|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Meera | 2010. 08. 14. 18:51:10 | #6847 |
Karakter: Meera
Megjegyzés: ~ arinak
Nagyon csendben van, csupán csak a lélegzetvételeit hallhatom, ami roppantul irritál. Mit kell ennyire nézni? Farkas nem tud milliméteres csíkot karmolni, csak tépni tud és marni. Hamarosan azonban megszólal, mire halkan felsóhajtok... Egyszerűbb lett volna, ha beállít egy tükör elé, aztán otthagy.
- Emeld fel kérlek, a bal kezed!
- Tszöh... Nem vagyok így is elég meztelen? - kérdezem szinte rögtön. Mindjárt beájulok, de tartanom kell az öntudatom, nem feküdhetek le ide mellé. Két okból is. Egy: meztelen vagyok, leszámítva a bugyit, ami rajtam van. Kettő: nem fogok befeküdni az ágyába, mert ha valaki idetéved, nyomban az esik le neki, hogy a tulajdona vagyok.
- Nem, mivel a kezed pont takarja a foltot... - magyarázza rendületlenül.
- Foltot? - mekkora lehet? Első dolgom lesz, hogyha kicammog innen, hogy megnézem.
- Csak csináld már azt, amit mondtam! - mordul rám, s érzem, hogy közelebb jön. Akaratlanul is kiráz a hideg, ahogy a haja szinte végigcirógatja a hátam, egy pillanat erejéig. Megadóan emelem fel a kezem. Végül is, ez az én érdekemet is szolgálja. Továbbá, ha farkassá találnék válni, akkor az azt jelentené, hogy elverné rajtam első pillanatban a port. Ráadásul az alattvalója lennék.
- Ahogy látom, belső sérülésed van – mondja végül, és óriási kezével vigyázva megfog, de ahogy egy leheletnyi nyomás érzi az oldalam, ösztönösen rándulok meg, karomon feláll a szőr. - Ha megnyomom, fáj?
Mielőtt mondanám, hogy ne nyomogassa, már meg is tette. Felkiáltok, hisz eltört pár bordám, bizonyságot már odalent kaptam, mikor nem bírtam felkelni. Ezért is hozott fel a hülyéje.
- Hogy a francba ne fájna, ne nyomkodd te nyomorult...
- Csak meg akarom tudni, hogy eltört-e – jelenti ki, csak úgy simán. Remélem, ha eltörik valamije, elsők között ugrálhatok rajta.
- De ne úgy, hogy közben kijöjjön a szemem! - horkantok fel méltatlanul. A fájdalom feszít rettenetesen, vegye el onnan a kezét, vagy mozgáshiány révén kénytelen leszek megharapni a karját.
- Nem vagyok orvos!
- Akkor mit keresel itt egyáltalán? Miért te vizsgálsz meg? - ekkora barmot, fogalma sincs a gyógyításról, nekem pedig volt is elsősegély készletem, de tuti, hogy kint maradt az erdőben.
- Mert még egy törött bordát észre tudok venni, és helyre rakni is. Magamnak is én szoktam...
- Mi van? - nézek rá döbbenten, majd inkább próbálom elképzelni. Hogy a fenébe csinálja meg magának? Nincs itt nekik valami orvos? A farkasok gyakran kapnak össze, hol zsákmányon, hol nőstényen, hol csak úgy, verekedés címén. Igaz, hogy gyorsan gyógyulnak, de könyörgöm, aki még nem változott át, azt hagyják szenvedni?
- Jól van. Semmi karmolás, se harapás, se semmi. Csak egy kibaszott nagy lila foltod van, amitől azért van még egy kicsit félnivalód. Ha belső vérzésed van, könnyen tüdőembóliát kaphatsz. De amíg nem gyógyulsz meg, itt maradsz.
- De ha én nem leszek olyan, mint ti... - fordulok felé, de persze óvatosan, nem akarok átszűrt tüdőlebennyel meghalni. Dühös tekintetem az övébe fúrom, feledve, hogy a két gömb milyen gyönyörű. - Akkor miért nem engedsz haza?
Elképzelem a felégetett tábort, ahogy alsógatyában táncolnak körülötte, részegen. Ez a karrierembe mehet, a hírnevembe, a becsületembe. Azoknak az állatoknak én vagyok a „pásztora” és akár tetszik nekik, akár nem, nekem kell terelni őket.
- Azért, mert ha nem is én, de egy farkasunk csinálta ezt veled. Ennyivel tartozunk, hogy amíg fel nem épülsz, törődünk veled.
Ezt mondta Piroskának és a Nagymamájának is?
- Nincs szükségem a törődésetekre! - szögezem le gyorsan.
- De van...
- De nincs... - vágok rá az ágyra újfent, de egy fájdalmas szisszenéssel el is hallgatok. Megérzem tekintetét magamon, jobban mondva a mellkasom tájékán, mire legszívesebben ráugranák, és addig püfölném betonkemény mellkasát, ameddig...
Ízekre törne minden csontom és porcikám a kezemben.
Hogy ezek mennyire strapabíró állatok...
- Inkább oda figyelj, mert ha így csapkodsz, a végén még előbuggyannak a melleid „drágám” - mondja olyan hangsúllyal az utolsó szót, hogy érzem, menten fel fogok robbanni, akárcsak egy taposó akna. Mert hogy szó szerint tapos rajtam, az nem kifejezés. Felkel, és lemászik az ágyról, szinte röhög, az éjjeliszekrényről felmarkolja a holmimat. Drágám? DRÁGÁM?!
Apa hívott így régen...
- Ezek pedig most, velem jönnek – rohadtul vicces.
- Nem veheted el őket végleg – morgom, ami igaz. Mit csinálnak vele, elropogtatják, ez náluk a chips? Vagy esetleg van egy raktár, amiben tárolják? De ha szelektíven gyűjtenének, az sem lepne meg.
- Ó, dehogynem szivi. Csak figyelj és láss – lazán kisétál a szobából, kívülről még hallom, hogy lánc és zár kattan, csörren. Tehetetlenségemben az előttem markolászott párnát vágom az ajtóhoz.
Legszívesebben ordítanék, mint a fába szorult féreg, de nem adom meg neki azt azt a kegyet, hogy kárörvendhessen. Most lemegy, és körbemutogatja a fegyvereket, vagy ledugdossa. Egy párnát magamhoz ragadok, hogy most beleüvöltöm a mérgem, de nem, mivel egy apró, de mégis igen kellemetlen dolog üt a szöget a fejembe.
Az Ő szobájában vagyok.
Nem kegyeskedett átvinni a saját részembe. Fáradtan lehunyom a szemeim, már gondolkozni is nehéz, a fejem sajog, és fázok. Homlokomhoz emelem a kezem, és legnagyobb örömömre lázam van. Na, ha még lázálmom is lesz, ez körbeugrálja röhögve az ágyat.
Megpróbálok felkelni, hogy legalább a fürdőbe bejussak, de ahogy mozgatni próbálom az oldalam, fennakad a szemem a fájdalomtól. Megremegek, és a rázás még csak fokoz ezen a kínon. Mintha apró, de rémesen tüzes kések forognának, és nyomkodnának belülről, én pedig azt kívánom, bárcsak kiszakadnának végre belőlem.
Elkeseredetten húzom magamhoz a paplant, és veszek egy mély levegőt, s a fehérneműm oldalához nyúlva előveszek egy apró fiolát. A kékes, vöröses folyadék baljóslatúan löttyen meg a derengő fényben. A bolhás azt hiszi, hogy olyan okos. Lehet, hogy a férfi boxereknek készítenek direkt kotontartót, de a női is fel van tuningolva, ezért ezt simán elrejthetem.
Apa kapta, még nagyon régen, mikor annyi lehetett, mint én. Morfium, kábítószer és valami boszorkány által készített gyógyfüves főzet keverék hunyorog vissza rám, nem éppen bizalomgerjesztően. Milliókat ér ez az apró fiola. Egy napig kiüt, hogy ne érezd a kínzó ropogást és recsegést, ami alatt benő minden seb, beforr minden csont, s helyére kerül.
Nem fogok ilyen sokáig itt téblábolni, ezt a bundás sem gondolta komolyan. Ha nem végzem el a dolgom, akkor mérges gázt fognak bevetni a terepen. Ezt a barmot, és még a főbundást kellene kiiktatnom, de itt a „fészkük” közepén arra sincs esélyem, hogy egyet is megsebesítsek.
Hatalmas nehézségek árán sikerült bemásznom a fürdőbe, a visszafojtott ordításaim rángatnak istentelenül. A kád olyan, mint egy nagyobb jacuzzi, de igazából csak egy szimpla sarokkád. Kissé elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy ekkora robusztus férfinak ez a minimum...
Nagyokat nyelve a levegőből dőlök hátra, és megnyitom a meleg vizet. Eszem ágában sincs felülni a padkára, még annyi erőm sem volt, hogy a bugyimat levegyem. Teleteszem illatosítóval meg egyéb aromákkal a forró vizet, hogyha ezt az izét megiszom, akkor véletlenül se tudja beazonosítani. Ha van annyi szerencsém, kihajít az erdőbe, ahol a többiek megtalálnak.
Vagy megesznek.
Tarkómat kényelmesen támasztja meg a fürdőkád széle, és azon gondolkozom, mekkora akaraterő kellett ehhez a kínszenvedéses kúszáshoz, mászáshoz. Sosem voltam gyenge, sem elesett. Szeretem az életet, soha nem ölném meg magam, azt csak a hülye barmok teszik, akik nem is akarnak változtatni. De ha farkas lettem volna mégis...
Vajon lett volna erőm megtenni, hogy a pisztolyt a halántékomhoz tegyem?
Óvatosan megrázom a fejem, a csapot elzárom, és az arcom elé emelem a fiolát. Úgy kell csinálnom, hogy a kezem teljesen belelógjon a vízbe, így az illatos víz kimos belőle minden szagot.
- Egészségemre – emelem a számhoz, és lehunyva szemeimet meghúzom, kezem pedig gyorsan a vízbe ejtem. Rögtön meg is érzem a tompa bizsergést az agyamban, testem zsibbadni kezd, és mintha egy forró kéz simogatna minden oldalról. Ez ellazít, és elálmosít, ez bizonyára a morfium hatása. Nemsokára hallucinálni is fogok a kábítószertől, és aztán jön majd csak a neheze.
Kintről hallom még, hogy a lereteszelt ajtót valaki kívülről kaparássza, én pedig elmosolyodva ráfogom egy macskára, vagy egy kis termetű kutyára...
^ˇ^
Az álmom hihetetlenül valóságos. Egy sötét, rettenetesen kopár helyen sétálgattam, egy óriási ingben. Érezem legbelül, hogy valamit keresek, vagy inkább valakit... Összefogom magam előtt az éjfekete inget, és szaporázva lépteimet arra sietek, amerre az ösztöneim hívnak. Nem tudom mit hajkurászok, és mire vágyom ennyire...
De meg kell találnom, különben érzem, hogy az elszáradt fák, és elapadt folyómedrek csöndes gyászával múlok el én is a felhasadozott földön. Érzem, hogy rettenetesen fázom, kívülről mintha valami folyamatosan hűtene.
Valami ekkor elkapja a karom, valami forró, és meleg. Meg fordulnék, hiszen már tapintásától jóleső borzongás fog el, testem automatikusan megismeri azt, ami neki kell... Nem enged megfordulni, szemeim letakarja, és ajkaimon egy szájat érzek meg... Majd utána egy nedves nyelv nyalja végig az arcom.
Miii?
^ˇ^
Úgy pattannak ki a szemeim, mintha belém csíptek volna, és remegő kezem az arcomhoz emelem, és valami nyúlós-nyálas dolog tapad a bőrömre. Akaratlanul is felsóhajtok, és mikor oldalra fordulok, két aranysárga szempárral nézek farkasszemet. Leugrik az ágyról, és fejét bűnbánóan hajtja az ágyneműre. Legszívesebben megsimogatnám, de lehet, hogy ez egy több ezer éves férfi.
Akkor meg jobb lenne, ha nem... khm. Na.
Olyan hirtelen ülök fel, hogy magam is meglepődök azon, milyen egyszerűen megy. Fejem még kissé kába, úgy érzem magam, mint aki hat napon keresztül beszívva rohangált a folyóparton.
A tükörbe nézve látom, hogy egyszerűen ismét csak bugyiban vagyok, így a takarót lustán magam elé vonom. Hajam úgy áll, mintha beledobtak volna mellém egy rádiót a fürdőkádba. Arcom nyúzott, és mégis pihent, ez a kettősség igen különös...
Visszanézek a farkasra, aki úgy bámul, hogy az már fáj. Eldöntöm, hogy tartom a szemkontaktust, habár sokszor mondták, hogy nem ajánlott, mert kihívás és blabla. De tűri, aranysárga szemei szórakozottan csillognak, és szinte mindent bevet, hogy pislogjak. Párszor elásítom magam, mire várakozón néz, hátha pislantok óvatlanul egyet.
Fejét oldalra billenti, amitől annyira aranyos, hogy bele kell marnom a lepedőbe, hogy meg ne simogassam. Hogy lehet valaki egyszerre idegesítő és ennyire aranyos?! Közelebb jön kissé, és kintről léptek zaja hangzik fel, amire kicsit megrendült a figyelmem, így a „kölyök” kihasználja rögtön az esélyt. Vakkant egyet, mire akkorát pislogtam, hogy az alatt a pillanat alatt el lehetne tüntetni a fél Földet.
- Na, ha lekerülök innen – suttogom neki, mire feláll, és pár lépést hátrább tolat, onnan néz rám, már-már kihívóan. Elnyomok egy horkantást, és mikor lelépnék az ágyról, hogy valamit keressek magamnak ruhának, elfelejtem, hogy egy napig csak feküdhettem, és...
TACCS.
Orral előre lezúgok az ágyról, mire morgós vihogás jön szemből, szipogással körítve. Ó te nyomorult, csak érjelek el, és kerülj a kezem közé... Tappancsai ellibbennek előttem, és a következő pillanatban valamit a fejemre dob. Tapintásból ítélve egy ing lehet, így remegő, és hevesen rángó karokkal felveszem. Pont takarhatja a fenekem, de a földről nem kelek fel, hogy ellenőrizzem. A takarót odahúzom magamhoz, és a szinte már vihogó farkasra nézek.
Most ki fogom folyatni a szemét, úgy fogom bámulni. Meglátjuk, ki a nagylegény.
Ekkor nyílik ki az ajtó.
Hogy utána figyelmeztetően becsapódjon.
Azt hiszem, nem én leszek a nagylegény...
- Normális vagy? - üti meg a fülem a mély bariton, mely olyan fenyegetően halkan szól, hogy az szinte felér egy tüzes piszkavassal. Közönyösen nézek vissza rá, és látom, hogy szemeiben indulatok kavarognak, amiket meg sem próbál elrejteni. Kezében egy pohár van, amiben valami vörös löttyen meg, ahogy mozog. Az eddigi „szobatársam” fülét farkát hátracsapva sunnyog ki mellette a folyosóra. Összerándul a gyomrom.
- Szerintem igen – nézek vissza rá kifejezéstelen arccal. Most nagyon kipihent vagyok, ilyenkor mindig hűvösen szoktam viselkedni.
- Mit vettél be? - kezdi, és a levegő szinte vibrál. Valami azt súgja, hogy perceken belül szétroppantja azt a kristálypoharat. Meg kell fontolnom, mit válaszolok.
- Gyógyszert, morfiummal és kábítószerrel keverve – mondom meg végül az igazat, kicsit lejjebb eresztem a takarót. Nincs hátsószándékom, ezzel akarom jelezni neki.
- Tudod mennyi aludtál? - a rejtett ingerültség szinte süt a szavaiból. Most nagyon félelmetes az egész lénye, borostyán szemei égetnek, akár vámpírt a napfény.
- Egy napot – mondom egyszerűen. Apa ezt mesélte, én pedig bízom benne. A szer elméletileg okoz kisebb sérüléseket, apró hegek jelenhetnek meg, a karomon már kettő harminc centiset észre is vettem az előbb.
- Tévedsz... - mordul rám, és két lépéssel átszeli a közöttünk levő távolságot...
|
| Meera | 2010. 07. 15. 15:56:20 | #6097 |
Karakter: Meera
Magamban szitkozódom, de igyekszem csendben maradni, és nem megnyikkanni. A két hatalmas farkast bámulva rájövök, hogy most a Sorsomról moroghatnak gondolatban egy sort. Tisztában vagyok vele, hogy a magasabb rangú hímek képesek elmei alapon kommunikálni. Az óriási fekete megrázza a fejét, mintha egy kellemetlen bogarat akarna elhessegetni. Olyan érzésem van, hogy a problémás rovar csakis én lehetek.
Ahh, de innék most egy sört.
A fekete bunda úgy vonzza a szemem, mint legyet a fény, de inkább lesütöm a szemem, azon morgolódva, hogy muszáj úgy viselkednem, ahogy elvárják. Hallom, hogy a nagyobbik izé horkan egyet morgásos alaphanggal, majd elcammog, az apró, behordott kavicsok szinte táncolnak a padlón.
Ki kell eszelnem valamit, de gyorsan. Agyam vészesen kattog, fejemben a vészcsengő egyre csak csilingel, hogy siettessen, de végül meg is van a megoldás: totál ostobának kell tettetnem magam, s ártatlannak. Kész őrület, de a határozott énemet ki kell hajítanom valamerre, hogy életben maradjak.
Felveszem legértetlenebb arckifejezésem, amit talán még gyerekkoromban alkalmaztam utoljára, és felnézek a karamellszínű sűrű bundára. Annyira varázslatosan nagyok és erősek, de pont ezért vagyunk mi is. Egyes példányok nem tudják visszafogni magukat, és az évszázadok alatt felgyülemlett harag gyermekei vagyunk. Célunk nem más, mint likvidálni annyi egyedet, amennyit csak tudunk. Sok ártatlant is megöltünk már, de előbb utóbb vagy a vénségbe, vagy a vér friss ízére teljesen becsavarodnak. Ezt kell megelőznünk.
A méretes farkas hörög egyet, amitől a szőrszálak egyenként felállnak a karomon, a ráadás már csak az, hogy megáll, s változni kezd. Élőben már volt részem ilyesmiben, de ilyen közvetlen közelről rémesen gusztustalan, elfogott az undor. De rögtön ki is csap a hideg, mikor mezítelenül megáll előttem, tökéletes panorámát adva testének minden négyzetcentiméterjére.
Haja hosszú, de látszólag csak a válla alá ér, s világos és aranybarna színben pompázik. A fény halványan megtörik rajta, embernő szebb loboncot nem is kívánhatna. Teste izmos, és robusztus, rövid elemzésem alapján ütheti a százkilencven centit. Minden izma szépen dudorodik és kirajzolódik. Roppantul kidolgozott a teste, mondjuk a vadászathoz és a futáshoz kell is. Főleg, ha konfliktusba keveredik a többi falkataggal. Arca helyes, és hosszúkás, mibe hosszabb frufruja belelóg. Szemei olyan világos barnák, hogy még sárgának is lehetne nevezni, de megtévesztő ez a szépség, amit sugároz. Lábai formásak, és ami közöttük lóg...
Te jó Isten.
Most nem kellett erőltetnem a döbbent arckifejezést.
Felkap egy másik pokrócot, és egy elegáns mozdulattal a dereka köré köti, én pedig fellélegzek lelkileg is. Felkészülök színjátékomra, és motyorászni kezdek az orrom alatt. Ez az ipse nem kispályás, hihetően kell alakítanom, legalább estig.
- Ez lehetetlen... - duruzsolom orrom alatt, drámai suttogással.
- Már miért lenne lehetetlen? - felhúzza szép szemöldökét, én viszont magamban ollóval nekiesek. Hogy tudok egyszerre két ellentétes személyiséget megtartani ennyi ideig? Alighanem nem sokáig.
- Látszik, hogy semmit nem tudtok a fajtánkról az ég világon... Fel tudsz kelni?
Hogyha tudnád, hogy tudunk ezt-azt rólatok...
- É...én igen persze – tör ki belőlem a felesleges határozottság, katonaként tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen kaliberű sérülés minimális járási lehetőséggel jár. A késforgatás érzetű fájdalom rögtön az oldalamba is mar, én pedig felszisszenve szorítom oda kezem. Ha megtudom melyik volt, úgy fel fogom boncolni...
Egy méretes árnyék vetül rám, én pedig arra kapok észbe, hogy a szemeit bámulom. Lehengerlő és csodaszép, ha tonnás testével nem magasodna fölém. A tény, hogy kilapíthat, annyira felborzolta a hátamon a szőrt, mintha takarítanom kellene a többiek barakkjában. Lehajol, hogy felvegyen, én pedig morcos macska módjára legszívesebben lefújnám, és arcába helyezném az öklömet, de nem lehet.
Még nem.
- Ne... Ne ezt...! - tettetett dadogásom szinte garantált szórakozást nyújt neki, s mikor felkap, nem érzem jobban magam, mint a földön. Karjai ugyanis betonkemények, akár az a hely, ahonnan felkapott, de az a különbség, hogy ez jóságosan meleg és megnyugtató.
- Inkább maradj csendben és figyelj. Lesz egy szobád...
Megállok egy horkantást.
- Milyenféle szobám? - emelem fel a szemöldököm, talán túl indulatosra sikerült. Nem tudom tartani a két jellemet, a fenébe is...
- Olyanféle – itt mélyről jövő kuncogást hallat. - ami közvetlen az enyém mellet lesz, s akkor megyek be, amikor akarok...
Minek kellett ennyire kihangsúlyozni az „amikor akarok” részt? Mocskos kutya, hogy a nyüvek mondanának jóéjszakát.
- Na nehogy azt hidd, hogy én itt fogok maradni – mondom a magamét megint hirtelenjében.
- Már pedig kénytelen leszel. Egy részt azért, mert megsebesültél, s addig nem engedünk haza amíg nem leszel rendben. Másrészt viszont meg azért, hogyha olyan sérülésed van amit valamelyikünk okozott, akkor már ez az otthonod, és köteles vagy nálunk maradni. Nem régen percekkel ezelőtt behódoltál Justinnak, ami azt jelenti, hogy már falka tag vagy, ha megfertőződtél…
Várjunk várjunk!
Behódolni?
Én?
Mégis mikor? Hülye állatok, tuskó az egész népség... Na ne. Akkor mikor letettem a karom a földre, hogy hűsítse? Ha jobban belegondolok, eléggé behódoló pózként jöhetett le a hímnek... És ha megfertőződtem, akkor nekem végem.
- Megfertőződtem? - kikerekedett szemeket nem kellett tettetnem, elég nagyok lettek azok maguktól is az előbbi fejbeni gondolatmenet után.
- Hát igen, akkor itt maradsz, s a következő teliholdnál olyan leszel, mint mi – jaj hogy örülnék neki. Elharaptatnám valakivel a torkom. - De erről hamarosan megbizonyosodunk...
- Na és mégis hogy?
Válaszra sem méltat, fogja magát, és felcaplat velem egy lépcsőn, én pedig navigációs képességeimnek hála, mindent megjegyzek. Mi hol van, mi merre, mit láttam, és a legfőbb: merre kell kimenni.
- Ez az én szobám – lazán, fél kézzel tart, mintha egy jól megtermett párna lennék. Sért, hogy erősebb, simán egy harapástól hatalmas és erős lett, én meg évek alatt sem érhetem el az Ő szintjét. A büszkeségem odalesz ha nem lépek le gyorsan. Letesz az ágyra, nekem meg kelletlenül meg kell állapítanom, hogy igenis klassz a szobája, ízléses a berendezés, de az ágy átlagon feletti mérete gyanakvásra sarkall.
- Látod azt az ajtót?
Persze, nem a szemem fáj. Bólintok kimérten, és eldöntöm, hogy most már elég lesz a megingott személyiségből.
- Azon keresztül foglak ellenőrizni, hogy mi van veled...
Hogy lehúztam e magam mi? Semmilyen porcikám egyetlen csökevényének csücske sem kívánja ezt az állatot szomszédomul. Türelmes magyarázása mindjárt megvilágítást kap. Elém lép, hogy fel kelljen néznem rá.
Muszáj léptem-nyomon hirdetnie a dominanciáját?
- Most pedig vedd le a ruháid.
- Mi van??
- Figyelj, mondtam már az előbb. Megnézem milyen a sérülésed. Ha csak a fa okozta és belső sérülés, meggyógyulsz és hazamehetsz. Tiszta ügy? Ha viszont a farkas megkarmolt, vagy megharapott támadás közben, akkor maradsz örökre. Ennyi… Ez is tiszta?
Hülye azért nem vagyok, csak mert emberi lényként tengetem a mindennapjaim.
- Hát nem éppen fényes a helyzetem, nem igaz? - beletúrok a hajamba, és kitapogatom a fejemre rögzített szerkezetet, és lenyomok rajta egy gombot. Kiforrott navigációs rendszer, ráadásul nyomkövető. A jelet leadtam, majd a következő gombnyomással egy sima dobócsillaggá zsugoríttatom. Figyelmét ostobán vigyorogva vonom el.
- Hát ennél több határozottságot néztem ki belőled még percekkel ezelőtt...
- Ne becsülj alá véreb – morgom, s elfordítom tőle az arcom. Nem fogom mindig nézni, mert a nyakam elzsibbad a felfelé bámulástól.
- Nanananananaaa. Ejnye. Szabad így beszélni azzal aki az imént intézte el, hogy ne büntessenek meg? - mély baritonjától ismét bizseregni kezd a gerincem vonala, szörnyű hallani a karistolós hangot.
- Micsoda? - nem fogok neki tartozni. Azt nem.
- Semmi-semmi. Na legyünk túl rajta! Vedd le a ruháid...
Lehunyom a szemeim, és sejtelmesen elvigyorodom. Nem fogok mostantól játszani, magamat fogom adni, ami nem lesz más, mint:
- Oké – felelem határozottan, mire gyanakvás csillan meg a sárga szemekben. Helyes. Gondolom, nem vizsgáltatott meg, így megmotozva sem lettem. Váratlanul nagy keze az arcom elé kerül, mintha kérne valamit. Megint felnézek rá, mire látom, hogy méreget.
- Kérem. Mindet.
- Ugyan már, miről beszélsz? - emelem fel a kezeimet, megadó pózban, de a vigyor letörölhetetlen az arcomról. - Fegyvertelen, gyenge és sebzett nő vagyok.
- Persze. Az előbbi is mint színjáték volt?
- Miből gondolja, Szőr? - kuncogok fel, és feljebb húzom magam az ágyon, miközben az ablak felé siklik a tekintetem. Milyen magasan lehetünk? Egy emelet? Kettő? Törött bordával nem lesz tanácsos ugrabugrálni, és ha menni sem tudok...
- Esélytelen – sóhajtok, majd kiveszem a hajamból a dobócsillagot, és az arca felé dobom egy flegma mozdulattal, Ő meg lazán elkapja az arca előtt Belenyúlok a felsőmbe, és a dekoltázsomból egy Colt-ot veszek, ami teljesen forró a testemtől, azt a kezébe nyomom, majd morogva nézek rá.
- Vedd le a csizmám, sajnos nem tudok hajolni – lendítem meg a lábam lustán, és fáradtan ásítok egyet, de jól nevelt nőként a szám elé tartom a kezem. Leteszi a cuccokat az éjjeliszekrényére, majd fellendítem a lábam, s a halvány, gúnyos mosolyom sikerül mikroszkopikusra zsugorítani.
Rossz helyen fogja meg, és a csizmából kicsapódik egy penge, de az orra előtt pár centivel megáll, de reflexeinek hála, arrább is húzza a fejét. A tőr végéről sav csepeg le a padlóra, és felmarja a felső felületét. Ingerülten néz fel rám, kivételesen neki kell alulról bámulnia.
- Csak óvatosan – húzom el a szám, szörnyű ember vagyok, de ennyi nekem is kijár.
A többi kutakodás eseménytelenül zajlik le, de végül az éjjeliszekrénye eléggé megpakolt lett. Egy gránát és egy füstbomba, az előbb elkobozott Colt és dobócsillag, meg a négy mérgezett tőr, amit a csizmából szinte szabályosan tépett ki.
- Van még esetleg? - morran fel, mikor végre felegyenesedik. Elmerengő arcot vágok, és jólesőn beletúrok a hajamba, majd megrázom fejem.
- Azt hiszem nincs – sóhajtok mélyet.
- Hiszed, vagy tudod?
- Muszáj kötekedned?
- Muszáj provokálnod?
- Ahh! - csapok az ágyra, ami teljesen felesleges, hiszen puha, vele nem tudok figyelmet szerezni magamnak. A következő pillanatban már a felsőm virít a fején, amit ingerülten ráhajítottam.
- Ó hogy a mennyei manna vinne el te utolsó korcs... - morgok csak úgy magamnak, de tisztában vagyok vele, hogy minden egyes betűt ért belőle. A nadrág nehézkes, de tudom hol kell kikapcsolni, mivel csatos. Végül, egy szál bugyiban üldögélek az ágyán, egy párnát magam elé fogva pedig leveszem a félig szakadt melltartót is.
- Tessék, vizitelj nyugodtan. Több mint húsz férfival élek egy fedél alatt – mondom könnyedén, de érzem, hogy még meg fogja bosszulni a fegyverarzenálos incidenst. Szemeimmel végigmérem az arcát, majd elfordítom, és a szobát figyelem meg jobban. Minden fontos lehet később.
Minden.
Az ágy mellettem besüpped, én pedig pár szinttel feljebb kerülök a matracon, ahogy leül mögém hatalmas testével. Fáradt vagyok, talán azért is tűröm el a vizitjét, meg természetesen én is tudni akarom, hogy mi lesz végül belőlem.
Mert ha farkas találnék lenni, most kötném fel magam azzal a pokróccal, ami jelenleg a derekát öleli körbe.
|
| Meera | 2010. 06. 15. 21:44:18 | #5489 |
Karakter: Meera
A reggeli kürtszavamra a társaim rémesen gyorsan pattannak ki a barakkjaikból, felöltözve, kifenve, akárcsak valamiféle szépfiúk. Kevin még rám is kacsint, és az ajtó felé bökve mutatja, hogy valaki elbóbiskolt. Gúnyos vigyorral az arcomon, és a katonák kaján röhögésétől kísérve besétálok Frederik szobájába.
Meg sem lep, hogy félig felöltözve, beágyazatlan ágyán üldögél, mintha csak éppen letette volna a seggét a placcára, és rögtön bealudt volna. Műkezemet felemelem, és baljóslatúan a falhoz közelítek. A kint izgatottan álldogáló zsoldosok már előre a fülükre tapasztják a kezüket, és hátrálni kezdenek. A karmos fémkéz élesen karistolja végig a falat, rosszabb a hatás, mint mikor a tanár húzza végig körmeit a táblán.
- Mi, ki, hol?! - kapja fel a fejét, és arcom láttán elsápad, a fémkézen megcsillanó napfény eléggé megemeli a hatásfokot.
- Őrnagy...! - hápog, felkel, és összepakol, de olyan sebességgel, mint akinek wasabival körbekenték a vécé ülőkéjét. Már teljes egyenruhában álldogál a sorban, miközben a többiek röhögve ütögetik a vállát. Én pedig meglátok valamit Kevin éjjeliszekrényén, és rögtön el is teszem azt, majd kisétálok én is az ajtón.
- Igaz, hogy tagunk frissen áthelyezett, de ez nem jelenti azt, hogy - kezdem, és kiveszem a bent szerzett bizonyítékot a mellzsebemből. A kis orvosi üvegcsében vészterhes csillanással virul pár kapszula - megtehetik ezt vele. Értve vagyok?
- Igen, asszonyom! - zeng a kórus, de többeknek az arcáról nem lohad le a vigyor.
- Ötven kör a bázis körül, büntetés gyanánt. Maga pedig Frederik – nézek az átvert, elszontyolodott férfira. - Menjen a konyhába kisegíteni! És most tűnjenek a szemem elől!
- Igen, asszonyom! - felelnek, és szép rendben rohanni kezdenek, úgy ahogy kell. Az újonc hálásan pillant rám, ám mikor hátat fordít nekem, s elindul a konyha felé csupán sóhajtok, és feljebb tolom a sapkát a fejemen.
Annyira szerencsétlen, hogyha nem lenének nyúlékonyak a testrészei, mint egy rágóguminak, magam lőttem volna ki az űrbe.
***
Bent egy eligazításon vettem részt, ahol egy hatalmas térbeli kivetítőn mutatták be nekünk a közeli környezet adottságait. Megtudtuk, hogy gyakrabban esik eső errefelé, mint süt a Nap, a vérfarkasok hemzsegnek a több holdas területen. Pár igen veszélyeztetett falut is mutattak, ahova nem felejtettek el mellékelni aggasztó és nyomasztó jellegű képsorokat. Felhúztam az orrom, és egyedüli nőként mindenki rám pislogott, hogy mikor fogok hányni.
- Nem engedhetjük meg, hogy elszaporodjanak! - szólt a sejtelmes félhomályban a vezérünk, akinek az arcán több ránc volt, mint a katonáiban a becsület. - Kiváltképp itt, a Postdown-i területeken tünedezik fel egyre több, megcsappantva az erdő jószágait, amivel a város üzletel. A hentes üzemek és csomagoló gyárak fele már bezárt, ezért lettek maguk kihívva!
Széles karlendítést tesz, és mikor kiszúr a tömegből, rám szegezi a sétapálcáját. Több szem szegeződik rám hitetlenkedve és lenézően, mikor felfigyelnek arra, hogy felém mutat a fekete, bütykös pálcával.
- Meera őrnagy és különleges különítménye nem veszíthet csatát, főleg egy előzetesen feltakarított terepen! Maguk férfiak elfogultan tekinthetnek egyetlen női tagunkra, de ne feledjék, hogy ne becsüljék le a nem is olyan gyengébbik nemet!
- Hagyjon már öreg a szentbeszéddel, a nőci eltévesztette a bordélyházat! - morog ki valaki a tömegből, és vihogás csap fel.
Két másodperc törtrésze alatt borítom fel székestől úgy, hogy csak a hang alapján mértem be, hol is ülhet. A műkézből kipattanó, méregtől csöpögő tőr láttán nyel egyet az izomagy, én meg csupán közömbös arccal meredek rá. Roppantul fel tud mérgesíteni az, hogy lebecsülnek, és nem hajlandóak még szikrányi elismerést sem adni nekem.
- Elég volt az erődemostrációból, üljenek le a helyükre – tapsol az ezredes, mire felkelek a félnótásról, de még a bakancsommal, -afféle kegyelemdöfésképpen-, a lábai közé lépek.
Ezekután sejtelmes csendbe burkolózva hallgat mindenki, az alap nesz is megszűnt, az öreg ezredes pedig szarkasztikus vigyorral az arcán mutogat tovább a táblán.
***
Mikor végre menesztenek bennünket a bemutatósátorból, és kilépek a sötétbe, a többiek százwattos vigyorával találom szembe magam. A kilépő többi tanácstag meglepetten szemlélik a kis alakulatomat, akik felsorakoztak, és vártak úgy, kívül.
- Minek köszönhetem ezt az üdvözlést? El akarják lógni az esti gyakorlatot? - kérdezem, és karbafonom karjaim magam előtt, szemöldököm pedig felemelem kétkedően.
- Szó sincs róla, asszonyom – kerül elő Kevin a többiek közül, aranysárga haja rikít a zöld sapka alól. - Csupán hallgatózni jöttünk.
- Ezt a fajta őszinteséget nem engedheti meg magának.
- De azt mindenképpen leszűrtük, hogy elindulunk ma este, ugye? Rajzás lesz, ne tagadja! - mondja, mire a többiek lelkesen helyeselnek, még Frederik is.
Sóhajtok csupán, és elindulok a teherautó felé, mire a többiek ujjongva és dübörögve pattannak fel a platóra, Kevin pedig beül mellém az anyósülésre.
- Zavarom, őrnagy? - sunyi vigyorral csapja be maga után az ajtót, tehát csöppet sem érdekli a véleményem.
- Az előbbi műsora után még meg meri kérdezni? - brummog fel kérdésem közben a motor, és mikor kigördülünk az útra, annyit mond közvetlenül:
- Ugyan már, én imádom magát a legjobban mindannyiunk közül!
Amit túlzásba is visz, főleg, hogy mindig a közelembe akar férkőzni.
***
Este felkészülünk mindenre, csak éppen arra nem, hogy létszámbeli fölénye lesz az ellenséges gárdának. A nedves erdei fű ropog a talpunk alatt, soha nem látott szépséggel áldotta meg a természet ezt az erdőt. Minden csendes és gyönyörű, a fákra itt-ott felkúszott borostyán egzotikusan lengedezik az ágakról.
Kár érte.
Ha nem érünk el sikert, és nem szorítjuk vissza a vérfarkasok szaporodását, felgyújtják az egész erdőséget, vagy mérgesgázzal oldják meg, ami tulajdonképpen praktikusabb megoldás. Az egységem a maga húsz főjével kissé hangosabban lopakodik a kelleténél, és mikor a lemaradó Frederikhez megyek, hogy támogassam, észreveszem, hogy a fűszálak a mi talpunk nyomán nem egyenesednek fel.
Kevin a vállán egy hatalmas aknavetőt cipel, azt állítja, hogy ezeket a böhömnagy falkavezéreket és alfahímeket csak ezekkel lehet megállítani. Puskaporos üdvözlettel semmire sem megyünk ellenük, ezt én is osztom.
Ezért hozott magával Frederik is egy rakat lándzsát, a műkezembe pedig beszereltettem egy kisebbfajta kardot is, ami csupán egy gombnyomásra kipattan. Bírom az állatokat, de az ilyenfajta farkasokat irtani kell. Semmi önfegyelmük sincsen, főleg nem teliholdkor.
Ahogy így hatolunk egyre beljebb az erdőben, kaparászást és csörtetést hallunk meg a közeli cserjésből, így mindenki körbeáll, fegyvereiket kívül tartják, középen a felcser és Frederik gubbaszt, s figyel.
Nem kellett pár másodperc, és elszabadult a Pokol.
Franc tudja honnan jöttek, de ezek frissen megfertőzött példányok voltak, vezetőjük meg látszólag nem volt. Úgy vetették magukat ránk, mintha éheznének, és miután az egyik katonám testét deréktól lefelé leharapta az egyik, ott nem volt mese.
- Akit megharapnak, lője főbe magát, vagy ha erre képtelen, kérje meg a hozzá legközelebb állót! Táncoljanak uraim, nem érünk rá!
- Bizony, várnak a krimóban! - kurjantotta el magát Kevin is, és nem felejtett el egy bájmosolyt felém ereszteni, miközben leguggolt, és vállára tette a rakétavetőt. A farkasok véresen vicsorgó pofával támadtak ránk, próbáljuk tartani a helyzetet, de mivel túlerő van velünk szemben, nem sok eséllyel kecsegtet a harc. Még három emberemet elragadták időközben, engem pedig megpróbálnak elválasztani a többiektől.
Nyomorult újszülöttek.
Odaférkőzik hozzám az egyik kisebb, talán egymagasak lehetünk, kushadva talán a mellemig érne. Körözik körülöttem, szememmel igyekszem szemkontaktust létesíteni, hogy csak a szememre figyeljen. Közben a kezem kibiztosítom, a fémkar egy leheletnyi rezdülésre akcióba lendül, ahogy a farkas is.
Szinte remegett a föld, valami robusztus külsejű állat állt meg nem is olyan messze tőlünk. Hatalmas, karamell színű bundája vészjóslóan csillant fel társai számára a holdfényben, majd nála kissé kisebb vezérféleség is feltűnt. A barna azonban tekintélyesebbnek bizonyult, fenyegető majd' három méterével minden egyes szörnyeteg fölé magasodott. Abban a pillanatban ellenfelem kereket oldott, de a többi vérfarkas még mindig a katonáimat ölte.
És akkor következett be az, ami olyanra késztetett, amire józanul és tiszta fejjel képtelen lennék: Frederiket egy ezüstös újszülött megtámadva, lehetőséget sem adva a katonának, hogy reagáljon.
Abban a minutumban letépte a fél arcát, én pedig hanyatt-homlok rohantam oda, kilőve pár mérgezett nyilat a rohadt állatra, aki vijjogva kapta fel a fejét, s rohanni kezdett, de félúton az idegölő méregnek hála kifeküdt. Odarohantam Frederikhez, az arca egy merő roncs, kilátszott szinte az egész szemgolyója, teste idegesen rángott.
Kivettem a pisztolyom, és kegyelemből szíven lőttem. Nem viselném el, ha miattam lenne olyan, mint ezek.
Felálltam, felkaptam egy dárdát, műkezemből kipattintottam a kardot, és már csak arra eszmélek fel, hogy a legnagyobb felé ugrok. Soha ilyen érzés még nem tölt el. Mint mikor érzed, hogy ezzel egyszerre mindent lerendezhetsz, mint mikor ezen áll vagy bukik minden. Ezzel jóvátehetem a katonáim halálát, Frederik halálát, a csata végkimenetelét megfordíthatnám... De becsületem sosem helyreállíthatom helyre.
Mélyen a farkas szemébe meredek, és egy pillanat töredéke lenne, hogy kapjon pár mérgezett nyilat a bundájába, de ekkor valami nagy és szőrös eltalál oldalról, és ezzel egyidejűleg reccsenést és fájdalmat érzek csak...
És elsötétül a világ.
***
Valami rémesen puha, és hűvös helyen ébredek, finom esővíz balzsamos illata simogatja az orromat, bőröm körülöleli a meleg, valami szőrös akármi, amin fekszem. Hihetetlenül idilli lenne a pillanat, ha nem hallanák morgásokat szinte minden oldalról. Kinyitva a szemem egy aranysárga szempárral nézek farkasszemet, egy hófehér, vicsorgó fogsorral, és egy adag nyállal.
Feltápászkodnék, de az oldalamba nyilalló fájdalom nem engedi, a farkas pedig nem sokat jót ígér számomra, hogy mozdulni sem nagyon tudok. Eltörhetett néhány bordám, arról nem is beszélve, hogy agyrázkódást is kaphattam.
Váratlanul valami óriási árnyékot vet rám és támadómra, majd a bődületesen magas másik farkas a nyakánál megragadja az alkalmatlankodót, és ívesen elhajítja.
A megérkezett farkas volt a csatabéli olvadt csokoládészínű, felismerem a bundájáról. Valami eszméletlenül lenyűgöző a látvány, amit nyújtott, ha farkas lennék, bizonyára önként és vígan dalolva vetném magam a lábai elé. De most ember és vérfarkas felállás van, ezért inkább végigmérem, mire számíthatok, de a szemeinél...
Elakadok.
Ez valami gyönyörű. Annyira halványan barna a szeme, hogy szinte már borostyánsárga. Örvénylenek bennük az érzelmek, de egyet sem tudok kiolvasni belőlük, egyet sem tudok elkapni, hogy értelmezzem.
Mielőtt még mélyebben és megszégyenültebben elmerülhetnék szemeiben, valami fémes karistolás szakad be a dobhártyámba. A hatalmas lábak között lenézek, nem méltatva sokra az irdatlan magasságú állatot, és látom, hogy egy kimondottan kutya méretű kisfarkas a műkezemet piszkálgatja.
Az ütő is megállt bennem, mikor láttam, hogy óvatlanul, ártatlan játéka közben megnyomott egy nagyon nem idevaló gombot...
Villámgyorsan, amennyire sebesülésem engedi, kimászom a méretes szörnyeteg lábai között, hónom alá kapva a prémes valamit, és rávetem magam a kisfarkasra pokrócostól mindenestől.
Egy még mélyebb morgás, ismeretlen torokból, majd hirtelen igen erős forróság ölelte körbe a prémet, és maradék erőmmel a hasamhoz szorítom a kölyköt, aki emberéletben is eléggé kicsiny lehet. Kinyúlok a prém alól, és a rekkenő hőségben elzárni készülök a lángszórót.
A kölyök megnyomta a lángszóró gombját, és csoda, hogy életben maradt, hála lélekjelenlétemnek. Az izzó meleg körbeéri a kezemet, a prém alatt maradt fejemmel és lábaimmal próbálom leszorítani a mocorgó farkast, majd mikor már szinte leégett az alkaromról a bőr, sikerült kikapcsolnom.
Hatalmasat sóhajtok, és a fájdalmat próbálom kompenzálni a hűs földdel, amire lenyomtam, hogy hűsítse a sebet. Borzasztóan vörös a kezem, égett szőr szaga terjeng, és valaki lekapta rólunk igen indulatosan a pokrócot.
Bosszúsan meredek fel az izzó kék szemekbe, és egy döbbent sóhaj préselődik ki belőlem, mikor látom, hogy az illető pontosan három méter magas. Négykézláb. Ébenfekete bundájától kirázott a hideg, és nem a kellemes szépségétől. Nyelek egyet észrevétlenül, és jobban lekuporodom a földre, hogy teljesen rányomjam szénként égő kezem, amit talán a behódolás jelének vélt.
A kis farkas odasündörgött hozzám, és képen akart nyalni, de a másik kezemmel eltoltam magamtól a nyakánál fogva.
- Nem leszünk még ettől puszipajtások, kölyök – mondtam kiszáradt torokkal, és vártam, hogy na, most mindenki rám fog támadni, főleg ha ez az alfahímszerűség elkapja a torkom.
A csend harapható, kést és baltát is lehetne ráakasztani, én pedig tétován meredek az előttem félméterre heverő műkézre.
Mielőtt bármit is tehetnék, egy karamell színű hatalmas mancs ráteszi a kezét a fegyverre.
|
|
