|
|
Szerepjáték
(Vampire Knight)
| timcsiikee | 2010. 06. 27. 21:21:24 | #5761 |
Karakter: Vége
vége :/
|
| Blacky | 2010. 04. 10. 17:47:07 | #4612 |
Karakter: Ichiru (timcsiinek - Tanterem)
Ichiru:
A motor halkan búg, néha egy-egy kőre rágurulva zökken egyet az autó alattunk. Már két napja, hogy elfogadták a felvételi kérelmem a Cross Akadémián, de másképp különben sem tudtam volna eljutni, csakis a Tanács segítségével. Úgyhogy azt hiszem, nem éppen fair dolog panaszkodnom, hogy várnom kellett a fuvarukra.
Kis mosolyra húzom a számat. Lassan már egy hónapja, hogy összefutottam bátyámmal a bálon. Meglepett, hogy még nem fetreng valahol vicsorogva. Egyben ez le is hervaszt. De miért is csodálkoztam ezen? Hiszen őt legalább van, aki támogassa és segítse. Az a kis Yuuki csajszi. Meg hát ott van neki a diri, valamint a Mester is...
Hiába lett vámpír, még mindenki ugyanúgy hisz benne és mellette áll. Ellenben tőlem elvette azt a személyt, aki számomra az életet jelentette.
Lefagy ajkaimról a mosoly, és hosszú ujjaim idegesen túrnak bele ezüst tincseimbe.
Noha a végső csapást nem Zero mérhette Shizuka-samára, akkor is egyértelmű... Ha ő nem sebzi meg, akkor az úrnőm még most is élne... Ez voltaképpen olyan, mintha ő ölte volna meg.
Ökölbe szorulnak kezeim, körmeim félhold alakú mélyedéseket vájnak bőrömbe.
Ezért még megfizetsz, édes bátyám... De nem most. Még nem. Először tennem kell arról, hogy Shizuka-sama halála ne legyen hiábavaló. El kell pusztítanom Kuran Ridot, amint majd idejön, és feléled a valódi testében. Ehhez pedig a drága Yuukinak ismét vámpírrá kell válnia. A vére által. És ezt a feladatot kaptam én. Ezért iratkoztam be ide.
Hm... ha jobban belegondolok, mégis van igazság a Földön. Alig várom, hogy Zero rájöjjön, mi valójában az ő kis tündére. Alig várom, hogy... szenvedni lássam.
***
Remek, úgy tűnik stílusosan késnem kell egy kicsit, gondolom, miközben magamra öltöm az új egyenruhám. A cuccaim majd délután kipakolom, de most mennem kell az órára.
Furán hangzik, de izgulok egy kicsit. Hehe... alig várom, hogy lássam bátyám arcát. Fogadni mernék, hogy nagyon jól fogok szórakozni, amíg Rido-sama meg nem érkezik.
Bezárom a szobám, majd elindulok a hosszú folyosókon. Hamar megtalálom a tantermet, és egy illedelmes kopogás után belépek a duplaszárnyú ajtón. Bizonyára már bejelentette a tanárnő az érkezésem, most mégis mindenki úgy tekint rám, mintha két fejem lenne.
Ja, hát persze... Ugyanúgy nézek ki, mint az az állat bátyám. Nem szívesen kérkedek vele.
A pillantások kereszttüzében elegánsan lépkedek be, levakarhatatlan félmosollyal játszva az ajkaimon.
- Bocsánat a késésért – hajolok meg a fiatal nő előtt. – Kicsit tömött volt a poggyászom.
Újból a társaság felé fordulok, és a hátsó padban rögtön ki is szúrom Zerot, ahogy becsmérlőn mér végig engem. Oh... úgy tűnik meglepnem nem sikerült. Kár. De akkor sincs gőze róla, miért is vagyok itt, és ez idegesíteni fogja. Én pedig élvezni...
- A nevem Kiryuu Ichiru, Zero ikertestvére vagyok, de nyilván rájöttetek. – Az álcám tökéletes; műkedvességem halk kuncogással társítom, majd sunyi tekintettel pillantok fel fivéremre. Már most istenien szórakozom... mi lesz később? – Egy ideig úgy alakult, hogy külön éltünk, de úgy tűnik az élet ismét összesodort minket – vágom ki magam ezzel a mondattal, és még csak nem is hazudom. Zseniális vagyok.
- Kérem, foglaljon helyet – int nekem az oktatónő, de pillantásom akkor sem veszem le Zero hideg, látszólag érzelemmentes szemeiről. Mosolyom levakarhatatlan, de indulataim úgy kavarognak bennem, mint örvény a tengerben. És elég jól ismerem, hogy tudjam: benne is.
Jó érzés, hogy már tud mindenről – a legutóbbi eseményeknek hála. Nem áll jól neki, ha tök hülye.
Elszakítom tőle a tekintetem, és leülök egy tetszőleges, üres padra. Bár végig magamon érzem pillantását, megállom, hogy ne forduljak felé. Hehe... majd megöl a kíváncsiság, mi? Remélem is.
Folytatódik az óra, de nem különösképpen köti le a figyelmem.
***
Kicsengetnek, így összepakolom a holmimat, de perifériámmal látom, ahogy Zero jön le a lépcsőn, temperamentumos lépteivel. Már előre elvigyorodom magamban, miszerint biztos le fog támadni ingerülten a kérdéseivel, de tévednem kell.
Éppenséggel a lányok támadnak le.
”Hány éve éltek külön? Milyen érzés saját magadat látni, ha ránézel? Nem kevertek régebben össze titeket? Miért nem egyformán hordod a hajad vele?” – csak a legjobbak. Úgy látom a kis libáknak nem éppen erősségük a diszkréció; nem mintha számítana. Úgysem fogom nekik kitálalni a magánéletem.
- Ichiru. – Az ismerős hangra izgalom árad szét a testemben, és erős késztetést érzek a kuncogásra, de tartom magam a szerepemhez, így csak egy huncut pillantást vetek jégcsap-bátyámra. – Beszélnünk kell. Most.
Jaj, ez izgalmasnak ígérkezik. De nem adom meg egyből magam...
- Bocs, Zero. Velük beszélgetek – intek kecsesen kezemmel az engem körbevevő lánygyűrű felé, mire halk kis nevetések szűrődnek ki onnan.
- Ichiru... – Elsötétül arca a haragtól, érzelemmentes vonásai megkeményednek. Az egyik lány felsikkant. Nagy terrort gyakorolhat a bátyám az osztályban.
- Hé, mindenki! – rikácsolja az osztályelnök. – Nincs terefere! Sipirc le a tornaterembe!
A lányok felé fordulok elbűvölő stílusomban.
- Ígérem, hölgyeim, hogy minden kérdésükre választ adok, amint valamelyikkőjük elkalauzol az öltöző felé. – Kezek emelkednek hevesen a levegőbe, és „Majd én, majd én!” felkiáltások hangzanak el. Bátyám csak egy fintorral távozik. Heh... bolond vagy, Zero. Te is ilyen hatással lehetnél a lányokra, ha nem viselkednél úgy, mint egy jégcsap.
~*~
Miután átöltözünk, kihúzom a hajamat összekötő szalagot tincseim közül, és amikor a végén lévő kis csengő halkan megszólal, mintha Shizuka-sama hangját hallanám a fülemben:
”Téged nem változtatlak vámpírrá. Az emberből lett vámpírok élete amúgy is olyan sekély.”
Ez a seb még azóta sem gyógyult be; fáj. Összeszorítom fogaim, és megrázom a fejem, tincseim jobbra-balra repülnek. Zsebembe csúsztatom a szalagot, és kimegyek az öltözőből.
A csarnokban – miután ismét megtörtént a bemutatkozásom a testnevelő-tanárnak – a férfi néhány kör futás után engem küld el a szertárba labdákért.
- Kiryuu, mutassa meg az öccsének az irányt. – Nem bírom lenyelni a mosolyom, és nem bírok nem ránézni sem fivéremre. Tekintetünk hosszú pillanatokra egymásba akad, majd végül biccent az oktatónak.
- Rendben.
***
Benyitunk a folyosóról nyíló, szűk és sötét helyiségbe, hol azt a csekély helyet is labdák és egyéb tornaszerek töltik ki. Zero felkapcsolja a villanyt, és a gyengén pislákoló égő szürke félhomályt teremt a szobának.
- Na, mi a pálya? – lépek beljebb, majd megfordulok, hogy vele szembe lehessek. Tettetem a hülyét, amit egyébként jól csinálok. Imádom húzni az idegeit, és ha mázlim van, ezt most sokáig élvezhetem. – Mi az a halaszthatatlan dolog, aminek mégis várnia kellett? – túrok lustán hajamba.
- Mi a fenét akarsz itt? – Mély, érzelemmentes hangját visszaverik a falak, tarkómon a pihék a plafon felé kezdenek meredezni. Furcsa reakció, de nem lep meg, hogy sikerült kicsalnia ezt belőlem a mély tónusú hangjával.
- Talán nem hiányoztam? – mosolygok ártatlanul.
- A legkevésbé sem.
- Milyen udvarias... még a szemembe is mondja. – Hanyagul rátámaszkodom az egyik polcra, majd félszemmel látom, ahogy az ajtó zárából kilógó kulcs felé veszi irányát az egyik keze. Lila szemei továbbra is engem fürkésznek, és egyik ezüstszemöldökét meg is emeli, így ismételve meg némán a kérdését.
- Gondolkodj, már ha képes vagy rá... A történtek után megfogadtam, hogy úgy fogok élni, mint minden középiskolás diák. Ez minden.
- Nem – vágja rá rögtön. – Van más okod is, csak még nem vagyok biztos benne, hogy mi. Viszont ha bosszút állni jöttél, akkor rendezzük le itt és most.
Lefagy arcomról minden érzelem, szemeim hidegen villannak. Ne csábíts rá... még nem jött el az ideje.
- Nahát – mondom halkan. – Még csak meg sem próbálod tagadni, hogy te voltál az, aki...
- Lenne értelme? – szakít félbe. Elmosolyodom sokat sejtően, majd enyhén megrázom a fejemet. – Ichiru... Addig nem mész ki innen, amíg választ nem adsz a kérdéseimre.
Katt. Ránk zárta az ajtót.
- Na és veled mi van? – folytatom tovább zavartalanul a csevelyt, semmisnek véve az előbbi kijelentését és tettét. – Esküdni mertem volna rá, hogy már vicsorogva fetrengsz valahol.
- Bocs, ha csalódást okoztam. Úgy tűnik, nincs szerencséd.
- Nekem? – kérdezek vissza incselkedve. – Inkább neked. Hiszen a megváltó halál is ellök magától. – Gonoszan nyalom végig alsó ajkam, testem minden egyes sejtje izgalomtól pezseg.
Most nagyon érzékeny helyre rúgtam. Fogcsikorgása vicsorrá is alakul, majd egy halk káromkodás után újból felteszi a kérdést – ami mellől az Istenért sem tágítana -, de immáron újból ingerülten, dühtől fűtött arckifejezéssel. Hű, tényleg ijesztő. Ezt el kell tanulnom tőle.
- Mi a francért jöttél? Mit akarsz itt?! Áruld el végre! – Sikerült kiborítanom. Hurrá.
- Az téged ne érdekeljen, Zero-nii-san – feszítem túl a húrt. – Nem tartozom neked magyarázattal. Már nincs semmi, ami összekötne minket... – Lassan lépkedek közelebb, mosolyom már rég lehervadt az arcomról. -... mert már nem vagyunk ugyanaz a faj. Ha válaszokat akarsz, azokat derítsd ki egyedül. Minket már csak egy valami tart össze, Zero...
Már nagyon közel vagyok hozzá, épphogy nem ér össze az arcunk. Hasonló színű szemünk pont egy szinten van, homlokunk már össze is koccant. Kezeim lassan, észrevétlenül terelem a combjára, majd onnan lassan feljebb csúsztatva simítok végig a fenekén, hogy végül a nadrágjából kikandikáló kulcsot megszerezzem.
Meglepetten rándul össze a teste az érintésemre. Azt hitted, nem láttam, hová tetted? Hehe...
Lassan helyezem a fémet a zárba, a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítva meg. Ideje befejeznem a félbehagyott mondatom:
- És az az ikrek átka. – Mondatom végére elkerekednek szemei, én pedig egy határozott mozdulattal fordítom el a kulcsot, mosolyom ismét kiül az arcomra. – Ne várakoztassuk meg a többieket. Hozd azt a labdát, Zero-nii-san.
|
| timcsiikee | 2010. 03. 19. 00:02:46 | #4307 |
Karakter: kölcsön Zero (Blackymnek ~ Tanterem)
Zero:
Félhomály uralta szobában, langymeleg levegő ölel körül, néha hűvösebb fuvallat ér egy irányból. Ahogy erőmből telik, résnyire nyitom szemem, először csak foltokat látok. Mocskos és vértől bűzös aura vesz körül, ahogy kezem először a parkettára érintem érzem, hogy valami nedvesbe értem. Felemelem, és közel emelem arcomhoz, hogy jobban szemügyre vegyem.
Vér… Meleg, vöröslő vér…
Ahogy tisztul látásom, megpillantom azt az undorító nőszemélyt, mögötte egy kisebb termetű alakot.
Ez... Ez Ichiru.
Erőtlenül felé kezdem nyújtani karom, ujjaim előre merednek kapaszkodót keresve.
- Ichiru… menj innen… Menekülj… - nyöszörgöm elgyengülve, néha maszatossá válik előttem a látvány, csak rám néző alakját látom, majd minden elsötétül… Nem marad más, csak az elnyelő feketeség és a kínzó néma csend…
~*~
Zihálva ébredek ágyamban, azonnal felülök kerek szemekkel, s pontban ez után megcsörren az ébresztőm…
Lecsapom, majd tenyereimbe temetem arcomat, bosszúsan beletúrva hajamba. Már megint ez a borzasztó álom… Miért? Pedig azóta már tisztán látok.
„Mennünk kell vámpírnővérem… a végén jönnek a szövetség emberei és elkapnak.” – csendül fel jelemben Ichiru akkori vékonyka hangja, és görcsösen markolok a lepedőbe…
Lelketlen idióta… Azóta még az öcsémnek sem merlek nevezni. Hogy ölethetted meg a szüleinket egy vámpírral? Az ellenségünkkel?
„ Mi már nem egy faj vagyunk”
Igen… Bár váltig azt hittem, hogy ő is azzá lett amit én. Azt hittem önszántából vált vámpírrá, mégsem.
Ironikus mi? Legszívesebben emberként vadásznék a szörnyetegek után, helyette ő „szenved” az emberi létben. Ha csak ez kell szívesen átadnám neki.
Letörlöm verejtékező homlokom, és egy törülközőt a vállamra csapva vonulok a csaphoz, hogy arcomat legalább megmoshassam benne.
Vajon merre lehet most? Mit csinálhat? Miért érdekel egyáltalán?
Ő a testvérem az isten szerelmére… utálom, hogy nem bírom elfelejteni.
~*~
Késő este az igazgató hívat magához, megérdeklődni, hogy jól vagyok-e. Nos való igaz nem rész szabadultam abból a börtönből, ahova vérszomjam miatt zártak el, de az a mocskos Kuram rávett, hogy a véréből igyak így Yuuki mellett lehetek, hogy megvédhessem.
- Biztos, hogy csak ezért hívattál? – vonom fel egyik szemöldököm.
- Nem – ezt a választ vártam. Sóhajtok egyet, majd zsebre vágott kezekkel várom a fejleményeket.
- Ki vele – vetem oda egyszerűen, mire csak egy papírt nyújt felém.
- Egy új diák szeretne beiratkozni iskolánkba, gondoltam megkérdezem a véleményed róla.
Hanyagul vetek egy pillantást a lapra, de amint meglátom a rajta visító nevet, elkerekedik tekintetem, fejem zúgni kezd, és szívem majd kiszakad a helyéről…
De hát… de hát ez… Ichiru…
Le kell nyugodnom… Most!
Rendezem arcvonásaimat, veszek egy mély levegőt, és hozzá sem nyúlva a papírhoz, inkább az igazgatóra terelem rideg tekintetem.
- Felőlem jöhet – morgom kissé megvetőn, majd egyszerűen sarkon fordulok, és kirobogok az irodából.
Kiveszem zsebeimből kezeimet, és vadul ingatva testem mellett indulok meg gyors léptekkel a kollégium felé.
Ujjaim szoros ökölbe szorulnak, szinte a vér is kibuggyan alóla, de tartom magam ahhoz, hogy ne tegyek kárt saját magamban. Vajon mit akar itt? Miért jön ide?
Kezdem nagyon nem érteni. Idegesít, hogy ez mind érdekel… a francba is…
Vajon mi a terved Ichiru?
Amikor legutoljára láttam a tanács szolgálatában állt… a vámpírok bálján.
„Hallottál már az ikrek átkáról Zero-nii-san?”
Ikrek átka mi? vajon mit tervezel Ichiru?
~*~
Szokásomhoz híven szúrós tekintettel ülök az utolsó padban, kettővel Yuukiék mögött. Nem sok kell már az óra kezdetéig, és még mindig nem érkezett meg. Vajon mikor akarja megmutatni magát? Talán ma be sem jön, sosem lehet tudni. Teljesen kiszámíthatatlan.
Becsöngetnek, és a fiatal tanárnő amint belép, kezdi is az órát.
Jegyzetelni kezdek, alig telik el öt perc, kopogtatás töri meg az óra menetét. Amikor engedélyt kap a belépésre, kitárul az ajtó dupla szárnyam és feltárul a mögötte álló titka.
Megvető pillantásokkal illetem ahogy lassan belépked, és mindenki döbbenetét kiváltva néma csendben futtatja végig tekintetét a tanulókon… Mindenki teljesen le van döbbenve, kivéve engem.
- Bocsánat a késésért – szabadkozik nyájasan a tanárnak, majd felénk fordul.
- A nevem Kiryuu Ichiru, Zero ikertestvére vagyok, de nyilván rájöttetek – kuncog fel halkan, és majd’ felfordul a gyomrom.
Gonosz csillogással szemében néz rám, mintha mosolya csak nekem szólna. Perifériámból látom, hogy Yuuki közöttem és öcsém között cikáztatja tekintetét, de nem érdekel… semmisem érdekel, csak egy valami…
Hogy vajon Ő mit keres itt…?!
|
|
