Karakter: Gaoru Vahur (kitalált)
Vahur elgondolkodva vendégére bámult:
- „Kísérleti alany? Baunt lenne? Nem. Hiába próbálja rejteni, a reiatsuja inkább a halálistenek felé hajaz. Mégis van benne valami… valami… iszonytató… De alapjába véve kedves lánynak tűnik.”
Hirtelen felállt, és a szoba ajtaja felé indult. Kimiko már rá akart kérdezni, hová készül, de átvette a szót.
- Amikor az arrankár bejön, rejtsd el a reiatsudat, takard el az arcod, és tégy úgy mintha olyan sebesült lennél, hogy lélegezni is alig tudsz.
- Nehéz lesz úgy tennem – jegyezte meg szarkasztikusan, majd megráztea a fejét, és fontosabb dolgokra koncentrált. – Most hova mész?
A férfi megállt.
- Miért válaszoljak?
- Mert csak akkor tudom, hogy bízhatok e benned, ha megbízol bennem.
Hosszú néma csend következett.
- Jogos – jelentette ki végül Vahur. – Először jelentést kell tennem Oderschwank úrnőnek, aztán számodra gondoskodok álcáról, és ellátásról.
Ez meglepte a lányt. Nem gondolta volna, hogy sokkal többet fog vele foglalkozni vendéglátója. Mielőtt még kiment, annyi lélekjelenléte még volt, hogy utána szóljon:
- Még a nevedet sem mondtad meg.
- Gaoru Vahur vagyok.
- Olyan a neved, mintha egy Kelet-Európai rajzfilm kutyaneve lenne – csúszott ki a száján, de amint kimondta, meg is bánta.
Nem látta Vahur arcát, de nem érzett haragot. Inkább mintha szórakoztatta volna a kijelentés.
- Nem én választottam – mondta végül.
A terem ajtaja nagy zajjal bezáródott utána. Kimiko a hátára feküdt, és sajgó tagokkal a szívdobogását hallgatta. Fejében dübörögtek a kérdések, félő volt, hogy megint fejfájást kap. Próbált megnyugodni, és pihenni, aludni viszont mégsem tudott, elvégre mégis csak ellenséges területen volt. hirtelen kinyílt az ajtó, és egy gyenge reiatsu-jú arrankát lépett be. A lány azonnal a fejére rántotta a takarót, és hallgatta, ahogy ott szöszmötöl. Mikor végzett, kellemes női hangon megszólalt:
- Kíván még valamit, asszonyom?
Kimiko csak nyöszörgéssel válaszolt.
- Oh! Igaz is, Gaoru-sama szólt, hogy nem tud még beszélni. Jó étvágyat.
Miután ő halkan kiment, Kimiko megint gondolkodni kezdett. Két dolgon botránkozott meg: a Gaoru-samán, és azon, hogy „jó étvágyat”. Miután felült, választ is kapott az egyikre: egy kiskocsin étel, és ital várakozott az ágya mellet, hozzá is fog látni, ha majd nem fáj annyira a nyelés. A másikra azonban okvetlenül rá kell kérdeznie, ha majd vendéglátója hazajön.
Nem is kellett sokáig várnia: nemsokára döndült a terem ajtaja, és ismerős reiatsu csapta meg az érzékeit. Vahur néhány fehér ruhát, és valami véres, kőszerű tárgyat tett le az ágy melletti, éjjeliszekrényre hajazó bútorra, odahúzott egy széket és leült. Közelebb húzta a kiskocsit, mire Kimiko felült, és hozzáfogott az evéshez, szerencsére levest kapott. Közben Vahur hatot csettintett, mire hat zöld láng jelent meg a terem plafonja alatt, ami megvilágította a nagy, bútorokban szűkölködő termet.
- Úgy illendő, hogy én kezdjem – szólalt meg végül. – A nevem tehát Gaoru Vahur. Én vagyok a hatodik espada, és… ha a kardodhoz kapkodsz, a végén rosszra gondolok, és levágom a kezed. Nem kell tőlem félned. Mióta átszöktem egyszer a Tiszta Lelkek Városába, és megismerkedtem egy Sajin nevű barátommal, követ vagyok a védelmi osztagok, és az új espada között. Nem vagyunk olyanok, mint a régi, alattomos espada, de azért jobb, hogyha nem tudódik ki, hogy itt vagy, a végén mindkettőnket bajba keversz. Amúgy Hueco Mundo-ban vagyunk, Las Noches-ben, pontosabban az én saját palotámban. Én befejeztem. Mesélj!
|
