|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| narcisz | 2012. 02. 01. 11:44:25 | #18886 |
Karakter: Lilith (Sárkányként Darkos)
Megjegyzés: Drága ancsámnak.
Nagyon fölzaklattam magam, ezen az egész histórián, maga a tény, hogy sárkányok pályáznak rám is elég rémisztő, de ez az egész sex dolog is kikészít. A férfi aki ránk rontott, talán maga a megmentőm volt, nem is tudom. Kedvelem Leont, de nem akarok lefeküdni vele, az más. Kint sétálok, de leginkább csak bóklászom és próbálok értelmet adni, ennek az egész zagyvaságnak, ami a fejemben tombol. Zaklatottságom egyértelmű, többen meg is néznek, ahogy átszaladok a falun, ki az erdőbe. Nem tudom hová is tartok, csak muszáj távol kerülnöm ettől az egésztől, mintha a gondok elől el lehetne futni. Pedig tudom, hogy nem, mert itt vannak a nyakamon, és mázsás súlyként nehezednek egész testemre. A nagy lelki bánat közepette, fel sem tűnik, hogy követnek. Csak mikor már, nagyon közel ér hozzám, fordulok meg, hogy meg nézzem ki az. Akkor egy erős ütést kapok, amitől elveszítem az eszméletem. Egész úton érzem, ahogy a hegyekben uralkodó, jeges levegő arcomat mardossa, mégsem tudom kinyitni a szemem. Álmomban nagy bajban vagyok, ami nem is áll messze a valóságtól, hisz elraboltak. Egy vadidegen alak, akit nem is láttam, mert nem volt időm alaposan megnézni, most az ördög tudja mire készül velem, és hová visz. Félek, nagyon félek és ezt még az eszméletlen állapotomban sem tudom elfelejteni. Nem tudom meddig vagyok eszméletlen, mikor lassan és a fejfájástól nyöszörögve kinyitom szemem.
- Jaj. – nyöszörgöm, erőtlenül, miközben feltolom magam és kőrbe tekintek.
- Hol vagyok? . kérdezem nyöszörögve és próbálok fókuszálni, látásom homályos és fejem nagyon fáj, de végül mégis csak sikerül kitisztítanom szemem és meglátom azt a férfit, aki ránk rontott. Nem értem hogyan került ide, de azért hülye nem vagyok, így gyorsan leesik, hogy ő rabolt elé engem.
- Te? Hogy merészel…- támadok, vagyis inkább támadnék neki, de mikor karom felemelem, hogy felálljak és alaposan ellássam a baját, hatalmas vasláncok csörrennek meg, amik a csuklómra vannak erősítve és a falba rögzítve. Riadtan nézek a láncokra és megpróbálom leszedni magamról. Egyre jobban kétségbe esem, mert így még védekezni sem tudok. Mégis, hogyan kerülhettem ekkora pácba? Kérdezem magamtól.
- Nyugodj meg. – mondja, teljes nyugalomban, miközben a karját keresztbe fonja. Még, hogy nyugodjak meg mi? Mitől nyugodnék meg, mikor ki vagyok láncolva és egy férfi, akit nem is ismerek hozott ide.
- Hogy nyugodjak meg? Mi? Elraboltál, te szemét. – kijelentésemre csak elmosolyodik.
- Mit mosolyogsz, inkább engedj el. – förmedek rá, és közben cibálni kezdem a láncot. Sajnos, túl erős és nem bírok vele, de eszemben sincs föladni, makacs vagyok és nem is kicsit, így tovább cibálom.
- Pont jókor mentél ki az erdőbe, és azon mosolygok, milyen édes és tüzes vadmacska vagy. – magyarázza, szinte gúnyosan és közeledni kezd felém. Persze ettől azonnal hátrálni kezdek, egészen a falig, ami megállít.
- Ne közelíts hozzám, te perverz állat. – szavamra, megáll, de ettől függetlenül minden mozdulatára összerezzenek. Nem szeretem az ilyen kiszolgáltatott helyzetet.
- Perverznek nem mondanám magamat, minden esetre szeretném, ha itt maradnál velem. – közli nyíltan, de mégis minek nevezhetném ezek után? Talán a féregjelző jobb lett volna. Amúgy, ha szeretné, hogy vele legyek, azt talán másképpen kellett volna az értésemre adnia.
- Van más választásom, ha már megkötöztél? – kérdezem fintorral az arcomon, és szúrós tekintettel. Ha szemmel ölni lehetne, ő már biztos halott lenne.
- Nincs. – közli lazán és ismét felém indul. Azzal a lendülettel mennék még hátrébb, de a fal már megfogott, így könnyedén ér el és puszilja meg arcom. Rámordulok és letörlöm arcom, mintha valami gusztustalan dolog tapadt volna rá.
- Nem foglak bántani, ha jó kislány leszel. – ez is inkább hangzik fenyegetésnek, mint nyugtató szavaknak. Persze, egyre idegesebb vagyok és gyilkos pillantásomból le lehet szűrni, hogy eszemben sincs úgy táncolni, ahogy ő fütyül.
- Na abból nem eszel. – förmedek újra rá, és azzal a lendülettel változom sárkánnyá. Az itteni méretek valószínűleg jóval nagyobbak mint én, ezért talán eszébe sem jutott, hogy én olyan pici sárkány vagyok, aki könnyedén vált alakot, még egy épületen belül is. Ez az erősségem. Láncaim ebben a testben már könnyedén szakítom el, és szépen felhasítom karját, majd félre lökve, menekülőre fogom. Kirohanok a szobából, de a folyosókon könnyebben mozgok emberi alakomban, így futás közben vissza is változom. A ruháim cafatokban lógnak rajtam, itt-ott, nem is fedve női bájaim, persze ez érdekel most a legkevésbé, hiszen menekülök. A szabad levegőre érve, egy hatalmas és csodaszép udvar fogad, az egyetlen bökkenő, hogy egy majd 40 m átmérőjű fekete sárkán áll kint és rám néz. Ettől meghőkölök és a fenekemen landolok. Az ég felé nem is nézek, csak gyorsan felpattanok és ismét fölveszem sárkány formám, majd a levegőbe röppenek, hogy így próbáljak, menekülési utat találni. A sárkány viszont nem hagy kibontakozni, mivel, ahogy fölreppenek, hatalmas állkapcsával utánam kap, és megmarva lábam, visszaránt a talajra. Nagyot csapódom a fűben, és azonnal vissza is változom újra emberré. A hatalmas sárkány fölém telepszik és füstöt fújva hatalmasat ordít az arcomba. Karom magam elé rakom, mikor egy másik sárkány ordítását hallom meg a hátam mögül. A fekete elhátrál és visszaalakul. Ahogy sikerül végre felülnöm hátam mögé pillantok és az elrablóm pillantom meg, amit éppen emberi formát vesz föl. Nem sikerül rendesen megnéznem, milyen sárkány is lehet, de amennyit láttam, már tudom, hogy nagyon különleges és ritka.
- Finomabban is visszaránthattad volna… - förmed a másikra, aki visszaalakulva, egy fekete hajú, és sápadt bőrű férfi. Fogvatartóm odaér és végignéz rajtam, majd igen dühösen néz újra a másik férfire. Nem igazán értem, miért rá dühös és nem rám, hisz megsebeztem és megléptem. Ekkor veszem észre, hogy combom véres, szépen megsértett azokkal a hatalmas agyaraival.
- Óvatosan mi?... Azt ne mond, hogy ezt a senkit hoztad ide magadnak. Neked egy nemes vérű nőstényt kellene választanod és nem egy ilyen törpe szukát. Nem is teljes sárkány… valami korcs keverék vagy mi… - morognak, mire mérgesen fölpattanok és bár lábam nagyon fáj odacsörtetek hozzájuk és egy szép pofonnal jutalmazom a feketehajú férfit.
- Tartsd meg a mocskos véleményed magadnak… Nem vagyok egy korcs világos?! Akaratomon kívül vagyok itt és nem tudom milyen kapcsolat van köztetek, de nem is érdekel, ha már úgy is olyan senkinek tartasz mi a fenéért húztál vissza?? – pattogok, akár egy kis méregzsák, mire mind a ketten csodálkozva néznek rám, majd a feketehajú felnéz az égre. Ekkor én is felnézek és látom, hogy egy halom sárkány kőröz felettünk, akár a dögkeselyűk.
- Még négy méter és mind rád vetette volna magát… Inkább légy hálás… - kuncogja, de szinte azonnal vált és gyilkos pillantással mér végig rajtam.
- Ha még egyszer kezet emelsz, rám felkoncollak. – fejti ki, de akkor más a lila hajú férfi sem marad tétlen és megragadva karom húz el a másiktól egészen a falig, ahol nekinyom, és szembe kerül velem.
- Remélem tudod, hogy most nem voltál túl jó kislány… Megmondtam, hogy itt maradsz, ha tetszik, ha nem, ezt illene elfogadnod, ne akard, hogy megbüntesselek. – magyarázza teljes higgadtsággal.
- Ne… necsináld… haza akarok menni a testvéremhez… kérlek engedj el… - fogom könyörgőre.
- Ne légy nevetséges, nézz körül, itt van az otthonod, sárkányok mindenhol, te ide tartozol. Én téged választottalak, most már hozzám tartozol. – simít végig arcomon, de én ellököm kezét.
- Ez nem igaz. Nem tartozom ide, nekem van otthonom, a testvéremhez tartozom, most biztos aggódik értem és nem tudja mi lehet velem. Ami téged illet, nem engem akarsz… csak a szagom miatt érzed így… Nem is ismersz, fogalmad sincs milyen vagyok… Mi a kedvenc színem, vagy a kedvenc ételem? Mi szomorít el, vagy vidít föl? Tudod ezekre a választ? Nem, mert nem ismersz… Elraboltál és rám kényszeríted ezt a helyzetet. – könnyeim elerednek és végigfolynak arcomon, majd összeroskadok a fal mellett és egész apróra húzom össze magam.
- Meg akarlak ismerni… Talán tényleg a szagod miatt, mert nagyon csábító. Még sosem éreztem ennyire finom illatot, ami ennyire vonzott volna, de nem bántottalak, nem erőszakoltalak meg. – leguggol hozzám, és felemelve visszaindul velem a palotába. Nem szólok egy szót sem, csak hagyom magam. Már belátom, hogy ezzel a módszerrel nem fogok tudni lelépni. Persze föl nem adtam a szökés gondolatát, csak elodáztam. A férfi visszavisz a szobába és az ágyra fektet, majd egy kötszeres ládikát vesz elő.
- Fura, hogy nem gyógyulsz túl gyorsan.
- Mer nem vagyok tisztavérű… Félig elf vagyok… - suttogom és csak meredten nézek magam elé, amik bekötözi combom.
- Értem. – feleli. – Most hagylak pihenni, és nem kötözlek ki, mert úgy sem tudsz elmenni innen. Hidd el, kifizetődő velem jóban lenned. Büszke lehetnél magadra, mivel egy olyan különleges sárkány akadt rád, mint amilyen én vagyok. Te meg balga fejjel, majdnem odaadtad magad, egy alsórendű démonnak? Amikor megláttalak, kicsi volt, hogy ne essek a torkának. Már a tudat is undorral tölt el, hogy hozzád ért. – ez valahogy szemmel láthatóan kicsit felhúzta, ezért nem hagyom annyiban és megpróbálom még jobban felhúzni, hátha kirakja a szűröm.
- Az a démon, nem alsóbbrendű… ezerszer többet ér nálad, vagy ennél a helynél. – nézek rá mérgesen.
- Te pont olyan vagy mint a többi sárkány. Nagyképű, egoista. Azt hiszed annyira csodálatos teremtmény vagy… A nagy háború idején ezrével öltem olyan csodás sárkányokat mint te… - vágom fejéhez kicsit cinikusan és gonoszan, hogy érezze mennyire megvetem őt, és kicsit sem látom olyan csodálatosnak, mint ahogy ő magát látja.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 12. 03. 10:44:58 | #17983 |
Karakter: Ares (Arész)
Megjegyzés: vége
Szia!!
Ezt is megbeszéltük, hogy mért lesz vége!
VÉGE!!!
|
| narcisz | 2011. 11. 05. 15:56:57 | #17610 |
Karakter: Nanao
Megjegyzés: Ares
Hevesen magyarázkodom, és próbálom, helyrehozni a dolgokat. Valamiért veszélyben érzem magam a közelében, és magam sem értem az okát, hisz csak egy férfi. Ahogy próbálok bemutatkozni neki, ő legyint kezével, mire minden ledermed körülöttem. Kicsit én is ledermedek, hisz ez nagyon durva látvány számomra. Azt sem tudom, mi történik, csak kinyújtott kézzel pislogok, és azt várom, hogy a kép a szemem előtt, újra mozogjon.
- Ares vagyok. Te pedig szépen velem jössz. – Feleli végül és meg sem várva, hogy reagáljak, csak felkap a hátára és már megy is velem kifelé. Persze veszettül kapálózom, hisz mégis, hogyan képzeli ezt? Persze, szabadulásom esélytelen. Csak erőltetett veszett harc.
- Engedj el! Nem hallod! Engedj el! – Már kiabálok is, tehetetlenségemben. Az a szempár, amit az imént láttam, még mindig ott ég bennem, és rettegéssel tölt el. Nem véletlen volt vele kapcsolatban rossz érzésem. Nem is figyel rám, csak megy célja felé. De vajon hol a célja? És mit akar tőlem? Egy kietlen sikátorba visz, ahol egy kapuszerű nyílik ki, amin átvisz, egy számomra ismeretlen vidékre. Nagyon félek, haza akarok menni, és a tehetetlenség csak még inkább fokozza félelmem.
- Ne aggódj! Nem viszlek elsőre Luciferhez. Először hozzám megyünk. – Jelenti ki, mire felkapom fejem. Lucifert említette? Most ez valami vicc? Az ördöghöz hozott ez az Ares nevű fickó? Kicsi agyacskámmal fel sem fogom, mekkora bajban vagyok valójában. Sábára gondolok, hogy ha engem a pokolba hoztak, akkor éhen fog halni nélkülem. Persze ebből a gondolatból kizökkent, mikor feldob arra a hatalmas fekete, lószerű izére. Vadul mocorog alattam, teljesen megrémítve ezzel. Csak akkor higgad le, mikor a hátam mögé felpattan ő is és elvágtat velem. Nem is figyelem a tájat, csak a menekülés jár a fejemben. Ahogy a palotájába érünk és talajt fog a lábam, eszeveszett rohangálásba kezdek, menekülési útvonalat keresve. Persze nem találok.
- Nem tudnád befejezni! – kiállt rám, mire megállok és riadtan nézek rá. Persze van bennem, annyi, hogy még szájaljak vele kicsit.
- Addig nem, amíg el nem engedsz! Egyáltalán minek hoztál ide? – kiálltok rá én is. Nehogy már csak ő kiabálhasson. Ráadásul, ha félek, mindig kiabálok. Ahogy feláll, kicsit hátra lépek, de hiába, elkap és az ágyra vágva, magasodik fölém. Egyre jobban félek, mire vadul ajkaimnak esik. Valamiért mégis viszonzom csókját. Talán mert azt sem tudom, mit kellene tennem. Mikor elválik ajkaimtól pihegve nézek tekintetébe. Az a vörös szempár, rettegek és vonz egyszerre.
- Kérlek, engedj el. Miért hoztál ide? És miért mondod, hogy Luciferhez viszel? Csak még jobban meg akarsz rémíteni? Ha akarod tudni, már így is éppen eléggé félek. – Suttogom, mert már visszavettem magamból. Moccanni sem tudok, olyan ereje van.
- Eszemben sincs elengedni téged, kicsi Nanao. És nem akarlak megijeszteni, csak tényeket közlök veled. Most nálam vagy és egy darabig nálam is leszel. Ha rád untam, megkaphat Lucifer, addig nem. – Nevet ki gúnyosan és végigsimít testemen. Hatalmas karmai miatt, nagyot nyelek. Lassan leszeli rólam a ruhámat, én meg tehetetlenül fekszem alatta, és csak könnyeimmel tudok küszködni. Lenyelem, mert nem akarom, hogy sírni lásson. Össze vagyok kavarodva és zavarodva. Nem értek semmit. Egyre kevesebb ruhadarab, marad rajtam, rajta pedig így sem volt sok.
- Mit fogsz velem tenni? – Kérdezem, remegő hangon, mire újra kinevet. Talán vicces neki, hogy tudni akarom, miért hozott ide, de nekem nem. Mindenesetre nem foglalkozik a kérdésemmel.
- Kuss. – Tapad újra ajkaimra és nacimat is levéve feltolja lábaim. Igyekszem eltolni magamtól, de nem vagyok rá képes. Farka megmerevedik látványomtól, és valószínűleg félelmem is izgatóan hat rá.
- Neee… - Kiáltok fel, de durván tövig hatol bennem. Testem megfeszül a fájdalomtól és hangosan sikkantok fel. Azonnal vérezni kezdek, hisz még soha sem voltam senkivel. Ő pedig elő sem készített. Fájdalmamtól csak még inkább lázba jön. Testem feszeng és vonaglik alatta. Szabadulni szeretnék, de nem megy így ezzel csak azt érem el, hogy még jobban élvezhesse testem. Egyre mélyebbre hatol bennem és tempója is egyre vadabb lesz. Könnyeim végül kicsordulnak és a takaróba markolva, próbálok észnél maradni. Nagyon fáj, amit velem tesz, de kezdek megmerevedni. Valahol élvezem, ha mást nem a közelségét. Tényleg ilyen szánalmas lennék? Még azt is élvezem, ha megerőszakolnak? Igen sajnos igen. Feladom a küzdelmet, úgysem tudok mit tenni. Karom lassan nyakára simítom és megölelem. Már nem érdekel, mennyire fáj, csak hogy érezhetem, teste melegét. Ez szemmel láthatóan őt is meglepi, mert pillanatra megáll és rám néz.
- Fel is adtad?
- Nincs értele… Küzdeni, vagy sírni, látom téged úgysem hat meg. – Suttogom, majd magamhoz húzva, kicsit ugyan ügyetlenül, de megcsókolom. Hajába túrok és így csókolom. Ahogy mozogni kezd, már érzem, hogy fenekemen a meleg vér folyik végig, kicsi patakocskát alkotva. Hevessége nem változik, igyekszem felejteni, a fájdalmat, és csak arra koncentrálni, hogy valaki ölel, aki talán nem kedves, de valószínűleg, más sosem érne hozzám. Ez egyre nehezebben megy, fájdalmas nyögéseim megtöltik a szobát és egy idő után fények kezdenek táncolni szemem előtt. Kezem elernyed és elvesítem eszméletem. Testem eddig tartott ki.
Nem tudom, mikorra nyerem vissza eszméletem, de az a férfi, vagy démon már mellettem alszik. Odakint sötét van, vagy félhomály, viszont, hogy lemegy, vagy éppen felkel, a nap nem tudom megállapítani. Óvatosan kimászom az ágyból és egy paplanba bugyolálom sajgó testem. Remegő végtagokkal indulok el az ablak felé. Odalenn az a paciszerű valami ál. Egy darabig figyelem, majd lassan kimegyek a teremből. Szolgák sürgölődnek odakint és odalent a halban is. Nagyon elfoglaltak, ezért nem vesznek észre. Egy cukorkát veszek el az egyik tálcáról és kisétálok a pacikához. Lassan közelítek felé, aki mérgesen fujtat felém és első lábaival kapar.
- Ne félj tőlem, kérlek. – Suttogom.
- Olyan szép paci vagy, hoztam neked valamit. – Nyújtom ki felé karom óvatosan. Türelemjáték ez, de nagyjából 15 perc beszéd után elég közel jutok, hogy megtudjam, simogatni az orrát, majd két kézzel simogatom fejét és végül teljesen közel lépek hozzá. Már nem fujtat, és a cukrot is elfogadja tőlem. Simogatni kezdem és beszélek hozzá. Majd egy órát beszélek így hozzá, csupa butaságokról, de leginkább, hogy mennyire aggódom a kutyámért, mikor egy ismeretlen hang szólít meg. A hang felé kapom tekintetem. Lucifer az és rám néz. Persze nem tudom ki ő.
- Szia Nanao. Rég láttalak téged. Nagyon megnőttél, és csodaszép lettél.
- Ön ismer engem? – Kérdezem értetlenül. a pacika kezd ideges lenni, ahogy Lucifer egyre közelebb lép hozzám, végül közénk áll és ráfujtat. Ettől Lucifer megáll.
- Nem lenne kedved sétálni velem? Közben elmesélem, ki vagyok, és honnan ismerlek téged és a szüleid. – Mondja, teljesen nyugodt hangon. Ügyet sem vet a pacira.
- A szüleim? Te ismered a szüleim? – Kapom fel fejem és lépni akarok felé, mikor Ares a hátam mögé lépve megragadja karom és visszahúz.
- Ki akarod csábítani őt a felségterületemen kívülre? Azt a megbízást adtad, hogy keressem meg és vigyem oda neked. Időről viszont nem volt szó. Megkapod, ha már nem lesz kedvemre. Viszont ismered a szabályod, amíg az otthonomban van, addig az enyém. – Ide-oda kapkodom fejem. Ő lenne Lucifer? Mégis mit tudhat a szüleimről vagy rólam? Kedvesnek tűnik, mégis jobban tartok tőle, mint Arestől. Vajon miért? Teszem fel magamnak ezeket a kérdéseket.
- Ismerem a szabályaim Ares, hisz én magam állítottam fel őket. Ha játszadozni akarsz vele, rendben. Csak egyet tarts szem előtt. Nanaó az enyém. – Villannak meg jeges kék szemei.
- 5 év, ennyit adok maximum, de ha elpusztítod, azt nagyon meg fogod bánni. Fontosabb ő nekem, mint az egész alvilág. Ezt vésd az eszedbe. – Morog, és még végignéz rajtam, majd hozzám lépne, de a paci tűzet, fúj a lábai elé, hogy addig és ne tovább. Megáll, és hátat fordítva eltűnik a semmibe. Ares felé fordulok és felnézek rá. Édes rakoncátlan tincsem a szellő össze-vissza fújdogálja az alvilág, meleg levegője.
- Öt év? Mit akar tőlem Lucifer öt év múlva? Addig… - Gondolkodom el és riadtan nézek rá.
- Kérlek, tudom semmit sem jelentek neked, és talán jogom sincs kérni, de kérlek, könyörgöm, ne hagyd, hogy a kiskutyám, Sába éhen haljon. Szüksége van rám, már így is biztos aggódik. WC- re sem vittem ki mióta itt vagyok. Kérlek… - Fakadok ki magamból, mire nem is válaszol, csak felcibál a szobájába és visszalök az ágyára.
- Te milyen nevetségesen, szánalmas kis pondró vagy. Lucifer, most közölte veled, hogy örökre itt fog tartani, mit számít egy kutya?
- Ő az egyetlen barátom, a társam… - Suttogom, és egész apróra kucorodom az ágyon.
- Én bármit megteszek neked, egy szó nélkül, csak kérlek… - Könyörgök tovább neki. Nem érdekel mennyire tart szánalmasnak.
- Nekem csak Sába van, és nagyon szeretem őt. Ha nekem meg is kell halnom, vagy csak öt év múlva történik valami, amit Lucifer idéz elő, az ellen úgysem tehetek. Talán ez a sorsom, de még itt vagyok, és a körülöttem lévőkkel kell foglakoznom. Amúgy sem értem, mégis mit akarhat Lucifer, pont egy olyan senkivel, mint én?
Szerkesztve narcisz által @ 2011. 11. 05. 15:57:45
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 11. 03. 16:10:59 | #17577 |
Karakter: Ares (Arész)
Megjegyzés: Narciszomnak
Gazdám maga a hatalmas Lucifer. Mondaná ezt mindem más Démon
király, aki fél tőle. De ez nem én vagyok. Én nem félek tőle. Igaz tőle kaptam
erőmet és életemet, de ez nem azt jelenti, hogy imádnom kell őt, mint az
istent. Csak azt, hogy nem kell megölnöm. A tervem az, hogy várok addig, míg
teljesen le nem gyengül, és utána elveszem tőle az alvilágot és én leszek az
alvilág egyetlen és leghatalmasabb Démon királya.
Reggel dühösen és fáradtan kelek fel. Az összes szolgám
menekül a közelemből. Még azok is, akikkel az éjszakát töltöttem. „Gazdám” már
ha lehet így nevezni, hívat, mert egy ujjabb nehéz feladatot akar rám bízni.
Utálom azt, hogy mindig engem hív elsőként. Ezért van az, hogy általában
meghallgatom és nemet mondok az alkujára. Utána mindig dúl-fúl, meg persze jó
néhány szolgáját megöli, de az már nem az én bajom. Felöltözök, már ha azt
öltözetnek lehet nevezni, hogy egy sima bőrnadrágot veszek fel. Felülök
egyetlen egy hűséges állatomra, aki egy koromfekete pegazus.
- Pegazus*, vigyél Lucifer palotájába. – ő értelmesen fújtat
egyet, majd elindul és száguldani kezd.
Élvezem, hogy a szél belekap hajamba és ide-oda száll tőle. Hamar
odaérünk a célhoz. Leszállok hűséges állatomról és megsimogatom orrát, majd
bemegyek a palotába.
- Mit akarsz? – kérdezem hidegen.
- Menj fel a Földre és hozz le valakit!
- Ezt más is meg tudja csinálni! – mondom és fordulnék el,
de megállít.
- Azt hittem kicsit hálásabb leszel, hogy megmentettem az
életedet.
- Hogy hívják? – adom be a derekamat.
- Nanao. – mondja, és egy képet mutat fel. – Csak hozd le
élve és kész.
A képet kiveszem a kezéből és kilépek a palotából. Felülve
Pegazusra, megyek is vissza a palotámba. Ott bepakolom a szokásos fegyvereimet,
ruháimat és emberi külsőt varázsolok magamnak. Hajammal és testemmel semmit nem
csinálok, viszont vörös szemeimet jég kékké változtatom, hogy ne ismerhessenek
fel. Kilépek a palota ajtaján és egyenesen a másik épületbe megyek. Ott van egy
átjáró a két világ között. Itt jönnek le a halottak is az alvilágba. Felmegyek
és nagyot szippantok a levegőből. „De rég jártam itt! Mikor is? 2-300 éve?”
Gondolkozom, majd elindulva, kiérek a sikátorból és egyenesen a megfelelő aura
felé indulok. Természetesen alkalmazkodom az emberekhez és követem a
szokásaikat. Nem kell sok idő és meg is találom a kiszemelt áldozatomat.
Ugyanis belém jón. Lepillantok, és fejét fogva kérdezi, hogy jól vagyok-e. Nem
felelek, csupán csak nézem őt.
- Elnézést még egyszer…..tényleg……. – mondja miután felállt
és elkezd hátrafele lépkedni.
Majd egyszerűen futni kezd. Én szép lassan követem az
auráját. A nap további részében is így cselekszem. Követem őt minden hová. A
munkahelyére érve, úgy teszek, mintha ártatlan turista lennék és csak direkt
elé megyek, így ismét belém jön.
- Elnézést… kicsit nagy ma a tömeg… Tényleg sajnálom, hogy
meglöktem… és, hogy az utcán otthagytam, de nagyon siettem… - néz rám riadtan,
mintha meg akarnám enni. Enni nem, de dugni igen. – Engem… engem… Nanaonak
hívnak… nagyon örvendek… - magyaráz tovább.
Egyet legyintek bal kezemmel és megáll az idő. Végre
nyújtózok egyet és szemem is a régi vérvörös színben pompázik.
- Ares vagyok. Te pedig szépen velem jössz. – mondom és
felkapom, mint egy babzsákot.
Kapálózik, de erősen fogom. Amerre megyek, megáll az idő.
- Engedj el! Nem hallod! Engedj el! – kiáltozik.
Nem figyelek rá, csupán megyek tovább. Azt hittem tovább fog
tartani, de nem. Elég rövid idő alatt megtaláltam Nanaot. Visszamegyek a
sikátorba, ahol az átjáró is van. Szépen belesétálok, és az alvilágban kötünk
ki.
- Ne aggódj! Nem viszlek elsőre Luciferhez. Először hozzám
megyünk. – jelentem ki.
Felültetem Pegazusra, aki picit ugrik, de ahogy felülök rá
én is, meg nyugszik. Egyből tudja hova kell menni és már repül is. Beérve a
palotámba, fáradtan dőlök le az ágyamra. Ő össze-vissza rohangál és kiabál.
- Nem tudnád befejezni! – kiálltok rá.
- Addig nem, amíg el nem engedsz! Egyáltalán minek hoztál
ide? – kiálltja.
Megelégelem és felállva, rálököm az ágyra. Egyből csönd
lesz. Ránehezedek, és megcsókolom. Durva vagyok, semmi finomkodás. Mégis
durvaságom ellenére, viszonozza csókomat.
*Pégázusz
|
| narcisz | 2011. 09. 23. 12:46:37 | #16820 |
Karakter: Nanao
Megjegyzés: Ares
A vekkerem fülsiketítő zajára riadok, halál sápadt, kómás, kialvatlan fejjel. Nagy nehézségek árán, még csukott szemmel nyúlok a csörgő rémálomért és nagyot csapok tetejére, hogy vére elhallgasson, majd feltápászkodva felkapcsolom lámpám, hogy még mielőtt teljesen felébrednék, eltűnjenek a lakásban garázdálkodó csótányok. Igen, igen én személyesen és a lakó épület többi lakosa, pár ezer csótánnyal osztozkodunk otthonom, képtelenség megszabadulni tőlük, de már megszoktam jelenlétüket, és drága kutyuskám Sába szeret velük játszani. Mindennap megöli pár barátját, de másnapra talál újakat, de félre a tréfát, ahogyan feloltom a lámpát, Sába kötelességtudóan betámad az ágyamban és össze vissza, nyalogat.
- Sába neeeee…… - Sikítozom, mint egy bolond és közben próbálom letolni magamról a majd 70 kg-os jószágot, persze imádom őt így gyorsan feladom a küzdést és magamhoz ölelve össze csókolgatom, majd miután kiéltem magam és Sába is lenyugszik, letolom magamról és végre rendesen kitápászkodom az ágyamból, egy hatalmas nyújtózkodás kíséretében.
- Jó reggelt….. Miért nem tudsz néha később felkelni napocska??.... – Kuncogom édesen, majd kicsoszogok a fürdőbe egy kis zuhanyra, az előző estét átdolgoztam és ma lesz egy dolgozatom bent az egyetemen, ezért muszáj némi életet erőltetnem magamba, ami egy hideg zuhany után össze is jön végre. Innentől kezdve már gyorsabban mozgok, felöltözöm, megetetem Sábát és gyorsabb összepakolva cuccaim már loholok is az óráimra. Az épület amiben lakom legalább olyan lepukkant, mint maga a környék, ráadásul a sulim a város másik végében található, amiért legalább háromszor át kell szállnom mire odaérek, a nagy rohanásban beleszaladok egy igen csak robosztus fickóba,aki mellesleg te vagy, csak nekem fogalmam sincs róla. A nagy ütközésnek köszönhetően én háttal a padlón kötök ki és fejem fogva nézek fel a hatalmas fickóra.
- Aúúúú….. elnézést kérek…..olyan figyelmetlen vagyok. Nem ütöttem meg??..... –Tápászkodom fel a földről és felkapva táskám immár alaposan szemügyre veszem a pasast már látom, a kérdésem igencsak baromság, hisz úgy áll még mindig, mintha csak egy pillangó csapódott volna neki, ráadásul eléggé cudarul néz, amitől kissé megrémülök, annak ellenére is, hogy meglehetősen vonzónak találom a fickót.
- Elnézést még egyszer…..tényleg……. – Lépdelek egyre hátrébb, majd egyszerűen nyakamba kapom lábaim és hátat fordítva elrohanok, eltűnök a tömegben akár a kámfor. ~Jézusom, kivolt ez? Azt hittem felfal a tekintetével vagy megöl…. Kár, pedig olyan jó képű volt, de ezzel az aurával talán egy démon, vagy maga az ördög….~ Agyalok ezeken miközben beérek az egyetemre, éppen csak becsusszanok az óra kezdésére és lehuppanva a székre próbálok a professzorra koncentrálni, de nem igazán megy, csak az a sötét és rémisztő alak jár a fejemben. A napom, mint mindig most is teljes magányban zajlik, egy lélek sem jön a közelembe, vagy maximum lélek, de lélegző teremtmény nem. Sosem értettem, mintha leprás lennék, pedig még vérfarkasok is járnak a suliba, mégis akad, aki szóba áll velük, csak én vagyok valami elcseszet, kakukktojás. Persze már ezt is megszoktam, és inkább a célomra kell koncentrálnom, nem arra, hogy ki szeret, de magányos vagyok és jó lenne néha máshoz is hozzá bújni, nem csak Sábához. Mindegy ez jutott, lesz még rosszabb is. Végre nagy nehezen véget ért az iskola, a dolgozatot is sikerült megírnom, még úgyis, hogy egy folytában arra a délelőtti fickóra gondoltam, akinek a tekintete rideg kék szemei mélyen belém égtek. Hazaérve a rohanásnak, még nincs vége, egy séta Sábával, majd egy újabb átöltözés után megyek is dolgozni ismételten magára hagyva az én drága Sábám. Munkahelyre érve azonnal beállok dolgozni, a munka talán tereli kószáló gondolataim és elfelejtem, azt a fickót ~Miért nem tudod kiverni a fejedből???~ kérdezem magamtól, majd ismét a munkába vetem magam. A nagy sürgés, forgásban ismét nekikoccanok valakinek, persze nem túl nagy hévvel, de itt dolgozom, így rendesen felé fordulok és bocsánatot kérek.
- Elnézést…..kicsit nagy ma a tömeg….. –akkor zizzenek le teljesen, hisz ugyan az a férfi délelőttről, ez hogy lehet? Mégis, hogy kerülhetett ide? A tekintete még mindig rideg és baljós, szinte félelmetes aura veszi körül, le vagyok fagyva, meg sem bírok szólalni, mégis kipréselek némi hangot és hatalmas szemekkel nézek tekintetébe.
- Tényleg sajnálom, hogy meglöktem....és, hogy az utcán otthagytam, de nagyon siettem..... - Nézek riadtan nemis tudom,mitha egy sötét felhő vagy örvény áramolna felém a férfi testéből és beakar szippantani.
- Engem......engem.....Nanaonak hívnak....nagyon örvendek...... - Makogok tovább.
|
| Meera | 2011. 04. 17. 13:52:15 | #13003 |
Karakter: Meera
Megjegyzés: ~arinak
Megpróbálok újból kikecmeregni az ágyból, de ismételten nem hagyja, ugyanúgy kap utánam, és húz vissza, mint előzőleg. Tudom, hogy nagyon jó játék lehet velem játszani, és szórakoztató a reakcióimat figyelni, de nem vagyok én gumicsirke, amivel a kutyák játszanak.
- Mi van már? – fordulok felé, hogy láthassam a magyarázatot, de nem kapok semmi mást, csak egy idegesítő vigyort. Elhúzom a számat, de ő közelebb hajol, és forró leheletével az ajkaimat karcolja.
- Maradj velem…
- Meg akarok fürödni Luesan… - válaszolom, igyekszem elfordítani a fejem tőle, hogy ne legyen hozzám ilyen vészesen közel, de megrázza a fejét, szinte repdes a hatalmas hajkorona. Tiszta Szimba. – Már azt sem szabad?
- Nem erről van szó! Félreértettél. Én úgy értettem, hogy maradj itt. Ne költözz sehova, én itt vagyok neked, még ha egyedül is érzed magad. Kedvellek, Meera, s ezt nem csak poénból mondom – közli hirtelen, és ráadásul még komoly fejet is vág mellé.
Úristen.
Valaki agymosást végzett Luesannál.
Kétkedve nézek rá, és feleletet várva emelem fel a szemöldököm. Most ezt honnan szopta ki így hirtelen?
- Tegnap este meg voltál rémülve, persze ez most nem látszik rajtad, mert kijózanodtál, de a részeg ember, őszinte ember – na itt álljunk meg pár másodpercre, ha kérhetem. Mi van?? - Én pedig azt mondom neked, hogy nem kell neked sehova menned. Már megvan a családod. Mi vagyunk a családod, legfőképp Én.
Most már végképp nem értem miről beszél…
De amiket mond, akkor is jól esnek. Kellemes bizsergés önt el szavai hallatán, s mégis, igyekszem józan paraszti ésszel felfogni, hogy mi a frászt akar ebből kihozni.
– Elhiszem, hogy belefáradtál mindenbe, tudom, hogy úgy érzed, elárultak, egyedül maradtál, és hogy nincsen jövőd. A múlt azért van, hogy elfeledjük, a jelen pedig azért, hogy tovább építsük, Nyuszim… - hatalmas mancsát az arcomra simítja, én pedig eltátom a számat, persze képzeletben, de akkor is…
- Nyuszim?
Jézusom.
- Figyelsz te rám, Rózsi? – kérdezi kicsit idegesen, én pedig legszívesebben válaszolnék, hogy figyeltem, de nem értek az ilyen kirakósokhoz, nekem idő kell, míg ezt kirakom basszus…
- Mondtam már, hogy fürödni akarok! – morgok vissza, az egyetlen értelmes gondolatot kimondva, ami eszembe jut. Sokat ittam tegnap, az biztos… Úristen, mit művelhettem?
Pontosabban miket?
- Jól van, akkor menj fürödni! – ereszt el végre, és szinte leugrik az ágyról. Na most úgy viselkedik, mint egy meg nem értett menstruáló lány. Össze-vissza hord értelmetlen dolgokat, és én rögtön fogjam fel, és értsem meg. Hisztis.
A megértés mintaképe.
- Játszd el megint a büszke nőt, de nekem, ha még egyszer bepiálsz, és sírni kezdesz, pipacs vörösre verem a segged – úgy bevágja maga után az ajtót, hogy a vakolat meg is repedezik, és kisebb darabokban a földre is hullik.
Hát ez nem normális.
Felállok, és megrázva fejemet az ablakhoz sétálok, és igyekszem kivenni a Hold nevezetű égitestet az égbolton. Óh, meg is van. Remek. Holnap telihold, és ez óvodából mészárszék, valamint őrültek háza lesz. Ráadásul a holnapi nap folyamán több olyan dolog is fog történni, amire nem igazán leszek büszke.
Büszkeség.
Hol van az már régen?
Hol hagytam el?
Beszélnem kellene Justinnal, de ha már egy olyan alfa, mint Luesan, idegbetegként viselkedik, akkor a vezér sem lehet különb. Tehetetlenül fogom meg a függönyöket, és rántom össze egy mozdulattal őket.
Nem mintha bárki bekukucskálna a harmadik emeletre.
A fürdőbe bemászva fáradtan engedem meg magamra a csapot, és leülve a forró csempére hajtom fejem felhúzott térdeimre. Hatalmasat sóhajtok, és beleremeg mindenem a reszketeg levegővételbe. Miért érzem úgy, hogy…
Hogy ennek így kell lennie, ennek így kell maradnia.
Miért érzem úgy, hogy imádok vele lenni, szeretem ha mély hangja karcolja a hátam, és imádom, mikor piszkál? Annyira szar ez az egész, mi a francért nem múlik el végre, vagy esetleg túl lennék már rajta…
Miért szeretném, hogy hozzám érjen, és átöleljen, hosszan, erősen? Miért szeretném, hogy mellettem legyen, keze a derekamon legyen, és magához húzzon?
MIÉRT?!
Faszomat már…
Nekivetem a fejem a falnak, és a szobában levő kis ablak felé fordítom arcomat. Holnap este mindenki át fog alakulni, én pedig védtelen leszek, még Luesan előtt is. Kész életveszély itt maradnom. És miért maradtam itt? Mert Ő kérte?
Simán elmehettem volna a picsába. Otthagyhattam volna az erdőben, de nem, nekem el kellett jönnöm a már rég elkárhozott barátaimhoz, akik még utolsó emberi darabjukba kapaszkodva elkínzottan meredtek rám.
Egy egyszerű, határozott döntés lett volna, amit napjában többször osztogattam. Annyi kellett volna, hogy elindulok lefelé a domboldalon. Megköszöntem volna a segítségét, kijelentettem volna, hogy kvittek vagyunk, és passz, legközelebb újra ellenségek leszünk, vagy simán elkerülöm ezt az erdőt.
De nem…
Eljöttem vele...
Megropogtatom feszülten lüktető és sajgó ujjperceimet, tanácstalanul meredek az ajtóra. Olyan kellemes az érintése, be kell vallanom magamnak, hogy a legutóbbi kis játék igenis tetszett, vadító volt.
Mert tudtam, hogy nem szabad, tudtam, hogy úgysem fogja megtenni, és élveztem, hogy hergelhetem, befolyásolhatom, hatással lehetek egy ilyen hatalmas emberre. Vagy állatra.
Nem tudom…
Felsóhajtok, ahogy azok az emlékek eszembe jutnak, és a forró víz ellenére is libabőrös leszek. Idegesen simítom le a szőrszálakat vizes ujjaimmal, és bosszúsan vágom az egyik közeli flakont az ajtóhoz.
Miért várom, hogy bejöjjön rajta?
Miért akarom, hogy levágjon a földre, és magáévá tegyen?
Miért?
Arra kapok észbe, hogy már szobája ajtajának kilincsén vannak vizes ujjaim, és benyitni készülök hozzá. A törölköző, amit hirtelen felkaptam, szinte elviselhetetlenül meleg. Biztos bemenjek?
Ha átlépem a küszöböt, nincs megállás, nem mondhatom azt, hogy most megállítom az időt, elmentem, és ha nem jönne össze, majd újra ide visszajövök. Vagy megteszem, vagy nem.
Határozott mozdulattal nyomom le a kilincset, és mikor belépek a szobába, Luesan jellegzetes, kesernyés illata csapja meg még az én emberi orromat is. Hát akkor a többi falkatag milyen intenzitással érezheti, te jó ég… Finomat szippantok a levegőből, és körülnézve nem látom sehol sem. A kandallóban lustán pislákol a tűz, néha a lángnyelvek fel-fel csapnak, de igazából már csak parázslik.
A fürdőből csobogást hallok meg, így odalépek, félúton elhagyom a törölközőt. Szinte ég a testem minden porcikája, ujjaim remegve kulcsolódnak a kilincsre. Meggondoltam én ezt?
Belépve a fürdőbe megcsap a pára és a fülledt meleg, s azonnal meg is látom a világos csempékkel erős kontrasztot állít napbarnított bőre. Hosszú haja végigomlik hatalmas hátán, fenekét látva az ajkamba harapok, mielőtt még abba mélyeszteném bele őket.
Odasétálok hozzá, kezeimmel végigsimítom hátát, ujjaimmal bátran simítom végig a bőr alatt feszülő izomkötegeket, majd hasára vándorolnak kezeim, és teljesen hozzábújok forró testéhez.
- Hát te? – kérdezi teljesen elcsodálkozva, miután megpördült a saját tengelye körül.
- Jöttem fürödni… - vigyorgok rá, gyomrom elszorul az izgalomtól, s ahogy az aranysárga szemek megvillannak rajtam, szinte remegni kezdek.
- Ha ezt csinálod, hogy a fenébe várod el tőlem, hogy visszafogjam magam, s egy újjal se nyúljak „úgy” hozzád?! – von kérdőre, arca értetlen, de íriszei elsötétülnek a vágytól. Szinte fellángolok ezekre a szavakra.
Csábít a veszély, akarom Luesant, akarom…
- Hát akkor… - súrolja forró leheletem a levegőt, és lábammal végigsimítok az övén, dereka köré fonom, karjaimmal nyakába csimpaszkodom, hogy közelebb legyek szájához. Lök rajtam egy erőteljeset, így most már teljesen rajta lógva suttogok ajkaira.
- Vegyük úgy, hogy most nem várok el tőled semmit – duruzsolom gonoszan, mire csupán felhördül, a szavak összemosódnak, és rögtön a számra tapad, forrón fogadom számba, szorosabban bújok hozzá… Megérzem merevedését, és belenyögve szájába élvezem az ingerlő érzést…
- Nyújtsd ki a nyelved… - morogja vágytól rekedt, mély hangján, én pedig rögtön teljesítem is kérését. Kinyújtva a nyelvem szinte rögtön a szájába szívja, én pedig nyögdösve élvezem, a falnak nyom, pont úgy, ahogy akartam…
Ahh…
- Neh… ne szórakozz már… - sziszegem szájába, s megkapom azt, amit akarok, akarunk. Ahogy megérzem magamban szinte önkívületben az örömtől és a kéjtől, tépek hajába erősen, két keze fenekembe olyan szinten markol, hogy folyamatosan összerándulok az érzéstől…
Szinte rögtön mozogni is kezd, forrón tapad a számra, én pedig az izzó őrületben kavarogva tépem a haját, már nem is érdekel, hogy ujjaim letépődhetnek, olyan szinten gabalyodnak bele… Alig kapok levegőt, amit pedig beszívok, nem elég, nem elég… Szaporán nyögök, ahogy Ő is, sokszor felmorog, és erősebben nyomul belém, de én csak a kéjtől sikoltozva hagyom, hogy beledöngöljön a csempébe…
- Neh… ne hagyd abba… - kiáltom kábán, megkapaszkodva vállaiban nyomom keményen ujjaimat bőrébe, ahogy megérzem az orgazmus forró előszelét végigsöpörni testemen. Persze esze ágában sincs abbahagyni, keményen tesz magáévá, lehunyom szemeimet, hogy még intenzívebben érezhessem…
Úgy imádom, annyira kellett, és erre csak most döbbentem rá… Férfias illata szinte az agyamig kúszik, nevét visítva élvezek el karjai között, a forró fehérség szinte elsöpör, keze erősen markolja meg fenekemet…
Érzéki, mély csókot váltunk, lenyugodott testem újra éledezni kezd, körmeimmel végigszántok a hátán, mire mély hangján felmorog.
- Itt még nincs vége – vigyora olyan széles, hogy láthatom kissé megnövekedett fogait. Minden érintése forró, idegőrlő, saját zihálásom és az Ő morgásszerű nyögései töltik be újra és újra a levegőt…
Sokszor alig tértem magamhoz, fogalmam sincs, hogyan kerültünk ki a fürdőből a hálószoba szőnyegére, ahol most lábaimat dereka köré fonva, körmeimmel hántom le bőrét hátáról. Hangosan nyögdécselek, leszarom ki hallja, csak azt akarom, hogy Ő tudja, hogy imádom, akarom… Hogy hallja, hogy élvezem, szeretek vele lenni, akarom Őt!
Nyakamat csókolgatja, haja ránk omlik, mint egy apró világ, ami csak kettőnké, a miénk, ahol nincs semmi más és senki más, csak Ő és én. Forró sóhajaim egyenesen a fülébe jutnak, a szőnyeg érintése szinte elviselhetetlen, ujjaimmal oldalát cirógatom, szinte faljuk, marcangoljuk egymást…
Mikor lemászik rólam, elködösült tekintettel próbálok az oldalamra fordulni, keze végigsimít rajtam, majd lassan követi nyelve is. Felvisítok az érzésre, nem érdekli, hosszan, élvetegen játszik el velem…
Újra kikerülök alóla, megpróbálok négykézláb eljutni az ágyhoz, minden porcikám éget és lángol, nem vágyok másra, csak a lepedő hűvös érintésére, elviselhetetlen ez a forróság… Ahogy megragadom az ágy sarkát, szinte feldob az ágyra, én pedig nagyot huppanva a matracon nyögök fel hangosan…
Remegve a vágytól terülök el hason, két marka megragadva a csípőmet emelte fel a fenekemet, és újra magamban érezhettem… Csak sikoltani voltam képes, soha nem akartam, hogy leszálljon rólam… Maradjon minden így, ne legyen holnap, istenem, add meg nekem ezt a keveset… Izmos mellkasa hátamra borult, zihálásunk már szinte fülsértő…
A fülembe suttogott…
Annyi mindent….
***
Mikor felkeltem, nem éreztem forró ölelését, biztonságot nyújtó karjait, lélegzetvételeit sem éreztem már arcomon játszani. Nem volt mellettem. Olyan volt ez, mintha egy tőrt forgattak volna meg bennem. Sehol nem láttam, nehézkes mozgását sem hallom sehol sem, mindenhol síri csönd…
Hol lehet? Hová ment?
Ujjaim kétségbeesve markolták meg a lepedőt.
Itt hagyott?
Egész végig ezt akarta, erre utazott? Ezt akarta? Olyan erővel harapok alsó ajkamba, hogy a vér kiserken belőle. Végre megadtam neki magam, csak erre vágyott, ezt szerette volna? Az első adandó alkalommal elvágom a torkát…
Mit is vártam? Mit várhattam volna egy ilyentől…
A haragtól reszketve kelek ki az ágyból, de szemeim fennakadnak, és egy pillanat alatt a szőnyegen találom magam. Hát persze, a tegnap este… Rendesen kifárasztott, alig tudok menni.. Az a szemét, rohadék…
Az ajtón kopogtatás hangja, én pedig felnyúlok az éjjeliszekrényen levő nehéz, üvegburás lámpáért. Akárki is legyen az, agyon fogom ütni. Reszketett kezem, el sem tudom hinni, hogy ennyire… ennyire…
- Leshawna vagyok… - a hang mély, de nem Luesan. Ez női hang, s a szőke hajkoronát látva idegroham kap el. Mikor végignéz rajtam, ajkaira mosoly kerül, és megjegyzi. – Túlreagálod. Tanácskozáson van. Szólt, hogy szóljak. Vagyis, igazából nem szólt. Gondoltam, megnézlek.
Leteszem a lámpát a földre, és lehúzva a lepedőt az ágyról magam köré tekerem. A harmónia úgy önt el a hirtelen gyűlölet után, mint egy hidegzuhany, ami után csak kellemes melegséget érzek, és bizsergést. Közömbösen tekintek a nőre,de az csak mosolyog, érdekes módon, ez a nő nem lett idegbeteg a teliholdtól. Az ajtót becsukja maga után, de megállva előtte összefűzi karjait maga előtt.
Remek, testőrség.
A fürdőbe vonszolom magam, és rendesen megfürödve lépek ki a szobába, ahol a nőstény még mindig ugyanúgy áll. A tőle kapott ruhát viselem, s mikor meglátja, elégedetten mosolyodik el szélesebben.
- Szeretnél valamit?
- Igen, az alfával akarok beszélni – felelem határozottan, megigazítva magamon a fekete toppot, hogy mégis ne buggyanjanak ki belőle a melleim. A nyakam tiszta csókfolt, sőt, az egész testem, de én csak bosszúsan gondolok arra a nagy állatra…
- Melyikkel?
Megütközök a kérdésen, ajkain cinkos mosoly bujkál. Int, hogy jöjjek, de fura módon nem ér hozzám, mikor előreenged az ajtóban. A folyosók kihaltak, mégis, elfojtottan érkeznek az alsóbb szintekről visítások és ordítások.
- Szokatlanul csöndes vagy – szólít meg, mintha mindenről tudna. Sejtelmesen mosolyog, szőke hajával és szürke szemeivel olyan, mint egy szellem. És mégis magabiztosabban áll, mint bárki más.
- Nincs mit mondanom – válaszolok könnyedén, mire megint mosolyogni kezd.
- Azt hittem, meg akarsz ölni – folytatja kedélyesen, én pedig lapos pillantást vetek rá a szemem sarkából, mire felkacag. Mint ezernyi ezüst csengettyű, úgy szól, én pedig összeszorítva ajkaimat fogom vissza magam, hogy ne mondjak erre semmit.
- Ugyan-ugyan. Luesan nem olyan – legyint szórakozottan. Kezdem azt hinni, hogy ez a nő direkt piszkál. - Bár, még nem láttam ennyire idegbetegnek és tutyimutyinak nő mellett.
- Minek vagy itt? – szúrom be, mire felhúzza az orrát, és figyelmeztetőn meglengeti az ujját, ahogy befordulunk az egyik folyosón. Feltűnt, hogy lassan már nem is tudom, hogy merre megyünk, csak őt követem, pedig egy lépéssel sincs előttem.
- Őrizlek.
- Megkért rá valaki?
- Nekem senki sem parancsolgat – mosolyodik el még szélesebben, hosszú haját hátra dobva felvillannak büszkén szemei.
- Kóbor vagy? – kérdezem, mire vállat von, és ismét megemeli mutatóujját.
- Átutazó, inkább. Az jobban tetszik – hajol közelebb, és vigyorogva kacsint egyet. Nem bírom ki, én is elmosolyodom. – Na, mostmár értem, hogy Luesan miért cibál folyton ide vissza. Szép a mosolyod.
- Hagyd már…! – fordulok el, de mikor felnevet, én is nevetek vele, pedig semmi okom sincs rá, sőt, inkább sírnom kellene…
***
Durranások, és kőtörmelékes folyosó. Felemelem a szemöldököm, és kísérőmre pillantok, aki még mindig negédesen mosolyog. Persze, neki semmiség, ha eltalálja egy eltévedt oszlopdarab, de én még szeretnék élni. Legalább addig, ameddig leadom a régóta szorongatott információt.
- Nyugi, mindenki elkotródott már, csak Justin van bent.
- Luesan?
- A másik irányba cammogott. Szerintem igyekezzünk, mert ha észreveszi, hogy nem vagy a szobájában, ráadásul egy idegen nősténnyel mászkálsz… Kiborul a bili – mondja játékosan, és mielőtt még noszogatnia kellene, átmászok az egyik méretes szikladarabon.
- Nem várlak meg, a hősöd úgyis hamarosan idejön! Sok sikert! – integet, én pedig hátra sem nézve legyintek. Jól van, jól van, csak eredj már…
Nagy nehezen bemászok a csarnokba, és a ropogó térdcsontjaimat hallgatva rájövök, hogy eléggé kijöhettem a gyakorlatból. Edzenem kellene, de itt hogy merjek futni anélkül, hogy ne érezném magam egy agárfuttatáskor alkalmazott nyúlnak?
- Mit akarsz? – mélyről jövő morgás, a trónon úgy van elfeküdve, mint akit péppé vertek, pedig alig van rajta karcolás. Felém fordul, undorodva mér végig, én pedig csak sóhajtok egyet, s ökölbeszorított kezeimet inkább összekulcsolom a hátam mögött.
- Felvilágosítást adni.
- Persze, majd pont te leszel a segítségemre… - mondja gúnyosan, fekete haja megrebben, ahogy a falon tátongó lyukból áramlik befelé a kinti hideg.
- Azért engedted meg, hogy itt maradjak, mert egyszer még a hasznomat fogod venni – idézem.
- Azt hiszed, hogyha Luesan a szukájává tett, majd lesz beleszólásod a dolgokba? – mordul fel, de még mindig higgadtan lóbálja a karfára dobott lábait. Remek, ideges is. Összeszorítom a számat, nem mondom ki azt, ami a nyelvem hegyén van.
Elszámolok tízig, és folytatom.
- Van itt valami, ami érzékenyebben fog érinteni, mint a jelenlétem.
- És pedig…
Elmondom neki. Az egészet, töviről hegyire. Miért jöttünk ide, miért vagyok még itt, és hogy segíteni szeretnék, sőt, tudok is megoldást rá. Ez a terv még régebben vetődött fel bennem, de annyi minden történt mostanában, hogy akaratlanul elfelejtettem még ezt a nagy horderejű dolgot is.
Ahogy beszélek, szemei folyamatosan tágulnak, ajkai szétnyílnak, melléből torz morgás gurgulázik fel, karmai megnövekednek, és másodpercek alatt pattan fel, s mint egy plüssöt, úgy kapja szét a trónt apró darabokra.
- ÉS HOGY EZT ELMONDD, EGY FAROK KELLETT A PICSÁDBA?! – hörög fel mérhetetlen dühvel, én pedig az utolsó pillanatban ugrok be az egyik még viszonylag ép oszlop mögé. Nagy durranás, az oszlop már nincs is, így a lángoló kék szemeket közelről is megcsodálhatom.
Karmos keze felém nyúl, és elkapva a torkomat a magasba emel. Izzó harag perzsel belőle, az ereje olyan szinten feszül bőrömnek, hogy pusztán csak azzal képes lenne belőlem darálthúst csinálni.
- ÉS SZERINTED MOST MÉGIS MI A FASZT CSINÁLJAK?! – olyan szinten üvölt, hogy az egész arcom tiszta nyál, s mikor elordítja magát, összeszorul a gyomrom, jéggombóc kerül a torkomba.
- Adj egy távcsöves puskát – hörgöm, a légcsövemet szinte teljesen elszorította, de nem annyira, hogy eszméletemet veszítsem. Tehát még van józanság benne… Végülis, alfa…
- ÉS?!
- Lelövöm a… pilótákat… A tetőről… - marok kezébe, s váratlanul elenged, én pedig térdre rogyva köhögni kezdek. Picsába! Azonban mikor a dupla morgást meghallom, elkerekedett szemekkel nézek fel. Luesan szinte teljes erőből szorítja Justin vállát, annyira, hogy már idáig hallom a ropogást, de az is ugyan ezt csinálja Luesannel.
- Elég lesz. Nyugodt vagyok – csapja el Luesant maga mellől, akit még nem láttam ennyire idegesnek. Nyelek egyet, és feltápászkodom, deJustin lába visszarúg a földre, s újabb roppanásokat hallok meg megint.
Fszss…. Ráhasaltam egy szikladarabra… Basszus…
- JÓ! – csattan fel, és látom, ahogy felhúzott orral néz Luesanre. Az egy pillanatra sem veszíti szem elől alfáját, de látom, hogy mennyire türtőzteti magát. Szinte remeg a válla az erőlködéstől. - Eressz el Luesan, különben letépem a karodat.
- Szeretném én azt látni – érkezik a válasz, én pedig még a számat is eltátom.
Csend.
Justin felröhög.
- Áh, hát remek! Védd csak, persze, de arról fogalmad sincs, hogy éppen most fogjuk megélni az első vérfarkas holokausztot? Imádom a ciánt belélegezni, te is? – veregeti vállon Luesant, aki felém kapja a tekintetét.
- Ez az, nézd csak! Gyönyörű, hát persze! Majd mikor Ő, egyedül itt fog röhögni a tetemeink fölött, akkor is nézd majd így! – kap fel egy méretes faldarabot, és elhajítja az útból. Látom, ahogyan kattog az agya, hogy most mit csináljon, de jelenleg leszarom Justint.
Kétségbeesetten, elszorult szívvel nézek az engem bámuló Luesanra.
Csend, csak Justin járkál körbe-körbe, mint egy mérgezett egér, a mi tekintetünk pedig összekapcsolódik.
Csend.
- Hát jó! Vezesd a raktárba a kis ribancot. Add oda neki az elkobzott fegyvereket, és tedd ki a tetőre, fedezéknek elég neki a kémény is! Remélem, megdöglesz odafenn, hátha lelőnek – néz vissza rám, majd vágódik ki a csarnokból, s kiugrik az ablakon, félúton látom, ahogyan farkassá változik, s az irdatlan nagy döndülést szerintem hat megyével arrább is hallhatták.
|
| Meera | 2011. 01. 31. 20:42:41 | #10984 |
Karakter: Meera
Megjegyzés: ~arinak
- Elég! – hú, ütős hangja van annak, aki kurjantott, mert óriási kuss lett hirtelen. Ez nem egy kocsma! Viselkedjetek! Te pedig…
Szegény pára, vajon kihez beszélhet… Előre sajnálom azt, akit kipécézett magának…
- Velem jössz! – hű, ez Luesan. Tökre ideges, de szerintem nem kéne annak lennie. Megfogja a csuklómat, nem éppen finoman, ráadásul ha elzsibbasztja a csuklómat, akkor a piás üveg összetörik, én pedig a pazarlás láttán tuti elbőgném magam. Az lenne még a szép ünnep, ráadásul ennyi ember előtt…
- Mi a fene bajod van? Engedj már el! – próbálom kiszabadítani a kezem, de ügyet sem vet rá, vagyis… Kirántja a kezemből az üveget, ami siralmas csattanással törik kismillió darabra a falon, a bor pedig úgy folyik le róla, mintha valakit felkentek volna rá élve.
Úgy vicsorog, hogy fogainak fehérsége felér egy reflektorral…
- Azt mondtam jössz!
Ki vagy te nekem, hogy parancsolgass, bundás? Ez nem a kutyakiképző…
- Én meg azt mondom, hogy nem megyek sehova! Mi a franc bajod van? – kiabálok vissza, pedig egyáltalán nem emelte fel a hangját, de több fenyegetés lapult a szavai mögött, mintsem annyiban tudnám hagyni.
Két pillanat múlva már csak arra eszmélek, hogy Ludwig fel van kenve a falra Luesan által, aki szinte félig átalakulóban megfojtani illetve összetörni készül az én pajtikámat.
- Hagyd már! Luesan! – üvöltözök, és nekiállok ütni a hátát, már ameddig felérek, és ha egyáltalán megérzi azt, hogy püfölöm. Végre elengedi, én pedig nagy kortyot véve a levegőből éppen odamennék hozzá, hogy megnézzem, mi történt vele, de a következő pillanatban már a farkas hátán találom magam, aki nincs tisztában azzal, hogy simán le is hányhattam volna a büszkeségtől megmerevedett hátát.
***
Aztán megint feledve, hogy bármikor ráteríthetem a semmit -ugyanis kaját az utóbbi napokban igen ritkán láttam-, ledob az ágyra, ami szinte vízágyként hullámzik alattam. Feltűnik, hogy az Ő szobájában vagyunk. Egész klassz…
Bevágja az ajtót, szinte lehullanak a vakolatdarabok, de elé állok, hogy simán pofán üvöltsem.
- Normális vagy? Majdnem megölted! Ő az egyik katonám volt! Éss… - a végét már nem is tudom kiejteni, mert egy pillanatra megszédülök. Franc, ráadásul ez az állat még rám is ordít olyan hangerővel, hogy még a nevemet is elfelejtem egy pillanatra.
- Van neked fogalmad arról, hogy mit csináltál? He? Nyitom a szám, hogy feleljek neki, de felemeli óriási mancsát, így inkább csöndben maradok.. – Válaszolok helyetted. Ott ültél részegen, egy verekedés közepén! Mond csak normális vagy? Gondolkozol ilyenkor? És ha… és ha mondjuk az egyik véletlen téged üt meg? Ott halsz meg, vagy akár megkarmol egy kicsit is, egy véletlen mozdulat és neked annyi, a következő holdnál úgy ugatsz majd, mint én!
Őőő… Ez most túl hosszú volt a jelenlegi agyi kapacitásomhoz mérve…
– Látom, kezd derengeni. És mondjuk, ha valaki, most elkapott volna és megevett volna? Szerinted az a hím mennyire beszámítható, mikor még az első átalakulásán sincs túl! Részegen, akármikor átalakulhat, márpedig akkor ott téged evett volna meg elsőnek. Talán gondolkoznod kéne, mielőtt cselekszel. Azok ott már régen nem az osztagod tagjai…
Lehet, de én kötődöm hozzájuk. Legszívesebben vállat vonnék, de attól csak még idegesebb lenne, lehet, hogy még bántana is…
- Kurva életbe… - az ágyra vetődik, súlyos alakja alatt megnyikordul a matrac, ő pedig az ágynemű nyivákolásával mit sem törődve túr a hajába. – már… már arra is gondoltam, hogy… meghaltál…
Már-már fáradtan összegörnyedő alakját látva megesik rajta a szívem. Biztos a pia hatása, de leszarom. Mióta lett ilyen idegbeteg? Csoda hogy nem pattant el eddig az összes idege, amennyit mostanában pattog… Odalépek elé, és leguggolni próbálok, de kicsit megszédülök, és a térdében kapaszkodok meg. Kezemmel óvatosan megsimogatom arcának azt a részét, amely nem tűnt el óriási tenyereinek rejtekében.
- Bahh, hihetetlen… biztos részeg lehetsz, ha már simogatsz… - jön a morgás, majd mikor megpróbálom leszedni kezeit az arcáról, sárgán villanó szemei szinte keresztüldöfnek. Nem tudom, hogy jó, vagy rossz értelemben. Elnézően mosolygok rá, és finoman megcirógatom arcának élét, mire lágyulnak arcvonásai.
- Fordulj meg – kérem, mikor félig még feszes tartásba erőszakolt vállaira pillantok. Értetlen fejet vág, majd felsóhajtva megteszi amit kérek, én pedig kezeimmel megbökdösve kényszerítem arra, hogy feküdjön hasra.
Nem kell kétszer kérni, úgy elterül, mint egy kivert kutya az országút szélén.
Halkan felnevetek, mire morgás jön válaszul.
- Nem tudom mikor vagy elviselhetőbb… Komolyan nem tudom… - von egy párnát a feje alá, én pedig beülök a lábaira a feneke mögé, és masszírozni kezdem széles hátát. Állandóan ideges és frusztrált.
- Lazíts…
- Menten beszarok rajtad…
- Azért annyira ne engedd el magad.
Felhorkant, aminek felét elveszi a matrac, de megránduló háta érzékelteti, mekkora horkantás is volt. Lágyan masszírozom minden kis izmát, és lefelé haladva fokozatosan igyekszem ellazítani egész testét.
Csöndben vagyunk, nincs mit mondanunk, néha nyögéssel vegyes morgással mutatja ki számomra, hogy mennyire élvezi is azt, amit csinálok, hiába játssza el a megsértődött másik felet.
- Akinek itt kemény – nyomkodom meg a szóbanforgó pontot -, az rettentően makacs.
- Akkor neked két betontömb lehet ott.
- Azok elől vannak.
- Úristen… Nem fogom engedni, hogy legközelebb igyál bármit is – röhög fel hangosan, és végre feloldódott egy kicsit.
- Pedig olyan könnyűnek érzem magam… - sóhajtok fel kicsit szomorú éllel, mire aprón megrándul a háta.
- A pia nem megoldás. Bár neked szerintem ezt felesleges magyaráznom… - látom, hogy a szeme sarkából fixíroz, én pedig elmerengve nézem óriási hátát.
- Aggódtál értem?
- Pff… hogy a viharba ne, te szörnyű nőszemély… - csóválja meg a fejét, de a komoly pillantása megmarad a humoros él ellenére is. Lehunyom szemeimet, és lustán ráfekszek a hátára, élvezve, hogy ahogy levegőt vesz, úgy mozdulok meg én is. Olyan jó a közelsége, olyan jó meleg…
- Most mit csinálsz?
- Nyugton maradok. Ahogy kérted… - sóhajtok, és látom, hogy leheletem nyomán libabőrös lesz bőre, így ujjammal körözni kezdek a kérdéses ponton.
- Tudod, hogy nem úgy értettem – hangja mély, és szokatlanul lágy. Halványan elmosolyodom, és megpuszilom a hátát, mire újra megrándul, de ezúttal egy sóhaj is kíséri ezt a mozdulatot.
- Fáradt vagyok Luesan… Belefáradtam mindenbe… Felépítettem az életem, nő létemre rettentően nehéz volt megállni a ranglétrán, nemhogy feljebb mászni… És most… minden törlődött. Mintha valaki fogott volna egy hatalmas rongyot, és az eddigi életem, és elért céljaimat, álmaimat egy pillanat alatt elmosta volna. Nincs múltam. Ha nincs múltam, nincs mire építenem a jelenem és jövőm. Fáj, fáj itt belül… Szinte feszít a bizonytalanság, hogy mi a fenét fogok kezdeni.
Elhallgatok egy kicsit, majd összébb kucorodok biztonságot nyújtó hátán, selymes hajába szagolok, hogy illata némi határozottságot adjon nekem. Tudom, hogyha ezeket kimondom, végleg megváltozik minden.
- Azon merengtem, elköltözök egy messzi városba, de már valószínűleg nemzetközi elfogatóparancs van ellenem, és különben is… Vissza már nem tudom hozni az elfecsérelt éveimet… Nem tartom valószínűnek, hogy itt maradok veletek, mert ha nem alakulok át, akkor minek tengetném itt az életem? Előbb-utóbb valaki tuti felkoncolna, ha nem is ők, a végén még téged idegesítelek fel annyira, hogy te teszed meg.
- Soha nem tennék ilyet. Nem tudnálak bántani.
- Tényleg? – kérdezem fásultan, mire felemelkedik, megfordul, és mielőtt még leesnék az ágyról, megragad, s magához von. Átölel, mellkasához szorít, és halkan suttog a fülembe.
- Tényleg – ad egy puszit az arcomra, én pedig vállgödrébe temetem az arcomat, hogy még véletlenül se láthassa meg senki forró könnyeimet… Némán, és hangtalanul sírok, egészen addig, míg el nem alszok egy pillanat alatt…
***
Mikor felkelek, a hasogató fejfájás mellett valami más is kellemesen meglep. Mondjuk, kezdem megszokni, hogy Luesan valamilyen szinten szinte állandóan része minden lélegzetvételemnek és mozdulatomnak, olyasmi ő, mint egy óriási, forró árnyék, ami bármikor rám borul, ha szükségem van rá.
Az estéről nem igazán van fogalmam, de a fejem sajgásából ítélve jó sokat ihattam, de tekintve, hogy ruhában vagyok, semmi olyan nem történt, amit nem óhajtottam volna. Helyes.
Megpróbálok felkelni, de az eddig az alvónak hitt Luesan vasmarokkal ragad meg, és húz vissza magához.
- Hova-hova? – a kaján dünnyögés megmosolyogtat, de ezt Ő szerencsére nem látja.
- Meg szeretném mosni az arcomat.
- Hmmm… talán megengedem… - dörmögi a fülembe.
- Csináltam tegnap valamit? Mondtam valamit?
Csönd. Nagyon nagy csönd, mintha merengene azon, hogy mennyit mondjon el.
- Válaszolj!
- Nincs macskajajod?
- Egy farkas falkában? Ugyan kérlek, nem merném.
- Jól bírod a piát – elismerő morgás jön a hátam mögül, én pedig észreveszem, hogy mennyire élvezem azt, hogy magához szorít. Ez egyre gyakrabban fordul elő… Lehet, hogy… Kötődni kezdtem hozzá?
- Te most terelsz?
- Nem focizunk.
- Bahh! – mordulok fel méltatlankodva, teljesen lesokkol korán reggel...
- Lopod a szövegem Rózsi… - kuncog fel, mire égnek emelem a tekintetem.
Megőrülök.
Mondhatnám azt, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Újra gúnyolódik, én pedig újra elviselem.
Valahogy ez megdobogtatja a szívem.
|
| Meera | 2010. 12. 07. 17:33:40 | #9677 |
Karakter: Meera
Megjegyzés: ~arimnak
Ledobálom az összes ruhát, vagyis jobban mondva az Ő ruháit, miközben beslattyogok a zuhany alá. Megnyitom, és először összerezzenek a jéghideg víz érzetére, de ez kell, ez muszáj... Az agyam kombinál, annyira, hogy az már szó szerint fáj. Megremegek, két kezem a csempére tapasztom, s követi őket felforrósodott homlokom is.
Már csak belül remegek...
Mikor már dideregni kezdek, hőfokot váltok, és a pára teljesen elönti az egész helységet, még az agyam is beködösül, amit örömmel fogadok. Nem gondolkozni, ez kell... Kellemes érzés, ahogy a víz végigfolyik rajtam, körbeölel, mintha védeni akarna a külvilágtól...
Na persze, ha egy vékony vízburok védene a farkasoktól és a farkasbácsiktól, mindenki esőkabátban és vödörrel járna... Ha most utánam jön, nem hiszem, hogy tudnám megint azt mondani, hogy „nem” és hogy „elég”... Adj' Isten, hogy ne jöjjön be, de szerintem elég világosan megmondtam neki, hogy a fürdőszobájában lássa el magát, és hordja el a szűrét... Meglátok egy tusfürdőt a sűrű párafoltok között, és odanyúlva érte kipattintom a tetejét. Mentás narancs, milyen frissítő...
Megmosom a karjaimat, és elképzelem, hogy órákkal ezelőtt tiszta Luesan nyál volt az egész, így gyorsabban kezdem el dörgölni. A picsába, miért képzelem el az egészet újra és újra? Kiráz a hideg, ami nem normális a forró csap alatt...
Váratlanul két kéz simul a derekamra, és hátrább von, mire totálisan leblokkolok... Forróbb mint a víz... Ó, nem... Ijedten nyikkanok egyet. Minek kellett magamban említeni a visszajövetel lehetőségét?
Ahogy itt áll mögöttem, úgy kiráz a hideg, hogy érezhetően megvonaglok.
- Mi a francot művelsz? Mondtam, hogy menj fürödni. De nem úgy gondoltam, hogy ide, hozzám! Vagyis, hogy velem... nah... engedj! - megpróbálom magamról lehámozni, és keresem a stukkert, eltökélt szándékkal, hogy lábon lövöm, de nem látom... A rohadt életbe, kint hagytam...
Le akarom vakarni magamról, de az ellenállás percről percre csökken. Egyszerűen elgyengülök, már pirospont jár azért is, hogy a mai napot ép ésszel végig tudtam csinálni, de ennyi kínzást nem vagyok képes elviselni... Amíg tanakodok, aljas módon közelebb jön, nyakamhoz hajolva belecsókol. Reménytelenül felnyögök, mikor megérzem forró ajkait a nyakam bőrén.
- Tudom hogy te is akarod – rekedt hangja felér egy ostorcsapással, majd hozzám dörgölőzik, és megérzem keménységét hátul... Kishíján felsikítok. - Ne tagadd...
- De... te... meg vagy húzatva! Nem szabad! - próbálom újra leszedni magamról, de csúnyán felsülök megint, és a tehetetlenségtől vezérelve karmolászom a csempét. Nincs is körmöm, bassza meg...
Végignyal a nyakamon, érzem ahogy a forró nyelv felkúszik, egyenesen az arcomig, majd vissza a fülemhez, és fogaival beleharap a fülcimpámba, s puhán megrángatja. Kéjesen felnyögök, lassan kezdem feladni az ellenkezést.
- Nem teszek veled olyat, amit nem szeretnél... de ha annyira nem akarnád, akkor már az elején ellenkeztél volna – lazítja rajtam a fogást, de még mindig határozottan tart. Megfordít, én pedig a kitágult pupillájú sárga szemekkel nézek farkasszemet, és megremegek a bennük látottaktól.
Az állam alá nyúl ujjaival, én pedig szinte lihegni kezdek. Rohadt meleg van, az egész testem újra lüktet, a zubogó víz ezen pedig semmit sem segít... Közelebb von magához, és szájából sóvárgó hörgés szakad fel, amibe beleremegek.
- Nem muszáj, hogy szexeljünk. Nem foglak megdugni, ígérem. De engedd el magad, szépségem, és az egekbe repítelek, ha együtt működsz velem – nyelvét végigfuttatja az alsó ajkamon, kishíján utána kapok. - Csupán egy kis orális szex... semmi több... ígérem – lágy csókot nyom a számra. Én pedig nagy nehezen leküzdöm a késztetést, hogy leüssem a zuhanyrózsával, másrészt pedig hogy leüljek és készséges partnerként megengedjem neki.
- Nem foglak bántani... de ne hagyj így magamra... - tompán érzem, ahogy merevedése nagyot lüktet, és lassan kezdek megőrülni.
- De ha megszeged a szavad... esküszöm kinyírlak, ha nem is most, de megeszem máskor... - szinte már szűkölök, de ez az ő reszortja lenne eredetileg. Elvigyorodik, és újra megcsókol, egy pillanatra.
- Esküszöm... csak egy kis huncutság.... semmi más... Lazíts...
Ha kihasználja a gyengeségem, én...
- De...
- Cssss... Lazíts – ismétli újra, mintha Ő nem lenne teljesen kész... Kábán érzem, ahogy megcsókol, felvillanyozva viszonozom nyelvének játékát, s mikor végigsimít a derekamon, belesóhajtok a szájába. Annyira... Ahhh.... Elengedi végre államat, s a tarkómnál fogva közelebb von magához, mire karjaimat a nyaka köré fonom.
Elszakad tőlem, pedig kezdtem már nagyon élvezni, íme a több száz éves gyakorlat eredménye... Élvezem, ahogy harapdálja a nyakam bőrét, bele akarok karmolni a hátába, de inkább visszafogom magam, tudom milyen hatással lenne rá... És hiába akarnám most olyan nagyon, nem hagyhatom, hogy nekem essen... Nem...
Lejjebb halad testemen, én pedig tehetetlenül hagyom, hogy a csempének támasztva kiszolgálja magát. Ajkai leheletnyin érintik a bőröm, én pedig vágyakozva simulnék hozzá, de ekkor a melleim közé csókol, s letérdel elém. Két óriási markába veszi őket, hátravetem a fejem az érzésre, de nem, ez még nem elég... Beletúrok hosszú, vizes hajába, és arra próbálom rávenni, hogy...
Rögtön meg is teszi amit kérek, én pedig felnyögök, szinte már hangos sikításnak felel meg, főleg mikor szabad kezével a másik mellemet is kényeztetni kezdi... Ahh... Elenged, és feje lefelé kezd el mozogni, végignyalja a hasam, majd a köldökömnél kezd el játszani.
Megragadja a lábam, és a vállára dobja, én pedig nagyon nehezen állok meg egy lábon, ha nem tartana, valószínűleg már rég elterültem volna a forró csempén. Hamarosan odalent kezd el ténykedni, hevesen marok a dús hajkoronába...
- Te…. Tedd be… ne kínozz!! – kérem két hangosabb nyögés között, mire felnéz rám, én pedig csak felsóhajtva nézem a hatalmas foltot, amivé vált a szemem előtt.
- Nem azt mondtad, hogy nem szabad?- abbahagyja, én pedig kínzottan felnyögök, már majdnem visítás lett belőle. Ahh, annyira... Bezzeg ilyenkor nem osztja az észt...
- Az ujjadat teh…. Marhhh…. Ha… - nyögdécselem, mire megérzem magamban az ujját. Hátravetem a fejem, a csempe többé már nem hideg, újból csak sóhajtani és nyögni vagyok képes….
Részek esnek ki az agyamból, már nem is látok, nem is hallok, semmi, csak érezni érzem, azt, ahogy kényeztet, azt, hogy itt van... A fáradtság köde mindent elnyomva nehezedik rá az agyamra, szinte már fizikálisan nyom lefelé, húz a padlóra, és mikor sikoltva elélvezek, úgy érzem, hogy menten elájulok...
- Kérlek... - súgja a számra, és nyelvével végignyal az ajkaimon, mire megborzongok. Reszketegen felsóhajtok, és közelebb hajolok hozzá, hogy elérjem fülét, úgy érzem, hogy elzsibbadtak a lábaim...
- Tudod... sosem voltam egy... - halványan elmosolyodom, és belenyalok a fülébe, mire szinte feldorombol. - … szopós fajta...
Olyan szinten felhorkan, hogy kishíján meglebben a hajam, én pedig fáradt pillázással túrok hajába, hogy elérjem napbarnított nyakát. Belecsókolok, és lustán ösztökélem arra, hogy forduljon meg. Megteszi amire kérem, én pedig vállaira simítva kezeim finoman nekilököm a csempének. Így pont ránk esik a víz, én pedig ajkaira hajolok.
- De... tudok ezt-azt... - az időközben leesett tusfürdőért hajolok, és felhabosítva a kezeim között bekenem vele a melleimet, majd az Ő égnek meredő férfiasságát. Ujjaim között hevesen lüktet, és annyira forró, hogy egy kába pillanatomban majdnem úgy döntök, hogy csak úgy simán ráülök.
Végignyalok a mellkasán, lassan, kínzóan, minden kockát türelmesen végigrajzolok, csak a forró víz csobogása és az Ő sóvárgó sóhajai töltik ki az elmémet, s a csendet. Lustán lehajolok merevedéséhez, érzem ahogy hatalmas keze a hajamba túr, és rá akar terelgetni, de szépen elhajolok, mire csalódott morgást ad ki. Nem akarom felbőszíteni, tudom, hogy csak miattam fogta vissza magát eddig, de nem fogom leszopni.
Síkossá varázsolt melleim aprón szétfeszítem, és erekcióját közéjük fogva masszírozni kezdem. Meglepetten felhörög, hallom, ahogy két oldalt teste mellett a csempébe mar. Lassan de erősen masszírozom, el akarom nyújtani az élvezetét addig, ameddig csak lehet. Ténykedésem közben sokszor rémes karistolást hallok meg, mintha valaki karmolászna valami fémet, de lehet hogy csak a fáradt agyam képzeli el...
Mikor érzem, hogy hamarosan eljut a csúcsra, elhajolok tőle, egyrészt a derekam már teljesen bezsibbadt, és rémesen fáj, másrészt... Felülök, és hozzá mászok, ujjaim ráfonom férfiasságára, és úgy kényeztetem tovább, míg nem egy hangos morranással elélvez, forró magja a hasamra és az ujjaimra ömlik s vadul megcsókol.
Először ijedten megnyüsszenek, nehogy megharapjon, de nem teszi, óvatosan és zihálva von magához, én pedig elgémberedett tagjaimnak köszönhetően teljesen ráfekszem. Viszonzom csókját, és ujjaimmal megnyomkodom elnehezült vállait, majd lecsukódnak a szemem, és mindent fáradt, sötét massza takar be...
***
Arra kelek fel, hogy rémesen melegem van, így a takarót, amit sikeresen kitapogattam, egy mozdulattal dobtam arrább az útból. Ásítok egy óriásit, és a hátamra fordulva megdörzsölöm szemeim, és felnézek. Hát, természetellenesen sötét van a szobában, ráadásul a levegő is fülledt.
Egy könnyű mozdulattal feltápászkodni készülök, de valami baszott nehéz nyomja a hasam. Meglepve fordulok oldalra, és Luesan elégedetten kisimult, nyugodt arcával nézek szembe, majd ekkor... megüti a fülem a horkolása.
Pff.
Kishíján felnevetek, de úgy érzem, hogy nem lenne túl kellemes valakinek a vihorászására ébredni, ráadásul ahogy elnézem, régen aludt már ilyen jót. Teljesen szoborszerű az arca, mintha kifaragták volna. De mielőtt még részletesebben elmondhatnám az arcára jellemző összes festői gondolatomat, a hasamon levő karja megmoccan, és magához húz.
Őőő.
Hm.
A következő öt percben néma küzdés szemtanúi lehetnek a bútorok, amelyet én vívtam, egyetlen kar ellen.
Nem. Rossz kutya. Eressz. Nem hallod? Hogy is hallanád, magamban beszélek, mert hagylak aludni... Ki hitte volna, hogy egyszer arra fogok ügyelni, hogy ne ébresszek fel egy szundikáló vérfarkast?
Sikerül kimásznom alóla, jobbára a párnát csempésztem a karjai közé, mert ha kiszabadultam, folyton utánam nyúlt. Váh, szörnyű. A fürdőbe lépve ösztönösen megfordulok, és inkább a szomszéd szobába, az Ő szobájába mennék be, de ott is megállok a küszöb előtt. Na nem. Nem megyek be a farkas barlangjába, még akkor is, ha a gazdája éppen nálam követ el magánlaksértést.
Felveszek egy köntöst a szekrényből, és leülve az ágy szélére kezdek el gondolkozni, a lábamat szuggerálva. Foltos vagyok. Remek. Foltos. Meera a foltos. Foltos Meera. Terepmintázat terül el végig a vádlimon, csak tudnám, hogy ütöttem be, bár párszor felnyaltam az erdőt több hét alatt, amióta itt tartózkodom.
Odakintről neszezést hallok meg, és rettentően szolid, halk koppintást. Luesanra nézek, aki egyet fortyanva reagál az egészre. Hál' Istennek, hogy mélyen alszik... Tétován meredek az ajtóra, mintha meg tudnám állapítani innen, hogy ki az.
Végül felállok, odalépek, és csak a fél szemem kidugva nézek ki. Egy nagyon magas nőt látok meg, alkata formás, szőke haja vállait verdesi, és hihetetlenül sárga szemei vannak, amelyek barátságosan csillognak. Dús ajkaira teszi ujját, és egy dobozt nyújt felém. Megrökönyödötten, de gyanakvóan nézhettem vissza rá, mert szélesen elmosolyodik. Elveszem tőle, csak nem tesz bombát az egyik felettese szobájába.
És tessék, már Luesan pozíciójára építem az egész védelmem.
Meglepetésemre egy betanult jelrendszerrel mutogatja el, hogy később hol találom, ha szükségem van rá. Bólintok, hogy megértettem, mire int egyet, és kecses alakját elnyeli a folyosó.
Fúha.
Három fehérnemű szett, egy farmer rövidnadrág, két top. Azt hiszem, tényleg meg fogom keresni, mert most annyira jól jött... Ennek a fortyogó vulkánnak a ruhái lógnak rajtam, és mindenhol be lehet nézni rajtuk. Nem mintha szégyellős lennék, de nem szeretném provokálni az ittenieket. Még a nőstények meglincselnek, bár az most ezután fog jönni.
Felöltözöm, a függönyöket összébb húzom, de az ablakot résnyire kinyitom, hogy a levegő felcserélődjön. Az ajtóban még visszapillantok Luesanre, majd kilépek a folyosóra.
***
Szerintem eléggé sokat bóklásztam, és mégsem jött velem szembe senki. Senki. Egy teremtett lélek sem. Ám ahogy ezt szépen megfogalmaztam magamban az ötödik folyosó után, meghallok több sorozat fémes súrlódást. Kikukkantok a sarkon, és meglátok egy szőke, bozontos hajkoronát, egy kreolszínű bőrtömeget, és egy fehér, rikító boxert, amin kismacskák teszik rendbe egymást különböző pozitúrákban.
Égnek emelem a tekintetem.
Pff.
- Látom, hogy ott vagy asszony. Prímán festesz – mondja úgy, hogy oda sem néz, én pedig élesen visszaválaszolok, kilépve a fal takarásából.
- Szerintem inkább érzi, semmint látja, Ludwig.
- Na, gyere asszony, ülj le mellém, van mit sztorizgatni.
Igen.
Ludwignak egyéni szókincse és szinonima szótára van. A „Kiváló, asszonyom!” felkiáltást is úgy mondja: „Jó volt, asszony.”. Letegez, de az „asszony” szót állandóan beleteszi az összes mondatába, mikor velem beszélt, hogy lássa, felidegesít e. Sőt, a meztelenkedés az ő személyes harca volt ellenem és a rendszer ellen, de most látom, hogy itt teljes nyugodtsággal flangál mindenki hiányos öltözetben. Egyszer megkért, hogy menjek el vele a nudista strandra.
Most csak felsóhajtva ülök le mellé. Két méterrel odébb. Friss farkas, mindenre máshogy reagál.
- Ez fájt, asszony. Itt – mutat a szívére, majd feni tovább a késeit. Bolond. - De mégis milyen bódító illatod van...
- Örülök. Ki van még itt?
- Én, Nelson és West. Gyere már közelebb asszony, nem fallak fel. Tudod mit? Gyere, iszunk egyet!
- Erre nem mondhatok nemet.
***
Nem tudom hol vagyunk, de igazán nem is érdekel. A tény, hogy Ludwiggal érkeztem, sokakat arra késztetett, hogy vigyorogva bámuljanak rám, de a nőstények többsége úgy nézett rám, mint egy utolsó ringyóra. Nem szólok semmit, nem szólok semmit, és a legfőbb: nem teszek semmit. Semmit.
Az asztalnál már négy üres üveg borral játszadozunk, és beszélgetünk, de én végig megtartom a tisztes távolságot. Eddig sem voltam annyira közvetlen velük, most pedig inkább távolságtartó leszek. Párszor megjegyezte már, de az a józanság távoli fehér foltjában történt.
- Tudom hogy te ki vagy! - csap egy ízben az asztalra, és rám mutat. Felsóhajtva pöckölöm meg a fekvő, üres üveg száját.
- Na ki? - húzom el a szám.
- AZ ÉN ASSZONYOM! - üvölti, de már az utóbbi öt percben ránk se néznek. Megszokhatták már Ludwig hangját. Azonban azt furcsállják, hogy csöndben ülök a helyemen, pedig eléggé a sárga földet tapogatom. Fáradtan elmosolyodom.
- Hallgasson – pisszegem le, mire felhorkan.
- Már nekem nem parancsolsz, asszony!
Elhallgatok. Igaza van. Minimális hűséget se kértem volna tőle, főleg hogy egyszer megúsztattam egy angolnákkal teli hordóban... De ez azért szarul esett.
- Na, ne legyél annyira szomorkás, itt vagy velünk, velem, ki kell még? Mindent tudok rólad asszony – lengeti meg vészesen az orrom előtt az üveget. Már rég nem pohárból iszik. - Tuuudok...!!!
- Igen?
- Igen! Azt is tudom, hogy gyerekkorában egy vámpír fel akarta tépni a fejed! Nem véletlenül vörös a hajad! Azért vörös, hogy elrejtsd a rózsaszín csíkokat!
Teljes csend borul ránk, majd a szomszéd asztalnál felvonyít valaki, és tapsolni kezd, mire többen elbődülnek.
- ÉLJEEEN!
- Pheh, örülök, hogy örülnek, hogy boldog gyerekkorom volt – horkantok fel, de már a nagy hangzavarban inkább csak saját magamnak mormogom, úgysem hallanak semmit. A másik, távolibb sarokban két nő hajbakap, majd két hím is.
Furcsa, hogy mindenki kotta részeg lett pillanatok alatt.
|
| Meera | 2010. 09. 22. 21:38:39 | #8027 |
Karakter: Meera
Megjegyzés: ~arimnak
Matatást hallok, majd Luesant pillantom meg magam felett. Úgy nézek rá, mint aki eddig sosem látta. Beletelik pár másodpercre, mire felfogom ki Ő, de ugye a legkézenfekvőbb megoldás mindig az ellenséges megmozdulás.
- Mit akarsz? - emelem fel a szemöldököm kérdőn, fejem a hűvös kövezetnek döntve nézek rá. Nem felel, miért is felelne, luxus. Az előbbi parádés haldoklása is bukott, direkt csinálta?! Persze, úgy kell azt... Megfogja a karom, és miközben leguggol, odavonja magához, ajkait a seb szélére tapasztja.
- Mit csinálsz? - kérdezem felháborodottan, de a forró nyelv érzetére megborzongok. Te mocsok... Végigvonja nyelvét a hosszú, és véres csíkon, válaszadás helyett inkább csak nyalogat.
- Nem hallod? - undorodom meg egy pillanatra, és szabad kezem belenyomom dús hajába, hogy elpateroljam magam mellől. DÚS?! Hagyj már te rohadék, hadd sajnáljam már maga megy kicsit, de csak egy nagyon kicsit, nekem ennyi kijár a fenébe is!
- Vérfarkas vagyok nem? - néz rám, amitől úgy érzem, mintha átlátna rajtam. Hogyne tudnám, hogy mi vagy, ez miatt vagyok mindig a hajvégemig szarban...
- A nyálam gyógyító hatású, akárcsak a kutyáknál. Azok is maguk tisztogatják a sebeiket, s a nyálukkal fertőtlenítik le. Így legalább nem fog megint elfertőződni... - mondja türelmesen, de én már nem akarok többet tartozni neki! Akkora már maga ez egész férfi, hogy felesleges tologatni.
- Akkor is, engedj el, majd meggyógyul magától! - szisszenek fel. Olyan jó lenne, ha feladná már, és nem tukmálná rám a segítségét, és rohadtul ráhagyhatná már a bőröm marasztalását. Ugyanis kikúrt fáj!
- Aha, akkor azért indult el a vörös csík a nyakad felé. Na, ne ellenkezz. Hamarabb túlesel rajta – csodálkozok el, mikor befejezi mondókáját. Nem hasadhatott fel annyira... Megnézem magamnak, de ha nem lenne koromsötét, látnám is. Csak azt tudnám, hogy férceltem össze eddig...
Lemondóan fordulok a fal felé, és hagyom, hogy gyógyítson. Kishíján felordítok a kíntól, hogy sosem leszünk egálban... Nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy kötve legyek valakihez, és hogy ennyire tartozzak valakinek, aki férfi, a pláne meg az, hogy vérfarkas. Megrándul számtalanszor a karom, mikor a forró, és síkos nyelv a sebeimbe nyomakszik, megnyomva a fájdalom receptorokat, amik így is elég szar állapotban vannak. Ez még rosszabb, mikor a bordám intézte el egyeseknek az alattvalói. Valami érzés végigcikázik a karomban, majd felkúszik az agyamba, ahol apró, lüktető keletkezik.
Néha a csupasz bőrön és végigsiklik nyelve, amitől kiráz a hideg. Legszívesebben rászólnék, hogy a varratok nem ott vannak, de inkább tűröm, hogy igyekezzen. Nem fogom húzni még az időt. Hideg verejték csap végig rajtam, mikor felnyal egészen a vállamig. Ahogy elengedi a kezem, rögtön magamhoz is vonom, mielőtt még bejelenti, hogy az ujjai is varázslatos képességekkel rendelkeznek.
- Körülnézek... - közli tényként, és már kint is van. Hatalmas levegőt veszek, hogy az agyam némileg kitisztuljon, és értelmes gondolatokat nyerjek a párás levegőből. Szar a helyzetem, rá vagyok hagyatkozva Luesanre, ami nem igazán tesz jót a lelkemnek. Fáj, hogy ki vagyok szolgáltatva egy ilyennek, és még rosszabb, ha arra gondolok, hogy élvezem…
Valamilyen szinten.
Parancsolgatni én szoktam, vezetni én szoktam, az én dolgom az, hogy kiosszam a feladatokat, és okosabb legyek mindenkinél, aki alattam van. Nos, az utóbbi is csak abban érvényesül, hogy a rájuk leselkedő veszélyről egyedül én tudok. Nem igazán tudom, hogy mennyi katonám van náluk, de azt tudom, hogy sosem mondanák el, még ha újdonsült hűségüknek iránya nem is felém mozdul.
Ez a legrosszabb érzés, ami valaha megtörtént velem. Egyedül vagyok, kiszolgáltatva a vérfarkasok minden kényének-kedvének, ráadásul az egyikkel még kavarok is. Fáradtan túrok bele a hajamba, mintha saját magam akarnám nyugtatgatni. A karom lüktet, és meleg, Luesan nyála dolgozik a szervezetemben, s gyógyít.
Neszezést hallok meg, és két sárgán világító szempár furakszik be az ágak között. Ha most lenne kedvem bunkózni, közölném vele, hogy a zöld nem éppen illik hozzá, mert ettől elég Tarzanos a kinézete, főleg hogy... Széttúrtam a haját.
Önsajnálat, egy pont oda.
- Kijöhetsz, már nincs itt senki. Fel tudsz állni?
- Ahhoz még sok víznek le kell folynia, hogy én ne tudjak felállni – morgom sértetten. Legszívesebben pofán csapnám magam minden eddigi ballépésemért, és szidom a marha agyam, hogy régebben annyi volt a problémám, hogy mindenkit ellenőrzésen rendes ruházatban találjanak a szakaszomban.
Különösképp Ludwigot. Valahogy szerette a boxerét, amin nyulak mutattak be különböző pózokat. Azért is én kaptam, mire karácsonyra szereztek nekem egy olyan tangát, ami jobban mondható egy cérnának, mint alsóneműnek.
Belemarok az egyik kiálló kőbe, és azon felrántom magam álló helyzetbe. Összepakolászom a kidobált dolgaimat, és elteszem a táskámba őket. Az egyiken megakad a szemem, és a fény felé fordítom:
„Instant ancúg”
Ez lehet a bőrruhám, de véleményem szerint most nem igazán tenne jót semmiféle értelemben a jelenléte. Mármint, ha felvenném, akkor... Ahh, told ki a segged a barlangból.
Mikor kimegyek, Luesan már kint vár. Reménykedem benne, hogy csöndben marad, ameddig átértékelem a helyzetet, de mint már olyan sokszor említettem: idegesítően tudálékos. Tudom, hogy segíteni akar, de...
- Nos, úgy vélem... Hogy most egyelőre nincs hová menned – lenézően rámmeredek, de jelenleg nem néz rám. Erre valóban magától jött rá? - Szóval, ha nem okoz neked gondolt, pár száz szőrös férfi, akkor gyere vissza hozzánk. Justin nem fog kidobni, hidd el.
Karbafonja kezeit, és átható, sárga szemeivel rám néz, de én inkább a fákon túli civilizáció foszlányait nézem. Mit tegyek, hogy az életem viszonylag normális legyen? Káosz és frusztráció, ez van most jelenleg. Plusz Luesan, de az külön világ.
- Meg szeretném keresni a katonáimat – mondom csak úgy spontán az első dolgot, ami az eszembe jut. Mikor érzem, hogy túl nagy a csend, hozzáteszek még. - Mármint a falkátokban.
- Rendben. Amíg nem jön el az első telihold, ez megoldható. Még az is, hogy normálisan beszélgess velük – jutnak el szavai hozzám, mire rámeredek. Valóban... Első teliholdkor a zaba lesz inkább a domináns, nem a józan ész. De addig még van három napom, utána még négy, hogy a gázos dolgot megoldjam. Elég poénos így, de nem szimpatikus az, hogy én is belélegzem majd.
- Ezt hogy érted? - kérdezem tompán, majd rájövök, hogy ezt már megválaszoltam magamnak az imént, csak fejben. Ó, be fogok csavarodni...
- Menjünk! Majd otthon elmondom – fordít hátat, és határozottan elindul. Érdekes, percekkel ezelőtt nem volt ilyen nagylegény, és már megint olyan, mint régen. Parancsolgatós. Két dudás nem fér meg egy csárdában, remélem elpakolnak a szobája mellől. Túl nagy két részről is a kísértés, gondolom nem kell ecsetelnem, mi ez a kettő.
~*~
A nagy csarnokba, mikor belépünk, több szempár villan ránk, aminek körülbelül a kilencven százaléka rajtam leledzik. Nem láttak még fehér embert? Határozottan lépkedek Luesan mellett, nem fogom hagyni, hogy azt gondolják rólam, hogy aljas módon behálóztam, vagy hogy most visszajöttem kémkedni, és sajnálnivalóan szerencsétlen vagyok.
A falkavezér lustán fekszik a a trónján, de mikor meglátja, hogy jövünk, felpattan, és elébünk siet.
- Miért hoztad vissza? - csikorgatja a fogait, és úgy néz rám, mintha fel tudna nyársalni. Csináltam én valamit? Totál ártatlan vagyok, ebből a klánból még nem is nyírtam ki senkit sem. Ott a még. Talán ez a baj.
- Megtámadtak minket. Azt hitték, már közénk való. Új parancsoka van az őrségnek és végig sem hallgatták, azonnal nekünk estek – ereszkedik le Luesan, mire aprón felhúzom az orrom. Egyrészt én nem fekszem le Justin lábai elé, másrészt pedig tudom mire gondol az alfahím. Hagyhatott volna ott pusztulni, és kezdek vele egyetérteni.
- Hadd maradjon itt egy ideig, Justin – üt szöget a következő mondat, vagyis inkább kérés a fejembe. Ha most lecsapja a fejemet, még a kövezetből is ráröhögnék. Nem tetszik ez az alárendelt dolog, egyszerűen ha macska lennék, a fülem hátra lenne csapva a sok rossz energiától, ami bennem lobog. Az alfahím kék szemei fürkészően fordulnak rám, és én kb. úgy érzem magam, mint aki meztelenül álldogál.
De a ruhám így is hiányos, zavar ez engem?
- De csak bizonyos feltételekkel. Nem zavarsz mindet, ha kell meglapulsz, ha kell segítesz nekünk... - véleményt is nyilvánítok egy horkantással, mire Luesan szemei rám villannak, kussolásom idejének elkezdésének jeleképpen.
- Rendben, elfogadja a feltételeidet. Igaz? - felel szinte helyettem az eb, mire szemeim kettejük között ingázik. Francba, mit csináljak? Az egyik rémesebb mint a másik, és ha nem engedelmeskedek, el leszek fogyasztva. Ha most mondom el az egy hét múlva történő tömeges kihalásukat, több száz oldalról tépnek szét egyszerre.
Halasztanom kell, ez az egyetlen aduászom van. Amíg ez nálam marad, titokban, addig nem ölhetnek meg, túl értékes dolgokat tudok. És végtére is ez ideiglenes megoldás, minden szempontból.
- Igaz... - felelek végül kelletlenül.
- Rendben. Te fogsz vele továbbra is foglalkozni. De ne legyen továbbra se kolonc a nyakunkon – vesz mély levegőt Justin, és szépen visszacammog óriási testével a trónjához, ahová fensőbbséges tartással ül le.
- Gyere – morog rám Luesan, amit nem igazán díjazok. Magamban értékelgetve a történteket csöndesen veszem a lépcsőfokokat, de csak megszólalok.
- Nem tudom mire ez a nagy felhajtás, egy egyszerű ember vagyok – közlöm csak úgy a légbe, pedig tudom, hogy ez koránt sem igaz. Akkor már Luesan feltűzött volna egy farönkre.
- Na ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? - vonja fel a szemöldökét. - Ha egyszerú ember lennél, Justin már a múltkor is kicsapott volna innen. Most is csak azért engedi meg, hogy itt legyél, mert hasznodat vehetjük a te tudásodnak.
- És ki mondta, hogy én majd segítek?
- Te magad...
- Mikor...?
- Hát pont az előbb...
- Agh... - szétszórt lettem, a rohadt életbe, bevarrom a szám, kár, hogy a tűt eltörtem. Az is ennek a tuloknak a hibája. Rá is villantom dühösen a szemeim, de úgy néz ki, hogy nem vette észre, vagy már immunis rá.
- Ne „agh”-ozz itt nekem, az előbb a saját száddal ejtetted ki, hogy „igaz” - emeli égnek a tekintetét. - Szóval ehhez tartsd magad, vagy különben mehetsz amerre látsz. Justin nem tűri meg a koloncot a nyakán.
A „szobám” láttán mélyet felsóhajtok, és az ágy felé veszem egyenesen az irányt, jelezve az ajtóban álló hegynek, hogy pihenni akarok. Ráadásul rettentően éhes is vagyok, két hétnyi alvás után kaptam egy FÉL BAGETTET, ami csak azért került a gyomromba, mert felkaptam a tálcáról.
- Meera... - szólal meg, és az ajtó csukódására elnyomok még egy sóhajt. Leül mellém az ágyra, ami alattam szabályosan megemelkedik, ahogy súlyát ráhelyezi az ártatlan bútordarabra. - Komolyan mondom, hogy tényleg vigyázz itt mit csinálsz, és hogyan csinálod.
Képzelem, milyen lenne, ha ráugrana...
- Itt akár egy rossz szó és széttépnek. Nem vérnyuszik vagyunk, te is tudod...
Beszakadna alatta, és lehet, hogy Justin ölében kötne ki. Beröhögök a fantáziám igen éles képzetére, ahogy lassított felvételben elképzelem, hogy Luesan repül, repül, repül...
Úristen, ez nem normális dolog... Innentől meg sem hallom mit mond, totálisan kiütöttem magam szellemi szinten, ha fingana, azon képes lennék halálra röhögni magam, nemhogy ezen, ami még csak elmei síkon történt meg... Nekem innom kell, hogy helyre zökkenjen az agyam helye, mert komolyan, szerintem kilőtték és kihasították belőlem az utóbbi pár napban, amióta Luesant ismerem...
Eldőlök, mint egy darab fa, ahogy még azt is odaképzelem, hogy a hosszú barna haja úszik utána, mint egy elfuserált színű esküvői fátyol. Kioktatásáról magasról teszek, inkább beborulok a párnák közé, hogy tompítsam a röhögésem.
De nem sokáig élvezhetem képzeletem határtalanságát, ugyanis erős ujjak fonódnak a kezemre, felhúz, marka megszorítja a tarkóm, és magához ránt, de mielőtt még belevihognék az arcába, vagy esetleg rászólnék, hogy ne törjön össze magán, ha kérhetem, már meg is csókolt...
Abban a pillanatban kirázott a hideg, és felforrósodott a bőröm, s ez a kettősség végigvág úgy a gerincemen, hogy szinte hullámzik. Megint ez a furcsa, meleg érzés ömlik végig rajtam, villanásnyi másodpercekre. A csupasz, forró mellkas közelsége biztonsággal és erővel tölt fel, mintha nem lehetne semmi olyan, ami keresztül furakodhatna az óriási karok között hozzám...
Csókja először csak egyszerű és puha, de lassan ajkai finoman megmozdulnak, az enyémeket harapdálva, ízlelgetve. A vigyorom lelohad, és egy reszketeg sóhaj törik fel belőlem, mikor eléggé megtépázott ingjét feltűri a hátamon, és forró keze a csupasz derekamra simul, majd kúszik egyre feljebb. Kihasználva pillanatnyi gyengeségem, nyelvével teljesen birtokba vesz, nyelvével kényezteti az enyémet, és ez az a perc töredéke, mikor viszonzom.
Karjaim összefonom a tarkójánál, és szorosan hozzásimulok. Túlságosan is jó ez az érzés, hogy tisztán gondolkodjak, felfogjam ennek az esetleges következményeit, és feladjam a pillanatnyi biztonságot és nyugalmat...
Végigsimítok a hátán, mire aprón felmorog, és eldönt az ágyon. Belesüppedek a matracba, de a csókot nem szünteti meg, továbbra is hevesen ostromol, falja az ajkaim, én pedig készségesen leszek társa. Az egész testem lüktet, mindenem reszket és mégis stabilan áll. Tudom, mivel szerezhetek örömet és meglepetést egy férfinak, nem vagyok tudatlan kislány...
Masszírozó mozdulatokkal vonom kezeim vállára, majd lecsúsztatom a mellkasára, onnan hasára... Megint morog, ami már elégedett és túlfűtött dorombolásra emlékeztet, nyelveink kábító táncot járnak, szája letér az enyémről, s fejét a nyakamhoz vonja. Mikor végignyal nyakam ívén, automatikusan emelkedek meg, de visszanyom a matracra, mire felnyögök. Ahogy felettem terpeszkedik, és forrósága körülölel, olyan, mintha én magam is ennyire felhevültem volna, a vérem lüktető mozdulatokkal löttyen előrébb és előrébb, érzem, ahogy dobban...
Szinte látom magam előtt, ahogy csóknyomokat gyárt a bőrömre, hátán aprón végighúzom a körmeim, hogy jelezzem, tetszik a dolog, mire megint morog egy halkat. Hátán minden izom pattanásig feszül keze oldalt felsimítja rajtam az elég szakadt inget...
Apró, hideg fuvallat furakszik be az ablakon keresztül, bekúszva a felhúzott ruha alá, mire pár pillanatra kijózanodok. Mit... Mit... Mit...?! Nem szabad, a rohadt életbe... Kezeim a vállára teszem, és tolni kezdem magamtól, de ez olyan, mintha egy hegyet bökdösnék egy bottal, mozgásra késztetve...
- Luesan... - szólítom vágytól rekedten, de mintha a falnak beszélnék. Megtalál egy erogén pontot a nyakszirtemen, mire felnyögök. Basszus... - Nem szabad, szállj le rólam...
Morgás a válasz, végigsimít az oldalamon...
- Nem hallod? Gyerünk... - mivel erre sem kapok választ, másik megoldáshoz folyamodok, kicsit feljebb emelkedek, és lenyúlok a derekamhoz, kiszedve a fegyvert az övemből. A következő pillanatban ingerülten nyomom a hideg fémet a halántékához, hátha ez józanító hatással lesz rá.
De basszus, én is akarom..
De nem lehet. Nem szabad.
- Fejezd be – veszem kimértre a figurát, mire elhajol a nyakamtól, és rám néz. Szemei szinte izzanak, és örvénylenek, totál elveszek bennük, mintha magukba szippantanának, úgy lobog bennük a vágy, és megfosztás... Mikor megszólal, hangja olyan rekedt, hogy feláll a szőr a karomon, annyira elnyomja a vágy, és annyira érzéki...
Mondjuk, az enyém sem lehet különb, de az ő mély hangján ezerszer gerinckiszakítóbb hatással bír. Kapkodva veszem a levegőt, ahogy ő is, de az én tekintetem elszánt.
- Francba... - szinte hallom, ahogy az Ő mellkasából is ki óhajt jönni a vérpumpáló szerve. Ekkor veszem észre, hogy a stukker még mindig a homlokának van tapasztva.
- Jobb lesz, ha elmész fürdeni. Én is azt teszem - felkelek, kimászok alóla, amit hagy is, és a hajamba túrva lépek be a saját fürdőbe, hogy végre lehűtsem magam. Rózsi, hogy te mekkora egy szar vagy...
Szerkesztve Meera által @ 2010. 09. 22. 21:40:55
|
| Meera | 2010. 09. 13. 19:09:03 | #7757 |
Karakter: Meera
Megjegyzés: ~ arimnak
Lepakolja a tálcát, amit csak most veszek észre nála, majd megragadja a felkarom, és felránt a földről, mire szinte minden egyes elaludt izmom megfeszül, s ajkaim mögül sziszegés tör fel. Te köcsög... Rávág az ágyra, mire nagyot huppanok, ujjaim közül kisiklik a takaró, és elterülök a puha ágyon. Nagyívből teszek rá, hogy a csöcsöm ki van, ha most muszáj, leveszem mellel ezt a rohadék tulkot, még a Smallville főszereplője is enyhébben paraszt.
- Két hetet aludtál arany bogaram. Csak, hogy tudjál róla – csap fel az agyamig a mély, morgós hang.
- Te szem... - adnék hangot felháborodásomnak, de mikor megpróbálok valamennyire feltápászkodni, megállok, mikor sikerül jól megemésztenem a hallottakat. - Mennyit?
Egy napnak kellett volna lennie, a kínkeserves életbe!
- Talán süket vagy? Talán nem mostam ki minden este, rendesen, két héten keresztül a füledet? - sorolja a bűneim, amik szerinte rendkívül súlyos vétségek sorába sorolhatóak. Szinte csíkot járkál a padlózatba, én pedig árgus szemekkel figyelem, majd megint felfogom a kiejtett szavak értelmét.
- Te fürdettél? - ilyen álmomban sem létezik. A Vadászt az Ordas ápolgatja, takargatja, öltözteti?!
- Miért, talán ennyire hihetetlen, hogy a nagy csúnya farkasbácsi kezelésbe vett, amíg te Csipkerózsikát játszottál? Pfff... - horkant fel, majd végül eldöntve a többi részletet, ledobja magát az ágyra, ami beleremeg.
Gondoskodott rólam?
- Add ide a takarót – kérem csöndesen, és előkerítek egy párnát, amit magam elé vonok. Miért lettem hirtelen megint szégyellős?
- Ugyan Rózsi, mindent láttam már – hessegeti el a dolgot, de szája sarkában ott van az a rohadtul idegesítően... Paff. Hozzávágom, de ez olyan, mintha elefántot dobálnék egy gumilabdával.
- Szemét perverz! - rivallok rá, és eldöntöm, hogy csöcs ide vagy oda, de az öklöm a párna helyére illesztem! Persze Mr. Legyőzhetetlen kihasználja azt, hogy rokkant vagyok jelen pillanatban, és egy kézzel elkapja a karjaim, és magához ránt. A pofázmánya innen közelről egészen veszedelmes, sőt, szerintem még pisloghattam is egy hatalmasat.
- A perverz dolgot azért én meggondolnám... - nyom be egy vigyort, mire értetlenül nézek rá. He? Ki akarom szabadítani a karom, de először nem enged, majd a negyedik alkalommal elenged, és beborulok ismét. Nem vagyok egy rakás szar, amit ide oda lehet taszigálni!
- Tessék Rózsi. Nehogy megfázz nekem – hallom szarkasztikus kijelentését, és már a fejemen érzem a takarót. Nagy horkantás kíséretében rántom le a fejemről a kérdéses anyagot, és villámló szemekkkel nézek vissza rá. Jól szórakozunk bunkókám, hm?
- Nem vagyok Rózsi! - a kurva szádat már, szűnj meg, dobj ki, vagy nem tudom...! Még fejben sem jut eszembe sértés, ami rá illene! És ez borzasztó.
- Akkor elmondhatnád a neved, mert ez alatt a két hét alatt nem igen voltál válaszolóképes.
- Meera... - vágom rá azonnal, minden teketóriázás nélkül.
- Rendben kedves Meera. Most, hogy meggyógyultál...
- És a te neved? - ne igyunk olyan hamar a farkas bőrire, örökre meg akarom jegyezni a neved, hogy a bundádon tiporhassak a barakkomban, mikor kikelek az ágyból.
- Tessék? - látszik rajta, hogy meglepődött, de totál nem érdekel. Itt én vagyok a parancsnok, az őrnagy, erre ez a nyomorék magasabbnak érzi magát, iskola nélkül.
- Süket vagy? - utánozom ugyanazzal a hanglejtéssel, amit ő produkált.
- Luesan, és ne utánozz – felel hirtelenjében, de arcáról lerí, hogy most már próbáljak meg rendesen viselkedni. Ezek után szépen felvilágosít arról, hogy kidob innen, de én, a szemét, abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy kikísér a kukáig. Ó, minő kedvesség, jóság és szeretet!
- A kaját hozom magammal – kapom fel az egyik fél bagettet, és a számba tömve követem kifelé. Mivel a felsőm szarrá ment, elvettem tőle egy inget, a nadrágom pedig még valamilyen szinten ép. Gyorsan gombolom befelé a gombokat, fél szemmel figyelve a gesztenyebarna tincsek játékát, nehogy eltévedjek.
~*~
Kikerekedett szemekkel pillantom meg a szakaszom, akik furcsán többen vannak, mint amennyien kellenének, hogy legyenek. Lehet, hogy ennek itt az oldalamon igaza volt, és kinyírni jöttek? Pokollá teszem az életüket, még halottan is, ha sikerül velem megszagoltatni az ibolyát.
Az enyémek középen ácsorognak egy sorfalban, előttük és utánuk még egy sor ismeretlen katona. Az arcomon megrándul egy izom, mikor látom, hogy farkas ellenes fegyverekkel vannak teljesen felszerelve. Mr. Tudálékos megáll, de nem maradok ott vele, tíz lépést még előre megyek, így a két oldal között középen állok meg.
- Őrnagy! - hallom valaki hangját, de ekkor valaki kisétál az idegen sorfalak mögül. Ez a tenyérbemászó pofa, ez a tejfölszőke haj, ez a gusztustalanul gúnyos vicsor... Feláll a karomon a szőr, ingerült leszek egy pillanat alatt, szinte ég a bőröm, hogy kikoncolva feldobjam a platóra.
- Lám-lám, az őrnagy asszony meglátogat bennünket? Szép-szép, csupán nem vagyunk rá kíváncsiak. Mocskos bolhássá, torzszülötté vált, kinek osztályrésze halál. Egy elvétett kísérlet az anyatermészet csúfos játékában, egy hiba, amit ki kell küszöbölni – hangja olyan mézes-mázos, hogy ökölbeszorul a kezem.
- Nem volt elég, hogy a töködre léptem, Creiymon? - húzom el a szám, mire többen az enyémekből felröhögnek.
- Kuss legyen! – mordul rájuk, majd megint felém fordul, vigyora letörölhetetlen. - Én ma itt parancsot teljesítek, maga elbukott. Feladata volt, kitűzött időponttal. Megvárnám az egy hetet, csak tudja, ez számomra sokkal élvezetesebb, hátha még paranccsal tehetem...
- Takarodjon el az embereimtől, ők az enyémek – csattanok fel, de a fagyos élt még a szomszéd országban is lehetett hallani. Ezeket én neveltem fel, képeztem ki, és valamennyire fegyelmeztem. Mindent együtt csinálunk, ha kellett, együtt kaptunk büntetést.
- Anyatigris? Juuj, egy rakás pelenkásért nyavalyog, mikor belül szőrösebb, mint az ott maga mögött? Ne hitegesse az embereit, csak nehezebbé teszi számukra a dolgot – duruzsolja, és a többiek felé fordul. - Az őrnagy szakasza jöjjön csak ide az első sorba! Aki szeretne búcsúzni ettől a nőszemélytől – undorodva felhúzza az orrát – az most megteheti. Lássátok, milyen jó főnökötök vagyok.
A megmaradt pár emberem előre áll, sokaknak a képe elkínzott, és tanácstalan. Mégis, meghunyászkodva tekintenek felém habár úgy nézhetek ki, mint egy szakadt csöves. Az ing, és a kölcsön nadrág nem igazán megnyerő, de elég csak az arcomra nézni, mindjárt tudja mindenki, ki mit kapott tőlem.
- Nem vagyok farkas. Tudják nagyon jól senkiháziak, hogy akkor fejbelőttem volna magam, vagy addig provokáltam volna őket, ameddig ki nem nyírnak – közlöm a tényeket, mire pár ember szemében felcsillan a remény.
- Őrnagy! - szólal meg Kevin is, és előkerül valahonnan a sorból, látom, hogy az arca fájdalmas, és fancsali. Mintha megforgattak volna benne egy óriási csavart. - Tényleg nem változott át?
- Ha farkas lennék, maga szerint eltűrném a felerősödött arcvize szagát? - horkantok, és csúnyán nézek rá, majd a többieken is végigfuttatom a tekintetem. - Ha nem hisznek nekem, elő a mérő felszereléssel!
- Ó, jaj ne, otthon hagytuk volna? De kár érte! - cicceg Creiymon, én pedig dühösen toppantok. - Ne toporogjon, mindjárt táncolhat a pokolban! Célra tarts!
Az emberek, akik az alárendeltjei, rögtön fegyvert ragadnak, és letérdel az első sor, hogy a második szabad célt kapjon. Az enyémek frusztráltan kapkodják a tekintetüket.
- Meera, mindig is mondtam, hogy a bordélyházban lett volna a helye! - mondja diadalmasan, nagy képén szinte napsugárként harapódzik el a győzelem érzése.
- Akarta volna, hogy meglovagoljam? – köpök ki felé, mire megint beröhögnek egy páran, most azonban a saját embereinek vállai is megremegnek a ruha alatt.
- Mr. Creiymon, én még közölni akarok valamit az őrnaggyal! - kiáltja hirtelen Kevin, és odarohan hozzám. Most én mentem össze, vagy alapból mindenki magasabb nálam? Kék szemei csillognak, látszik, hogy jelenetet akar rendezni.
- Magával lelövethetem magam? - kérdezi, egy mocskosul pimasz vigyor kíséretében.
- Ahogy gondolja – vonok vállat, tökéletesen megfeledkezve a patt-helyzetről. Valahogy mindig oldja bennem a feszültséget, mint egy kiadós masszázs.
- Nem érdekel a szerelmi jelenet! Tüzelj! - rikkantja el magát türelmetlenül Creiymon, aki mintha megérezte volna a baj előszelét. Ki tudja, talán feszélyezi Luesan háttér munkája, amivel áldásos munkát tesz az anyatermészetnek. Támasztja az erdőt.
Cheh, még hogy én Rózsi...
Nem mer tüzelni senki, ezért előkap egy pisztolyt, és rám szegezi, majd lő. Hatalmas durranás, puskapor szag, a völgyben visszhangzik minden, de nem ér el a golyó. Mikor kinyitom a szemem, egy óriási hátat látok és egy vészjóslóan meglibbenő barna hajat.
- Támad az ordas! Tüzet nyiss! TÜZELJ! - ordít, én pedig meglepetten, és riadtan tapogatom meg a farkas karját, de többre már nincs időm, tüzet nyitnak ránk... De egy sem ér el felénk, most mi van!?
Kevint látom, ahogy egy hanyag mozdulattal kifeszít egy pajzsot elénk, amiről lepereg az összes lövedék. Creiymon üvölt, mint a fába szorult féreg, Luesan pedig a vállához kapja a kezét, és féltérdre ereszkedve hangosan zihálni kezd. Ó, a francba, és még hogy én vagyok heves!
- Na nem! Kölykök, fordulás, elsődleges célpont a főtörzszászlós! Pajzsot személyekre szűkíteni! - bődülök el, és odamegyek a farkas elé. Pont a vállába ágyazódott bele a golyó, de a legrosszabb az, hogy totál ezüst, remélem nem folyékony a közepe, mert akkor itt és most meghal...
- Megértem őrnagy, lépjen csak le a tankkal! Van egy olyan érzésem, hogy már soha többet nem találkozunk, ezért még egy dolog van, amit már nagyon régóta szeretnék magának adni – vigyorog, ami már szinte vicsornak beillő. Értetlenkedve emelkedek fel hozzá, majd váratlanul megérzem a száját az enyémeken, de ekkor feltűnik, hogy egy táskát fűz a nadrágom övébe, nem felejtve el belemarkolni a fenekembe.
- Nekem is van ám közölni valóm – mosolyodok el halványan, és egy irdatlan nagy széllel és durranással körített pofont kap úgy, hogy felreped a szája. Felröhög, majd kirohan a pajzs mögül, a többiekhez. Vetek rájuk egy futó pillantást.
Remélem minden rendben lesz velük... De nekem akkora tartozásom van Luesan irányába, hogy fohászkodhatok érte, hogy ennyi bővel elég legyen a nagy egójának.
Megpróbálom a nem egészen ép farkast megtámasztani. Óriási karját átdobom a nyakamon, derekát próbálom meg erősen szorítani. Forró a teste, mint egy kazán, de mondjuk az alap hőmérséklet... Liheg, meleg lehelete végigsiklik a szellős ingem alatt a bőrömön. Megborzongok, és próbálom vonszolni a fák között.
Az egy dolog, hogy a saját súlyom, plusz tíz kilót kellett cipelnem kiképzésen, de arról a rohadt életben nem volt szó, hogy nekem száz kiló tömör izmot kell egyszer egy hepehupás területen kell önerőből végigvonszolnom. Próbál lépkedni, de a vállába nyilalló fájdalomnak köszönhetően nem nagyon megy, én pedig nem olyan régen keltem fel két héti pihenőből.
Rokkantak vonulása a golyózáporban, milyen irónikus.
- El ne ájulj! - közlöm gyorsan, mikor egy nagyobb dombot készülünk megmászni. Nem tudom hogy fogni a hatalmas testét, egyszerűen nem találok rajta rendes fogást, amibe rendesen belemarkolhatok. Gondolkozom már azon is, hogy istenesen megragadom a fenekénél, de a kezem még a derekáról is lecsúszik, így folyton vissza kell tennem felülre, ami már egy simogatásarzenállal ér fel.
- Igyekszem – morogja, barna hajzuhataga a nyakam nyalogatja, és az már a helyzet komolyságától eltekintve teljesen mellékes, hogy olyan forró a teste, hogy már izzadás közeli állapotba kerülök.
Miért nőtt ilyen robosztusra?!
Erőlködöm, hiába vagyok katona, ez nekem rettentően sok, így a gyógyszertől a karomra került sebek lassanként kezdenek felszakadozni. Főleg a hosszabbak. Vágok egy fintort, de nem állok meg, mert ha kiesek még ebből a vontatott cipelésből is, elterülünk, és én leszek alul.
Ami megint egy bordatörést eredményezne, és minden kezdődik elölről.
Érzem, szinte végig az egész testemen, ahogy feszülnek izmai, mikor lépni kényszeríti saját magát. Ujjaim alatt megmoccannak a szálkás izmok, melyek mint a zongora billentyűi, hullámoznak. Megborzongok.
- Megsérültél? - emeli fel a fejét, de szerencsére haja takarja arckifejezését.
- Nem – mordulok rá, jelezve, hogy fejezze be az erőlködést a beszédre, és inkább tegyen már méterenként egy lépést...
- Vérszagot érzek, nem vagyok hülye – horkan fel, és hosszú lábaival lép egyet, mire szinte magával ránt. Kihasználom a lendületet, és belemarkolok a derekába, hogy felfelé húzzam a dombon.
Próbálom felidézni a holografikus térképet, és a diavetítőt, s haloványan bár, de valami rémlik, hogy erre lenne fedezék. Egy apró barlang jel volt feltüntetve, hátha megtaláljuk, csak vigyem fel Luesant, és onnantól jön még csak a java.
- Ne erőlködj, bízd rám. Még az kéne, hogy az alsó hatos sort kioldd a lövedéken.
- Te gyenge vagy, ráadásul most aludtál két hetet – közli ellentmondást nem tűrően, mire elmosolyodom. Szinte hallom szavai mögött a „te ember vagy” monológot, és a levezetést, amivel esszé formában benevezhetne egy irodalmi versenyre.
- Te pedig egy rémesen pokróc szinten álló zsák – feleselek, mire megremeg egész alakja. Most vagy ideges, vagy újabb fájdalomhullám...
Hátulról felerősödnek a hangok, én pedig még jobban megszorítva oldalát, és ép karjába csimpaszkodva tornázom fel magunkat egyre feljebb. Végre egymás után tesz három óriási lépést, én pedig rémülten érzem, hogy a háta szinte felszakad az erőlködéstől. Zihál és liheg, rettentően szarul lehet, plusz még hogy üldöznek minket...
A barlangot meglepetésemre két akkora fűzfa takarja, hogy először fel sem ismertem a sötéten tátongó szájat, ha a farkas nem cibálná tovább kettőnket. Engedelmesen követem, és próbálom testsúlyának felét teljesen átvenni, de mire észbekapok, már a barlang szájától pár méterre le is ült.
Meglepetten pislogok kettőt, és odalépek hozzá, hogy a sebét megnézzem. Mikor körmömmel megkarcolom a seb szélét, felnyög, és izzó szemeit rám mereszti. Morcos kutya, ilyenkor derül ki, hogy valakinek a jelleme mennyire erős, és türelmetlen.
- Nyújtsd ki a lábaidat teljesen, ellátom a sebet – mondom gyorsan, és a félrecsúszott inget megigazítom, hogy a mellem lehetőleg ne buggyanjon ki, ha már segíteni szeretnék, és nem figyelmet elterelni. Lassan leereszti a lábát, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek, amire por, és kosz tapadt, ráadásul hajszálai is ragaszkodnak a síkos bőrhöz.
- Persze, hogyne... - szűri ki a fogai között nehézkesen, de látom, hogy összeszorítja ajkait, hogy több szégyenteljes nyögés ne hagyja el a száját, de a lihegést muszáj folytatnia.
- Én a golyókhoz értek, Mr. Bordahelyrerakó. Most fogadj szót, különben... - nem fejezem be a mondatot, s mikor látom, hogy nyitná a száját, ujjaim ajkaira nyomom, és kutató mozdulatokkal megtapogatom a fenekemnél levő, kicsiny övtáskát. Elég sok minden van benne, de csak három dolgot szedek ki belőle. Egy laposüveg, egy csipesz, és egy zsebtükör.
- Megigazítod a szemöldököd? - az ugatós nevetés hörgéssé válik, reszketni kezd. Ha a testhőmérséklete lecsökken, akkor neki vége. A francba, álmomban se hittem volna, hogy majd egy farkast fogok pátyolgatni egy barlangban, ahová a parancsnokaim üldöztek.
- Kuss és pofa be. Ne mocorogj, mert különben a szemedbe nyomom a csipeszt – szólok rá parancsolón, és megpróbálok rendesen odakerülni a sebhez, hogy ne árnyékoljam, de nem nagyon megy. Így jobbat nem gondolva ráülök a combjaira, haját félresöpröm az útból.
Elég ronda, ráadásul két kettes sor belemart már a húsába, amit óvatosan vissza kell csatolnom a golyóhoz, és úgy kivenni. Ennek a kifejlesztésében az én munkám is benne van, én találtam ki, hogyha ki akarják lökni magukból, akkor az utolsó, hatos kampós sor akaszkodjon beléjük.
Most kiderül, mennyire vagyok képes saját magam legyőzni.
Kiveszem a laposüveget, egy keveset a kezemre töltök, és a tiszta vodka illata megtölti a barlangot. Körbekenem a seb szélét, belenyomom a csipeszt is fertőtlenítés gyanánt, majd az üveget a farkas szájához nyomom.
Összehúzza a szemeit, de végül egy hajtásra megissza a szeszt. Tudom, hogy ennyitől nem rúg be, de valamennyire a testhőmérsékletét megtartja egy ideig. Feljebb mászok, és odahajolok sebhez, majd nem érintve a széleket belemártom. Elég pocsék, de igyekszem gyorsan, és fájdalommentesen dolgozni.
Csöndben tűri, a lihegés és az én csöndes sóhajaim, s a fém golyó pántjainak csattanása töltik ki a félhomályt. Mikor már az utolsót szedném ki, kénytelen vagyok közelebb hajolni a vállához, tükörrel a másik kezemben. Fúj egyet, minek következtében meglebben a hajam.
- Ne nyomd a bozontod az orrom alá Rózsi...
- Szagolgasd, azért van... - válaszolok kimérten, mivel csak a sebre akarok koncentrálni. Csak egy kicsit még feljebb, óvatosan balra, ééés... Katt. Hah, hál istennek! Ráadásul nem is folyékony volt a belseje. Szenvedtetni akartak engem, hát nem aranyosak?
Belenyúlok, és egy nagy rántással kihúzom a sebből, mire felkiált. Az ezüst golyóra ragadt vér sistereg, én pedig nemes egyszerűséggel dobom el csipeszestől. Hátrahúzódom a lábán, és megtörlöm a homlokom, majd szemeimet is megdörzsölöm. Váratlanul egy kar fonódik a derekamra, és a hatalmas mellkashoz ránt.
- Fázok... - hallom mély hangját, fejét a nyakamba fúrja, én pedig szinte az ölébe csúszok, amitől feláll a szőr a karomon. De hogy ez most jó, vagy rossz érzés eredménye...
->~<-
Arca egyre közelebb ér az enyémhez, én pedig elmerülök a borostyán forgatagban, hogy szinte fel sem fogom, mi történik. Forró ajkait az enyémekre forrasztja, s ebben a villanásnyi érintkezésben teljesen elkábulok. Szabad keze végigsimít az arcomon, majd végigfuttatva nyakamon, hátul a hajamba túr.
Érzem, ahogy közelebb von magához, combjairól az ölébe csusszanok, véres ingem hézagai hirtelen kibírhatatlanul izzó hőmérsékletet vesznek fel. Forró, vízhez hasonló ömlik rajtam végig a gerincem mentén, fogalmam sincs mi ez.
De kibaszott jó...
Önkéntelenül húzódok hozzá közelebb, kezeimmel forró, betonkemény mellkasát érintem meg meg, s érzem, ahogy megrándulnak izmai. Bőre bársonyos, és puha, csöppet sem érdes, csak kicsit ragad a kosztól és az izzadtságtól... Két kezem nem sokáig pihentetem mellkasán, felcsúsztatom őket a nyakáig, végigsimítok erős és széles vállain, ezután hátát apró részen bejárva tarkója mögött összekulcsolom őket.
Teljesen olyan ez az egész, mintha egy alaktalan semmiben lennék, egyetlen támpont ez a szenvedély, és semmi más...
Érzem, hogy mindjárt elolvadok, és szégyenszemre elvörösödök. Ilyet smárolás közben még soha nem éreztem. Nem volt rá példa. Vagy ez csak csak amiatt van, mert vérfarkas?
Felerősítetten érzem csupán, természetfeletti kisugárzása miatt?
Mikor abbahagyja ajkaim kényeztetését, s nyelvét kivonja számból, hirtelen elhagyottnak érzem magam. Lehunyom szemem, hogy ne kelljen Rá néznem, s homlokom az övének döntöm.
Mi a francot műveltem?!
Fáradtan, de némileg tiszta fejjel futtattam át agyamon azokat a dolgokat, amik megcáfolják hirtelen fellobbanásom. Katona vagyok az istenért! Abból élek, az az életem, a mindennapi hobbi, a kötelességem, hogy az Ő fajtáját ritkítom, irtom ott, ahol kell. Ez átlagos dolog, ettől elmében is nehéz elszakadni, nem hogy fizikailag. Egyszerre két fontos értéket veszítettem el egyetlen egy nap alatt.
Becsületem és munkám. Az otthonom, a barátaim... Most, szégyenszemre egy farkassal enyelgek egy barlangban, aki a legádázabb ellenségem, és akit parancs szerint meg kellene ölnöm...
Megérzem, ahogy nagy tenyere végigsimít a hátamon, és mély, rekedtes hangján megkérdezi:
- A sebeid? Jól vagy? - villámként hasít fejembe az, hogy még mindig az ölében üldögélek, ezért gyorsan fel is kelek róla, és a barlang átellenes falához sétálok. Ingerültségemben két reccsenéssel leszedem az ing mindkét ujját, és meghökkenve konstatálom, milyen hosszúak is a sebek.
- Kikúrt jó, hogy mindig én vagyok a sánta, a béna, az alvajáró és a szarrávert, a sajnálni való – csapok a falra dühösen, és a táskám tartalmát kiborítom a földre. Kikapok egy tűt és cérnát, majd összefércelni kezdem a nyomorult bőrt.
Hová menjek? Mit csináljak? Vissza nem mehetek, esetleg az életben maradtakat kereshetem, és együtt játszhatunk törvényen kívülit... A farkasodúba nincs értelme visszamennem, nem leszek farkas, és ez az álláspontom elég stabilan áll.
- A francba – törik el tű az ujjaim között egy erősebb szorításomra. Pedig már csak egy-két öltés hiányzott. A táska tartalmai között keresgélek de mikor a pisztolyhoz érek, lemerevedek. Felkapom, és a nadrágomba süllyesztem. Később lehet, hogy kellhet. Én lövök le valakit, vagy szimplán lelövöm magam.
Az is remek lenne, ha nem sajnáltatnám magam ilyen hangosan, és fognám magam, s angolosan lelépnék. Legszívesebben rínék egy sort, de nem szokásom, majd olyan egy hónap múlva kitörik belőlem, az sokkal elviselhetetlenebb. Mit csináljak?!
Jövőhéten ide mérgesgázt eresztenek le... Mondjam el nekik, és evakuáljam a bandát -tartozom nekik elég sokkal-, vagy... Keressem meg a farkassá lett barátaimat a falkában?
Szerkesztve Meera által @ 2010. 09. 13. 19:21:00
|
|
