Karakter: Yoshida Keisuke (kitalált) Megjegyzés: (Sigfrid-nek)
A következő pillanatban a nyakamban érzem leheletét, ahogy mély, öblös hangon, halkan dörmögi:
-Talán látsz valahol vért, gyönyörűm?
Majd mélyet szippant, mintha a parfümöm illatát ízlelgetné. Hogy a picsába került mögém?!?! – döbbenek meg, aztán egyből jön a következő gondolat - Ez beteg! Szinte követhetetlenül gyors mozdulattal pördülök meg a sarkamon, és húzok elő, majd szegezek a nyakának egy díszes tőrt. Kedvenc ékszertőrömet mindig magamnál tartom, noha fogalmam sincs róla, hogy honnan származik, és hogy került hozzám.
Saját bejáratú őrültem feltartja az állát, mintha csak felkínálná a torkát, hogy könnyebben hozzáférjek a tőrrel. Ez teljesen meghibbant! – gondolom feszülten – Melyik diliházból lóghatott meg? Már éppen szólnék, hogy akkor most én életben hagyom, és békében elválunk egymástól, amikor valami olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítok – nem is számíthattam! – és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, megérteni.
Emberem elvigyorodik, és egészen egyszerűen lefelé nyomja az állát, a törnek, mire az elhajlik!
Még ha akarnám is, képtelen lennék elrejteni megdöbbenésemet. Mintha a fickó bőre alatt acélszövet lenne, bőre kicsit benyomódik, de a tőr hegye egyetlen milliméternyit sem hatol bele, hanem egyszerűen elhajlik, ahogy lefelé kényszeríti az állát! Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy az őrület ragadós, de aztán elvetem, ennyi idő alatt nem lágyulhat meg az agyam!
Nincs időm tovább morfondírozni, mert a fickó ismét szóra nyitja a száját:
-Tudod-e kölyök, hogy kinek a véréből származol?
Most már tuti biztos vagyok benne, hogy nem normális. Mi köze lenne ahhoz, hogy én kinek a kölyke vagyok, pláne, mit tudhatna róla? Nem tudom, hogy az előző trükköt hogy csinálta, de nem is akarom tudni, jobb, ha itt, és most befejezzük a diskurzust.
De mire cselekedhetnék, a pasas félreüti a karomat, másik kezével beletúr hosszú, égővörös loboncába, és hangosan felröhög. Őrült kacaja vészjóslóan visszhangzik végig az utcán.
Aztán egyszer csak eltűnik előlem, de ugyanabban a pillanatban egy kart érzek a nyakamra fonódni, és egy forró test simul hozzám szorosan, hátulról. Hogy a picsába csinálja ezt?!?! – értetlenkedek, és határozottan kezdek megrémülni, pedig, nem vagyok egy beszari típus. De úgy döntök, hogy ráérek később is agyalni ezen, most inkább minél hamarabb meg kellene lógnom ettől az eszelőstől.
A tőrt egy pillanat alatt visszadugom a helyére, közben másik kezemmel rámarok a karjára, és teljes erőből megrántom, hogy lefeszítsem a nyakamról. Ám legnagyobb megdöbbenésemre még akkor sem járok sikerrel, amikor másik kezemmel is nekiesek! Még sosem találkoztam senkivel, aki nálam erősebb lett volna, ez a fickó viszont nem hogy erősebb, hanem egészen egyszerűen mintha kőből lenne a karja, képtelen vagyok akár csak egyetlen millimétert is megmozdítani! Bassza meg, az őrültek mindig sokkal erősebbek, mint a normálisak! – fut át a gondolat a fejemen, és bár ez azért megnyugtat abban a meggyőződésemben, hogy én biztosan nem vagyok őrült, mégsem tudok a felfedezésnek önfeledten örülni.
De nem adom fel, próbálom egyébként egészen rendkívüli erőm minden apró morzsáját mozgósítani, hogy letépjem a karját a nyakamról, és persze, ezenközben testünk igen szoros kontaktusba kerül egymással. Érzem, hogy pasasom kedvemre való, formás férfi, teste karcsú, ám izmos, remek kondiban lehet. És bizony érzem, hogy egy tekintélyes kiterjedésű, hengeres valami egyre határozottabban feszül a fenekemnek, ahogy karjaiban fickándozok.
-Ha sokáig ficánkolsz Kölyök, csúnya… de élvezetes vége lesz az estének… - suttog a fülembe, szinte közvetlen közelről. Hangja mély, iszonyú férfias, mérhetetlen erő, és hatalom árad belőle, a hideg is kiráz tőle. De érdekes módon nem igazán viszolygó borzongás ez, sokkal inkább valami olyan, amit még sosem éreztem ezelőtt. Életemben először érzem úgy, hogy lehet, hogy emberemre akadtam, és lehet, hogy nem az fog történni, amit én akarok! És ez különös izgalommal tölt el, érzem, hogy vérem megpezsdül, testem átjárja a gyönyör, farmerem egyre szűkebb lesz, ahogy farkam kezd életrekelni.
Hülye vagy, Keisuke! – förmedek magamra gondolatban – Ne élvezkedj, hanem lépj le, de gyorsan!
Egy hirtelen ötlet villan át az agyamon: az rendben van, hogy nem tudok benne kárt tenni. De a szemét azt talán ugyanúgy, reflexszerűen védi!
A gondolatot tett követi, és hirtelen mozdulattal a szeme felé döfök. Meglepett nyögés hallatszik, és lazul a karja a nyakam körül. Ez nekem elég, mint a gyík, csusszanok ki a karjai közül. Két lépés, már ugrok is be a kocsiba, az ajtót már a lendület vágja be, amikor padlóig taposom a gázt.
Megkönnyebbülten fújom ki az eddig bent tartott levegőt, és elvigyorodok, hogy csak túljártam az őrült pasas eszén. Aztán a szar is belém fagy, amint meghallom az ismerős, dörmögően mély, ám most elismerő tónusú hangot:
Karakter: Yoshida Keisuke (kitalált) Megjegyzés: (Sigfrid-nek)
-Tetszik, amit látsz? – kérdem nyugodtan a pasast.
Teljesen meztelen vagyok, eltekintve farkamat díszítő ékszereimtől. A fickó éhesen, sóvárogva mustrálgat, tetőtől talpig, de leghosszabban még nyugalomban lévő szerszámom köti le a figyelmét.
-Nem semmi egy csikó vagy te, hallod-e! – böki ki végül – A kiskölykös pofi csak megtévesztés, a tested iszonyú jó! És a farkad! Nem semmi! Egy szerényebb ló lehet, hogy elszégyellné magát!
Emberem lassan vetkőzni kezd. Na, végre, lehet, hogy végre lesz valami, és nem kell itt hetelnünk. Nem dumálgatni jöttünk ide, hanem kefélni. Keményen, gátlástalanul. Pontosabban én ezért jöttem, hogy ő miért fizetett nekem hetvenötezret, azt persze nem tudhatom, de sejtem, hogy nem azért, hogy a testemről beszélgessünk.
Hamarosan ő is meztelen, és felém indul:
-Élvezettel fogom megdugni a gyönyörű kis seggedet! – mosolyog magabiztosan – De előtte térdre! Remélem, legalább olyan jól szopsz, mint milyen szépek az ajkaid!
-Vedd el, amit akarsz! – mosolygok rá kihívóan.
Látom, hogy ezzel számára izgalmas fűszert dobtam a játékba, ragadozó mosollyal lép felém:
-Azon ne múljék! – és kinyúl, hogy a vállamnál fogva lenyomjon a földre.
Én egy gyors mozdulattal félreütöm a kezét, és elpördülök előle. Emberünk egy kicsit meglepődik, megfordul, és egy pillanatra csak néz rám, aztán elneveti magát:
-Ááá! Igazán perverz kurva vagy! Erőszakoljalak meg? – bök felém, aztán lassan meg is indul – Örömmel, kicsi szívem!
Hirtelen mozdul, visszakézből próbál szájon vágni, de gyorsabb vagyok. Hárítok, és visszaütök. Nem túl erősen, nem akarom, hogy elmenjen a kedve a játéktól, épp csak annyira, hogy feldühödjön. Azt hiszem, sikerült is:
-Te ribanc! – förmed rám – Most megtanulod, hogy hol a helyed!
Rám veti magát, és komoly harcba kezdünk. Nagyobb nálam, majd’ fél fejjel magasabb, meg szerintem harminc kilóval nehezebb is. Nem annyira sportos alkat, inkább zömök, tagbaszakadt, de piszok erős. Én viszont erősebb vagyok nála, és gyorsabb is. Még nem találkoztam senkivel, akinél ne lettem volna.
Élvezem a harcot, játszok vele, mint egy macska az egérrel. Nincs kedvem odaadni magam ennek a baromnak, inkább megdugom, ezzel talán letöröm kicsit az arrogáns, hülye egoját. Felizgat a gondolat, hogy móresre taníthatom ezt a fajankót, de persze nem csak ez. Élvezettel viselem egyik másik ütését, amivel hagyom, hogy eltaláljon. Szájon vág, amitől majdnem letekeredik a fejem, felreped a szám, de csak mosolygok az ütésen, érzem, ahogy szerteömlik a gyönyör a testemben. De persze én sem hagyom, hogy ne részesüljön a fájdalom édes gyönyörében, hamarosan felreped a szemöldöke, és szerintem, elreped az egyik bordája is. Érzem, ahogy a vér szinte hangsebességgel száguld ereimben, ahogy a gyönyör átjárja a testemet, ahogy faszomba mind több, és több vér préselődik, ahogy élvezettel töröm be a csődört, és mutatom meg neki, hogy valójában ki is az úr.
Alig egy perc múlva vérző szájjal, hátracsavart karral nyüszít alattam.
-És akkor most keféljünk – súgom neki.
-Hozzám ne merj érni, köcsög – nyüszíti.
-Nocsak! – mondom neki kedvesen – Hát, már most is érintelek! Most mi lesz? Nyavalyogsz, hogy majd így-meg-úgy?
Farkam kőkeményen mered előre, szinte lüktet, annyira fel vagyok húzva. Makkomat bejáratához – pontosabban kijáratához! – illesztem.
-Érzed, hogy mekkora? – susogom a fülébe – Járt már ekkora fasz a seggedben?
Csak megrázza a fejét.
-Járt már egyáltalán fasz a seggedben?
Megremeg, és halkan felnyög:
-N-n… nem! – most valódi félelmet vélek kihallani hangjából.
Kéjesen felsóhajtok:
-Istenem, ha nekem lehetne részem abban a gyönyörűséges fájdalomban, amiben most neked lesz!
Azzal a mozdulattal, keményen, félig lököm neki a farkamat. Kemény meló, így, szárazon, még én is felszisszenek, ahogy fájdalmasan megtépi a bőrt szűk nyílása a farkamon.
Emberünk felüvölt, mint egy megsebzett állat, aztán zokogással folytatja.
-Úúúú… - sóhajtom a fülébe – Ez nagyon fájt ugye? Már a gondolat is felizgat, hogy milyen fájdalmat élhetsz át…
Lassan kijjebb húzom a farkam, a makkom bent hagyom, majd egy kemény lökéssel megint visszatolom, amennyire csak tudom. Emberem ismét felüvölt, bár már kisebb erővel. Megismétlem mindaddig, amíg farkam teljesen el nem tűnik a testében. Komoly munka, hisz’ egy szűz lyukba kell begyömöszölnöm büszkeségemet, ami bizony minden irányba extraméretű. Annyira szűk, hogy egy átlagos pasi már elélvezett volna. Hál istennek, én majdhogynem addig tudom tartóztatni magam, ameddig csak akarom.
Lassú mozgásba kezdek, nem akarom, elsietni. A pasas alattam nem annyira élvezi a játékot, farka teljesen ernyedten lóg, ő maga erőtlenül tűri, amit csinálok vele. Eh! – gondolom csalódottan – Így nem olyan nagyon izgalmas…
* * *
Frissen, és üdén lépdelek az út szélén ácsorgó kocsim felé, zsebemben az imént megszerzett hetvenötezer yennel. Végül is, nem keresek rosszul egy-egy ilyen akcióval, bár ezt most nem élveztem annyira. A pasas tudta, hogy kétesélyes a találka, de nemigazán tudta élvezni az események ilyetén fordulását, és ez rányomta bélyegét az én hangulatomra is. De azért a hetvenötezer yen az mégis csak hetvenötezer yen, és egy óra alatt megkerestem!
Bepattanok Honda S2000-esebe, és csikorgó gumikkal lövök ki a járda mellől. Elég dinamikusan szoktam vezetni, mások szerint egyszerűen egy vadállat vagyok az utakon. Villámgyorsan cikázok a forgalomban, élvezem az F1-es tempót. Egy kicsit besűrűsödnek előttem a dolgok, lelassul a forgalom, meg gyalogosok is megjelennek a színen. Azért hülye nem vagyok, nem akarok megölni senkit, úgyhogy lelassítok egy kicsit, de továbbra is agresszíven, dinamikusan cikázok a kocsik között. Végre átverekedem magam a dugón, és eleresztem a kocsit.
Két háztömbbel odébb, egy jobbost dobok egy kisebb utcába, csikorgó gumikkal, broadside-olva vágódok be az útra, amikor egy vörös folt villan meg előttem, még a koppanást is hallom! Kékes füstfelhőbe burkolózva, éles gumicsikorgással állok meg. Egy pillanatra csak a visszapillantóból figyelek, és meglepve látom, hogy a pasas sértetlenül áll, az út közepén. Átért volna előttem?!?!?! – értetlenkedek, és kiszállok a kocsiból.
Emberem egy magas, harmincas fickó. Majdnem egy fejjel magasabb, mint én, nyúlánk termetű, sötét öltönyt visel. Hosszú, hátközépig érő, tűzvörös hajával szabadon játszik az enyhe, tavaszi szellő, ki-ki villan alóla gazdagon ékszerezett füle. Nocsak! – morfondírozok – Fantasy rajongó a fickó? Manapság nagy divat, de ritkán látni a fantasy történetek elfjeiéhez hasonló, hegyesre plasztikázott füleket.
-Nos, hölgyeim, uraim! – mondom keményen. A hangom ugyanakkor nyugodt, de szinte metszően hideg – Ez a terv egyszerűen elfogadhatatlan! A jelenlegi gazdasági helyzetben, amelyben teljesen indokolt lehetne egy nullszaldós mérleg – sőt! jeleztem, hogy hajlandó vagyok megfinanszírozni négy százaléknyi veszteséget pusztán azért, hogy munkahelyeket őrizzünk meg!!! – önök előállnak egy tervvel, amely szerint a gyár nyolc százalékos profitot hozna!?!?! Ezen én hosszú távon veszítek, mert hiszen piacvesztéssel jár a leépítés, a kapacitás csökkenés révén, nem beszélve a kifizetendő végkielégítésekről, és egyéb járulékos költségekről. De ez a kisebbik rossz, mert ezt túlélem. De veszít az a majd’ ezer dolgozó is, akit utcára tennének! Ma, amikor az egeket veri a munkanélküliség, és lehetetlen munkához jutni! Ők ezt nem élik túl!!! Végig gondolták ezt maguk?!?! Kétlem, hisz’ maguknak nagyon kellemes, kényelmes fotelek jutottak az irodákban! Akkor kinek is jó ez a terv? – teszem fel végül a kérdést tettetett elgondolkodással – Ja! Hát tényleg! Hát maguknak! Merthogy a nyolc százalékos profit után tizenkét havi célprémium jár a kedves menedzsment tagoknak!!!
Szúrós szemmel végignézek a díszes társaságon. Senki nem mer rám nézni, mindenki elmélyülten bújik a jegyzeteibe.
-Nézzenek rám, ha egyszer magukhoz beszélek! – hangom, mint egy ostor csattan a teremben, noha egyetlen decibellel sem hangosabb, mint a korábbi mondataim esetében. Komoran felemelik a fejüket, és rám néznek. Egyesével megyek végig a tizenegy szempáron. Majd megszólalok:
-Enikő! Légy oly kedves! – és kinyújtom a kezemet. Titkárnőm a kezembe adja a tizenegy bőr mappát, és folytatom – Nos! Mivel szinte biztos voltam benne, hogy egy ilyesmi tervvel fognak előállni, így már felkészültem, hogy ne kelljen ismét eljönnöm. Osszák ki egymás közt! – dobom az asztalra a mappákat – Az utasítások bennük vannak, amíg meg nem érkezik az új menedzsment, betűről-betűre követik. Mondanom sem kell, hogy ezek az utasítások rögtön a felmondásuk után olvashatók! Arra az esetre, ha esetleg azon járna az okos kis fejük, hogy megpróbálnának trükközni, szeretném felhívni a szíves figyelmüket arra az apró, ámde koránt sem elhanyagolható tényre, hogy California tíz legjobb ügyvédje nekem dolgozik.
Ezzel felállok, és köszönés nélkül kivonulok a teremből. Enikő csendben követ. A folyosón Enikő halkan megköszörüli a torkát mellettem:
-Khm… Meglehetősen kemény volt velük, Mr. Ryuunosuke.
-Mit tehettem mást? – kérdezek vissza kicsit tétován – Én élni szeretek a hatalmammal, a vagyonommal, nem visszaélni vele.
-Most is csupán élt vele.
-Igen, de most erőt kellett demonstrálnom. Én sokkal inkább szeretem felhasználni a hatalmamat arra, hogy segítsek másokon.
-Most azt tette, Mr. Ryuunosuke. Megmentette ezer ember megélhetését. Holnap ezzel lesz tele a sajtó!
-Nem vágyom rá, hogy a sajtó velem legyen tele…
Pedig tele lesz, ezt én is tudom. De ez még mindig jobb, mintha azzal lenne tele, hogy kirúgtam ezer embert, még ha egyébként nem is én tettem, hanem a gyár menedzsmentje.
Közben mellettem Enikő a headset-jéhez nyúl, ezek szerint hívást kapott. Majd megszólal mellettem:
-Mr. Ryuunosuke! Indulhatunk a repülőtérre. A személyzet készen áll, gépét felkészítették az útra.
-Akkor induljunk.
A helikopter alig negyed óra alatt röppen keresztül a városon, és tesz le a LAX nemzetközi reptéren. Ott már vár az egyik Rolls-Royce-om, ami átvisz a gépemhez. Amikor kiszállok a kocsiból, két hivatalnok köszönt:
-Mr. Ryuunosuke! Minden rendben van, ellenőriztük a bepakolást.
-Ha megengedi, az útlevelét kérném.
Enikő átnyújtja az iratot, amit természetesen ezúttal is rendben találnak.
-Köszönjük! Jó utat kívánunk önöknek!
Ezért is jó, ha az ember megengedheti magának, hogy saját repülőgépe legyen, az ellenőrzéseket itt, a gépnél teszik meg.
Fél órával később – már a levegőben – a dolgozó szobámban ülünk Enikővel, a tokyo-i programot vesszük át részletesen. Gépem egy vadonatúj, Boeing 747-8 VIP, amiben helyet kapott egy tágas társalgó, egy tárgyaló, egy étkező, egy dolgozószoba, egy háló, fürdővel, egy szoba a titkárnőm számára, két vendégszoba, és a skydeck-en egy játékszoba, snooker asztallal, valamint természetesen a kiszolgáló helyiségek, és a személyzet pihenő szobái. Mindenhol mahagóni, márvány és bőr, arany és kristály, ugyanaz a luxus és fényűzés vesz körül, mint az otthonomban – a személyzet szobáiban is, tőlük sem sajnálom. Csak természetesen itt minden szűkebb, hisz' a repülőgép – még ha egyébként a világ második legnagyobb utasszállító repülőgépe is – azért mégiscsak korlátozott teret képes biztosítani. Mindazonáltal nagyon kényelmes, ha csak egy-két napot töltök egy városban, nem szoktam szállodába átköltözni, mert a gép is megfelelő kényelmet biztosít. Általában Enikő kísér el, és két fős személyzet, plusz a pilóták és a fedélzeti mérnök.
-Az út tizenegy óra, helyi idő szerint délelőtt 10 órakor szállunk le – kezdi Enikő. Különös nevű titkárnőm magyar származású, innen a számunkra szokatlan neve, állítólag arrafelé viszonylag gyakori név. Rendkívül illem- és kötelességtudó fiatal nő. Pedig egy nő az ő külsejével nem lenne erre rákényszerítve. Enikő egy két lábon járó nedves-álom, puszta megjelenésével is képes merevedést okozni a férfiaknak. Magas, nyúlánk termetű, tenyérbe simuló kerek popsival, hatalmas, feszes, gömbölyű mellekkel. Elemi erejű erotikus kisugárzása senkit sem hagy közömbösen. Öltözete többnyire elegánsan szexi kosztüm, igaz, a szoknya mindig sokkal rövidebb, mint amit a dresszkód megengedne. Máshol ezért kirúgnák, én pont ezért alkalmazom. Szeretem magam körülvenni szép dolgokkal, szép emberekkel.
Enikő egyébként nagyon fiatalon, 16 évesen került az államokba, au-pairként, ám átverték, és alig egy héttel később már egy bárban találta magát, amint a rúdon pörög. Innen már csak egy lépés volt a pornó ipar, úgy fél évvel később, ahol nagy karrier várt volna rá, ha nem emelem onnan ki. Minden művészeti ágban támogatok filmeseket és tehetségeket, így a felnőtt iparban is. Véletlenül derült ki, hogy nagyon jó a memóriája, és képes a strukturált gondolkodásra. Alkalmaztam asszisztensnek és immár több, mint 10 éve dolgozik nekem. Azóta is hálás ezért, olyannyira, hogy ha most azt kérném, hogy orálisan elégítsen ki, azt is megtenné, zokszó nélkül és örömmel. Természetesen sosem kérném ilyesmire, efféle szolgáltatásokat sokkal szívesebben veszek „önkéntesektől”...
-Az első napon nincs program, csak beköltözünk a hotelba – folytatja gyönyörű titkárnőm – Mint legutóbb, ismét a The Peninsula-ba, és ön a Peninsula lakosztályban kerül elszállásolásra. A következő napon lesz a díjátadója a rajzpályázatnak, délután kettőkor.
-Áh, igen! – derülök fel – Sokkal jobban örülök ennek a programnak, mint az összes többinek, hidd el, Enikő!
-Igen, uram – mosolyodik el – de a többi szükséges ahhoz, hogy ezek az események is benne lehessenek a programjában!
-Tudom – sóhajtok lemondóan – Folytasd!
Folytatja. Két hétig maradok Tokyo-ban, és ez alatt az idő alatt tizenhárom üzleti találkozón veszek majd részt. Hát, igen. Igaza van Enikőnek, valahonnan elő kell teremtenem a bevételeket az alapítványaim, és a privát jótékonykodásaim számára.
Még egy órát szentelünk a tokyo-i programnak, majd egy könnyű vacsora után aludni térünk, hisz’ az időeltolódás miatt délelőtt tíz óra lesz, mikor leszállunk, és addig muszáj aludni valamennyit.
***
A rajzpályázat díjátadója A Joshibi Művészeti lányiskolában lesz, épp oda tartunk. Ezt a pályázatot most csak japánban írtuk ki, egyébként több kategóriában is. Elég kevés tehetséget támogatok a világnak ezen a táján, és szerettem volna ezen az arányon valamelyest javítani.
Amikor megérkezünk az iskolába, az iskola előtt már várakozik ránk több ember is, gondolom, ők az iskola vezetői. Ahogy kiszállunk az kocsiból – jó szokásomhoz híven, itt, Tokyo-ban is csak angol autóval közlekedek, most éppen egy Bentley Mulsanne-nal – kicsit elkerekedik a szemük a kis japánoknak, amikor meglátnak. Noha kicsit sem hasonlítok azokra a sztereotip férfiakra, akikre földi nők a leginkább buknak, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis rendkívül vonzónak tartanak, de nem csak a nők. Ha öltözetemmel, ékszereimmel nem ütnék el az átlagtól, akkor is kitűnnék a tömegből, pusztán testi adottságaim és derekamat érő sűrű, szabadon szálldosó platinaszőke sörényem folytán, de én errefelé különlegesnek számító ruházatomban érzem jól magam, ami miatt hóbortos, különc milliárdosnak tartanak, aki nem tudja, hogy jó dolgában mivel tűnjön ki a tömegből. Csípőmre, combomra feszesen simul a fehér, kékkel és arannyal gazdagon hímzett könnyű selyem nadrág, ingem szintén fehér alapú melyet sárga, kék és ezüst hímzések és rátétek díszítenek. Hasonló stílusú, gazdagon hímzett, és kivarrt kaftánt viselek fölötte. Öltözetem csak kiemeli, semmint elrejti feltűnő testi adottságaimat. No, és persze az ékszerek, férfiak nem ékszerezik magukat ilyen gazadagon itt a Földön. Nyakláncok, karkötők, homlok díszek, fülbevalók, számukra úgy nézek ki, mint egy mesebeli, napkeleti herceg.
-Öööö... Mr. Ryuunosuke – hajol meg mélyen az elöl álló, középkorú férfi, majd a többiek is – Megtiszteltetés, hogy iskolánkban fogadhatjuk ön!
-Ugyan, Fukumitsu-sensei – köszöntöm illedelmesen, kissé szintén meghajolva – Az enyém a megtiszteltetés, hogy meglátogathatom neves intézményüket!
Fukumitsu igazgató úr udvariasan elmosolyodik, majd kollégáihoz fordul, akiket sorra bemutat. Aztán beinvitálnak az iskolába, ahol körbevezetnek. Tetszenek a japán iskolák, kicsit másképp alakítják ki őket, mint az amerikai iskolákat, de szerintem barátságosabbak, és sokkal inkább szolgálják a diákok érdekeit, és a magasabb teljesítményt.
Utunk egy nagy előadóban ér véget, ahol már összegyűltek a pályázó diákok, a tokyo-i alapítvány kurátorai, valamint azok a művészek, akik elbírálták a pályaműveket. Amikor belépünk, mindenki feláll, és meghajlással köszönt bennünket. Fukumitsu igazgató úr japánul köszönt mindenkit, majd bemutat engem. Még jó, hogy az elmúlt negyven évben, amit eddig itt töltöttem, volt időm megtanulni többek között japánul is.
A díjátadó kis műsorral kezdődik, némi éneklés, és próza, majd az alapítvány elnöke ismerteti a pályázati kiírást pár szóban. Maga a díjátadó viszonylag unalmasan zajlik, mint ahogy a díjátadók általában zajlani szoktak. Több kategóriában is hirdetünk harmadik, második és első helyezetteket. A helyezésekhez pénzjutalom, illetve ösztöndíj jár, valamilyen neves művészeti főiskolára, illetve az első helyezetteknek külföldi ösztöndíj. Amikor a végére érünk, sok csalódott arcot látok a tanulók között.
-Még egy díj átadására kerül sor – emelkedik szóra Fukumitsu-sensei – Mr. Ryuunosuke személyesen ad át egy különdíjat annak a pályázónak, akinek a munkáját ő a legtöbbre értékelte. Mr Ryuunosuke!
-Köszönöm, Fukumitsu-sensei – hajolok meg felé enyhén, majd a diákokhoz fordulok – Az összes pályamű rendkívül jól sikerült, értékes, és már most igazi műalkotások. Azonban egy-egy ilyen vetélkedés velejárója, hogy nem nyerhet mindenki. Pontosabban mindenki nyert, csak éppen nem lehet mindenki első. Ezért volt nagyon nehéz számomra kiválasztani azt a művet, amelyet én a saját mércém szerint a legjobbnak tartottam. Végül döntésem a „Darth Talon” címet viselő grafikára esett, Yanagi Koyiko pályaművére!
A diákok sorából izgatott sikkantást hallok, és odakapom a tekintetem. Egy japán mércével elég magas lány pattan fel, kezét izgatottan arca elé kapja, majd szökdécselve szalad le az emelvényig, ahol várok rá. Az előírásos seifuku van rajta: a rakott miniszoknya csupán egyharmadát takarja karcsú, sportos combjának, fehér blúza pedig szinte szétreped a mellén, a kabátka nyitva lebeg utána, ahogy szalad lefelé. Nagyon izgalmas, szexi látvány.
Amikor mosolyogva elém áll, akkor látszik csak, hogy valóban elég magas, talán még százhetven centi is megvan.
-Gratulálok – nyújtom át neki a különdíjat, ami egy arany emlékplakett, és emlékirat, valamint egy boríték – Gondolom, hogy az emlékplakett és az oklevél egyértelmű.
Csak lelkesen bólogat, hatalmas, gyönyörű, búzakék szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam. Nagyon zavarba ejtő, mert nem igazán tudom eldönteni, hogy lelkesedése, rajongása a nyereménynek, vagy a személyemnek szól?
-Azonban a borítékról mondanék pár szót – teszem hozzá – Elsőként egy meghívást találsz benne, angliai kastélyomba, ahol egy nyári tábort szervezek fiatal művészek számára, művészeti kurzusokkal, melyet a londoni Governors Of University Of The Arts egyetemről hívott előadók fognak tartani.
Látom, hogy erre szinte elsápad, és szemei hatalmasra nyílnak. De folytatom:
-És találsz benne egy iratot, ami arról szól, hogy az érettségi vizsgád után tanulmányaidat a Governors Of University Of The Arts egyetemen, Londonban folytathatod, a világ leghíresebb művészeti egyetemén.
Erre megint izgatottan felsikkant, könnybe lábad a szeme és most meg kipirul.
-Nem is tudom… - dadogja – Mit? Hol? Köszönöm!!!
Nagyon aranyos, ahogy így zavarban van, és nem tudja, hogy mit kezdjen magával. Látom rajta, hogy legszívesebben a nyakamba ugrana, ám a jelenlévő iskolaigazgató szigorú pillantása visszatartja ettől, így aztán csak sarkon fordul, és lelkesen visszanyargal a helyére.
A díjátadó ezzel tulajdonképpen véget ér, még egy pár percet beszélgetünk az igazgatóval, és a megjelent tanárokkal, majd elhagyjuk az iskolát.
***
Az elkövetkezendő napok egyikében ismét találkozok Koyikoval, és immár a szüleivel is, hogy megbeszéljük az utazás részleteit. Egy vacsorára hívom meg őket, egy nagyon kellemes étterembe, nem messze a császári palotától. Igyekeztem olyan éttermet választani, ami nem fogja őket olyan nagyon feszélyezni.
Koyiko-n most egy csőszárú farmer van, egy könnyű kis bokacsizmával, és egy egyszerű top. A top és a farmer tenyérnyi szélesen szabadon hagyja lapos, feszes hasát, a top szinte lehasad a lány gömbölyű, jókora melleiről. Annak ellenére, hogy japán, és hogy egyébként milyen karcsú, sportos alkat, Koyiko-nak megdöbbentően nagy mellei vannak, legalább D-s méretűek, de lehet, hogy DD-sek. Ha nem lenne ilyen kis fiatal, valószínűleg megpróbálnám elcsábítani Angliában. De így?!?! Csak 17 éves!!!
Vacsora közben megbeszéljük az utazást:
-Úgy tudom, hogy neked az iskola július 20-ig tart.
-Igen, így van – bólogat lelkesen. Olyan boldognak látszik, mint aki be van lőve!
-Remek! Akkor együtt tudunk utazni Londonba a magángépemen! A visszaútra, augusztus végére, majd Enikő megváltja a jegyedet, mert én Londonból visszautazok az Egyesült Államokba. Természetesen – fordulok Yanagi-ékhoz – minden költséget én vállalok, Önöknek ez egyetlen yenbe nem fog kerülni. Koyiko csak a ruháit hozza magával, még költőpénzre sem lesz szüksége, mert azt is én biztosítok, háromezer angol fontot, mintegy négyszáz-ezer japán yent.
Erre elkerekedik a szemük.
-Oh, ez rendkívül nagylelkű, Ryuunosuke-sama!
-Ugyan! Ez semmiség! A lányuk tehetséges, és szeretném, hogy gondtalanul tudjon kikapcsolódni, és tanulni a nálam eltöltött 5 hét alatt. Ugyanezen okból támogatom tanulmányait a művészeti egyetemen, Londonban. Arra még lesz időnk megbeszélni, de természetesen, minden azzal kapcsolatosan felmerülő költséget is én fedezek.
***
Gyorsan elröppen a másfél hét, és elérkezik az a nap, amikor indulunk Londonba. A szállodából mindent kivitetünk a géphez, mi pedig ismét egy Bentley Mulsanne-ba ülünk, és elindulunk Koyiko-ért. Az egyszerűség kedvéért abban maradtunk, hogy elmegyünk érte, és együtt megyünk a reptérre.
Egy nagyon kellemes, decens kis ház előtt állunk meg. Nem fényűző, nem gazdag, de rendezett, és barátságos. Enikő kiszáll, és becsönget a lányért.
Amikor Koyiko kilép, szegény lány úgy fel van pakolva, mint egy kis málhás szamár. Két kezében egy-egy bőrönd, vállán sporttáska. Egy pillanatra megrökönyödve áll meg, mikor meglátja a fényűző autót. Hát, igen. Valószínűleg ez a kocsi többe kerül, mint az ő házuk, pedig Tokyo-ban legendásan magasak az ingatlan árak. Kiszállok a kocsiból.
-Szia Koyiko! – köszönök neki – Tedd csak le a csomagjaidat, majd a sofőr elintézi!
-Öööö… Köszi!... Izé… Köszönöm, Ryuunosuke-sama!
Elnevetem magam:
-Figyelj csak? Tudom, hogy itt ez a szokás, és hogy tisztelni kell az idősebbeket, meg akik feletted állnak, de mi most elhagyjuk Japánt. Van egy javaslatom! Szólíts Akihiko-nak, és hagyjuk a felesleges tisztelet-köröket! Ha tisztelsz, akkor ezt ezután is meg fogod tenni, ha meg nem, akkor meg úgyis csak képmutatás, úgyhogy semmi szükség rá!
-Remek! Akkor gyere, pattanj be, és induljunk! – nyitom ki előtte a kocsi ajtaját. Mosolyogva mászik be, aztán egy pillanatra megmerevedik, amikor körbenéz az autó belsejében, szemmel láthatóan lenyűgözi a luxus bőr, és mahagóni belső.
-Atyavilág! – sóhajt – Ilyen is lehet egy autó belül?!?!
Nevetve ülök be mellé:
-Igen, ez egy brit autó, és ők ilyen elegáns kocsikat csinálnak. Rolls-Royce, Bentley, Jaguar és Aston Martin a négy legnagyobb márka, mind luxus autókat gyárt. Én csak ezeket vásárolom, mert ezek tetszenek, és mert megtehetem. Angliában majd megnézheted az ottani flottámat.
-Több is van?
-Igen, az USA-ban, Angliában, Olaszországban, Ausztráliában, és Kínában vannak házaim, és mindegyikhez vannak autóim is. De a legtöbb kocsim az USA-ban, és Angliában van, mivel itt töltöm a legtöbb időt.
-És mennyibe kerül egy ilyen kocsi? – kérdezi kíváncsian.
-Hát… Ez olyan háromszáz-ezer dollár, ami körülbelül huszonnyolc-millió japán yen.
Elkerekedik a szeme:
-Aszta!!! Hát… ezért vagy tíz évig dolgoznának a szüleim!!!
-Igen, tudom. És ezért szoktam olyanokat támogatni, aki egyébként megérdemlik, csak nem voltak olyan szerencsések, mint én.
Kellemesen elbeszélgetünk, míg kiérünk a reptérre. Majd a VIP útvonalon keresztül megközelítjük a gépet. Amikor Koyiko meglátja a repülőt megint csak elkerekedett szemekkel néz rám:
-De ez egy Jumbo Jet! – mondja megdöbbenve – Olyan, mint az amerikai elnöké!
