár frissítése. Néha elkapom, ahogy a vezetőjük bennünket mustrál, rajtunk felejti a tekintetét, de egyébként – azon a négy őrön kívül, aki tisztes távolságból ránk vigyáz – békén hagynak minket.

Az ételből végül rövidebb huzavona és közjáték után mi is kapunk, hála az égnek. Nem az a fajta étel, amihez hozzá vagyunk szokva, nem az az állag, külső, ízvilág, de arra jó, hogy újratöltse az elemeket. És jó, rendben, tényleg nem annyira szörnyűséges, mint az illata alapján feltételeztük.

 

 – Sikerült valamit megtudni, őrnagy? – fordul hozzám suttogva Campbell, nehogy fölébressze a vacsora után nyugovóra térő katonákat, vagy felhívja magunkra az őreink figyelmét.

 – Nem sokat. Az Aednat név hangzott el sokszor, de ez lehet személy meg város is, Sicaria ugyanúgy, illetve a gonosz szó, meg Ana, Neit, Macha. Azt ne is kérdezze kicsodák, vagy micsodák ők, mert nem tudom.

 – Azt nem értette, milyen messzire megyünk? – szól közbe Lichten.

 – Nem, de elég messze, hogy rendes tábort állítsanak, szóval azt mondanám, még egy félnapnyi menet biztos van előttünk.

 – A Symmesről semmi?

Csak megcsóválom a fejem válaszul. Az egyik sátor mögül előlép az egyik katona – amelyiket korábban másodparancsnoknak tituláltam a lovaglási pozícióik alapján –, és határozottan felénk közeledik. Egyébként igazam volt, a tábori interakciói szerint is második ember, a harmadikat, akit vezetőfélének tituláltam – aki furcsán kívül lovagolt a többiektől –, viszont nem láttam egész délután, valószínűleg ő ment a másik öttel.

 – Mi a bússzart akarnak ezek már megint? – morogja Lichten.

A másodtiszthez a vezetőjük is csatlakozik, de megáll kicsit távolabb váltani pár szót egy másik emberével. A másodtiszt közvetlenül fölöttem áll meg, próbál határozottnak és fenyegetőnek látszani, ahogy felszegi az állát és csípőre teszi a kezét, de látszik az arcán, hogy nem érzi biztosnak a talajt a lába alatt, dárdája ott van a keze ügyében, lazán a hátára erősítve. Eloldoztat a fától az őreinkkel, de a kezeimet úgy hagyja, a hátam mögött megkötözve. A vezetőjük csatlakozik hozzánk.

 – Köszönöm Dorran. – fordul a másikhoz. A köszönöm szó már megvan a beszélgetésekből, a Dorran meg név lehet, vagy beosztás. A Dorrannak nevezett férfi csak bólint és hátrál pár lépést. Kicsit messzebb a sátraknál tisztességes nézősereg verődik össze, akik sugdolózva figyelik az eseményeket.

A vezetőjük lenéz ránk, ebből a pozícióból még kontrasztosabbnak látszik az egész megjelenése: a ridegfehér bőre, fekete haja és természetellenesen kék szemei. De az alkata is, mintha egy nyújtógépbe rakták volna bele, mindene valahogy túl hosszú, túl törékenynek látszó. Leguggol hozzám, de sokáig nem szól semmit, csak méreget. A tekintete elidőzik a fejimplantomon. Őt is érzékenyen érintheti a közös nyelv hiánya.

 – Calcas. – mutat magára.

 – Jensen. – mutatkozok be én is, mire válaszul csak bólint.

Elsimítja a port előttünk, ahol az állatok előzőleg kitaposták a füvet és egy kört rajzol, egy-egy hullámvonallal a két pólusán és egy kisebb körrel a közepén.

 – Agartha. – mutat rá. Ezúttal én bólintok. Megrángatom az egyik kezem, mire Calcas int, hogy oldozzanak el.

Rajzolok egy másik kört, közvetlenül az övé köré, és összekötöm a két kört a hullámoknál, hogy azok így két félkört alkossanak. Rajzolok egy pálcikaemberkét a rajzolt bolygó belső felére, majd rábökök Calcasra jelezve, hogy ez ő. Nagyon viccesen nézhetünk ki külső szemmel. Ölni tudnék egy rendes szótárért. Rajzolok még egy emberkét, ezúttal a bolygó külső felére, majd magamra mutatok.

 – Föld. – bökök a bolygó külső részére, majd húzok egy vonalat a külső emberkétől a járaton át Agarthaba. Dorran azonnal beszélni kezd, de túl gyorsan hadar, hogy bármit is megértsek, Calcas csak a rajzomat nézegeti, meg engem, ahogy válaszol neki. Kérdez tőlem valamit, de a Neit néven kívül nem ismerek föl más szót. Megcsóválom a fejem. Úgy néz ki, megérti, mit akarok. Érdekes, hogy bár a nyelvünk teljesen különbözik, az alapvető gesztusok mennyire egyformák. Meg kell kérdeznem a hadnagyot, mi erről a véleménye. Dorran újra kérdez valamit – amiből egy szót a szótáram páncélnak fordít – és megütögeti a lábamon a kevlárt a dárdája tompa végével. Intek nekik, hogy figyeljenek rám egy pillanatra, majd kioldom a biztosító kapcsokat a könyökömnél, és leválasztom a páncélom kézfeji részét. Most vagyok csak igazán hálás a kis hangnak, ami felhúzatta velem annak idején a bőrt a kezeimre. Nem néz ki teljesen élethűnek, de annyira elég, hogy ne kapjanak automatikusan sokkot a helyiek. Képzelem micsoda felfordulás lenne, ha már a fejemre is kész pánikkal reagáltak! Calcas kezébe adom a páncéldarabot. Viszonylag könnyű, de rendkívül ellenálló anyag, nem hiszem, hogy hasonlót is láttak volna valaha. Hol láthattak volna, mondjuk? Megvizsgálja, majd tovább adja Dorrannak – aki türelmetlenül leselkedik a válla fölött –, majd int, hogy adjam neki a többi páncéldarabot is.

Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem az. Habozok, ő engem fürkész, az arcom, a páncélom, majd a szemembe néz, és újra int, hogy adjam oda. Nem erőszakos – ez az első, ami feltűnik –, nem ellenségesen, fenyegetően lép fel. Nem bántottak minket különösebben, ha ez lenne a szándékuk már léptek volna. Vagy nem. Mégis mennyire vetíthető a fenti emberek viselkedésmódja erre a lenti világra? Miért várnánk, hogy ugyanúgy viselkedjenek? Mit várunk egyáltalán? Kicsit olyan, mintha földönkívüliekkel vennék fel a kapcsolatot, hiába élünk ugyanazon a bolygón. Igazság szerint marha kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, mit fog tenni, hogy fog viselkedni? A viselkedésük rendszere érdekel, a hierarchiája. Már a tábori tapasztalatok alapján is olyan hasonló és mégis annyira más, mint a miénk, lenyűgöző! És mégsem szeretnék itt maradni a páncélom nélkül, mégiscsak ad az embernek egy biztonságérzetet az, ha ebben az ismeretlen, szokatlan világban elszigetelheti magát a környezetétől. Ad egy távolságot, egy biztonságot, aminek semmi köze nincsen a fizikai védelemhez. Elég biztos vagyok benne, hogyha megráznám a fejem és visszautasítanám a kérést, Calcas annyiban hagyná – Dorran biztosan nem, de amíg nem övé az utolsó szó, addig ezzel együtt tudok élni –, csak visszakötöztetne és magunkra hagyna bennünket. Nem akarom levenni a páncélom. Nem akarom elveszíteni a kapcsolatom a Földdel. Nem akarom a közelembe engedni ezt a világot. Nem akarom. És valahol mégis hajt a kíváncsiság.

Calcas még mindig engem figyel, vár.

 – Nem bántalak.

Gondolom azért mondja így, mert tudja, hogy ezt már értem. Bólintok. Akkor én sem bántalak téged. Lassan lecsatolom a másik kezemről is a páncél kézfeji részét, de azt már magam mellé teszem le. Feltápászkodom, mire Calcas is így tesz. A mögöttünk álló fának támaszkodom, megmozgatom az elzsibbadt lábaimat. Innen közelről még magasabbnak látszik, még Dorran is rám ver vagy fél fejet. Nem szoktam hozzá az ilyen magas emberekhez.

A páncélom a gerincimplantomhoz csatlakozik, így egy annak küldött jellel meglazítom a kapcsolatot, mire a páncélzat egyes elemei elcsúsznak egymástól. A két helyi csak kikerekedett szemekkel bámul, a hátuk mögött, a sátraknál összesúg a sokaság.

 – Őrnagy, ez nem jó ötlet. – vág közbe Lichten.

 – Egyet kell értenem, őrnagy, nem szabadna levennünk a felszerelést. Nem jó ötlet.

 – Egy szóval sem mondtam, hogy az.

Igaz, Calcas, agarthaiak kapitánya? Remélem, értékeled a gesztust és az együttműködést. Kezébe adom a mellvértem, a többit óvatosan leteszem a földre magam mellé. A hűvös levegő, szellő a bőrömhöz ér a ruháimon keresztül. Megborzongok. Mennyire nem akarom én ezt az egészet! Meztelennek, védtelennek érzem magam és nagyon kicsinek itt az óriások mellett, hiába vagyok valószínűleg jóval erősebb náluk. Calcas a mellvértemet is továbbadja, majd érdeklődve visszafordul hozzám. Védekezőn összekulcsolom a kezeimet a mellkasomon. Túl sok szabad felület. Dorran már megint beszél, amitől kezdek igazán ideges lenni, teljes erejükkel pörgetem az ideg- és hormonimplantokat, hogy lecsillapítsák az idegrendszerem. Az embereim engem bámulnak, lélegzetvisszafojtva várják, hogy most mi lesz.

Calcas szóra nyitná a száját, kérdezni akarna valamit, de Dorran gyorsabb, közelebb lép, a fejimplantom felé nyúl, hozzá akar érni, én meg ösztönösen elcsapom a kezét. Felkiált fájdalmában, az alkarját szorongatja. Oké, talán tényleg nagyobb erővel ütöttem meg, mint kellett volna, de mentségemre legyen szólva nem volt teljesen szándékos. A férfi kiáltására azonban a hátul állók magukhoz térnek, fegyvert ragadnak, közelebb jönnek, az embereim feszegetni kezdik a köteleiket, de finoman lábon rúgom Lichtent, ki ne merészeljenek szabadulni, mert akkor a mostaninál is sokkal nagyobb bajban leszünk. Calcas megragadja a csuklóm, rászorít, megrántja. Hiába van rajta a bőrbevonat, a kemény bionikus karok féme érezhető alatta.

 – Mi vagy te? – a tekintetéből csak úgy süt a harag. Nincs időm válaszolni, nem is feltétlen tudnék. – Mi vagy te? – Ezúttal már kiabál, vasmarkába szorítva a csuklóm. Nem ellenkezem, húzom vissza a karom, de válaszolni sem tudok. Olyan erővel taszítja el magától a kezem, hogy az majdnem a mögöttem álló fának csapódik. Dorran közben már a lándzsájával szúrna felénk, de Calcas megállítja. Dühösen, szikrázó szemekkel, összezavarodva bámul rám. – Kötözzétek meg! – Adja ki a parancsot végül.

Dorran persze tiltakozik, de akkor már öten vannak rajtam, úgy lekötik a kezeimet, mozdulni sem bírok. Nem ellenkezem, bár rettenetesen irritál, hogy hozzám érnek így, hogy nincs rajtam páncél. Felfordul tőle a gyomrom. Calcas pedig csak áll kicsit távolabb, rám szegezett tekintettel figyel. Kész. Nagyon elegem van. Maradtunk volna inkább a Symmesen…

 

Még pár óra pihenés vár ránk ezek után. A katonák nem jönnek a közelünkbe, de nem is teszik le a fegyvereiket a kezükből, sugdolóznak, aggódva, félve méregetnek bennünket. Indulás előtt ezúttal nem kapunk ételt, ami mindhármunkat érzékenyen érint, hiszen mindegyikőnk súlyosan implantált. Bionikus karjaim, illetve fejimplantom csak nekem van, de a mellkasi szív-hormonmonitorozó rendszer és a gerincvelőhöz kapcsolódó idegimplant-rendszer alapfelszerelés a CIA-s egységeknél, illetve Lichten kapott két bionikus alsó lábszárat, miután egy akna levitte a sajátjait négy évvel ezelőtt.

Indulás előtt a társaim páncélját is elveszik, megtapogatják a karjaikat, de persze az övék normális, emberi. Nem sokat beszélünk, sem egymással, sem a helyiekkel. Nagyon ellenséges a légkör, egyre jobban tartunk tőle, hogy elszabadulnak az indulatok. Ha Calcas nem lenne itt, hogy visszafogja az embereit, eddig sem bírták volna. Ugyanolyan sorba kötnek bennünket, mint tegnap, de a terep jóval nehezebb, végig emelkedőn megyünk, hol erdőkön, hol sziklás részeken keresztül. Nincs napszak- vagy hőmérsékletváltozás, ahogy itt a Föld belsejében általában nincsen, de még ez is megvisel bennünket, a fenti földhöz akklimatizált belső, pszichés rendszereinket. Fejünk fölött a belső nap, a mögött pedig ég helyett hegyek és tengerek. Próbálok olyan kevésszer felnézni az égre, amennyire fizikailag lehetséges. Rettenetesen érzem magam a páncélom nélkül. Hozzámér a szél, érzem az energiagömb melegét, a füveket, köveket, mindenféléket a bionikus kezeim alatt, vagy ha leülök. Fönt sem vagyok kibékülve azzal a kis maradék természettel, de itt még folyamatosan irritál az is, hogy neadjisten valami állat belemászik a bakancsomba vagy a ruháim alá. De nem csak én vagyok ideges, fáradtak és frusztráltak vagyunk mindannyian, meg egyre éhesebbek és gyengébbek. Ki kellett kapcsolnom a rendszereimet, egyedül a fordító programot hagytam meg, hogy spóroljunk az energiával. Ki tudja, meddig megyünk még, vagy mikor érzik úgy, hogy ideje nekünk is adni valamit enni, vagy mikor szakad el nálunk a cérna és lesz elegünk a játszadozásból.

Már egy ideje letértünk az ösvényről, amit eddig követtünk, most egy meredekebb sziklás szakaszon baktatunk föl, a talaj csúszós az apró kövektől, oda kell figyelni, hova lépünk, körülöttünk a táj monoton szürkés-vöröses, néhány furcsa alakú, kékes növény nő csak a repedésekben. Amit viszont az emelkedő tetején találunk, az lélegzetelállító.


 

A hegyoldal másik oldalán meredek lejtő fogad minket, a völgy mélyre nyúlik a lábunk előtt, majd medencévé szélesedik. A hegyoldalakat erdő borítja minden irányba, ugyanazokból a magas fákból, mint eddig, de a völgy mélyén, a síkságon földművelés folyik, hatalmas színes foltokként terülnek el az ültetvények, amiket geometrikus formákban utak szabdalnak keresztül és egy kékes folyó, ami valamivel távolabb, de még látótávolságban egy nagyobb tószerűségbe ömlik. A medence másik oldalán, velünk szemben, ahol a következő hegy kezdődne, hatalmas város áll, félig a hegy oldalába vájva. Falai a sziklában kezdődnek és oda térnek vissza, tornyai a magasba nyúlnak, teraszai, házai színesek, ragyogóak. A város lábától elszórt kisebb házcsoportok tarkítják a tájat a tó irányába. Távoli duruzsolásként hallatszik ide a város zaja, amibe néha állatok hangja és fejszék csapása vegyül. Elképesztő. Visszakapcsolom a rendszereket, hogy felvételeket készítsek, közben öntudatlanul is közelebb lépek a széléhez.

 – Ez Sicaria. – hallom Calcas hangját magam mellett.  – Ősi város.

Nem tudom mikor jött oda, a nagy ámulatban észre sem vettem, de most engem vizslat, ahogy a városban gyönyörködöm.

 – Csodálatos. – válaszolok vissza, remélem a jó kiejtéssel.

 – Ide jöttünk, őrnagy? – lép mellém Campbell.

 – Nem tudom. – válaszolok a tájat fürkészve, a lehető legtöbb mérést lefuttatva és felvételt készítve ebből a távolságból. – Remélem.

Lichten kiköp mellettünk a földre, mindketten szemrehányón nézünk rá, mire ő csak megvonja a vállát.

 – Bogár. – közli bocsánatkérően. Elfintorodom.

Calcas közben odébbáll, parancsokat osztogat ismét az embereinek, felkészíti őket a leereszkedésre a völgybe. Az alap vezényszavak már egészen jól mennek nekem is, bár ki tudja mire fogunk menni a kis szókincsemmel egy ilyen városban. Megoldjuk. Mindent megoldunk. Meg kell.

Calcas int nekünk is, hogy álljunk vissza a sorba, majd a kiadja a parancsot és mindannyian megindulunk, megkezdjük az ereszkedést Sicaria felé.

 



Szerkesztve Whaler által @ 2016. 04. 18. 23:15:28


Nauki2014. 08. 12. 23:43:42#30994
Karakter: Brigitta Omocha



Árgus szemekkel figyelem őket. A legkisebb fiú egyetlen vízcseppet volt képes akarata alá vonni, szerintem nem is tudja a három váza melyikéből, csak arra koncentrál, hogy megtartsa a levegőben még a nyelvét is kidugja hozzá, min aprót mosolygok.
Thomasnak könnyebb dolga volt, hiszen tapasztaltabb és erősebb volt Tonynál. A váza tartalma felemelkedett, majd egységes gömbökké oszlott szét, melyek azonnal lenyűgöző formációkba rendeződtek s víg táncot jártak a fejünk felett.
 Valahogy viszont, annyira nem kötött le a mutatvány én csak Daniel megoldására voltam kíváncsi, így mikor odapillantottam, csalódott lettem, mert ült nézett és nem csinált semmit. 

-        Daniel, a feladat rád is vonatkozik- szólok neki, mire látom, hogy összerezzen, nem itt járt. állapítottam meg.

 -      Az az igazság… - kezdene  bele, azonban Thomas félbeszakítja.

-       Ha ő vízhez nyúl, abból csak katasztrófa születik. Nincs ebben a tökfejben sem szépérzék, sem kedvesség, ezért fagyaszt mindent meg. Olyan az ereje, amilyen ő: hideg, merev és semmire sem jó!- köpte merő gúnnyal a szavakat az idősebb testvére, mire nekem elszorult a szívem. Hogy beszélhet így szegénnyel?!

-       Bátyus, hagyd már abba! – szól rá bátyjára Tony. Ahogy másra figyel, az aprócska vízcsepp a földre pottyan. A kisfiú szája sírásra görbül. Nem kis erőfeszítésébe kerülhetett, hogy mozgásra bírja.

-      Látod, már megint mit csináltál? Tudsz egyáltalán bármit is az öcséid bántalmazásán kívül? – fakad ki, mire a szoba hőmérséklete rohamosan zuhanni kezd. – Tudod, mi vagy te, Thomas? Egy önző, számító, erőszakos, beképzelt féreg, aki arra sem méltó, hogy az olyanok, mint Tony, eltapossák! –fakad ki, először kimutatva az érzéseit a testvérei előtt. A bátyó feje felett lebegő vízgolyók jéggé fagynak és a fejére zuhannak. Mire az utolsó is földet érne, ájultan esik össze.
 
Rémülten néztem végig az egészet. Hol rá emelem a tekintetemet, hol a földön fekvő sérültre, hol pedig a kisfiúra, aki már valósággal sírva fakadt.  Ekkor Daniel se szó, se beszéd elviharzott. Első dolgom az volt, hogy az ájult fiúhoz siettem és egyből átmelegítettem kicsit, majd a fejét a jótékony vízzel áthűtöttem a búbot pedig eltüntettem. Rövidest föl is ébredt és megnyugtatva az öcsét megkértem, hogy menjen, kísérje el a szobájába és maradjon vele és győződjön meg róla, hogy lefekszik pihenni. Továbbá a lelkükre kötöttem, hogy erről egy szót se. Mondják azt, hogy a fiú szimplán gyakorolt és egy pillanatra nem figyelt oda. Bólintással adták a tudtomra megértették, majd lassan elbotorkáltak. A könyveket gyorsan felvittem a szobámba, majd a jégfiú keresésére indultam.

Tűzzel öleltem körbe a testemet és, ahogy kiértem madarak repkedtek körülöttem. Megkértem őket segítsenek, Kézségesen röppentek tova.
Leültem a földre és nem telt el pár perc az egyikük sietve a vállamra telepedett és jelezte, kövessem. Így is tettem. Futottam, ahogy bírtam. Szoknyám itt ott elakadt a magas bozótban, ezzel felhasítva azt. Az egyik ág egészen combom közepéig felvágta az anyagot felsértve bőrömet. Sebeim egyből összeforrtak.  A fájdalmam eltörpült a vágy mellett, hogy segítsek neki. Szüksége van rám, valakire, aki mellette áll.
Ahogy közelítettem hozzá, a hideg fokozódott és egyre erőteljesebb lángokat kellett keltenem a testem köré. A tűz révén nem bírtam jól a hideget, de a víz valahogy enyhítette a feltörő kínt. A jég a legnagyobb ellenségem. Mikor kísérleteztek rajtam jégbörtönbe zártak, mert tudták, ott nem kapok erőre. Ahogy nőtt a hideg a testem parázslani kezdett, a tagjaim egyre jobban zsibbadtak, már már öntudatlanul késztettem mozgásra lábaimat, de sikerült. Megpillanthattam őt. A földön kuporgott egy nagy fűzfa ágai alatt. Félt… félt önmagától és a jég ezt kihasználva egyre erőteljesebb testet öltött. Le kell küzdenie a démonait.

-          Daniel- szólítottam meg lágyan, bágyadtan. Minden erőm kiszállt így enyhén inogtam egy helyemben állva.

-          Te mit?- nézett rám hátra könnytől fátyolos tekintettel. 

-          Hozzád jöttem- suttogtam és tettem egy elgyötört tétova lépést. Felpattant és hátrált tőlem, láttam a szemében a kétkedést és a félelmet- Segíteni szeretnék- nyújtottam ki felé a kezem mire egyik kezével előrecsapott, nem akart megütni, csak el akart űzni maga mellől.
Öntudatlanul is egy hatalmas jeges lökést küldött felém mely megadta a végső döfést. A tüzem kialudt, én pedig térdre rogytam. Hallottam, hogy felzokog és a nevemet kiálltja, de már nem hallottam. A tűz körbeölelte a testemet. Felcsapott ezzel megakadályozva tétova lépéseiben, melyeket felém tett. Éreztem, hogy a bőröm izzik, majd elég. A folyamat fájdalommentes volt, átéltem már rengetegszer, de az elmúlt időben oly régen. Úgy éreztem, mintha oltalmába vonna a tűz és felemésztene. Nem fájt, de eltűntem. Por és hamu maradt utánam.

Lebegtem, a vakító fehérség körém fonódva tartott meg, az öntudatlanság és a túlvilág peremén egyensúlyozva velem. A táj kettéágazott az egyik irányba egy vakító üreg volt, míg a másik felén a poraimat láttam és a kétségbeesett jégfiút. Megindultam az utóbbi kép felé. Rohantam párszor el is esve szakadt ruhámban. Erőt véve magamon az utolsó lépést ugorva tettem meg és fejem elé kaptam kezeimet. A következő pillanatban meleget éreztem, perzselő hőt. Tűzörvénylett hamvaim körül és pedig lassan újra alakot öltöttem. Daniel sápadt arcán döbbenet és megnyugvás futott át. A tűz mezítelen testem körül táncolt. Magam elé kaptam a kezeimet.

-          Fordulj el- kértem határozottan, pironkodva. Megtette kővé dermedve, amire kértem. A következő pillanatban hátradobta fehér kabátját, mely eddig rajta volt. Meglepetten vettem le a fejemről a hozzám hajított ruhadarabot és belebújtam a finom puha, meleg anyagba. Daniel jellegzetes hűvös, erdei fenyőre emlékeztető, hegyes hófödte tetők illatával átszőtt melege körbelengett.

-          Megijesztettél- szólt rekedten nekem háttal. Mögé léptem kezem vállára fektettem- Ne haragudj kérlek, nem akartalak bántani...
 
 

-          Sajnálom tényleg- suttogtam- a hideg felemésztette a tüzemet, ha egy főnix tüze kialszik akkor meghal és újjáéled. Ennek lehettél a tanúja- suttogtam majd erővel magam felé fordítottam.

-          Nem a te hibád, ami a könyvtárban történt- kezdtem és gyengéden megsimogattam az arcát- Nem hibáztatlak. A bátyád tapintatlan volt és lekezelő, pedig a te képességedet nem egyszerű uralni, csodálnivaló, hogy így igyekszel megvédeni másokat, attól, amit még ne uralsz teljesen- mosolyodtam el- nem kell aggódnod. Nemsoká már nyugodt szívvel sétálhatsz és nem kell félned, mikor fog kitörni
belőled az érzelmeid hatására. 


Morticia2014. 07. 29. 17:08:51#30813
Karakter: Daniel Gray
Megjegyzés: Naukimnak


Reggelre sikerült magam kipihenni és mondhatni, összeszedni. Az ebédlőben messzire ültem mindenkitől, magamban gondolkodva, szinte gépiesen ettem. Ez az egész addig tartott, míg Brigitta be nem lépett a terembe. Felnéztem rá, s nem is tudtam mást tenni. Minden épkézláb gondolat kiszaladt a fejemből, megszűnt világ létezni: csak őt láttam.

Édesanyám szavai rángattak vissza a valóságba, mielőtt bárki is észrevette volna, hogyan is reagálok a megérkeztére.

 

-          Nos, kedves, hogy tervezi a tanítás menetét?- kérdezte kíváncsian, egy fürt szőlőt majszolgatva.

-          Tegnap este sokat gondolkodtam rajta. Arra a döntésre jutottam, hogy a három fiúval egyszerre foglalkoznék egy időben a víz irányítása terén. Először pár alap dolgot szeretnék megtanítani nekik, amik segítik az erő kontrollálásában. Aztán mindhármuknak pár önvédelmi trükköt, Mr. Gray külön kérésére. Thomasnak és Danielnek pedig pár támadásra alkalmas és fejlettebb védelmi kombinációt fogok tanítani- itt rám nézett- Ami pedig a jeget illeti, egy kevés ismerettel rendelkezem e téren, itt főképp a kontroll az, amivel foglalkoznunk kell így vele egyedül is szeretnék foglalkozni.

-          Előre is köszönjük a kemény munkáját- szólalt meg a anya kedvesen.

-          Nincs miért hálásnak lennie, ezért vagyok itt- válaszolta határozott hangon.

 

Ismét az ételnek szenteltem a figyelmemet, azonban a gyomrom az elhangzottak miatt öklömnyire zsugorodott, így nehezemre esett bármit is leerőltetni rajta.

 

-          Egy óra múlva találkozunk a könyvtárban- köszönt el és kézen fogta az időközben neki kezét nyújtó csöppséget és elindultak a szobájába. A terem közepén lévő hosszúkás asztal két végén álltunk, egymással szemben a bátyámmal, amikor megjelentek. Magamban nagyot sóhajtva, elkerülve a kérdéseket és esetleges vitákat, felálltam s csendben a bátyám mellé baktattam, majd helyet foglaltam mellette.

-          Akkor kezdjük is-   Letette a könyveket maga elé,  nem ült le, mintha jobban szeretne állva tanítani. Az egyik könyvet kihúzta a kupac közepéből és fellapozta. Kíváncsian néztünk rá, várva, mi fog történni. Füstszagúak voltak a könyvek, ezt rögtön megéreztük mindannyian.

-          Ezeket a könyveket az otthonom romjai közül mentették ki azért van enyhe füst szaga- magyarázta látva Tony fancsali arcát.

-          A vizet már az ősidők óta használják és évezredek óta élnek olyanok, akik társául szegődött az élet elengedhetetlen kelléke- kinyújtotta a könyv elé a kezét tenyérrel fölfelé és apró vízcseppek emelkedtek ki belőle, amiket irányított és a körülöttünk kezdtek el tekergőzni hosszú fényes csíkok formájába, hisz a besütő fényt felerősítették- A víz, pusztító is lehet, de jó kezekben áldás. Gondoljatok csak bele, ha nem lenne víz, nem élnénk, ugyanakkor képes ölni is. A vizet használták szentelésre, gyógyításra legfőképpen, de erős fegyver is válhat belőle. Próbáljátok meg utánam csinálni- elénk lebegtetett egy kis vízgömböt, nem túl nagyot, talán négyszer akkorát, mint egy gombostű feje.

-          Tartsátok meg a levegőben, ne engedjétek leesni. Még valami- komolyodott el - Azt, amit az előbb csináltam, ne próbáljátok meg.

-          Melyiket, mikor a vízzel játszottál?- lepődött meg Tony.

-          Nem- nevett- azt, nyugodtan. Azt, hogy vizet vontok ki magatokból, vagy másból!

-          Akkor te miért tetted?- kérdezte az asztalon dobolva Thomas.

-          Azért mert én félig a víz gyermeke vagyok, másképp, mint ti. Ti emberek vagytok elsősorban, akiknek a szervezetének szüksége van a vízre.

-          Hiszen te is ember vagy… Vagy nem?- lepődtem meg.

 

 

-          Igen, de én egy… mármint én, nem vagyok ember- suttogta lehajtott fejjel - Tűzmadár vagyok emberi testbe, embernek születtem különleges lényként. A miértjét nem tudom. A lényeg nekem azért szabad, mert ha odáig jutok én ujjá éledek, a hamuból, veletek ellentétben- nézett ránk. Ezt nem tudtam. Teljesen meglepődtem, s egyre jobban csodáltam.

 

-          Na, csináljátok, amit kértem- szidott le minket kedvesen.

 

Figyeltem a két testvéremet. A kisöcsém egy aprócska vízcseppet tudott az uralma alá hajtani az elénk lerakott három váza egyikéből. Szerintem maga sem tudja, melyikből sikerült, azonban csak arra tudott koncentrálni, hogy megtudja mozdítani, s most arra, hogy maga előtt lebegtesse.

Thomasnak könnyebb dolga volt, hiszen tapasztaltabb és erősebb volt Tonynál. A váza tartalma felemelkedett, majd egységes gömbökké oszlott szét, melyek azonnal lenyűgöző formációkba rendeződtek s víg táncot jártak a fejünk felett.

 

Egyedül én nem mozdultam. Nagyot sóhajtva, búskomoran figyeltem a többieket. Tisztában voltam a saját képességeimmel, így nem szerettem volna meg sem próbálni. Vízgömbök uralásáról volt szó, nem pedig jég- avagy hógolyók reptetéséről. Mondjuk… Szívesen képen dobtam volna ezt a gúnyosan mosolygó görcsöt, akit mások a bátyámként ismernek…

 

-        Daniel, a feladat rád is vonatkozik. – összerezzenek a hozzám intézett mondattól. Teljesen elkalandoztam.

 -      Az az igazság… - kezdenék bele, azonban Thomas félbeszakít.

-       Ha ő vízhez nyúl, abból csak katasztrófa születik. Nincs ebben a tökfejben sem szépérzék, sem kedvesség, ezért fagyaszt mindent meg. Olyan az ereje, amilyen ő: hideg, merev és semmire sem jó!

-       Bátyus, hagyd már abba! – szól rá bátyámra Tony. Ahogy másra figyel, az aprócska vízcsepp a földre pottyan. Öcsém szája sírásra görbül. Nem kis erőfeszítésébe kerülhetett, hogy mozgásra bírja. Villámló tekintettel nézek Thomasra.

-      Látod, már megint mit csináltál? Tudsz egyáltalán bármit is az öcséid bántalmazásán kívül? – fakadok ki, mire a szoba hőmérséklete rohamosan zuhanni kezd. – Tudod, mi vagy te, Thomas? Egy önző, számító, erőszakos, beképzelt féreg, aki arra sem méltó, hogy az olyanok, mint Tony, eltapossák! –fakadok ki, először kimutatva az érzéseimet a testvéreim előtt. A bátyám feje felett lebegő vízgolyók jéggé fagynak és a fejére zuhannak. Mire az utolsó is földet érne, ájultan esik össze.

 

Rémülten néztem végig az egészet. Hol rá emelem a tekintetemet, hol a kezemre, ami fehéren izzik és apró jégkristályok borítják, alattuk pedig hópelyhek szállingóznak.

Tonyra nézek, akinek arcára kiült az iszonyat és a félelem.

 

A szememből patakzani kezdenek a könnyek és megfutamodom a helyszínről, se nem látva, se nem hallva, ami körülöttem történik.

 

Megint elszúrtam…Megint… Semmi hasznom! Bárcsak meg sem születtem volna…


Nauki2014. 07. 28. 14:56:11#30799
Karakter: Brigitta Omocha
Megjegyzés: Morticiamnak


-        Sosem fogom megérteni, miért bántak így egy olyan csodás nővel, mint te- félve feltekint rám majd félve leszegi a fejét – Tökéletes vagy kívül s belül egyaránt. Nem értem őket, de köszönöm, amiért megtiszteltél azzal, hogy ezeket elmondtad…Viszont valamit nekem is el kell mondanom: ostobák voltak. Te igazán nemes lélek vagy, akire inkább felnézni kell, nem pedig bántani. Remek tanár vagy, csupán a diákjaid nem azok… Vagyis inkább velem van a gond- szólni akarok, vele nincs semmi baj. Egy tökéletes fiú, aki valami miatt retteg saját magától.
-       Én meghallgattalak…most pedig te hallgass meg engem. Szeretném, ha együtt tudnánk élni, ha már valószínűleg tanítani nem fogsz tudni. Nem miattad  - teszi hozzá gyorsan – hanem miattam.  Tudod, világ életemben rettegésben, kitaszítottságban éltem. Születésem óta fagyasztok meg mindent, ami él és mozog. Az előző tanáromnak köszönhetően sikerült valamennyire meg tanulnom kontrollálni, azonban az érzelmeimnek nem tudok parancsolni, olyankor pedig elszabadul a pokol. Ezen nem segít az sem, hogy a bátyám folyamatosan megaláz, ver, egyebek… A szüleim elfordultak tőlem, a szolgák rettegnek. Sosem volt senki, akivel beszélgethettem volna, aki egy jó szót szólt volna hozzám… Egészen mostanáig. Amit nagyon szépen köszönök… Tudod, nem szeretem kimutatni, mit érzek, sem pedig elmondani… Így kérlek, azt, amit most hallottál, ne mond el senkinek… Főleg ne a családomnak! Nem akarom, hogy tudják… Mert semmi jóra nem számíthatnék tőlük- A hajában apró jégkristályok jelentek meg, amitől még ezüstösebben csillog s jobban kiemeli az arca fehérségét. Felnéz a Holdra… kerüli a tekintetem. Állapítom meg csalódottan, hogy nem tekinthetek a gyönyörű szempárba. A töménytelen fájdalom és keserűség letaglózott és akarva, akaratlanul is könnyek kezdték végigszántani az arcom, de mielőtt észrevehette volna azokat, elpárologtatom, ezzel megkímélve magam a felesleges leleplező mozdulattól.
-     Tudod, úgy érzem, mintha egy ajándék lennél a számomra… Azonban ha Thomas észreveszi, hogy ragaszkodom hozzád, el fog marni. Kár az ellenkezőjét bizonygatnod: ez így lesz… Most pedig, kérlek, engedj. Magam szeretnék lenni- szólt, majd válaszom meg se várva eltűnt. Magam maradtam ezen a gyönyörű és mesebeli helyen. Lassan gondolataimba mélyedve sétáltam a tó partjára, majd leheveredtem az éjszakai harmattól nedves fűbe. Halkan dúdolni kezdtem egy dallamot. Egyre bátrabb lettem, hangomat messze vitte a szél. Egy darabig énekelgettem és a nyugodtság bölcsőjébe ringattam magamat.
 
Másnap reggel a habos babos ágyban ébredtem. Reggeli előtt vettem egy könnyed hideg zuhanyt, lehűtve a rémálmaimtól átforrósodott testemet. Még itt sem hagynak nyugodni az emlékek. Mindig az elmémbe kúszik a saját vérem alvadó szaga, de mielőtt az teljesen megalvadhatna elég és semmivé lesz. A tűz megvéd mindig, ahogy csak tud. ott félholtan kiéheztetve, tehetetlen lettem, minden egyes kínzás halálhoz vezetett, de feltámadtam a poraimból ezzel átélve az egészet újra. Minden egyes halál elvesz a lelkemből egy darabot. Ez egészen addig fog tartani, míg a lelkem el nem fogy és a másvilágon nem leszek teljesen. Onnan pedig nem fogok tudni visszatérni. Komor gondolataimból egy mosolygó gyerekszempár ragadott ki.
-          Jó reggelt!- kiáltott nagyot a kisfiú és eltávolodott a faltól, ahol eddig támaszkodott rám várva. Odasétáltam hozzá, mire megfogta a kezemet és kicsi fehér kezecskéjét az enyémbe helyezte és az ebédlő felé kezdett húzni. Nevetve hagytam neki. Beérve köszöntöttem mindenkit, az egész család itt tartózkodott. Az asztal tele volt rakva mindenféle finomsággal. óvatosan csipegetve szedtem a tányéromra mikor Mrs. Gray hangja ütöttem meg a fülemet, amint hozzám szól.
-          Nos, kedves, hogy tervezi a tanítás menetét?- kérdezte kíváncsian, egy fürt szőlőt majszolgatva.
-          Tegnap este sokat gondolkodtam rajta- kezdtem bizonytalanul, de sóhajtottam- Arra a döntésre jutottam, hogy a három fiúval egyszerre foglalkoznék egy időben a víz irányítása terén. Először pár alap dolgot szeretnék megtanítani nekik, amik segítik az erő kontrollálásában. Aztán mindhármuknak pár önvédelmi trükköt, Mr. Gray külön kérésére- tegnap este a szobámba menet összefutottam vele és külön megkért pár dologra- Thomasnak és Danielnek pedig pár támadásra alkalmas és fejlettebb védelmi kombinációt fogok tanítani- itt Danielre néztem- Ami pedig a jeget illeti, egy kevés ismerettel rendelkezem e téren, itt főképp a kontroll az, amivel foglalkoznunk kell így vele egyedül is szeretnék foglalkozni- A két szülő jelentőségteljesen bólogattak és rám mosolyogtak.
-          Előre is köszönjük a kemény munkáját- szólalt meg a nő kedvesen. Viszonoztam a mosolyt.
-          Nincs miért hálásnak lennie, ezért vagyok itt- emeltem föl a fejemet határozottan.
Reggeli alatt nem esett több szó, a szülők távoztak, de mielőtt gyermekeik megtehették volna felálltam és rájuk néztem.
-          Egy óra múlva találkozunk a könyvtárban- köszöntem el és kézen fogtam az időközben nekem kezét nyújtó csöppséget és elindultunk a szobájába. Egy ideig játszottunk ám mikor elérkezett az idő,a szobámhoz siettünk és öt könyvvel  léptem ki onnan, ezek után lebandukoltunk a hatalmas három emelet magas helyiségbe. A plafonig könyvespolcok, ameddig a szem ellát. Szemet gyönyörködtető látvány. Örömmel állapítottam meg, hogy mind a két idősebb fiú is jelen van. A terem közepén álló hosszúkás asztalnál ültek két méter távolságra egymástól, de mikor Daniel meglátta jöttemet, helyet foglalt a bátyjával szembe.
-          Akkor kezdjük is- tereltem a helyére a kis szőke herceget.  Letettem a könyveket magam elé, én nem ültem le jobb szeretek állva tanítani. Az egyik könyvet kihúztam a kupac közepéből és fellapoztam. Kíváncsian néztek rám. Azt kinyitva feléjük fordítva leraktam. Az asztalfőnél álltam ők pedig a szélen ültek, így volt a legegyszerűbb. Kíváncsian nézték a képeket, melyeket kézzel festettek még nagyon régen. Egy kicsit füst szaga volt ennek a pár könyvnek.
-          Ezeket a könyveket az otthonom romjai közül mentették ki azért van enyhe füst szaga- magyaráztam nekik, látva Tony fancsali arcát. Kíváncsiság villant fel a szemükben kivéve Danielében, aminek az okát is tudtam, de ezt most félre tettem.
-          A vizet már az ősidők óta használják és évezredek óta élnek olyanok, akik társául szegődött az élet elengedhetetlen kelléke- kinyújtottam a könyv elé a kezemet tenyérrel fölfelé és apró vízcseppek emelkedtek ki belőle, amiket irányítottam és a fiúk körül kezdtek el tekergőzni hosszú fényes csíkok formájába, hisz a besütő fényt felerősítették- A víz, pusztító is lehet, de jó kezekben áldás. Gondoljatok csak bele, ha nem lenne víz, nem élnénk, ugyanakkor képes ölni is. A vizet használták szentelésre, gyógyításra legfőképpen, de erős fegyver is válhat belőle. Próbáljátok meg utánam csinálni- és eléjük lebegtettem egy kis vízgömböt, nem túl nagyot, talán négyszer akkorát, mint egy gombostűfeje.
-          Tartsátok meg a levegőben, ne engedjétek leesni. Még valami- komolyodtam el és rám néztek- azt, amit az előbb csináltam, ne próbáljátok meg.
-          Melyiket, mikor a vízzel játszottál?- lepődött meg Tony.
-          Nem- nevettem- azt, nyugodtan. Azt, hogy vizet vontok ki magatokból, vagy másból!- komolyodtam el.
-          Akkor te miért tetted?- kérdezte az asztalon dobolva Thomas.
-          Azért mert én félig a víz gyermeke vagyok, másképp, mint ti. Ti emberek vagytok elsősorban, akiknek a szervezetének szüksége van a vízre.
-          De neked is emberi a tested- képedet el Daniel, ugyanis erről még neki sem meséltem tegnap.
 
 
-          Igen, de én egy… mármint én, nem vagyok ember- suttogtam lehajtott fejjel éreztem a meglepettségüket- Tűzmadár vagyok emberi testbe, embernek születtem különleges lényként. A miértjét nem tudom. A lényeg nekem azért szabad, mert ha odáig jutok én ujjá éledek, a hamuból, veletek ellentétben- néztem föl rájuk.
-          Na, csináljátok, amit kértem- szidtam őket kedvesen, mert eltértünk az eredeti témától. Kíváncsian vártam, hogy teljesítenek. Ez alapján fogok összeállítani nekik egy személyre szabott, úgy mond, órarendet. 


Morticia2014. 07. 27. 13:25:15#30785
Karakter: Daniel Gray
Megjegyzés: Naukimnak


Elfutottam előle, félve attól, hogy már most sikerült elmarnom magam mellől, s hogy igazán megsérülhetett csak azért, mert én nem tudom uralni az érzelmeimet. Futok, amíg csak bírom szusszal. Amikor az oldalam fájdalmasan szúrni kezd, lerogyom az egyik rózsalugas alatt elterülő padra. Arcomat a kezembe temetem s szégyenemben majdnem sírva fakadok. Észre sem veszem, mikor ért mellém. Összerezzenek, amikor hozzámér.

-          Kérlek ne haragudj- suttogom fájdalommal és félelemmel a szememben. Letelepedik mellém, s egyik kezem az arcához húzza.

-          Nézd- mosolyogott rám. Az aránn izzani kezdett a bőr a seb körül, majd parázslani kezdett. A seb összeforrt és eltűnt. Szabad kezét felemelte és apró vízcseppek jelentek meg rajta, végigsimította a seben, mire a heg is eltűnt. Elengedte a kezem, azonban én ott tartottam s végigsimítottam az ujjaimat azon a helyen, ahol az előbb még a seb volt.

-          Ezt te is meg tudod majd csinálni. A víz, hűsítő ereje elmossa az összes heget és horzsolást, zúzódást, a tűz pedig segíti a forrási folyamatot.

-          Nem volt szándékos- nézek magam elé ismét. Nem tudom, miért szabadkozom ennyire… Talán mert ő az első ember, akinek igazán fontos vagyok.

-          Nem történt semmi baj, előfordulhat. Azért vagyok itt, hogy segítsek, de nem meg, ha ilyen hidegen viselkedsz velem. Tudom, hogy nem vagyok egy főnyeremény, mint tanító, de szeretném, ha adnál nekem egy esélyt- addig nézett rám, míg oda nem fordultam, hogy a tekintetünk összeforrhasson. Nem értem, miért magát okolja, amikor velem van a probléma, nem pedig vele.

 

-          Az az igazság- kezdtem volna el megmagyarázni, azonban belém folytotta a szót.

 

-          Talán azért nem bízol bennem, mert nem érted az erőm és, hogy ki is vagyok, de ezen könnyen segíthetek- felállt s kíváncsian vártam, mi fog most következni.

 

-          Azt már tudod mi az a két elem, ami bennem él - nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. Éreztem, hogy ez nem jelenthet jót, s be is igazolódott…-  De azt nem tudhatod, hogy engem gyűlöltek mikor megszülettem, a nagymamám nevelt, el voltam zárva mindentől és mindenki mástól. Féltek tőlem a saját szüleim el tudod hinni?- mesélni kezdett. Hosszan, szenvedéllyel, minden érzését elárulva, amit én át is éreztem. A története végén nem csak ő, hanem én is teljesen kifacsarva éreztem magam. Kíváncsiságot erőltettem magamra, nehogy megijesszem.

-        Sosem fogom megérteni, miért bántak így egy olyan csodás nővel, mint te. – félve nézek rá, azonban azonnal el is fordítom a tekintetemet róla. – Tökéletes vagy kívül s belül egyaránt. Nem értem őket, de köszönöm, amiért megtiszteltél azzal, hogy ezeket elmondtad…Viszont valamit nekem is el kell mondanom: ostobák voltak. Te igazán nemes lélek vagy, akire inkább felnézni kell, nem pedig bántani. Remek tanár vagy, csupán a diákjaid nem azok… Vagyis inkább velem van a gond. – látom, hogy szóra nyitná a száját, azonban felemelem a kezem.

-       Én meghallgattalak…most pedig te hallgass meg engem. Szeretném, ha együtt tudnánk élni, ha már valószínűleg tanítani nem fogsz tudni. Nem miattad  - teszem hozzá gyorsan – hanem miattam.  Tudod, világ életemben rettegésben, kitaszítottságban éltem. Születésem óta fagyasztok meg mindent, ami él és mozog. Az előző tanáromnak köszönhetően sikerült valamennyire megtanulnom kontrollálni, azonban az érzelmeimnek nem tudok parancsolni, olyankor pedig elszabadul a pokol. Ezen nem segít az sem, hogy a bátyám folyamatosan megaláz, ver, egyebek… A szüleim elfordultak tőlem, a szolgák rettegnek. Sosem volt senki, akivel beszélgethettem volna, aki egy jó szót szólt volna hozzám… Egészen mostanáig. Amit nagyon szépen köszönök… Tudod, nem szeretem kimutatni, mit érzek, sem pedig elmondani… Így kérlek, azt, amit most hallottál, ne mond el senkinek… Főleg ne a családomnak! Nem akarom, hogy tudják… Mert semmi jóra nem számíthatnék tőlük. – nagyot sóhajtva fejezem be. A hajamon apró jégkristályok jelentek meg, amitől még ezüstösebben csillog s jobban kiemeli az arcom fehérségét. Felnézek a Holdra, mintha tőle remélnék megoldást, pedig csak Brigitta tekintetét igyekszem elkerülni.

-     Tudod, úgy érzem, mintha egy ajándék lennél a számomra… Azonban ha Thomas észreveszi, hogy ragaszkodom hozzád, el fog marni. Kár az ellenkezőjét bizonygatnod: ez így lesz… Most pedig, kérlek, engedj. Magam szeretnék lenni.

Meg sem várom, mit szól az egészhez, lassú léptekkel távozom. Ha szeretett volna, se tudott volna megállítani. Egy apró szellő fúj felém, mire eltűnök a semmiben. Csupán pár hópihe marad utánam.

Legközelebb az egyik távoli erdőben jelenek meg, s az éjszakát az ősöreg fák alatt töltöm, hallgatva, mit mesélnek nekem a múltról, jövőről s mit tanácsolnak.

Reggelre visszatérek a kastélyba, s a reggelin is megjelenek úgy téve, mintha semmi sem történt volna az éjjel. Nyugodtabb s kiegyensúlyozottabb vagyok, legalábbis kifelé ezt mutatom, pedig belül összetörtem, mivel megtudtam, mit tartogat számomra a sors.


Nauki2014. 07. 24. 19:16:28#30754
Karakter: Brigitta Omocha
Megjegyzés: Morticiamnak.


A két gyermekkel magamra hagyva ettem meg vacsorám maradékát, több szó nem esett közöttünk. Megvártam, míg a fiatalabb is végez, és kézen fogva a szobája felé kísértem.
-          Sajnálom, ha fájdalmat okoztam- suttogta, mikor a szobája előtt búcsúzkodtunk. Elmosolyodtam és megborzoltam a buksiját.
-          Rá s ránts, nem tudtathattad- egy apró puszit lehelek a homlokára ő pedig mosolyogva kíván jó éjszakát, aztán eltűnik az ajtó mögött. Magamban mosolyogva eldöntöm, hogy felfedezem a kertet, hisz mikor megérkeztem is elámultam milyen gyönyörűséges. A kertben sétálgatva hűvös szellőre leszek figyelmes, olyanra, ami nem illik bele a környezet hőmérsékletébe.
Daniel az. Ámultam el, ahogyan dúdolva önfeledten korcsolyázva láthattam. Maga volt a megtestesült jókedv és könnyedség, mintha semmilyen gond nem nehezedne a vállára, szabadnak tűnt.  Korcsolyázás közben, az egyik forgása alkalmával felsértette a jeget, ami apró szilánkokként száguldott felém, az egyik nagyobb felsértette arcomon a bőrt, de nem foglalkoztam vele, hiszen be tudom gyógyítani, csak néztem tovább, ahogy elfekszik a jégen és mosolyog az ég felé. Azonban hirtelen felpattan és megakad rajtam a szeme, majd a sebre téved tekintete.
-Én…én…sajnálom! – suttogja meglepetten. Mielőtt bármit is szólhattam volna felpattant és rohanni kezdett a házzal ellentétes irányba. Szélsebesen utána iramodtam, ahogy a szökőkút mellett elhaladtam a körülöttem feltámadó tűz elolvasztott mindent, mintha itt sem járt volna a titokzatos, magányos herceg. El kell neki mondanom, hogy jól vagyok, hogy nem kell így megrémülnie. Léptei nyomán jéggé fagyott minden, nem volt nehéz követni. Az egyik eldugott rózsalugasokkal elfedett kőpadon ült és magába roskadva az előtte elterülő tavat figyelte. A víztükör eszeveszett fagyásba kezdett. Halkan mögé léptem és megérintettem a vállát. A hidegség eltűnt mellőle és minden felolvadt. Meglepetten nézett föl rám és arcomra, ahol a sebből lassan cseppekben szivárgott a vörös karmazsin vér.
-          Kérlek ne haragudj- suttogta és láttam szemében a fájdalmat és a félelmet. Letelepedtem mellé a padra és egyik kezét megfogtam és arcomhoz emeltem.
-          Nézd- mosolyogtam rá. Az arcomon izzani kezdett a bőr a seb körül, majd parázslani kezdett, ámult tekintettel nézte a jelenséget. A seb összeforrt és eltűnt. Szabad kezemet felemeltem és apró vízcseppek jelentek meg rajta, végigsimítottam a seben, mire a heg is eltűnt. Elengedtem a kezét, de ő még arcomnál tartotta és csodálkozva végigsimította az előbb, még vérző felületen.
-          Ezt te is meg tudod majd csinálni- mosolyogtam rá, mire elkapta a kezét és visszafektette maga mellé a padra- A víz, hűsítő ereje elmossa az összes heget és horzsolást, zúzódást, a tűz pedig segíti a forrási folyamatot.
-          Nem volt szándékos- nézett maga elé.
-          Nem történt semmi baj, előfordulhat. Azért vagyok itt, hogy segítsek, de nem meg, ha ilyen hidegen viselkedsz velem- suttogtam csalódottan- Tudom, hogy nem vagyok egy főnyeremény, mint tanító, de szeretném, ha adnál nekem egy esélyt- néztem mélyen tekintetét keresve, amit rövidesen meg is találtam.
-          Az az igazság- kezdte de nem engedtem, hogy befejezze.
 
-          Talán azért nem bízol bennem, mert nem érted az erőm és, hogy ki is vagyok, de ezen könnyen segíthetek- felálltam és leporoltam a szoknyámat. Kíváncsian szemlélt engem.
-          Azt már tudod mi az a két elem, ami bennem él- sóhajtottam és elkezdtem a mondókámat- De azt nem tudhatod, hogy engem gyűlöltek mikor megszülettem, a nagymamám nevelt, el voltam zárva mindentől és mindenki mástól. Féltek tőlem a saját szüleim el tudod hinni?- mosolyodtam el keservesen és elmeséltem neki, hogy is lettem, az, aki ma vagyok. Mikor befejeztem kíváncsian néztem rá a Hold gyenge fényében. 


Szerkesztve Nauki által @ 2014. 07. 24. 20:05:07


Morticia2014. 07. 23. 12:13:45#30739
Karakter: Daniel Gray
Megjegyzés: Naukinak :)


-          Sajnálom, hogy így rád török. Szeretnék a szüleid, ha lejönnél vacsorázni-  szavaira keserűség és dac önti el a lelkemet. Legszívesebben azonnal távozásra szólítanám. Csak azért hívatták hát ide, hogy még jobban a lelkembe tiporjanak?

-          Add át nekik kérlek, hogy nem vagyok éhes- elfordultam tőle. Meglepetten vettem észre, amikor a párkányon mellém telepedett.

-          Ha azt mondom, hogy én szeretném? Jó lenne, ha legalább az első estémen együtt láthatnám a családot- suttogta mosolyogva.

-          Miért?- kérdeztem kissé meglepetten. Sosem szokta keresni a társaságomat senki, főleg nem egy idegen… Egy ilyen csinos idegen.

-          Tudod nekem sose volt normális családom- amikor ezt bevallotta, megenyhültem kissé. Felálltam, biccentettem és elindultam az ajtó felé. Ott megálltam, s tétován vártam, hogy odaérjen hozzám

-          Köszönöm- suttogta.

-          Én is- mosolyodtam el halványan, bizonytalanul.

Miután Brigitta megolvasztotta a szobámat körülvevő jégréteget, s kedvesen unszolva rávett az evésre, egyre csak máshol járt az eszem. Gépiesen követtem, telepedtem le a megszokott helyemre.

-          A szüleim nyugovóra tértek, már nagyon fáradtak voltak, nem volt idejük kivárni, míg előbújik- nézett rám gúnnyal. Kihozták az előételt, egy könnyed levest, majd a főételt is, ennek evése közben Thomas kérdezgetni kezdett.

-          Mondd csak, a szüleid nem szomorúak, hogy a gyermekük ilyen fiatalon elhagyta az otthonát?- vágta föl a tányérján lévő húst.

-          Nincsenek szüleim- mondtam, és igyekeztem semleges hangnemet tartani. Mindhárom fiú kezében megállt az evőeszköz egy pillanatra. Én hamar folytattam, hiszen gondolatban egészen máshol jártam.

-          Tényleg? Én azt hittem, hogy a szüleid Arrowlendék- csodálkozott a legkisebb.

-          Tony, ha ők lennének, a szülei egyezne a vezetéknevük- okította a legidősebb.

-          Valamilyen szinten ők neveltek föl- mosolyodott el erőltetetten.

-          Mi történt a családoddal?- puhatolózott kisöcsém.

A beszélgetésre egyáltalán nem figyeltem. Egészen idáig:

-          Nem látjátok, hogy nem szeretne erről beszélni, mert fájdalmas emlékeket juttat az eszébe?- kérdeztem halkan, választ sem várva

 

 Miután szembesültem azzal, hogy véget ért ez a rémálom, felálltam s távoztam. Elköszöntem-e? Mit számít az… Szüleim és bátyám már minden bizonnyal telenyomták a fejét a rólam szóló históriákkal, így egy lett azok közül, akik rettegnek tőlem, vagy éppenséggel gyűlölnek másságom miatt.

Nincs már jelentőssége. Ahogyan másnak sem az életemben.

A szüleim fő mondata mindig is az volt: tanuld meg kontrollálni az érzelmeidet, ne engedd őket szabadon. Más ne lássa, mi uralkodik a szívedben. Erőd tartsd titokban, rejtsd el.

Akkor ők, s testvéreim miért élvezhetik az ajándékukat? Hogyan lehetséges az, hogy amit ők tesznek, jó és csodálatos, amit én, az rossz és gonosz dolog? Nem értem. Talán sosem fogom.

Csendesen kiosonok a főkapun, a kert felé visz az utam, mint mindig, amikor magam mögött akarom hagyni ezt a zűrzavart. Az egyik eldugott részében lévő szökőkút párkányára telepszem le. Csodálattal nézem a hattyú kecsességét, melynek szájából a víz spriccel a magasba. Mindig is gyönyörűnek találtam folyékony állapotban.

Óvatosan intek, mire a magasba szökő cseppek helyett apró, ezer féle hókristályokká fagyva hullanak alá. A medence, ahová eredetileg érkezniük kellett volna, megfagy.  Hatalmas nagy, akár többen fürödhetnének is benne. Körbekémlelek. Sehol nem látok senkit… Azonban a jelenlétét érzékelem. Elmosolyodom, hiszen valószínűleg csak az egyik szolga az, aki késve igyekszik szállása felé.

A lábamra nézek, mire azokon ezüstösen csillogó, vékony, jégből készült korcsolyák jelennek meg. Újra körbetekintek, majd táncolni kezdek a jégen egy, csak az én fülemben hallható zene ritmusára. Lehunyom a szemem. Élvezem a hópelyhek érintését az arcomon, a mozgás szabadságát, a hideget, a nyugalmat, mely körbeölel. Szabad vagyok, enyém lehet akár az egész világ…

A szelíd hópihék kavargó táncot járnak körülöttem, míg halkan énekelek. Dalomat messzire viszi a szél. Minél inkább átadom magam neki, annál jobban erősödik körülöttem a kavargás. A pihék apró, éles jégszilánkokká változnak, ahogy a dallamba belesűrítem fájdalmamat.  Révültségemnek a testemet érő, apró vágások okozta fájdalom vet véget. Kicsorduló vérem azonnal ráfagy a bőrömre, ahogy könnycseppjeim is. Elterülök a jéggé fagyott vízen s az eget bámulom ziláló mellkassal.

Ekkor érzem meg, miszerint  az az illető, akiről meg voltam győződve, hogy távozott, nem messze áll tőlem. Felpattanok és felé fordulok.

Brigitta az. Ámulattal vegyes, enyhe félelmet látok a szeméből visszatükröződni…

-Én…én…sajnálom! – nyögöm ki, mikor észreveszem az arcán az apró sebet, melyet valószínűleg az egyik jégszilánkom okozott. Megrémít, amiért bántottam. Úgy érzem, a szívem jéggé fagy, a mellkasomat összeszorítja egy rejtélyes erő és nem kapok levegőt.

Megfordulok, s rohanni kezdek az erdőbe. Lépteim alatt jéggé fagy a föld s minden növény…



Szerkesztve Morticia által @ 2014. 07. 23. 12:23:56


Nauki2014. 07. 21. 21:54:46#30722
Karakter: Brigitta Omocha
Megjegyzés: Morticiamnak.^^


A nap további részét pihenéssel és pakolással töltöttem, próbáltam minnél számomra, otthonra emlékeztető jelleget belevinni. De a fakó színek nem igazán illettek a személyiségemhez. Nagyot sóhajtottam és leültem a szoba közepére a puha krémszínű szőnyegre.
-          Nem akarom, hogy haragudjanak rám miatta, bár ha mennem kell vissza tudom alakítani- gondolkoztam, majd felálltam. Becsuktam a szememet és felemeltem a kezeimet. Tűz ropogása ütötte meg a fülemet, majd intettem és el is tűnt. Mikor kinyitottam a szememet az egész szoba a narancs árnyalataiban játszott. Meg van az előnye a lángfestő képességnek. Kuncogtam. Az ágyhoz sétáltam és elterültem rajta. Hajam pedig lángokként öleltek körbe és majdnem egybeolvadtak a takaró színével. Gondolkodni kezdtem a jövőmön és, hogy mit is kezdhetnék a fiúkkal. Közben pedig elszenderedtem.
Kopogásra ébredtem, mire összerezzentem. Felkeltem megigazítottam a hajamat, és ajtót nyitottam.
-          Igen?- kérdeztem, miközben nyílt az ajtó. Mikor kitártam megpillantottam egy szolgálólányt.
-          A vacsora tálalva- mosolygott, fejet hajtott és magamra hagyott. Becsuktam a szobaajtót és elindultam arra, amerre a legkisebb fiú Tony magyarázta. Leértem az étkezdébe, ami hatalmas volt és középen egy hosszú asztal kapott helyet, 6 székkel. Már mindenki jelen volt és a légkör fagyos volt és feszült.
-          Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket- mosolyodtam el.
-          Nem ön várakoztat minket- sóhajtott föl Thomas, kérdőn ránéztem és ő ezt észrevette.
-          Daniel befagyasztotta a szobaajtót, nem hajlandó lejönni- mondta egyenesen íriszeimbe bámulva. A két szülőre néztem.
-          Engedelmükkel, meg próbálnám lehozni, vacsorázni- az említett bátyja csak legyintett.
-          Hagyd- szólt rám mire apja elcsendesítette.
-          Kérlek tedd, amit jónak látsz és ne kérj engedélyt- nézett biztatóan szemeimbe. Fejemmel intettem, hogy értem. Távoztam. Ha az ajtó megfagyott, akkor a hidegre kell fókuszálnom. Így is tettem. Érzékeny vagyok a hidegre, mivel én magam tűz vagyok, de a bennem szunnyadó víz enyhülést hoz forró véremre, ez az örökös ellentét pedig sokszor gondot szokott okozni. Most elcsendesítettem a vizet és a tűz vezetett, oda ahonnan az ártó hideget érezte. Közelebb érve láttam az ajtót. A jég fokozatosan terjedt a padlón. Léptem nyomán azonnal elpárolgott semmi foltot nem hagyott a gyönyörű padlón, falon, függönyön és ablakon. Halkan kopogtattam, nehogy felzaklassam. Hisz biztos felzaklatta valami, a jég az ember fájdalmát testesíti meg, mi fájhat számára, hogy így bezárkózik és falakat von maga köré szó szerint? Ki fogom deríteni. Határoztam el. Egy ideig álltam az ajtó nem nyílt ki és a jég még erősebb lett. Dacosan sóhajtottam. Kifújtam a levegőt és vettem egy mély lélegzetet, a hajam vége égni kezdett bőröm átforrósodott, de éppen csak kellemesen melengetve, szemeim vörösbe csaptak át, most teljesen a tűzé vagyok. Az ajtóra fektettem a kezem, ami hangos sistergéssel megadta magát tüzemnek, a jég gyorsan olvadni kezdett. Pár pillanat múlva hűlt helye volt. Óvatosan a kilincsre helyeztem kis kezemet, majd lenyomtam azt. Beléptem a hideg légkörű szobába. Testem még mindig az előbbi állapotában volt, így kellemes meleggel árasztottam el a szobát. Az ablak olvasórészénél üldögélt a párnák között és meglepetten nézett rám. Láttam a szemében megcsillanni a félelmet és az ámulatot.
-          Sajnálom, hogy így rád török- kezdtem halkan őt nézve. A tüzem fokozatosan oszlani kezdett körülöttem- Szeretnék a szüleid, ha lejönnél vacsorázni- mondatomra csak dacos fény csillant meg a szemében és keserűség.
-          Add át nekik kérlek, hogy nem vagyok éhes- azzal a táj felé fordította gyönyörű tekinteté. Közelebb sétáltam, egészen míg mellé nem értem. Fölültem az ablak szélére.
-          Ha azt mondom, hogy én szeretném? Jó lenne, ha legalább az első estémen együtt láthatnám a családot- suttogtam mosolyogva.
-          Miért?- kérdezte rám nézve tekintete az enyémet kereste.
-          Tudod nekem sose volt normális családom- mondtam magabiztosan, de szemeimben látszódott a víz által felcsapó keserűség. A bőröm hideg lett a víz, hűsítő magányossága és végtelen mélysége miatt. Tétován rám nézett, majd bólintott. Fölállt és az ajtóból kérdőn visszanézett rá. Elűztem szomorú gondolataimat és mosolyogva mellé értem.
-          Köszönöm- suttogtam.
-          Én is- mosolyodott el halványan, bizonytalanul. Az étkezdébe érve, már csak a gyerekeket találtam. jobban mondva, csak az egyikük gyerek.
-          A szüleim nyugovóra tértek, már nagyon fáradtak voltak, nem volt idejük kivárni, míg előbújik- nézett testvérére gúnnyal. Mi ez így hirtelen. A mellettem sétáló leült a neki fenntartott helyre, míg én mellé ültem. Kihozták az előételt, egy könnyed levest, majd a főételt is, ennek evése közben Thomas kérdezgetni kezdett.
-          Mondd csak, a szüleid nem szomorúak, hogy a gyermekük ilyen fiatalon elhagyta az otthonát?- vágta föl a tányérján lévő húst.
-          Nincsenek szüleim- mondtam, és igyekeztem semleges hangnemet tartani. Mindhárom fiú kezében megállt az evőeszköz egy pillanatra. Daniel hamar folytatta.
-          Tényleg? Én azt hittem, hogy a szüleid Arrowlendék- csodálkozott a legkisebb.
-          Tony, ha ők lennének, a szülei egyezne a vezetéknevük- okította a legidősebb.
-          Valamilyen szinten ők neveltek föl- mosolyodtam el erőltetetten.
-          Mi történt a családoddal?- puhatolózott az angyali kis szőkeség.
 
 
-          Nem látjátok, hogy nem szeretne erről beszélni, mert fájdalmas emlékeket juttat az eszébe- kérdezte halkan és tétován a balomon ülő, megtörölte a száját, rám nézett bólintott egyet, majd fölállt.
-          Jó éjszakát Omocha kisasszony- suttogta felém, és távozott. Nagyon érdekes és rejtélyes fiú. Kicsit emlékeztet a régi helyzetemre. Mindenki félt tőlem, még a saját szüleim is. Hasonlóképpen érezhet vajon ő is, mint én akkor? Hisz látom a szemében a magányt és az igényt a szeretetre. De miken is jár az eszem, Mrs. Gray biztos elárasztotta őket ebből, vagy tévedek? 


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).