Dühös vagyok.
nem, nem csak magamra. Mindenkire. Utálom az egész világot, ha így alakult. Nem tudtam tenni semmit és megint csak gyenge voltam. De most nem jöttek megmenteni. Csak azért nem… csak mert róla volt szó. Tudom, hogy azért nem segített senki, mert ő volt az, aki bajban volt, nem pedig egy másik valaki, aki még hasznukra lehet.
Talán Aizennek végig igaza volt? Talán tényleg nem érdemes arra az a hely, hogy védjem és segítsem őket. Talán tényleg mást kellene szolgálnom, vagy inkább senkit. Biztosan van valami mód arra, hogy megoldjunk mindent és Kisuke-san kiszedje belőlem ezt az… átkot.
Azt még elnéztem nekik, hogy a családomat nem tudtuk megmenteni, hiszen láttam, hogy küzdöttek, minden a szemem láttára történt, és így, lassan egy év távlatából, megszoktam a magányt és a hiányuk is… már nem olyan elviselhetetlen. De mindent neki köszönhetek.
Neki, akit a kapitányok nem akartak megmenteni! Még egy hadnagyot sem engedtek át, hogy segítsen… senkit. Magamra hagytak, és nem tudtam volna tenni mást, mint amit tettem.
Így is… majdnem két hétig voltam a shoutenben, eszméletlenül feküdtem, és Kisuke-san azt mondta, hogy talán felkelni sem akartam.
Beszélgetett velem, de nem lett jobb, Shinji hiánya nem múlt el.
Pedig sosem voltam annyira szerelmes, hogy azt gondolná akárki, ez a gyász most indokolt.
Ez nem tiszta gyász. Csalódás.
Bennük, mert nem segítettek.
Magamban, mert még mindig gyenge vagyok.
Shinjiben, mert magamra hagyott.
Teljesen egyedül vagyok.
Amiért segítettem a halálisteneknek, csak Shinji állt szóba velem, és ő vigasztalt, amikor meghalt a családom. Yuzu, Karin, apa… mindenki. Ő simogatott álomba éjszaka, ő csókolta vissza a színt az ajkaimra, de sosem volt szerelem. Csak… szükség. De akkor is miattam halt meg! Annyi mindent megélt, és most miattam…
Sosem fogok megbocsájtani a shinigamiknak.
Amikor ezt Kisuke-sannak elmondtam, megkért, hogy utazzak el és gondoljak át mindent. Egy kis faház a hegyekben, ahol egyedül lehetek, akár lélekalakban is, de nem. Én emberként jöttem. Utálom a shinigamik egyenruháját, amit lélek alakban viselek. Tudom, sosem lett volna szabad rájuk támaszkodnom, de megígérték, hogy megvédik a szeretteimet, ha már a családomat elvesztettem azért, mert ebbe az egészbe belekeveredtem. Nem akartam, nem lett volna szabad, Rukia végezte rosszul a dolgát! Ha ő nincs… akkor minden másképp alakul.
Most, hogy már itt vagyok a kis faházban is csak ezen jár az agyam. A magány szinte megöl, de nem érdekel, most szükségem van rá. Vezekelnem kell a gyengeségem miatt Shinji emléke előtt. Nem tudom, a többiek miért nem kerestek fel, de vártam őket, hogy eljönnek, megbüntetnek, de nem. Senki.
Senki nem kérdezte meg, hogy hogy viselem. Mintha nem érdekelne senkit. Csak akkor van rám szükség, ha baj van, de akkor akármim feláldozható. Ha engem ér támadás, nem érdekel senkit!
- Ichigo.
A hangra megdermedek, kiesik a kezemből a fadarab, és meglepve fordulok Renji felé.
- Mit keresel itt?
- Téged. Eltűntél előlünk, egy hónapja nem találunk.
- Áhh, szóval megint kellene a segytségem, mi? - nevetek fel kínomban. - Kisuke-san adta nekem ezt a kis nyakéket, ezzel rejtem el előletek magam - mutatom fel a vékony aranyláncot. - De nem hittem volna, hogy ezek után ide meritek tolni a képeteket.
Szinte sziszegek mérgemben.
- Miről beszélsz? - kérdezi felvont szemöldökkel. - A vaizard miatt vagy dühös?
- Shinji volt a neve! - ordítok rá. - De ha a szádra veszed, esküszöm soha nem láttok többé.
- Ichigo… - néz rám kicsit meglepetten. Ordítok vele, hangosan kapkodom a levegőt. - Igaz a pletyka, hogy te és… ő? - kérdezi halkabban, nyugodtabbnak szánt hangon, mint eddig, némi részvéttel.
- Nem tudom, honnan tudod, de… - Felé fordulok és mélyen a szemébe nézek. - Ha csak ezért jöttél, menj és meséld el a többinek, hogy igaz. Megkefélt, nem is egyszer és egy pillanatra sem bánom, mert ő legalább próbált segíteni, miután elvesztettem miattatok mindent - mondom, halk hangon. Most nem ordítok, ez most nem olyan. Sokkal lényegesebb, hiszen elegem van. Talán megundorodnak tőlem és maguktól agynak fel a rángatásommal.
És most, hogy Nel itt van mi lesz? Megkapta a testet, és már más, de én nem lóghatok, mindennap az iskolából, hogy vele legyek, őt pedig azt hiszem nem vihetném be magammal. Nel olyan, mint a srácok A Tiszta Lelkekvárosából, és én hiába szeretek velük lenni, a normális életem hétköznapi dolgai nem helyeződhetnek a háttérbe miattuk. Hogy kéne most ezt megoldanom?
Annyira elbambulok és nem is figyelek előre, hogy fel se tűnik mikor Nel megáll, és szembe fordul velem, csak mikor a testének ütközöm.
- Mi a baj Ichigo? Miért van rossz kedved? – kérdezi, én pedig rögtön zavarba jövök, mert még mindig nagyon közel áll. Aggódva tekint rám, amitől elszégyellem magam, mert gondot okoztam neki.
- Semmi, Nel. Csak elbambultam. Bocsánat – mentem magam, sikeresen. Az arca hirtelen felvidul, és a semmiből elővéve az erejét karon ragad, és maga után húz.
- Gyere!
- HoY! Nel!... hova viszel? – kérdezem a inkább a kezét fogva. Ha futunk, fussunk együtt.
- Oda! Oda akarok felülni! – Szemben velünk a város vidámparkjának bejárata, a szívében pedig az óriáskerék, ami meg se mozdul, tekintve, hogy nem üzemel.
- De hát az már zárva van, Nel!
- Ne aggód, Nel tudja mit csinál. – Nem tudom. Elkezdenék tiltakozni, de nem hagyja, futtában pedig nem is figyel többet rám. Persze megtudnám állítani, de olyan lelkes, hogy nincs szívem ráförmedni, hogy nem szabad ilyet csinálni. Hagyom, hogy kicselezze az embereket, elszaladjunk mindenki mellett, beugorva az egyik emeleti kabinba.
- Tudod ez forogni szokott, de most be van zárva. Ezt tényleg nem szabadna… - meredek lefelé a földre, ahol semmi mozgás és teljes csend.
- Csss… olyan szép innen a kilátás. Nem? Ott van a nagy dagadó Hold, ami Hueco Moundo-ban is ott szokott ékelődni az égbolton. Olyan szép, és fényes. – Teljesen elmerül a gondolataiba, miközben csillogó szemmel álmélkodik fel, de én észre se veszem a Holdat, csak az általa megvilágított gyönyörű arcot. – Tudod Ichigo…
- I..igen?
- Nel nagyon boldog, hogy itt van, és hogy veled van. Én… nekem… tényleg nagyon hiányoztál… Ichi… - susogja és a fejét a vállamra hajtja. Ledöbbenek, mozdulni se merek, de nem is akarok.
Aztán nem tudom, csak Nel arcát látom egyre közelebbről, de csak is ezt, sehol semmi más, még a fülkéről is elfeledkezem. Kipirul az arca, és azok a hatalmas szemek teljesen megbabonáznak. Nem tudom, mit csinálok?
Megfogom…
Megfogom…
Csókolni.
- A nagy szerelmes pár!
- Renji! – kiáltok fel. Pont rosszkor jött, vagy inkább jókor. Fenébe Ichigo, szedd össze magad. – Te mit keresel itt?
- Mi az hogy mit keresek itt? Veled mit keres egy itt ez az espada?
- Ehh… - akadok le és Nelre kapom a tekintetemet, aki meglepődve nézi a shinigamit. – ööö…
- Ichigóhoz jöttem – oldja meg a helyzetet helyettem. Renji nem válaszol, csak komolyan végig még mindkettőnket, majd végül egy vállrántással úgy dönt, hogy nem érdekli.
- Nekem mindegy. De neked dolgod van – mutat rám és én csak ebben a pillanatban érzem meg a lidércek lélekenergiáját. Ezt nem hiszem el. Hogy lehet, hogy eddig nem érzékeltem őket? Lehet, hogy Nel takarta? De nem, az nem lehet, hisz a pótteste pont, hogy elnyomja az övét. Lehet, hogy ekkorra hatással van rám? Francba, ez így nem lesz jó.
- Értem. Menjünk! – Lehajtom a fejem és megkeményítem a vonásaimat. – Menj most haza Nel, én is megyek nem sokára.
- De én veled akarok menni – ellenkezik, csak hogy én ezt nem szeretném, mert még a végén a csatában is elvonja a figyelmemet.
- Nem lehet. Te inkább menj haza – szólok rá, de inkább hangzik kérésnek, mint utasításnak. Nem várom meg, hogy megint tiltakozzon, inkább kiugrom a fülkéből, és a már előre ment Renji után indulok én is.
Hamar a parkba érünk, de egyből meg is fordulok, hogy a hátam mögött hallatszó suhogásra figyeljek.
- Nem azt mondtam, hogy ne kövess?
- Nem, azt mondtad, hogy menjek haza, de majd veled haza megyek – néz határozottan a szemembe és nem tágít.
Felsóhajtok és még egy halvány mosolyt is csal az arcomra. Kicsinek is makacs volt.
- Rendben, de maradj hátul és vigyázz magadra. – Bólint és hátrébb áll.
Tényleg nem kerül az utunkba, egyszer sem, és hiába tudom, hogy nem eshet baja, hogy ha meg is támadják, simán legyőzi, én mégis sokszor nézek hátra és ellenőrzöm, hogy mozdult-e a fa tövéből.
Sikerül távol tartani tőle a lidérceket és Renjivel összedolgozva le is győzzük mindkettőt.
***
A földön ágyazok meg magamnak, hogy Nel aludhasson az ágyamban. Furcsán nézi végig, ahogy lepedőt terítek a matracomra, de nem szól semmit. Villanyoltás után jó éjszakát kívánok neki, de nem tudok elaludni. A fejem alá teszem a kezem és a fekete plafont bámulom, miközben újra magam elé képzelem az óriáskerékben történteket. Tisztán látom Nel csillogó tekintetét, amint a várost nézi bámulattal. Aztán egyre közeledő száját, aminek a látványától nem tudok el szakadni, és már tovább is gondolnám, ha nem szólalna meg halkan.
- Ichigo. Alszol?
- Nem, még nem. Valami baj van Nel? – kérdezem reflexből.
- Nem tudok aludni. Feküdj mellém, kérlek. Úgy biztos menne. – Nem válaszolok neki. Percekig gondolkodom, hogy jó ötlet-e.
- Kérlek – érzi meg hezitálásomat. Nem tudok neki nemet mondani.
Befekszem mellé az ágyba, a takaró alá, ő pedig egyből az oldalamhoz bújik. Meleg teste megbabonáz és elaltat. Átkarolom és szuszogását hallgatva el is alszom hamar…
Nel az oldalamnak kuporodva elfolyó nyállal alszik még mélyen, mikor korán reggel felébredek.
Még tart az iskola szezon, bár nem mondhatnám, hogy élek is vele. A lényeg, hogy még mindig magamtól ébredek fel ilyenkor. A házban a két kis lényen kívül már nem alszik senki. Lemegyek a konyhába, és egy tálcára pakolok mindenféle reggeliszerűt, gyümölcsöt, pék kaját, fogalmam sincs, hogy Nel mit szeret, egyáltalán evet ehhez hasonlót eddig?
Lassan megyek fel a lépcsőn, és halkan lépek be a szobámba, hogy ne ébresszek fel senkit. Az asztalra teszem az ételt, hogy ha majd felébred, pont szembe legyen vele, így simán észreveszi.
Yuzu külön készít nekünk reggelit, mint mindig, de most ritka alkalmak egyikeként én is velük eszem.
Mire visszaérek az emeletre, Nel már szinte mindent eltüntet a tálcáról.
-Látom, jó étvágyad van. – Olyan, mint Rukia. Neki is elég volt fél perc, hogy befaljon mindent.
-Nel nagyon éhes volt és ezé…
-Nem baj… - vágok a szavába. - … neked hoztam. Örülök, hogy mind elfogyott – mondom, és gondolatban már ott járok, hogy mennyire lehet kettesben hagyni őt Konnal. – De nekem viszont most iskolába kell mennem.
-He? – kérdezi a törpe értetlen fejet vágva. Végül is honnan tudhatná…
-Iskola… Tudod, ahol a gyerekek tanulnak – magyarázom tagoltan, de úgy látom a fény így se gyúl, neki tulajdonképpen nincs is szüksége erre.
-É…és mikor jössz haza, Itszigo? – Ártatlan és elkeseredett gyermek arccal néz rám, én pedig bármennyire szeretném, most nem tudom felvidítani.
-Majd csak késő délután. Addig is szeretném, hogy itt maradj, és vigyázz Konra – mutatok a még mindig alvó plüss figura felé. Ha most ébren lenne ezt fordítva kellett volna mondanom, különben hallgathattam volna a velem ellenkező érveket napestig. - … de amúgy… tényleg, hogy tudtál átjönni az élők világába?
-H… hááát, az úgy volt, hogy … - jön zavarba, mert tudja, hogy rosszat csinált, nekem pedig beigazolódik a gyanúm. - … Grimmjowot kértem meg, hogy segítsen. – Elkerekednek a szemeim, azt hiszem rosszul hallok.
-Ne… nehogy azt mond nekem, hogy ő segített?
-De-de. Nel megfenyegette és muszáj volt segíteni. – Rám tör a röhögő görcs, mikor a tudatomig jut, hogy a nagy és a saját elmondása szerint mennyire erős espadát egy kölyök kényszerítette. Nah ennyit Grimmjowról.
-Gri…Grimmjow… a betörhetetlen… erre… egy gyerek…
-Nem. Nel visszaváltozott, amikor Grimmjow egy naaaagy Cerot küldött rá, aztán pedig jött a fenyegetés. Kis híján megölte Nelt. De megúsztam és most iiiiiiitt vagyooooooook! – ugrik hangos kiáltással a nyakamba, de én nem tudok ilyen felhőtlenül örülni.
-Az a szemét. Még szerencse… - szorítom ökölbe a kezem. – Na de mindegy, nincs semmi bajod, az a lényeg. Most pedig mennem kell – teszem le az ágy szélére és a táskámért nyúlok. – Legyetek jók – intek, de csak Nelnek, mert Kon nem ébredt fel még az örömkiáltásnak sem, pedig hangos volt.
Búcsút intek és elindulok, de hamar rá kell jöjjek, hogy már az ajtóban gondolhattam volna, hogy ha Nel képes volt miattam átkelni a Gargantana, akkor nem fogja hagyni, hogy egésznapra magára hagyjam. Érzem a lélekenergiáját azóta, hogy utánam indult.
Gondolatban fejen vágom magam, amiért azt hittem, hogy idővel rá un a követésre. Magamhoz hívom, mikor elbújik előlem.
Ma sem lesz semmi az iskolából.
Kézen fogva sétálunk el Uraharához, aki persze közel sem tűnik meglepettnek, mikor beállítunk a boltba. Gondolom ő is érezte Nelt mikor átjött a mi világunkba.
-Várj meg itt Nel – állítom meg a kicsit. Hatalmas szemekkel bámul a kereskedés pultjára, én pedig itt engedem el a kezét, hogy nézelődhessen.
Átsétálunk a másik szobába Uraharával.
-Szeretnék kérni egy szívességet – kezdem mondandómat és csak remélni tudom, hogy az ex-kapitány bele fog egyezni. Urahara nem kérdez, nem is kell, folytatom én nyomban. – Tudom furcsa kérés, de kéne egy póttest. Nel nem ártalmas. Nekem segített és most megszökött. – Eltöprengve néz a legyezője mögül. – Ha lehet olyan kéne, ami elrejti a lélekenergiáját, hogy ne kövessék – kérem. Egész arcom elárul, tényleg meg akarom védeni. Urahara bólint, és elnéz a vállam felett. Hátra nézek, pont mikor a gyerek beront és a hátamnak ugrik.
- Nel történt valami? Baj van? – kérdezem aggódva.
-Neeem, cak Nelnek hiányzott Itszigo. – Megmosolygom, és a törött koponyát megpaskolva mutatom be Uraharának. – Ő itt Nel Tu Oderschvank. Espada volt. Ő segített a sivatagon átjutni. – Nel büszkén bólint, és mesébe kezd, mutogatva, hogy pontosan kik is segítettek valójában nekem. A kislány leveszi a lábáról a kapitányt, aki pár perc múlva kézen fogva vezeti el, hogy megalkossák a póttestet.
Egymagamban, unatkozva várakozom, jobb híján azzal mulatom az időt, hogy elképzelem, ahogy Nel megjelenik. Kap egy normális egyenruhát, zöld haja, talán középbarna lesz, a koponyája meg mondjuk egy sapka, vagy kalap, vagy csak szimplán eltűnne? Cipő lesz a lábán, és az egyetlen megmaradt dolog az arcán lévő sebhely, amiben biztos vagyok, hogy megmarad.
Aztán megmozdul az ajtó, lassan elhúzódik, és Urahara mögött előbukkan egy hatalmas opál zöldszem, halványpiros csík az orrán keresztbe, és a zöld haj inkább szürkének tűnik. Leesett állal bámulom a félénk, de nagyon boldog csillogást, az ismerős, mégis idegen arcot.
Nel a nyakamba ugrik, szipog, mert hiányoztam neki már ennyire is, mint előbb, és mert olyan fura íze volt a bogyónak, amit be kellett kapnia.
Előttem térdel diák ruhában, nyakamat szorítja, míg a kalapos legyezője mögé bújva mosolyog, azt hiszem elégedett. Nel hangja mély, nyoma sincs a pisze gyerek beszédnek, csak a stílus ugyan az, mint az arc, erre is emlékszem, csak másképp.
-Húú Nel… - hebegem, nem is tudom, hogy tudok e többet mondani, később kiderül, hogy nem, mert végre végig nézek a teljes testen és az állam újra koppan, mert póttest, mintha az igazi lenne… igazán… domborulatos. Lesokkolva állok, bámulom tovább a tükörben magát nézegető nőt, mialatt Urahara mellém lép.
-Megkérdezte, hogy elkészíthető-e az eredeti külseje. Hát ezt tudtam kihozni belőle. – Szerény, de tagadhatatlanul büszke magyarázat.
-Igen – nyelek, és bólintok egyszerre. – Köszönöm.
-A maszk a fejpánt, és a póttest ugyan úgy lecserélhető, mint önnél Kurosaki-kun.
Később már a kereskedésen kívül vagyunk, sétálunk el fele.
Lépés távolságot tartok, nem tudok a közelébe menni, Nelként én még mindig a kis taknyos kölyköt ismerem, a most mellettem haladó espadanő, pedig csak névben és némileg viselkedésben egyezik az általam ismerttel.
Nel ki akar mindent próbálni, mutogat a parkra, az óriáskerekűre, a fagyira, az összes étteremre, és néhány kutyára. Mindegyiket meg akarom neki mutatni…
Aizennek vége, csatlósainak szintén, az arrancarok megmaradtjai pedig Hueco Mundoba. Azt hiszem rég volt már ilyen, mikor mondhatni nyugodt, békés világ köszöntött ránk.
Visszatérhetek az iskolába, láthatom a régi barátaimat, a családomat újra. A világ újra normális, és én el sem hiszem, hogy ez lehetséges. Annyi harc után ismét normálisnak lenni egyáltalán nem normális.
Kelletlenül tapasztalom, hogy az iskolában lemaradásban vagyok, pedig nem is hiányoztam olyan sokat. Az se vígasztal, hogy a többiek is velem szenvednek, sőt bánnom, hogy mindig belerángatom őket is.
Inoue szívesen jár velem felzárkóztató órákra, amit csak nekünk csak most találtak ki. Két plusz óra iskola után, azért, hogy a vizsgákra és az év végi záróra rendesen felkészítsen. Ishida visszaszerezte régi énjét, csak néha szól hozzánk, puffog, és szemüvegét igazgatja állandóan, okos és többet sosem mond a szükségesnél.
Sado, a vasfegyelem.
-Megjöttem – kiáltok körbe a házban, mikor becsapom hátam mögött az ajtót. Yuzu azonnal elém szalad, mindig így fogad mióta visszatértem, neki hiányoztam a legjobban. Karin és apa csak később jelenik meg a szokásos egymást szúrogatós stílusukban. Jó újra itthon lenni.
Vacsora után a szobámba vonulok tanulni próbálok minden erőmmel, de Konnak ugyan úgy hiányoztam, mint Yuzunak. Végre van kinek panaszkodnia, úgyhogy azt figyelembe véve mikor nem lesz újra alkalma rá, minden percet kihasznál, hogy tudtomra adja mennyi hiányzik neki Rukia. Néha azt kívánom, bárcsak magával vinné, de ekkora csapást nem akarok Soul Societyra hozni. Be nem áll a szája, és miután már harmadszor is elolvasom ugyan azt a mondatot, kezdem már unni a kiselőadását.
-Kon! Fejezd már be. Ki foglak dobni! – szólok rá már sokadjára.
-Neeeee-sant akarom!! – visít fel Kon. Két napja ugyan az szöveg, lehet, hogy ő nem unja de én már nagyon. Kitartását ellenben csodálom.
-Fogd már be… - sóhajtom fáradtan, mert már nem bírom tovább.
-Mi-mi-mi-mi az, hogy fogd már be? Mióta azzal az emberrel végeztettek, Nee-sant alig látom. – Mekkora szerencséje van. De bezzeg én vagyok a szerencsétlen.
Fel szeretnék állni, készülök itt hagyni, mert ezt idegekkel már nem lehet bírni. De az ablakon kívülről jövő zaj figyelem felkeltő és Kon baja már hirtelen nem is érdekel. Az ablakhoz lépek és kilesek, Kon szintén hallgat, látom gomb szemeiben a reményt, hogy talán Rukia érkezik csendben tekintettel a ház lakóira és persze rá, hogy még nagyobb meglepetést okozzon számára. Kon persze nem tudja, hogy Rukia előbb rúgná ki az ablakon, minthogy örömkönnyeket ejtve settenkedjen be a szobámba hozzá.
Ám Rukia helyet egy teljesen váratlan, ugyan akkor félre ismerhetetlen hölgy lóg közvetlen a párkányom előtt és félig alatt. Kevesen vannak, akik az arrancarok közül emlékezetessek voltak számomra. Nel ebbe a pár személyes csoportba tartozik. Nincs az a férfi, aki ne emlékezne a betört koponya maszkos, zöld hajú, hármas számú espadara.
A meglepetés ennek ellenére elért, mert előbb számítottam volna GRimmjow bosszúállásos akciójára, mint Nel betoppanására.
-N..Neeel? – kérdezem, csak a megerősítés gyanánt, mert hát jobb biztosra menni.
-Ichigoooooooooo – Csatakiáltástól kísérve ugrik be az ablakon, egyenesen a mellkasomnak.
-Nel, te meg mit keresel itt? – kérdezem inkább melleitől, melyek egész arcomat beborítják. Kemények, feszesek, nekem nyomódnak. Vállainál fogva tolom el magamtól, hogy levegőhöz is jussak, igazi ecchi élménybe részesített, pedig csak két perce van itt. Hatalmas, tányér méretűvé nőtt szemekkel néz rám, könnyek csillognak, mire én csak értetlen képpel vágok vissza. Látogatása meglepett.
-Nee-saaaaaaaan – repül Kon Nelnek egyenesen. Fejemet fogom, mert a plüss egyszerűen nem változik, holott ideje lenne tanulnia az állandó rúgásokból.
Ám mind hármunk meglepetésére Nel egy pukkanás kíséretében visszaváltozik kicsi, selypítő kislánnyá, míg Kon a feje fölött kirepül az ablakon. A gyerek utána néz, bűnbánó arccal fordul vissza felém, én pedig hangosan felröhögök. Hát ez szörnyen kellemetlen kis plüss oroszlán.
-Szóval Nel, hogy kerülsz ide? – fordulok a gyerek testű arrancar nő felé, aki közben újra derekamat ölelve csavarodik hozzám és bújik folyamatosan.
-Itszigo hiányzott Nelnek! – szipogja édesen, miközben orrát a pólómba fújja.
-De Nel, hát nem jöhetsz csak úgy ide. Hol vannak a többiek? – simogatom a fejét, majd felemelem, hogy Konért menjünk mielőtt Yuzu megtalálja, és többet ki nem adja a kezéből. Odaadnám én Yuzunak, de, hogy utána azt hallgassam örökké, hogy milyen kegyetlen vagyok, ahhoz nincs kedvem.
-Ott maradtak. Nem lesz bajuk! Most már Nelnek sem. Itszigo vigyáz rá! – nevet tele szájjal, de elcsitítom. Nem tudom mit mondok a családnak, ha meglátják.
Kon Nel kardjával próbál haladni, de túl nagy az eszköz, a szövet pedig nulla izommal bír, úgyhogy haladni nem halad semmit, de mint mindenben ebben is kitartó. Segítek neki, felveszem mind kettőt és visszaviszem a lakásba őket. Ha most valaki meglátna, és magasságomat nem nézni kapásból rávágná, hogy nyolc éves vagyok. Sunnyogva lapítok, és beosonok a szobámba, míg Nel Kont böködi, aki folyamatosan kérdezgeti tőle hova tűnt a gyönyörű szép dúskeblű nő, akit ő olyan szívélyesen kívánt üdvözölni. A páros beszélget, és játszik én pedig fáradtan az ágyra dőlök, mert ez a nap már túl hosszúra nyúlt.
