Karakter: Nezumi
-Gyere be! –szólalt meg Hao nagyúr – tudom, hogy itt vagy, Nezumi.
Erre előléptem a sötét sarokból, ahol eddig rejtőztem.
-Igen, Hao nagyúr? –léptem a vöröses-feketés hajú, izmos testalkatú férfi elé, aki a székében ült a nagy asztala mögött.
-Lesz számodra egy kis feladatom.- Tehát erre megy ki a dolog….mondjuk másra nem is lehet számítani tőle…- Meg kéne ölnöd valakit.
-Megtudhatnám az áldozat nevét?
-Persze.- lökött elém egy mappát, tele információkkal a kiiktatandó személyről. Mikor megláttam az adatlapját, eléggé ledöbbentem…..persze ebből senki sem láthatott semmit, már egy jó ideje megtanultam nem kimutatni, elrejteni az érzéseimet, gondolataimat.
-A tábornok?
-Ahogy mondod, kislány. – Kicsit idegesít, hogy néha így becézget, de hát a főnököm….ha más lenne, első percben akkorát kapna tőlem, amit nem tenne zsebre. De hát így inkább csak tűrök….-Tud pár dolgot, amit nem kéne. Meg amúgy is útban van…
-Mikor induljak?
-Most rögtön. Estére beérsz a táborukba. A szálláshelyét el sem tudod téveszteni. Csak osonj be észrevétlenül, és vágd el annak a faszkalapnak a torkát. Ha szeretnéd, kicsit meg is csonkolhatod, mint ahogy két alkalommal ezelőtt tetted. – Azt elfelejtette hozzátenni, hogy azt is csak azért tettem, mert benne volt a küldetés leírásában…-Érthető a feladat?
-A legnagyobb mértékben, főnök.
-Jól van. Most pedig menj ki kérlek, fontos elintéznivalóim vannak. Küldd be a kinnt várakozó köcsögöt. – Jó tudni, hogy a közelemben kicsit visszafogja magát csúnya beszéd terén…..- Hogy azt a jó kurva anyját baszná meg….csak pazarolja azt a kibaszott időmet a sok hülyeségével….hogy dugná már seggbe valaki….-mérgelődik hangosan. Ki nem állhatja, mikor az alatta dolgozók előhozakodnak az „abszolút lényegtelen hülyeségeikkel”. Pedig amiket hallani szoktam, azok mondjuk nem hülyeségek…de hát ki vagyok én, hogy felülbíráljam Hao nagyurat?...
Belépek a szobámba, és összeszedem a holmijaimat az útra.
-Pár tőr a páncélzatba….kettő rugóskés a derekamon lévő páncélra rögzítve…egy pár mérgezett tű a hajamba….a kardom….egy kis kaja a tatyóba…és kész is!
Nem szoktam sok cuccot magammal vinni. Minek? Nem vagyok túl igényes ilyen téren. Akárhol elalszok, akármit megeszek, és akármit tudok fegyvernek használni. Ilyen egy jó bérgyilkos. Körülményektől függetlenül bárhol megállja a helyét. Aki nem elég jó, az meg megérdemli, hogy elkapják. Kegyetlenül hangzik, de akinek nincs elég kitartása, ereje és tehetsége, az bukta az egészet. Bár akármilyen nehéz a kiképzés és a munka se könnyű pár esetben, de a keresetért és az elismerésért megéri. Az állandó életveszély meg olyanná válik, mint a drog: hiába érzed, és borzongsz meg kellemesen, egyre többet akarsz mind ebből, mind az adrenalinból. Egyre nehezebb és keményebb küldetéseket vállalsz, és csak egy nagy trauma vagy sokk képes leállítani, és az se biztos, hogy örökre. Nekem az egész már annyira az életem része, hogy nem tudnék mit kezdeni magammal, ha véget érne a karrierem. Szerintem beleőrülnék a semmittevésbe. Vagy elfoglalnám magam az összes pénzem elverésével….hihihi…
Mikor összekészültem, lesétáltam a főnök palotaméretű főhadiszállása elé. Az egyik ablakban megpillantottam valami árnyszerűt, ami már tovább is libbent, mikor meglátta, hogy észrevettem.
Hao nagyúr követtet? Nem bízna bennem? Vagy csak a képességeimben kételkedik….tényleg olyan fontos dolgokat tudna a tábornok, hogy ha nekem nem is, de annak az árnynak ki kéne nyírnia? Lehet. De az is lehet, hogy az egész küldetés egy csapda, hogy engem kinyírhasson. De azt meg mért tenné? Ennek semmi értelmét nem látom….Még csak furcsán sem viselkedett az utóbbi időben, ha pedig tervezne ellenem valamit, kiszúrtam volna. Lehet, hogy idősebb és harcban tapasztaltabb is nálam. (mert hát a maffia egyik fejesének meg kell védenie magát, nem bízhat nagyon még a saját árnyékában se…) Egyszer láttam csak küzdeni, mikor még csak „gyakorlaton” voltam itt. Félelmetes harcos, nem szívesen lennék az ellenfele….csak hát lusta, én meg úgy is bérgyilkos vagyok, úgyhogy minden mocskos munkát velem végeztet.
Végül felhagytam a gondolkozással. Úgyse jutok egyről a kettőre, de a végén úgyis megtudom az igazat. Lehet, hogy túl késő lesz, legalább nem fogok hülyén meghalni…
Lesétáltam a lépcsőről, ami a teraszt és a ház előtti szökőkutas teret kötötte össze, majd elindultam észak felé.
A jelentések szerint a hadsereg most az északi határt védi –vagy legalábbis túlnyomó része- , mert a szomszédos ország kissé rakoncátlankodik. Vagyis legalább a legfőbb börtönből megszökött halálra ítélt bűnözők. Úgyhogy az ország érdekében odarendelték a legfőbb zászlószárnyat, a tábornokkal együtt. Ebből nekem csak annyi fontos, hogy nagyon figyelik a határt az őrszemek, és felkészültek arra, hogy bármelyik percben harcoljanak a szökevényekkel. De ha minden igaz, csak északra koncentrálnak, nem délre, ahonnét én jövök. Nem túl valószínű, hogy számolnának azzal, hogy valaki hátulról jut be a táborukba, így arrafelé az őrség sem lehet valami nagy. Este viszont megkettőzik az őrséget, mind északon, mind délen. Lényegtelen, így is be fogok tudni jutni észrevétlenül.
* * * * *
Már órák óta sétáltam. Egy-két órája besötétedett, feketeség lepett el mindent. Ez sem lassított le, tudtam, hogy már nagyon közel vagyok a táborhoz. Igazam is lett, hiszen mikor felmentem egy magasabb domb tetejére, a katonaság táborának fényeit vettem észre. Ott volt a domb tövében a tábor, mozgást viszont nem vettem ki. Pedig biztosan vannak őrszemek. Lefeküdtem a fűbe, a domb tetejére. Pont úgy, hogy én mindent lássak, de engem a legszakavatottabb szemű őrszemek se szúrjanak ki.
Talán egy fél órát nézegettem, méregettem a tábort, mikor észrevettem az őrségváltást. Eddig semmi mozgás nem volt, most viszont megmozdultak az őrszemek is. A tábort körülvevő északi dombok tetején feküdtek, és pásztázták a tájat. Eddig két őrszemet szúrtam ki, az egyiket mert vizelni ment, a másikat csak reflekszből helyeket kerestem, hogy ha őrszem lennék, hova mennék, és lám! Ott volt…
Három ember ment a tábor déli végéhez, és váltotta az eddig ott lévő kettőt. Jól gondoltam, hogy este erősítik az őrséget.
Lassan, óvatosan körbejártam a tábort, figyelve az őrszemekre. Az északi frontot hat, míg a keleti és nyugati részt három-három ember őrizte. És mindegyik részt két-két őrszem figyelt.
Ez a tábor egyszerűen óriási…..nem túlzott Hao nagyúr, mikor azt mondta, hogy a sereg nagy része itt táborozik. Körübelül 7-8 ezer ember….a maradék 4-5 meg vigyáz az ország többi részére, ahol nem várhatóak nagyobb támadások.
A tábor egyetlen nagyon nagyméretű sátor köré épült, ahol valószínűleg a tábornok, meg a tisztek pihennek. Vagy legalábbis az én érdekem, hogy aludjanak, és ne épp a holnapi haditaktikát ecseteljék. Mondjuk éjfél után egy órával valószínűleg már mind pihennek, hiszen se fényt nem látok kiszűrődni a sátorból, se a környékéről. Csak négy fáklya ég, a különböző őrségek környékén, amúgy teljes a sötétség. Majd figyelnem kell, nehogy egy alvó katonát véletlenül nehogy megtapossak, vagy be ne essek egy nyitott sátorba, egyenesen a kikészített fegyverekre…
De legelsősorban azt a két őrszemet kell kiiktatnom, akik a déli részt fürkészik. Utána már könnyen végzek a három őrrel. Bejutok a tábornok sátrába, és elvágom a torkát.
Miután összeállítottam a rövid forgatókönyvet, elindultam a hozzám legközelebb eső őrszemhez. Kivettem a hajamból az egyik tűt, amit oda rejtettem. Főleg enyhe kábítószerrel, altatóval, nyugtatóval meg hasonlókkal vannak „megtöltve” , nem szívesen használom a kígyóméreggel átitatottakat. Így is pár másodperc alatt úgy ki tudom ütni őket a nyugtatóval, hogy pár napig, akár egy hétig is aludni fognak. Ez a nyugtató…egy elefántot, vagy egyéb nagyméretű állatot is egy-két perc alatt ledönt a lábáról. Egy embernek csak pár másodpercre van szüksége ennek a hatásnak az eléréséhez.
Hátulról, zajtalanul közelítem meg az első őrszemet. Egy bokor aljában fekszik, távcsővel figyeli a környéket. Maga mellett az íja, amivel a távolról kiszúrt ellenséget támadná meg- és iktatná ki. Még az ittlétem felismerése sem jut el az agyáig, mire a nyakába szúrom a tűt, ő pedig elernyedt testtel, csukott szemekkel kezd bele jó ideig tartó álmába.
A tűt kiveszem a nyakából, de a teste mellett hagyom. Ha holtan találják a tábornokot, és az őrszemeket veszik elő, nem akarom, hogy bajuk essen. Ezzel tudják igazolni magukat, rám meg maximum azt hiszik, hogy azért hagytam itt, mert olyan profi vagyok, hogy ezt megtehetem. Ez igaz is…de tényleg nem örülnék neki, ha őket hibáztatnák, és ezzel tönkretenném a karrierjüket.
Otthagytam az alvó őrszemet, és ugyanilyen módszerekkel elkaptam a másikat is. Nála is otthagytam a fegyvert, amivel elkábítottam, majd megindultam a három őr felé.
Pár farönkön üldögéltek, és nagyban röhögtek valamin.
-Bocsi fiúk, de nekem most van egy elintéznivalóm…-jelentette ki az egyik, és elindult egy bokrosabb rész felé, a dombok aljában lévő erdők egyikébe. Én meg utána.
Megvártam, míg elintézi a dolgát, majd elkaptam a nyakát. Kicsit fullasztgattam, közben ő erősen próbált szabadulni, össze-vissza ütögette a nyakát tartó jobb karomat. Sajnos már nem volt túl sok nyugtatós tűm, és nem akartam megölni, tehát mikor elvesztette az eszméletét az oxigénhiánytól, óvatosan leraktam a földre.
Gyorsan elhelyezkedtem az egyik fa tetején, hogy jobban lássam mit tesznek az ájult fiú haverjai. A maradék kettő csak nevetgélt, mikor mögéjük osontam. Annyira nevetgéltek, hogy csak akkor vették észre, hogy mi van, mikor az egyik megkapta a nyakába az egyik tűmet, amit messziről dobtam rá, a másiknak meg befogtam a száját, a kardomat a nyakának szegtem, erre már nem is akart üvöltözni.
-Jól van, nagyfiú. Ha suttogásnál hangosabban fogsz válaszolni a kérdéseimre, vagy üvölteni próbálsz, még mielőtt megtehetnéd, elvágom a szép kis nyakad. Megértetted?
Egy nagy bólintást kaptam válaszul. Óvatosan elvettem a kezem a szájától, a szabad bal kezemet a vállára tettem.
-Megölted Tonyt?
-Nem. Csak elkábítottam. Aludni fog, semmi maradandó károsodást nem szenved. És Cras?
Tehát a pisilős volt Cras…
-Semmi baja. Ő is alszik.
Megkönnyebbülten fellélegzett.
-Nincs bajuk, és ha jó leszel, neked sem esik bántódásod.
-Jó.
-Csak egyetlen kérdésem van: a nagy sátorban, ahol a tábornok van, vannak még mások is?
-Nem. Csak ő van ott. Mit akar tőle?
-Információkat hoztam. Én vagyok a titkos besúgója, és beszélnem kell vele. Nem számított rá, hogy jövök, mert különben beengedett volna. Ez most így alakult. Ne félj, sem a te, sem a társaid nem fogják ezt megsínyleni. Majd megmondom neki, hogy te voltál az a katona, aki nem akadályoztad a bejutásomat. Meg fog érte dícsérni. Hogy hívnak?
-Sino. –válaszolta már kissé nyugodtabban.
-Rendben, Sino. Köszönöm az információt.- majd ezzel leütöttem. Jól tudok hazudni, ha kell. Még hogy titkos besúgó…cöhh….pont azt a szemetet nem tudjuk elkapni, aki tényleg az, és infókat juttat a tábornokhoz. Na de mindegy. Egyedül van, így sokkal könnyebb dolgom lesz a megölésével.
Az őrök testét óvatosan bevonszoltam az erdőben fekvő társukhoz, nehogy meglássa valaki a kiütött őröket, aztán megakadályozza a merényletem. Az hiányzik most a legkevésbé.
Halkan – és kissé lassan- elindultam a nagy sátor felé. Kissé botorkáltam a sötétben, mivel sehol nem volt egy kis fény. Rengeteg sátrat megkerültem már. Mindből halk, szuszogó hangok hallatszottak ki. Az egész tábor aludt, kivéve azt a pár őrt és őrszemet. Sietnem kéne egy kicsit. Túl sokat vacakoltam azzal, hogy ne okozzak sérüléseket a katonáknak, és ha nem leszek elég gyors, a következő őrváltás- ami bármikor bekövetkezhet, mert nem tudom, mennyi időközönként szokták csinálni- során észreveszik az eltűnt katonákat a déli oldalon. Akkor felverik az egész tábort, és hajtóvadászatot rendeznek. És akkor én leszek az üldözött van, nem pedig a vadász….
Pár perc után- amik óráknak tűntek- végre elértem a nagy sátrat. Halkan beléptem. Sehol semmi fényforrás, csak a halk, egyenletes légzés alapján tudtam, merre alszik a tábornok. Odabotorkáltam az ágyához, majd minél gyorsabban végezni akartam vele. Megtettem volna, csakhogy nem tudtam. Egy hideg, éles fém ért a nyakamhoz, amit követett egy, a nyakamra tekeredő kéz, és még egy, ami a csípőmnél fogva tartott erősen és határozottan.
-Szépen elbántál az őrszemekkel és Sinoékkal. Kár, hogy rám nem számítottál, igaz?- suttogta egy kellemes, határozott férfihang a fülembe. Kirázott a hideg. Ez meg ki a halál? Lehet, hogy a tábornok testőre? Nem, akkor az Sino említette volna.
-A tábornok úr besúgója vagyok. Információkat hoztam Hao nagyúrról és a Maffiáról. Nem tudtam előbb szólni, hogy jövök, ezért kellett így besurrannom.- hazudtam.
Halk kuncogást hallottam, majd újra elkezdett a fülembe suttogni, a pengét jobban a nyakamnak nyomta:
-Szép próbálkozás, de engem nem tudsz átverni ezzel a hazugsággal. Most kérem az őszinte választ, vagy meghalsz. –mondta határozottan, de meg mertem volna esküdni, hogy vigyorog közben.
Okos…nagyon okos. Tehát tudja, hogy nem vagyok a besúgó. Ez azt jelenti, hogy tudja, hogy ki az, vagy legalábbis azt, hogy ki nem. Tehát mégse csak egy kis őrszem. A szorításából ítélve igen jól képzett harcos lehet. Kár, hogy az arcát nem látom. A hangja mindenesetre tetszik. Csak ne lenne olyan közel az arca a fülemhez….az az egyetlen pont a testemen, amit ha megbuzerál, nagyon beizgulok. Olyan közel van hozzá…érzem, ahogy lélegzik, pont arra a pontra fújva a levegőt….megőrülök….
-Nezumi vagyok, bérgyilkos. Innen már te is ki tudod találni.
-A te szádból akarom hallani.
Szóval ezt akarod…hogy szóról szóra mindent bevalljak. Hát, ha ezt szeretnéd…egy nyakamnak szegezett karddal szemben nincs más választásom, mint vallani.
-Hao nagyúr bízott meg, hogy megöljem a tábornokot.
-Tehát a Maffiának dolgozol. És a katonákat mért nem ölted meg?
-Az nem volt benne a küldetésben. – válaszoltam egyszerűen. Bérgyilkos vagyok. Nem tömeggyilkos. Akit nem muszáj, nem ölök meg. Minek tenném meg?
Hallottam – és éreztem!- , ahogy felsóhajt. Most biztos vagyok benne, hogy gondolkodik. Csak nem azon, hogy öljön meg? Cöhh….úgysem fogom hagyni, hogy véget vessen az életemnek. Kár, hogy nem vagyok gondolatolvasó….most tudnám, mi jár a fejében. Idegesítő, hogy nem tudom, mit akar tenni….
|
