|
|
Szerepjáték
(Vampire Knight)
| timcsiikee | 2010. 04. 01. 01:48:16 | #4455 |
Karakter: Kain(Hiyámak~Folyosók)
Kain:
Erőszakosan furakszom nyelvemmel ajkai közé, Csókra csalogatom erősen lefeszülő nyelvét, végigsimítom hátát, majd felmorranva markolok bele, hogy magamba préseljem testét.
Megremeg és aprót nyög ajkaimba, amivel csak szítja bennem a vad vágyat, és tudtán kívül csak még erőteljesebb „molesztálásra” késztet. Hehe… Majd elérem, hogy ne tűnjön annak.
Hirtelen elszakad tőlem, és oldalra hajtva fejét próbál elrejtőzni, de előlem nem menekülhet.
Hófehér nyaka kibukik aranyszín haja alól, vámpír tekintetemmel azonnal látom, hogy hol is pulzál legerősebben az ér torkán, s amint beazonosítom, azonnal rá is vetem magam, s elővillanó fogakkal karcolom végig a hibátlan bőrt. Tudom, hogy ennyi nem sérti fel sokáig, hisz hamar begyógyul, épp ez az előnye létünknek.
Tudom, mennyire szereti, máris nyögve rándul össze, s ha nem lenne még elég akaratereje, már teljesen összecsuklott volna, egyenesen a karjaimba.
nyelvemmel simítok végig a kiserkenő vékony vércseppeken, majd éhesen fúrom szemfogaimat nyakának íves vonalába. Lassan, fokozatosan hatolok a bőrbe, a puha húsba, kiélvezve hosszan minden egyes pillanatot. Persze másban nem leszek ilyen „ kíméletes”.
Ahogy újabbat nyögve feszül ágyékomhoz saját keménysége nem tudom fékezni magamban a vadat, s hirtelen harapok belé teljesen. Éles hangja hallójárataimon cikázik végig, mohó kortyokban iszom véréből, ami szinte azonnal feloldódik bennem, s érzem benne elfojtott vágyát. Tudtam én, bár a teste is elárulja, hogy pajzán kis lelke nagyon is vágyik arra, hogy leápolják kicsit.
Elhajolva tőle nyalom meg a sebet, ami lassan be is forr, majd élvezettel tapogatom le testét. Olyan régóta vágyom már rá, hogy szinte el sem hiszem, hogy itt van a kezem alatt.
Bár valószínűleg nem látszott rajtam, nem csak azért voltam folyton a seggében, mert lojálisan követem unokatestvérként.
Ó dehogy… folyamatosan kerestem a megfelelő letámadási lehetőségeket, ami végre elérkezett.
Se Kaname… se Shiki… senki más nincs a közelben, csak mi vagyunk itt, miénk az egész kollégium.
Gondolatom végére érve egy laza mozdulattal tépem szét rajta az inget, a gombok csak pattognak, s feltárul előttem ínycsiklandó testének meztelen látványa, ami csak még jobban beindít.
- Isteni a véred Hanabusa… ugyan olyan finom, mint akkor éjjel… - füléhez hajolva duruzsolom a szavakat, vággyal teli a hangom, nem rejtem el semmi jelét annak, hogy mennyire is vágyom rá.
- A...aakatsukih...aahhh...- mrrr… keresztben felfalom, ha így folytatja, de inkább kezdem mellkasa finom kóstolgatásával. Játsszunk ínyencet… apró kis falatokban faldosom fel - Hagydh...abba... neh... – még mindig tiltakozik, bár nem értem miért akar ennyire ellent mondani a testi vágyinak…
- Ez nem hangzott valami határozottan, Hanabusa – nem mintha amúgy érdekelne, de imádom húzni az agyát. Tovább kóstolgatom élvezettel, már teljesen nyeregben érzem magam. Innen nem szabadul, nem hagyom, hogy elszökjön a karmaim közül. Hová is mehetne?
- Akatsuki... hagyd abbah... megmondtam, hogy az utolsó...aahhh...- ahogy ráharapok azonnal nyögésbe fullad mondata. Elég már ebből a sok dumából meddig akar még magának hazudni?
- Miért tiltakozol ennyire, Hanabusa? Hiszen te is kívánsz! – nekem végképp nem tud hazudni, tudom, hogy képtelen rá. Felemelkedem, hogy közvetlen közelről nézzek szemeibe, megbabonázó tekintettel figyelve pírban úszó arcát.
- Én... Akatsuki nézd, én nem akarok megint egy egyéjszakás hancúrba bocsátkozni veled. Mert… Mert én Kaname-samát kedvelem... – egy pillanatra úgy lefagyok, mintha Ő dermesztette volna meg az agyamat, de aztán olyan hirtelen is „oldódom fel” ahogy beütött a krah…
Na most… ha akarnék sem tudok lenyugodni. Nem azért mert tüzes a természetem, és a rendíthetetlen nyugalmam elfáradt… közel sem. Csak már elegem van ebből a Kuran imádatából…
Amikor megpróbál elfutni, mintha figyelmetlenségem használná ki csuklójánál megragadom, s a feszültség egy részét kieresztve úgy csapom a falnak, hogy nyekken egyet.
- Kaname-senpait kedveled, mi...? – morgom ingerülten. Hihetetlen mennyire elvakult, idegesítően naiv - Térj már észhez, Aido! Észre sem vesz! A Kiryu gyerekkel kefélget, és még te akarsz az ágymelegítője lenni? – feje fölé feszítem karjait, nadrágja zárját darabokra szaggatom – elfeledtetem feled – morgom határozottan, s közben rámarkolok még azóta is merev farkára.
- Várj...! Mit művelsz Akatsuki?! – szó nélkül hagyom, majd egy kézzel továbbra is tartva csuklóik ereszkedem le, kényelmesen letérdelek, hogy könnyen hozzáférhessek, egyik lábát feldobom a vállára, majd azonnal ahogy a helyzet adja, merevségét a számba.
Kanamét akar? Megkapja… tököm tele van már Kuran Kanaméval, és ha jó lesz, most talán kap egy kis adagot belőle.
Egész alakja beleremeg, ahogy intenzíven kényeztetem ajkaimmal, körmei ahol érnek kezembe vájnak, de ezzel sem állít meg, sőt felvadulva egyre jobban rákapcsolok.
Én tudom, hogy ő mit szeret, ő nem tudja, hisz honnan tudná? Folyton annak a Kurannak a seggében van, én meg az övében. Annyira elvakult, hogy észre sem veszi mennyire le van sajnálva, mégis követi. Bár én is így teszek, csak nem annyira látványosan, csendesen követem, lesem minden mozzanatát, és jól tudom mit hogyan kell…
Ennek ellenére halvány gőze nincs arról milyen vagyok én, csak azt ismeri aki vagyok, egy csendes egyszerű rokon, aki megteszi amit kér. Vajon egyszer is elgondolkodott azon miért teszek meg mindent kérdezés nélkül?
Ruka is folyton Őt hajtogatja, utána jár, még akkor is, ha látja, hogy teljesen levegőnek van nézve. Rosszabb mint Aido… Hanabusa legalább idiótán nem vesz észre semmit.
Kieresztem a számból, és körbenyalom ajkaim, majd vágytól elsötétült szemekkel pillantok fel kipirult arcára, szemei vörösek a vértől, ami kezemből buggyant ki karmolászása során, s látszik, hogy a csepp ami csuklómon végigfolyt egy ponton eltűnt, pontosan nyelve által… Éreztem ám…
Én a nedvességtől, ő a szárasságtól nyalintja körbe ajkát, lenéz rám lihegve, résnyire nyitott ajkakkal.
- Talán te nem tudod én mit szeretek… de én rólad pontosan tudom… - duruzsolom elégedetten makkjára, ajkaimat végigfuttatom merevségén, néhol alhasára nézve, néhol szemébe, hogy kényszerítsem arra, hogy nézzen. Ahogy a tövéhez érek, nyelvemmel ívelek végig hosszán.
- Akah… - újabb nyögésbe fojtódik nevem, amit élvezettel hallgatok, már csak az elégedett mosoly hiányozna, amikor szemfogaimmal karcolva húzom végig ismét ajkaimat vágyán. Ahogy vissza felérek újra hegyéhez, visszahúzom agyaraimat, s az érzékeny makkot először csak nyelvemmel nedvesítem be, majd tompa fogaimmal végigsimítva felületén csalogatok ki belőle elfúló nyögéseket. Remegni kezd miközben ezt csinálom, majd újra nyelvemmel végigkörözve rajta folytatom úgy, ahogyan el is kezdtem, teljesen a számba engedve.
Lassan ütemesen kezd lüktetni merevsége, visszafojtott lélegzete is arról árulkodik, hogy nem sok kell már neki. Hátra-hátra veti fejét, néha a falnak koppan, de mint akinek meg sem kottyan úgy folytatja tovább, majd vékony hangján felhördülve karomhoz kap, és olyan hirtelen harap bele, hogy gondolkodni sincs időm.
Felnyögve eresztem ki a számból, szabad kezemmel markolok rá olyan erősen, hogy szinte azonnal elveszti keménységét pénisze.
Elkapva alkaromtól száját kiált fel fájdalmasan, összeszorított szemekkel, szája sarkából az én vérem folyik végig egészen álláig. Levetem magamról lábát, felegyenesedem, majd felfelé haladva lenyalom róla a vért, végignyalom ajkait, és egy durva csókot követelek őkelmétől, visszautasítást el nem fogadóan.
Oldalánál fogva markolok rá nadrágjára, ahogy van letépem róla, és ledobom magunk mellé. Habár miénk az egész kollégium, én itt akarom most, és azonnal, az sem zavar, hogy akár bárki benyithat lent a bejáratok, amit kétlek, hisz bőven van még óra, nem hinném hogy 3-4 órán belül bárki is belépne azon az ajtón.
Szabad kezemmel övemet csatolom ki, hogy kényelmes legyen kissé letolom a nadrágot, és felszabadítom saját vágyamat. Minden nemű előkészítés átlépve, feneke alá nyúlok, egy határozott mozdulattal feljebb tolom a falon, és nekem is felfelé kell néznem, hogy tovább csókolhassam. Teljes testemmel a falhoz préselem, majd hátsójáról a térdhajlatához simítva kezem a csípőmre dobom lábát, majd ajkaiba morogva elégedetten hatolok belé teljesen egy gyors mozdulattal.
Olyan erősen nyög a számba, hogy beleremeg az ajkam, összeszorítom szemem, és nem hagyom menekülni.
Szó szerint tépni kezdem ajkait, fogammal felsértem, és ahogy a tompa fájdalom az én számba is belehasít érzem, hogy viszonzásra talált a harapás. Vérünk íze összekeveredik nyálunkkal is, s ezzel ösztökélem őt több intenzitásra. Ennek ellenére, ahogy teljesen letisztogatjuk egymás nyelvét, egyszerre szakadunk el egymástól, vad lihegéssel nyeldekeljük a levegőt, s egy fojtott nyögéssel indítom meg első lökésemet. Elengedem csuklóit, hogy másik lábát is felemelhessem csípőmre, és combjaiba markolva tartsam meg, miközben fel-fellököm a falon, szinte beleépítem a téglákba.
Kapaszkodót keresve azonnal megtalálja vállaimat, és minden egyes lökésemnél egyre erősebben markol bele, míg nem karmaival lyukasztja ki az anyagot, bőrömbe vájja őket, s egy pillanatra hátravetve fejem nyögök fel, majd visszahajolok testéhez, mellbimbói kóstolgatásával elfoglalva magamat.
Úgy néz ki végre beadta a derekát, és nem tiltakozik többet, nem is csodálom. Mikor már azt hinném, hogy egy időre összejön minden, újra kijózanít hangja.
- Kah… Kah… - nyögve lihegi fülembe, és ahogy kinyitom szemem, elhajolok tőle, csak akkor látom, hogy erősen összeszorított szemekkel zihál remegő ajkakkal, és olykor ezt a kis szófoszlányt nyögi be.
Idegesen felmordulva dobom le magamról a földre, veszek egy mély levegőt, majd felé fordulva feldobom őt a vállamra.
- Hé! Ne! Eressz el! – vadul kapálódzni kezd, de így sem tud lepottyanni rólam. Beviszem a szobánkba, rádobom erőszakosan az ágyunkra, majd lassan levetem magamról a ruhát, ahhoz mégis elég gyorsan, hogy ne legyen ideje elfutni.
Mikor a takaróba gabalyodva próbálna lekászálódni az ágyról, feltérdelek a matracra, azonnal felé kerekedem, és karjait a feje mellé szorítom le, lábaimmal az övét kényszerítem terpeszre, és közéjük furakszom. Remegve szorítja össze szemeit, oldalra fordul, s morogva nyúlok erősen álla alá, hogy magam felé fordítsam arcát.
- Nézz rám! – emelem meg hangomat, és addig ismétlem, míg eleget nem tesz kérésemnek – Nem Kaname vagyok! Legalább ilyenkor ne képzelegj! - mordulok rá dühösen, majd nem is hagyom szóhoz jutni újabb csókot erőszakolok ki tőle, és az előbbivel ellentétben, most kínzóan lassan hatolok belé.
Amint teljesen tövig értem, nyögve válok el tőle, vállára borulva folytatok ütemes mozgást. Gyanakvó énem már várja, hogy talán ebben a pillanatban is elkezd tiltakozni, de nem…
Vállamra, hátamra simul keze, felhúzva lábait az ágyon támaszkodik meg, karjai alatt én a párnába kapaszkodom.
Egy erősebbet lökök, és végigkarmol hátamon, érzem ahogy körmei felszánták bőrömet, s görcsösen markolva a matracba nyögök fel rekedten.
Vajon tudtán kívül csinálja ezt?
Újra megteszem, és még nagyobb élvezettel ölt el, ahogy nyögésünk a levegőben keveredik, a pici kiszivárgó vér árasztja el a szoba illatát, vérszomjam felébred, és a tomboló vágyamat egyre csak tüzeli. Feljebb csúszom csak addig, hogy kényelmesen elérjem nyakát, ezzel felkínálva sajátomat is.
Hátulról kapaszkodik vállamba, mintha csak karomat ölelné körbe, így húzza fel fejét hozzám, s elégedetten sóhajtok, ahogy lüktető erem fölött kezdi a bőrt nyalogatni. Fojtottan nyögök olykor fel, már nem sok kell, s amikor mohón harap belém felhördülök, végig cikázik testemen az orgazmus, automatikusan harapok a nyakába, és nem sokkal ez után Ő is követ engem hangos nyögéssel.
|
| Hiyahiya | 2010. 02. 20. 20:56:01 | #3751 |
Karakter: Aido (timcsimnek)
Nyújtózva lépek ki a kolesz ajtaján, s csupán azon hiányérzet támad reggeli vagyis nap lementi kómásságomban, hogy Akatasuki nincs mellettem, ahogy mindig is szokott lenni... szinte hiányzik az a mimikátlan arca, ahogy kommentálva a környezetet sétál utánam és lelkes közönségként figyeli, ahogy szokásomhoz híven elcsavarom ni rajongóim fejét... hahh.... talán egyszer, egy ördögi napon anélkül fogok vért kapni, hogy a Kiryu gyerek ott lihegne a nyakamba azzal a piszkavassal, amit pisztolynak nevez... bah... ÉN ihatok! Ő nem! ÉN nemes vagyok, Ő...hátöö.... NEM!
Egy cseppet késve toppanok kis találkozónk színterére, ahol a női nem bájos képviselői már visongatnak, ahogy csodás személyem megjelenik, s szőke hercegekkel vetekedő kisugárzással robban be a köztudatba... hahh... de imádom a feltűnést! Persze csak addig, míg nem Kaname-sama után kell futnom, mert ama csodás feladat leköti minden figyelmem... Kaname-sama....hahh... Igaz, hogy többször pofoz meg ó, mint ahányszor tükörbe nézek, de azokat a durva érintéseket is élvezem... jajj nekem...
Kék szemeim mint egy radar úgy találnak rá unokatestvéremre, ki egymagában ácsorogva vár nyilván rám – hát ki másra- kifejezéstelen arccal, mint egy élő gumiszobor, akit épp most öntöttek formába, hogy megtévesszen és a prefektus gyerek új csapdájaként vegye el életem... szeretem én Akatsukit, még ha fékezni képtelen is, de családtag ott is marad bármit is műveljen...
Eme röpke gondolatra olyan képkockák bukkannak fel lelki szemeim előtt melyek egyszerre sokkolnak meglepő perverzióikkal és egyszerre hoznak zavarba értelmükkel... az egy nagyon ferde este volt... kicsit több vért ittam, mint kellett volna ő pedig aljasul kihasználta, s bár megmondtam neki, hogy az első és utolsó alkalom volt, hogy belém dughatta azt az oszlopot ott a lába között azért még látom ám, milyen vadásztekintettel mér végig olykor-olykor... de nem! NEM! Ha kell beszerzek egy kódzáras erényalsót, hogy azok a meglepően ügyes kezek még véletlenül se kalandozzanak altáji vidékekre a félszemű szilvafa közelébe... persze azt nem mondtam, hogy nem élveztem... de nem egészséges vele kevernem! Egyéb indokot ne tudom felmutatni, de a pár napig ülőképtelenség indokolta az akció lezárását... HÁT MÉG A KIRYU GYEREK ELŐL SME TUDTAM ELMENEKÜLNI MIKOR CSAPOLÁSON KAPOTT! Ami azért egy szerencsétlen dolog mert a kis szürke egér nagyon brutálisan tud agressziót kimutatni... én meg nem szeretem a puskacsöveket hátsó fenékkel a szemem között...
- Ohayou – érek emlékművet játszó rokonom elé, ám mielőtt még válaszolhatna a vérben túlontúl dúskló hölgyemények támadnak rám én pedig udvariasan pózolok nekik, ahogy azt egy igazi úriember teszi... hahh... hát én vagyok Idol-senpai a minimum az, hogy kielégíteni látószerveik kívánságát és minden egye szögből tökéletes rálátást engedek magamra, hogy aztán fizetségként pár vödör vért elorozhassak... az nem sok... egy kis rosszullét, meg gyengélkedés, de hát ennyit megér a szerelem! Legalább rájönnek, hogy a szerelem vérszegénységet okoz...
Persze mindezt villámgyorsan fogom tenni, és ha feltűnik a szürke egér meg a prefektus lány,a akkor ingyen jégkockát csinálok belőlük, hogy Akatsuki pingvin effektusa mellé legyen végre gleccser is... néha eltűnődöm azon, hogy biztosan rokonok vagyunk-e? A válasz igen... én itt vagyok forró fejű ő meg az ágyban...forró...izzéé... kedélyű... és ez egy nagyon szép és enyhe kifejezés volt arra, hogy cincálja a ruhát, amíg van rajtam, aztán vadul meghág...
- Gyerünk, te is Akatsuki – invitálom séta közben unokatestvéremet is kis szívhódító körutamra fölöslegesen, mert nyilván úgy is ismét antiszockodik egy sort, hogy még véletlenül se csinálja azt, amit egy rendies vérszerető vámpírnak illik! A mi feladatunk, hogy az embereket egészséges vérszinten tartsuk! Egy liter elég is egybe... hehe...
- Mondtam már, hogy nem… - motyogja orra alatt, ám óceán mély hangját még így is tökéletesen értem, s eme kijelentés e hatására csipán szemeimet forgatom meg... ne szigetelődjél ár el ennyire! Vannak kötelességeid! Lányokat szédíteni, nem engem! Vért szívni, ne az enyémet! Bugyikba nyúlni, nem az enyémbe! Az oszlopodat karban tartani, nem rajtam!
Persze beszélhetek a falnak... miért is hallgatna rám? Egyetlen dologban engedelmeskedik a parancsomnak és az az, hogy ne másszon többet rám, mert lefagyasztom az ékszereit... félek én attól, hogy kábé kéthónapnyi szenvedés után milyen hatást gyakorolna a hátsó felemre...
*
Unottan furkálgatok Kaname-samákat füzetembe kis szívecskékkel övezve, persze ügyelve arra, hogy a hátam mögött el-el vegetáló Shiki nehogy bármit is meglásson mert képes és olyan ideggörcsöt elindító megjegyzést tesz, amitől Ruka hirtelen fogja azért érezni, hogy meg kell ölnie... elég nekem az is, hogy ezzel a nőszeméllyel kell versenyeznem, és csodás testem percenként sérül, mihelyt erős behatást fejt ki rá...
Ha még ez lenne az egyetlen bajom... több is van de hirtelen csupán az unalom jut szembe, ugyan is a késő esti holdbámulás nem a legmegfelelőbb idő mulattatás, miközben egy tanár beszél és próbálja rám tukmálni azt, amiről már nyilvánvalóan kis kölyök korom óta tudok... zseni vagyok! Már miért ne tudnám, hogy mi a relativitás elmélet? Hö...
Egyszer ez egóm fog agyonnyomni és az a nyilvánvaló tény, hogy keresem a bajt...
Igazából nem keresem, csupán szemeim elé csalogatja a sors az áldozatokat... kék szemeim szándékos véletlenséggel találnak rá Kaname-sama egyik kis kedvencére, ki két csinis kis instant vérforrást pátyolgat ezzel tökéletes célpontot biztosítva féltékenységem és garázdálkodásom számára... höhö... MOST MEGFIZETSZ, AMIÉRT TÖBB FIGYELMET KAPSZ KANAME-SAMÁTÓL MINT ÉN!!!
Kárömködős kisördögöm máris feléled bennem és aljas kis kuncogással kezdi forralgatni sátáni kis terveit, hogy Kaname-sama szívét és a kés prefektust fejét is elnyerje... mondjuk én megemlékszem Yuuki vérével és a kis szürke egér végtagjaival becsomagolva... akkor legalább nem tud az ÉN arcom felé hadonászni az újra tölthető hurkapálcikájával... muhahaha...
Persze ide is kell valaki, akire foghatom, és ki lenne más, mint drága a semmibe bambuló unokatestvérem, int Akatsuki? Ő már úgy is megszokta, hogy rákenem bármi történjék is, és még akkor is mikor több szemtanú volt rá, hogy én vagyok a hibás, mint csillag az égen... ilyen apróságokkal nem törődöm, mert ő az a fajta, aki természetes módon szeret és bár magas árat követel a bőréért, de azért az érdekemben vásárra viszi azt is...
Mikor a tanár eltávozik a színről füzetemet gondosan Mission Imposibble módban eltüntetem, s sunyin körbenézve osonok oda észrevétlenül a vöröshöz, hogy elhívjam rosszalkodni... az úgy is megy neki...
- Jössz? – érdeklődöm gonosz kis mosollyal, szőke szemöldökömet megemelve egyértelműen kijelentve hogy vagy jön, vagy hóembert fabirkálok belőle de villámgyorsan... s mint mindig, szinte már rutinosan sóhajt elkeseredetten tudomásul véve, hogy ma este megint rajta csattan az ostor, rajtam meg a pofon, de azért jól fogunk szórakozni... valamiért különös elégedettséggel tölt el ha a prefektus gyerek feje vörösebb színt ölt egy paradicsomnál...
Kényelmes léptekkel indulunk el az udvar felé, jókedvem egyre nő, ahogy a friss levegő megcsapja orromat a prefektus lány fincsi kis illatával együtt... azért annyi eszem és halálfélelmem van, hogy nem a lányt harapom meg hanem a másik kettő kínai vacsit, mert az életem az fontos tényező, és ha én egy decit is leszívok a prefektus lányból nem hogy konfettit 1.000.000.000 darabos puzzle-t cincál belőlem Kaname-sama... bár... játszani még csak lehet... különben az egérnek is sajt kell ennek a szürkének meg az, hogy bántsák élete szerelmét, ami nyilvánvalóan lesül róla csak még maga sem tud róla...ennek fényében igazán nem értem miért jár Kaname-samához éjszakánként, amit egészen merő véletlenségből mindig meglátom, mert nincs bennem az a hátsószándék, hogy Kaname-sama után leskelődjek...
- Mi járatban a hölgyek? – szólalok meg kedvesen, mikor végre halló közelségbe kerülünk, kék szemeimmel, úgy vizslatva a fincsi vérrel teli lányokat, mint két instant vértápos zsákot... Utoljára akkor ittam igazi vért, mikor Akatsuki erélyesen fejtette ki, hogy milyen fontos is nála a családi szeretet érvényesítése... természetes, hogy hiányom van és bárkire ránézek azt látom! Mármint nem a molesztálást... hanem a vért... fél perceként játszik szemafort a szemem, ugyan is, ahogy ember közeledik vörösre vált és én nem tudok tenni ellenne... azon sem csodálkoznék, ha járóbaleseteket okoznék a folyosókon olyan sokszor villantanék pirost útkereszteződésben...
Mind a hárman rám kapják tekintetüket, két fangörlöm szinte parancsszóra visításba kezd, Yuuki pedig gyanakodva mér végig, azt hajtogatva, hogy szabályokat szegek meg azzal, hogy itt tartózkodom és veszélyeztetem az iskola értékes de pótolható tagjait... mintha nem tudnám... úgy jöttem ide, hogy tisztába voltam a halál kockázatával, de sajnos a mai szórakozások már életveszéllyel járnak... még a videó játék is halálos, mert a konzol gombjaitól meg lehet fulladni... hö.
Minden óvatosságot és előzetes figyelmeztetést figyelmen kívül hagyva támadom meg a prefektus lány vékony csuklóját, melyen szinte illatoznak a vérben gazdag erek... te jó isten...
Megharapom... de csak sunyiban... majd eltakarom az egyenruhámmal, int Dracula a palásttal a szemtanúkat meg lefizetem... Akatsukit nem fenyegeti ez a veszély, mert antiszockodása olyan méreteket ölt, hogy jobban érdekli a levegő részecskéinek egyesével való megszámolása, mint az hogy épp ingyen vörös keresztet rendezek az udvaron...
Bah... gyerekként is így volt. Inkább egyedül játszott „gazdálkodj okosan”-t, nehogy ne ős verje ki saját magát... hahh... reménytelen...
Szemfogaimat édesen kivillantva hajolnék már rá Yukki-chan csuklójára, mikor is EKG-je megmozdul és végre életjelet küld maga felől... néha komolyan kezdek arra gyanakodni, hogy gyökeret ereszt és másnap reggel róla legelem majd az almát...
- Azt hiszem elég lesz Hanabu… - figyelmeztetne arra, hogy abbahagyhatnám végre, mert a végén még én húzom a rövidebbet, de az a bizonyos rövidebb ugrik közénk s tűnik fel varázslatosan mint David Copperfield, hogy kis varázspálcának titulált pisztolyát homlokomhoz szorítva akadályozza meg galád tervemet vérszegénységem csillapítására... ha így lenne ötösöm a lottón...
- Jobb lesz, ha most megállsz Aido-senpai – vakkant rám, mint egy szürke kis kutya láthatatlan farkát csóválva, rám vicsorogva, mintha minden percben készen állna a harapásra... Na de Zero-kun... ne harapd mega gazdit,mert nem kapsz cipőt, amit vérhiányodban rágcsálhatsz! Messziről bűzlik a vérszomjtól, és még csak észre sem veszi...
Bebebeeeee! Nem tudsz rám ujjal mutogatni! Ha nem lenen közönség te is megharapnád! Bebebeeeee!
- Tedd le nyugodtan a fegyvert Kiryu Zero. Tudod mennyire veszélyes ránk – figyelmezteti drága unokatestvérem s eme hír és Kaname-sama hirtelen feltűnésének összhatására végre nem a pisztollyal, hanem egy gyilkos dühű Kaname-samával kell farkasszemet néznem... lehet választani, hogy melyiket kérem? Talán a pisztoly még mindig kíméletesebb megoldás...
persze két percen és némi csodálatos hangú szentbeszédtől meg is kapom a választ, miszerint nem választhatok, mivel ebben az iskolában a demokrácia szikráját is elfojtják, így önkény uralom szerint kapok egy szép csattanósat az arcomra, és bár szinte bele ropog az állkapcsom, még így is szinte bezsongok attól, hogy hozzám ért... Kaname-sama érintése....wwoooaaahhhh...
Talán kezdek egy cseppet mazochistává válni, ha már azt is élvezem, hogy valaki kis híján az egyik fára akar kitapétázni... bár lehet, hogy legközelebb csak egy cinkos mosollyal pucsítok be neki, hogy elfenekeljen és...jajj...
Mondjuk több mint valószínű. Hogy a végeredmény egy temetés lenne, amiben én foglalnám el a főszerepet és a kör közepén fekve örülnék, hogy a másvilágra kerülök és szellemként kísérthetem Kaname-samát mindenhova... nem... nem vagyok rögeszmés rabja... egyáltalán nem azért kutatok utána, hanem azért mert még ő sem tudja, de nyilván szüksége van arra, hogy én segítsek neki...csak még ő sem értesült róla, milyne is az, ha Idol-senpai segít neki kutakodni...
Akatsuki persze most inkább meghúzza magát, s ahelyett hogy hőseisen garantálná csinos pofim és testem épségét inkább élesen elvonatkoztat, mielőtt tisztavérű vezetőnk haragja rá is lesújtana egy csúnya nézés és némi halálfélelmet keltő grimasz kíséretében... persze ez rá nincs hatással, mivel neki kábé olyan a lelkivilága, mint egy beton oszlop, azt eddig nézheti halálra az ember, de csak akkor dől ki ha kisfejszével megbontjuk... ergo hozzá egy bozótvágó kell, hogy kezdjen félni...
- Te is vétkes van Kain. Miért nem fogtad vissza Aidot? – vonja kérdőre Kaname-sama egy cseppet agresszívan unokatestvéremet, ki csodás és pofátlan módon még csak egy „mukk”ra sem méltatja, pedig Kaname-sama még akkor is ha kis híján eltörte az állkapcsom megérdemel ennyit...! Tudom, hogy nem túlzottan kedveli, na de hogy ennyire... kis antiszoc... - a szobátokba, órák után beszélünk még erről.
MI?????
Elküld?
Miért küld el?
Még sosem küldött el! Ne máááárr! Ez kész öngyilkosság lesz! Meg fog ölni az unalom és mg az általa szétroncsolt dogokat sem tudom kategorizálni, pedig ki fog belőlük szállni az illata! Na nem mintha valami problémám lenne Akatsukival de mivel nem túl közlékeny ezért a napi befogadó képessége lehet hogy 1 millió mondta/perc de a kiadó képessége vetekszik egy néma csigáéval... reakció ideje is kábé ilyen gyors, úgy hogy nem kell meglepődni, mikor három nap múlva e jut az agyáig, hogy fáj a feje,. Amire előzőleg egy egész csillár esett rá...
Dühtől kipirulva, mérgesen fújtatva indulok a kollégium felé vezető arany középúton, hogy egy mesébe illő hosszú száz éves álmot írjak le nemesen, mielőtt Kaname-sama a berendezés részévé tesz... persze nem vitatkozom, ha így gondolja de akkor is... azt hittem tudom kukkolni, amíg az ablakon bámul kifelé azzal az ábrándos, enyhén olvasztó tekintetével... wwoooaaahh... már kezdtem beleélni magam abba, hogy egy egész képregényt csinálok róla, elfantáziálgatok meg hasonló finomságok... erre vissza kell jönnöm ebbe a klausztrofóbiát keltő lyukba, hogy három órán keresztül vegetáljak észrevétlenül... lehet, hogy elhaldoklok odáig míg uram meg nem érkezik, de akkor is unalmas lesz...
Egy cseppet idegbajosan tárom ki a hatalmas kétszárnyas ajtót, hogy rajta egy szuperhős vehemenciájával berontva vágtassak el a lépcső irányba nyomomba pulikutyát imitáló unokatestvéremmel, aki láthatóan nem kíván semmit hozzáfűzni ahhoz, hogy három órán keresztül a fal repedéseiről fogunk társalogni... MERT EGY ROBOT! AKIT ARRA PROGRAMOZTAK, HOGY LYUKAT NÉZZEN A FALBA! De szó szerint...
Lassan véve a lépcsőfokokat pillantok végül is hátha rá, hátha fél után már át is váltott automata követő módra, ám ahogy rá kalandoznak hajnal kék íriszeim s megpillantom azt a furcsán déja vu gyanús mosolyt az arcán egy percre állok csak meg a növésben... jól ismerem ezt a mosolyt... akkor is ezt villogtatta, mikor konfettit csinált a ruháimból és megmutatta mi mindenre képes egy rám hangolt ddzzssíípppííííesszel ellátott robot... ajajj... ez a „menten megháglak” tekintet...
- A..A… AKATSUKIIII… te .. te beteg vagy?!?! – rivallok rá meglepődve a hirtelen mimika mutatásról, amire eddig még csak kísérletet sem próbált tenni, s ahogy realizálom azokat az ördögi kunkorokat ott a szája szélén forma egyes sebességgel viharzok el, hogy minél előbb biztonságba tudhassam magam, de ahogy az lenni szokott egy: vészhelyzetben a koordinációs képességem el száll mint lepke fing a tavaszi szélbe, kettő: Akatsukiből előtörnek a vadász hajlamok és úgy követ engem mint párduc a vacsoráját...
Így ennek a kettős zavarnak köszönhetően nem csoda, hogy hamar mesebeli menekülésem végére érek, s a fal könyörtelen tényével ütközve dermedek meg egy pillanatra... ez gáz...
Ezen átbújni sajnos nem fogok tudni, de azért próbálkozni lehet, mert ügye próba cseresznye... hátha molekulákra válok és átfolyok a vakolaton...
- Nem… - búgja halkan, hangja úgy mélyül el, ahogy akkor este, magában hordozva a vágy nyilvánvaló zöngéjét... elkerekednek szemeim, akár két kis tányér, s nagyokat pillázva rá húzódom teljesen a téglatömegnek hátha mégis csak átesek rajta...de nem...
Ő persze élvezi az egyre csökkenő távolság előnyeit, barna szemei olyan zavarba ejtő tűzzel telnek meg, amik szinte percre pontosan ugratják be azokat vérmámoros csodás képeket, ARRÓL az estéről... bőröm felforrósodik, szinte érzem nagy tenyerének érintését fenekemen... jajj nekem... S.O.S....
- Neeem nem nem nem nem nem… azt már nem … megmondtam, hogy… - makogom reflexből eszembe juttatva azokat a kínos heteket, amik utána teltek el... napokig magamon éreztem ezt a sármos, vággyal fűtött tekintetet... Akatsuki olyan, mint egy kis gyerek. Ha adsz neki cukrot, onnantól fogva ha egy téglával leütöd, akkor sem fog lemondani róla...
A pillanat törtrésze alatt folytja belém tiltakozó magyarázkodásom, mellyel talán észhez téríteném mielőtt még utazásra indul az Ágyék középpontja felé, keze fejem mellett csattan olyan hangosan és ijesztő gyorsasággal, amitől egy cseppet megijedek, s ahogy lehajolva hozzám forró leheletével kezdi bizseregtetni bőrömet szinte bekábulok... oké... egy szó se több, annyi nem tudok kinyögni... ez az az oldala drága unokatestvéremnek, amit csak ritkán lehet látni, és azt is csak akkor, mikor valamit nagyon akar, s akkor hirtelen csapkodási ingere lesz, s vagy valakit arrébb küld vagy pár métert vagy a falba passzírozza a mancslenyomatát...
- Hogy utolsó? Én nem mondtam, hogy megfogadom… - kuncogja magabiztosan, aljas és nagyon galád módon tudatva velem az igazságot, melytől nagyon gyorsan merül fel bennem, hogy ideje lenne beleszivárogni a festésbe, vagy jajj a testi és lelki épségemnek...– most miénk az egész kollégium, túl nagy a csábítás…
Ha nem lenne elég az az óceán mély hangja, aminek rezgései végig szánkáznak gerince mentén jóleső borzongást kiváltva áruló testemből, akkor még rákontráz, ahogy ajkaival, azokkal a puha, forró és nedves ajkakkal nyakam érzékeny bőrére kalandozik, s forró bizsergést előhívva kezdi ízlelgetni azt, mintha valami sütemény lennék... magába szívja illatom, mintha vagy ezer éve nem érezte volna, mintha éhezne arra, hogy érintsen, úgy szabadít fel minél több felületet, hogy szabadon garázdálkodhasson lassan vággyal megtelő testemen...
Piros kis masnim hangtanul hullik a földre, kába tekintetemmel koordinálatlanul követem mozgását, s ahogy Akatsuki nyelve eléri államat is erővel fojtom magamba kikívánkozó kéjes sóhajomat... elszégyellem magam és a gyenge ellenállásom, amiért ágyékom ütemes lüktetésbe kezd minden egyes érintése után egyre erősebben és kínzóbban... basszus...
- Hagyd abba Akatsuki – próbálom némiképp jelezni, hogy igen még eszemnél vagyok és hogy bármilyen aljas módon próbál ismét gatya lecsalogatóst játszani nem fog menni, mert most nem befolyásolja tetteimet a vér, ami nagyon furcsa dolgokra készteti az embert...
Vékony kezeimet széles mellkasára szorítom, s küszködve a fizikai erőfölényével próbálkozom meg leválasztani újonnan jött élősködőmet, kevés sikerrel... ugyan is meg van az a rossz szokása, hogy mindig megakadályoz abban, amit nem akarok, és abban nem, amit akarok... erős keze megtalálja tiltakozó kacsóm egyikét, s kényelmesen a falnak szegezve folytatja tovább zavartanul, amit elkezdett... izmos teste az enyémhez nyomul, szinte belepasszíroz a falba, ahogy forró, nedves nyelve apró köröcskéket rajzol kulcscsontom fölé, kis szikrákat gyújtva bőrömön... az az ismerős, vággyal teli bizsergés végig cikázik bennem, bekúszik minden porcikámba, s egyre súlyosabb löketeket a lüktető ölem gyötrődéséhez... ez így nem lesz jó... egy mert ha itt a folyóson hág meg bárki jöhet és megláthatja random 18 karikás alakításunkat, kettő: mert megesküdtem rá, hogy többet nem fogok vele ilyen izgalmas, Grimm mesékbe egyáltalán nem illő kalandokba bocsátkozni...
Persze könnyű ezt mondani... tiltakozni már nem tudok ilyen lelkesen... előfordul, főleg ha Akatsuki nagy tapasztalata akar ilyen kedvesen a józaneszemre menni... nedves, lüktető ereim mentén haladó nyelve szinte belém rekeszti a levegőt, ahogy legérzékenyebb pontjaimon játszadozik, amikről pontosan tudja, hol kell kitapogatni ahhoz, hogy már csak arc pírral és a levegő hirtelen jött forróságával tudjak küszködni sóhajtozva... ALJAS DÖG, HOGY KIHAZSNÁLOD, HOGY A TESTEM SZEX MÁNIÁS!
Barna szemei ismét elmerülnek az enyémben, ahogy végre befejezve kínzó bosszú hadjáratát homlokát az enyémnek simítja, égető leheletével bizsergő, lüktető ajkaimat cirógatja tovább ingerelve... düh vegyül kába tekintetembe, de úgy tűnik őt ez sem hatja meg... MEGMONDTAM, HOGY NUKU MOLESZTÁLÁS, VAGY LESZ ELNÁSPÁNGOLÁS!
Mindig is ilyen volt... amit, akart megszerezte és ezt az arcát csak nekem mutatta, mert leggyakrabban kis tulajdonszerző akciói az én dolgaim vagy irántam irányult, aminek nem örültem legtöbbször, mindig rajtam csattant az ostor, amikor rajta kapták, hogy a ruháim alatt matat az oda rejtett értékek elől... vagy nem is... azért kaptam ki, mert a csoki ráolvadt az alsómra? AKKOR IS AZ Ő HIBÁJA! Beolvadt a tekintetétől...
- Ugye, hogy nem csak én akarom… - tapint rá az illúzióromboló valóságra, amit magamnak sem akarok bevallani lévén, hogy én épp most készültem passzívsági fogadalmat tenni az irányában... különben is! Megmondtam, hogy nem! Elég egyértelmű volt, ahogy reggel –avagy sötétedéskor- kiüldöztem az ágyamból enyhén sokkos állapotban... ugyan is én nem emlékeztem mindenre túl tisztán... egy át vérengzett éjszaka után az ember ki emlékszik, olyan apróságokra, hogy ki rakta meg? Olykor mondjuk nem ártana...
Mielőtt még őt is szembesíthetném egy cseppet felháborodva arról, hogy nekem nem voltak afféle terveim, hogy nosztalgiázzunk egy kicsit gyakorlatba fektetve ő már akkor nekem esik éhesen, mikor még csak a levegőt gyűjtöm, hogy szirénázzak egyet... aszta... de gyors lett hirtelen... pedig máskor a pulzusa alig éri el a 10-et...
Nyelve villámgyorsan siklik számba, egy pillanatnyi időt sem hagyva arra, hogy esetleg tiltakozni tudjak...izgató köröket ír leg, hogy csábító tekergőzésével az én nyelvemet is bevonja kis játékába, de még sikeresen kitartok... még...
Erős kezei végig siklanak hátamon, gerincemet végig bizseregtetve érkezik meg fenekemig, ahol is halk, követelőző morgással markol bele, s préseli ágyékomat kemény péniszéhez... basszus... képtelen vagyok magamban tartani azt a halk kis nyögést, mely elszabadul torkomból, ahogy lüktető ülünk találkozik... a forró, vággyal teli bizsergés csak nő és dagad, egész testem elviselhetetlen meleggé válik, minden porcikám arra vár, hogy megérintse, hosszú ujjai nyomán még fenekem is azért rándul, hogy hatoljon belém... Akatsuki...
Miért? Miért van az, hogy ennyivel képes bezsongatni, ha egyszer támadásba lendül? Hmm? Aljas dög, hogy már gyerekkorunk óta tudja hova kel nyúlni, hogy legyen ne mulass... mmmm...
Nyögve szakítom el tőle számat, fejemet tiltakozóan elfordítva kezdek halk pihegősbe, szőke hajammal igyekszem kaméleon módra eltűntetni az arcomon trónoló paprikáéhoz hasonlatos pírt és a vágyat, ami a szemeimben villan, mint oroszlánéban az ingyen kaja előtt...ha most megmutatom neki, hogy igen azért vonultak vakációra a mogyoróim kis barátjukkal, mert legszívesebben rávetődnék és vadul megerőszakoltatnám magamat azzal giga nagy árboccal ott a lábai között, akkor csak adnám alá meg alám is a lovat...
Igazából... megtehetném, hogy nem ellenállok és hagyom hadd tegye, mert jól bírja az kétségtelen, de nekem... nekem fontos kikötéseim vannak... nos mostanában a tavasz virágzásától rám jött a nedves álmok időszaka, mint ahogy a kis madaraknál a turbékolás meg hasonló hülyeségek, s eme nedves álmok 90%-ban Kaname-sama szerepel... 10%-ban mindenki más... Ő, meg Shiki, meg Ichijo-san... meg na Yagari-sensei is... én meg persze egészséges vámpírhoz méltóan vágyom arra, hogy akikkel álmaimban csúnyákat művelek, azokkal a valóságban is válthassak egy futó kamaty partit...
Most jön a bökkenő... lehet hogy drága unokatestvérem is a szerencsés álom bishik között van, de attól még a no. 1. akkor is Kaname-sama marad... nem, nem vagyok rögeszmés és mániákus, csak szeretek az alfahímekre bukni... mert a jó kifogás az sosem rossz...
Nos akkor most jön az a része a dolognak, hogy diplomatikusan leszedem magamról Akatsukit és meg se állok az Üveghegyig a sprintelésben...
Mielőtt erőt gyűjthetnék arra, hogy akár egy hangot is kiadjak magamból az érthetetlen nyöszörgésen kívül két lihegés között, szája éhesen tapad nyakamra, fogai érzékein karcolják végig ütőerem pulzáló vonalát, s nekem elég ennyi, hogy a kelleténél hangosabban felsóhajtva remegjek meg, s adjam fel első próbálkozásomat arra, hogy ésszerűen fékezzem meg a szent szexelési törvény értelmében... avagy olyannal hancúrozz, aki bejön és nem vérfertőzés lesz a vége... persze annak az esélye, hogy gyereket szüljek neki, nulla de most az egyszer felvállalom, hogy nő vagyok...
Halkan felmordulva nyalintja meg kiszemelt területét, hogy egy másodperc leforgása alatt sértse fel nyakamat éles szemfogai hegyével, de még nem mártja belém agyarait... nem... tudja, hogy imádom, ha lassan csinálják... fokozatos, percről-perce csigalassúsággal merülnek el fogai húsomban, vastag vörös ködöt vonva szemeim elé, melyek homályosak a vérszomj és a kéj keverékétől... ágyékom lüktetve mozdul merevedése felé, s ahogy kettőnk kemény vágya egymáshoz nyomul követelőzően úgy merülnek el fogai durván hamvas bőrömben... villámcsapásként cikázik végig ereimben a gyönyör, halk kis sikkantással vetem hátra fejemet, hogy még több helyet biztosíthassak neki... forróság zubog végig reszkető alakomon, pihegve kapkodok levegő után, olyan izgató, ahogy a vérem távozik belőlem, katlan forróságú szájába ömlik, ő pedig szuszogva szívja erősen és kíméletlenül fenekemet szorítva ösztönös vadsággal... a vér kellemes savanykás esszenciája tölti be a levegőt, s én vágyakozva nyalintom meg száraz ajkaimat a vérszomjtól elkábulva... bacca meg a jegesmaci...
Ahogy elválik kis sebeimtől, azokat nyalogatva csúsztatja egy kígyó lassúságával mellkasomra kezeit, hogy ruháimat megragadva tépje szét azokat játszi könnyedséggel az előbbi gyengédség után...
- Isteni a véred Hanabusa... ugyan olyan finom, mint akkor éjjel...- dörmögi vágytól elmélyült s rekedt hangon, fülemet forró leheletével simogatva... szinte berezonálok a hangjára olyan izgató ilyen közelről, amikor már rég beindult s óceán méllyé fajul...na jó... talán kicsit többet fantáziálok róla, mint kéne és ez a kis bekábulás annak tudható be, hogy nem kicsit vágyom arra, hogy vágyálmaim valóra váljanak... egy hármasnak jobban örülnék... Kaname-sama, ő meg én... JÉZUSOM! MIKOR LETTEM ÉN ILYEN PERVERZ? ROHADJ MEG AKATSUKI!!!!
Terjed az a pajzán észjárásod, mint nokedli a kacsában... ez nem volt túl jó hasonlat...
- A...aakatsukih...aahhh...- nyöszörgöm hajába markolva, ahogy nedves, vadul kínzó lassúsággal tekergőző nyelve mellkasomra ér, hogy ott pattogtassa szét az izzó kis szikrákat... bőröm, szinte lüktet azért, hogy hozzá érjen...őrület... EZ ÍGY NEM ÉR AKATUSKI!!! Milyen aljas kiismeréssel jársz túl az eszemen? He? Ellenállj Aido! Ellenállj és akkor büszkeséged nem sérül! Ez a kétértelmű célzás sok mindenemre érthető... a fenekemre, a lelki épségemre, a ruháimra... mert ha így haladunk tovább Kaname-sama születésnapján majd azt szórjuk konfetti helyet mikor átadom magam neki ajándékként... azt hiszem ideje lenne beszereznem valami olyat, mitől nem tudok gondolkodni. Jobban járna a világ...- Hagydh...abba... neh...
- Ez nem hangzott valami határozottan, Hanabusa.- duruzsolja egyik mellbimbómba, melyet gonosz kis mosollyal nyalint meg halkan felkuncogva... nem? Tényleg nem? Hát akkor erősebben lépek fel! Vagy valami hasonló...
Arany szemöldökeimet összehúzva sandítok rá nagyon mérgesen egy cseppet összhang rontó arcpírom ellenére is, fittyet hányva a tekintetemben fel-feltűnő ágyra... egyszer és mindenkorra tiszta vizet kell önteni a pohárba, és megkell fékezni ezt a mások elől nyilvánvalóan titkolt szex kazánt, mielőtt még farkasba váltva meghágná Piroskát még azelőtt, hogy elérne a nagymamához, akinek van sokkolója... mert bizony, az teljesen egyértelmű, hogy Akatsuki ezt a sötét, piszkos és meglehetősen pajzán oldalát eddig csak nekem volt szerencsém látni, amitől a nappalis kis lányok bugyija abban a pillanatban nedves, lenne, amint azt mondaná halkan morogva, hogy „mukk”...
Oké... megvan a löket, most akkor érzékeltessük vele, hogy gáz van, és hogy figyeljen mert megverem és ipari méretű limonádéba rakom jégkocka gyanánt...
- Akatsuki... hagyd abbah... megmondtam, hogy az utolsó...aahhh...- tágulnak ki szemeim, ahogy erősen harap rá mellbimbómra, s a fájdalom és a kéj keverékétől bennem reked a levegő, s egy halk sóhajon kívül semmi egyebet nem tudok kipasszírozni magamból... az isten áldjon meg hat apró gyerekkel... gonosz parázskezdemény, hogy tudja, mit imádok...
- Miért tiltakozol ennyire, Hanabusa? Hiszen te is kívánsz! – emelkedik végre az én vörösödő szintemre, hogy elmerülhessek csoki barna íriszeiben melyekből türelmetlen vágy sugárzik rám, mint Csernobilben a három lábú birkából a radioaktavítás... ez egy jó kérdés, ami legalább úgy megviseli az agyamat, mint a reggeli áldozat keresés... most komolyan, kell neki mindig a dolgok mélyére látnia??? Mindig felteszi a legjobb kéréseket...PEDIG NEM KÉNE! Így nehezebb kifogásokat keresnem...
Végül is egyszerűbb ha elmondom neki az igazat...
- Én... Akatsuki nézd, én nem akarok megint egy egyéjszakás hancúrba bocsátkozni veled. Mert...- nagy levegőt veszek, kék szemeimmel végre feltudom venni a versenyt komoly tekintetével, melyben egyre inkább nő a gyanakvás aziránt, hogy két másodperc és olyan dolgok fogják elhagyni azt a csinos számat, amit ő nem feltétlen akar hallani... hát...nem is... igazából fogalmam sincs, hogy fog reagálni, mert ez az életforma teljeséggel be és kiszámíthatatlan...- Mert én Kaname-samát kedvelem...
Mint, akit leforráztak úgy dermed meg szemei nagyra tágulnak, hogy egy szempillantás alatt düh költözzön a helyükre, amitől egy cseppet megijedve húzódom szorosabban a falnak, vagy legalábbis amennyire tudok, ugyan is kezei olyan erősen markolják meg karjaimat, ami csak egy cseppet fáj és ijeszt meg... ajajj... ez nem jó... felhúztam... ilyenkor legalább annyira veszélyes , mint egy pszichopata sorozat gyilkos egy kisbaltával a kezében... ráadásul, ahogy erejének enyhe forrósága végig hullámzik kettőnkön fenyegetően, csak még egyet tesz a lapátra... összerándulva feszítem kezeimet mellkasára, hogy most egy cseppet indiszkrét dudorral a nadrágomon, de azért határozottan fellépve elmenekülhessek, de mielőtt kisegérként találnám meg az egérlukat és szöknék el a sajttal, megragadja csuklóimat, s azoknál fogva taszít durván vissza a falhoz... azt hiszem sikítok... SEGÍTSÉG! AKATSUKI MEGERŐSZAKOL!
- Kaname-senpait kedveled, mi...? – sziszegi arcomba dühtől megmerevedett kifejezéssel, erős ujjaival már-már fájdalmasan markolva vékony csuklóimat... kezdek pánikolni... utoljára akkor pöccent be ennyire, mikor elmeséltem neki első szexuális élményemet... jól van na, hát lehet hogy nem vele volt de nem kell így felfújni...!- Térj már észhez, Aido! Észre sem vesz! A Kiryu gyerekkel kefélget, és még te akarsz az ágymelegítője lenni? – rivall rám mély hangján méregtől fortyogva, ajakin dühös vicsor, egyik kezeimet fejem fölé fogja, s így könnyedén tépi szét gatyám cipzárját, hogy agresszívan fonhassa ujjait merevedésemre...- elfeledtetem veled.
- Várj...! Mit művelsz Akatsuki!- fezsülök meg ijedten, ahogy egyik combom alá nyúlva dobja azt vállára, hogy leguggolva legalább az ne zavarja ruhacincáló kis körútján... egy szó nélkül, halkan morogva húzódik ágyékomhoz, erős ujjaival fájdalmasan húsomat szorítva veszi teketóriázás nélkül szájába péniszemet, hogy szenvedélyese, vadul s durván kezdje masszírozni nyelvével... még szemfogait is érzem karcolgatni hímvesszőm érzékeny bőrén...
Hangosan felnyögve karmolom véresre kezét, körmeimet mélyen belevájom, s ő ettől csak tovább tüzelve szop erősebben, durvábban... vérének édes illata orromba kúszik, vérszomjam egy csapásra erősödik fel, elborítja elmém a kéjjel együtt mely szájának pokoli forrósága okoz... aahhhh....
Ez őrület... még sosem láttam ilyennek... basszuskulcs... kell nekem mindig jártatni a számat?
|
| timcsiikee | 2009. 11. 11. 00:17:23 | #2423 |
Karakter: Kain(Hiyának)
Kain:
Bosszúsan tartom egyik kezem fülemhez, hogy tompítsam ezeknek a visongó lányoknak a vinnyogását. Annyira idegesítő ezt minden nap eljátszani, amikor csak tanításra megyünk. Igaz nem nagy tanulásról van szó… ülünk és hallgatjuk vagy a tudomány tanárt, vagy azt a vámpírvadászt. Összeszorítom szemeim, de mikor megérzek egy jellegzetes illatot, kipattannak szemeim. Megérkezett a fő nőcsábász aki csak a látszat miatt játszadozik itt mindenkivel… én már csak tudom. Ha szokásom lenne, most elmosolyodnék, de inkább csak figyelem, ahogy felém közeledik.
Nem véletlenül „menekültem” ki a szobából, hogy ne ingereljen azzal a finom levendula illatával… mint minden nap, most is mellém kell állnia. Ennek így nem lesz túl jó vége Aido-chan. Nem érdekel hogy múltkor azt mondtad első és utolsó, letámadlak.
Túl régen volt már, szinte el is felejtem… Na persze… Mintha azt olyan könnyű lenne elfelejteni.
Még most is néha felelevenednek az emlékek, ahogy látom kipirult arcát és.. Mh… jobb ha nem gondolkodom most egy ideig.
- Ohayou – mondja kedvesen, de úgy látszik már nem csak nekem, mert a válasz visítás még hangosabban érkezik mint amit eddig hallottam. Ez szörnyű. Mögötte haladok tovább, unott arccal követve, hónom alatt az egyetlen könyvvel, amit mindig behordok magammal az oktatásokra.
- Gyerünk, te is Akatsuki – minden nap eljátssza, de nem bírja felfogni.
- Mondtam már, hogy nem… - morgom orrom alatt és már alig várom, hogy kikerüljünk a lánygyűrűből. Vállamra dobom a könyvet úgy sétálok tovább, végre csend és nyugalom és csak fehér egyenruhás társaság. Sokkal kellemesebb, viszont még túl világos van nekem, inkább csak hunyorgok.
~*~
- Kérdés? – morog fel ránk a tanár, végre nyugtató sötétség vesz körül minket a Hold lustán süt be az ablakon, és pedig a padon ülve szokásos kényelemmel a térdeimre könyökölve figyelek le rá. Unalom… húzzon már inkább el, ki akarok menni a friss levegőre.
Mikor már a folyosón is csak alig hallani cipőjének kopogását, újra érzem közelemben a jelenlétet.
- Jössz? – virít felém egy cinkos mosolyt, és pedig fáradt sóhajjal adom meg magam. Valakinek muszáj kordában tartani ezt az idiótát.
Kint persze megtaláljuk prefektus lányt és még két nappalist, Hanabusa már biztos hogy az ablakból kiszúrta őket, vaktában sosem szokott kimászkálni.
- Mi járatban a hölgyek? – megy előre széles kis vigyorral, amit én már úgy ismerek.
Pár pillanat és a Kiryu kölyök is megjelenik, a szemfogamat teszem rá.
Én először csak oldalra fordulva mit sem téve állok tőlük nem messze, majd inkább hátat fordítok mint aki itt sincs, hagyom hadd játszadozzon, de mikor már a Cross lányt akarja megcsapolni épp szólnék rá, hogy:
- Azt hiszem elég lesz Hanabu… - pakk… na mit mondtam? Megfordulok és máris pisztolycsővel szemezek. Vagyis nem én, hanem Aido, de az nekem majdnem ugyan az.
- Jobb lesz, ha most megállsz Aido-senpai – morog rá, és meg csak felsóhajtok… Mindig ez van, lassan kezdem unni.
- Tedd le nyugodtan a fegyvert Kiryu Zero. Tudod mennyire veszélyes ránk – próbálom meggyőzni, és lassan le is engedi ekkor hallom meg magam mögül a vészt jósló lépteket. Már komolyan vártam ezt a pillanatot.
Kaname-sama lerendez minket pár mondattal, Aidonál máris egy pofonnal kezd. Már szinte forgatókönyv szerűen folynak az események, ásítanék egyet mikor Kuran-sama felém fordul.
- Te is vétkes van Kain. Miért nem fogtad vissza Aidot? – bahh… ez a nemesi fagyosság és nyugodtság… zavaró. Elnyúlt arccal fogom be szám mintha csak szörnyülködnék, közben csak a „szép” szavakat fojtom vissza. Oké hogy vissza kéne fognom, de ismerhetné már Hanabusát, fékezhetetlen.
- Mindketten vonuljatok vissza a szobátokba, órák után beszélünk még erről.
Csak pislogok párat. Kihagyom a többi órát… és egy szobába zárva… vele…
Biztos hogy Kaname-sama ezt büntetésnek gondolja? Mert nekem mintha nyaralni küldene… szinte.
Hmmm… miénk lesz az egész kollégium, milyen csodás alkalom. Faarccal nézek unokatestvéremre, aki bosszúsan indul meg a kollégiumok felé. Vajon ő büntetésnek fogja ezt fel? Mondjuk lehet, hogy ha az óráknak vége jön a komolyabb fele a dolognak, de addig még bő 3 óránk van ha nem több, szóval ráérek.
Mikor már beérünk végre a nagy faajtón is, megengedek magamnak egy nagyon apró mosolyt. Mikor a lépcsőn haladunk felfelé, ezt észre is veszi.
- A..A… AKATSUKIIII… te .. te beteg vagy?!?! – mondja, sőt szinte kiáltja és még a nikkelbolha is megirigyelhetné sebességét, olyan gyorsan spurizott fel a lépcső tetejére. Picit szélesebb mosollyá terül széjjel arcomon minden gondolatom, zsebre dugott kezekkel közelítem meg lépteimet gyorsítva, hogy felérjek pontosan vele szembe, a folyosó végén.
- Nem… - válaszolom egyszerűen, mire elkerekednek szép kék szemei… de rég láttam már ilyen közelről…
- Neeem nem nem nem nem nem… azt már nem … megmondtam, hogy… - ebben a pillanatban előkapom egyik kezem zsebemből, tenyerem a feje mellett a falon nagyot csattan, nyel egyet úgy hagyja abba a mondatot félbeszakítva. Lejjebb hajolok hozzá. Nem vagyok sokkal magasabb, de nekem is kényelmesebb.
- Hogy utolsó? – halk kuncogással hunyom le pilláim kicsit hosszan – Én nem mondtam, hogy megfogadom… - a falhoz lapud, de bárhogy erőlködik, nem tud belelapulni, hiába feszül keze is a tapétának – most miénk az egész kollégium, túl nagy a csábítás… - be sem fejezem rendesen a mondatot, máris nyakára hajolok, hogy közelebbről is magamba szívhassam a lágy levendula illatot, ajkaimmal a bőrön játszva kalandozok el, nyakkendőjét a helyéről kihúzva húzogatom meg egy kicsit, majd feljebb csúsztatom kezem mellkasán, hogy ujjammal kilazítsam a piros kis anyagot, amit én nem hordok, mert utálom. Így nagyobb teret nyerek bőrén, lejjebb tudom arcommal is simítani ingét, hogy több felületet falhassak fel, ezzel is gyengítve ellenállását.
Bárhogy tiltakozol, tudom mit szeretsz…
- Hagyd abba Akatsuki – feszülne két keze mellkasomnak, de szabad kezemmel megragadom egyik csuklóját és megint feje mellett a falnak csapva már teljes testtel préselem én a falhoz, tovább falva vállgödrét, és lassan haladok felfelé nyakán kis nyelvmozdulatokkal, jobban oldalra dönti fejét, hogy könnyebben hozzáférhessek, a sóhajok sem maradnak el, ami szintén nagyon tetszik ilyenkor, főleg hogy a félhomályban látom kipirult arcát. Már arcához érek fel, ekkor abbahagyom bőrének kényeztetését eléggé elkábítottam már szerintem ahhoz, hogy kevés kelljen a többi csábításnak.
Visszahajtja fejét, homlokomat az övének döntöm, bosszúsan mégis kábán csillogó szemekkel hunyorít fel rám.
- Ugye, hogy nem csak én akarom… - nyögöm ki halkan, bár senki nincs a közelben aki hallhatná, de így sokkal hatásosabb a duruzsoló hang. Mikor már látom a dühtől keletkezett pírt is az arcán, szóra nyitná a száját, egy csókkal tapasztom be.
|
|
