|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nanami Hyuugachi | 2011. 07. 07. 22:10:17 | #14883 |
Karakter: Hideki Hayano
Megjegyzés: Kira-chan
Nem felelek a fönököm hülye kérdésére.
" Ő egy angyal, akihez csak egy angyal érhet. De én nem vagyok angyal, sőt inkább démon vagyok. Ha nem teszem meg akkor, azt...... Istenem, mért kellett egy angyalt az utamba sodornod? " mondom magamnak és hátra megyek átöltözöm, majd a CD-vel a kezemben térek vissza.
- Tessék a CD. - mondom és akaratlanul is elmosolyodom. Veszi elől a pénztárcáját, amin egy cuki kiscica van.
- Ugyan hagyd csak. Vigyáztál a cicámra.
- Nem... Nem fogadhatom el! Miattam elkéstél a munkából! Bocsánat..- és odaadja a pénzt.- Nyugodj meg. Nem foglak zavarni...- mondja és kilép az ajtón.
" Nem zavarsz, sőt. Azt hiszem beléd szerettem, de nem lehetsz az enyém, mert én démon vagyok. " - elmélkedem, amiből fönököm lágy hangja ébreszt fel.
- Mi a baj Hideki?
- Közöd? - kérdezek vissza hidegen.
- Igen, van. A fönököd vagyok és nem utolso sorban a barátod. - mondja lágyan.
- Tudod..... - kezdek bele és az üveghez sétálok, hogy kinézzek és ne lássa az arcom. - Ő egy angyal, akihez csak angyal érhet, de én nem vagyok az, hanem démon.
- Miért hiszed ezt? Mért lennél démon?
- 5 éve, a húgommal mentünk zeneórára és megtámadtak minket. Amikor vittek volna a kocsihoz, elvettem az egyiknek a fegyverét és lelőttem vele mind a kettőt. De a másiknak a fegyvere még meg volt, ő a húgomat lötte, mire én még egyett bele lőttem. Majd hívtam a mentőket és a rendőrséget. Bíroság nélkül eldöntötték, hogy ártatlant vagyok, de akkor is emberek életét vettem el.
- És ezért mért lennél démon? Hisz csak az életeteket akartad megvédeni.
- De nem sikerült. Nekem is meg kellett volna halnom ott, vele. - nem felelt semmit. Megragadja a kezem, maga felé fordít és felpofoz.
- Nem szabad ilyet mondanod. Igenis fontos vagy másoknak.
- Kinek hiányoznék? - kérdezem és közben kiszolgálok egy vásárlót.
- Nekem, a szüleidnek és annak a srácnak is,aki itt volt veled.
A nap eseménytelenül zajlott le.
~*~
Reggel, elmentem a boltba bevásárolni. Haza felé megyek mikor meglátöm őt az utcán.
" Most vagy soha! "
Odafutok hozzá és megragadom a kezét. Ő ilyedten néz hátra. A szemében könny csillog.
- Hideki....
- Suke... Beszélnünk kell.- kiveszem számból a cigit és elnyomom. Még mindig könnyes a szeme, ezért megölelem, amire megrezzen. - Kérlek gyere velem... Négyszemközt kell beszélnünk.
- Rendben.- válaszol.
A házamhoz megyünk azon belül is a szobámba. Leülök az ágyra.
- Ülj le.- mondom és leül.- Tudod....
- Várj! Előbb nekem kell mondanom valamit.- és lehajtja fejét, amin ott virít Neko füle. Én is elővarázsolom füleim és fazkam. - Tudod te nagyon .... te nagyon tetszel nekem, de tudom, hogy túl sok a korkülönbség. Nem szeretnék gondot okozni neked.. Hideki ...- alig hogy kimondta megölelem. Elkezd sírni.
- Ne aggódj. Nem okozol gondot.- ennek hallatára egy csókot ad arcomra. Annyira jó érzés.
" Az ajkai olyan puhák és édesek. Csak úgy csábít, hogy kényesztessem. "
Picit eltolom magamtól, hogy számat az övéhez tudjam illeszteni. Meglepödött, hisz nem csókol vissza. Mikor elakarom venni a fejemet, olyan hévvel csókol vissza, hogy hanyat dölünk az ágyon. Belemosolyogok a csókba. Ő van felül, én pedig alul. A kezemet a derekára rakom. Suke, az egyik kezével a hajamba túr mélyítve a csókot. Egyre szenvedélyesebb és vadabb csók-csata veszi kezdetét. Végig simítom nyelvem alsó ajkán, mire kinyitja száját, beengedve nyelvem. Vad, kéjes táncra hívom. A levegő hiány vet véget a csóknak. Mindketten lihegünk egy kicsit. Látom, hogy elvörösödik.
- Mért vagy zavarban? - kérdezem tőle lágyan, megsimítva buksiát. Belefúrja arcát a nyakamba és elkezd sírni. - Ennyire rosszat tettem? - kérdezem, amire nemleges választ kapok. - Akkor mi? Kérlek mond el!
- Csak ez volt az első csókom. - szipogja.
- Én meg csúnyán elvettem? Igaz? - kérdezem és felállok. Az ablakhoz megyek és a kezeimet összefonom a mellkasom előtt. Apró kezek ölelnek át hátulról.
- Nem, erről szó sincs. Csak meglepett. Ennyi az egész. Már nem sírok. Látod? - mondja és elém áll. - Kérlek ne haragudj rám. - mondja, mire én szó nélkül megcsókolom. Szinte rögtön vissza csókol. Az ágy felé tolom, míg végül az ágyon könk ki. Kezemmel elkezdem felderíteni felsőtestét.
|
| Kira-chan | 2011. 07. 07. 17:01:42 | #14875 |
Karakter: Suke Ai
Megjegyzés: Nanami Hyuugachi
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz.- mondja nevetve. " Basszus! Ennyire gyerekes lennék? Pedig már 19 vagyok."
Sétálunk a bolt felé mikor elkezd beszélni.
- Figyelj...- mondja.
- Tessék?- kérdezem. Végül nem folytatja hanem bemegyünk a boltba.
- Megint késtél! Na ide figyelj Hi....- mondja idegesen a főnöke. " Miattam késett... Bocsánatot kell kérnem tőle .. "
- Csak nem a szeretőd?- kérdi.. " Ugyan már! Én és ez a gyönyörű férfi? Hogy 1 pár? Kedvem lenne nevetni, de nem akarok megsérteni senkit. "
Nem válaszol a főnökének csak elmegy átöltözni. Mikor vissza jön az új Blast CD is nála van.
- Itt van a CD.- mosolyodik el. " Olyan gyönyörű mikor mosolyog.."
1 pillanatra elveszek tegintetében és mosolyában, de hamar vissza térek a földre.
- Előveszem pénztálcámat és már fizetnék mikor megszólal.
- Ugyan hagyd csak. Vigyáztál a cicámra.
- Nem... Nem fogadhatom el! Miattam elkéstél a munkából! Bocsánat..- és odaadom a pénzt.- Nyugodj meg. Nem foglak zavarni...- mondom és kilépek az ajtón.
Mikor kiérek a boltból könnyek szöknek a szemeimbe. Hazamegyek és a CD hallgatása közben pityergek. " Nem léphetek be az életébe. Sokkal idősebb mint én. "
A nap további részében nem mozdulok ki a házból és csak a CD-t hallgatom.
×××
Reggel még mindig könnyezve kelek. " Még mindig sírok? " Legalább szombat van.
Felöltözök és csak elindulok valahová. Mikor meglátom az utcán szatyorral a kezében már fordulnék is be a sarkon, de hozzám fut és megfogja a kezemet. Hátranézek ijedten és könnybe lávad a szemem.
- Hideki...
- Suke... Beszélnünk kell.- kiveszi szájából a cigit és elnyomja. Megölel. - Kérlek gyere velem... Négyszemközt kellene beszélnünk.
- Rendben.- válaszolom akarva-akaratlanul. " ennek a férfinek nem lehet ellenálni." Csak követem. Most úgy érzem akár egy szakadékba is követném.
A házába és azon belül a szobájába vezet. Leül az ágyra.
- Ülj le.- mondja és leülök.- Tudod....
- Várj! Előbb nekem kell mondanom valamit.- és lehajtom a fejem.- Tudod te nagyon .... te nagyon tetszel nekem, de tudom, hogy túl sok a korkülönbség. Nem szeretnék gondot okozni neked.. Hideki ...- alig hogy kimondtam Hideki megölel. Elkezdek sírni.
- Ne aggódj. Nem okozol gondot.- ennek hallatára egy csókot adok arcára. Annyira jó érzés ahogy ölel. Nem akarom elengedni.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 07. 07. 16:12:24 | #14867 |
Karakter: Hideki Hayano
Megjegyzés: Kira-channak
Reggel, mikor felkelek, nem találom sehol Ai-t. Gyorsan magamra kapok valamit, és megyek is ki az utcára keresni.
" Hol vagy rosszcsont? " - gondolom magamban, de már meg is látom egy másik cicával, akinek meseszép fekete bundája van.
" Úristen övé a cica? " - gondolom és testem, szinte magától mozdul.
- Hát itt vagy rosszcsont! - káltom oda neki. Az a fiú felém néz és lehet látni rajta a meglepődést. Amire bizonyítékot is ad. Neko fülei és farka nő. Ezen meg én lepődöm meg. Ide jön és kinyitja a kaput, de ekkor már emberként.
" Pedig milyen aranyos és szép Neko-ként! " - mondom magamban.
- Szia.... Szóval tiédd a cica?
- Igen. - felelem és egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Most vettem észe, hogy bejött. - feleli édes kis hangján, miközben odamegyünk a cicákhoz. Felém fordul.
- Suke Ai vagyok! - mutatkozik be.
- Én Hideki Hayano. - mutatkozom be én is.
Hirtelen egyszerre kezdünk el beszélni:
- Figyelj csak! - hangzik két teljesen eltérő hangon, ez a mondat.
- Mondd csak! - mondom neki, mire belekezd. Még mielőtt elkezdené, enyhe pír szökik az arcára.
" Istenem, de édes! "
- Mondd... Te is..... Te is Neko vagy? - kérdezi és becsukja szemét. Észre sem veszi, hogy előbújnak fülei és farka. Halkan felnevetek és felelek neki.
- Igen én is. - mondom és bizonyítékul én is kibújtatom Neko fülem és farkam, mely izgatottan kezd el ide-oda ficánkolni. Nem tudom mért, de nem nagyon tudok neki most parancsolni. Engem néz és én is őt nézem, majd valami oknál fogva ránézek az órámra.
" Francba! Megint elkéstem! "
- Bocsáss meg, de mennem kell dolgozni! - mondom neki és eltüntetem Neko részeimet, mire ő is követi példámat. Mindketten felállunk.
- Ö... Elkísérlek! Úgyis meg szeretném nézni, hogy az új Blast CD meg van-e már...- mégjobban elvörösödik.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz. - mondom nevetve, de már meg is bántam, hogy kimondtam.
" Hogy lehetek ennyire felelőtlen? De annyira aranyos ilyenkor! Úgy magamhoz szorítanám ilyenkor és nem engedném el soha. Úramisten! Máris beleszerettem? Nem, az nem lehet! Hisz alig ismerem. Ezt tisztáznom kell még! " - zárom le magammal a vitát.
- Figyelj.... - kezdek neki, de nem tudom folytatni.
- Tessék? - kérdezi édes hangján.
" Mit mondjak neki? Hogy : Figyelj, tegnap hazudtam és volt Blast CD,de azért nem mondtam meg mert látni akartalak még, mert beléd szerettem? Inkább nem mondok rá semmit. " - gondoltam magamban. Elfordultam és bementem a boltba. Ő követett.
- Megint késtél! Na ide figyelj Hi...... - kezdte volna el, de meglátta Suke-t.
- Csak nem a szeretőd? - kérdezi aztán.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 07. 07. 16:26:46
|
| Kira-chan | 2011. 07. 07. 15:38:23 | #14866 |
Karakter: Suke Ai
Megjegyzés: Nanami Hyuugachi-nak
Reggel izgatottam kipattanok az ágyból. " Vajon megvan a Blast új CD-je abban a boltban amelyikben az a Neko-nak tűnő pasi dolgozik? Ugyan már! Máris arról a pasiról halucinálok? Hát tényleg nem bírok ki egyedül túl sok időt." Felöltözök és bemegyek a mosdóba.
Hajamat megfésülöm és megmosakodok. Úgy ahogyan minden reggel most is örömmel villantom ki Neko füleimet és farkamat. De mivel az utcán kicsit furcsa lenne ha így járnék eltüntetem őket.
Elindulok abba a boltba.
- Szia. Meg van a Blast új CD-je?- kérdezem.
" Szemtől szembe még sármosabb... Nem! Nem szabad halucinálgatnom. Ki tudja, hogy vane szeretője...És amúgy se ismerjük egymást."
- Nem tudom, mindjárt megnézem hátul.- válaszolja és egy mosolyt mellékel hozzá. - Sajnos most nincs raktáron, de valószínű, hogy holnap már lesz.
-Rendben. Akkor holnap visszajövök. Szia!- és már lépek is ki az ajtón. Nem bírtam megvárni míg ő is köszön így is túl sokat gondolok rá. Furcsa illata van... Most már biztos, hogy ő is Neko.
A nap további részében otthon ülök és az egyik zenémhez írok szöveget.
×××
Másnap reggel észreveszem, hogy a macskám egy másik cicával barátkozik a kertben. A cicának hófehér bundája van. Nagyon szép. Odamegyek.
- Hát te honnan kerültél ide?- simogatom meg. Még elég korán van... Meghallok egy ismerős hangot a kapu felől.
- Hát itt vagy te rosszcsont!- oda nézek. Szemeim nagyra nyílnak a meglepettségtől. " Övé a cica?" Annyira bámulom őt, hogy észre sem veszem Neko füleim és farkam kinövését.
A férfi arcán tisztán észrevehető a meglepettség. " Vajon most mit gondolhat? Miféle szörnyeteg vagyok én?" Gyorsan eltüntetem Füleimet és a farkamat. Kinyitom a kaput.
- Szia.. Szóval tiéd a cica?
- Igen.- válaszolja és erőltetett mosoly jelenik meg gyönyörű ívelt arcán.
- Most vettem észre, hogy bejött.- odamegyünk a cicákhoz. Oda fordulok hozzá.
- Suke Ai vagyok!
- Én Hideki Hayano!- mutatkozik be ő is. Hirtelen egyszerre kezdünk el beszélni: - Figyelj csak! - hangzik két teljesen eltérő hangon ez a mondat.
- Mondd csak!- mondja Hideki. Nem ellenkezek.
- Mondd... Te ... Te is Neko vagy? - mondom ki gyorsan. Szememet becsukom és elpirulok.
- Igen. Én is. - bújtatja ki Neko füleit és farkát. " De gyönyörű szép! Hozzám képest ő egy fél isten.. " tűnődök magamban miközben őt nézem. Én is felfedem Neko részeim.
Ránéz az órájára.
- Bocsáss meg, de mennem kell dolgozni!
- Ö... Elkísérlek! Úgyis meg szeretném nézni, hogy az új Blast CD meg van-e már...- mégjobban elvörösödök.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 07. 07. 15:06:00 | #14865 |
Karakter: Hideki Hayano
Megjegyzés: Kira-channak
A reggelem elég fárasztóra sikeredett. Kedves kiscicám felforgatta az egész konyhámat. Természetesen nekem kellett összetakarítanom. Aztán egy cigivel leülök az ablak elé, és gondolkodom. Felriadok elmélkedésemből, mert valaki hozzám simult dorombolva. Mikor ránézek megenyhül a szívem és az ölembe veszem. Elkezdem simogatni, ő pedig hálásan bújik hozzám. Ő egy gyönyörű szép, hófehér bundájú, rosszcsont kiscica, akit az utcán találtam még, 3 éve. Egészen a házam bejáratáig követett, így kénytelen voltam befogadni. Már akkor is elég bohókás volt, de sosem tudtam rá igazából haragudni. Amikor ránézek az órámra, meglátom, hogy majdnem elkéstem. Gyorsan összekapom magam és sietek a boltba. Igaz otthon mindent megkapnék, de én akarok magamnak előteremteni mindent. Mikor beérek a boltba, fönőköm szigorúan néz rám.
- Megint késtél! - mondja keményen.
-Gome! - mondom és meghajolok.
- Jól van, nem baj, de gyorsan menj és öltözz át. Ezt még elfelejtem, de ha mégegyszer késel, levonom a fizetésedből. - mondja, a mutató ujjával mutatva felém.
- Wakatta! - mondom, meri halvány mosoly jelenik meg az arcán. Bemegyek az öltözőbe és átveszem a ruhámat. Fehér, vászon, rövidnadrágomat, felváltja a fekete csőfarmer. Piros polól helyére, egy kék színű, nevvél ellátott ing kerül. Amikor kész lettem, kimentem és beálltam a pult mögé.
Telt múlt az idő, aztán bejött egy érdekes ember. Rövid, tépett tincsei fehéren öleli körbe arcát. Szeme meleg barna, egy kis narancssárgás árnyalattal.
" Istenem, ilyen angyali szépséget még nem láttam! De furcsa szaga van! Lehet, hogy ő is Neko? Majd megkérdezem tőle. Miket beszélek? Nem kérdezhetem meg tőle, csak úgy! " - godoltam magamba. Odajött és kedvesen elmosolyodott.
- Szia. Megvan a Blast új CD-je? - kérdezi lágy és selymes hangján.
- Nem tudom, mindjárt megnézem hátul. - felelem neki és önkétlenül is egy mosolyt küldök felé. Mikor kijövök, ezt hazudom : - Sajnos most nincs raktáron, de valószínű, hogy holnap már lesz.
- Rendben. Akkor holnap vissza jövök. Szia! - köszön el és kilép.
-Szia. - köszönök márcsak úgy magamnak. A nap további része eseménytelenül telt.
~*~
" Hogy lehet valaki ennyire csodaszép? Istenem! A szemei. A haja. Mindene. Csak úgy sugárzik belőle a kecsesség és a báj. Vajon milyen lehet Neko-ként? Miket beszélek? Az se biztos, hogy Neko. De akkor mért volt olyan édes illata? " - ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal aludtam el. Reménykedve, hogy holnap újra látom őt!
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 07. 07. 15:06:50
|
| oosakinana | 2010. 11. 10. 17:35:38 | #9231 |
Karakter: Jon
Megjegyzés: (Nobana)
Reggel mikor felébredek, elkezdek gondolkozni, hogy még is mit kéne csinálnom. Tegnap is nagy nehezen tudtam csak meglépni az üldözőim elől és csak a jaguár alakomban. Valamit tennem kéne, mert így a modelles szakmám is tönkre fog menni, és ami a legrosszabb az egészbe, hogy mindenki számára ki fog derülni, hogy ki vagyok és micsoda vagyok.
Nincs, más választásom azt hiszem, csak az, hogy testőrt fogadok magam mellé. Felöltözök és bemegyek az ügynökségre, hogy beszéljek velük mi a helyzet. Bekopogok, majd mikor engedélyt kapok, benyitok.
- Jon. Minden rendben van? Tegnap úgy eltűntél, hogy azt se tudtuk merre keressünk. – mondj a menedzserem.
- Nyugi jól vagyok, csak megpróbáltam eltűnni az üldözőim elől. – válaszolom, majd leülök komoly arccal.
- Látom, hogy valamit mondani akarsz, mit szeretnél? – kérdezi, mire rá nézek.
- Testőrt akarok magam mellé, hogy ez többet ne történjen meg. – mondom komolyan, mire elkezd gondolkozni.
- Az ügynökség nem engedheti meg magának.
- Azt tudom, majd én fizetem, csak keresd meg nekem a legjobb testőrt az egész világon és a többit majd én elintézem. – mondom komolyan, majd felállok. – Szólj, ha meg van, és majd én meghallgatom, hogy valóban ő-e a legjobb. – mondom neki, majd kimegyek és elmegyek dolgozni.
Ma is egy portfóliót kell csinálnunk, ami iszonyatosan sok melóval jár. Beállok a helyemre és minden féle pózokba kell beállnom és minden féle ruhát veszek fel. Izmos felsőtestemet nem sűrűn takarjuk el, mert tudjuk, hogy azért megbolondul a nép, akik veszik az újságokat, mert azért párat nekik is elküldünk, hogy rakjanak az újságba valami érdekességet, amiért a vásárlók veszik.
~*~
Már este van, mikor végzek. Éppen az ajtón megyek kifele, amikor a menedzserem megállít.
- Jon várj egy pillanatot. – szól utánam, mire megállok, és rá nézek.
- Mond mire jutottál? – érdeklődök.
- Holnap jön egy fickó hozzád. Testőr a hivatása és szerintem ő tökéletes lenne neked. – mondja, mire elkezdek gondolkozni.
- Majd holnap megtudjuk. Jöjjön el reggel és akkor beszélek vele egy keveset és akkor megtudjuk mi a helyzet vele, mert nem akarok csalódni senkiben, aki velem dolgozik. – mondom, majd a cuccomat felvéve megyek haza.
Amint haza érek, elkezdek gondolkozni, hogy vajon jó ötlet volt-e ez, de kétség kívül az volt. Elmegyek, lefürdök és kicsit felfrissülve és tisztán fekszek be az ágyba. Elfáradtam a mai nap. Nem hiába nehéz szakma ez a modellkedés.
~*~
Másnap reggel mikor felébredek, alig várom, hogy mehessek és beszéljek a testőrrel, mert csak így lesz a legjobb. Betérek az épületbe és egy fehér hajú férfival találom szembe magam, akinek olyan vörös szemei vannak, hogy ha lehetne, akkor felégetne vele.
- Jó napot ön miért van itt? – kérdezem meg a biztonság kedvéért.
- Testőri meghallgatásra hívtak, mert az egyik modellnek szüksége van rám. – feleli, de semmi izgatottság vagy egyéb dolgot nem látok az arcán, amin csak elmosolyodok halványan.
- Akkor köszöntelek én lennék az a modell. Jon vagyok. – mutatkozok be, és a kezemet nyújtom neki.
- Shirakawa Nobana – mutatkozik be egyszerűen ő is.
- Akkor már is felvennélek. Olyan kikötések vannak, hogy nálam kell laknod és a fizetésedet, majd inkább nálam meg beszéljük, mert ez az épület nem éppen a legjobb hely ennek a megbeszélésére. – jegyzem meg, mire bólint egyet. – Ezekkel a feltételekkel elvállalod a munkát? – kérdezem és látom, hogy elkezd gondolkozni.
- Szerintem igen. – egyezik bele. Kezet rázunk, és már mehetünk is a fotózásomra.
Megint a tegnapi hajtás megy, kicsit az este végére kezd elegem lenni és mikor nem akarnak elengedni ki verem a biztosítékot, mire a kis testőröm már egyből ott terem előttem.
- Miben tudok segíteni? – áll elém és a többiekre néz.
- Már semmiben, igaz drága fényképész úr? – nézek rá kicsit mérges szemekkel.
- Jól van akkor mára befejeztük.
- Helyes ezt akartam hallani. – mondom neki hangosan gondolataimat. Szerencsére nem reagál, aminek kifejezetten örülök. – Akkor mehetünk haza. – mosolygok testőrömre, majd megfogom a cuccaimat és elindulunk mind a ketten a házam felé. Remélem tetszeni fog neki is és jól fogja magát érezni, bár eddig még nem sűrűn láttam mosolyogni és mintha kicsit unná is a melóját, csak akkor nem értem, hogy miért vállalta el, bár meg kell hagyni, hogy igazán helyes pasiból faragták, ami még lehet, hogy az előnyömre is válik.
|
| Mora | 2010. 06. 22. 14:48:17 | #5647 |
Karakter: Jin (Miria-nak)
A fél éjszakát az erdőben töltöttem, és szinte megállás nélkül íjászkodtam. Hogy megnyugtatott e? Fenéket! Az már inkább, mikor egy szerencsétlen fatuskót rugdostam öt percig. Végül lehuppantam a földre és a csillagokat bámultam.
Végül éjfél körül haza támolyogtam és kerülve apámat, bedőltem az ágyba. Reggel csak egy hideg zuhany volt képes úgy ahogy életet lehelni belém.
Jelenleg pedig félálomban ücsörgök művészet történelmen és egy kukkot se fogok fel a tanár mondandójából. Gondolataim a tegnap történteken járnak, az istenen – képtelen vagyok tagadni, hogy az- , és mondandóján.
- Jin-kun, megtennéd, hogy elismétled amit mondtam? – lép elém az öreg tanárnő, szúrós pillantást vetve, üres füzetemre.
- Sajnálom tanárnő, fáradt vagyok. – erőltetek magamra bűnbánó félmosolyt. Mint mindig, bejön.
- Azért örülnék, ha máskor otthon aludnál. – sóhajt fel fáradtan, majd visszatér az anyaghoz, míg én gondolataimhoz.
Iskola után, még mindig körülötte forognak gondolataim. Otthon utánanéztem még éjjel, apám adatai közt, és ha minden igaz, ő Cene, a Fájdalom és Sötétség istene. Remek, kifogtam egy igazán kedves pesztrát.
Hirtelen valaki szorosan markolja meg vállamat.
- Héhé! – morranok fel dühösen, ám ekkor megérzem az auráját. Na, tessék, kellet nekem falra festeni az ördögöt. Nem vágyom a társaságára, így a metro felé iramodok.
- Figyelj…Megkönnyítenéd a saját dolgodat is, ha együtt működnél velem…Nem?!
- Nem vagyok kíváncsi rád és a hülyeségeidre. – vetem oda, és futnék tovább, ám ő elkapja bal kezem.
Nehéz lenne megmondani, melyikünk lepődik meg jobban, mikor tetoválásaim égetni kezdik, és kénytelen sziszegve elengedni. Nocsak! Meglepetten nézek kezemre, majd hirtelen feléledt reménnyel felé nyújtom.
Ám ő csak gunyorosan elmosolyodik naivságom láttán, és másik kezemet ragadja meg. Hát ilyen nincs!
- Mire vagy olyan büszke? Melynek működéséről nem is tudsz semmit? Én a helyedben elszégyellném magam. Ez is bizonyítja, hogy Isten vagyok, és te is az leszel. – próbálnék szabadulni, ám ő erősen tart. – gyere…igyunk meg egy kávét.
- Miből gondolod, hogy veled megyek? –nézek rá hihetetlenkedve.
- Abból, hogy különben meghal az apád… - ijedten nyelek egyet. Nem sokat kell agyalnom, hogy komolyan vegyem így megadóan követem. – ha nem lehet szép szóval hatni rád, keményebb eszközökhöz fogok folyamodni.
Válaszolnék, de inkább visszanyelem véleményem és csak egy fáradt kérdést teszek fel.
- Miért pont én?
- Honnan tudjam. – veti oda flegmán. Ingerülten felmorranok, és a tömeget kezdem fürkészni. Némán baktatok mellette, míg meg nem pillant egy alkalmas kávézót.
Kitárja az ajtót és betessékel. Lehuppanok egy szem előtt lévő asztalhoz. Így talán nem szedi le a fejem, ha enyien látnak. Habár…mérget nem vennék rá…
A pincérnő már hozza is az itallapot, ám én csak őt figyelem. Ez neki is feltűnik és unottan kérdezi.
- Na mivan?
- Ezt én is kérdezhetném!
Kissé, mintha ideges lenne. Talán nem kéne tovább dühítenem, ki tudja mire képes?! Már pedig nem kéne, hogy miattam háborút zúdítson a világra. Eszembe jut az égő ház, melyből kimentettek, és összerezzenek. Ez most, hogy jött ide?
- Oké…oké…Mi a neved? – megpróbál lenyugodni, vagy valóban érdekli? Hirtelen felém nyújtja kezét, ám én elhúzom fejemet az érintése elől. Csak elmosolyodik és visszahúzza.
- Abe Jin. – morgom halkan. – Így hívnak. De most komolyan azt akarod bemesélni, hogy Isten létedre ezt nem tudtad?
Figyelmeztetően felmorran, jelezvén, ne idegeljem. Fejben tartva mivel is vett rá az idejövetelre, inkább befogom. A pincérnő újra megjelenik, és rendelésünk felől érdeklődik. Magának egy jó erős kávét kér, és mivel én meg se mukkanok, nekem egy forró csokit rendel.
- Forró csoki? Mintha óvodás lennék… Egyébként se kértem semmit.
- Most pont úgy viselkedsz, mint egy durcás taknyos. – veti oda hidegen. Jobbnak látom terelni a témát.
Lenézek tetovált kezemre és ujjamat végig vezetem a nap körvonalán. Minden mozdulatom figyeli, tudom jól…érzem is.
- Ez nem az én erőm volt. – kezdem halkan, szinte csak magamnak. Majd hangosabban folytatom, a szemébe nézve. – Nem sok haszna van, ha csak a tetoválásaimnál működik. Így csak a balkezem van védve, na meg a csípőm és a combom… - elakadok. Nem kell neki feltétlen tudnia, hogy ott is vannak tetoválásaim. Csípőmön egy kicsi sárkány, combomon meg egy kígyó. Magam elé motyogva teszem hozzá. - ...nem mintha ott bárkinek is dolga lenne.
Kajánul elvigyorodik, szemében különös fény csillan, de nem felel. Én meg hirtelenjében érdekesebbnek találom az utcán lézengő, macska méretű ebet, akit egy magas sarkúban tipegő nő próbál elkapni, hogy retiküljébe tuszkolja.
- Azt ne mond, hogy szerencsétlen eb sorsa jobban érdekel, mint a sajátod. – szólal meg unottan, mire rákapom tekintetem. – Ha szépen nézel, talán elárulom mit kéne tenned és te…..
- Jin! Jin! – hallom meg hirtelen hátam mögül, és összerezzenve kapom barátom felé a fejem. Ő is tudja mikor nem kéne megjelennie. Felállok, ő pedig vigyorogva veti a nyakamba magát.
- Hayato… - nyögöm a karjai között, de félszemmel Cenére pillantok. Ahogy sejtettem…Nyugodtan ül ugyan, de szemei nem sok jót ígérnek. Pont, mint tegnap, mikor apám megjelent. Ki nem állhatja, ha félbeszakítják.
A francba. Be kell valljam, kissé tartok tőle. Ez a kisugárzás…a félelmetesen hideg…kék tekintet… De ugyan akkor…valami…vonz is benne.
Most azonban legfőbb gondom, hogy barátomat biztonságos távolságban tudjam tőle. Hayato azonban észreveszi, és barna üstökébe túrva, meglepetten felnevet.
- Új barát, Jin? És be se mutatsz?
Félve lesek az egyre idegesebb Isten felé, és dadogok Hayatónak valamit arról, hogy nem barát, csak iskolai ügy, és majd később beszélünk. Megleptem…tudom, mert ritkán vagyok ilyen zavart. Végül megkönnyebbülve konstatálom, hogy távozik.
Visszahuppanok a székemre, és dacos pillantást vetek az előttem ücsörgő Istenre. Huhh, basszus, szinte tapintani tudom körülötte a sötétséget. Valami mocorogni kezd bennem, és érzem, hogy fényburokként tartja távol tőlem, térd remegtető erejét.
- Nocsak, nocsak…Ébredezünk? – kérdi fagyosan, de nekem dunsztom sincs, miről beszél.
- Megtennéd… - nyögöm kábán. - …hogy elmondod végre, mit is akarsz pontosan? És mi lenne a dolgom, ki vagyok?
Szerkesztve Mora által @ 2010. 06. 22. 14:51:13
|
| Miria | 2010. 06. 20. 22:18:39 | #5590 |
Karakter: Cene (Mora-nak)
- Ki a jó büdös franc vagy te? És mi a ménkűt keresel itt? Fogalmam sincs miről beszélsz, de nem is izgat, hogy egy perverz kukkoló mit hadovál. Ha nem eresztesz el azonnal, akkor hívom a rendőrséget és …. -Vigyorom nem tudom visszafogni. Még mindig őt nézem, leesett neki gondolom, hogy a rendőrség... Hát, ebben a helyzetben nem sokat ér... Na mivan? Nem válaszolsz? Elvitte a cica a nyelved?
-Ugyan taknyos, gondolod, hogy az idióta zsaruk tehetnek bármit is ellenem? Még a kisujjam is többet ér náluk. Egy istent nem tartanak vissza a rácsok. vigyorgok továbbra is, szorítva a kicsikét.
-Kit hívsz te taknyosnak? -vágja hozzám ingerülten, majd kikerekedett szemekkel mér végig. Lassú a felfogásod, kicsim...
- A..az..nem lehet.. -no lám... mintha sokkal halkabb, és magasabb lenne a hangod... Kíváncsi lennék, miért... Úgy megkóstolnám... Kicsit meglepődök, mikor új erőre kap:
-Ha te isten vagy, akkor én a pápa. Nem vagyok óvodás, ne etess ilyen baromságokkal. És…-úgy látom, nem fél, és fogja be a helyes kis halandó pofáját, tehát nekem kell befognom, mielőtt még felidegesíteném magam ostobaságán és együgyűségén... De természetesen nem csak ezért csókolom meg gyorsan, ajkaimat az övéhez tapasztva bírom hallgatásra. Nem engedi a francia csókot... Pedig hát egy embernek általában szüksége van levegőre, nekem pedig... Türelmem mint a tenger... Ha erről van szó.
Kinek nem esik rosszul, ha visszautasítják a csókját? Mégjobban a falhoz szorítom, és mohón török utat a nyelvemmel... A csók természetesen nem annyira szenvedélyes... Nem is ez a cél... Egyellőre...
Eleddig erősen próbált megszabadulni tőlem, most hirtelen leengedi karjait, remegni kezd. Mi történt? Ennyire gyenge az idegrendszered, vagy csak a hátam mögött álló mostohaapád előtt akarsz ilyen szánalmasnak látszani? Azthiszed, nem vettem észre, hogy közeleg?
Apa…édesapám…- sóhajtja – Szedd le rólam… -hmm... Izgat a színészi tehetsége... Jót szórakozom a hirtelen váltáson, és halkan nevetni kezdek.
-Nem vagy semmi -búgom a fülébe, majd megfordulok, hogy lássam a gyámját.
-Ki maga? És mit művel a fiammal?! -szemei szikrákat hánynak, megtesz felém pár lépést... Vajon mi lehet a célja? Hogy kiüssön? Pont mielőtt halálát lelné a nevelt fia szeme láttára, megáll, és a gyermek ágya fölötti ingára mereszti tekintetét. Na végre. Nektek aztán igen lassú az észjárásotok... Csak el ne szakadjon a lánc, amire az amulett fel van kötve...
-Nem létezik…Valóban egy élő isten áll előttünk! -néz rám, mint aki a földanyát látja, aki ezt a szerencsétlent is megteremtette, majdhogynem térdre borul előttem.
Míg az ámuló férfin szórakozom, a kisfiú ellök magától... Szerencséje van. Engedem, hogy kihisztizze magát, és próbálom nem széttépni.
-Istenek nem léteznek! – ingerülten vágja hozzánk – Nincs rá még csak bizonyítékotok sem. És…
-Te is az vagy! -mondom, minden kertelés nélkül... Erre még hebegni sem hebeg, nemes (úgyis mondhatnám, paraszti) egyszerüséggel, dobbantva tart ki a szobából.
Mosolygok az ifjú hűlt helye után, majd e szavakra leszek figyelmes:
-A... A fiam tényleg Isten?... -ránézek -mindigis reméltem... -nem akarom egy halandó szánalmas vágyait hallgatni, tehát elindulok haza, amiből az apa annyit vesz észre, hogy alakom hirtelen köddé válik, és alakomat még mindig ott formáló füst ottmarad néhány másodpercig.
-CENE! -szinte már sikító, irritálóan magas női hangot hallok... Ez csakis Alvina lehet... Mit tettem már megint, hogy a lelkifröccsök hadát zúdítják rám?!
-Ne ordíts, kis perszóna... Itt vagyok a hallban! -mély hangom visszhangzik a hatalmas, isteni teremben. Már a magassarkújának tipikus kopogását is hallom. Sajnos egyre közelebb. Megjelenik a nő, lenge ruhája, hosszú, fekete haja fodrozódik utána, ahogy felém siet. Arckifejezéséből nem tudok sok jót leolvasni.
-Nagyon jól tudod, hogy SEMMILYEN szexuális kapcsolatot nem alakíthatunk ki még halandó, leendő istenekkel! -kotkotkot, gondolom, és elképzelek egy igen sovány kis csirkét prédikálni magam előtt... Igazából Alvina egy kicsit félelmetesebb, mint egy csirke... Nem mondom, hogy azért, mert csúnya... Gyönyörű nő. Csak éppen félelmetesen hülye -és szerintem azt is nagyon jól tudod, hogy míg nem tanítottuk meg a tanoncokat kellő tisztelettudásra, -fuj-felelősségérzetre, -fujj- és rengeteg dologra, amit el kell végeznie a továbbiakban, NEM mondhatjuk el, hogy isteneknek szánjuk őket!!!
-Figyelj Alvina... Lefekszem veled, ha befogod...
-Fogd be, te tapló! Most nagyon nagy bajban vagy!
-Szerintem az emberiség nagyobb bajban van... -mosolygok rá, tudja, mire gondolok -az eddigi összes velem egyidős istent megölettétek... Hopp! Jaj, bocsánat, én "erről nem tudok" "Véletlenül" meghaltak. De könnyű prédák voltak, Alvina... Mit tehetne egy más érzést irányító isten? Biztosítékként hatalmas mennyiségű szeretetet zúdíthat a világra? Már most félek!
-Cene...
-Én viszont már tudok mindent átégető háborúkat zúdítani a világra... És ezt meg is teszem, ha nem hagyjátok rám a fiút...
-Ezt nem teheted...
-Már megtettem -vigyorgok Alvinára, és édes illatként szívom be magamba a tehetetlen félelmét. Felállok a kanapéról, és lassan elindulok mellette, hogy vállain simítsák egymást... Megremeg... Vélhetően nem a kéjtől... Imádom!
Az éjjelt kivételesen végigalszom, délben kelek, fekete baldachinnal borított ágyamon, még soha nem gondolkoztam ezen, de most megteszem. Hogyan tovább? Eddig mindent "csakúgy", és az élvezet kedvéért csináltam. De most terveznem kell... El kell terveznem, hogyan használhatnám fel a kis halandót a Föld elpusztítására...
Ezek mellett igen kaján gondolataim is akadtak, amint eljátszadozom a kis szőke fiúcskával. De a legfőbb célomat magam előtt kell tartanom.
Egy gyors párizsi séta után újra Japánban vagyok, hogy elkaphassam a kicsikét iskolából hazamenet. Meg is pillantom, a másodperc törtrésze alatt mögötte termek, és erősen a vállába markolok.
-Héhé! -kap a vállához, majd mikor meglátja, hogy én vagyok, gyorsan a metró felé iramodik. Előtte termek.
-Figyelj... Megkönnyítenéd a saját dolgodat is, ha együtt működnél velem... Nem?! -Mondandómat nyomatékosítom mély, komoly hangommal.
-Nem vagyok kíváncsi rád, és a hülyeségeidre! -támad le, majd mikor próbálna továbbfutni, elkapom a karját... A tetoválása éget! Gyorsan, szisszenve kapom el a kezem, neki pedig a földbe gyökereznek a lábai, és a tetovált kezét bámulja. Ez csakis a főisten műve lehet... Ellenem. A srác elvigyorodik, kezét felém nyújtja. Naivságán elmosolyodom, és másik kezét ragadom meg.
-Mire vagy olyan büszke? Melynek működéséről nem is tudsz semmit?! Én a helyedben elszégyellném magam. Ez is bizonyítja, hogy Isten vagyok, és te is az leszel. -próbál ellökni, de erősen tartom -gyere... igyunk meg egy kávét. -hitetlenkedve néz rám.
-Miből gondolod, hogy veled megyek?!
-Abból, hogy különben meghal az apád... -a fiú nyel egyet, majd követ -ha nem lehet szép szóval hatni rád, keményebb eszközökhöz fogok folyamodni. -próbál mondani valamit, de meggondolja magát. aztán mégis megszólal:
-Miért pont én? -sablonkérdés.
-Honnan tudjam? -ingerülten morran, majd tekintete a tömegben vész el.
Sétálunk egy ideje, mikor megpillantok egy alkalmas kávéházat, nyitom az ajtót, betessékelem magam előtt. Először egyhelyben toporog, aztán elindul, egy általa tetsző asztalhoz leül... ezt megengedem neki. Odaülök vele szembe, egy csinos hölgy hozza is az itallapot, de a fiú csak engem figyel.
-Na mivan? -kérdezem unottan
-Ezt én is kérdezhetném! -hát, nem vagyok könnyű helyzetben, nem valami simulékony a fiúcska. Meg kell nyugodnom, különben szénné ég a kávéház.
-Oké... oké... Mi a neved? -nézek rá, de a neve kicsit sem érdekel. Megláttam most benne valamit. Egy tapasztalatot, egy érzést. Kíváncsivá tesz.
Legszívesebben a kávéház kellős közepén leteperném... Átnyúlok az asztalon, hogy megérintsem, de elhúzódik kezem irányából, amin én csak mosolyogni tudok...
Szerkesztve Miria által @ 2010. 06. 20. 22:19:04
|
| Mora | 2010. 06. 16. 20:33:19 | #5505 |
Karakter: Jin (Miria-nak)
Morogva rúgom le a takaróm, és erőnek erejével kényszerítem magam az ágy elhagyására. Nem hiszem el, hogy ennyi iskolaév után, nem szoktam még hozzá a korán keléshez.
Odabattyogok a szekrényemhez és magamra kapok egy ujjatlan felsőt, hadd csodálják, vagy helytelenítsék tetoválásaim, melyek az egész karomon megtalálhatók.
Mivel megint késésben vagyok, csak elviharzok kócos gyámom mellet, és sebtében köszönve neki, már kinn is vagyok az utcán. Gondolom drága apám, fel sem fogta mit történt éppen. Ő még nálam is nehezebben szedi össze magát reggelente, pedig már 35 éves.
Épp az utolsó pillanatban esek be a terembe, a csengő még nem hallgatott el. Tanáromtól így is bezsebelek egy rosszalló pillantást, de aztán hamar elfelejti a dolgot, amint lerakom elé a házim.
- Jin-kun, ez meseszép! – nézi művemet csillogó szemekkel. Kifejezéstelen tekintettel bólintok, és lehuppanok a helyemre.
- Most pedig.. – folytatja vidáman. – mindenki azt rajzol, amit akar. Ezen az órán arra lennék kíváncsi, kinek mi lakik a szívében.
Álmosan, oda se figyelve rajzolni kezdek, és csak akkor nézek fel, mikor az óra közepe felé, a tanár mellém lép.
- Jin-kun, megint tűz? – kérdi mosolyogva, én pedig meglepetten nézek saját művemre. Valóban. A képen egy főnix tárja ki épp szárnyait, lángcsóvákat vonva maga után. Azt se tudtam mit rajzolok.
- Nagyon élethűen jeleníted meg a lángokat. – folytatja a férfi lelkesen. – Az ember azt hinné, ha hozzáér, megégeti. És ezek a színek…Mintha egyenesen a lelked festetted volna le.
Vállat vonva fordulok vissza a rajzhoz, de már nincs kedvem tovább dolgozni rajta.
***
~Na, ezt a napot is megúsztam különös események nélkül.~ gondolom vidáman, és kilépek az iskola kapuján. Talán ha nem veszek tudomást a körülöttem előforduló természetfeletti dolgokról, akkor azok nincsenek is ott. Nem így van? Csak mondja valaki azt hogy nem, és leszedem a fejét.
Gondolataimba mélyedve sétálok hazafelé, így meglehetősen későn figyelek fel, a különös kisugárzásra. Összerezzenek, mikor megérzem a fájdalom és gyűlölet jellegzetes aromáját a levegőben.
Megfordulok, és megpillantok egy magas, fekete hajú, kék szemű idegent. Dunsztom sincs ki a fene ez, így cseppet se kedvesen tudakolom meg tőle.
- Ki vagy te? – mordulok rá, de ő rezzenéstelenül viszonozza pillantásom.
- Már az utcán se lehet úgy végig sétálni, hogy elmebetegbe ne botlanék…- sétál el mellettem.
Hogy az a… Szórakozik? Egyértelmű, hogy engem követett. Ezt tudtára is hozom, egy újabb morogva feltett kérdéssel:
- Mióta követ?
Ajkán rosszindulatú mosollyal fordul vissza, de szóra se méltatva tovább megy. Mi a….? Most lenne kedvem hozzávágni a mappám, de mivel sajnálnám a tartalmát, inkább csak nyelvet öltök rá, a háta mögött.
Nem hagy nyugodni a különös kisugárzás, ám amint hazaérek, és boldogan ugrom apám nyakába, elfelejtem a dolgot.
***
Ásítva rakom félre rajzfüzetem és vetem magam az ágyra. Most is lángokat, meg tüzes napot rajzoltam, csak fogalmam sincs, mi okból. Habár szeretem a tüzet, annak ellenére, hogy nagyvalószínűség szerint, az vette el szüleim életét.
Lehunyom a szemem, és már épp elbóbiskolnék, mikor újra megérzem. Szemeim kipattannak, és a sötét aurára koncentrálok.
Felpattanok, és az ablakhoz rohanva, ütközésig kitárom, majd kapásból felnézek. Szemeim tágra nyílnak, és már épp rámorrannék a délutáni idegenre, aki ezúttal a tetőn ücsörög, hogy tűnjön el, mikor hirtelen teljesül a ki nem mondott kívánságom.
Azaz nem egészen. Ijedten perdülök meg, mikor erejét magam mögött érzem meg, de meglepődni sincs időm, már a falnak nyomva találom magam. Hajamba túrva, gunyoros vigyorral beszélni kezd.
- Idefigyelj, kis taknyos…Semmi kedvem nem volt, hogy veled itt fölösleges köröket fussak le…De muszáj, úgyhogy megköszönném, ha együttműködnél, mert nem mondom el többször…
Mi van????? Fingom sincs miről hablattyol, és eléggé feszélyez jelenlegi helyzetünk. Minden erőmet összeszedve, megpróbálom ellökni, sikertelenül. A francba már! Erősebb nálam.
Talán ha legnemesebb pontján térdelném….De nem hiszem, hogy díjazná, vagy megbosszulatlanul hagyná, így inkább neki készülök, hogy feje leordításával kényszerítsem meghátrálásra.
- Ki a jó büdös franc vagy te? És mi a ménkűt keresel itt? Fogalmam sincs miről beszélsz, de nem is izgat, hogy egy perverz kukkoló mit hadovál. Ha nem eresztesz el azonnal, akkor hívom a rendőrséget és ….
Elharapom a mondatom végét, hisz nem volt túl meggyőző jelen szituációmban. Ezt ő is nagyon jól tudja, mert gunyoros vigyora még szélesebb lesz, és hidegen csillogó kék szemeit, dacos pillantásomba fúrja.
- Ugyan taknyos, gondolod, hogy az idióta zsaruk tehetnek bármit is ellenem. Még a kisujjam is többet ér náluk. Egy istent nem tartanak vissza a rácsok.
- Kit hívsz te taknyosnak? – morranok felháborodottan, majd hirtelen leesnek utolsó szavai is, mire elkerekedett szemekkel felpillantok rá.
- A..az..nem lehet.. –nyekkenek halkan. Pedig érzem, hogy igaz. Így minden különös megérzésem is magyarázatot kap. De, mint mindig, most se akarom elfogadni. – Ha te isten vagy, akkor én a pápa. Nem vagyok óvodás, ne etess ilyen baromságokkal. És…nh..hmn
Legnagyobb rémületemre, saját szájával fogja be az enyémet. Még mindig hajamban pihenő kezeivel közelebb húz, és nyelvével megpróbál számba hatolni.
Na még csak az kéne! Dühösen szorítom össze ajkaim, mire elégedetlenül felmorran és még jobban a falnak szorít. Sajna levegőre még szükségem van, így kénytelen vagyok egy keveset a számon át magamhoz venni.
Ezt kihasználva befurakszik, és átveszi az uralmat. Hogy az a….Megpróbálok a nyelvébe harapni, de résen van és próbálkozásom meghiúsul.
Mit csináljak? Mit csináljak? Szinte hallom a fogaskerekeket, de sajna igen gyéren forognak. Nem egyszerű gondolkodni, mikor kis híján megfulladok egy idegen szenvedélyes csókjától.
És ekkor megérzem, előbb mint megjelenne, és azonnal taktikát váltok. Testem elernyed, remegni kezdek és könnyes aranyszín szemeimet, a szobába lépő nevelőapám felé fordítom.
- Apa…édesapám…- lehelem kétségbeesett hangon. – Szed le rólam…
Az előttem álló isten…ööö..akarom mondani férfi, halkan felkuncog.
- Nem vagy semmi. – súgja halkan, de épp hogy csak enged a szorításán. Apám arca azonban elsötétül, amint felfogja a látottakat és a máskor álmatag tekintet megtelik haraggal.
- Ki maga? És mit művel a fiammal. – megindul felénk, pár lépés után azonban megtorpan, mert tekintete megakadt valamin. Pillantását követve, az ágyam fölé akasztott amulettet látom meg, amely örült ringlispíl módjára forog és pulzál.
- Nem létezik… – motyogja gyámom döbbenten, majd tisztelettel vegyes ámuló tekintetét, fekete hajú zaklatómra emeli. – Valóban egy élő isten áll előttünk.
Paff! Na, most dobom el az agyam. Itt állok a falnak préselve, épp az imént szereztem vissza a szám, és drága apám CSODÁLATTAL néz zaklatómra.
Dühöm erőt ad, és mivel a másik figyelme mintha lankadt volna, sikerül eltaszítanom, és kislisszannom a karjai közül.
- Istenek nem léteznek! – morgom mindkettőjüknek. – Nincs rá még csak bizonyítékotok sem. És…
- Te is az vagy! – vág közbe tárgyilagosan, mire végképp bennem reked a szó, és nemes egyszerűséggel kiviharzok a szobámból, ki a házból, és a közeli erdőbe menekülök.
Szerkesztve Mora által @ 2010. 06. 16. 20:34:09
|
| Miria | 2010. 06. 15. 11:42:53 | #5473 |
Karakter: Cene (Mora-nak)
-Micsoda?! -nézek a Főistenre, akinek nem mondhatom ki nevét, majd szememet forgatom -Tudod, hogy gyűlölöm az újoncokat, erre nekem kell kiképeznem egyet?!
-Igen Cene, úgy dönöttünk.
-Engem ez a legkevésbé sem érdekel! Nem fogok kiképezni semmilyen istent...
-Márpedig ki fogsz, ha nem akarod magad száműzetni a Földről... Örökre.
-És... Milyen istenséget kellene belőle faragnom?! -kelletlenül dőlök a falnak.
-A fény, és a tűz istenét... Természetesen a lelki fényt is ő irányítaná... És még nem választottuk ki, ki legyen a megfelelő személy ehhez a feladathoz... -na, most borul el az agyam:
-Tehát, Én, Cene, minden emberi fájdalom, és a sötétség Istene, képezzek ki egy kis halandó nyomorékot a Fény, és a tűz Istenének? Viccesen hangzik... Komolyan! De valahogy most nem tudok rajta nevetni. -ráadásul nekem kell kiválasztanom...
-De döntesz, Cene. Elvállalod, vagy sem, és a világok közti űrben fogsz tengődni...?
-Ezt még nagyon meg fogod bánni! -fenyegetően szólok, majd megfordulok, és mély hangom még mindíg visszhangzik, mikor a hatalmas, 5 méter magas arany ajtót egy laza mozdulattal bevágom magam után. Igen... Meg fogják bánni, mert azt az erőt rosszra is lehet használni... Hm.. Milyen gyönyörű is lenne, ha lángokban állna az egész világ... Megcsillannak a szemeim. Hamár én kaptam a feladatot, saját javamra fogom fordítani... Remek lesz! Alig várom... Akkor fog ám nagyot nézni az egész Isteni szervezet.... Óh igen...
És már veszem is az irányt a Föld felé...
Már lent sétálok Tokio utcáin, általában innen kerül ki a legtöbb isten. Annyi az ember.... Olyan szivesen eleresztenék itt egy tűzgolyót... Annyi lenne a finom pecsenye. Gondolom fognak nekem küldeni egy isteni jelet, hogy ha találkozom vele, tudni fogom, hogy ő lesz az... Épp egy művészeti egyetem mellett sétálok el, mikor megpillantok valami érdekeset... Illetve valaki érdekeset.
Egy fiatal fiú lépked egy A/2-es mappával a kezében. Bal kezén tetoválásokat fedezek fel, A kézfején azthiszem virágok vannak... Denm is az érdekel, hanem a kékesfekete tűz, ami a könyökéhez közel van, És a Nap a válla alatt... A tűz, és a fény... Ez elég bíztató jel, követem a kis halandót. Már a házához közel járunk, mikor megrezzen, és körülnéz... Rajtam akad meg a szeme.
Mivan, taknyos, van rajtam valami érdekes...? Ekkor veszem észre aranyszínű, csillogó szemeit.
-Ki vagy te? -szól nekem, nem épp kedvesen.
-Már az utcán se lehet úgy végigsétálni, hogy elmebetegke ne botlanék... -nézek rá rezzenéstelenül, majd megindulok, és elsétálok mellette. Jól megnéz magának, de nem hagyja szó nélkül a kedves kis gesztusomat.
-Mióta követ? -rosszindulatú mosollyal fordulok vissza egy pillanatra, de szóra nem méltatom a kis emberkét, továbbhaladok.
Tehát érezte a jelenlétem, és az erőm... Pedig maximálisan mgpróbáltam lerejteni... Ez van, ha az istennek túl sok az ereje... Hm... Visszatérve, már pedig ha érezte, akkor biztosan nem egy átlagos ember. Utána kéne nézni a múltjának. Ehhez egy másik isten segítségét kérem. Fölmegyek a mi birodalmunkba, segítséget kérek Alexandrától... Nevének jelentése harcra kész, oltalmazó... Na, őt az utóbbi miatt választották istenné. Akkora a tudása, hogy talán őt tisztelhetném is... Minden emberről, aki valaha élt, mindent tud... Születésétől a haláláig.
Igen megilletődik, amikor meglátogatom, egyszer látott, mikor megszülettem. Azóta nem vagyok kiváncsi rá, ő pedig nem mer kérdezni se felőlem. Most viszont... Nehéz kimondani, de szükségem van a segítségére.
-Szia Alexandra! 7000 éve nem láttalak...
-Mi szél hozott ide, Cene?
-Szerintem tudod nagyon jól, az én életemet is tárolnod kell...
-Reméltem, hogy megkérdezed, mivan velem.
-Arra nincs szükség a dolgomhoz... -látom rajta, hogy megbántottam... Csodás!
-Annak, kivel ma találkoztál, Abe Jin a neve... A szülei jól nevelték, míg rejtélyes módon ki nem gyulladt a házuk, mikor 4 éves volt. Nem emlékszik a szüleire, egy férfi vette magához, isteni sugallatra, hogy sokat tudjon meg az istenekről... Már születésekor elrendeltetett, hogy Isten lesz.
-És mitől ütött ki a tűz...?
-Erre magadtól kell rájönnöd, Cene.
-Nagyon nemes vagy Alexandra... De most megyek... Tudod ki kell derítenem még 1-2 dolgot, amit te nem voltál hajlandó elmoöndani... -lelkiismeretfurdalás árad belőle... Imádom ezt is... -akkor megyek... -és ezzel köddé válok, Alexandra még ott áll, és idegesen odaszól még a hűlt helyem felé.
-Ó, nagyon szivesen, és neked is szia!
Már este van, mire visszaérek. A tetőn ülök egy kicsit, nézem a bűntől rothadó világot, és akaratlanul is mosolyra hajlik a szám... Ideje bemenni a fiúcskához kifejteni, mi vár rá... Ekkor nyitja ki az ablakot, és felnéz... Megint megérezte, hogy itt vagyok... Nemérdekel.
Elég csinos a kis pofája, az alkata is pont az esetem... Egy-két menet erejéig elkaphatom a kicsikét...
Most viszont tágra nyílt szemekkel néz, és pedig már mögötte állak az ablaknál, tekintetével még mindíg a tetőn keres, mikor aztán megfordul, nem engedem csodálkozni, a falhoz nyomom, hajába beletúrok, és vigyorogva kezdem a beszámolót.
-Idefigyelj, kis taknyos... Semmi kedvem nem volt, hogy veled itt fölösleges köröket fussak le... De muszály, úgyhogy megköszönném, ha együttműködnél, mert nem mondom el többször...
Tudom, fogalma sincs, miről beszélek, majd rájön, utálok magyarázni. Próbál lefeszegetni magáról, és igen, gyengébbre számítottam. A külselyéhez képest erős. De sajnos ez édeskevés, kicsikém. Szóra nyitja száját, tudom, fogok kapni "hideget-meleget"... Mondjad csak, kicsim... Alig várom!
|
|
