Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Death Note)

timcsiikee2011. 02. 21. 19:38:21#11577
Karakter: Yagami Light (Kira)
Megjegyzés: ~ Vége


 


Közös megegyezés alapján vége 


Meera2010. 10. 08. 20:15:33#8467
Karakter: Eivana (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~timcsnek




Érzem, hogy próbál a listámhoz férkőzni, és kifeszíteni a karmaim közül, de az álmosság, és az elgémberedett ujjaim nem igazán partnerek ebben.

- Nehéz eset vagy – súgja közvetlen közelről a fülembe, mire egy laposat pislogok. Hátulról hozzám próbál simulni, de a behúzhatatlan szárnyak áldása nem igazán teszi ezt neki teljesen lehetővé. Ha továbbra is így maradunk, testének melegétől még hamarabb el fogok aludni...

- Felajánlok neked valamit Eivana – duruzsol, mint valami rossz, eltévedt démon, de az én testem inkább hullámzóan körszerű mozdulatokat tesz, ahogy próbálna vízszintes teret találni, hogy elterülhessen.

- Nekem nem kell a mocskos almád... - mit képzelsz, ostoba, hogy majd én is a lábad elé dobom magam egy rohadt, piros gyümölcsért...

- Nem is erre gondoltam. Inkább az életedre... - ahogy kimondja, ajkaim közül rettentő hahotázás tör ki. Hogy ez mit nem képzel magáról, hálátlan kis féreg...

- Engem nem tudsz megölni – közlöm minden teketóriázás nélkül, szemeimmel fáradtan pislogok párat.

- Csak hiszed, kedves... - hangja töretlenül eltökélt, így félálomban is érdekelni kezd a dolog. Mit tudhatott meg ez a kölyök arról, hogy... Ryuk.

- Erre én is kíváncsi vagyok... - dőlök kicsit jobbra, de megtart. Elmém teljesen behálózta az álom, percek kérdése, és eldöndülök akár fog, akár nem. Már a beszéd is nehezemre esik.

- Mondd el nekem L igazi nevét. Ha ezt megteszed, megkímélem az életed – kábán elvigyorodom, és kuncogni próbálok, de nem igazán jön össze, mert fele apró ásításokba fullad.

- És mégis hogy tudnál engem megölni?

- Egyszerűen veled iratom be a nevét a füzetedbe, és mivel ezzel az én életemet mentenéd meg, te halsz meg helyettem – suttogja titokzatos hangon, mire lassan jutnak csak el hozzám szavai. Hmm... A gyerek tud valamit, de nem eléggé...

- Még ha be is tudod írattatni a nevét... honnan szerzed meg? Én nem fogom elárulni a nevét – próbálok kicsit lassabban, érthetően beszélni, ne motyogás legyen belőle, mert akkor újra el kell ismételnem, és mínusz percek jönnek le az alvási időmből.

Blöfföl.
De mégis...

Keze váratlanul a hasamra simul, ujjai melegek, emberiek és puhák. Mint egy párna... Ajkai hasonlóan tapadnak fülemre, ami olyan érzés, mintha egy szaunában üldögélnék.

- Egy kis „nemi erőszak” bármit megold... - zümmög a fülembe, és következő pillanatban síkos, forró nyelve belenyal a fülkagylómba.

Hogy mihez?

Tessék?

Hogy merészeli ez a szánalmas pondró, hogy... ha éber lennék, csapnák akkorát a szárnyammal, hogy Okinava-n találná magát, és... uháhh... nem érdekel... Hatalmas, unott ásiítás a felelet kijelentésére, mire még jobban hozzám simul, ajkai közé véve fülcimpám, reakciót csalva ki belőlem. Megborzongok, de a kellemes, és jóleső sóhaj helyett ásításszerűség hagyja ela számat, majd lassú mozdulattal a füzetet felemelem, és kinyitom.

- A te neved még idefér... - álmos, de mégis erősen szarkasztikus hangon szólalok meg. Nem reagál, hasamrol tenyerét simogató mozdulatokkal feljebb tolja.

- Akkor meghalsz, mivel ezzel L életét mentenéd meg... - duruzsolja negédesen, és folytatja a számomra egyszerre izgató, és mégis untató játékot. Ujjai hűvös bőrömhöz érnek, amik az enyémhez képest forróak, melegek.

- Arra nem gondoltál, hogy a féllénységem miatt talán... nem hat rám úgy, mint például a shisou-ra...? - motyogom kábán, válaszként, kezem rásimítom az övére. Ezzel megállítom a felfelé igyekvő kezet, másrészt magam mellé tudom rántani, ha elaludnék, és még jobban piszkálna.

Nem ismeri azt a szót, hogy kopj le?

Csönd a felelet szavaimra, bizonyára mérlegeli a hallottakat.

- Ó, ijfú kölyök, botor vagy és hirtelen, mint mikor az emberek érzik, hogy sarokba szorították őket – csukom be végleg szemeim, hogy absztrakt árnyékainkat ne lássam.

A sötét... álmosító.


- Tévedsz. Én jelenleg nem erre játszom – súgja fülembe, mire megremegek.

Ez a mély hang.. felrázó...

Halkan felnevetek, és fejem oldalra billentem, szinte ráhajtva az övére. Lassan, fáradtan veszek néhány nagyobb levegővételt. Átgondolni nem tudom, nem vagyok képes rá... A kábaság, a kimerültség egyszerűen leszállt az agyamra, ép gondolataim megszűnnek létezni.

Kimarom a szemét, ha reggel ÚGY ébredek...

Álmos vagyok, fellőtték a pizsamát... És most, Isten úgy döntött, játszani kíván. Nevetséges, hogy én, aki eddig játszott, most szerepet cserélt az egérrel... Dróton rángatni másokat élvezetes és szórakoztató, az eredmények puszta nézésébe is elégedettség tör az emberre. De ha velünk csinálják ugyanezt... Amikor a színi előadás vezetése kicsúszik karmaink közül...

Nos, nem nevezném sem szórakoztatónak, sem mulatságosnak. 


timcsiikee2010. 09. 22. 23:22:23#8033
Karakter: Yagami Light (Kira)
Megjegyzés: ~ Meerának




 
 
Light:

Az íróasztal egyik oldalán a jogi könyvem, másik oldalon a halállista, s az esti híreket lesve várom a bejelentéseket. Habár szerencsére egyre fogyatkoznak a bűnügyi és gyilkossági esetek, még mindig nem egy olyan alak van, aki nem ismeri el Kirát, vagy nem is hisz benne. Netán nem is ismeri. Vannak még ilyen lények, és ezek meglakolnak életükért.
A híradó kezdete után pár perccel hirtelen elsötétül minden, s kikerekedett szemekkel meredek előre pár pillanatig, majd hátra dőlök a széken.
- Mi a…? – makogom halkan, majd sóhajtva, felállva a székből az ablakhoz sétálok.
Vak sötét.
Ha az a nő tette… ökölbe szorul kezem, ajkamra harapok mérgemben. Esküszöm, megjárja még.

~*~

A fél-halálisten most keresztbe tett nekem. Ugyan a beidőzített halálesetek megtörténtek, de szokásosan, amit az aznapi híradóból, a sürgős hírekből mazsolázok, tegnap este elmaradt. Kiborító, hogy ez a nőszemély L pártján áll, s azt akarja, hogy legyőzzön engem.
Rizikófaktor. Miért kellett pont most betoppannia? Nem elég nekem az, hogy fokozatosan figyelnem kell minden egyes lépésemre, most idejön egy újabb unatkozó halálisten szerűség, akinek nem elég, hogy szemléli az eseményeket. Nem… Neki bele kell kontárkodnia. Átkozott…

Morogva ülök a délutáni órákat kihagyva, saját szobámban. Ryuga azaz Ryuzaki is eltűnt így nem láttam akadályát annak, hogy én miért ne tehetném. Végül is ebből a tananyagból nem igazán kell sokat tanulnom. Inkább fordítom valami hasznosabbra az időmet.

Mindenben van esély, és lehetőség, csak meg kell találni. A 12 FBI ügynök kiiktatása még egész könnyűnek nevezhető volt, a halállista tanulmányozása után. Misora Naomi… Ő egy kicsivel nehezebb eset volt, és mellettem állt a szerencse is.
Nagyot sóhajtva fordulok oldalra a széken, könyökömmel megtámaszkodom az asztalon, az ablak felé nézve teszem tenyerembe arcomat.

Mindnek volt egy gyengepontja. Biztos neki is van egy.

- Ryuk… - morgom halkan. Habár… tudom, hogy ő nem segítene nekem, de… egy próbát megér.
- Mi az? – morog ingerülten. Na igen, pár napja „elfelejtettem” neki almát venni.

- Ez az Eivana… azt mondtad félig halálisten ugye? Csak hogy tisztázzuk. Rá is vonatkoznak a halálistenek szabályai? – felé sandítok unottak, nyaka köré tekert karját figyelem. Elég ruganyos. Hehh…

- Nos… Nem mintha segíteni akarnék, de… nem. Száműzött, ezért nem – érdekes… Tehát, mivel ő rendelkezik a halálistenek szemével, így láthatja bárki nevét. Ha rá tudnám venni, hogy…

Megvan… Hogy erre eddig nem gondoltam. Ez az. Ezt kell kihasználnom, de nem lesz egyszerű. Nehéz dió ez a nő, már akkor tudtam mikor megláttam „négyszemközt”.

Azt már tudom, hogy Ryuk gyengéje az alma. Amit Misa mondott… A halálistenek másik gyengéje, az, hogy ha az élet elvétele helyett „véletlenül” meghosszabbítja, akkor belehal. De vajon… van más gyengéje is a halálisteneknek? Vagy legalább ennek a fél-halálistennek?

- Ne vedd úgy, mintha segítenél. Nevezzük inkább a műsor izgalmának fokozásának – elmosolyodva nézek Ryukra, fokozatosan teljes arccal fordulok felé. Kíváncsian figyeli arckifejezésem, majd érdeklődését mutatva hirtelen kicsavarodik, és „normál” alakban lép elém.
- Mire gondolsz? – rekedtes hangja kétséget kizárva kíváncsi, mosolyom csak szélesedik.
- Mivel ez a fél-halálisten száműzött, azaz nem vonatkoznak rá a szabályok, talán mesélhetnél róla. Igazából csak egy valami érdekel. Van-e gyengéje?
Először csak nagyokat pislog a halálisten, majd elgondolkodik. Jó jel, ez azt jelenti, hogy talán kapok választ a kérdésemre.
- Talán nem segítek azzal, ha elmondom. Elvégre… megölni semmiképp nem tudod, nem egy nagy gyengeség… - győzelem.
- Halljam… - nyugodt arccal hallgatom őt, egyik lábam átvetve a másik felett.
- Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszel megcsinálni. Elég intim… - cseppet megrökönyödve pillantok fel, de kíváncsian várom a folytatást, vigyora láttán.
- Azt majd meglátjuk. Mondd, és ma veszek almát.
- Van egy „pillanat”, amikor az ő fajtája, képtelen hazudni, sőt öntudatlanul, akaratán kívül képes olyat mondani, amit amúgy nem tenne meg.
- Érdekesen hangzik… és mikor van ez?
- Hát Akkor… - szélesedik ki vigyora.

~*~

Hosszas, tüzetes nyomozás után, és persze némi ösztökélt segítséggel, kiderítettem a nő szállását. Elég igénytelen, de láttam már rosszabbat is. Elég érdekes, mégis logikus helyet választott magának.

A szobába szinte nesztelenül nyitok be, s amikor mindketten belépünk, akkor pattan fel épp ülő helyzetbe vágva magát, Ryuk kezét letolja a füzetből.
- Eivana, nyugalom – recsegi.
Lassan belépek, látom ahogy hasra fordul, a füzetet markolva.
- Light, szerintem rosszkor jöttünk. – Ó nem… Sőt…
- Szerintem meg pont jó az időzítés – csak egy valamit furcsállok. Azt hittem, a halálistenek sosem alszanak. - Bár nem tudom, miért ilyen.
- Ezt viszont el fogom mondani, mert nem akarom, hogy kimúlj. Mivel ő csak félig halálisten, minden tulajdonság csak félig igaz rá, van ami teljesen, és van ami egyáltalán nem. Sokáig ébren tud maradni úgy, ahogyan mi, de néha aludnia kell, és ilyenkor olyan, mint az a nagy brummogós izé a barlangokban.
- Medve?
- Ja, az… - érdekes végkifejlet. De akkor vajon hogyan tudott felkelni? Nem lényeges. Úgy érzem, ismét rám mosolygott a szerencse. Talán sosem lett volna még egy ilyen alkalmam, hogy ennyire kiszolgáltatott legyen.

Megfordítom, legalább is megpróbálom, mögé térdelve az ágyon igyekszem közel kerülni hozzá, miközben meg is tartom. Elé nyúlva igyekszem megérinteni a listáját, de görcsösen szorítja magához, ráadásul érezhetően egy erő veszi körül.
- Hagyjál – vakkantja ásítva, kezeit finoman lefeszegetem, kevés sikerrel.
- Nehéz eset vagy – suttogom fülébe, szárnyas hátához simulva. Elég nehéz így hozzáférni, igazán behúzhatná őket úgy, ahogy Ryuk szokta. Számomra még mindig hihetetlen az, amit hallottam. Mégis reálisnak tűnik. Ő félig emberi testtel rendelkezik, aminek vannak szükségletei, igényei, ingerei… és még sorolhatnám. A gondolatra elmosolyodom. Üres szavak? Csupán fenyegetés? Blöff? Ugyan… ilyenkor, nem ez az én stílusom. Bármit megteszek azért, hogy véghezvihessem a terved.
- Felajánlok neked valamit Eivana. – morgom halkan, folyamatosan tartva ingadozó testét.
- Nekem nem kell a mocskos almád… - vakkantja álmos hangon, szemeit nem látom, de sejtem, hogy folyamatosan ragadhatnak le pillái.
- Nem is erre gondoltam. Inkább az életedre… - harsány nevetése torzzá sikerül a kimerültségtől, mégis sugárzik belőle a gúny.
- Engem nem tudsz megölni – közli nyersen, de csak szelíd mosollyal hallgatom. Ó, dehogy is nem. Ha nem is megölni, valami hatást biztosan, hogy elérek a tervem egy részével. Ha ezt akarom tenni…
- Csak hiszed, kedves… - határozottan folytatom tovább, arcáról lekúszik a mosoly lassacskán.
- Erre én is kíváncsi vagyok… - lassan forgó nyelvvel, mégis tisztán, érthetően ejti ki a szavakat, mozgásából ítélve nem ébredt fel, csak félálomban leledzik.
- Mondd el nekem L igazi nevét. Ha ezt megteszed, megkímélem az életed – újra bazsalyog, nevetésszerű sóhajok csúsznak ki ajkai közül.
- És mégis hogy tudnál engem megölni?
- Egyszerűen veled iratom be a nevét a füzetedbe, és mivel ezzel az én életemet mentenéd meg – meg Misáét, persze ezt nem említem meg – te halsz meg helyettem – az utolsó szavakat sejtelmesen dörmögve duruzsolom fülébe.
Arca komolyra vált, már azt hinném újra elaludt, amikor hosszas hatásszünet után újra megszólal.
- Még ha be is tudod velem most írattatni a nevét… honnan szerzed meg? Én nem fogom elárulni a nevét. – lassan, akadozva beszél, már kevésbé ingadozik, de még érzem gyengeségét, és álmos hangját.
Vigyorom kiszélesedik, akár egy figuráé, s míg egyik kezem, hátul nyakánál, a ruhát markolja, másik kezem elől, hasára simul, hogy könnyebben tarthassam meg. Számat közvetlen füléhez tapasztom, és halkan suttogom bele a szavakat, amiből ő is tökéletesen tisztán érteni fogja, hogy a tervem valós.
- Egy kis „nemi erőszak” bármit megold… - duruzsolom suttogva, majd fülébe nyalva nyomatékosítom mondandóm valóságalapját.  
 
 
 
 
 
 
 


Meera2010. 08. 14. 19:10:00#6853
Karakter: Eivana (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ timcsnek



Elfogadja kezemet, mi mást is tehetne? Ahogy markába kerül az enyém, megérzem, hogy pulzusa közepes szinten dübörög, tehát meglepnem sikerült. Legszívesebben megnyalnám a szám szélét, de most nem provokálok semmit sem. Élvezni akarom a mai napot, és hűvös arcára pillantva el is könyvelem a tökéletes szórakozást.
- Úgyszintén – nyugodt hangja nem tetszik, de még segítünk rajta, és ha reakciót nem is sikerül kicsalnom belőle... Tenni fogok róla, hogy a lelke vergődjön belül, kétségbeesve.
Farkasszemet nézünk, és ilyenkor annyira szeretném, hogy ne a neve és életéveinek száma lebegjen feje fölött, hanem a gondolatai. Lassan elvonom kezem az övéből, és valahogy hiányoznak forró ujjainak fogása. Annyira bizseregtető a tudat, hogy belül, mélyen belül, agyának egy rejtett pontján zaklatott, hogy két oldalról veszik körbe ellenségei. Veszek egy mély levegőt, elégedetten, roppantul jól érezve magam, majd Ryuuzaki felé fordulok.
- Mesélj, Ryuuzaki, miért pont ezt az iskolát választottad? - duruzsolom halkan, szemeim csillogva figyelik egész lényét. Mostantól bármikor hozzáérhetek anélkül, hogy ne ordítana fel, mintha szellemet látna. Sötét szemei rám irányulnak, majd szája szélében apró mosollyal kérdezi meg:
- És te, Eiko?
- Kétségtelenül ez a legmozgalmasabb és legérdekesebb hely jelenleg – emelem fel kezem magától értetődően, ködös mondatom hallatán csupán megfogja a tollát, s a szájához illeszti.
- Nocsak. Te is így véled? - emeli fel aprón szemöldökét, erre csak arcának rándulásából tudok következtetni.
- Természetesen – vetek lopva egy pillantást Light-ra, aki minden idegszálával az előadásra figyel, és arra, hogy bennünket megfelelően ignorálni tudjon. Engem nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni, Új Világ Istene. Megkeseríthetem az életed minden egyes percét, és neked még csak fogalmad sincs róla, hogy mennyiféle módon tehetném...
* * *
A nap úgy telik el, ahogy azt a legjobban kívántam újdonsült „barátaimnak”. Mivel Ryuuzaki, vagyis L mindig ott van, ahol Kira... Így én is ott vagyok, ahol L, vagyis... Ez rémesen egyszerű és bosszantóan szépséges. Az elégedettség úgy önti el végtagjaimat, mint régen, mikor neveket firkálgattam megszállottan ebbe a nyomorult füzetbe.
L-t mindenféle módon magam mellé láncolom, félbehagyott mondatokat hintek el nála, ami sokszor érzem, hogy vacillálást vált ki benne. Mit tegyen? Kövesse tovább Light-ot, és ingerelje, tegye próbára, vagy inkább engem próbáljon megfejteni.
- ...és mi a véleményed a legutóbb L által megoldott bűnügyről? - elfojtom a kuncogást, hűvös arccal kémlelem az övét. Felelsz vagy mersz.
Erről szól ez az egész elmealapú háború, amiről azt hiszik, dicsőség lenne megnyerni. Ostobaság. Ostobaság lenne... Abbahagyni. Lehet, hogy módosítani fogok a dolgok menetén, és az sem kizárt, hogy végleg eldöntöm, kinek fogok segíteni.
Nem leszek semleges, mint Ryuk. Az túlságosan is...
- Te ismered L-t?
- Ki ne ismerné a nagy csicsás betűt, ami minden képernyőn felvillan? - mosolyodom el, és légies mozdulattal emelem fel a kezem, hogy megfigyelje a tenyerem. - Sőt, nekem is van saját L-em...
Kicsit összébb húzom ujjaimat, és a vonalak a tenyeremen felvesznek egy L betűt. Arca érdeklődő, és csodálkozó, de a rejtett utalásokon nyammog édes kis borzas fejével. Jobban ismerlek, mint azt valaki felülmúlhatná...
- Egyébként, a stílusa fura és vontatott. A vontatottat úgy értem, hogy mindig az utolsó pillanatban hátrább húzódik, hogy ellenfele beljebb kerüljön az általa felhúzott vonalakon belül. Csalogatás. Csak erről szól.
* * *
Egy újabb limuzin jön érte, ami sok embernek furcsa, de már látom, hogy teljesen elfogadott a dolog. Persze, ha én meg elrepülnék, kihívnák a légierőt, a katonaságot és a haditengerészetet. Bah... Olyan egyszerűek, és ostobák.
A fény megcsillan a kocsi hibátlan fényezésén, és én arra gondolok, hogy az én szárnyam is van olyan fekete. Aprón meglebbentem őket, hogy végre fellélegezzenek. De a napnak még nincs vége...
A nyomozó szolid búcsúzással száll be járművébe, én pedig lelkesen integetni kezdek neki, amit viszonoz apró kézlendítésekkel. El is tűnik rögtön, Light pedig mögöttem már-már bambán kifejezéstelen arccal álldogál. Most jössz te, „barátom”.
- Hát nem kedves fickó ez a Ryuuzaki? - villan meg a szemem az arcán, hangom még mindig rendesen szól, kihagyva az éles csilingelést belőle, ami általában féllénységemnek köszönhető.
- Ne gyere többet a közelembe – feleli, egyáltalán nem a kérdésre válaszolva. Hangja kimért és fagyos, ami képes lenne a napsugarakat is szilárd halmazállapotúvá tenni. Jaj, csak nem felbosszantottam?
Helyes.
Aurája feszülten vibrál, de mással nem mutatja, hogy sikerült feladnom a leckét. Ó, de még mi lesz holnap délután... Apró mosollyal a szám szélében figyelem, ahogy szinte már arrogánsan lépked le a lépcsőn, és a kapuban meg is látom a halálistent. Felhúzom az orrom, neheztelésem jeléül, majd megvonva vállaim, egy gonosz mosoly kíséretében áttetszővé válok, és egy hatalmas szárnycsapással elrugaszkodom a földtől.
A gerjesztett szél megdobja, jobban mondva segít megkezdeni Light sétáját, haját hátulról csintalanul megborzolva.
* * *
Új rejtekhelyemen kiveszem a kontaktlencséket, és hajam türelmetlenül söpröm a szemeim elé. Ez így túl egyszerű. Elhintek itt-ott egy kis nyomot, a holnapi mulatság kedvéért. Ryuk beposhadva feküdhet Light lábainál, almáért esedezve, de Ő a semlegessége miatt nem tudhatja mi ez az érzés...
Az érzés, mikor izgulsz, hogy minden pont tökéletesen süljön el, a végkifejletet hiába tudod, a véghezvitel, a végeredmény a fontos. Rettentően. Hogy érezd, végigvittél valamit, hogy megtehetted, és sikerült is. És ezzel rádöbbennél, hogy mennyire unalmas a várakozás, ami évekbe is telhet, hogy eredményt hozzon!
Nem vagyok otthonülős fajta, megteszem, amit akarok, és ahogyan akarom.
Meg fogom látogatni a halálistent, és egy rövid sétára invitálom meg, hogy kicsit én is élvezhessem az alma által okozott örömöket. Megnyalom a szám szélét, és a szövettáska füleit erősen megszorítva elindulok, hogy megkeressem Ryuk-ot. Light házánál előveszek egy kavicsot, és megdobom vele az ablakot, de félúton áttetszővé teszem, így az ablaküvegen zajtalanul suhan át.
Meg is látom, ahogy az ablakhoz lebeg, ezért mikor látom, hogy a körvonaltalan alakomra pillant, előveszem a táskát, és kinyitom a száját, hogy belenézhessen. Látom, hogy a száját kinyitja, talán moroghatott. Megfordul, mintha beszélne, és már ki is jött.
- Kérem!
- Igen? - hunyorítok hűvös arccal, fejem kissé oldalra billentem az ártatlan hatás kedvéért.
- Ne kezdd te is, mert mindent kipakolok Light-nak! - dörmögi, hangja szinte remeg. Nem versz át, vén róka, azt akkor sem tennéd meg, ha haldokolnál...
- Beszélgessünk – lendítem a vállamra a táskát, és magam után csalva elindulok a legközelebbi pad felé.
* * *
Másnap kések az egyetemről, hiszen L lakásában tartottam egy kis vizitet, amíg ő befelé iparkodott limuzinjával a reggeli csúcsforgalomban. Egy papírlapot helyezek laptopja alá, amit még előzetesen szálkás, lendületes kézírással kitöltöttem. Apró figyelmeztetés, ajándék, ami egyszerre okoz borzongásszerű félelmet, és izgatott remegést.
Ma pontban 16:50-kor egy kis segítséget adok a Kirával kapcsolatos harcodban, az esti híradó alatt. Figyeld a képernyőt. És a tény, hogy tudom, hol laksz, és mi a neved, halványuljon el új céljaidnak beteljesítésének érdekében.”
Mint említettem, nem szeretek várni.

Az egyik órára úgy suhanok be, hogy az ajtó sem nyikordul, és mikor mind a két férfi egyszerre felegyenesedik az előtte levő papírlapból, már közöttük is ülök. Ryuuzaki-ra vetek egy vidám, Light-ra pedig egy sejtelmesen elhúzott mosolyt.
- Eiko, mi történt?
- Lerobbant a busz – mondom egyszerűen, és hogy alibim is legyen, ha gyanakodna rám a cetli miatt, akkor ki is szúrtam mind a hat kerekét. Még a rádió is be fogja mondani. Alapos vagyok, akár egy fogorvos. Ezt is valami reklámból szedtem össze.
Egész nap titokzatos légkör leng körül bennünket, amin egy csöppet sem szeretnék lazítani, enyhíteni. A két feszültségforrás sokszor ügyet sem vet rám, L inkább Kirával foglalkozik, ami hagy engem nyugodtan, baljóslatúan somolyogni.
* * *
Pontban háromnegyed ötkor a város energiaszolgáltatójának felhőkarcolóján álldogálok, lenézve a gondtalanul hömpölygő tömegre. Sok mindenen képesek kibukni, és kíváncsi leszek, hogy...
Yagami Light mennyire.
Órámra pillantok, és közben az óriási biztosíték felé sétálok, le nem véve a szemem az óra számlapjáról. Három, kettő, egy...
Kezdődjék a show.
Lerántom az óriási kapcsolót, és az egész város energia nélkül marad. Fokozatosan kapcsolnak ki a hatalmas kivetítők, a parkok lámpái, a riasztók, a szórakozóhelyek neonfényei, minden, ami elektromos árammal működik... A börtönök elektromos ajtajai vagy beszorulnak, vagy vészes nyikorgással nyílnak ki, a fotocellás ajtók megkergülve lengedeznek a plázákban... Az elektromos vízmelegítők hideg vizet köpdösnek, a tűzhelyek egy lobbanással kapcsolnak ki, a mikró abbahagyja a szokásos forgós műsorát...
Akárcsak a tévé, a rádió, a számítógépek. Minden hírforrás, amiből az emberek értesülnek a legújabb dolgokról, a betörésekről, lopásokról, rablásokról, mindenről, ami bűnügyi, minden, ami Kirát érdekelheti, hogy munkáját végezze.
Az utóbbi napokban, minden egyes nap történt haláleset, amit Kira okozott.
Remélem Ryuuzaki, hogy felfigyelsz erre az apró, ámde mégis fontos dologra, amivel megajándékoztalak, pár pillanat erejéig. Lábam ráteszem a fő antennára, és egy lusta mozdulattal lököm le a több mázsa nehéz szerkezetet. Az lezuhan, súlyos légörvényt kavarva, hogy odalent a beton közepére egy akkora krátert üssön, hogy már idegeneknek is betudható jelenség... Autók szirénája kapcsol be, én pedig úgy tönkreteszem a berendezéseket, hogy csupán holnap, pontban reggel nyolckor üzemeljen újra minden.
Csupán azt sajnálom, hogy nem láthatom egyikőjük arcát sem... De inkább... a drága Light-éra lennék roppantul kíváncsi...
* * *
Két nap telt el nyomtalanul a szépen megrendezett jelenet után. Semmi különleges nem történt, csupán nem hagytam, hogy véletlenül is egyedül legyek, folyton L körül legyeskedtem, aki vontatott beszéddel mesélte el nekem, hogy rájött, mennyire fontos Kira számára az öléshez a televízió... Sőt, meg is kért, hogy csatlakozzak a nyomozáshoz, és számító hangon közölte ezeket a híreket is Yagami-val, hogy mi az Ő véleménye erről az új nyomról...
Majdnem elnevettem magam, de inkább sejtelmesen hűvös arckifejezéssel battyogtam utánuk, testtartásukból olvasgatva egy jót.
* * *
Fáradtan dobálom magam pocsék szálláshelyemen az ágyon. Rám jár a rúd az utóbbi két órában. Rettentően álmos vagyok, ami nem igazán jellemző. Sajnos féllénységem miatt el kell tűrnöm az emberek rigolyáit egy hónapban egyszer az ő szükségleteiket eltűrnöm, hogy végigszánkázzanak a testemen. Ilyenkor morcos vagyok és használhatatlan, ha ledobnak a földre, ott is maradok.
Az alvás a legfőbb problémám, hiszen az a legveszélyesebb dolog. Ha elalszom, bármikor meglephetnek, és én ilyenkor mélyebben alszom, mint akit bekokainoznak. Végül, lankadt testmozgással bár, de kifeszítettem egy hajszálvékony damilt, amit hozzáfűztem egy tűhöz. Ha valaki belép a lepukkant raktárba, azonnal belelép, esélye sincs észrevenni, akkor pedig ez a fémes szépség belém szúródik, és felkelek.
Elnyúlok a matracon, amit valamelyik nap loptam, és lehunyom a szemeimet, hogy pihenjek, és kielégítsem testem igen idegesítő vágyait...

Számomra másodperceknek tűnő alvás után megérzem, hogy a tű a hátamba mélyed. Felpattanok, reflexből kikapom a füzetet, és homályos látással marom meg a jobb mutató ujjam, hogy véres karmommal el kezdjem írni a derengő narancsos foltból a nevet...
Y-a-g...
- Eivana, nyugalom – hallok meg egy mély dörmögést közvetlen közelről, ahogy a listát kicsit lejjebb tolja a kezemben. Ráhunyorítok, és ha nem csillan fel a fülbevalója, esküszöm, fel sem ismerem. Lustán befelé fordulok a füzettel együtt, hogy elhessegessem ennyivel a bosszantó jelenlétet, de ekkor megnyikordul valaki talpa alatt a padló...
- Light, szerintem rosszkor jöttünk.
- Szerintem meg pont jó az időzítés – az árnyalatnyi gonosz beütésű hang sem tud rávenni, hogy megmoccanjak. - Bár nem tudom, miért ilyen.
- Ezt viszont el fogom mondani, mert nem akarom, hogy kimúlj – ér el a fülemig tompán a mély, recés hang, ahogy Ryuk fojtottan meséli el, hogy min megyek jelenleg keresztül. Tulajdonképpen nem érdekel, megölni úgysem tud, kínozni meg nincs érzéke, én pedig aludni vágyom.
- … és ilyenkor olyan, mint az a nagy brummogós izé a barlangokban.
- Medve?
- Ja, az – ezek után már csak rágcsálás hangjait hallom meg, és azt, hogy megfognak a grabancomnál fogva, megfordítanak. Valamiféle térdelőpózba sikerül „állítani”, a fejem viszont lelóg a kezére, amivel a nyakamnál fogja a ruhám, szárnyaim ernyedten követik borzas fejem mozdulatsorát.
- Hagyjál... - közlöm egy ásítás keretében, de a felvillanó szemeket a tarkómon érzem, hogy perzselnek...
És aztán.
 
Hagyjon aludni, a listámmal pedig nem tud mit kezdeni, mert egyszerre vagyok halálisten, és halállista birtokló. Még megfogni sem tudja, ha nem adok rá engedélyt... Beleírni meg végképp nem.



timcsiikee2010. 07. 27. 20:18:32#6353
Karakter: Yagami Light (Kira)
Megjegyzés: ~ Meerának





Light:

Hirtelen felpattan, szemeim kitágulnak, ahogy felém magasodva kitárja szárnyait, viszont a félelem, csak pupilláim mélyén jelennek meg, arcom nem rezdül. Csak szórakozik… minden bizonnyal.

- Mert ahhoz van kedvem – fejem fölött babrál ujjával, és furcsa érzés kerít hatalmába.

- Eivana, ne rontsd el a szórakozásomat – szólal meg hirtelen Ryuk, de felé sem fordulok, végig a lány arcát figyelem.

- Edd az almád – szinte köpi felé a szavakat. - Nem veszitek észre, hogy amit műveltek, az sértő?

- Mire nézve? – vágom rá azonnal a kérdést. Nem szeretem, ha ok nélkül szólnak bele a terveimbe. Alakját tanulmányozva figyelem, ahogy újra engem néz, szinte kölcsönösen mérjük fel a másikat. Még mindig nem fér a fejembe, hogy mi miatt van ilyen emberi alakja egy halálistennek.

Viszont arra már rájöttem, hogy csak szórakozik. Ha meg akarna ölni, és valóban, akkor annak jó okának kell lennie. Vagy csak nem mondja el. Sosem bíztam a halálistenekben, és nem is fogok.

- Pont te beszélsz? – mondja újra halálistenem, szokásos hangnemében.

Nem szól semmit, csak megfordul, és kirepül az ablakon, még az utolsó pillanatban látom, ahogyan elhalványul alakja.

- Ez meg mi volt? – kérdezem még mindig az ablakra meredve, majd lassan Ryuk felé sandítok, zsebre vágott kezekkel.

- Nem tudom, mire gondolsz… - mondata végén a szokásos kuncogást hallatja,de már rég nem borsódzik tőle a hátam.

- Hát persze – sejthettem volna, hogy ez lesz a válasz, de egy próbát megért. Lassan visszaterelem tekintetem az ablak felé, mintha azt várnám, hogy bármelyik pillanatban újra betoppanhat.

Biztos vagyok benne, hogy fogom még látni ezt a nőt, és sok gondot fog nekem okozni.

Sunyi kunkor húzódik szám sarkába a gondolatra. Kihívás? Valószínű. Már úgyis kezdett túl egyszerű lenni a dolgom nemde?

Bekapcsolom a TV-t, és az íróasztalhoz ülve, szokásos tevékenységembe fogok, hogy kikészítsem L „barátomat”.

~*~

Mint mindig, korán érkezem az egyetemre, hogy szokásos helyemet foglaljam el. Persze olyan részen ülök, ahol egy furcsa ismerős is mindig helyet foglal, ráadásul pont mellettem. Nem utolsósorban társalgás céljából. Nem szeretem, ha hallgatás közben zavarnak, viszont ez az alak, más. Ryuuzaki… L… mint ahogyan a helyzetet is elemeztem, biztos vagyok benne, hogy ők egy és ugyanazon személy. De vajon mi lehet velem a célja? Közvetlen lebuktatás? Nem fog menni. Egyelőre egy lépéssel előtte járok. Egyetlen egy lépéssel. Nem sok, de már ez is valami.

Órámra pillantok, és visszafolytok egy gúnyos mosoly.

Három… kettő… egy…

- Jó reggelt, Light – pont ahogy sejtettem.

- Jó reggelt… Ryuuzaki – sandítok oldalra, és rendezem a lapjaimat, alját a padhoz kocogtatva, majd leteszem, és kikészítem a tollat is.

- Ühm, nem ülnél ide esetleg? – Hogy? Hát ez meg kinek szólt? Az ő irányába nézek, és megpillantom az „ismerős” arcot. Uralkodnom kell az indulataimon, arcom egyetlen izma sem rezdülhet. Hát Ő meg mit keres itt? Számítottam arra, hogy felbukkan még, de pont itt?

- De, persze – válaszol kedvesnek tűnő hangok, és felszökell. Pontosan közénk ül, kezdem kissé feszülten érezni magam. Most figyelhetek mindenre. Az órára, rájuk és a reakciókra. Nem számítottam erre a mai napon, de persze ilyen az élet. Váratlan események, bármikor történhetnek.

Szárnyát oldalra lebbenti, így eltakarva előlem L-t. Ez most szórakozik velem?

Egy kéz nyúl át a szárnyakon, mintha csak hologram lenne, és hallom mögüle Ryuuzaki hangját.

- Ő az egyik barátom, Yagami Light. Ő is szintén kivételes képességekkel rendelkezik, ahogy te. Némileg, hasonlítotok is – na persze… még hogy Én, és ő? Ne nevettess Ryuuzaki.

- Örvendek – nyújtja felém „barátságosan” kezét, arcán majdnem olyan mosoly lapul, mint ami Ryuk általános arcképe. De csak majdnem.

- Úgyszintén – szokásos fagyos álarccal fogadom el a felém nyújtott jobbot. Nem fog semmit tenni, tudom jól. Csak szórakozik. Miért is tenné? Egy jó kis szórakozást rontana el vele, ugyebár.

Nagyjából kezdem kiismerni a halálisteneket. Annyi évet élnek már a halhatatlanság porhüvelyében, hogy féktelen unalmukat más lényeken töltik ki. Nem számít semmi, csak saját szórakozásuk.

Rossz helyre, és rossz világba toppantál Eivana. Nagy harcok, szinte háború szintű eszmecsaták folynak jelenleg ebben a világban, ahol elég nagy a tét. Nem csak a saját életem, hanem az emberiségé, akik a markomban vannak, és lesznek is.

Elengedi nagy nehezen kezem, és visszafordul „játszótársa” felé. Innentől elszeparálódom, és inkább az előadást hallgatom és jegyzetelek.

~*~

Irritáló ez a fél-halálisten. Egész nap körülöttem legyeskedik, bár lehet csak egy kis paranoiát alakított ki bennem. Ahogy észrevettem nagyon rá van szállva Ryuuzakira, jól elbeszélget vele, és másik fő célja az én „szívatásom”.

Az órán, a menzán, és bárhol, ahol csak lehet. Kissé gyerekesnek érzem, de melyik halálisten nem az?

A nap utolsó, záró pillanata, ahogy a lépcsőn állva figyelem Ryuuzaki limuzinját, amibe beszáll és elhajt, Eivana integet még neki párat, amit viszonoz, de csak röviden. Nem tudom mire gondolt ez a nő. Barátkozni, pont vele?

Én csak zsebre vágott kezekkel, hónom alatt aktatáskámmal figyelek meredten, kifejezéstelen arccal.

- Hát nem kedves fickó ez a Ryuuzaki? – mondja emberi hangon, mire meg sem rezzenek. Egy nap alatt úgy megedzett, hogy lassan már semmit sem veszel fel.

- Ne gyere többet a közelembe – mondom halkan, komoran, hogy csak ő hallja, majd elindulok lassan lefelé a lépcsőn. Nem bírtam már Ryuuzaki társaságát sem, de most még ő is… mintha egyszerre két ellengés felé kéne figyelmen, ráadásul ők sem tudnak egymásról mindent, hogy ki és micsoda.

Nem várom meg, hogy bármit is reagáljon, csak haladok a kapu felé, ahol már jól láthatóan vár engem Ryuk.

- Nincs alma – közlöm suttogva, és csak elhaladok mellette, hazafelé veszem az irányt. Hosszú sétára van szükségem, hogy tisztán, pontosan, lassan, és teljesen elemezni tudjam a mai napot.


Meera2010. 06. 26. 22:15:29#5732
Karakter: Eivana




Lelkében tépelődés kavarog hovatartozásom illetően, és ehhez nem kell különleges képesség, hogy észrevegyem.

- Csak nem megzavartam valamit? - gúnyos kijelentése a helyzethez képest egész frappáns. A mögöttem levő halálisten tagadja a dolgot, pedig tisztában van vele, hogy én még beszélgettem volna, csak hát... Nos, végül is, úgy is indultam, szóval vehetjük úgy, hogy nem zavart meg semmit.

Light kivesz egy vörösen rikító almát a zsebéből, mire Ryuk egészen furcsa reakciókat produkál. Ajkait vágyakozva megnyalja, szemeiben felvillan az akarat.

 

Az alma irányába.

Valami mániákusság csillan meg a szemeiben, látni még ilyet nála sosem láttam.

- Ki ez a nő? - a férfi kérdése roppant mód egyszerű, és a taktika is, amivel játszik. És mégis hatásos, rendkívül hatásos. Megvesztegetni, zsarolni egy halálistent keveseknek adatik meg, főleg hogy az illető shinigami hagyja is.

Mivel Ryuk nem válaszol, Light a szájához emeli a gyümölcsöt, mire a halálisten keservesen felnyikkan, nyújtózkodások közepette:

- Ne!

- Akkor válaszolj. Ismered?

- Igen – bólogatása kishíján kicsal belőlem egy vigyort, de nem tetszik, hogy kihagynak a beszélgetésből, főleg, hogy én is itt vagyok, és rólam van szó.

- Hogy hívják?

- Eivana – mély, karcolós hangjától kissé megrezzennek a szárnyaim, de inkább nem mutatom ki. Ejnye, ha ilyen hatással van rá egyetlen egy darab gyümölcs...

- Miért hazudtál nekem? - Ryuk számára ez már kínvallatás számba megy.

- Light! Tudod milyen vagyok – szánalmasnak tartom a behódolását és függését egy emberi lénytől. Hogy lehet egy halálistent ennél jobban megalázni?

Erre is tudja a módot.

A szinte a térdei előtt fetrengő Ryuk kezébe ejti nagy kegyesen az áhított almát, aki rögtön enni is kezdi éles fogaival. Szinte marcangolja a gyümölcshúst, de félelmetes külsejéhez ez illik a legjobban.

Light látszólag megelégedve a kicsikart információval felém fordul, kezeit zsebre teszi, s közelíteni kezd felém. Nem tanácsolom.

- Szóval... Eivana... - ahogy kiejti a nevem, előre sejtem mit akar. Szemeivel megnéz magának, végigmér, többször is. Fennakadást jelent tán az emberi külső? - Mit akarsz tőlem?

Szókimondósága tiszteletreméltó, és mégis botor.

Ne higgye azt, hogy csak azért, mert a földi világban lassan istenként szerepel, minden körülötte forog.

- Tőled? - vonom fel a szemöldököm, szemeim mélyen az övéibe fúrom. - Az meg sem fordult a fejedben, hogy nem hozzád jövök? - kissé hátradőlök, megtámasztom magam kétoldalt, gúnyos félmosollyal konstatálom meglepettségét.

- Ryukhoz? - hangjában apró megnyugvást veszek észre. Korán örül. - Hát persze... Akkor csak puszta kíváncsiságból... Miért akarsz engem megölni?


Olyan hirtelen állok fel, hogy kénytelen kiegyenesedni, ugyanis eddig lehajolt hozzám. Az ágyon állva magasabb vagyok mint ő, begörnyedek kissé, hogy szemeink egy vonalban legyenek, szárnyaimat fenyegetően kitárom, mindezeket a mozdulatokat egy másodperc törtrésze alatt. A fekete tollak tengere mint valami baljóslatú fegyverzet, ölel körbe engem, és részben őt is.

- Mert ahhoz van kedvem – susogom, végig a szemeibe meredve. Ujjaimmal a feje fölötti betűkbe kavarok, amik halvány meleget árasztva foszlanak szét, majd állnak újra és újra össze.

- Eivana, ne rontsd el a szórakozásomat – szól bele a csendbe Ryuk, aki az almacsutkát egészben eltüntette. Békítően közelítene, de nem hagyom, hogy folytassa érdekeinek kifejtését.

- Edd az almád – pillantok rá lenézően. Aki így tud viselkedni egy ember előtt... Hol a büszkeség, és az arrogancia, ami a halálistenekre jellemző? Hol az évezrednyi rettegés, az undor, amivel az embereket jutalmazták oly sokáig?

- Nem veszitek észre, hogy amit műveltek, az sértő?

- Mire nézve? - szólal meg végül Light is, s újfent felé fordulok. Az előbb kissé megrettent, de most megint rémesen nyugodt arccal kérdez felém. Újra és újra végigmér, szinte keresi az ocsmány kinövéseket, vagy a ronda és gusztustalan szarvakat, a plusz szemeket.

Az én szemem parázslik, egyszerűen nem tudom felfogni azt, ami kettejüket összetartja, nem tudom megérteni, hogy Ryuk miért hódolt be ilyen....

Könnyen.

- Pont te beszélsz? - kuncog fel Ryuk, kiűzetésemre utalva.

Nem felelek, úgy érzem, ennyi bőven elég volt. Kihajolok Light arcából, majd megfordulva az ablak felé suhanok, ezután kitárva szárnyaimat kiröppenek rajta.

***

Kilestem, hogy hová jelentkezett L egyetemre, és az egyik fa ágára telepedtem le másnap délelőtt. Kezemben egy virágszirom pihen, s tenyeremet felemelem, hogy elemezzem. Vajon engem mi kényszeríthet olyan dolgokra, mint Ryukot? Talán egy fűszál vagy egy papírlap?

Az emberi világ színes tárgyai és növényei megszámlálhatatlanul sokan vannak.

Legjobban az sértette meg a lelkem, hogy a legjobb és legkülöncebb halálisten ilyeneket produkált előttem...

Egy hűvösebb, erősebb szellő szinte kicsapja a kezemből a parányi szirmot, egyenesen az alattam levő padra ejtve. Tegnap mindenre felkészültem, kifosztottam egy kisebb optikát, szerezve kontaktlencséket. Beillesztettem őket, és most azon merengek, hogy miképpen juthatnék be az épületbe anélkül, hogy ne öljem meg az akadékoskodókat.


Hamarosan be is gördül egy limuzinszerűség, én pedig felülök az ágon, guggoló helyzetben. Figyelem a görnyedt férfit, akinek ébenfekete haján megcsillan a reggeli napfény. Szemei kissé karikásak, de nála csak én tudhatom jobban, hogy ritkán alszik.

Hm...

Kiszáll, és befelé veszi az irányt. Emberként annyira elhagyatott és magányos, detektívként pedig túl sokan lihegik körbe.

Nos, ma én fel fogom lendíteni a napját.

- Hé! - kiáltok utána, s mikor lustán felém fordul, s leugrom a fáról. Leporolom magam egy kicsit, ezt talán egy filmben láthattam, amit az egyik óriási kivetítőn adhattak.

- Üdv – köszön kissé furcsán s döbbenten, majd mikor mellé érek közelebb hajol, hogy jobban szemügyre vegyen. - Ismerjük egymást? - számító tekintete annyira tetszik.

Naná. Imádnám.

- Hát, mostantól biztos. Üdv, a nevem Kozue Eiko – nyújtok kezet, mire döbbenten kiveszi a sajátját a zsebéből, és tétován megfogja. - Nem harapok, csupán új vagyok itt.

- Értem. Eléggé... közvetlen a stílusod – vakarja meg a tarkóját zavarában.

- Ez csak természetes, így lehet barátokat vadászni. A tiéd pedig eléggé távolságtartó – erőltetek egy mosolyt az arcomra. - Megyünk együtt?

***

Némileg sikerült megfognom magamnak, nem bízik bennem feltétlenül, de elismeri az intelligenciámat és a logikai észjárásom, ami tőle hatalmas bók. A tanteremben középen ül valahol, én pedig tettetem, hogy tovább megyek, de ahogy azt vártam, utánam szól.

- Ühm, nem ülnél ide esetleg? - ahogy megfordulok, és elfojtani készülök egy elégedett mosolyt, látom, hogy már ülnek mellette.

Méghozzá nem is akárki.

No lám.

Mókás lesz, és roppantul élvezetes.

- De, persze – lépdelek fel könnyedén, leülök a nyomozó mellé.

Eléggé komikus látványt nyújthatunk: bal oldalamon a világ legjobb detektívje, a jobb oldalamon az emberiség leendő istene. Gúnyos félmosollyal lebbentem meg a bal szárnyam, és eltakarom Light-tól Ryuuzakit.

- Ő az egyik barátom, Yagami Light – néz keresztül a fekete tollakon, amiket nem lát. - Ő is szintén kivételes képességekkel rendelkezik, ahogy te. Némileg, hasonlítotok is.

- Örvendek - fordulok oda egy ördögi félmosoly keretében, -amit csak ő láthat-, és kezet nyújtok.

Hogy mennyire kellett ügyelnie az arcára, hogy ne mutasson ki érzelmet L előtt...

Ahh...

Naponta fogok bejárni.



timcsiikee2010. 06. 20. 19:31:31#5580
Karakter: Light (Meerának)






 
Light:

Az egyetem kapuján kilépve kihasználom az alkalmat, hogy senki nincs a közelben, és felsóhajtok.

- Már megint unatkozol? Ryuk – ejtem ki fél vigyorral nevét, majd jobbra fordulva megyek tovább. Hónom alatt egyetlen füzet pihen, kezeimet zsebembe ejtem. Gondolkodom, hogy be kéne néznem apámhoz, de nem valószínű, hogy a rendőrségen tanyázik. Nem… ha L-el társalognak, soha nem tartózkodnak bent az irodában, csak néha-néha egy valaki, az óta az eset óta. Valaki odafent igazán a pártomon lehet, nagy szerencse is kellett ahhoz, hogy ne bukjak le. Inkább kikapcsolódom, mielőtt belevetném magam a tanulásba. Egy fél órás kávézgatás mindenképp jót fog tenni.

- Talán – neveti el magát a torz halálisten, közvetlen mellettem repülve. Figyelnem kell, hogy valaki van-e a közelemben, különben addig nem szólalok meg.

- Ma este hazalátogatok… addig maradj a házban – mondom monoton hangon, szinte suttogva, és a kirakatokat kezdem el figyelni. Egyre több az ember a közelben, így csak némán nézek széjjel. Kénytelen leszek apámmal beszéli, ki kell használnom minden egyes lehetőséget azzal kapcsolatban, hogy bekerülhessek a nyomozásba. Ha magam ellen kell nyomozni… könnyebb lesz kibúvókat találnom, már csak meg kell oldani.

Mikor elérem kedvenc kávézómat Ryukot nem látom sehol. Megállok az ajtó előtt, és hátra fordulok, épp ekkor látom, hogy int, majd felém kezd közelíteni megint, arcán a szokásos levakarhatatlan vigyor, de tekintete megszállottabb mint eddig.

Egy fekete hajú nő követi, vékony alak, és emberi, viszont… a kisugárzása valamiért teljesen más. Nem… Ő nem ember, akkor sem, ha ezt látom.

Az épületek között egy erősebb fuvallat süvít át a komor épületeken, s senki nem zavartatja magát, csak az én arcom torzul, ahogy a nő haját fellebbenti a szél.
Vörös… Vörösek a szemei. Nem, az lehetetlen. Még többen vannak?

„Meg... foglak... ölni” – tátogja s ereimben meghűl a vér, a külvilág semmivé foszlik, és döbbenten meredek előre.

Ki ez? Mit akar tőlem? Honnan jött? Ki kell derítenem. Oldalán halállista lóg, de a tokja… Pont mint Ryuké. Halálisten lenne? Az nem lehet. A halálistenek korcsosult kinézetűek, és az emberek nem látják Őket. Megszerezte volna egy halálisten listáját? Miért csak most bújik elő? Miért pont engem támad? Mi célja lehet a listával?

Fejem pörög, és még az idegességet is túlszárnyalja a sok fantázia szülemény a fejemben. Nem… Nem mutathatok ki semmilyen érzelmet. Hiába nyitnám szólásra számat, egy pillanat alatt válik levegővé, s hűlt helyén csak a tömeg cikázik át. A sürgő forgatag csak könnyedén suhan mellettem, engem kikerülve, nem is törődve az előző jelenettel. Összezavarodtam, pedig nekem ilyet nem lehet. Ki kell tisztítani a gondolataimat.

- Te ismered? – súgom olyan halkan, hogy csak Ryuk hallja meg, aki felnevet.
- Én? Nem hinném – hangja sejtelmes. Tehát ismeri, csak nem fogja nekem elmondani. Már megszoktam tőle, viszont én is ismerem a gyengéit. Mindet.

- Ez esetben ma nem kapsz almát- kegyetlen mosoly húzódik szám sarkába, majd belépek a kávézóba.

- Na de… Na de Liiight!

~*~

Furcsa… ma nem jött ki elém Ryuk, pedig ilyenkor már rég halálra unja magát, és a kapuban lebeg arra várva, hogy lófráljunk valamerre. Lehet, hogy talált magának valami jobb elfoglaltságot, esetleg visszament. Hmm… néha nem tudom mire is gondol igazán. Annyira nem is érdekel, hisz segíteni semmiben nem segít, azt az egyet leszámítva, hogy tőle kaptam a halállistát, valamint a régis szobámban is felfedezte a poloskákat.

Útközben megállok, és veszek egy almát, ha netán mégis otthon lenne. Ki kell tudakolnom tőle, hogy az a nő vajon ki lehet. Egy pillanatra elvesztettem a lélekjelenlétem, de sikerült visszaszerezni. Nyilván csak unatkozik, mint Ryuk. A szemi vörösek voltak, tehát halálisten szemmel rendelkezik. Van halállistája, és el tud tűnni, akár csak egy halálisten. Lehet, hogy az is, de vajon léteznek ilyen külsejűek is? Eddig azok, akiket láttam elég… undorító, megbotránkoztató külsővel rendelkeznek. Ő pedig emberi. Túlságosan is az.

Már csak pár lépés van lakásomig. Ha elmélkedem, még sétálva is szörnyen gyorsan telik az idő, nem beszélve arról, hogy alig tíz percre lakom az egyetemtől. Az alak, aki L-nek nevezi magát, azaz Ryuzakinak, ma nem jelent meg. Talán túl elfoglalt, esetleg megunta ő is a színjátékot. Nem szeretem ezt a sok bizonytalanságot, fokozatosan kezd engem is kibillenteni. Egyetlen rossz lépés, vagy nem figyelek oda, és előnybe kerül. Nem engedhetem meg.

Belépek a házba, ledobom automatikusan a táskát, de ahogy perifériám valahogy többet mutat, mint kéne, oda kapom fejem. Ő az… itt van az a nő, ráadásul kitárt szárnyakkal. Mi a fene folyik itt?

Nem billenhetek ki a nyugodt szerepből, azzal csak neki tennék eleget. Nem… Nem fog ártani nekem, hisz már rég megtehette volna. Tudom. De vajon mit akar tőlem? Ki fogom deríteni.

Ryuk a szárnyát megfogva rejtőzik mögé, és egy sóhajjal figyelem alakjukat. Nos, azzal már tisztában vagyok, hogy nem ember, akkor viszont csak halálisten lehet.

- Csak nem megzavartam valamit? – szólalok meg halkan. Hiába nincs semmilyen élőlény több tíz méteres körzetben, kiabálni sem szeretek. A mosoly most valahogy messze elkerül, pedig általában az ilyen megszólalásokhoz illene.
- Ó, dehogy – válaszol Ryuk rekedtes hangon, és felém fordul végre, ekkor elő kapom zsebemből a neki szánt almát, várva a reakciót – Mh… - megnyalja ajkait, szeme felcsillan. Tudtam, hogy ezzel könnyen megvesztegethető lesz.

- Ki ez a nő? – nézek Ryukra, aki az ágy szélére ül, felém mászva, nyújtózva, szuggerálva a gyümölcsöt, de nem válaszol. Ez esetben…
Számhoz emelem az almát, mire keservesen nyújtózni kezd.
- Ne!
- Akkor válaszolj. Ismered?
- Igen – bólogat.
- Hogy hívják?
- Eivana – érdekes név.
- Miért hazudtál nekem?
- Light! – nyel egyet, lassan már térden kúszva felém – Tudod, hogy milyen vagyok – igaz… már az elején kijelentette, hogy senki mellett nem áll, csak szórakozni akar… Jól van…
Keze már épp a lábamnál van, és ebben a pillanatban ejtem el az almát, ami pontosan belepottyan. Fellelkesülve pattan talpra, és olyan gyorsan kezdi enni az almát, én pedig elégedett arckifejezéssel, zsebre vágom kezemet, és az ágyhoz közelítek.
- Szóval… Eivana… - ízlelgetem nevét, és végigmérem párszor. Elég érdekes külső, mondhatni szokatlan, de a mai világban pont ez a megszokott. Jól tudja álcázni magát. – Mit akarsz tőlem? – vágok a közepébe. Nincs okom kerülgetni a forró kását. Hadüzenetet küldött azzal a kijelentésével, hogy meg fog ölni, tehát jogom van tudni, hogy miért is teszi… Jog… Hülyén hangzik, de valahol így van.

- Tőled? – vonja fel egyik szépen ívelt szemöldökét, és olyan érzésem van, mintha vörös szemei be akarnának szippantani. Megrettentő látvány, de könnyen hozzászokok. – Az meg sem fordult a fejedben, hogy nem hozzád jövök? – hátra dől, és karjain támaszkodik meg, szája sarkában aprócska élveteg mosollyal, és a meglepődés sora ismét rajtam van. Nem hozzám? Mit jelentsen ez? Lassan „kedvenc” halálistenemre vezetem tekintetem.

- Ryukhoz? – halkan kuncogva nyugtatom saját magam. Szép arca van, de ha ennyire kifejezéstelen, az túl sötétté teszi, nem áll jól neki. – Hát persze… - sóhajtom végül. – Akkor csak puszta kíváncsiságból… Miért akarsz engem megölni? – kérdezem komolyan, komoran figyelve rá.




Meera2010. 06. 15. 21:41:21#5487
Karakter: Eivana




Csalódottan lóbálom a lábaim az egyik felhőkarcolóról. Annyira le tud nyűgözni az emberi agy, annyira szerteágazó és tökéletlen. Mégis tökéletes. Élő példa az L nevű nyomozó és Kira logikai játékainak rejtett mondanivalója. Annyira kiforrott és intelligens  párbaj a távolból, két ember között, hogy roppantul szórakoztató, nem tudnám megunni.
A nyomozó elejétől fogva szimpatikus volt, megfogott a sajátos stílusa, amivel úgy rángatja az embereket, akárcsak valamiféle babákat. Szörnyen manipulatív, képes annyiszor visszájára fordítani a nemkívánatos eredményt, akárhányszor kell, hogy elérje a megfelelő végkifejletet. Hasonlatos ez az egész egy színdarabhoz, de itt a színészek nem ismerik egymást, abból gazdálkodnak és adnak elő, amit a rövid idő során megtudnak egymásról.
Igen, rövid.
Mert hamarosan valamelyiküknek halnia kell.
Ez a játszma nem tarthat örökké.
Sajnálom, a nyomozó mellett állok, többször megfordult a fejemben, hogy megölöm Kirát. Nem lenne nehéz kiszúrni a tömegből, sőt, ha van halálistene is, akkor még feltűnőbb...
De mivel Ryuk a halálistene, megmenekült. Tisztelem a halálistent, és becsülöm. Nem véletlen jött le, és az sem véletlen, hogy pont az emberek világába ejtette a listáját.
Kedvetlenül szuggerálom a fekete hajú férfit, aki görnyedve mered a számítógépének monitorjára, hüvelykujját alsó ajkához illeszti, jelezve, hogy mélyen töpreng a visszavágáson. Törökülésemből felkelek, szárnyaimmal csapok egyet kettőt, és áttetszővé válva leereszkedem a nyüzsgő emberek közé, akik fentről apró hangyáknak látszódtak.
Miniatürizált bogarak, akiket el lehet taposni.
És most, közéjük ereszkedve is elmélázom azon, hogy bizonyára azért léteznek, hogy minket éltessenek, s szórakoztassanak.
***
Lustán, kimért lépésekkel haladok a szürke emberforgatagban, hajammal eltakarom a szemeimet, nem akarok riadalmat kelteni a visszafogott, zárkózott japán világban. Fekete hajamat arcomba seprem, és kissé lehajtott fejjel sétálgatok közöttük. Annyira együgyűek és mégis bölcsek.
Ahogy így sétálok, szárnyaimat valami más megüti.
Lehetetlen, hiszen halálistenen és halállistával rendelkezőn kívül nem láthatja senki más, s nem is érhet hozzá. Óvatosan megfordulok, és egy pár ébenfekete szárnyat pillantok meg először, majd a nap fényében egy halálisten ezüst fülbevalói fémesen csillannak fel. Észrevesz, és visszább repül, hogy üdvözöljön.
- Eivana. Micsoda meglepetés idelent találkozni – mély, karcos hangjától mindig megborzongok. Tetszik a stílusa, magában már egy kész egyéniség, aki mindig a showműsort hajkurássza.
- Főleg, hogy száműztek, Ryuk – felelek a suttogásnál is halkabban. Úgyis meghallja, hallásuk páratlanul éles.
- No lám, miért vagy ennyire...?
- Unott? Ezt én is kérdezhetném.
- Én? Remekül érzem magam – kuncog sátánian, majd megfordul, mintha keresne valakit. Nocsak. Itt van Kira? Rám pillant, mintha hallotta volna a gondolataimat, majd az ugyanolyan listatartómra mered, ami az ő oldalán is lóg.
- Ne rontsd el a szórakozásom. Ez annyira... - szippant egyet a levegőből kajánul, pupillái kitágulnak. - Izgalmas.
Fordul egyet, int, utána el lebeg, és én akaratlanul is követem a szememmel, fekete hajam függönye alól. Meg is pillantom őt. Arca semleges és közömbös, barna szemei érdeklődve villannak rám, bronz haja szinte fénylik tudásától. Méreget, nem tud hová tenni, Ryuk mögötte szórakozottan hallgat. Eszében sincs beköpni, várja mit teszek, és erre mit reagál a kis „védence”.
Igazi csirkefogó, mindent kiélvez, imádja a meglepetéseket.
A férfi nem érti a kialakult helyzetet, de mikor az egyik apró szellő, ami befurakodott a rémesen nagy város hatalmas paneljei között, fellebbentette a hajamat, és vöröslő szemeimet látva meghökkenve mered rám, majd rendezi arcának vonalait.
- Meg... foglak... ölni – tátogom, tisztában vagyok azzal, hogy leolvassa simán a számról, mivel egy rendőrfőnök fia. Szórakozni akarok én is, nem lehet az, hogy én unatkozom egyes egyedül ezen a világon.
Mikor eljut a tudatáig a kijelentésem, egyre nagyobb lesz a szeme, a félelemtől eltorzul az arca, és szinte mozdulatlanul áll. Mintha csak mi hárman lennénk, és senki más nem kerülget az utcán, senki más nincs rajtunk kívül.
Csak a halálos csend.

Yagami Light, látom meg a vörösen manifesztálódó betűket.
Szinte én is érzem, hogy a gyomra görcsbe rándul az újabb, ismeretlen fenyegetéstől, amit elhárítani nem tudhat sehogy sem. Információ híján van, mintha egy szakadék szélén állna. Halállistámra pillantva nyugtalansága fokozódik, ilyet emberen még sosem láttam. Lehetetlen engem félretenni az útból, és ezt félvérségemnek köszönhetem. Mielőtt valamit szólhatna, áttetszővé válok, s úgy kirepülök a tömegből.
Feladtam a leckét.
Aki éltanuló, tanulja is meg.
Ryuk a tekintetével követ, és röhögve int, hogy majd később találkozunk.
Nem kell gratuláció, csupán ki nem állhatom a szürke napokat, amit itt kell töltenem. Talán ma megint L lakása előtt töltöm az időmet.
Az a férfi soha nem alszik.
Akárcsak én.
***
Éjfél körül úgy döntök, hogy nem bámulom tovább a detektívet, aki szemmelláthatóan egyre többször érzi meg azt, hogy figyelem. Sokszor pillant ki felém a függönyök résein át, de nem lát, maximum egy elmosódott feketés-szürkés foltot.
Felkelek a párkányról, és úgy döntök, hogy megkeresem régi barátomat, így nem volt nehéz lelopni néhány adatot L számítógépéről, amíg nem figyelt oda.
***
Lassan meg is érkezem Light lakásához. Takaros kis ház, de engem inkább a benne lakó halálisten érdekel. Az ablakot nesztelenül nyitom ki, és belelebegek az ablakon két szárnycsapás kíséretében, minek következtében a függönyök lágyan megemelkednek. Ahogy vártam, Ryuk az ágyon heverészett, merőn szemezett a plafonnal, ámde mikor megérezte a hűvös fuvallatot, amit keltettem, egyből rám kapta a szemeit.
- Eivana! - kurjant, és felül az ágyban.
- Ryuk – biccentek, és körülnézek, mindent megjegyzek magamnak. Szép kis szoba, egyetlen lakójához túl méretes ágy, rengeteg könyvespolc. Műveltségre és intelligenciára utal minden, a számítógép pedig jelzi számomra, hogy gazdája szeret a modern dolgokkal is tisztában lenni, mindig mindenről időben értesülni.
No meg a tévé.
Hát igen, Kira számára rendkívül fontos a hírekrőlvaló azonnali értesülés, L üzeneteinek hallgatása, a rendőrség és az élőben játszódó bűnözők lépései.
- Itt laksz? - kérdem, miközben befejezem a szoba tanulmányozását.
- Ülj le ide, Light csak későn jön ma haza, szóval tudunk beszélni. Van miről – mutat az ágy végére, ahol helyet is foglalok némán. - Húzd már be a szárnyaid, rossz nézni.
- Nem tudom – tárom ki őket mutatólag, mire pár fekete toll a földre hullik. Gúnyosan vigyorog, majd kezébe veszi a tollat.
- Van almád?
- Tessék? - nézek rá értetlenül.
- Te tudsz venni magadnak almát – szemében valami mániákus csillan fel, amit érdekesnek találok.
- Te meg lopni tudsz.
- Lightra gyanút vetne, ha almacsutkák és almák lebegnének körülötte – méregeti a tollat, és egy sötét pillantás kíséretében elteszi a párna alá. Szarkasztikus vigyora, és megcsillanó fogai láttán elfog a kíváncsiság. Annyi minden kérdeznivalóm lenne, de kevés az idő.
- Úgy hallom, L-lel szimpatizálsz – néz rám, fejét kézfejével megtámasztja, s könyökét térdére helyezi.
- Ellustultál – emelem fel a szemöldököm undorodva. Mi lett ebből a shinigamiból?
- Válaszod annyira kielégítő, hogy az rémesen fáj – horkant fel, majd röhögve kezd egy sokkal érdekesebb témába, amibe szívesebben kapcsolódok be én is.

Pár óra múlva későn hallom a kapunyitódást, és mikor felkelnék az ágyról, amin eddig törökülésben, lustán üldögéltem, kinyílik a szoba ajtaja.

Light semleges arccal ér haza az egyetemről, szét sem néz a szobában, csak lerakja a táskáját az ajtó melletti komódra, majd ezután veszi csak észre, hogy a megengedettnél több halálisten tartózkodik a szobában.
Közömbös arccal figyelem a reakcióit, és rejtett élvezettel figyelem az ijedten összeszűkülő pupillákat. Árny suhan át a jóvágású arcon, s utána olyan gyorsan letöröl minden érzelmet az arcáról, mintha egy képzeletbeli radír eltévesztette volna az olvasókönyvet.
Ryuk előredől, kezével megfogja a szárnyam végét és a fölül pislog rám, mit valami kölyök, aki rosszat tett.
És én még tisztelem kora és ravaszsága miatt.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).