Ha valaki lenne itt, aki a dolgok mögé látna, akkor az elejétõl fogva tudná, hogy elsõsorban nem a fiúval van gond- a legtöbb megkeseredett, barátságtalan embernek saját magával vannak problémái, vagy egyszerûen fél. Sokan kapnak akkora pofonokat, hogy úgy vélik, nincs értelme újabbakat megkockáztatni. És vannak, akik megpróbálnak valódi gyógyulás nélkül egészséget színlelni. Valahol belül mosolyogtam csak meg a döbbent arcot, bár valahol szomorú, hogy ennyiért hálás. S eközben tizedannyi ha ideje, hogy ezen a világon van. És a szoborszerû mozdulatlanság mögött gondolatok lapultak, amiknek halkan odasziszegtem, hogy meg ne próbáljanak megfordulni a fejében. Az érzelgõsségig azért ne menjünk el, végtére is csak annyiról van szó, hogy kapott némi idõt, amit azzal töltök, hogy tõle két méterre jobbára hallgatok. Ezt egy fotel is meg tudná csinálni, mégse lobogna benne a buzgóság, hogy agyon ölelgesse. Valahogy nem éreztem magam annak a lélekgyógyásznak, akinek élete álma minden kis repedést befoltozni, még akkor se, ha valamiért a másik reakciói aggasztónak tûntek és felébresztették bennem a késztetést, hogy segíteni próbáljak. Azonban volt annyi önkritikám, hogy tudjam- képtelen lennék végigcsinálni, ahogy képtelen lettem volna tartósan egy helyen maradni vagy mindig ugyanazt a dallamot dúdolni. Még ha meg is van bennem a képesség kiérezni, érezni a másik érzéseit, megérteni, megérinteni... Reménytelen. Azonban Hókuszpók-vagy Merlin, lehet válogatni- kezdi összeszedni magát, és belsõ világáról kicsit a kintire összpontosítani figyelmét. Láthatólag némi zavarral küszködve, ahogy szépen lassan csak leesik a tantusz. Azonban elsõ próbálkozásra sem használható, sem túl biztató tervvel nem tud elõrukkolni. Ez aztán a határozott, éleselméjû megoldás, a nem várt fordulat... Miért nem csodálkozom? Arra sem veszem a fáradságot, hogy megcsóváljam a fejem, inkább várok, mi sül ki ebbõl, ha még egy kicsit izzasztom egykedvû, ám türelmesen vallató tekintettel, mert hogy egyértelmû dolgokat kérdezzek, azt általában felesleges várni. A válasz... egy történetet rejt, valamit, amire kíváncsi lennék, mert az olvasás is az egyik formája a történetek gyûjtésének, a lelkek darabkáinak megõrzésének. Ám nem kérdezek tovább, inkább figyelek, hogy magam bogarásszam ki, ha van rá mód, ha meg le kell mondanom róla, akkor üres óráimban lefoglaljon a fejtegetése.

Mint egy veréb...Kócos, koszos a zuhanástól és tépett, és biceg, mintha ugrálna...és csiripel, ahogy a torkán kifér. Megvan a maga bája, talán a természetesség, mert ha elfeledi a nyomasztó dolgokat, akkor a felszíni személyiség helyenként felveszi a régi vonásait. Gyermeteg. Tiszta. Ez ismét egy kis darab magyarázatot adott arra, miért reagált olyan hevesen egy semmiségre, egy kölcsön mosolyra. Az öcséim képe derengett fel, valahonnan rettenetesen régrõl, mielõtt könyörtelen kézzel elhajtottam volna anélkül, hogy az érzés átsuhanhatott volna arcomon. Nem hasonlítottak- az ében és a szõke, a barna és a kék...ám ettõl még belesajogtam. Aztán jött a következõ pillanat és mentem vele. A fához, hogy még halljam a halk szavakat, lássam a kéregnek szánt csókot. Majd hozzám fordult, megint bohócot csinálva magából.

-Minden kétséget kizáróan.-*Álcázom köhögésnek a kikívánkozó kuncogást, ahogy a figurát nézem, ugyanis erre a vékony alakra ráképzelni a sörhasat és a légizmokat, amiket itt villogtat, kisebb sokk. Kegyetlenül festene, annyi szent, bár így a karcsúságért a fizikai erõ hiányával fizet- nincs vele egyedül, én is csak a saját súlyommal bírnék el, ha nem lettem volna állandóan edzésben, ami egyrészt jó reflexeket, másrészt tényleg akrobatikussal rokon lehetõségeket adott nekem- a most fára csimpaszkodóval ellentétben- még ha bivalyt ezután sem fogok a hátamon furikázni. Pár himbálózás után az alkalmi gyümölcs lógva maradt, ismét kisebb kínos-mulatságos mosollyal adva bizonyítékát, hogy roppant könnyelmû lény.

-Segítek keresni...-*Van humorom. Mélyen eldugva, de idõnként használom, amíg állok még egy fél percet, nézelõdve, mint aki a Holdról pottyant ide, mielõtt megindulnék, hogy megtegyem, amire a másik készült. Azonban most fedem fel azt a rugalmasságot, ami a ruha alatt rejtõzik- fürgén, szinte nekifutás nélkül dobbantok, mert még épp kényelmesen elérem az ágat, hogy felhúzzam magam guggolásban egyensúlyozva egy pillanatig, hogy az ág megálljon- nincs nagy súlyom, de azért a géppel együtt terhelés. Most, hogy a fiú is az ágon lóg, legalább nem eshet rá az ágakon fennakadt szerkezet. Nem is akadt be nagyon, de egybõl lelökni fél öngyilkosság, úgy csörögne...ha nem lenne jótékony illúzió, ami elnyeli a hangot. A robusztus vastest megingott, aztán zuhant pár métert és egyetlen nyekk nélkül landolt, bár hogy ezt hogyan viszi haza- varázslat nélkül- arról fogalmam sem volt. Néhány lépés után megálltam felette, térdeimre könyökölve néztem lefelé, a legkisebb célzás nélkül, csupán kíváncsian, hogyan is fog lemászni, ha csak egy lábra érkezhet. Meggondolatlan ifjonc, én pedig enyhe gonoszsággal használom ki a helyzetet- amibõl õ tanul, én pedig szórakozom.

Egymondatos válaszát nem értettem meg elsõre. Bután emeltem rá a tekintetem lassan, felkészítve magam a legrosszabbra, de teljesen megütköztem az arcán. Köszönõviszonyban sem volt elõzõ haragos önmagával. Szemeim elõször elkerekedtek, majd valamiféle hálás gyengédséggel teltek meg. Apró pírt rajzolt arcomra a gondolat, határozottan jól áll neki ez a félszeg mosoly. 

Szívem szerint megöleltem volna, hálásan rebegve: Köszönöm!, mert ez a mosoly nekem szólt, szívesség volt, egy illúzió, mégsem léptem semmit, mert sejtettem, azzal saját síromat ásnám meg rövid úton. Így csak álltam rakás szerencsétlenséget megszégyenítõ sutasággal. Kitátottam a szám, hogy mégis mondjak valamit, de eszembe jutott az ígéretem, így azonnal becsuktam ajkaim, magamba zárva még a hálát is. Kedvem lett volna saját magam körberöhögni, ha elveszik a szavakat, teljesen fegyvertelenné válok a világgal szemben. Fõleg, hogy az érintés alapból tilos volt.

Démon vagyok, a lélekfalónak tartott lények egyike. Erõm alapját érzések adják- többnyire sajátjaim, mert sosem tartottam fairnek, hogy mást használjak fel. Ennek megfelelõen messze járok erõben attól, ami lehetnék, s ehhez még társul az, hogy sosem tudnék életet elvenni. Azonban mindezek ismerete nélkül könnyû volt félreérteni, félreolvasni jeleimet- sosem voltam az a típus, aki könnyedén fejezi ki az érzéseket, nem árnyaltam õket. Elengedték az ingujjamat, de ez nem hozta meg a várva várt szabadulást- az arcát figyeltem, ahogy mindig, hogy idõben ugorhassak, védekezhessek...inaimban ott volt az ûzött vad minden ösztönös rezzenése. A fiú hirtelen reakciója mégis meglepõ volt, érintés nélkül is meg tudtam mondani, hogy emlékek telepednek rá. Egyetlen pillanatig megfordult a fejemben, hogy már találkoztunk valahol, de elvetettem- az emlékezetem egyetlen percet sem engedett elhomályosodni az elmúlt évekbõl, amikor valakivel szót váltottam. Nem volt köztük. Csak valamire emlékeztettem, ami most súlyosan nehezedett rá, megbénítva, pár másodpercre látni engedve a felszín alattiakat, a valódi ént. Az arc elkínzottá vált, még ha csak résen keresztül látszott is. A komédiások az ilyen pillanatokban roppant kiszolgáltatottak és sérülékenyek- buborékban élnek, a saját illúzióik könnyen szilánkokra törõ színes üveghéjában. Nem értem hát hozzá, se szóval, se ujjal. Ha nem vagyok jómagam is illuzionista, meglehet, egy hasonló kalitkában végzem, de a képzelgésekkel már gyerekkoromban leszámoltam...nem mintha önszántából tenne ilyet egy nyolcéves. A fantázia- fegyver. Apáink bölcsessége. Keserû mosoly.

-Úgyszintén.-*Nincs kedvem elismételni minden szavát, ráadásul a „bocsánat” tipikusan az a frázis, ami minden évszázadban egyszer ha elhagyja a számat. A kesernyés fodor közben leolvad arcomról, nem szokott sokáig idõzni ott. Közben- ha már kérésének eleget akarok tenni- szemszínt cserélek, valami megnyugtatóbbat keresve, s végül a palackzöldnél állapodok meg, ki tudja, hány árnyalatot váltva addig. Csak egyszer néztem végig tükörben, de a rózsaszín határozottan riasztó volt, úgyhogy inkább nem ismételtem meg. Azonban ez a szám aligha tûnt fel a mágusnak, aki lehajtott fejjel álldogált, s ilyenkor néha kedvem lett volna megrázni az embereket, hogy szedjék már össze magukat- nem rajongtam az önsajnálatért. Aztán lassan, s nem is egészen, de enyhült valamicskét a szorítás, amit a múlt vont köré- én pedig igyekeztem levedleni valamennyit merevségembõl. Rám rakódik, mint hosszú úton a kosz, és ebbõl a szempontból nagyon sokat gyalogoltam már. Tény, ki nem állhatom a fecsegõket, ám alapból nem szokásom mások fejének menetrend szerinti leharapása sem- csak ebben a helyzetben kimondhatatlanul idegesített a viselkedése. Úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, akit megpróbálnak az orra elõtt meglóbált nyalánksággal, szép szavakkal madzagra fûzni és valahova vonszolni- nem én lennék az egyetlen, akit a hideg kiráz az ilyesmitõl. Másban most ébredne fel a gyanú- az újdonsült viselkedés alapján- hogy ez is csak stratégia, csak egy újabb trükk, kiváló színészi tehetség csillogtatása... Azonban sem az engem méregetõ tekintetben, sem a hangban, sem a rezdüléseiben nem éreztem hazugságot vagy fenyegetést, pedig a veszélyérzékem csiszolt. Nem lankadt figyelmem, a legtöbb idegem még mindig vigyázzban állt, teljes készültséget tartva, de ezt a mágia közelségének tudhattam be, nem a késõbb síri hangon megszólaló fiúnak, akit néztem. Fájdalmas helyre tapintottam, bár igyekezett leplezni, de egyáltalán nem próbáltam a miértekig verekedni magam, fejébe mászni vagy kérdezõsködni. Csak azt tettem, amit elvártam a világtól- hagytam, hogy a seb lüktetése alábbhagyjon, nem piszkáltam, úgy téve, mint aki nem látja. Félig felé fordultam, megneszelve a levegõben lógó szavakat. Félmosolyra húztam a szám a végén, bár fikarcnyi mulatságos sem volt az egészben, csendesen megingatva fejem. Nyelvem hegyén ült a kérdés, hogy nem szeretné-e jobban, ha nem csak illúzió lenne, meg az is, hogy ha nem folytatja a színházasdit, akkor semmi kifogásom, mert nincs igazán dolgom... Azonban mint oly sokszor, elhallgattam ezeket. *

-A dolog buktatója, hogy nem tudok felejteni. De legyen kedved szerint. Mihez kezdesz velük?-*Váltottam, elõbb a bokájára, majd a fán lógó roncsra vetve egy-egy pillantást. Egyik sem festett túl használhatóan. Innentõl csupán egy erre járóvá vedlettem, aki zsebébe süllyesztett kezekkel áll, nem téve lépést se elõre, se hátra, hogy ne kényszerítsek ki belõle újabb elkeseredett, fájó szavakat. Nem akartam én bántani senkit- de mihez kezdjek, ha manapság még a szavakra is rögtön összeroppannak nekem? Ez a világ tele van nálam sokkal rosszabb lényekkel, fõként emberekkel, akkor meg miért, kérdem én, miért én vagyok az, aki leáll itt szerencsétlenkedni? Mentegethetném magam, hogy közel s távol senki más sincs, aki megtehetné, de tulajdonképpen én már az irgalmas szamaritánus részt letudtam- elvégre megtehettem volna, hogy szimplán szárnyat bontok és onnantól bottal üthetik a nyomomat... Így járok, ha abba a tévhitbe esem, hogy van két nyugodt percem, ha átlépem a város kapuját. Mindegy.

Lelkiismeret. Ezért még számolunk egyszer.

Nem rajongok túlzottan a városokért- sokkal több itt az ember, a ricsaj, a mágia és más egyéb, ami megkeseríti életemet. Mégis, kénytelen vagyok betérni ezekre a helyekre, ahányszor pénzre szorulok- vagy mint most is, olvasmányra. Talán kevés szenvedélyem közé sorolható ez, betérni az ószereshez és túrni a dobozok között, a bazárokban kajtatni...más hangulata van, s az ódon könyvek enyves, poros illata megnyugtató. Legkedvesebb társaságomként tartom õket számon- csendesek, nem túl nehezek, bölcsek és szórakoztatóak. És ha meg akarok válni tõlük, nem esik nehezemre, mert még ha tetszett is, meg akarom adni az esélyt másnak, hogy szintén magáévá tegye. Néha beleírok az elejébe, vagy díszítem némiképp a lapjait, de általában nem nyúlok hozzá, csak ha valamiért különösképp megfog. Ez, amit most tartok kezemben, réges-régi napló, finom selyemkötésben, szálkás, gondosan formált betûkkel, tiszta gondolatokkal. Már a legelsõ érintésnél tudtam, hogy õt kell választanom a sok közül- legalább két emberöltõ telt el azóta, hogy valaki lelkének töredékeit belevéste a papírba, s most elõttem elevenedett meg, ahogy sorai közt bolyongtam. Az egyik fa alá telepedtem, a külváros félreesõ kis terén, hogy árnyékában ne legyek olyan feltûnõ, amint magamban zümmögve, dallamot adtam az egyik versdarabkának- romantikus íróm hangulatához igazítottam, hogy ne bomoljon meg a zene és a szavak egysége, s így lett lassan alkonyszerû, vörösen elömlõ és finoman vibráló, majd sápadt és halványult, mint a felhõk alján a fény, mígnem teljesen elsötétült és fekete lett, megnyugodott, kisimult, mint az ivó fecske mögött begyógyuló tó felszíne.

A korokkal ezelõtt lezajlott beszélgetés úgy élt emlékezetemben, mintha tegnap lett volna- nem csoda, az elmúlt néhány ezer évben nem beszéltem összesen annyit, mint akkoriban. Nem is éreztem szükségét, taszítottak emberek és varázslatos lények egyaránt, ha szólásra került sor. Ha mellém is szegõdött valaki, talán másodpercekre ha enyhíthette a magányt, de csak minden századikban ha szikráját láttam annak, amit Thiennel elvesztettem. Nem szerelmes voltam belé- a mindenem volt, amennyire egy gyermek tud ragaszkodni, csüngtem rajta felnõtt fejjel. Nevelõ, anya, barát, társ, tanácsadó, nevettetõ...Még mindig fel-felcsendültek gondolatai, ha magammal társalogtam, ha az emberekre néztem, felderengett, õ hogyan látta a világot. Õ tanított meg olvasni, nem csak könyvet, kottát is, s ki tudja, ha nem vagyok olyan szerencsétlen, talán ellestem volna azt is, miként kémleljem az emberek lelkét, érzéseit, szándékait. Azonban mindezt nélküle kellett megtanulnom, saját bõrömön, hegek és láthatatlan, de eleven sebek soraként vésni eszembe. Megszoktam, hogy az apró hibákért is könyörtelen büntetést osztanak...
De hogy ma mit vétettem, amiért ezt sózták nyakamba, fogalmam sincs. Elõször berregés, kerregés, zúgás, csörömpölés, aztán egy éktelen nagy csattanás, megrázkódott a kõris, az ágak recsegtek-ropogtak, s mire ugrottam volna, hirtelen nyakamba szakadt az ég. Legalábbis akkor még azt hittem.

Nagyjából fél perc múltán az elsõ félértelmes gondolat-bámulnak. Egy illuzionista hozzászokhatott volna már ehhez, azonban ez nem mûvészetemnek szólt, hanem szerény személyem legfeltûnõbb darabjának- esélyem sem volt a ménkûcsapásként érkezõ ellen felvonni a szokásos védõfalakat, amik elkendõzték furcsaságaimat, de úgy tûnt, sokkos elméje csak egy negyed pillanatig ért rá foglalkozni ilyesmivel, aztán beindult, hogy sürgõsebb dolgokat orvosoljon. Aminek következményeképp megtaposták gyomorszájam, hadd legyen még egy sajgó részem, ha az eddigiekkel nem értem volna be. Így levegõ híján nehéz lett volna válaszolni, hát még amikor rohanó egymásutánban több olyan történés is lefolyt, amibe nekem- kérdezés híján- beleszólásom nem volt. Úgyhogy mire feleszméltem, néhány rothadó gyümölcsmaradék szomszédságában guggoltam egy alig pár napos csirketetemen, legnagyobb boldogságomra azonban mindezen szerencsétlenségeket-melyek hidegen hagytak, csak a hatás kedvéért hadd meséljem- tetézték azzal, hogy a számra tapasztottak egy kezet. Ez feledtette velem az elõbbieket, ugyanis az egyetlen olyan dolog, amitõl alapból feláll a hátamon a szõr. Rühelltem, utáltam és iszonyodtam minden ilyentõl. Finoman szólva idegenkedtem mások érintésétõl, ami érthetõ és jogos volt az én szemszögembõl- ehhez képest visszafogottan fejtettem le számról, hogy félreirányítsam. Idáig esélyem sem volt ellenállni, mivel se izomkolosszus nem vagyok, se az nem növelte ellenállóképességem, hogy nyakamba zuhant, majd gyomorba könyökölt kedves ismeretlenem. Mostanra azonban végre nem táncoltak csillagok és egyéb dekorelemek a szemem elõtt, így jóval egyszerûbben tudtam gondolkodni és cselekedni- csak idõ nem sok maradt, abból kezdtünk kifutni. Tenyér felfelé, kar kinyújtva- a mozdulat gyakorlott volt, még ha nem is csináltam ilyesmit túl gyakran- dematerializáció ritkán szerepelt a repertoárban, nem akartam hasonlítani a közönséges bûvészekhez, akiknek kézügyessége és trükkjei messze álltak az én erõmtõl. A gép nem volt túl nagy, de a fémnél csak a kõ rosszabb, nehezen ment, s ahogy a bakancsdobogás közeledett, a hangokból pontosan tudtam, hogy teljes képtelenség az egészet eltüntetni. A fûben maradt pár csavar, alátét, anya, a fejérõl letépett valami és a könyvem, amire fedezõ illúziót idéztem, mielõtt a befutó rendõrök elõl a kuka mögé rogytam volna, áldva eszem, hogy minden mást a vállamon lógó táskában van. Takarékoskodnom kell erõmmel, elõadás után általában félrehúzódom, és most alig telhetett el egy félóra. A percek pedig innentõl csigalassúsággal vánszorogtak, ahogy a fûben turkáltak, szimatoltak, majd valamelyik kisütötte, hogy nézzenek szét a mellékutcákban, hátha itt van még az elkövetõ. Imádom a szókincsüket, és itt az enyémbõl is villantottam, szentségelve laláztam magamban, de közben egy kisebb csuklómozdulat következményeképp néhány utcával arrébb- legalábbis minden rendõrnek úgy tûnt- segélykiáltások, majd sikoltozás vette kezdetét, és a túszul ejtett valamivel, amibõl némi drót lógott, elrohantak, hogy életet mentsenek. Végre kiengedtem a tüdõmben tartott levegõt. Azonban a veszély elmúltával sorra jelentkeztek érzékeim, hogy jobbnál jobb hírek és érzések garmadával árasszanak el. Felálltam, és a sajgás azonnal visszaköltözött a legtöbb porcikámba, de legalább mindent használhatónak minõsíthettem. Az elsõ mozdulatot ismételtem meg- rematerializáció, gyorsabb, egyszerûbb, bár a kimaradt alkatrészek miatt valószínûleg még néhány darab le fog hullani a tákolmányról, de annak tulajdonképp már mindegy is volt. Inkább a könyvemre fókuszáltam, feloldva az illúziót- megtaposták, de nagy baja nem történt, s gyorsan el is süllyesztettem a tarisznyába, mielõtt eldöntöttem volna, merre induljak. Itt nem maradhattam, s ha nem akarom megkockáztatni, hogy egy varázslatokhoz hasznos démonhozzávalót vagy ékszert keresõ mágus loholjon a nyomomban, jobb, ha mihamarabb lelépek. A szemszín, az illúziók már lelepleztek- ennél rosszabb már csak kitárni a szárnyakat és transzparenssel egybekötött céltáblával ugrálni, hogy „adra vagyok, ide lõjetek!”. Még ha bamba is vagy van benne némi szolidaritás, nem kérek még egy leckét az emberi természetbõl.