-A démondajkáló varázsló...-*A hangom tele van gúnnyal. Ez az a két lény, ami szinte kizárja a „békés együttélés” fogalmát, feltéve, hogy a démon épp nem spirituszba mártva úszik, hogy egyes darabjai békésen várják, amíg felhasználják õket. Ellenkezõ esetben egy békésen oszladozó hulla és egy démon képzelhetõ el. Nagyon tapasztalatlan lehet, ha nem ismerte fel bennem a camurt, a tökéletlen sötétséget- azt a lelket, mely még nem érte el teljes erejét, s emiatt még nem képes rendesen használni.*
-...vagy inkább jótündért kellene mondanom?-*A félbeszakadt mondat másik felével is döftem. Távolságot akartam közénk, minél nagyobbat, olyat, amit lépéssel vagy érintéssel nem hághat át, nem oszlathat el. Magasabbra a falakat, amik védtek és takartak- az õ mágiája itatta át tagjaimat és miatta kerültem egy sorozat kellemetlen helyzetbe. Na meg a privát idióta szánalmam, amiért megint elkapott valami, hogy segítsek. Vén hülye, hát sose tanulsz?*
-Sietett a fene. Belerángattál, magamat védtem. Aztán TE kértél illúziót, TE vágytál arra, hogy ott legyek...-*Emlékeztettem rá. Hogy hiába ugrik a torkomnak, ami történt, az tõle indult el, s hogy az, ami elsõ durva szavaim és a mostaniak között volt, puszta képzelet szülte légvár, amiben vidáman ugrándozott. Talán egyetlen õszinte mozdulat akadt köztük, de arról mélyen hallgattam, hogy tényleg meg akartam védeni, amikor kitépték a karomból. Ami hozzám ért, ha csak addig a kurta ideig is, de hozzám tartozott. Úgy tûnt azonban, szavaim végre elérték elméjét- s a levegõben halovány sóillat maradt, ahogy kiviharzott, bevágva az ajtót maga mögött. Egy adag benn rekedt levegõ távozott hangtalan tüdõmbõl, s egy félhangos mondat.*
-Csak haragudj rám nyugodtan...-*Az ajtó bölcsen hallgatva néz rám, míg hátat nem fordítok neki. Egyedül maradtam, végre, s egy percre le is hunyom szemem, hogy a hirtelen felállástól rosszabbra forduló fejfájás enyhüljön- azzal, hogy a mágia forrása közelebb jött, nem segített, hogy javuljon bármi is. Csendesen láttam hozzá, hogy összerakjam az ágyat- nyugtalan alvó vagyok, iszonyatosan összetúrtam, ezt látásom nélkül is meg tudtam állapítani, ahogy gyakorlott mozdulatokkal ráztam fel a párnát és hajtottam kétrét a paplant. Ezek voltak számításaim szerint az utolsó szavak, amiket a fiúra pazaroltam, és még ha belül valami haloványan tiltakozott is az ellen, hogy durván bánjak vele, mindkettõnk érdekét szolgálta. Aztán leülök a földre- van egy módszer, amivel hamarabb tisztíthatom meg szervezetem a maradék varázslattól: ha a saját erõmet használom, ami kimossa az idegen energiákat. Nem takarékoskodom, sok a felgyülemlett odabenn, s inkább egyszerre engedem ki, az elõadásokét is messze túlszárnyaló képeket engedve szabadon, mozgást, életet lehelve a fényekbe, amikkel kacagva kergetõznek az illatok és a hangok is áradnak, mint felhõszakadás után a csergõ patak, mindezt búrába zárva, hogy kintre ne szûrõdjön ki semmi. Felszabadító, az évnek ebben a szakaszában nem szoktam bõvelkedni az erõben- nyár van, s mint minden csillaghulláskor, nemsokára meg kell újítanom magam és tökéletlen hatalmam, ha még szeretnék élni... Ahogy tovább keringenek köröttem az illúzió foszlányai, Minden évben megfordul a fejemben, hogy egyszerûen eldobom a szárnyakat és hagyom, hagy sorvadjon el ez a test. Talán lenne még néhány hónapom is, amíg teljesen elöregedne és szétporlana. Aztán felébred bennem, hogy annyi kudarc után nem válhatok árulóvá is, meg kell tartanom a szavam.
Elmúlt a lüktetés, végre kinyithatom a szemem anélkül, hogy lila-vörös karikák ugrálnának elõtte. Hagyom elenyészni a megidézetteket, finoman végigsimítva az egyik füstszerûen kígyózó fényen, ami tenyeremhez dörgölõzött. Felállok, felveszem a tarisznyát, a cipõmet, a köpenyem, elindulok, de mielõtt a kilincshez érnék, megdermedek. Több érzékem vág szinte orrba egyszerre a felismeréssel, bár átugrom gondolatban a ténymegállapítást, nem állva meg a kérdésekig. Miért van itt? És akkor miért nem jön be? Mit akar? Úgy méregetem a fémdarabot, mintha kötelessége lenne tudni és válaszolni, miközben érzem, hogy ott áll a túloldalon, körülbelül ugyanúgy, ahogy én. Csak én hamarabb elunom, mivel senki sem fog válaszolni, kitárva az ajtót, arcomat a megszokottra cserélve. Itt toporog, az elkent könnyektõl maszatos, vöröslõ arccal, nyakig zavarban, jóindulattal szerencsétlenkedve, miközben áhít egy fél kedves szót, egy negyed mosolyt, egy csipet jóságot...és rúgnom kell egyet rajta, mert bár az a dolgom, hogy megadjam az embereknek, amit akarnak, õ nem pénzt adna cserébe.
-Nincs értelme. Viszontlátás nem lesz, emlékek nem maradnak. Felejtsd el...-*Könnyebben fog menni, ha csalódottan, utálattal gondolsz rám, ha inkább megkeresed a következõ áldozatod. Még nem tudod, mit jelent az adra, vagy mi vagyok én, befejezetlen démon, korcsként tiszta lény, ártatlanként mocskos, megrontott, megmérgezett lélek. Ellépek mellette, nem tolva félre, hanem a keskeny rést és vékonyságomat használva ki. Eltûnök, sötét ruhámmal és lényemmel, mint egy árnyék, nesztelen léptekkel, sebesen, hogy ne követhessen. Kezd alkonyodni, s most ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy eltûnjek a város falai közül, de csak utcákkal odébb burkolózom illúzióba, amin már nem láthatnak keresztül- ha nem látják, mint szövöm, nem tûnik fel, s így láthatatlanul szállok fel, beleveszve a szürkületbe...nyugodt helyre akarok menni, hûvös helyre, magányos helyre, mint milyen magam is vagyok.

*

Lassan emelkedem ki a vízbõl, tárt szárnyaimról permetként hullanak alá a cseppek, hogy helyüket folyékony ezüstként vegye át a holdfény. Hideg a levegõ, mégis, most langyosnak érzem a tó után, minek vize derékig ér. Jól úszom, sokáig voltam a felszín alatt, s a hirtelen levegõvétel szinte hasogatja a torkomat, mégsem bánom. Szárítkozom, törülközõ helyett a szélre bízva a dolgot, simogatóan borzongat, kergeti a maradék cseppeket hátamon lefelé, a tükörsima vízre rajzol, cserepekre törve a Holdat... Csend van, amikor végre kiérek, s újra sötétségbe burkolózom- a porcelánfehér, sok helyütt kiáltó hegekkel tarkított bõr eltûnik a fekete anyag alatt, majd hajamat engedem ki. A kavicsok közt botorkálok kifelé, hosszú árnyékom elõttem baktat, mígnem kiérek a fûre, hogy elheverjek, de nem alszom. Egyrészt, mert a kényszerpihenõ miatt nincs rá szükségem, másrészt, nem hagynak a gondolataim. Alig tudok megfogni közülük egyet-kettõt, kavarognak és kuszák. Jó lenne most valami, amivel elhessegethetem õket, de az álomra nem számíthatok...

Már megtanulhattam volna, hogy feleslegesen fohászkodom én bárkihez, mert ezzel csak egyet érek el- pontosan az ellenkezõje teljesül. Még érzem, ahogy életre hívja a varázslatot, még valamennyit a fénybõl is kiveszek, és valahol agyam mélyén még felcsattan a méltatlankodás a szavaira, mielõtt ájulnék. Pompás. Ezt megcsináltad, öreg... de volt nekem esélyem felvilágosítani, hogy vannak, akiknek a szép álmokat fogalom ismeretlen, vagy inkább röhögõgörcsöt kapnak tõle? Á, miért is lett volna. Maradt némi sötétben töltendõ idõm, amit végigpuffoghattam- jobbára tudat alatt.

Utálom, amikor egy végigálmodott éjjel után arra ébredek, hogy a valóság még szörnyûbb az eddig átélt képeknél. Most tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, mert a rám szabadított álmokhoz képest az eszmélés egész gördülékeny, leszámítva, hogy lüktet a fejem. A szemem sem kell kinyitnom, hogy tudjam, vadidegen helyen vagyok, de valahogy nem is érzek rá túlzott késztetést, hogy a félhomályban megpróbáljam a szemközti falat bámulni, hogy többet tudjak meg róla. Idegeimet csitítgatom ugyanis- van néhány helyzet, amikor megvadulnak, például kicsi, sötét, zárt és ismeretlen helyeken, mint ez is itt. Egy újabb hagyaték, amitõl nem tudok szabadulni, bár a pánikrohamokról gyorsan leszoktam- elég nagy luxus volt, amit nem engedhettem meg magamnak. A hangokból és illatokból már tudom, hol vagyok, még ha csak Zaiét ismerem is, nem nehéz a borízû baritonban Oji-samájára tippelnem, még ha beszélgetésük foszlányait fel sem fogom. Úgyhogy most gyakorlottan kezdem összekaparni magam, felmérve az idõ múlását- elég jól tájolok a Holdhoz, hanem is látom, s kezdem érteni, miért kíván elmém búrája miszlikbeszakadni. Hat órát alszom maximum egy nap, és most négyszeres mennyiség után szédülök és zúg az agyam, mint néhány köpû méh... Lassan, nagyon lassan felülök, nem kockáztatva meg egyéb mozdulatot, csak hogy térdemre könyökölve megtámasszam a fejem, nehogy el találjon gurulni, bár nélküle határozottan kellemesebb lenne, mert jócskán gátol a gondolkodásban. Lehunyt szemmel kezdem el felmérni, mennyire rémes a helyzet- a ruháim rajtam vannak, ez jó pont. A holmimat valószínûleg megpiszkálták, de sok elvinnivaló amúgy sincs benne, személyes még kevesebb. Elaltattak. Sajna még abban a stádiumban, amikor nem tudtam hatásosan tiltakozni, és a mágia-túladagolást nyugodtan okolhattam a migrénért. A jobbik hír az volt, hogy elég hamar elmúlik, bár az ütemesen dörömbölõ majomhorda odabenn kissé átfogalmazta, mi is a hamar. Valaki elsuhan az ajtó elõtt- csak szemhéjamon látom az árnyat- aztán nyafogóba csap át a hang, mielõtt vészjósló csend telepedne mindenre. Elmémben megfogalmazódott az ötlet, miszerint szép csendesen, de fõleg gyorsan, távozzak, de körülbelül annyit ért el szegény, hogy agyam fájdalmasan felsikítson. Úgyhogy vártam, meglehetõsen kényelmetlennek találva helyem. Paranoia- ha eddig nem kötözött meg, nem darabolt fel, nem vert bilincsbe, nem ölt meg- pedig logikus, hogy nem várja meg, amíg felébredek- akkor meg mitõl tartok? A szóözöntõl. És nem hiába- egész egyszerûen fel kell néznem rá, annyira idegesítõen csengtek fülembe szavai...mi köze hozzá, hogy fáj-e vagy sem...megint csak bocsánatot kér, meg hangoztatja, hogy ilyen meg olyan vagyok... mire föl? A sárgolyó legkevésbé szívélyes lényei közé tartozom- bár kötve hiszem, hogy tudná pontosan, mi vagyok- és ebben a percben nem fogom fenntartani a tegnapi illúziót.*
-Ne légy egoista.-*Mordultam, mert ilyenkor van legkevésbé kedvem a beszédhez, fõként, ha emlékeztetnek rá, milyen ügyesen vágtam magam taccsra, hülyeségemnek köszönhetõen. Ez most valószínûleg fáj neki és jobban, mint nekem a fejem, de nem szeretném, ha a tegnap észlelt vonzalom nagyobbra nõne. És még hogy õ okozott fájdalmat...valamiért mindig irtóztam a figuráktól, akik a világ megváltását tûzték ki céljukul, minden bûnt magukra vállaltak, hogy vezekelhessenek érte, mindenkivel kedvesek voltak és mosolygósak... Lehet, hogy tudat alatt õket próbáltam ellensúlyozni, amikor összefutottam velük és elkezdtek rám akaszkodni.*
-Egyetlen dologban van igazad: ott kellett volna, hogy hagyjalak. Még az elején.-*Feltápászkodtam, igyekezve teljesen elmacskásodott tagjaimat helyretenni, az elsõk között a vállamat- a jobb gyalázatos állapotban volt, nem is tudom, hányszor törtem el vagy kaptam bele szúrást, vágást... Alapból kétkezesnek neveltek, így azonban bemelegítés nélkül erõsen balos lettem, s szánalmasan kattogott, mielõtt elhalkult volna, de már fel sem vettem a fájdalmat, ami ilyenkor jelentkezett. Ezen kívül nagyobb baj nem volt semmivel, és a legtöbbször észrevehetetlen maradt a hiba. Utolsót rántva rajta, leengedtem, ránézve, valamivel kevésbé ingerülten.*
-Egyébként is, nem te támadtál meg vagy biztattál, hogy csináljak hülyeséget. Akkor meg mi a francnak kérsz bocsánatot? Elaltattál. Nem vagyok tõle lelkes, ha fél percet vársz, a saját lábamon megyek tovább. Belemásztál a táskámba-*egy oldalpillantással ellenõriztem állításom helyességét,*- amitõl szintén nem repesek. De egyikünknek sem esett baja, nem kaptak el a rendõrök, sem más elmebetegek.-*Rekordhosszú megszólalás részemrõl, ami a vége felé kezdi elérni azt a hangsúlyt, amivel általában beszélek, a derûs-semleges köztit. Most kicsit nehezebb megtartani, de mint legtöbbször elmondható, volt már rosszabb. Mondjuk bekerülhetnék a körözöttek közé a tegnapi mutatványért...az kellemetlen lenne. Így csupán annyi van hátra, hogy fogjam a holmim és kisétáljak innen, ha nem az ajtón keresztül, akkor szellem módra a falon át. Nem akarom, hogy közelebb kerüljön, a saját érdekében, mert sarokba szorítva érezném magam, ha megkedvelne, és kénytelen lennék kiábrándítani, mert alapból nem taszító, még azt is nagyon jól viseltem, hogy fizikai kontaktusban kellett lennem vele... Egyszerûen nem akarok szálakat, amik valahova fûznek, még kevésbé veszteni szabadságomból, biztonságomból...csak addig maradok erõs, amíg egyedül vagyok és nem kell tetteim következményét figyelnem, csak a saját bõrömet mentenem és vinni vásárra. Nem akarok bízni és csalódni, vagy megint elveszíteni, szembenézni azzal, hogy nem tudom megvédeni, megõrizni. Menni akarok, vissza magányomba, mely sebezhetetlenné tesz.*

Még mindig nem bírom megállni, hogy ne forgassak a fejemben különbözõ menekülési útvonalakat, amikor egy-egy reakcióját figyelem vagy kisebb monológját hallom. Sõt, ha agresszív, alig létezõ énemre hallgatok, akkor rövidesen befogom valamivel a száját...mondjuk a könyökömmel. A cinikus kis narrátor a fejemben csak annyit jegyzett meg, ígéret szép szó, ha megtartják, csoda... Igazat adtam neki, bár úgy tûnt, a fiú egyszerûen ismét belefeledkezett szerepébe.*

-A név lényegtelen.-*Intettem le. Ebbe körülbelül belefoglaltam, hogy nem kell még néhányszor körbejárnia a témát és boncolgatnia, mert nem érdekel, bár esetében roppant találó. Az meg, hogy mi illik hozzám és mi nem...magasról letojtam. A többire nem óhajtotta reagálni- parányi érintéssel teremtettem meg azt a kapcsolatot, ami az egyszerûbb érzelemátvételt segíti, hogy csak a felszínrõl felezzek le valamit. Visszatérni visszatér, de balgaság lenne azt hinni, hogy nem tudom kibogozni és megérteni az ellopottakat. Mégis, amint energiagombóccá gyûröm, igyekszem elsiklani vonzalma felett, mely furcsa melegséget sugárzó gombolyagként tekeredik össze, hogy aztán majd fokozatosan lefejtsem. A következõ megszólalása, miután belém karol, meglepõen ésszerû, s miután gyorsan dematerializáltam a gép maradványait, elindultunk. Nem erõltettem rá a tempómat, de egy egészséges sétaütemben haladtunk, kerülgetve a vásárló tömeget, ahogy a piactérre érünk. A helyemen most más ül, egyszerûbb, rongyosabb koldus, s elébe is gyûlik az apró, ahogy kezét rázza az idegenek felé. Zai- ha már ilyen rövid neve van, kihasználom- nézelõdik, valószínûleg most megtört a varázs, ami arra késztette, hogy rám akaszkodjon. Mázlista. Mostanra elérte, hogy legyen, aki hazafuvarozza... Azonban gúnyolódó mondataim alig vannak összhangban a gondolatokkal, amik fejemben kószálnak, amíg támogatom, inkább egyensúlyára vigyázva, mintsem súlyát véve nagyon át, a kötés megtette hatását, amennyire meg tudom ítélni, grimasz vagy pisszenés nélkül jön mellettem. De mint általában, nekem nincs annyi szerencsém, hogy huzamosabb ideig így is maradjon, és hirtelen lesz egyik oldalam könnyebb, ahogy elrántják mellõlem, és már csak tehetetlen nézhetem a történéseket, egészen addig a pillanatig, amíg földet nem ér. Pár másodperc, de mire az idegen újra mozdulhatna, már köztük vagyok, tulajdonképp élõ pajzsot játszva, meglehetõsen kihívóan- sosem tûnök félelmetes ellenségnek és a legtöbbször tényleg inkább kitérek, ám a mostani nem ilyen helyzet. Igyekszem csak szemem sarkából figyelni, látszólag ignorálva, amíg felsegítem a fiút, nem szentelek idõt arra, hogy bármit mondjak neki. A nyelvelharapás mégsem gátolja abban, hogy õ hátamnak szegezzen egy kérdést, miszerint ki a fasz vagyok én, hõs lovag nõi kiadásban, vagy hogy ha már úgyis itt vagyok, nincs-e kedvem vele tartani, míg jelentõségteljesen befeszíti bicepszét, mielõtt megragadná a csuklómat, szitkozódva kezdve bele, hogy süketnek születtem-e. Azt hiszem, kielégítettem kíváncsiságát, amint ezúttal tényleg dühös tekintetemmel találkozott az övé. Egy olyan húrt pendített meg, ami vihardörgésként hangzott és mennykõszag kúszott a levegõbe. És egy villanásnyi idõ leforgása alatt az érintésen keresztül éreztem visszataszító lényét, alantas vágyait, egyszerû, megvetendõ elméjének csikorgását is hallottam, de fõleg felvillant, amit Zai-al és emberek hosszú sorával mûvelt. Orlith arca jelent meg az övében, hangjuk egybevegyült, már nem is értettem, mit kérdez, de nem is érdekelt.*

Gyûlölet. És elmosódott sikátor vázolódik fel.

Fogcsikorgató, kétségbeesett vergõdés. Ütésként érnek a hangok.

Félelem. Szemétszag.

Fájdalom. Könnyek keserûje ínyemen.

Reménytelen lázadás. Az ujjak görcsös szorítása enged, zsibbadnak.

Magány. Érzem porcikáim halkuló sikoltását, ahogy az emlékeket ûzik. Egy koszos roncs árnyékában születek újra, miután ismét megjártam a poklot, de ebbe az egyetlen szóba nem fér bele minden. Zihálok, mint aki mérföldeket futott és nedves az arcom, a hajam hozzátapad bõrömhöz. Csak ne érintsen meg...ne nyúljon hozzám, akkor minden rendben lesz. Nemsokára felállok és megyünk tovább, leplezem magunkat...és nem tudom mi lesz, csak ne, ne érjen hozzám...

*Elszoktam az érzelmektõl- tiszta, hûvös gondolkodás adja az alapját majd' minden cselekvésemnek, s ezt már számtalanszor áldottam magamban, amikor olyan slamasztikákból másztam ki, ahol mindenki más fejét vesztve ott hagyta a fogát vagy épp csinos sérüléseket szerzett. Nem gyógyultam valami jól, ráadásul lassan jöttem rendbe minden alkalommal, és ha valamit nem szeretek, az a tehetetlenség és a másra utaltság. Valamiért egyszerre zavaró és kényelmetlen, ha megfosztatok önállóságomtól- de vannak, akik máshogy élik meg. Ahogy bekötöm a sérült végtagot, nem kerüli el figyelmemet a pirulás, és bár logikám alapból ódzkodik attól, hogy más érzéseivel foglalkozzon, talán pont azért, hogy lelkiismeretem kussba üljön magának, most tesz egy csendes megjegyzést, ami némiképp elkomorít. Nem mintha ez látható lenne- az illúziót õrzöm és arcom rezzenéstelen marad, egy itt-ott felfedezhetõ, bújkáló mosollyal. Egy elõadást nem lehet félbehagyni, még ha sejtem is, hogy õt emlékeztetni a végén arra, hogy minden csupán kérésére történik, elég fájdalmas lesz számára. De ez már nem az én gondom. Nem én tehetek róla, hogy pirul, hiszen nem tettem semmit, amiért igazán oka lenne rá, s nem is áll szándékomban szóvá tenni vagy kihasználni. Nem én vagyok a felelõs a háláért sem- hagytam leesni, hogy megjegyezze magának az esetet, viszont ezzel a lábbal messzire nem jutna, fõleg nem hazáig, úgyhogy egy semmi kis darab erõért segítettem. És az sem az én hibám, hogy közlési kényszerben szenved. ~Csak ne éld bele magad...~ Jegyzem meg gondolatban, szó nélkül hagyva a köszönetet. Szó szerint szóra sem érdemes, inkább egy negyed mosoly, az egyszerûbb. Kevesebb izommunka. Mondjuk a stílus, ahogy próbál közvetlen lenni, némiképp inkább azt éri el nálam, hogy kedvem támadjon megint néhány percig tökéletesen ignorálni, mirõl is járatja a bagólesõjét- tapasztalataim szerint ez segíteni szokott abban, hogy észrevegyék magukat, vagy hogy kedvükre beszéljenek, amíg én úgyszint kedvemre csinálhatok, amit akarok. Valahogy nincs olyan érzésem, hogy közöm lenne a múltjához, vagy hogy jelét adtam volna, itt az ideje, hogy végigmesélje, és a legtöbben elég messze kötnek ki otthonuktól. De csak kapok értelmes választ is, halandzsán kívül, s ahogy felegyenesedem, hogy jobban be tudjam mérni a távolságot, keserûen kell megállapítanom, hogy kutya messze van, már ha a vaskacsát is számításba veszem. Azonban van némi dilemmám- ha nem akarom az összes erõmet eljátszani emellett az agyalágyult mellett, akkor repülnöm kell, ami kissé nehezen megmagyarázható, és magára hagyni, hogy visszasántikáljon. Ha vele maradok, akkor több, mint fél óra rámegy az útra ezzel a lábbal, és körülbelül ott esek össze eszméletlenül, ahol a házat sejtem. Ha még számításba vesszük azt a teljesen képtelen ötletet, hogy hónom alá kapom õt és úgy szállítom haza a madarával, akkor erõ oké, õ biztonságban, de magyarázkodnom kell és hozzáérnem...Lemondóan sóhajtotta, mert bár õ istent emlegetett, nekem az élet, illetve a sors idióta humora is épp elég volt, nemhogy egy elképzelt felsõbbrendû, magát mindenhatónak kiadó hatalom. Gondolataimba merülve tekintetem önkéntelenül követte a mozgásba lendülõt, bár a lendülés talán kicsit erõs kifejezés a sebességre, amivel elaraszolt a roncsig. A mondandója rázott fel, ami csodák csodája, tárgyilagos kis beszámoló volt, bár sokat nem segített rajtam. Azonban a börtön újbóli emlegetésére megrázom a fejem.*

-Szükségtelen, a súly mindegy, tulajdonképp nem segít, ha pár darabja itt marad. Azonban a te lábaddal szörnyen lassan haladnánk...-*Más ilyenkor összevonná szemöldökét, tõlem azonban ilyesmi ritka, ha nem akarom, akkor percekig nem is pislogok, és most nem pazarlok arra idõt, hogy ilyenekkel szórakozzam. Zsebrevágott kezekkel méregetem a vaskupacot- az alkatrészek sorolása sokat nem segített rajtam, nem sok közöm technikához és egyéb emberi õrületekhez...még bõven van idõm alkalmazkodni, a világ tempóját ismerve, és egyébként is, inkább csak az illúzióim változnak, én alig-alig. Kezdek odáig jutni, hogy alapelveimbõl valamelyiket fel kell adnom ideiglenesen, ha meg akarom oldani a helyzetet. Aztán kérdésére felnézek, némi derûvel, részemrõl a felelet igen, de most mit tegyek? Nálam ez általános.*

-Attól függ. Reggelinek, emberáldozatnak vagy trófea-alapanyagnak ideális.-*Na igen, most kicsit a mágia világa felé kalandoztam, de ezen megadások mindegyike érvényes volt rám is. Csak épp én nem kínáltam magam tálcán...De legalább nem siránkozik, mert abban az esetben már itt sem lennék. Inkább elkezdtem ecpecelni, hogy melyik legyen betonszilárdságú alapjaim közül az, amit felrobbantok. Aztán végül is úgy döntök, erre a szerencsétlenre bízom, mert én még legalább tíz percig el tudok rajta rágódni, annyi idõnk meg nincs.*

-Két lehetõség van. Rám támaszkodsz, én fogom azt, és fájdalmasan, de gyorsan hazaviszlek. Kettes: kénytelen leszel tûrni, hogy kölcsönözzek tõled energiát, és kényelmesen hazasétálunk. Mindkét lehetõség végén lelépek.-*Dióhéjban. Erõsségem a tömörség, úgyhogy lakonikus módon ismertetem lehetõségeit, bár fogalmam sincs, melyiktõl ráz jobban a hideg. Mindegy. Erõs vagyok, kibírom. És persze õrlõdve várom, melyiket választja...*

-Levander, ha annyira aggaszt.-*Ezt körülbelül olyan hangsúllyal mondom, mintha csak az idõt közöltem volna vele. Mit számít egy név? Minden városban, ahova visszatérek, máshogy hívnak, s azt, amire kereszteltek, már évszázada nem ejtettem ki a számon, s az, amit Thientõl kaptam, amit senkinek sem adtam, s leginkább enyémnek éreztem. A szemem színe miatt aggatták az aktuálisat rám- úgy hitték, bûvésztrükk, s mindig jót derültem azon, hogy meglepõdnének, ha tudnák, ez az eredeti. Valahogy kiéreztem a hangsúlyból, mire áhítozik, s arra a még félórányi ismeretségre elég is lesz. Engem nem túlságosan foglalkoztat az emberek neve- nem számít semmit. Ha csak arra gondolok, mennyi nyelv van, aminek egy-egy szava ugyanazt jelöli, de néha egy betû közös sincs bennük, könnyû belátni, miért. Én én vagyok, nevezzenek bárhogy, így nem kell sértõdözni, ha nem a hivatalos nevemet mondom, csak jobb, ha valamit mondd az ember. Ugyanis ha valakitõl nevet kapsz, az azt jelenti, hogy megpróbál magáévá, sajátjává tenni, és ezt szerettem volna elkerülni.