A lány felnéz rám, egy pillanatig mintha habozna, aztán elmosolyodik. Nagyon aranyos, kicsit talán kislányos hangja van, amikor megszólal:

            -Ülj csak le!

            Nem kerüli el a figyelmemet, hogy oldalra pillant, osztálytársaink egy jelentõsebb csoportjához, akik mintha meglepve szemlélnék a jelenetet. Leülök, õ visszafordul a könyvéhez, beleteszi a könyvjelzõt, majd hatalmas, ragyogó kék szemeit rám emeli. Hirtelen nem is tudom, hogy mit kérdezzek tõle, annyi minden jutott eszembe, így aztán, hogy zavaromat leplezzem, gyorsan enni kezdek. Õ is nekilátna almájának, amikor mögülem kiabálást, és futó léptek zaját hallom:

-Ayame! Csakhogy megtaláltalak, már égen földön kerestelek. Nem igaz, hogy te mindig megtalálod a kis zúgokat, ahol meghúzhatod magad – és csak mondta, mondta és mondta… mire végre rátért a lényegre – Na szóval azért jöttem,hogy átadjam neked ezt a levelet. Szia!

-Szia – veszi át a levelet Ayame. Na, már a nevét is tudom! Meglepetésemre, ugyanazzal a mozdulattal süllyeszti a táskájába, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá.

-Ne haragudj! – fordul aztán hozzám – De megígértem, hogy besegítek a köyvtárban. További jó étvágyat! – és udvariasan meghajol, majd szép lassan elsétál.

Nah, most hogy ilyen jól kibeszélgettük magunkat… - nézek utána meglepetten, és igazándiból már csak magamnak teszem hozzá, köszönésképpen:

-Hi…

*                *                *

            A hét hátralévõ részében nem láttam Ayame-t, kiderült, hogy megbetegedett. Nah, a titokzatos lánnyal való ismerkedés elnapolva… - állapítom meg.

            A következõ hét hétfõn azonban már jön iskolába. Én már a teremben vagyok, amikor megérkezik, s abban a pillanatban, amikor belép a terembe, egy lány az osztályból – ha jól emlékszem, Miyu a neve – mindjárt le is csap rá:

-Ayame,mi történt? Mért vagy ilyen sápadt? A húgod az mondta, hogy összeestél, de semmi konkrétat nem mondott!

Ayame szomorúan elmosolyodik:

-Semmi komoly nem volt. Ne aggódj! Eláztam, és ettõl lett egy kis lázam, ezért ájultam el.

Miyu hajthatatlan:

-De akkor is aggódok! Nem érdekel ezentúl a makacs ellenállásod! Újra olyan jó barátnõk leszünk, mint régen! – jelenti ki. Ahogy Ayame a padja felé tart, Miyu ott sétál mellette, és kíséri, mintha csak a testõre lenne.

Felpattanok a helyemrõl, azzal a szándékkal, hogy köszöntöm Ayame-t, és persze érdeklõdök a hogy léte felõl, elvégre udvarias fiú vagyok. Meg aztán ez kitûnõ alkalom lehetne végre szóba elegyedni ezzel a titokzatos, szomorkás tekintetû lánnyal. Nem tudom megmondani, hogy mi vonz engem annyira hozzá – azon túl, hogy egyébként nagyon helyes lány, és bár nagyon vékony, ennek ellenére mégis gyönyörû alakja van -  de valami megmagyarázhatatlan vonzalom ébredt bennem iránta.

Épphogy csak odalépek mellé, mire megérkezik Funabashi-sensei. Nah, akkor megint lõttek a dolognak! – sóhajtok lemondóan, és visszalépek a helyemre.

*                *                *

            Úgy döntök, hogy ismét az ebéd lesz az alkalmas idõpont, hogy végre tényleg becserkésszem a lányt, ám ebédidõben nem találom sehol. Végül eszembe jut, hogy talán, mint a múlt héten is, most is a könyvtárban segédkezik. Remek, a könyvtárban még úgysem voltam! – gondolom vidáman – Épp itt az ideje, hogy felfedezzem magamnak azt is!

            Egészen meglepõdöm, hogy milyen nagy könyvtára van a sulinak! A Willson Woodrow-ban is elég nagy a könyvtár, de ennek nem ér a nyomába! Érdeklõdve indulok felfedezõ útra a polc sorok között, és kezdem feltérképezni, hogy merre, milyen típusú könyvek találhatók. Találok egy kisebb sarkot, ahogy angol nyelvû könyvek vannak. Ezt jó tudni! – gondolom magamban vidáman – Majd ha már csömöröm lesz a japán írástól, akkor legalább tudom, hogy merre találok angol szavakat!

            Ahogy a sorok között sétálgatok, az egyikben felfedezem Ayame-t, ahogy a visszahozott könyveket pakolássza vissza a helyükre. Egy, a polcnak támasztott létrán áll, és a karjaiban lévõ könyvkupacot szortírozza szét, és teszegeti vissza a helyére. Néha átnyúl a másik polcra, van amikor jócskán nyújtózkodnia kell, hogy elérje a helyet, ahova a könyv való. Úgy döntök, hogy most nem zavarom, majd ha végzett, és lejött a létráról, akkor megyek oda hozzá, úgyhogy bemegyek a szemközti sorba, és az ott lévõ könyveket kezdem böngészni.

            Néhány percet tölthetek talán az egyik könyvbe merülve, amikor halk sikkantásra, és kisebb robajra riadok. Felkapom a fejem, és a vér is meghül bennem, attól, amit látok. Ayame háttal áll nekem, ami még önmagában nem lenne baj, de a két polc sor között billegve egyensúlyozik a létrával, körülötte a szétszórt könyvek. Elképzelni nem tudom, hogy mit mûvelhetett,  hogy ilyen helyzetbe került, de nem is érek rá ezen gondolkodni. Azonnal felpattanok, és rohanok, hogy megfogjam a létrát, mielõtt még elvágódik vele, de elkések! Látom, hogy elkezd elõredõlni, és bár megpróbálja – egyensúlyát minél hátrább döntve – visszahozni függõlegesbe, de már nem sikerül neki. A létra eldõl, elõrefelé, Ayame hátrafelé esik le róla. Kétségbe esésemben még egy utolsó, hatalmas ugrással ott termek, és Ayame épp a karjaimban landol!

            Hosszú másodpercekig mindketten csak némán lihegünk, az ijedtség szinte lebénít bennünket, tekintetünk egymáséba fonódik. Lassan, nagyon lassan kezdek csak megnyugodni egy kicsit, és foszlik le rólam az ijedtség okozta bénulás, amikor rájövök, hogy sikerült, és Ayame megúszta. Érzem könnyû, hajlékony testét a karjaimban, és egészen elámulok, hogy milyen valószerûtlenül karcsú, törékeny testû lány. Nagyon furcsa, de egyben nagyon kellemes érzéseket ébreszt bennem testének érintése. Még soha, egyetlen lányt sem érintettem így, nem simult hozzám ilyen szorosan.

            Ayame ijedten néz rám, aztán ez az ijedtség lassan meglepett, csodálkozó, pillantásba megy át. Vékony karjaival szorosan öleli át a nyakamat még mindig, ahogy tette azt abban a pillanatban, amikor elkaptam. Aztán érzem, hogy megmozdul, apró kezei lassan lejjebb csúsznak a nyakamról, elõbb a vállamra, majd a melkasomra. Érzem és látom a szemeiben is, hogy nem pusztán öntudatlan, tétova mozdulatok ezek.
            -Hû! – ad hangot csodálatának – Hogy neked milyen hatalmasak az izmaid! És milyen rettenetesen erõs lehetsz!

            Érzem, hogy egybõl elpirulok. Ha egy lány a legkisebb dícsérettel is illet, szinte biztos, hogy zavarba jövök, és elpirulok.

            Hát... Hogy is mondjam... Nem éppen nekem találták ki ezt a gakuran-t! – gondolom, ahogy végigmérem magam a tükörben.

            A vastag, téli, kék szövetnadrág látványosan feszül vádlimon, combjaimon, fenekemen, de eléggé bõ a térdemen, és a lábszáramon. No és persze eléggé feszes elöl is, nyilvánvalóvá téve mindenki számára, hogy nem csak a bicepszem sokkal nagyobb, mint bárki másé, és ez azért kicsit feszélyez. Szeretem büszkén megmutatni a testem a világnak, de azért igyekszem nem jobban kitûnni a tömegbõl, mint amennyire egyébként is kitûnök. Remélem, nem veri ki a biztosítékot majd a nekem meglehetõsen merev gondolkodásúnak tûnõ oktatási intézményben.

            Mindegy, itt ez a kötelezõ a suliban. Legalább jól megszenvedtek vele, mire elkészítették méretre ezt az egyenruhát! – mosolygok kicsit kárörvendõen, miközben felöltöm a kabátot is. És itt ér egy kellemes meglepetés! A legtöbb nehézsúlyú, de tetszetõs arányú testépítõ derékmérete csupán alig valamivel több, mint a fele a mellkasának. Nekem még „rosszabb” az arány, az én derék méretem kevesebb, mint fele, majdnem csak egyharmada a mellkasomnak, és ezt a méretcsökkenést szinte lehetetlen a szabással követni. Ezért nem hordok kabátokat, vagy zakókat, hanem csak dzsekiket, mert azokban ocsmányul ormótlannak tûnnék. De valahogy a japán szabók képesek voltak valami trükkel olyan kabátot készíteni nekem, amiben egészen jól néztem ki, és nagyon látványosan érvényesült felsõtestem – rendkívül széles vállaim és meglepõen karcsú derekam által megformált – feltûnõ „V”-alakja, és a fehér, hosszú ujjú inghez hasonlóan ez is megfeszült a hátamon, mellkasomon, bicepszemen. A színe ennek is kék volt, ám vannak benne itt-ott szabályosan elhelyezett keskeny, lila, és narancssárga sávok, gondolom ezek elhelyezkedése, és színe jelzi, hogy melyik iskola soraiba tartozok. A lila, és narancs színek nem feltétlenül a kedvenceim, de valahogy ezen a kabáton elég elfogadhatóan festenek, nem hatnak túlzottan „homokian”.

            -Dominick! – hallom Yukio csengõ hangját – Ideje indulnunk!

*                   *                   *

            A suli felé sétálunk Yukio-val. Be sem áll a szája. Sokkal izgatottabb, mint én, pedig én fogom elkezdeni az évet egy japán suliban, nem õ egy amerikaiban!

            Egy hete érkeztem Tokyo-ba, egy cserediák programban. Most itt kezdem el a harmadikat, épp a tizenhatodik szülinapomon, április 1-n. Mivel a japán sulik áprilisban kezdõdnek, így én hamarabb kezdem a harmadik évfolyamot – itteni iskola-rendszerben ez a kókó második évfolyama – ezért hamarabb is kellett befejeznem otthon a másodikat. De sikerültek a vizsgáim, és így lehetõséget kaptam, hogy itt járjam ezt az évet.

            -És mesélj! – magyaráz mellettem Yukio – Hogy érzed magad? Nem izgulsz? Mire gondolsz? Mégis csak egy idegen országban fogsz suliba járni, tökidegenek közé!

            -Hát, nem is tudom... – motyogom halkan – Olyan fura érzés... Izgulok is, meg nem is. Végül is mi tud történni?

            -Semmi! Szerintem imádni fognak! – magyaráz újdonsült barátom. Náluk lakok ebben az egy évben, õk látnak engem vendégül. Az a gyerek, aki japánból az USA-ba ment tanulni, az én szüleimnél lakik, õk látják vendégül.

            Közben közelebb érünk az iskolához, egyre több gyerekkel találkozunk az utcán. Yukio oda-oda int néhánynak, akik visszaintenek, és döbbent fejekkel forognak felénk. Hát, igen. Már megszoktam, hogy megbámulnak, de itt, japánban ez fokozottan igaz. Egyrészt amerikai vagyok, fehér. Másrészt szõke, harmadrészt meg kb. háromszor akkora vagyok, mint õk.

-Ezt te megszoktad már? – kérdezi Yukio.

            -Mit? – kérdezek vissza szórakozottan.

            -Hát, hogy folyton bámulnak téged...

            -Ja, persze. Mindig is bámultak. Nem tudják, hogy hova tegyék a dolgot... Még amikor nem edzettem, akkor is messze kitûntem a többi gyerek közül. Amióta meg rendesen gyúrok... Hát, most látod!

            Közben beérünk az iskolába. Sokan intenek Yukio-nak, néhányan nekem is, leplezetlen döbbenettel, ugyanakkor jókora csodálattal a szemükben.

            Elsõ utunk a bejárattól nem messze található szekrényekhez vezet. Itt kell átcserélnünk a cipõnket, mert az utcai cipõben nem lehetünk az iskolában. Ez nekem nagyon fura szokás, ilyen otthon nincsen, de hát itt muszáj, kénytelen vagyok az itteni szokások szerint csinálni mindent.

Majd Yukio elkísér a tanárihoz:

            -Na, megjöttünk. Tudod, hogy kit kell keresned?

            -Aha – bólintok.

            -Akkor jó. Majd szünetben találkozunk!

            -Oké, szia. És... Köszi!

            Yukio csak visszamosolyog, és eltûnik a forgatagban.

            Sóhajtok egy nagyot, és bekopogok az ajtón. Egy idõsebb nõ nyitja ki, elkerekedett szemekkel néz rám.

            -Öööö... Konnichiwa! – köszönök illedelmesen, enyhe meghajlással, elõírásosan, derékból. Tudom, hogy japánban az illemre nagyon adnak, és nem akartam már az elsõ napon kiborítani az ittenieket.

            -Funabashi-sensei-t keresem – formálom lassan, megfontoltan a szavakat. A japán nyelvtudásom még nem olyan magabiztos – A nevem Dominick Cassar, én vagyok a cserediák az USA-ból.

*                   *                   *

            Manami Funabashi – az osztályfõnököm ebben az évben – vagy, ahogy az itteniek mondják, Funabashi-sensei elõttem lép be a terembe, és az addig sem túlzottan hangos zsibongás azon nyomban abbamarad. Hát, nem a Willson Woodrow-ban vagyunk, Long Beachen, az biztos! – fut át az agyamon, de aztán nem érek rá tovább ezzel foglalkozni, ahogy 30-40 szempár szegezõdik rám, amikor belépek Funabashi-sensei után. Megszoktam már, hogy mindig engem bámulnak az emberek, de az, hogy egyszerre, és ilyen koncentráltan, több, mint harminc, kistányérnyira nyílt szempár kereszttüzébe kerülök, még nekem is szokatlan.

            A padok egyszemélyesek, ez nem szokatlan, hisz’ nálunk is a legtöbb terem így van felszerelve. A diákok mindannyian az egyenruhát viselik, a fiúk a gakuran-t, a lányok a seifuku-t. Egyébként a lányok ruhája azzal a kis falatnyi, rakott miniszoknyával – ami a combjuk harmadát is alig takarja! – nagyon szexi, legalábbis nekem.

            Ahogy végig nézek a több tucat arcon, egyikõjük egybõl feltûnik nekem: egy szõke hajú lányka. Nagyon helyes, kimondottan szép, kicsit kislányos arcú lány. Hatalmas szemei ragyogó kékek, szinte elveszek varázslatos kékségében, ám egyúttal olyan furcsa szomorúság árad belõlük. Ültében nem tudom megítélni milyen magas lehet, de valószínûleg elég picike, talán a vállamig érhet, és nagyon vékony, törékeny alkatú. Nem sovány, sõt, nagyon formás, mindenhol nagyon izgalmasan gömbölyödik, ahol kell, de csak apró gömbölyûségekkel, és a csontjai is hihetetlenül vékonyak, törékenyek. Egész megjelenésével engem egy gyönyörû babára emlékeztet. Egész belefeledkezem a látványába, réveteg bámészkodásomból a tanárnõ hangja ráz fel:

            -Jó reggelt, leülhettek – köszönti a srácokat a tanárnõ, mire mindenki helyet foglal – Bemutatom nektek Dominick-et. Az Amerikai Egyesült Államokból érkezett hozzánk, és egy évig fog veletek tanulni. Fogadjátok õt szeretettel!

            -Hi – köszönök bátortalanul. Nem nagyon tudom, hogy mondjak-e valamit – Köszi, hogy veletek tanulhatok, és remélem, hogy majd néhányatokkal jó barátok is lehetünk...

            Hát, nem sikerült valami határozottra, vagy meggyõzõre... – gondolom, miközben bátortalan, félszeg mosolyt villantok feléjük.

            -Foglalj helyet, Dominick, ott lesz a helyed – mutat Funabashi-sensei egy üres padra a terem közepe táján, épp a szõke lány mellett, balra. A pad tiltakozva nyög fel, ahogy közel száznegyven kilómmal leülök. Halk kuncogás hallatszik innen-onnan. Nem könnyû elhelyezkednem a padban, ami nyilvánvalóan nem az én testméreteimre készült, de végül sikerül kényelmesen elrendezni magam benne.

            Itt az óra is teljesen másképp zajlik, mint nálunk. Sokkal fegyelmezettebbek a diákok, mint az én sulimban, pedig az állami sulikhoz képest a Willson Woodrow kimondottan elit iskolának számít, ahova a felvételhez kevés, ha pénzes a család. Itt komolyan koncentrálnak a srácok, hogy minél jobban teljesítsenek, nincsenek felesleges üresjáratok, stb. Hûha, Nicky, azt hiszem, alaposan fel kell kössed azt a bizonyos fehérnemût!!! – fut át az agyamon, miközben próbálok lépést tartani. Ami már csak azért sem annyira könnyû, mert a japán tudásom sem anyanyelvi szintû, de azért a lényeget mindig értem. Csak egyszer-kétszer kellett közbekérdeznem, mert egyszerûen nem értettem meg, amit a tanárnõ mondani akart.

            A szünetben persze körülvettek a többiek, és egy csomó gyerekkel megismerkedtem. A nevekre nem annyira emlékszem, hisz’ hirtelen vagy tíz nevet is kaptam a fejemhez, és hát vannak közöttük eléggé hasonló hangzásúak is.

            Csak egy dolog tûnt megint fel: a szõke lány. Egyedül töltötte a szüneteket.

*                   *                   *

            Egy hét után már elég jól beilleszkedtem az osztályba, és persze az újdonság ereje is elenyészett már, az osztály élete visszatérni látszik a „Dominick-elõtti” normális kerékvágásba. A szünetekben már nem lepnek meg úgy a társaim, igaz, sok új barátra tettem szert, így õk azért elég jól lekötik az idõmet.

            A lány még mindig egyedül tölti a szüneteit, nemigen barátkozik senkivel. Oda-oda köszönnek neki, ilyenkor kedvesen mosolyogva vissza köszön, illetve õ is vált pár szót a többiekkel, de nem nagyon tölti az idejét mások társaságában. Ezt nagyon furának találom, mert amúgy egy nagyon helyes lány, megjelenése alapján simán lehetne a „menõ” csapat oszlopos tagja is.

            Az ebédszünetben ismét egyedül, félrevonulva eszik, egy könyv van elõtte, elmélyülten olvassa. Úgy döntök, hogy most nem újdonsült barátaimmal ebédelek, hanem ezzel a titokzatos lánnyal próbálok meg összebarátkozni - Csak nem esz meg, nem?

            Viszonylag magabiztosan odalépek az asztalához, és köszönök neki:

            -Szia! Dominick vagyok, veled ebédelhetek?