Jól esett vele lenni és pihenni. Felnéztem rá és megcsókoltuk egymást. Tökéletes volt szebbet nem is kívánhattam volna magamnak.
- May Rinnel volt valaha köztetek valami?! – kérdezem, de magam se tudom, hogy honnan jött ez a kérdés.
- Ez most, hogy jön ide?! – meglepődik, de cska annyit mondok, hogy szeretném tudni – Nem, nekem soha nem jött be a May Rin stílusú lány. Nekem nem addig kell valaki míg az ágyig el nem jutok vele. – válaszolja őszintén
- Értem és velünk mi lesz?! – kérdem kicsit aggódva, hogy mi lesz velünk
- Együtt leszünk, mert szeretlek – mondja és megcsókol.
Fél órát fekhettünk egymás mellet, mi közbe beszélgettünk és nevettünk. Nem sokkal később elmentem fürdeni jól esett egy kis zuhany. Magam köré tekerem a törölközőt, mert a szobba marad a ruhám. Mikor visszamennék anyukájával találom szembe magam és teljesen lefagyok. Úr isten milyen ciki. Nem sokkal később kijön Koyi is egy száll alsógatyába, mire teljesen rák vörös leszek. Már csak ez hiányzott
- Tesaro Koyiko!? Mi az Isten folyik itt?! – Kérdezi idegesen, szégyenlősen és mégis mosolyogva
- A…Anya… - még szerelmem is meglepődik – Ő Lynett Hagara az osztálytársam – bemutat anyukájának
- Üdvözlöm! – köszönök, de teljesen rák vörös vagyok
- Mi folyik itt, mit keres itt? – Kérdezi, és egyre jobban kezdem rosszul érezni magam.
- Hát szóval… - szerelmemre nézek, hogy mit fog kitalálni – Leöntötte magát és eljött megfürdeni – Mondta neki végül
- Igen? – rám néz, de mintha mindenről tudna.
- Így volt asszonyom – magyarázom neki végül, majd bemegyek a szobába rák vörösen, majd egyből felkapkodom magamra a cuccaimat.
Pár perc múlva kijöttem, majd kicsit ijedve néztem Koyi anyukájára, majd elköszöntem kicsit sietősen,és szerelmem lekísért.
- Bocsi anya miatt – kér elnézést, csak nem tudom miért, hiszen nem történt semmi, ha azt nézzük, csak én lettem rák vörös.
- Semmi baj – Mosolyodok el, majd megcsókolom – Majd találkozunk – Indulnék el, de visszahúz
- Szeretlek és remélem nem bántad meg… - megcsókol, amit viszonzok.
- Hülye vagy?! – Kacagom el magam – Szép volt – mondom őszintén, majd elindulok
Mikor hazaértem anyám fogadott.
-Merre voltál? – hallom rikácsolós hangját.
-Semmi közöd hozzá. Hagyjál békén. – mondom komolyan, majd felmennék a szobámba, de megfogja a kezemet és egy pofont kapok tőle.
-Hogy mersz így beszélni a tulajdon anyáddal? – kérdi dühösen, mire az arcomat fogom.
-Úgy merészelek, hogy leszarsz, nagyívben nem foglalkozol velem apuval együtt. Állandóan engem okoltok mindenért. – mondom és kezdek kijönni a sodromból, de csak kapok még egy pofont.
-Nem mehetsz, el sehova felmész a szobádba és ott maradsz, amíg azt nem mondom, hogy kijöhetsz onnan és vigyázz a szádra, különben költözünk. – mondja, amire kicsit megijedek, de nem mutatom neki. Kitépem a kezemet a kezéből, majd ránézett
-Menjetek nyugodtan és itt maradok, leszarom, hogy mit mondasz és mi a véleményed. – komolyan, majd felmegyek és becsapom az ajtót. Előveszem a telefonomat és Koyi-t hívom. Csörög.
-Igen tessék itt Koyiko. – hallom hangját.
-Könyörgöm szöktess meg. – mondom egyből és kicsit kétségbe esetten.
-Mi a baj? Mi történt? Kibántott? – érdeklődik és aggodalmat vélek felfedezni a hangjában.
-Anyám. – mondom halkan.
-Nem sokára ott vagyok. Addig pakold, össze a cuccaidat nem sokára ott vagyok érted. – mondja őszintén és komolyan, majd csak a sípszót hallom, ahogy leteszi a telefont. Én is leteszem és elkezdek pakolni. Vajon mi lesz még ebből.
Mikor megérkeztünk bementünk a házukba elkezdtem körbe nézni, hogy mi merre található. Egyszer csak Koyi oda jön és megcsókol, amit viszonzok. Felvesz az ölébe és felvisza szobájába. Körbe nézek kicsit, de nincs időm a sok bámészkodásra. Koyi feltesz egy kis romantikus zenét.
- Ez a kedvenc számom… - mondom
- Csak a tied vagyok… - elmosolyodom, mert tudom, hogy ez a szám címe.
Visszajön hozzám és megcsókol, majd óvatosan végig fektet az ágyon és elkezd csókolgatni, majd leveszi rólam a felsőmet, kicsit megszeppenek meg elpirulok, hiszen még senkivel sem voltam így.
- Koyi – nyögöm a nevét
- Mond szerelmem! – rám néz
- Nekem…- kezdek bele, de elpirulok – Szóval ez az első – mondja
- Értem – megcsókol, amit viszonzok.
Levettem róla a felsőt, majd az izmait és a felső testét kezdtem el simogatni. Lassan lekerült rólunk az összes ruha és már szinte meztelenül fekszünk egymással szembe, majd a szemembe néz.
- Akarod?
- Igen – megcsókolom, mire megszakítja és a szemembe néz.
- Lini, ha nem akarod, akkor nem akarlak semmibe se bele unszolni – mondja őszintén, de nem kell semmibe sem beleunszolni, hiszen vágyok rá.
-kívánlak. – suttogom teljesen elvörösödve, mire megcsókol és ágyékát az enyémhez nyomja, amire felnyögök és szorosan ölelem magamhoz és simogatom. Elkezdi mozgatni csípőjét enyémnél, amire egyre jobban kezd izzani körülöttünk a levegő.
Elhagyta ajkaimat, majd a nyakamat és lejjebb kezdett el csókjaival halmozni és folyamatosan halad lejjebb eleinte a melleimet halmozza el csókokkal, amire halk nyögések hagyják el ajkaimat, majd megérzem kezét ágyékomnál, amire felnyögök és megemelem csípőmet. Pár perc múlva, mikor elég kemények bimbóim tovább halad lejjebb, majd legféltettebb kincsemet kezdi el csókjaival halmozni, majd nyelvét és a kezét is beveti, amire hangosan felnyögök és élvezem, amit csinál. Mikor már majdnem elélveznék, felém hajol és megcsókol, majd vágyát bejáratomhoz helyezi, majd lassan belém vezeti, amire mind a ketten felnyögünk. Egy kis fájdalmat érzek, de vár, hogy megszokjam méreteit, majd lassan elkezd bennem mozogni, amire szorosan ölelem magamhoz és szenvedélyesen csókolózunk. Neki sem kellett sok és nekem sem. Pár perc elteltével hangosan nyögünk fel egyszerre, hogy jelezzük egymásnak, hogy elértük a csúcsot. Kicsúszik belőlem, majd mellém fekszik, majd szorosan magához magunkra húzunk egy takarót és simogatni.
Légzésemet csillapítom, és szorosan bújok hozzá. Gyönyörű volt ez a pillanat és még vihar sem keletkezett, aminek felettébb örülök. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz továbbiakban velünk…
Szerkesztve oosakinana által @ 2010. 06. 12. 22:27:45
Még mindig eléggé ki voltam akadva. Egyszer csak a nevem foszlányát hallom.
- Lini! Lini! Lini! – de nem vagyok benne biztos, hogy őt hallom utána meg már semmit nem hallottam.
Mire megnyugodtam nem hallottam semmit. Körbe nézek és Koyi-t keresem, de sehol nincs. Elkezdek aggódni, majd meglátom, a földön feküdve odamegyek és elkezdem szólongatni.
-Koyi. Kérlek, kelj fel. – mondom és a könnyeim is elindulnak. Kétségbe voltam esve, hogy mi történt. Többet nem jöhet, velem nem élném túl, ha valami baja esne.
Nem sokkal később elkezd ébredezni.
- Koyi… mond jól vagy?! – Kérdezem aggódva
- Hol vagyok?! – mikor meghallom a kérdést megijedek.
- A parkba, mi történt veled?! Hiszen vérzel... – rámülök meg teljesen és mindjárt a síráskerülget.
- Kapaszkodtam, de a fa ága letört és a kőnek csapódtam. El akartam menni hozzád, de nem ment, ezért kerülni szerettem volna, de elájultam. – hallom, hogy őszinte. Ez az én hibám minden az én hibám.
- Miattam van – mondom őszintén mire megfogja a kezemet.
- Nem – megcsókol, amit kicsit viszonzok – Gyere menjünk!
- Koyi veszélyes vagyok – mondom neki megrémülve és csak őt figyelem.
- Nem csak gyere! – megölel, majd felállunk és elmentünk.
Megígérte, hogy vigyázni fog magára, majd elmentünk motorozni. Végig bántott, hogy miattam sérült meg. Szorosan öleltem és most nem tudtam magam annyira elengedni, mint szerettem volna. Nagyon féltettem, hiszen rosszabb is lehetett volna. Meg áll, majd kibontja karjaimat leszáll és rám néz.
-Figyelj Lini ami történt nem a te hibád ne hibáztasd magad. Nem tudhattad, hogy eltörik a fa. – mondja őszintén.
-De ha nem borulok ki, akkor nem lenne semmi bajod. – mondom halkan és szorosan megölelem, amit viszonoz, és a hátamat kezdi el simogatni.
-Ne edd magad könyörgöm nincsen semmi bajom. A kis bibim meg hamar be fog gyógyulni. – felemeli a fejemet és lágyan, de még is szenvedélyesen megcsókol. Szinte aggódva és mohón csókolom vissza, mintha attól tartanék, hogy ez lenne az utolsó csókunk. Közelebb jön hozzám és szorosan magához ölel, majd a felsőm alatt kezdi el simogatni a hátamat. Szorosan bújok hozzá, majd leszállok a motorról és úgy csókolózunk, szinte egymásba gabalyodunk, de teljesen. Elvette az agyamat. Levegő hiány miatt szakítja meg a csókot, mire a nyakamat kezdi el csókjaival halmozni. A hajába túrok és teljesen hozzá simulok, mire elkezdem érezni, hogy vágya növekszik.
-Elmegyünk hozzánk? – érdeklődik, és a szemembe néz.
-Rendben. – nézek a szemébe és az arcát simogatom, majd megint szenvedélyesen megcsókol és a fenekemet simogatja, majd finoman belemarkol ezzel is közelebb húzva magához, amire halkan felsóhajtok, mert jobban megérzem vágyát. Meg szakítom a csókot és a szemébe nézek. – szerintem nem az utcán kéne folytatnunk. – mondom halkan, mire látom megérti a célzást, mert még egy csókot ad ajkaimra, majd vissza szállunk a motorra és már száguldunk is hozzájuk…
- Hogyan tovább? – kérdezi tőlem a szemébe nézek, közben a derekamon van a keze.
- Mire gondolsz te focista világbajnok?! – kérdezem vissza komolyan, mire csak látom, ogy ledöbben.
- Úgy érted nem jelent semmit neked a csók?! – néz a szemembe aggódva.
- De, hogy nem – megcsókolom szenvedélyesen.
Nagyon jól éreztem magam, ahogy fent voltunk élveztem az együtt töltött pillanatokat, amíg be nem csöngettek. Visszamentünk a terembe az óra nyugodtan telt el. Az osztályfőnökünk Chiromi Saya törte meg az amúgy csendes és nyugodt órát.
- Elnézést Yioi úr, de el kell vinnem pár tanulót néhány percre. May Rin Cheda, Hironi Macamoto, Tesari Yun és Lynett Hagara. Az igazgató úr vár titeket.
Az arcomba az félelem és az undor látszik, majd pár perc múlva azt látom, hogy Koyi feláll.
- Tanárnő
- Mi bajod fiam?! Mi olyan fontos, hogy most kell közbe vágnod?!
- Szóval miért viszi el az igazgatóiba Saya kisasszony?!
- Hallottam egy bizonyos incidensről Lynett és a másik három hölgyemény között. Szeretném, ha tisztáznák Matsedo igazgató úr előtt. – Indult ki az ajtón
- Lini…- Szól Koyi
- Semmi baj Koyi, megoldom én! – Sóhajtok egyet – De abból May Rin vesztesként száll ki – Szorítom ökölbe a kezem
Nem sokkal később már az igazgató irodájába vagyunk. Szétnézek és látom, hogy az igazgató elé kedvesen beszélget a lányokkal, majd rám néz és próbálja előadni, hogy kérjek bocsánatot a lányoktól, amit csak várhat. Keresztbe rakom a kezemet és az ablak felé fordulok hátat fordítva nekik. Valahogy nincs kedvem most velük beszélgetni, közben próbálom kontrolálni magamat.
10 perc elteltével Koyi esik be az igazgatóiba.
-Maga meg mit keres itt Koyiko? – kérdi az igazgató út.
-Igazgató úr maga szerintem még nem látott tornádót. – jegyzi meg, mire egy kicsit megijedek, hogy el akarja árulni a titkomat, de csak odajön hozzám, csókot ad ajkaimra, majd megfogja a kezemet. – és én is érintett vagyok az ügyben, úgy hogy nekem is itt a helyem. – mondja komolyan és nem tágít mellőlem.
Az igazgató a ránk akarta kenni a dolgokat, de végén Koyi meg tudta győzni és még engem is kordában tudott tartani. Mikor végeztünk nem volt kedvem bent maradni az iskolába. Összepakoltam a cuccomat, mire Koyi csak értetlenül nézett rám.
-Hova mész Lini? Még van pár óránk. – néz rám és megfogja a kezemet, ami kicsit remeg az idegességtől.
-Na haragudj de nem tudok tovább a suliban maradni. Ma nem. El kell mennem ki, kell engednem a gőzt különben, meghülyülök. – mondom őszintén, mire csak látom, hogy ő is elkezd pakolni. – Mit csinálsz? – nézek rá értetlenül.
-Azt képzeled rólam, hogy olyan hülye vagyok, hogy ilyen helyzetben egyedül hagylak? Felejtsd el. Aggódok érted és veled akarok lenni. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. – mondja őszintén és komolyan. Felállt velem, majd megfogja a kezemet és már megyünk is arra a helyre ahol először találkoztunk. Hálás voltam érte nagyon, hogy nem hagyott magara, mert akkor tényleg bajom is eshetett volna. Ránézek, mikor megállok, majd megcsókolom.
-Kérlek menj fedett helyre vagy olyan helyre ahol tudsz kapaszkodni rendben? – kérem szinte könyörögve. – és kérlek ne próbálj meg leállítani, mert félek, hogy bajod eshet, azt meg nem akarom, hogy te is….- nem engedi, hogy végig mondjam, mert megcsókolom, amit viszonzok.
-Na aggódj nem lesz bajom. – mondja, majd a kő háta mögé megy és egy elég erős fába kapaszkodik.
Nem sokkal később elengedek minden és hagyom, hogy az indulatok vezéreljenek. Olyan orkán támad, hogy szinte már engem is a levegőbe emel és csak ordítok szinte és a könnyeim is folyamatosan folynak. Most minden kijön belőlem, ami az elmúlt párnapban történt, majd elkezdek Koyi-ra gondolni. Remélem vele most minden rendben van és elég erősen kapaszkodik, de erre most nagy szükségem van.
- Lini hidd el Wyett most büszke lenne rád – miért mond nekem ilyeneket? Miért? miért?
- Hogy? Hogy mondhatsz ilyet?! – megütöm, mire csak rám néz és látom nem érti az egészet ezzel nekem a lehető legnagyobb fájdalmat okozta. Nagyobbat mint én most neki. Ez a sebem soha nem gyógyult be és nem is fog. Képtelen vagyok elfelejteni az öcsémet, ahogy az ölelem kileheli utolsó levegőjét.
- Lini. Miért tetted ezt?! – von kérdőre – Nem azért mondtam ezt, hogy bántsalak…Én vagyok az aki egyedül megért hát nem vetted észre? – hallom a hangján, hogy kezd ideges lenni – Mindenki már az első nap egy elkényeztetett csitrinek tart, akkor mond én miért ne tartozzak közéjük?! – tesi fel a kérdést, de ezzel jobban megbánt mint valaha akár ki is megbántott, főleg, hogy a sebeim is felszakadtak.
- Te mekkora egy bunkó vagy! – törlöm meg a szemem – Azt hittem Tesaro Koyiko te más vagy – jegyzem meg – De tévedtem… - elrontam. Mikor nem látott senki a széllel szálltam és úgy siettem haza. Mikor hazaértem anyámra nem is figyeltem felszaladtam a szobámba bezárkóztam és elkezdtek zokogni. Az irányítás kiment a kezemből és olyan vihar támadt, hogy mindenem szétszóródott a szobában. 3 óra múlva tudtam csak megnyugodni, de akkor már aludtam.
* * *
Másnap reggel mikor szétnézek a szobámba káosz az egész. Nem érdekel most. Felveszem a cuccaimat, majd elmegyek a suliba. Mikor beérek. Látom, hogy Koyi már bent van és igen engem várt, mert mikor meglát, feláll, és csak figyel. Elég rosszul nézhetek ki mivel csak szánalmat látok a többiek arcán. Lepakolok, majd Koyi megsimítja a karomat, amire elhúzom a kezem.
-Lini beszélni szeretnék veled. – mondja, mire nem figyelek.
-Nem érdekel, hagyjuk az egészet. Mit is képzeltem? Túl sokat. Soha nem lehetek boldog. – mondom őszintén és még haragszok rá a szavai miatt. Elém sétál, majd felvesz a karjaiba. Mivel tudja, hogy nem használhatom a szelet, ezért felvisz a tetőre, ahol már egy kisebb szélvihart támasztok, amire lefogja a kezem.
-Meg vagy veszve? Te mondtad nekem, hogy ne mondjam el senkinek erre fel te meg itt vihart csinálsz. Te nem vagy normális. – mondja őszintén, de még is nyugodtan. Kitépem a kezemet a kezéből.
-Hagyjál békén mit akarsz még tőlem? Tegnap nem elmondtad a véleményedet? – kérdezem tőle, majd hátat fordítok és a tető széléhe megyek.
-Tévedsz az mások véleménye volt nem az enyém ennyire figyelsz rám? – maga felé fordít. – fogd, már fel én nem úgy nézek rád, mint a többiek engem a kezdetektől fogva vonzasz magadhoz. – mondja őszintén. – mit gondolsz tegnap csak szórakozásból csókoltalak meg? Értsd már meg könyörgöm, hogy szeretlek. – mondja őszintén, amire meglepődök. Nekem még soha nem mondták ki ezt a szót. Meg fordulok, és nem tudom, mit csináljak.
-Én nem tudom mit érzek. – mondom halkan és bátortalanul, de legalább őszintén, mire odajön hozzám és megölel.
-Engedd, hogy segítsek, könyörgöm. Én vagyok az egyedüli, aki segíteni tud neked elviselni ezt a terhet. – mondja őszintén, majd maga felé fordít és lágyan megcsókol. Azt hiszem tényleg ő az egyedüli, akiben megbízhatok. Viszonzom a csókot, majd közelebb lépek hozzá és megölelem, nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Vele biztonságban érzem magam, amire nagy szükségem van…
Az egyik csaj már éppen meg akart ütni, mire Koyi közénk pattant és megfogta a lány csuklóját. Én csak bámultam és nem tudtam lenyugodni.
- May Rin hagyd békén! – mondja és a csuklóját fogja a lánynak, aki felakart pofozni.
- De Koyiko, ez egy kis ribanc, aki rád van állva! – a szemembe nézett, és ha lehetne, szemmel gyilkolni a lány már nem élne.
Egyre jobban nem tudtam magamat kontrolálni és a szél is feltámadt. Ajjajj ha nagyon gyorsan nem nyugszom le, akkor itt bajok lesznek, de most túl ideges vagyok.
- Lynett ne csináld – súgja nekem hátra, de képtelen vagyok.
- Hagyj békén! – kiáltom vissza és a kezem is ökölbe van.
- May Rin te pedig ne azzal foglalkozz, hogy ki van rám állva, mert, ha én rád állok, ott bajok lesznek! – hallom a hangjába az idegességet, amit nem tudok hova tenni.
- Tetszik neked?
- Öm… Tulajdonképpen, semmi közöd hozzá – elengedi a csuklóját. Próbálok megnyugodni, de ilyenkor mindig nehezen megy.
- Ribanc! – jönne nekem a másik csaj.
- Na, most húzzál el innen, de kurva gyorsan! – elkapta a karját és elég idegesnek tünt most már ő is. Mikor elmentek felém fordult.
- Jól vagy? – kérdi, de szerintem ilyen helyzetbe ekkora vihar láttán ki lenne jól?
- Hagyj békén, nem tudok le állni! –kiabálom és már teljesen kikerült a kezem közül az irányítás és egy vihar készülődött, mikor ajkakat érzek az enyémnél. Karokat a derekam környékén és érzem, hogy szorosan magához Koyi. Lassan kezdek észhez térni és a vihar is csitul. Egyszer csak a kezeimet a nyaka köré fonom és viszonzom a csókot meg az ölelést is. Igen gyenge pillanatom volt, mert a következő pillanatban ellököm magamtól. Nézünk egymás szemébe, de nem tudjuk, hogy mit mondjunk egymásnak. Aggódok, hogy mi lesz. Össze vagyok teljesen zavarodva. Felveszem a táskámat és elrohanok onnan.
-Lini!!! – hallom Koyi kiáltását és ingen után szaladt. Elég gyorsnak mondhattam magam, mert Koyi nem ért be bár szerintem csak a suli miatt nem. Egy sikátorba szaladok be, ahol már pár másodperc múlva, már csak azt érzem, hogy Koyi a falnak nyom és lihegve nézünk egymás szemébe.
-Engedj el! –kiabálom kiakadva és elkezdek ficánkolni, de csak kicsit erősebben fog, majd magához ránt és megölel, mire a mellkasát kezdem el püfölni. – eressz el. Nem szerethetlek, értsd meg. Nem láttad az előbb? Veszélyes vagyok az emberekre. – mondom, de a szívem már teljesen mást mond.
-Meg érdemled a boldogságot. Ne akard ellökni magadtól, kérlek. – tovább ölel, és nem akar elengedni.
-De megsérülhetsz. Ha elveszítem a fejem, mint az előbb. Akkor te is meghalhatsz, mint az öcsém. – mondom és elkezdek zokogni. – nem akarlak bántani. – mondom halkan és akadozva.
-Mi történt az öcséddel? – teszi fel a számomra fájdalmas kérdést. Megszorítom a felsőjét és a lábaimból kezd minden erő eltűnni. Gondolom megérezte, majd leült a földre és az ölébe húzott. Összekucorodtam és úgy bújtam ölelő karjaiba. Ennyivel tartozom neki, hogy elmesélem.
-5 éves voltam, mikor felfedeztük ezt a képességemet. Akkoriban nehezebben tudtam kordában tartani és könnyebben ki lehetett hozni a sodromból. Egyik nap anyuék meg is tették. Öcsém a nappaliban volt és ott játszott. Anyuék felidegesítettek és ugyan ilyen szelet támasztottam, csak erősebbet, mert nem állítottak le. Nem tudott Wyett kapaszkodni és felkapta a vihar. Az összes falhoz hozzá csapódott. Mikor sikerült megnyugodnom odaszaladtam hozzá és a karjaim között halt meg. – a végét már nagyon zokogva mondom. – és én vagyok a hibás. Azóta anyámék nem foglalkoznak velem és engem okolnak a haláláért. Valójában ezért költözünk állandóan, mert anyámék nem tudják elviselni, hogy mindenhol megtalálják őket – mondom az igazságot és tovább zokogok. Nem tudom mi járhat most a fejébe és szerintem meg is ijesztettem, mert még nem mondott semmit. Tudtam, hogy bántani fogom. Mindenkit elijesztek és eltaszítok magamtól. Éppen állnék felfele, mikor lvisszahúz magához és szorosan megölel, amire meglepődök, de csak szorosan bújok hozzá és szinte görcsösen szorítom az ingét…
- Ha most azért csinálod ezt, hogy elmenjek, akkor fölösleges, mert nem megyek el! – miért nem? Miért akarsz még mindig szenvedni, látni?
- Miért nem mész el? - kérdezem szipogva
- Lynett, olyan naív vagy, nem nagy tunszt, hogy különleges képességed van. Hiszen másnak is van titka... – ezzel most mire akar kilyukadni? Teljesen összezavar.
- Ezt meg mire véljem? – vonom kérdőre - Na de Koyiko beszélhetnél érthetőbben is! - mondom idegesen
- Hm – elmosolyodik, majd elkezd szaladni, mire azt sem látom, hogy hol van, csak ide-oda kapkodom a fejemet. Mellém szalad, majd fel a falra és végül mellettem köt ki térdelve. Teljesen le vagyok döbbenve.
- Te...? - kerekedik ki a szemem
- Igen én nekem is van különleges képességem. A gyorsaság az ami a legnagyobb, de a reflexeim is kiválók így engem sose ér balesett.
- Ez mikor derült ki?
- Három éve tudták meg a fiúk, vagyis a haverok, hogy valami nem kerek nálam. – kezdi el magyarázni, mire kezdek életre kelni döbbenetségemből. - Egy fiatal lányt, aki akkor volt tizennégy éves majdnem elütött egy autó. Én pedig megmentettem őt, de olyan gyorsan oda értem, hogy szinte esélyem se lett volna, hogy oda érjek. Ha pedig nem mentettem volna meg elgázolja az autó. Sokáig hálálkodott érte, pedig nem is tudta, hogy az adottságomnak köszönheti az életét.
- A szüleid tudják? – érdeklődöm
- Persze – leveszi, az ingát mire nekem oda kalandozik tekintetem, majd csak figyelem, izmos testét.
- Mi az baby tetszik? - kérdezi kaján vigyorral
- Hülye idióta, ugyan miért tetszene? – pirulok el. Még hogy tetszik. Hát ami azt illeti igen tetszik és szívesen ölelném meg, hogy a karjaiba legyek.
Egyszer csak megcsörren a telefonja. Felveszi és igen a szüleivel beszél, de nem vagyok biztos benne. Nem akarok hallgatózni, ezért inkább a saját dolgommal foglalkozok.
- Most megyek! Te pedig ne sírj, mert nem leszünk jóba... – nézek rá értetlenül, mikor megszólal
- Miért ne lennénk jóba? – kérdezem, de csak hülyén nézek rá nem mintha eddig olyan jóba lettünk volna.
- Azért mert nem igazán csípem azt, ha egy ilyen szép csaj, mint te ok nélkül sír. – felém fordult mikor elindult haza, mire én teljesen elpirultam szavaira. Mikor elment még mindig ott álltam nem tudtam hova tegyem a történteket.
* * *
Másnap reggel bementem a suliba és még mindig csak gondolkoztam. Mikor megláttam Koyi-t csak figyeltem őt, de láttam, hogy észrevette, mert rám mosolygott, majd odajött hozzám.
-Szia baby. – mondja nekem, ahol a baby szó nem igazán és még egy puszit is kaptam mellém, ami kiengesztelt kicsit, de meg is lepődtem és felpattantam a székből.
-Még is mit képzelsz, hogy csak így puszilgatsz? – nézek rá kérdőn, amire csak elmosolyodik.
-Csak azt, hogy szeretnék jóba lenni veled a tegnapi nap után. – néz rám még mindig. A mellettem álló csaj, csak furcsán néz, ránk végül kimegy.
-Koyiko kérlek, inkább ne háborgassuk a tegnapi napot rendben? Nem szeretném, hogy tudjanak róla. – mondom és ránézek.
-Rendben megértettem. Nem fognak tudni semmiről, hiszen az enyémről sem tudnak. – mondja, majd leül. Leülök mellé, mire az asztal alatt megpróbálja megfogni a kezemet. Nem tudom miért, de nem tudom ellenkezni, ezért én is megfogom a kezét, amire látom, hogy kicsit meglepődik és rám néz. Az órák elég unalmasan teltek. A tanárok állandóan engem szekáltak, mint új diák. A lányok összesúgtak a hátam mögött, amit nem értettem. Egyik órán a tanár nagyon felhúzta az agyamat és alig tudtam magamat kontrolálni. Mikor leültem Koyi nyugtatás képpen megfogta a kezemet és elkezdte simogatni.
Nehezen merem be vallani magamnak, de jól esett, hogy ott van mellettem.
Mikor már vége lenne, a sulinak éppen a táskámba pakolok, mikor egy lány banda betámad.
-Hogy merted összeszűrni a levet Koyiko-val? – kérdezik és elkezdenek lökdösni. – nem érsz fel hozzá. Azt hiszed mindig ha szét teszed a lábad neki, egyből menni fog? Kis ringyó. – mondja, mire elkezd forrni az agyam és kezd ki kerülni a kezemből az irányítás.
-Egy ne lökdössetek. Kettő nem feküdtem le Koyiko-val meg amúgy is mi közötök van hozzá? Takarodjatok a közelemből. – mondom egyre idegesebben és kezd egy kicsi szél lenni a terembe. Azt hiszem ebből baj lesz ha tovább húzzák az idegeimet…
Szeptember van, most költöztünk megint szüleimmel. Éljen egy újabb hely ahol titkolnom kell ki is vagyok valójában. Mennem kell a megnyitóra. Mindenki ugyan olyan egyenruhába én lógok ki egyedül a tömegből. Fekete és lila felső van rajtam és egy mini szoknya kockákkal. A fiúk legtöbbje megbámul. A tanárnő, Chiromi Saya kisasszony bemutat mindenkit hiszen nem csak én vagyok az egyedüli új ebben az osztályban jelen pillanat. Rán néz a tanárnő, majd az osztálynak kezd el beszélni.
-Osztály ő itt Lynett Hagara és a nyáron váltott iskolát. Miért is Lynett? - kérdezi a tanárnő
- Rájöttem, hogy az a suli nem nekem való - kezdek bele, bár az igazi oka az nem ez, csak inkább nem kötöm mindenki orrára. - Remélem itt minden jobb lesz. - mondom kicsit idegesen, míg végig nézek az osztályon. Út isten mennyi ember előtt kell türtőztetnem magam.
A tanár egyből egy srác mellé ültet. Igen ő az osztály szexi sráca, mert a csajok csak úgy gyilkos szemekkel néznek rám, meg elég vagánynak és lazának tartja magát. Félek, hogy ha nem vigyázok, akkor elég hamar bele fogok esni és akkor nekem annyi lesz. Vigyáznom kell magamra, mert különben nagyon megsérülök elég volt Ő.
- Szia – néz rám mosolyogva.
- Szia – köszönök neki, de próbálom azt a látszatot adni, hogy nekem nem jön be ami nem igaz..
- Mi a beceneved?
- A becenevem?! – kérdek vissza kicsit értetlenül - A becenevem Lynett.
- Csak van valami rövidebb
- Nem én ilyen különc vagyok, nekem nincs. – elmosolyodom, de csak illendőség miatt.
- Ahogy érzed.
Nem tudom mit szeretne pontosan a srác és nem is értem. Magam elé nézek és csak eszem magam, de próbálom nem mutatni. Sajnos még mindig bennem van a 12 éves történt, ami otthon történt. A tanár lediktálta az órarendet, majd bemondták a foci mecset is mire elkezdtek énekelni japánul. Lecsitítottam őket, majd felálltam az asztalra és én kezdtem el énekelni. A fiúk nagy része a szoknya alá akart nézni, de egy rossz pillantást vetettem rájuk és már nem is próbálkoztak, vagy ha még is a szél segítségével nem engedtem, hogy akár mit is lássanak, de persze mindent úgy kellett intéznem, hogy ne vegyék észre.
- Ez szép – mondja, mikor befejezem és leülök.
- Tudom, nem kell mondani – mondom nagyképűen. Nem akarok fájdalmat okozni neki sem meg magamnak sem, csak sajnos, ha nem akarom megijeszteni képességemmel amit gyűlölök, akkor nem tudok más csinálni.
A következő három óra úgy telt el, hogy mindenki beszélgetett és élménybeszámolót tartott. A padtársammal nem igazán sokat tudtam beszélni, vagy ha szóltunk is nem voltak valami kedves szavaim hozzá. A suli után egy eldugott részen gyakoroltam és adtam ki magamból a dühömet. Egyszer csak egy labdát hallok, amire megijedek és kicsit elrontottam a koncentrációt. És majd nem felfedtem magam akár ki is rúgta a labdát. Felveszem, de Koyi-val találom szembe magam és mérgesen nézek rá.
- Visszakérhetném?
- Attól függ… - mondom neki, bár tényleg magamat sem értem.
- Miért vagy ilyen? - kérdi tőlem
- Ilyen kedvem van, nem vagyok az a bratyizós típus.
- Oké, értem, de attól még nem kéne játszani a ki ha én nemet. – mondja és be kell látnom, hogy igaza van.
- Jól van..., de te olyan idegesítő vagy, hogy már most ki készítesz és még három évig veled kell járnom egy osztályba? - kérdezte ingerülten, de csak tettetem, mert legszívesebben elkiabálnám, hogy mi is vagyok valójában. Túl nagy a nyomás, amit mindig is utáltam.
- Ha nem tetszik, lehet visszamenni ahonnan jöttél... – kikapta a kezemből a labdát, és már ott sem volt.
Visszamentem a rejtekhelyemre, ami már nem is volt olyan rejtekhely, hiszen ismerik. Leülök egy kőre, majd meg megölelem a lábamat és elkezdek gondolkozni, majd mikor eszembe jutott a történtek, és hogy mi lett belőlem kicsit elkezdek sírni. Nem tudom mennyi ideje srok már, de egyszer csak azt veszem észre, hogy Koyi előttem áll. Megijedek, majd ránézek.
-Mit keresel itt? Miért kémkedsz állandóan utánam? – kérdezem tőle és a szemeimet törlöm.
-Minek játszod a nagymenőt, ha nem bírod? – kérdi, majd odajön és meg akarna ölelni, de arrébb húzódok. – látom, a segítséget sem fogadod el. Rendben, ahogy gondolod. Te döntesz, engem már nem érdekel, hogy mit csinálsz mindent megtettem, hogy a kedvedre tegyek, de egy jó szavad sincs hozzám. – mondja komolyan és mintha egy kicsi dühöt is éreznék a hangjába, mire felállok.
-Tudni akarod, miért vagyok ilyen? Hogy megvédjelek téged magamtól. – mondom komolyan és folynak a könnyeim. Rám néz, és látom, nem érti.
-Miért akarsz te engem megvédeni? Egy lány nekem nem tud kárt okozni. – mondja magabiztosan és mikor elnevetné magát a levegő irányításával hatalmas szélt támasztok, ami majdnem őt is elviszi. Tartom pár percig, amíg teljesen felfogja, majd abba hagyom.
-Érted már? Én nem egy átlagos lány vagyok. – mondom komolyan, majd leülök és látom, hogy kicsit meg van döbbenve.
-Wow. Ez iszonyat jó. – mondja nekem, mire kicsit megbotránkoztatva nézek rá.
-Ez nem olyan jó mint képzeled. Ha elveszítem az önuralmamat, akkor mindenkit képes vagyok elsöpörni. – mondom komolyan.
-Ugyan már. Most mond azt, hogy nem jó. Simán tudsz repülni, amire páran csak álmodoznak, de te képes vagy rá. – mondja még mindig lelkesen. Úr isten mi ütött ebbe a srácba.
-Nem egyáltalán nem jó – mondom kiakadva, mire elveszítem a kontrolt és egy erősebb szélvihar támad, ami őt is felkapja. Észhez térek, és inkább leteszem a földre. – ezért nem jó. Az öcsém is ezért halt meg. – mondom halkan, ami mindig is jobban fájt. És elfordulok tőle. Remélem megérti…
